Tőkés László megerősítette pártalakítási szándékát
Tőkés László szerint ki kell alakítani a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés, s ennek egy ágaként a romániai magyar nemzeti együttműködés rendszerét. Ha ehhez szükség van egy új pártra, vagy új választási közszereplőre Romániában, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kész elmenni addig – mondta az MTI-nek pénteken Nagyváradon Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament (EP) alelnöke. Hozzátette: szervezetük erről egyeztet az RMDSZ, a Magyar Polgári Párttal (MPP) és az összes romániai magyar közszereplővel.
Az EMNT elnöke ezáltal megerősítette Toró T. Tibor korábbi nyilatkozatát, miszerint a már létező két romániai magyar párt mellett egy harmadik magyar politikai erőt alapíthat a Tőkés vezette, magát civil szervezetként meghatározó EMNT. Az EMNT ügyvezető elnöke a Krónika című napilapban kedden megjelent interjúban elmondta: az EMNT-nek nem szabad elvetnie azt az alternatívát, hogy létrehozzon az RMDSZ és a Szász Jenő vezette MPP mellett egy harmadik magyar pártot.
Tőkés László pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján ugyanakkor közölte: az EMNT vállalja azt a felelősséget, hogy a Fidesz partnereként meghatározó szerepet játsszon a romániai magyar politika alakításában.
A 2012-ben esedékes romániai országos választásokra utalva Tőkés László kifejtette: plurális magyar egységre, a magyar pártok és civil szervezetek együttműködésére van szükség a romániai magyar demokratikus fejlődés érdekében.
A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor – többek véleménye szerint – az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már folynak az egyeztetések – mondta a politikus.
Tőkés László sajtótájékoztatóján beszámolt arról is, hogy éles támadások érték a székely autonómia kapcsán Tusnádfürdőn kifejtett álláspontja miatt. A Szociáldemokrata Párt bűnvádi feljelentést tett ellene, a Konzervatív Párt (PC) elnöke pedig levélben fordult az EP elnökéhez az ügyben.
Az EMNT elnöke ennek kapcsán megismételte: amennyiben Koszovót megilleti a függetlenség, Székelyföldet is megilleti az autonómia. Amennyiben Katalóniában másfélmillió ember tüntethet az autonómiáért, szükség esetén miért ne fordulhatnának e demokratikus joghoz Székelyföld érdekében is? – tette fel a kérdést az EP alelnöke.
Ugyanakkor türelemre intett, hozzátéve, hogy „addig kell mondani, ameddig eljutunk a demokratikus párbeszédig, a békés rendezésig”. „Mi mindig békés eszközökkel küzdöttünk a jogainkért” – tette hozzá.
A Királyhágó melléki Református Egyházkerület volt püspöke sajtótájékoztatóján sürgette egyháza megtisztulását, és ismételten szorgalmazta, hogy azok, akik a kommunista rendszerben együttműködtek a hatalommal, a Securitate titkosszolgálattal, semmilyen egyházi tisztségért ne indulhassanak. Szabadság (Kolozsvár)

Lemondott Bartha Csaba
Lemondott posztjáról Bartha Csaba, a budapesti Román Kulturális Intézet (ICR) igazgatóhelyettese, akiről a sajtó korábban azt írta, hogy 1989 előtt beszervezte a Szekuritáté.
A kultúrdiplomata annak ellenére szánta rá magát erre a lépésre, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) júniusban kibocsátott határozatában kimondta: nem esik a román átvilágítási törvény hatálya alá, mivel nem tekinthető a kommunista titkosszolgálat kollaboránsának. Bartha Csaba utódjáról az ICR bukaresti vezetősége dönt – tudtuk meg Brânduşa Armancától, a budapesti intézet igazgatójától.
Tegnapi megkeresésünkkor Bartha Csaba nem kívánta részletezni lemondásának hátterét. Korábban a Krónika napilapnak azt nyilatkozta: ártatlannak és a Szekuritáté áldozatának tekinti magát. Emlékeztetett arra, hogy munkaköre miatt a román külügyminisztérium kérésére megvizsgálta múltját a CNSAS, amely megállapította: nem esik a román átvilágítási törvény hatálya alá.
Amint korábban beszámoltunk róla, Bartha Csaba múltjáról korábban a România Liberă cikkezett a CNSAS dokumentumaira hivatkozva. Az átvilágító testület szerint a temesvári újságírót 1986 december 11-én szervezte be a Szekuritáté. Az akkor még egyetemi hallgató Bartha vállalta, hogy „Barbu” fedőnéven jelentéseket ír a temesvári műszaki egyetem gépészmérnöki karán tanuló diáktársairól és a Fructus nevű vállalatban dolgozó munkatársairól.
A lap idézett is a jelentésekből, ezek valóban semmitmondóak, nem tartalmaznak olyan információkat, amelyeket a Szekuritáté felhasználhatott volna a „célszemélyek” ellen. Bartha Csabát az intézet igazgatója javasolta a budapesti posztra, akivel a temesvári televíziónál korábban együtt dolgozott. „Megbízható, nagyon tehetséges munkatársam volt” – magyarázta korábban lapunknak Brânduşa Armanca.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

Csupa csapás az élet – Az „összeesküvés"
S. L.: Az elképzelésnek volt valamilyen konspiratív jellege? Bartis Árpád bácsi és társai nem a legnagyobb nyilvánosság előtt végezték ezt a missziót...
F. G. D.: Teljesen titokban dolgoztak Bányai Lászlóval egyetértésben. Hát ebben a történetben benne van az is, hogy néhány fennforgolódó személy szerepét abból a korszakból értékelni kell. Ezt, gondolom, a történelem elvégzi, s kibogozza majd, hogy ki mit ért.
S. L.: Személyére nézvést milyen következményei voltak ennek a csángó ügynek?
F. G. D.: Azt szeretném elmondani, mielőtt erre felelnék, hogy egy Szász Mária nevezetű tanárnő írt levelet Bukarestből, amelyet a gyermekek nekem elhoztak, s amit más jegyzeteimmel és könyveimmel együtt a szekuritáté lefoglalt. A vártemplom gótikus termének egy részét elfalazták, s az volt a segédlelkészi lakás. Innen tartóztattak le, voltaképpen nem sokkal az akció után, június hetedikén. Ugyanezen a napon újabb csoport csángó gyermek érkezett, elhelyezésükre egy másik iskola vállalkozott, de ezt már nem érhettem meg. Szász Mária levele arról szólt, hogy a Bákóban beindított pedagógiaiskola az utolsó napjait járja. A gyerekek főleg lészpediek voltak. Értelmét látnám-e annak, hogy ezeket a gyerekeket átmentsük? Az érdekes az, hogy én soha nem találkoztam Szász Máriával. Érdemes volna megkeresni, valószínű, még most is emlékszik a gyermekeknek a névsorára, akiket el kellett volna helyezni.
Amint mondtam, 1959. június 7-én letartóztattak, és megkezdődött a börtönös életem. Tizenkét évre ítéltek, teljes vagyonelkobzásra és szabadságjogaimnak tízévi felfüggesztésére. Nem tudom, a csángó gyermekeknek mi lett a sorsuk. Az az iskolaigazgató, aki akkor befogadta őket, már meghalt, de minden bizonnyal vannak még tanügyiek, akik emlékeznek a történtekre.
S. L.: A börtönben találkozott-e csángó ügyekkel, emberekkel?
F. G. D.: Igen. Gyergyina páter, nem tudom, még életben van-e, ő lészpedi lelkész volt, Ferenc-rendi szerzetes. Határozottan nem emlékszem, hogy melyik kolónián hozott össze bennünket az élet, az biztos, hogy a Balta Brãilei nyugati oldalán húzódó kolóniavonulatnak valamelyikén, vagy Salceán vagy Grãdinari-on, ezek különböző kolóniák voltak a nagy deltai mezőben vagy a brãilai pusztaságon dróthálóval körülkerítve. Talán a grãdinari-i kolónián történt. Most is előttem van, egy nagyon szelíd, szerény egyéniség volt a páter, egyszerűen azt mondom, bűbájos egyéniség, abból a világból származó értelmiség, aki szabatosan beszélte azt a csángó nyelvet, ami az övéké. Olyan archaikus volt a beszéde, hogy csodálattal hallgattuk.
S. L.: Beszéltek-e arról, hogy mi a helyzet a moldvai csángókkal? Mi történik a gyermekeikkel?
F. G. D: Igen, de most nem tudok pontosan számot adni, hogy mik voltak a konkrét témák.
Gondolom, hogy őt már sokkalta korábban letartóztatták.
Sylveszter Lajos
Előzmény: Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben - Erdély.ma, 2010. augusztus9.

Politikai foglyokat falazhattak be a kolozsvári Szeku egykori épületébe
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ szerdán ellenőrizteti a kolozsvári Gyermekpalota falait. Az épületben az ötvenes években a Securitate székhelye volt. Egyes feltételezések szerint ide falazták be 13 titokban kivégzett politikai fogoly holttestét. 1949-ben letartóztatott személyekről van szó, akik az Erdélyi Szigethegységben működő, fegyveres rendszerellenes csoportokhoz tartoztak. Volt politikai foglyok tanúvallomása szerint a Securitate 1950 áprilisában meggyilkolta a korábban életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabokat és a holttesteket befalazták egy alagsori helyiségbe, amelyet utólag elfalaztak. A kolozsvári feltárómunkát a Történelmi Múzeum három régésze irányítja. Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

Tőkés László újabb fellebbezése a Királyhágómelléki Egyházkerülethez
2010. július 21-i Nyilatkozatomban tételes formában idéztem a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Választási Szabályzatának az egyes egyházi tisztségekre való jelölést kizáró előírásait, és önkéntes visszalépésre szólítottam fel azokat az – egyházmegyei – jelölteket, akikre a Szabályzat 2. szakaszának idézett megszorításai vonatkoznak.
Annak láttán, hogy a személyeskedést kerülő, elvi felvetésemnek nem sok foganatja volt, és kilenc egyházmegyénk területén több olyan lelkészi és világi személy is jelölést nyert és fogadott el, akikre nézve a Szabályzat vonatkozó előírásai világosan kimondják és meghatározzák, hogy „egyházi tisztségre nem jelölhetők”, vagy jelölésük „nem ajánlott”, – 2010. július 3-án újabb, ez alkalommal az előbbinél jóval konkrétabb Nyilatkozatot tettem közzé, melyben az érintett személyek jelöltetésének a megfellebbezését, valamint a választási bizottságok felelős, szabályos és következetes eljárását szorgalmaztam az óvások elbírálása tekintetében.
A sajtóból vett tájékoztatás szerint: „Minden óvás elutasítva!” (Bihari Napló, 2010. augusztus 14.) – vagyis a fellebbezések törvényszerű és felelős elbírálására irányuló figyelmeztetés is hatástalan maradt. Az Egyházkerületi Választási Bizottság – rosszul felfogott – erejének, valamint határozatai megfellebbezhetetlenségének tudatában még bár szemszúrásból sem, egyetlen egy benyújtott óvásnak sem adott helyt, és ezáltal minősített, illetve minősíthetetlen esetekben engedett szabad utat az egyes egyházmegyei jelölteknek.
Cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag, olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását visszautasító 2/2010. számú EVB-határozatot is saját kézjegyével látta el.
A sajnálatos szakszerűtlenséggel és szokványos hivataloskodással határozatokat hozó EVB egész munkájára a következők a jellemzők:
Szinte teljességgel figyelmen kívül hagyja a KRE Választási Szabályzatának mértékadó előírásait (lásd VSZ 2. szakaszának 3. és 4. bekezdései).
Ügyet sem vet a fellebbezéshez mellékelt bizonyító dokumentumokra, melyeket nem is mellékel az egyes eseteket elbíráló határozatokhoz, illetve amelyeket teljességgel elhallgat.
Sem az Országos Átvilágító Bizottság (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja.
Egyetlen jogász, egyházi jogtanácsos segédletét sem veszi igénybe, illetve a jogi szakvéleményezés érvényesítését teljességgel mellőzi.
Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta – szavazattöbbséggel alátámasztott – tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Az elmondottaknak megfelelően az EVB:
1. A Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15.05.2008, valamint p 4901/07/05.02.2008 számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot nem igényli (lásd az EVB 2/ és 3/2010. számú határozatát).
2. A Berke Sándor egyházmegyei missziói előadó-jelölt – egykori – kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02.12.2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy „A jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy – nevezett – együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel”. Itt úgyszintén hiányzik az EÁB elbírálása (lásd EVB 3/2010. számú határozatát).
3. Úgyszintén felmenti Nagy Sándor nagykárolyi esperesjelöltet, akiről nem csupán a CNSAS DJ/2790/05.10,2009. számú bizonylata (lásd mellékelve: Adeverinţă) ismeri el, hogy mindösszesen 48 (azaz negyvennyolc) informátori jelentés fűződik nevéhez, hanem ráadásul az EÁB és az Egyházkerületi Igazgatótanács is megállapítja róla, hogy „szervezett és titkos formában, aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/ informátora volt” (lásd az EÁB 26/210. határozatát). Mindezek ellenére, az EVB azzal indokolja felmentését, hogy az EÁB „terhelő bizonyítékok hiányában (?!) nem vonja meg választhatósági és választói jogát” (lásd az EVB 6/2010. számú határozatát).
4. Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB szintén a saját Anyaszentegyházunk írott – és erkölcsi – törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt „minden egyházkerületi – és zsinati – tisztségéről” való „önkényes és elfogadhatatlan” lemondását (lásd az Igazgatótanács 684/2007. és a PH 416/2007. számú iratait) figyelmen kívül hagyva, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy „nem a presbiteri tisztségéről mondott le” [sic!] (lásd az EVB 3/2010. számú határozatát).
5. Seres Dénes zilahi jogtanácsosjelölt esetében minden bizonnyal az – RMDSZ-es – politikumé volt a döntő szó. Ezt az embert annakidején éppen az egyházmegyei jogtanácsosi tisztségétől fosztották meg hűtlen szolgálata miatt – attól a tisztségétől, melyre most újrajelölik. Közismert továbbá a feleségével, Seres Magdolnával közösen folytatott, áldatlan – hatalmi – harca a Zilahi Református Wesselényi Kollégium ellenében, és ezzel együtt – világi peres eljárásai Bogdán Zsolt mostani esperessel, valamint Püsök Csaba és Oláh Mihály lelkipásztorokkal szemben. Az EVB szerint – mindezek ellenére – „a vád nem felel meg teljesen a valóságnak, inkább személyi konfliktusok állnak a háttérben” (lásd az EVB 5/2010. számú határozatát).
6. Visky István, Kondor Endre és Fazakas Ferenc bihari lelkipásztorok, valamint Mike Pál érmelléki esperesjelölt esetére nézve a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést – viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s „szektás irányhoz” tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül – és legfeljebb a választók lelkiismerete tiltakozhat az ellen, hogy – belülről bomlasztó – „szektás” elemeket állítsanak felelős egyházi tisztségekbe.
Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy az EVB tisztelt tagjainak „lelkiismerete” miért fordul szembe a Választási Szabályzatot elfogadó közgyűlési atyák lelkiismeretével… (lásd az EVB 3. és 4/2010. számú határozatait). Mindent egybevetve, mérlegelve és megfontolva, a következőket állapíthatjuk meg és mondhatjuk ki:
A volt nacionál-kommunista rezsim, illetve a Ceauşescu-féle diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Szekuritáté. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazatukat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak.
1989-ben Temesváron kezdődött el a Ceauşescu-diktatúra bukása. Akik fegyvertelenül szembeszálltak az istentelen parancsuralmi rendszerrel – az ő áldozatuk, Temesvár szelleme kötelez bennünket: királyhágómellékieket!
„Tudatában voltak-e a jelöltlistákat állítók, hogy minek vetették meg a melegágyát, amikor pártkatonákat jelöltek a tisztségekre?” – teszi fel a kérdést Pártegyház című írásában Gábor Ferenc köröstárkányi Testvérünk (lásd Reggeli Újság 2010. július 27.). Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen „elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak” minősítik az egyházi átvilágítást (lásd erdon.ro, 2010. március 9.), és „imádságos szentségükkel” azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként – mutatis mutandis – tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?!
Nem szabad felednünk: az ateista kommunizmus az Anyaszentegyház létére tört; azon problémáink legtöbbje, melyekkel húsz év óta viaskodunk: közvetve vagy közvetlenül a diktatúra átkos öröksége. Azért: „ne legyen közösségünk a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel”! – int bennünket az Apostol (Ef 5,11).
Illesse őszinte elismerés azokat a fellebbezőket, akik a sötétség erői ellenében védik az Egyház becsületét!
Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett – és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával.
Az egyházmegyei választógyűléseken az óriási – lelkiismereti és erkölcsi – felelősség, hogy 2010. augusztus 27-i üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatait!
Tőkés László. Erdély.ma

Besúgó egyházi jelöltek?
Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) volt püspöke szerint a kommunista uralom idején a Szekuritáté titkosszolgálattal együttműködő besúgók is vannak azon jelöltek között, akik közül augusztus végén megválasztják az egyházkerület különféle szintű vezetőit.
Erről a jelenlegi európai parlamenti képviselő „Fellebbezés utáni fellebbezés” címmel tartott tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóján beszélt.
Tőkés értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy az Egyházkerületi Választási Bizottságnál (EVB) tíz jelölt indulását óvták meg, ám a fellebbezéseket a testület megalapozatlannak ítélte és elutasította. A vitatott személyek között két esperesjelölt is található. A két esperesjelölt Tőkés szerint 1989 előtt együttműködött a Szekuritátéval, és az EVB figyelmen kívül hagyta az erre vonatkozó bizonyítékokat.
„A testület nem vette figyelembe a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) dokumentumait, valamint az egyházmegye szabályzatát, amely kimondja és meghatározza, hogy bizonyos személyek egyházi tisztségre nem jelölhetőek vagy jelölésük nem ajánlott” – állapította meg a volt püspök, aki felhívást intézett a leendő választói közgyűlések résztvevőihez, hogy az augusztus 27-i üléseken saját szavazataikkal bírálják felül „a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB” munkáját és határozatait.
„A rendszerváltozás után nem azért küzdöttünk a retrográd posztkommunista erőkkel, hogy húsz év után a volt rendszer kiszolgálói most cinikus módon egyházi tisztségeket foglaljanak el” – adott hangot felháborodásának Tőkés.
A tájékoztatón a sajtó munkatársainak kiosztották az EVB óvásokat elbíráló gyűlésének jegyzőkönyvi anyagát és a CNSAS dokumentumait az egyes jelöltek szekus kollaborációjáról.
Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Befalazott áldozatokat keresnek
Különös vizsgálat indult a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában, a mai Gyermekpalotában, tegnap délelőtt tíz órakor: a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) nevű civil szervezet kezdeményezésére elkezdtek feltörni egy falszakaszt az épület alagsorában, tizenhárom olyan személy holttestét keresve, akiket a múlt rendszerben a helyszínen kivégeztek, majd feltételezhetően befalaztak.
Az áldozatok a kommunista rezsim ellenállói voltak, akik szabadcsapatokba verődtek, és az Erdélyi Érchegységben bolyongva kerestek menedéket. A Szekuritáté 1949 februárjában, márciusában és májusában valamennyiüket letartóztatta. A katonai bíróság tizenöt évtől életfogytiglanig tartó ítéleteket hozott ellenük. A kolozsvári bíróság fegyházába szállított tizenhárom elítéltet 1950 áprilisában a Szekuritáté saját székházába kérette. Itt Mihai Patriciu igazgató parancsára kivégezték, majd a feltételezések szerint befalazták őket az alagsor egyik helyiségébe.
Két hete felfedeztük az ellenállók egyik menedékhelyét az Öreghavason, ahol a Szekuritáté embereivel dúló harc nyomán tizenegyen estek foglyul. Közülük öten lelték végzetüket a kolozsvári székházban – magyarázta Marius Oprea, az CICCR koordinátora. Az archív adatok egyértelműen tanúsítják, hogy 1950. április 2-án és 5-én a Szekuritáté székházába 13 fogoly érkezett, akik nem élték túl a vizsgálatot, holttesteik pedig eltűntek – folytatta.
Kutatásunkat a Volt Politikai Elítéltek Egyesületének megkeresése nyomán kezdtük el – válaszolt kérdésünkre Gheorghe Petrov, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeti szakembere, aki az CICCR önkéntes munkatársaként dolgozik. A tizenhárom elítélt holttestének befalazásának lehetőségét egykori foglyok visszaemlékezései, és többnyire közvetett tanúvallomások támasztják alá. Mindemellett az épület alaprajzából ítélve, az alagsor gyanúsan vastag falszakasza mögött további térrész rejtőzhet – folytatta a régész.
A tegnapi kutatások eredményei némiképpen alátámasztják a feltételezést: a több oldali fúrás nyomán egy körülbelül tíz méter hosszú és három méter széles betonkeret került elő, amelynek belseje földdel telített. – A betonlapok és a földréteg között üreget találtunk, ami arra utalhat, hogy egy térrészt megtöltöttek földdel, majd betonnal kiöntöttek. Egy-két napon belül kiderül, hogy találunk-e emberi maradványokat – jelentette be Marius Oprea a délutáni sajtótájékoztatón.
A katonai ügyészség hatáskörébe tartozó ügyben hivatalból vizsgálat indult. – A hatóságoknak kötelességük az eltűntek holttesteit felkutatni, és a tetteseket azonosítani – hangsúlyozta Oprea, hozzáfűzve: noha Románia hivatalosan elítéli a rezsim bűneit, mindeddig nem történt meg az egykori államapparátus képviselőinek felelősségrevonása, akiknek kezéhez embertelen kínzások és gyilkosságok tapadnak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Partizánhamvakat keresnek Kolozsváron
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Célkeresztben a „szekus” és „szektás” lelkészek
Főként az egyházmegyei választásokról volt szó Tőkés László volt királyhágómelléki püspök tegnapi sajtótájékoztatóján. Az Európai Parlament alelnöke mindenekelőtt tudatta, bár az esperesválasztás szempontjából kívülálló, mint volt püspöknek és mint hithű reformátusnak kötelessége szólni a választásról és az Egyházkerületi Választási Bizottság (EVB) munkájáról.
A bizottság rosszul tette („morális szempontból elfogadhatatlan”), hogy a jelöltek ellen érkezett fellebbezéseket mind elutasította . mondta Tőkés, hiszen nem vett figyelembe minden dokumentumot,
ami akár az egyházi tisztségre jelölést is lehetetlenné tette volna egyesek esetében. Bár az EVB döntése megfellebbezhetetlen, Tőkés László Fellebbezés utáni fellebbezés címmel nyilatkozatot adott ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek címezve. A dokumentumot több EVB jegyzőkönyvi kivonattal egyetemben az újságírók rendelkezésére is bocsátotta.
Szerinte például „cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását viszszautasító 2010/2. számú EVB határozatot is saját kézjegyével látta el..Továbbá felrótta azt is, hogy az EVB „sem a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja. Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta „szavazattöbbséggel alátámasztott” tekintélyelvű kinyilatkoztatások.
SZEKUS VAGY NEM SZEKUS?
Mindezeket arra vonatkozóan mondta el a volt püspök, hogy többek között a bihari egyházmegye esperesi tisztségére ismét pályázó Mikló Ferenc szalontai lelkipásztor ellen a hajdúvárosi Varga György fellebbezéssel élt, mert egyes állítások szerint Mikló az előző rendszerben együttműködött a Securitatéval. A EVB azonban elutasította Varga fellebbezését az alábbi indoklással: „Mikló Ferenc nagyszalontai
lelkipásztor, bihari esperes rendelkezik a CNSAS által kibocsátott igazoló irattal, miszerint nem volt informátora az előző rendszer titkosszolgálatának. A fentiek alapján az EVB megállapítja, hogy megválasztása esetén betöltheti az esperesi tisztséget.”
Tőkés szerint az EVB „a Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15 05 2008., valamint a P 4901/07/05 02 2008. számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot (az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság dekrétumát - szerk. megj.) nem igényli.”
Kérdésünkre, miszerint hogy lehet az, hogy a CNSAS kétféle, a Securitatéval való együttműködést egyszerre igazoló és cáfoló igazolást is kiadott, Tőkés László elmondta: létezik és működik a manipuláció, intervenció, mismásolás. Példakánt a volt margittai lelkész, Fazakas László esetét hozta fel, aki 2002-ben parlamenti képviselői mandátumot nyert, ám kiderült, hogy együttműködött a kommunista titkosszolg
álattal. Ekkor visszalépett parlamenti tisztségétől. Négy év után az esendő emberekből álló CNSAS kiadott egy újabb igazolást, melyben kimondja, hogy Fazakas nem volt besúgó. A királyhágómelléki püspökség azonban később mégis bebizonyította, hogy besúgó volt. Hasonló volt a kolozsvári Balogh
Béla esete is. „Sok meglepetésre lehet még számítani” – összegezte Tőkés az átvilágítással kapcsolatban.
Mikló Ferenccel egy csónakban evez a tenkei református lelkész, Berke Sándor. Őt egyházmegyei missziói előadónak jelölték, ám öten megfellebbezték jelölését a „múlt rendszer titkosrendőrségével folytatott együttműködése indoklásával”. Az EVB azonban a 3/3. számú határozatában kimondta: .Berke Sándor tenkei lelkipásztor önként kérte a CNSAS tisztázó igazolását. A jelenlegi szabályozások szerint
nincs bizonyíték arra, hogy együttműködött a volt titkosrendőrséggel”. Tőkés azonban tegnap nyilatkozatban szögezte le, hogy az EVB „a Berke Sándor egyházmegyei missziói előadójelölt , „egykori kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02 12 2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy a jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy „ nevezett” együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel. Itt úgyszintén hiányzik azEgyházkerületi Átvilágító Bizottság elbírálása”.
ERKÖLCSI KÉRDÉSEK
Szilágyi Péter bihari egyházmegyei főjegyzőjelölt ellen is érkezett fellebbezés, ám a EVB nem adott helyt neki. Tőkés azonban azt állítja: „Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB
szintén saját Anyaszentegyházunk írott és erkölcsi törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt minden egyházkerületi - és zsinati - tisztségéről való önkényes és elfogadhatatlan lemondását figyelmen kívül hagyja, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy nem a presbiteri tisztségéről mondott
le”.
Visky István fugyivásárhelyi, Kondor Endre biharvajdai és Fazakas Ferenc mezőtelki, a bihari egyházmegyéhez tartozó lelkészek, valamint az érmelléki egyházmegyében Mike Pál magyarkéci lelkipásztor esperesjelöltségét azért fellebbezték meg, mert aktív tagjai a CE Szövetségnek. Az Egyházkerületi Választási Bizottság úgy döntött, hogy „nevezett atyánkfiai minden további nélkül jelölhetők és megválaszthatók bármely egyházi tisztségre. A Választási Szabályzat erre nézve nem rendelkezik kizáró módon, mert egy törvény, illetve egy szabályzat vagy enged, vagy tilt”. Tőkés szerint
azonban „a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést, viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s szektás irányhoz tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül..
NEM KELLENE VISSZAFORDULNI
Tőkés László hangsúlyozta, „a volt nacionálkommunista rezsim, illetve a Ceausescu-diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Securitate. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazataikat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak”. Hozzátette: „Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak mondják az egyházi átvilágítást, és imádságos szentségükkel azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként - mutatis mutandis - tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?”
Avolt püspök nyilatkozatában zárásul megtalálható: „Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett” és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával. Továbbá „az egyházmegyei választógyűléseken az óriási lelkiismereti és
erkölcsi felelősség, hogy a 2010. augusztus 27-ei üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatát!”
Borsi Balázs. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fórum: Gondolatok Bartha Csaba esetének kapcsán
A múltban politikai üldözött voltam. Ezzel a manapság igencsak jól hangzó és divatos kijelentéssel nem akarok senkinek imponálni, anyagi hasznot kovácsolni, netán hírnévre szert tenni.
Amit tettem, azt meggyőződésem és lelkiismeretem diktálta, majd jutalmazta. Azért tartom szükségesnek ezt a megjegyzést, hogy az olvasó fogalmat alkosson arról, rendelkezem a szekuritátés módszerek tág ismeretével.
Erről már abban a korai korban cikkeztem, amikor a szekuritátés irattárakat még hétpecsétes titok födte, és rávilágítottam a szervezet jól kitervelt, gonosz és aljas praktikáira. Mindet felsorolni természetesen nem lehet, csupán néhányat, amit Bartha Csaba temesvári újságíró, a budapesti Román Kulturális Intézet lemondott igazgatóhelyettesének esete megkíván.
Az egyik alapmódszer bizonyos fokig hasonlított a piramisjátékra. Az áldozatot becserkészték, beidézték, megdolgozták, megpuhították. Hadd ne térjünk ki ezekre az eljárásokra részletesen, mert akkor nem volna elég egy egész lap terjedelme. Puhítás után az áldozat vagy jelentett másokat, vagy megígérte, hogy jelent, de a garast mindenképpen le kellett tennie. A feljelentés után újraindult az ördögi kör. Nevezetesen: becserkészés, beidézés, megdolgozás, megpuhítás. Tíz feljelentett áldozatból ha csak hét lett feljelentő, akkor a továbbiakban a Szekuritáténak már hétszer hét informátora volt.
Azokról se feledkezzünk meg, akik ígéreteket tettek, de utóbb nem mutattak hajlandóságot a kollaboráláshoz. Mindenre megvoltak az eszközök, nyers erőszakot csak a legvégső esetben használtak. Nem voltak buta emberek, és ez tette veszélyessé őket, a kegyetlenség párosult az intelligenciával. Pszichológusként dolgoztak, tudták, ha szétzúzzák a lelket, összeomlik a test is. Ezért buldogkitartással használták a zaklatást, a zsarolást, a megfélemlítést. Akár együttműködött, akár nem, az áldozat (és ezt nagyon meg kell jegyezni) bekerült a rendszer nyilvántartásába mint kollaboráns. Ebből lett aztán a kétélű kard, mert az osztályellenségre a kommunizmus és a Szekuritáté halála után is lehetett és lehet a mai nap is ezzel csapást mérni.
„Tartozom neked egy vallomással” – fordult hozzám évekkel később egyik régi barátom és munkatársam, félig ittasan, könnyeivel küszködve gyónva meg a történteket. „Vétettem ellened, bocsásd meg nekem. Feljelentést írtam, pedig tudtam, hogy ártok neked. Megfélemlítettek, azt mondták, elrendezik, hogy ne sikerüljön a sofőrvizsgám. Azt is tudták, hogy a lányom egyetemre készült, azt mondták, a pártból is kidobnak, a munkahelyem is veszélybe kerül. Azt se bánom, ha szembeköpsz, csak bocsáss meg nekem” – hangzott a vallomás. „Nem volt más választásod, barátom” – nyugtattam meg, és kezet nyújtottam neki. Majd hozzátettem: erről több szó ne essék! A tíz közül neki legalább volt lelkiismerete, ezért nagyot nőtt a szememben.
Bartha Csabát ne furdalja a lelkiismeret azért, mert nem mert szembeszegülni a Szekuritátéval annak idején. Én sem mertem, pedig érett férfi voltam, nem egyetemista gyerek. Sok ezren vagy százezren nem mertek még, hiszen nem születtünk Rambónak, és ez nem szégyen, de talán jobb is így, mert ha mindenki az volna, kiirtanánk egymást. Nem az erőszakra és emberölésre voltunk kiképezve, mint ők. Jó keresztény módon „szerettük felebarátunkat, mint önmagunkat”, békét és örömet kerestünk a világban. Még rettenetesebb volt, hogy a terroristabrigád háta mögött egy egész államapparátus állt, minden támogatást megadva nekik. Azt gondolja Bartha Csaba, hogy nagyszájú kollégái nyíltan szembehelyezkedtek volna a pribékekkel? Ugyan már, meg se forduljon ilyen a fejében. Tehénlepény típusú emberek sajnos sokan vannak, amikor veszély van, lapulnak a fűben, de ha jön az ár, pökhendi terebélyességgel fitogtatják magukat a víz felszínén. Honnan veszik azt az erkölcsi jogot, hogy ön fölött ítélkezzenek, ha nem kóstoltak bele az ön által elszenvedett tortúrába?
Az említett kétélű fegyverhez sajnos nem mindenki önzetlenségből, közösségi érdekből nyúl. Sokan kihasználják saját rosszindulatú céljaikra. Jó példát szolgáltatnak erre az ’56-os magyarországi történések. Előfordult olyan is, hogy gátlástalan emberek nyilvános helyen rákiáltottak haragosukra: „te piszkos ávós!”, és mire a szerencsétlen tisztázhatta volna magát, a tömeg meglincselte. Sajnálatos módon létezik a hamarább támadó előnye. Ha valaki rosszindulatúan felröppent egy álhírt, miszerint X. Y. a Szekuritáté besúgója volt, az nagyon megmarad az egyszerű ember emlékezetében. Hiába tisztázza magát a nagyvilág előtt, mert a becsületén esett foltot már lemosni nem tudja. A halott szervezet vezetői – akikről mellesleg információt fellelni nem lehet – már el is érték céljukat. A métely, mit közénk dobtak, él és virágzik.
Mi pedig gyöngeségünknek köszönhetően ebek módjára egymást mardossuk.
Sebők Mihály. Krónika (Kolozsvár)

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Gyújtópontban – Sikertelenül zárult a kutatás
Majális utca 23.: kivégzett, befalazott rabok?
Tegnap leállították a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában kezdeményezett vizsgálatot a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Központ (CICCR) régészei. A kutatók kénytelenek voltak elvetni feltevésüket, miszerint a kommunista rendszer tizenhárom kivégzett ellenállójának holttestét az alagsor egyik helyiségébe falazták be. Marius Oprea, a CICCR koordinátora kijelentette: a kutatás első napján felfedezett különös, földdel megtöltött betonkeret nem egy cellát rejt, hanem a régi épület alapjaihoz ásott sáncokban, szabályos közökben téglazsalut alakítottak ki, hogy egy új épülettestet emeljenek a régi mellé. Viorel Siserman katonai ügyész kijelentette, hogy a nyomtalanul eltűnt holttestek felkutatása folytatódik.
Néhány hete rémtörténetnek is beillő hír borzolja a kolozsvári kedélyeket. Gyorsan elterjedt, hogy a szeku első székházában, a Majális utca 23. szám alatt, a népi demokráciának nevezett terrorrendszer hőskorában, az 1950-es évek elején, tizenhárom politikai foglyot végeztek ki, lőttek agyon itt, majd holttestüket az alagsorban falazták be.
A hírt az keltette szárnyra, hogy a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló szervezet egykori iratok, volt politikai foglyok véleménye szerint, gyanút fogott. 1950 áprilisában ugyanis a törvényszéki gyűjtőfogházból tizenhárom politikai elítéltet, kirótt 15 év és életfogytiglan közötti büntetésük letöltése helyett, mint ahogyan azt kellett volna, nem Szamosújvárra vagy más börtönbe szállítottak, hanem a szekura. Ezután valósággal nyomuk veszett. Az a gyanú, hogy itt végezték ki és valahol az épületben temették el őket.
Az illetékes hatóságok, a szakemberek kíséretében, most hozzáláttak az ügy tisztázásához. Az épület tervrajza szerint az egyik udvar felőli, alagsori fal túl vastagnak tűnt. Mögötte egy helyiséget lehetett föltételezni. És valóban, az ezt határoló fal kibontása után egy kb. tíz méter hosszú, két méter széles, laza földdel töltött, gyaníthatóan egykori cella tárult fel.
Vajon e föld alatt rejtőznek az eltűntek hamvai? Ha igen, miért itt? Valóban itt végezték ki őket? És ha igen, hogyan, hogy ne keltsenek zajt? A szomszédos házakat ugyan elkobozták tulajdonosaiktól, de a lövéseket illetéktelenek mégis meghallhatták volna. Másik kérdés, miért kellett az áldozatokat úgymond itt eltüntetni? Kivihették volna őket például a közeli, Kajántó-völgyi rabtemetőbe.
A vizsgálatok talán tisztázzák, mi igaz a feltételezésekből.
De kié volt eredetileg ez a nem akármilyen épület? És hogyan került ide a politikai rendőrség?
A Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona (akkori számozás szerint Görögtemplom utca 4., Majális utca 5.). A Majális utca most 23. szám alatti házat az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla örökösei a múlt századforduló körül építhették. 1914-ben egyik örökösnek, Grois Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben viszont Vinczenti Károlynénak a tulajdona. Az első világháború után, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok székhelye, 1940 és 1944 között a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza.
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után, az állambiztonság Majális utca 23. szám alatti székhelyének kiépítését a szomszédos házak elkobzásával, a lakók kiköltöztetésével kezdték. Ezután a célnak megfelelően, az alagsorban cellákat építettek, illemhelyet és mosdót alakítottak ki, a földszinten és az emeleten kihallgató irodákat. A kerítés vasrácsát magas téglafallal helyettesítették, a vasrácsos kaput magasabbal cserélték ki, és vaslemezzel borították.
A kész „intézmény” ezután működni kezdett. Nagy szükség volt rá, mert a párt szerint „az ember a legértékesebb tőke”. S hogy biztonságban legyen, be kell zárni. Mármint mögötte az ajtót. Ugyanakkor a Duna-csatornánál meg más kényszermunkatelepen nagy igény volt munkaerőre. Amúgy ingyen. A feltűnést elkerülendő, a „meghívottak” többnyire éjszaka érkeztek a Majális utca 23. szám alá. Nem gyalog, nehogy elvássék a lábuk. Mert volt, aki Fogaras, Gyulafehérvár, Nagybánya vidékéről vagy ki tudja honnét jött. Azaz hozták. Volt, akit amerikai dzsippel, volt, akit divatos cseh Tatrával.
A kapusnak jó füle volt, ismerte minden motor hangját. Mikor a kocsi megállt a kapu előtt, az máris nyílt. Miután begördült a szállítmány, nagyot döndült. A „meghívottat”, akinek esetleg „karperec” is „díszítette” a csuklóját, kitessékelték a kocsiból, és a szolgálatos gondjaira bízták.
Az alagsor bejárati ajtaja mögött néhány lépcső ereszkedett. Akárcsak ma. Itt egy íróasztalnál a házigazdák alkalmazottja, kék tányérsapkás tizedes, szakaszvezető vagy őrmester ült. Aki beírta az érkező adatait a nagykönyvbe, elkérte óráját, nadrágszíját, cipőfűzőjét, személyi igazolványát, meg minden ehhez hasonló holmiját. Ezután a „vendéget” a „személyzet” másik tagjára bízta.
Az innét nyíló folyosóról jobb oldalt három rövidebb nyílt. Az elsőn és a másodikon három-három, a harmadikon eggyel kevesebb ajtó állt. Kétféle „vendégszobával”. A kisebbek kb. két méter hosszú, egy méternél nem sokkal szélesebb egy priccsesek, a nagyobbak kb. két méter széles, két méter hosszú emeletes ágyasok voltak. Ezekbe kis asztalkát is építettek betonból, melyen az ágy szélén ülők elfogyaszthatták napi kosztjukat. A kisebbekbe egy-két, a nagyobbakba négy, sőt öt, hat „vendéget” „szállásoltak el”. Sok jó ember kis helyen is elfér, ez esetben egy ágyban akár hárman is aludtak.
Az ajtó fölött, éjjel-nappal homályos üveggel fedett villanykörte fénye küszködött a félhomállyal, az álmennyezeten vágott téglaméretű – az alagsorba, ennek mennyezete aló nyíló – „ablak”, és az ajtó alján a kettős bádoglemez nyílásai biztosították az eléggé sűrű „kondicionált” levegőt. A két bádogot úgy helyezték el, hogy csak oldalnézetben lehetett kilesni a folyosóra, ahol időnként feltűnt a „vendégek nyugalmát” vigyázó szolgálatos tornacipős lába. De a bentiekkel is „óvatták” a csendet, mert hallgatniok kellett. Biztonság kedvéért az egykori légoltalmi pincékre emlékeztető, vastag, kilincs nélküli ajtókat két retesszel csukták. Természetesen kívülről. Ilyen körülmények között teljesen kizárt volt, hogy valaki is tudomást szerezzen arról, mi történik a szomszéd cellában lakókkal.
Hogy a „vendégek” ne üssék el egymást a folyosón, „szobánként” sorban, a fürdőbe menéssel kezdődött a nap, és este ezzel fejeződött be. Reggel gyümölcsízzel édesített félliternyi, víznél valamivel sűrűbb hígpuliszkát vagy a koffein ártalmait elkerülendő, cikóriából főzött feketekávéval szeletnyi kenyeret és kis kockányi vegyes ízet, délben kb. fél liter paszulyfőzeléket „szolgáltak fel”. Este ugyanazt, mint reggel. Kezdetben nem volt ilyen nagy „bőség”, csak délelőtt és délután adtak valami híg káposzta- vagy krumplilét, azt is kenyér nélkül.
A „baráti beszélgetésre”, vagyis kihallgatásra tessékelt személy szemére, hogy a fénytől „megóvják”, sötét hegesztőszemüveget kötött az ügyeletes és karonfogva vezette lépcsőházban, folyósón. Fel, az „irodába”. Itt szemüveg le, „ülj le”, hangzott a kortól független „üdvözlet”. És kezdődött a kérdés-felelet játék. „Mi mindent tudunk, mondd hát el szépen, hogy volt”, hangzott bevezetőként. Ha az illető makacskodott és hallgatott, vagy valóban ártatlanul hozták ide, és ezért hallgatott vagy tagadott, nem éppen kesztyűs kézzel bántak vele. Ebben az esetben előfordult, hogy addig verték, míg karja, netán lába tört. Miután az iratcsomó néhány hét vagy hónap után összeállt, következett a gyűjtőfogháznak mondott „szálloda”, majd a tárgyalás, azután a Duna-csatorna, Nagyenyed, Szamosújvár, ólombánya, Jilava stb. Kinek milyen „szerencséje” volt.
ASZTALOS LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

Emlékezzünk egy emberbarátra!
Tizenöt éve ezen a napon hunyt el Kolozsvár és az ország egyik legtiszteletreméltóbb közszereplője, Octavian Buracu. Manapság sokan objektív okokból nem emlékezhetnek rá, de még többen vannak olyanok, akik ellenségeskedésből vagy a majd’ mindent beborító közöny miatt felejtették el ezt az embert. Aki egy szörényvári ortodox pap fiaként 1989 után képes volt felülkerekedni megannyi dogmán és előítéleten, hogy Kolozsváron a román–magyar megbékélés, általában a nemzeti kisebbségek egyenjogúsítási törekvésének legfőbb többségi szószólójává, gyakorlati támogatójává váljék.
Pályafutását kommunistaellenes geológusként kezdte, és ama bizonyos decemberi politikai események nyomán az akkori Ideiglenes Nemzeti Egységtanács (CPUN) Kolozs megyei elnökeként (a tisztség későbbi megfelelője: prefektus) vállalta a sokak szemében „nemzetáruló” szerepet, amikor még a forradalmi hangulat hátszelében véghez vitte a nagy múltú kolozsvári magyar középiskolák visszavételét, a magyar főkonzulátus visszahelyezését, a főtéri Securitate-székhely felszámolását a plébánia épületében, az 1990. március 15-i marosvásárhelyi pogrom városunkra való átterjesztésének megakadályozását, később a nacionalista funári önkény által fizikai megsemmisítéssel fenyegetett Mátyás-szoborcsoport megvédelmezését, és még sok mást.
Emlékét a hivatalosságok méltatlanul mellőzték. A kolozsvári Közigazgatósági Palota egyik előcsarnoki falán sorakoznak a megye eddigi prefektusainak portréi és azok névjegyzéke, de az 1990 óta ezt a tisztségek betöltő tizenegy mellől hiányzik a tizenkettedik, a legelső: Octavian Buracu.
Az általa létrehozott Dialog Social Interetnikus Társaság, amely a Jókai utca 12. szám alatt székelt, a Dialog Interetnic című időszakos lap utolsó, 15. számában közölte 1995 szeptemberében a gyászhírt. Ha ma közöttünk lehetne, és közben a világ rendje nem fordult volna ki rendes kerékvágásából, akkor az ő személye révén a kolozsváriak talán egy béke Nobel-díjassal lennének gazdagabbak.
Ördög I. Béla. Szabadság (Kolozsvár)

Szekuritátéval együttműködő Hargita megyei tanácsosok
Két megyei tanácsos akadt fenn a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Országos Bizottság (CNSAS) szűrőjén: Vajna Imre már elismerte, hogy együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, és lemondott tisztségeiről, Bondor Istvánnal kapcsolatosan még nem született döntés.
„Annak ellenére, hogy mindvégig a kommunista titkosrendőrség áldozatának tekintettem és tekintem magam, és teljesen méltánytalannak tartom a CNSAS általi elmarasztalásomat, a személyem körül kialakult helyzettel semmilyen módon nem kívánok a Magyar Polgári Párt megítélésének esetlegesen ártani, éppen ezért felajánlom a párt elnökségének lemondásomat a Magyar Polgári Párt Székelyudvarhelyi Szervezetének elnöki tisztségéről, valamint megyei tanácsosi tisztségemről” – áll Vajna Imre csütörtöki közleményében. Az MPP színeiben megyei tanácsosi mandátumhoz jutott székelyudvarhelyi orvosról a CNSAS átvilágítói derítették ki, hogy együttműködött az egykori kommunista titkosszolgálattal. Vajna a Transindexnek azt mondta, negyedéves orvostanhallgató korában néhány, akkoriban botrányosnak számító kijelentése miatt a Szekuritáté zsarolni kezdte, és kénytelen volt engedni a nyomásnak.
A CNSAS jelentésében szereplő másik Hargita megyei tanácsosról, Bondor Istvánról még nem született végleges döntés. Vajna helyét értesüléseink szerint az MPP-listán őt követő Csillag Péter vehetné át, az ő mandátumát azonban nem igazolta a közgyűlés. Csillagot Balázs Árpád követi, aki lapunknak azt mondta, inkább a székelyudvarhelyi önkormányzati testületben betöltött tisztsége mellett dönt, így vélhetően Binder Levente János veszi át a lemondott tanácsos helyét. Amennyiben Bondorról is elmarasztaló ítélet születik, helyére Farkas Zoltán léphet. Hargita Népe (Csíkszereda)

Vajna: áldozat voltam, nem besúgó
A pszichés terror nyomására jelentett külföldi egyetemista társairól – ismerte el lapunknak adott interjújában Vajna Imre. A MPP udvarhelyi szervezetének elnöke, megyei tanácsosa a Volt Titkosszolgálat Levéltárát Átvilágító Országos Bizottság jelentése szerint együttműködött a Securitateval. – Ugorjunk vissza az időbe, egészen 1974-ig.
– Én még visszamennék húsz évet: az ötvenes évek elején szüleimet meghurcolták, ezért a család érthető módon nem szerette sem a rendszert, sem annak kiszolgálóit. Nagyapám halála előtt feleskette fiait, hogy soha ne legyenek tagjai a kommunista pártnak, édesapám ugyanezt a mentalitást adta át nekünk. Családunkban soha senki nem volt párttag. 1971-ben kerültem szülővárosom, Marosvásárhely orvosi egyetemére. Ifjúként eléggé szabadszájú voltam – sajnos maradtam is –, gyakran voltak meggondolatlan kijelentéseim.
– Például?
– 1974-ben történt. Akkoriban a szebbik nem képviselői is berukkoltak, s én egyszer egy bájos barna lánynak négyszemközt megjegyeztem, hogyan ölthet magára egy szép lány ilyen mocsok egyenruhát, hogyan szolgálhat egy ilyen államot. Két hét múlva értem jött az egyetemre két úr. Kocsiba ültettek, elvittek. Még viccelődtem is velük, mondván, csak akkor megyek, ha az ablaknál ülhetek. Szigorú ábrázattal adták értésemre: mindjárt elillan a humorérzékem. El is illant: a pokolba kerültem. Bevittek az állambiztonságra, elém tettek egy papírt, én meg váltig hangoztattam, nem tettem semmit, nem mondtam, nem láttam semmit. Amikor magamra maradtam, azon gondolkodtam, bárcsak ne lennének rácsok az ablakon, hogy kiugorhassak... Többen is vallattak, éjjel kettőkor pedig közölték: megyünk házkutatásra. Felzaklatták a családot, hajnalig dúltak a házban. Egyvalamibe tudtak belekötni: naplómba azt írtam, egynapi sorbaállás után harminc deka rizs homoknak tűnik a fogunk között. Hajnalban visszavittek, vallattak tovább, még a vécére is velem jöttek.
– Verték is?
– A házkutatás során rászóltam az öcsémre: mit mondtam neked, te hülye gyermek, ne válaszolj, ha ezek a szarok kérdeznek! Erre kaptam egy hatalmas szájpuskát. Fenyegettek, hogy kirúgnak az egyetemről, de soha nem vertek. A kihallgatások során rendszerint a külföldi diákokról kérdezgettek. Én csak azt mondtam róluk, amit pletykaszinten hallottam.
– Papírra is vetette ezeket a pletykákat?
– Igen, elém toltak egy papírt vagy egy diktafont, s amit imitt-amott hallottam, azt leírtam, elmondtam. Ez négyszer, ötször, talán hatszor ismétlődött meg. Általában behívattak, vagy az egyetemen vonultunk félre egy külön szobába. Hiába mondtam, semmi garancia arra, hogy valósak az információim, azt válaszolták, bízzam rájuk, ők tudják, mit csinálnak. Az egyetem elvégzése után soha nem kerestek fel.
– Az egyetemen tudták egymásról, hogy ki van beszervezve?
– Nem tudtuk. Én sem voltam beszervezve, nem írtam alá semmilyen egyezséget, szerződést velük, nem kaptam pénzt, nem származott semmilyen előnyöm, még útlevelet se adtak. Emlékszem, mindannyiunkat megrázott, amikor hat év orvosi egyetem elvégzése után egy kollégánk felakasztotta magát – valószínűleg nem bírta idegekkel a pszichés terrort. Nem féltem a fizikai fenyítéstől, nem féltem az esetleges bebörtönzéstől, csupán egyvalamitől rettegtem: hogy kettétörik a karrieremet.
– Húsz év alatt miért nem beszélt nyilvánosság előtt is múltjáról, főként, hogy hat évvel ezelőtt politikai pályára is lépett?
– Miért mondtam volna el, hogy nyaggattak, hogy a rendszer áldozata voltam? Nem akartam glóriát a fejem fölé, nem akarom tisztára mosni magam. Nem vagyok sáros, nem tettem semmi rosszat olyan személynek, aki jelen pillanatban Romániában él.
– Szakmájából kifolyólag nap mint nap meg kell tegye: nyugodt lelkiismerettel tud az emberek szemébe nézni?
– Abszolút. Mindenkinek a szemébe merek nézni. Nem besúgó voltam, hanem áldozat.
Jakab Árpád
Hargita Népe (Csíkszereda)

Utánuk nyúlt a Szeku keze?
„Bánt, hogy mai napig nem tudok megszabadulni ettől, pedig áldozat voltam, zsaroltak és pszichikai terrorban tartottak” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Vajna Imre, akiről a napokban a Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) vizsgálatai nyomán kiderült, hogy a múlt rendszerben együttműködött a Szekuritátéval. S bár Vajna a kommunista titkosszolgálat áldozatának tartja magát, és méltánytalannak nevezi a CNSAS elmarasztalását, az MPP politikusa hajlandó lemondani a székelyudvarhelyi szervezet éléről és a megyei tanácsban betöltött tisztségéről.
„Nem akarom, hogy a múltam beárnyékolja, besározza a körülöttem lévőket, ezért úgy láttam tisztességesnek, ha lemondok az MPP székelyudvarhelyi szervezetében betöltött vezetői tisztségemről. Ők miután megtárgyalták, majd elhatározzák, hogy elfogadják-e vagy sem a kérésemet, a döntésre úgy gondolom, hogy a közeljövőben sor kerül” – mondta Vajna Imre lapunknak. Közölte azt is, hogy a másik politikai posztjáról, a Hargita Megyei Tanácsban betöltött tanácsosi tisztségéről is lemond, igaz, erről nem föltétlenül a kirobbant ügy miatt, hanem munkája érdekében.
„Számomra nem fontos a politikai pályafutás, nekem van egy hivatásom, egy szakmám, aminek mindig is éltem és ezen túl is ennek szeretném szentelni magam” – fogalmazott Vajna, és leszögezte, gondoljon ki mit akar, ő sem az ismerőseiről, sem a munkatársairól, sem a barátairól nem mondott semmit, igaz a Szekuritáté nem is rájuk, hanem az orvosi egyetemen tanuló külföldi diákokkal kapcsolatos dolgokra volt kíváncsi.
Vajna Imre mellett Bondor István RMDSZ-es Hargita megyei tanácstag is szerepel a lebukottak listáján. Bondor az elmúlt évek alatt több, igen magas beosztású tisztséget töltött be, volt iskolaigazgató, tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő.
„Az igaz, hogy a Szekuritáté engem is kerülgetett, pontosabban nem a titkosszolgálat, hanem az iskola igazgatója, ahová jártam, mondta azt, hogy ha államellenes cselekedetről tudunk, akkor azt jelentsük neki, persze azt sejtem, hogy a mi faggatásunkat ő is feladatként kapta. Tizedikes diák koromtól kezdve öt éven keresztül, egészen 1967-ig próbálgattak rábírni az együttműködésre, de kijelentem, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem voltam kollaboránsuk, a lapom tiszta. »Használhatatlan és nem megfelelő«– ezt tartalmazza a rólam írt jelentés, ami a Szekuritáté nyilvántartásában található, és 1967 után, miután munkába álltam, már semmilyen bejegyzés nincs rólam, nem kaptak további adatokat, ezt a CNSAS is leírta” – szögezte le lapunknak Bondor István.
Hozzátette, mindig becsülettel és lelkiismerettel töltötte be a rábízott feladatokat, tisztségeket. Az ő ügyében egyébként még nem született döntés.
Idén egyébként majdnem 300 dossziét állított össze a CNSAS: 88 személyt együttműködés vádjával perelnek, 199 személy esetében pedig az a gyanú, hogy a titkosszolgálat alkalmazásában álltak.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szekus besúgók és rendszeráldozatok: tucatnyi erdélyi magyar politikus fennakadt az átvilágításon
Soha annyi erdélyi magyar politikus nem akadt fenn a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) hálóján, mint az elmúlt időszakban. Az átvilágító bizottság által nyilvánosságra hozott, az igazságszolgáltatás elé terjesztett határozatok tanúsága szerint az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) számos önkormányzati tisztviselője, egykori parlamenti és önkormányzati képviselőjelöltje együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal, jelöltetésük idején azonban minderről egyikük sem számolt be alakulatának, holott erre törvény kötelezi a választott, illetve a kinevezett magas rangú állami tisztségviselőket.
Nem árt tudni egyébként, hogy a módosított átvilágítási törvény értelmében bárki csak akkor nyilvánítható egykori besúgónak vagy ügynöknek, ha a CNSAS ez irányú döntését a bíróság is megerősíti. Máris ebbe a kategóriába tartozik Bálint Géza, az RMDSZ Szilágy megyei önkormányzati képviselője, az ő besúgói múltjáról szóló határozat immár a Hivatalos Közlönyben is megjelent. A tanácsost 1988. március 18-án, Badea fedőnévvel szervezte be a Szekuritáté Szilágy megyei parancsnoksága, és az aznap aláírt együttműködési nyilatkozat alapján azt a feladatot kapta, hogy jelentsen a Szilágycsehbe rokonlátogatás céljából hazalátogató magyar nemzetiségű elszármazottakról, illetve turistákról. Ugyanazon év áprilisában Badea már be is számol arról a titkosszolgálatnak, hogy egy Németországba kivándorolt orvos „lejárató” hangnemben beszélt a Romániában uralkodó állapotokról.
„Kijelentette, egyáltalán nem bánta meg, hogy távozott az országból, hiszen ezáltal számos nehézségtől megszabadult: az élelmiszerüzletek előtt kígyózó soroktól, a lakosság számára létfontosságú árucikkek beszerzésének nehézségétől” – adta vissza a kommunista rendszerrel elégedetlen emigráns szavait az informátor. A CNSAS mindezek alapján megállapította, hogy a Bálint Géza által a kommunista elnyomó gépezetnek szolgáltatott információk korlátozták a megfigyeltek alapvető emberi és szabadságjogait, éppen ezért a Szekuritáté kollaboránsának nyilvánították.
Seres Dénes parlamenti képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke a Krónikának elmondta, csupán most értesültek Bálint Géza esetéről, az érintett bevonásával még a napokban megvitatják az ügyet, és ha bebizonyosodik, hogy a politikus valóban együttműködött a titkosszolgálattal, akkor felkérik, hogy mondjon le tanácsosi tisztségéről. „Már csak a félretájékoztatás miatt is kötelességünk ezt megtenni, hiszen Bálint Géza korábban azt nyilatkozta: nem volt köze a Szekuritátéhoz” – állapította meg Seres, akivel együtt különben Bálint is megpályázott egy szilágysági képviselői mandátumot a 2008-as parlamenti választásokon.
A napokban a Transindex hírportál tárta fel, hogy besúgónak nyilvánította a CNSAS dr. Vajna Imre MPP-s és Bondor István RMDSZ-es Hargita megyei önkormányzati képviselőt. A leleplezés nyomán Vajna beismerte, hogy negyedéves orvostanhallgatóként házkutatást tartottak nála a szekusok, és megfenyegették: kirúgatják az egyetemről, ha nem működik együtt, szerinte azonban senkiről nem adott megterhelő információkat. A politikus leszögezte: noha a Szekuritáté áldozatának tekinti magát, az MPP székelyudvarhelyi szervezetének elnöki, valamint megyei tanácsosi tisztségéről egyaránt felajánlja lemondását.
Nem fontolgatja a távozását Bondor István megyei tanácsos, noha Vajnához hasonlóan róla is megállapította az átvilágító bizottság, hogy együttműködött. A korábban iskolaigazgatóként és Hargita megye főtanfelügyelőjeként tevékenykedő politikus az iskolaigazgatók keddi székelyudvarhelyi tanácskozásán – amelyen őt is kitüntették – nyilvánosan elmondta: 1962-ben, tizedik osztályos diákként iskolája igazgatója megbízta, hogy jelentsen „az állam ellen cselekvő” diáktársairól. Bondor szerint kapcsolata 1967-ig tartott a Szekuritátéval, utána „használhatatlannak” nyilvánította a titkosszolgálat, éppen ezért leszögezte: a lelkiismerete tiszta, nem tartja magát kollaboránsnak.
Minderről azonban – várhatóan októberben – a bukaresti táblabíróság mondja ki a végső szót, ennek függvényében pedig az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete is megtárgyalja az ügyet. Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester – aki nemrég lemondott a szövetség városi, széki és megyei elnöki posztjáról – magánvéleményének hangot adva lapunknak úgy vélekedett: a végleges bírósági határozat és az okiratok ismeretében, továbbá az érintett meghallgatásával a szervezetnek mindenképpen ki kell elemeznie és álláspontot kell megfogalmaznia az ügyben, mivel fontos tisztséget betöltő személyről van szó.
Szász Jenő MPP-elnöktől megtudtuk: az alakulat vezetősége elfogadta Vajna Imrének az udvarhelyi szervezet éléről történt lemondását, a megyei tanácsosi mandátum esetleges megvonásáról ugyanakkor a párt megyei szervezete hivatott dönteni. „Esetében enyhítő körülménynek számít, hogy csak a külföldi diákokról jelentett, az itthoniakat viszont megkímélte. Én továbbra is jó embernek, ugyanakkor az átmeneti időszak áldozatának tekintem Vajna Imrét, akinek sportszerűségét bizonyítja, hogy felajánlotta a lemondását. Azt azonban furcsállom, hogy eközben az RMDSZ politikai elitjét, Markó Bélát, Verestóy Attilát vagy Sógor Csabát ártatlannak nyilvánították a hatóságok, holott évekkel ezelőtt róluk is nyilvánosságra kerültek kompromittáló adatok” – nyilatkozta a Krónikának Szász Jenő.
Ezzel egy időben a CNSAS leleplezte számos egykori parlamenti és önkormányzati képviselőjelölt besúgói múltját is. Fennakadt az átvilágításon Kádár Miklós nyugalmazott nagybányai református lelkész, akit az RMDSZ képviselőjelöltként indított a 2008-as parlamenti választáson, tavaly februárban pedig Ezüstfenyő-díjban részesült „a szülőföld visszaszerzéséért, az RMDSZ programjának megvalósításáért tett jelentős erőfeszítéseiért.” (Együttműködésének tényét idén májusban a bukaresti táblabíróság megerősítette).
Érdekes eset a Kövér Györgyé, az RMDSZ volt bukaresti szenátorjelöltjéé. Róla 2005-ben – akkori jelöltetése okán – történt átvilágítása nyomán a CNSAS megállapította, hogy tiszta a múltja, 2008-as politikai szerepvállalása miatt azonban dossziéját ismét kivizsgálták, és az időközben a hírszerző szolgálat (SRI) által rendelkezésre bocsátott adatokból kiderült: jelentett a Szekuritáténak. Kövért – aki két évvel ezelőtt, 81 évesen az RMDSZ legidősebb honatyajelöltje volt – 1949-ben Discobol és Georgică fedőnéven szervezték be az állambiztonsági szervek, kétszer írt alá együttműködési nyilatkozatot, és egyebek mellett az orvosi egyetemen tanuló diáktársairól írt jellemzéseket.
Ennek ellenére a CNSAS idei határozatában azt állapította meg róla, hogy nem minősíthető a Szekuritáté besúgójának. Kollaboránsnak nyilvánították Szekeres Carolt, az RMDSZ galaci képviselőjelöltjét, a táblabíróság azonban nem tartotta elégségesnek a CNSAS által felmutatott bizonyítékokat, és felmentette a Kárpátokon túli politikust, de az átvilágítók a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéknél fellebbeztek, jogerős ítélet márciusban születik. Megpróbálták beszervezni Matyi Istvánt, az RMDSZ Botoşani megyei szenátorjelöltjét is, aki 1978-ban írt alá együttműködési nyilatkozatot a Szekuritátén, amely Ady és Matei fedőnévvel látta el, ám mivel a CNSAS egyetlen, általa írt jelentésre sem bukkant, nem minősül volt besúgónak.
Bizonyítottan együttműködött viszont Horváth István, az MPP volt szilágysomlyói polgármesterjelöltje: a táblabíróság által is besúgónak nyilvánított politikus Baroti Lajos fedőnéven jelentett a kommunista rendszert vagy Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárt bíráló, a magyarországi helyzetet magasztaló, a Szabad Európa Rádiót hallgató, disszidálást fontolgató „nacionalista magyarokról”. Horváth különben pénzt is kapott szolgáltatásai fejében: nyugták bizonyítják, hogy 1982-ben például 300 lejt vett át tartótisztjétől. Az érintett egyébként a bírósági tárgyaláson az elnyomó rendszer áldozatának vallotta magát, és feltárta: valójában 14 évesen beszervezték, ami „megpecsételte a sorsát”, továbbá sokakat segített abban, hogy Magyarországra meneküljön.
Sőt állítása szerint 1993-ban ismét be akarta szervezni a titkosszolgálat, ám amikor nemet mondott, munkahelyén lopással vádolták, és elveszítette állását. Együttműködött a CNSAS szerint Horváth Márton, a Kolozs megyei Mócs jelenlegi RMDSZ-es polgármestere is, ügyében azonban még nem született bírósági verdikt.
Fennakadt az átvilágításon Orbán Árpád, Székelyudvarhely egykori MPP-s tanácsosa, alpolgármestere, a párt 2008-as helyi polgármesterjelöltje is, esetében azonban a táblabíróság alaptalannak ítélte a CNSAS vádját, a legfelsőbb bíróság pedig februárban hirdet ítéletet.
Rostás Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Politikusok, papok a besúgók listáján
Új nevekkel bővült a kommunista titkosszolgálattal együttműködő erdélyi magyar egyházi személyiségek listája. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a Nicolae Ceauşescu egykori diktátor elnyomó gépezete besúgójának nyilvánította Seres Gézát, az Aradi Református Egyházmegye, valamint Sipos Miklóst, a Szatmári Református Egyházmegye volt esperesét.
Mindketten idén nyáron, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben augusztusban lezajlott egyházmegyei választások előtt vonultak nyugalomba, a kánon alapján ugyanis már nem pályázhattak meg újabb mandátumot. Sipos Miklós, a Szatmárnémeti Németi Egyházközség lelkészének – aki a KREK esperesi kollégiuma elnöki tisztségét is betöltötte – ügyében a bukaresti táblabíróság szeptember elején hozott határozata megerősítette a CNSAS verdiktjét, és kimondta: a tiszteletes együttműködött a Szekuritátéval.
Seres Géza angyalkúti lelkipásztorról már korábban megszületett az azonos bírósági döntés, amely ellen ő nem fellebbezett a legfelsőbb bíróságon. Mint arról már beszámoltunk, Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK volt püspöke nemrég élesen bírálta az egyházkerület választási bizottságát amiatt, hogy a frissen lebonyolított belső megmérettetésből nem zárta ki a Szekuritátéval együttműködő papokat. Tőkés felháborodását egyebek mellett az váltotta ki, hogy újrajelöltette magát Mikló Ferenc bihari és Nagy Sándor nagykárolyi esperes is; utóbb mindkettőjüket megerősítették az egyházi tisztségben. Mikló Ferencről tavaly állapította meg a CNSAS, hogy 1974-ben Fineşan Ioan és Feri fedőnéven beszervezte a hírszerzés, jelentéseket is írt, ám az átvilágítók nem nyilvánították a Szekuritáté besúgójának/kollaboránsának. Hasonló döntés született idén Nagy Sándor ügyében is, aki 1985-ben írt alá beszervezési nyilatkozatot Moldovan Ilie fedőnéven.
Ezzel egy időben fennakadt az átvilágításon Portik Csaba gyergyószentmiklósi vállalkozó, az RMDSZ egykori városi tanácsosa is, aki 2008-ban a szövetség Neamţ megyei képviselőjelöltjeként indult a parlamenti választáson. Az ügyében született CNSAS-ítéletet a bukaresti táblabíróság ugyancsak megerősítette. Esete különben azért is kényes az RMDSZ számára, mivel a turisztikai vállalkozókat és vendéglátókat tömörítő Gyilkostó Egyesület elnökeként is tevékenykedő Portik „bejelentkezett” a gyergyószentmiklósi tanácsosi mandátumáról néhány hónapja lemondott Gál Árpád helyére.
A polgári párti többségű helyi képviselő-testület egyébként júniusban el is vetette Portik mandátumigazolását, ám nem az akkor még nem ismert besúgói múltja miatt, hanem azért, mert az RMDSZ kizárt soraiból négy másik tanácsost, akik a közigazgatási bírósághoz fordultak, és a testület meg kívánja várni az igazságszolgáltatás ítéletét. Portikhoz hasonlóan kollaboránsnak nyilvánították a két évvel ezelőtti parlamenti választáson az RMDSZ színeiben indult Papp Ştefant is, aki Konstanca egyik választókerületében pályázott – sikertelenül – mandátumra. Eközben Sógor Csaba EP-képviselő Szász Jenő MPP-elnök lapunkban megjelent nyilatkozata kapcsán leszögezte: vele kapcsolatban évekkel ezelőtt csak vádak láttak napvilágot, ezek azonban többszöri átvilágítása során rendre alaptalannak bizonyultak.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Az érsek és az ördög szeme
A hallgatás pedig többet árt az egyháznak, mint az egész ateista propaganda, amit a kommunista rendszer idején folytattak.
Senki sem lehet két úr szolgája – hallottuk vasárnap a templomban. És az evangélium meg is nevezi az urakat, akiket nem lehet egyszerre szolgálni. Az egyik a hit, az erkölcs, Isten – a másik pedig ennek ellentéte: a hamis mammon, a gátlástalan földi gyarapodás, a pénz, a gonosz lélek.
Ekkor eszembe jutott Teodosie őszentsége, a tomiszi/konstancai érsek, aki ugyanvalóst jól szolgálja a két úr közül az egyiket, miközben a másiknak az egyenruháját viseli.
Teodosie érsek úr szüleitől örökölt kis vagyonkáját, nem egészen egy hektárnyi földet, kolostoralapításba fektette be. Templomot épített, jókora házat az apácák celláinak, rezidenciát a főnökasszonynak, és ijesztően nagy harangtornyot, ami olykor félelmet kelt a meghitt, kis templomokhoz szokott román zarándokban. Végül is jó befektetés volt.
Őszentsége vagyona tíz év alatt megtízszereződött. Földje 19 hektárra növekedett, rajta ötemeletes szálloda termett, és még két ház: irodaépület, villa. Sőt, termelési felületek is napvilágot láttak a szerény uradalomban. Van-e ennél jobb üzlet, mint a kolostoralapítás Romániában? Azonnal beszállnék én is! – csak nincs mivel, sajnos.
Hogyan sikerülhetett ez? A hívek segítségével, akik adományokkal látták el a kolostort, fel sem tételezve, hogy egy nagy üzletet támogatnak. A pap, az ortodox egyház papja sem rendelkezhet földi vagyonnal – szegénységi fogadalmat, esküt tesz. Ezért Teodosie érsek egy alapítványra íratja a kolostor üzemeltetésével szerzett vagyont. Ami az övé, az érsek úré – csak más néven jegyzik be. Ügyes szolga ez az érsek! Jól szolgálja az egyik urat...
Hogy melyiket? – ahhoz is nyerhetünk néhány támpontot. Mint kiderült, Teodosie érsek úr hajdan, megboldogult ifjú korában együttműködött a Szekuritátéval – és múltját nem tagadja meg. Azt állítja: hazafias célból, „hazafias megfontolásból” tette. S a cél, ugye, szentesítette az eszközt... Négy évvel ezelőtt 500 ezer eurós hitelt vett fel saját használatra, és a tomiszi érsekség terhére. Ez is támpont lehet...
Őszentsége továbbra is pénz szűkében van, mert a konstancai teológia kar dékánjaként hagyta, hogy megkenjék, s a kenőpénz fejében az illetőt – hat hónappal a tanév megkezdése után! – felvették az egyetemi hallgatók sorába. Lám, egy kis becsúszó jóindulattal őszentségénél mindent el lehet érni, minden lehetséges. Vagy mégsem?
A napokban a pénzügyőrség lefoglalta a konstancai érseki palotát – impozáns épület, nagy anyagi érték; az említett eurócskák töredékei ha lehetnek a tartozásnak. Ezt már a pátriárka sem tűrhette: jelentést kért Teodosie érsek úrtól a viselt dolgairól.
Persze ez nem jelenti a titkolózás végét. Mert a kolostorral kapcsolatos ügylet, Suceava megyében lévén a szent hely, Pimen őszentsége, a bukovinai érsek felügyelete alatt történt, ő pedig nem hajlandó nyilatkozni róla – szerinte az egyház dolga nem tartozik a világra. Teodosie őszentsége is hasonló indoklással tagadott meg eddig minden választ. A pátriárka őboldogsága pedig mélyen hallgat; szóvivője sem mond semmit.
E nagy hallgatás már a papokat is zavarja. Nagyon jól tudják: ahol titkolóznak, ott takargatni való van. A hallgatás pedig többet árt az egyháznak, mint az egész ateista propaganda, amit a kommunista rendszer idején folytattak – vallja az egyik atya. És azt is nehezményezik az egyháziak, hogy a mostani főpapok inkább menedzserek, mint lelkiatyák – miközben a világi menedzsereknek eszébe sem jutna lelkiatyaként működni, besegíteni az egyháznak. Ők nem vállalnak ilyen szerepcserét. E tekintetben hiányzik a kölcsönösség... A francia tévében döbbenettel mutogatták, hogy Romániában egy öreg néni pénzzel törölgeti az ikont. Pénzért kíván segítséget Máriától! Miért kell úgy megdöbbenni? Ha a szegény asszony azt látja, hogy pénz kell a papnak, őszentségének, őboldogságának... akkor talán a Szűzanya is elfogadja. Ki vezeti rossz útra a hívőt? És ki tartja őt balkáni sötétben? – de ez bonyolultabb kérdés. Ebben mások is besegítenek őszentségének, őboldogságának.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megtisztulást sürget Tőkés László
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke hétfőn visszautasította a román politikusok és romániai magyar tisztségviselők részéről az ő lejáratására irányuló támadásokat.
Nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés felidézte Corina Creţu EP-képviselő kijelentéseit, amelyekkel „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” minősítette a magyar képviselőt. „Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben, bányászokkal verette szét a békés bukaresti tüntetőket” – jegyezte meg Tőkés. Utalt a Cotidianul című napilap egy cikkére, amely volt Securitate-ügynöknek, „idegen hatalmak” kiszolgálójának tüntette fel őt. Felháborodását fejezte a magyar részről is gerjesztett lejáratási kampány miatt, amelyben – mint fogalmazott – sajnálatos magánéleti válságából próbálnak politikai tőkét kovácsolni ellene.
Konkrétan Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említette meg ezzel kapcsolatosan. Az EP-alelnök kedvezően fogadta az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén elhangzott megnyilatkozásokat, amelyek változásokat sürgettek a szövetségen belül. Tőkés ugyanakkor hangot adott annak a reményének, hogy jó esélyt teremthet a magyarság érdemi összefogására, ha az átvilágítás és az elszámoltatás során az RMDSZ-t sikerül gyökeresen megtisztítani a „levitézlett és megalkuvó” politikusoktól. Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés visszautasítja a támadásokat
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke hétfőn visszautasította a román politikusok és romániai magyar tisztségviselők részéről az ő lejáratására irányuló támadásokat.
Nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés felidézte Corina Cretu román EP-képviselő kijelentéseit, amelyekkel „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” minősítette a magyar képviselőt. „Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben, bányászokkal verette szét a békés bukaresti tüntetőket” – jegyezte meg Tőkés. Utalt a Cotidianul című napilap egy cikkére, amely volt Securitate-ügynöknek, „idegen hatalmak” kiszolgálójának tüntette fel őt.
Felháborodását fejezte a magyar részről is gerjesztett lejáratási kampány miatt, amelyben – mint fogalmazott – sajnálatos magánéleti válságából próbálnak politikai tőkét kovácsolni ellene. Konkrétan Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említette meg ezzel kapcsolatosan.
Külön beszélt az EP alelnöke a nagyváradi utcanévtáblák ügyéről. A táblákat az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete három hónappal ezelőtt szerelte fel. A hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat a várad-újvárosi református templomra erősítették fel, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik.
Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, s az ifjak úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését.
Csakhogy e táblákat a nagyváradi városháza eltávolíttatta az épületekről, az EMI azok egy részét azonban visszakapta. Tőkés László hétfői sajtóértekezletén „szégyenteljesnek” nevezte Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester viszonyulását ehhez a kérdéshez. Emlékeztetett rá, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeit képviselő alpolgármester egy nyilatkozatában azt mondta, nem történt törvénysértés a táblák leszerelésekor, sőt, mi több, a városháza köteles e táblákat leszerelni. „Ha a mi választottjaink nem a magyarság érdekeit képviselik, hanem opportunista módon belesimulnak a minden szintű és rangú hatalomba, az a magyar közösség szégyene” – mondta Tőkés. A hétfői sajtóértekezlet után egyébként az EMI tagjai Tőkés bátorítására visszahelyezték a történelmi magyar elnevezéseket tartalmazó utcanév-táblákat. Népújság (Marosvásárhely)

„Jogos harc sosincs hiába”
Nagyvárad – Az 1956-os forradalom és annak hősei előtt tisztelegtek a nagyváradi Kiss Stúdióban szerda délután, Fazakas Márton Erzsébet, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos közreműködésével.
„Jogos harc sosincs hiába” hangzott el mindjárt az emlékműsor elején, hiszen „csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”. A közreműködő színészek összekötő szöveg nélkül, találó versekkel és prózai alkotásokkal idézték meg ’56 szellemiségét, a zenei részek és a korabeli rádiófelvétel bejátszása pedig még meghittebbé tette az előadást. „Tiltott szavak mondatnak ki erős hangon”, a „békésen indult népmozgalom vérbe fordult, vérrel szentelődött meg” – idézték fel a megtorlás szörnyűségeit, a koncepciós perek igazságtalanságait, édesanyák fájdalmát többek között Albert Camus, Dutka Ákos, Wittner Mária, Wass Albert írásai alapján, hogy aztán Vörösmarty Mihály megrendítő Szózatának elszavalásával záruljon a megemlékezés.
Szomorú emlékek
A rendezvény második felében kötetlen beszélgetés keretében az ’56-os forradalommal kapcsolatos emlékeiket, gondolataikat osztották meg az egybegyűltek. Nagy Emilia megrendítő visszaemlékezésében azt a napot idézte fel, amikor két testvérét, Sótányi Erzsébetet és Józsefet 1960-ban letartóztatták. Nővére közel egy évet volt a Securitate börtönében, a megpróbáltatások testileg és lelkileg is összetörték. Bátyja koncepciós perben „csak” hat évet kapott, végül 1963-ban szabadulhatott. A rendszer embertelenségei tárultak fel a visszaemlékezésből, amelyet Nagy Emília papírra is vetett. Saját bevallása szerint a család történetéből ezt a pár oldalt sírva írta le… Kupán Árpád kolozsvári egytemistaként élte meg az ’56-os eseményeket, részese volt az ottani diákmozgalomnak. Visszaemlékezése szerint egészen november 4-ig tele voltak bizalommal és reménnyel, de aztán jött a kiábrándulás, ezzel együtt pedig a letartóztatások és a megtorlás. Bartos-Elekes Ildikó két fiútestvére esett a rendszer áldozatául, megpróbálták és összetörték őket a letartóztatások és folyamatos üldözések.
Az összejövetelen felvetődött, hogy ezeket az emlékeket meg kellene írni, és egy kötetben, oral history-szerűen kiadni. Elhangzott az is: kormányrendelet értelmében kártérítés jár a politikai elítélteknek és egyenes ági leszármazottaiknak, érdemes ez ügyben érdeklődni.
erdon.ro

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

Egy váradi történész agitátori csúsztatásai
Egy bizonyos Gabriel Moisa, aki a történelemtudományok doktoraként a Nagyváradi (román) Egyetemen oktat, a minap politikai töltetű eszmefuttatást tett közzé az egyik helyi lapban A történelem nem ismeretének lehetséges következménye címmel. Bár ne tette volna. Mert egyrészt „tudós emberként és tanárként” nem tett egyebet, mint a román olvasókat a magyarok ellen hergelte, másrészt történészként sikerült lebőgetnie önmagát, kollégáit, az őt foglalkoztató és fizető intézményt egyaránt. Legkevésbé persze a cikkét közlő lapot, amely amúgy is naponta ontja a magyarfaló-gyalázó cikkeket. A legérthetetlenebb az, hogy miért kell egy fiatalnak mondható, a kommunista rezsim agymosodáit vélhetően koránál fogva is elkerült váradi román értelmiséginek azzal bizonygatnia „jó románságát”, hogy a manipulál, csúsztat, uszít? Miért érzi vajon önmagára kötelezőnek azt, hogy pl. Tőkés Lászlót írásban rugdossa s ezzel jó pontokat szerezzen magának... de ki előtt? Önkéntelenül is arra gondol a külső szemlélő, hogy ezek az önjelölt „publicisták” nem is önjelöltek, hanem talán fizetett szellemi agresszorok...
Mert mit csinált G. M.? Tudálékosnak, tanárinak, kioktatónak szánt, „akadémikus” mázba csomagolt írásában azt igyekezett bizonygatni a váradi román olvasónak, hogy a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem – noha nem szerepel a világ első ötszáz felsőoktatási intézményének minőséglistáján – egy kiváló, európai szintű és modellértékű intézmény már csak azért is, mert Angela Merkel német kancellár a minap ott járt. S ottjártában – miközben díszdoktorrá avatták – agyba-főbe dicsérte az egyetemet és annak „valódi” multikulturalizmusát. Nem is tehetett mást szegény Angela, hiszen a dísztoktori laudációt saját anyanyelvén, németül mondták el neki, mégpedig a zsidó származású Gyémánt László. Teljes multikulti: egy magyar zsidó németül a román egyetemen, quod erat demonstrandum. Moisa elsőként itt csúsztat. Elolvasva a német kancellár köszönőbeszédét – amit a cikkíró talán elmulasztott – kiderül, hogy Merkel ki sem ejtette a multikulturalizmus szót a száján, csupán a három erdélyi nemzet (német, magyar, román) békés együttélését dicsérte, miközben egy merőben protokolláris szöveget mondott el teljesen semleges történeti és kulturális utalásokkal megtűzdelve. Aztán hazautazott, és pár nap múlva előállt azóta is sokat tárgyalt, nagy botrányt kiváltó kijelentésével, miszerint a multikulturalizmus Németországban megbukott, mivel ennek a lózungnak az örve alatt pusztán arra törekedett a többség, hogy a kisebbségeket asszimilálja. Akárcsak a kolosvári egyetemen és szerte Romániában. (Lásd a keretes írást.)
Tőkés László erdélyi európai képviselő, az EP alelnöke – ismerve a német kancellár romániai útját és programját – jó előre sietett felvilágosítani őt levélben a BBTE hamis multikulturalitásáról, illetve emlékeztetni a volt erdélyi magyar tudományegyetem erőszakos felszámolására. Tudván tudta, hogy Merkelnek Kolozsváron a kozmetikázott képet fogják mutatni, a kirakatot, majd pedig a magyarbarátnak nem mondható Andrei Marga és a román sajtó őt magát is ebbe a kirakatba fogja pakolni. Tőkés levelét – hogy, hogy nem – csak egy hetes késéssel szivárogtatta ki a román média (vagy titkosszolgálat?), miután már a német kancellárral kifényeztették a BBTE-et. Utólag Tőkés László „szélsőséges sovinizmusának” bizonyítékaképpen kolportálták a levelet, mondván: képviselőnk be akarta feketíteni az egyetemet a rangos külhoni vendég előtt.
A váradi történész még ennél is tovább megy cikkében: szerinte Tőkés szavaira senki rá sem hederít, lám, Angela Merkel is valósnak látta a hamis multikultot. Majd a román nemzetpolitikai propaganda diadalát zengve tovább rugdossa Tőkést, mondván: történelemhamisítást követ el Merkelhez írt levelében. Erre már felkapja a fejét a román olvasó, hiszen egy történész mondja, aki csak ért hozzá, nem? Moisa szerint ugyanis Nicolae Ceauşescunak semmi köze nem volt és nem lehetett a Bolyai Egyetem beolvasztásához a Babeşbe, mivel 1959-ben csak bukaresti pártmunkával foglalkozott. Tőkés viszont azt írta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE »multikulturális« egyetem volna. Az annak idején Nicolae Ceauşescu néhai diktátor által levezényelt »egyesítés« óta ugyan valamelyest javult a helyzet, s a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén ugyan történt némi előrelépés – mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén. A román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a többségi – román – nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást. Erre nézve igen jellemző eset annak a két jeles magyar egyetemi oktatónak – Hantz Péternek és Kovács Lehelnek – az állásukból való jogellenes eltávolítása, akik a létező román feliratok mellé magyar és német nyelvű feliratokat próbáltak elhelyezni a tanintézetben.” Az idézet második felében szereplő látleletet politikailag lehet vitatni, de a két oktató kirúgása tény, továbbá az is – és ez Gabriel Moisa nagyváradi egyetemi tanárra, történészre nézve rettenetes blama –, hogy a Román Kommunista Párt központi bizottsága valóban az ifjú pártaktivista és egyben katonatiszt Ceauşescut küldte le Kolozsvárra 1959-ben az egyetemegyesítést nyélbe ütni. Ennek ma már alaposan dokumentált irodalma van, ez történeti tény. Ezt egy általános iskolai történelemtanárnak is tudnia kell. Ha nem tudja, mert annak idején nem tanulta, nézzen utána! Hogyan tanítja, ha rosszul tudja? Így?
G. M. akkor is „hibázik”, amikor Tőkés Lászlónak felrója a nacionálkommunista fogalom használatát, mondván, hogy az ötvenes években ez nem volt jellemző, hanem majd csak 1965 után. Egy történész ne tudná, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után nem sokkal már meg is kezdődött Romániában az ún. desztalinizáció és deszovjetizálás, amely 1958-ra gyakorlatilag lezárult? A „virtigli mezei román” Ceauşescu gyors felemelkedése épp ennek, azaz a honi nacionálkommunizmus szárba szökkenésének tudható be, ami a Csehszlovákiába való be nem vonulásban kulminál 1968-ban, majd ezt követően kezd paroxisztikus elemekkel telítődni egészen 1989. december 16-áig, amikor is a tőkési ellenállással szolidarizáló tömegakaratot meglovagolva a reformkommunisták és a Securitate patrióta szárnya fordulatot idéz elő. Megszabadulva a kommunizmustól, de átmentve a nacionalizmust. Ami, lám, történészi berkekben is máig virul...
Dénes László
Bíró Béla sepsiszentgyörgyi-brassói publicista Multikulti – sok vagy kevés? című nemrég megjelent cikkében kifejti: „Angela Merkel a CDU és a CSU fiataljai előtt egy héttel ezelőtt kimondta azt, ami a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már ott lappangott: megbukott az a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell ’integrálódniuk’. Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül! (...) Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet. (...) Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint ő, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint ő? (...) Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Börtönévek papi emlékei
A mai napig nem rehabilitálták az 1956-ban elítélteket. Több ezer embert hurcolt meg a Securitate. A rendszerváltás előtt gondolni sem szabadott rájuk. A szerencsésebbek, akik hazatértek a börtönbüntetés után, örültek, hogy legalább élnek. Egyikük, Harai Pál szászmedgyesi plébános a visszaemlékezéseit most jelentette meg a Börtönévek papi emlékei /Medgyes, 2010/ című könyvében. Ő 56-ban brassói segédlelkész volt. Erdély.ma

Tőkés a választási eredmények megóvására buzdít
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület több elöljárójának a lemondását követelte kedden Tőkés László, az egyházkerület volt püspöke, aki kifogásolja, hogy az októberi egyházi választáson olyan személyek kerültek vezetői beosztásba, akik szerinte nem tesznek eleget a választási szabályzat támasztotta követelményeknek.
A partiumi egyházkerületben október 22-én tartottak általános tisztújítást, amelynek keretében Csűry István püspök hat évre szóló mandátumot nyert el. Tőkés László elsősorban az RMDSZ két törvényhozójának, Seres Dénesnek és Varga Attilának a jelöltségét és megválasztását kifogásolja. Tőkés szerint aggasztó, hogy az RMDSZ egyre nagyobb teret hódít „illetéktelenül” az egyházi életben.
A volt püspök, aki jelenleg az Európai Parlament alelnöke, nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a zilahi egyházmegyei jogtanácsosi tisztségre jelölt és megválasztott Serest korábban azért mentették fel az egyházkerületben betöltött tisztségéből, mert feladatkörének betöltését „rendszeresen elmulasztotta”, s így nem lett volna joga - mondta Tőkés – résztvenni a mostani választáson. Tőkés szerint az egyházkerületi főgondnoki tisztségre jelölt és megválasztott Varga Attila 2003-ban „önkényesen és elfogadhatatlanul” mondott le egyházi pozíciójáról, ezért neki sem lett volna joga részt vennie a mostani megmérettetésen. Tőkés értetlenségének adott hangot amiatt, hogy az egyházkerületi választási bizottság a kifogásolt személyek ellen benyújtott óvásokat elutasította.
A volt református püspök Nagy Sándor nagykárolyi esperesnek az újraválasztását is kifogásolja, aki egyben az RMDSZ Szatmár megyei önkormányzati képviselője. Tőkés szerint az esperes azért nem töltheti be ezt a vezető tisztséget, mert együttműködött az egykori kommunista titkosszolgálattal, a Securitatéval. Tőkés lemondásra szólította fel az érintetteket, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyházkerület választói közgyűlése résztvevőinek tíz százaléka még egy hétig megóvhatja a választási eredményeket. Szabadság (Kolozsvár)

Miért csillog könny a búzaszemeken – Az elfojtott hegyközi lázadásról
A rendszerváltó hatalmak nagy kudarca a mezőgazdaság volt, mert nem számoltak azzal az alapvető tényezővel, hogy a földműves ember, aki a földből él, nem csak fizikailag, de érzelmileg is kötődik ahhoz. Amikor az embereket szovjet típusú kollektív gazdaságokba kényszerítették, kirántották a lábuk alól a földet, többé nem érezték azt magukénak. Ez az eredményeken, a termésen meg is látszott. Ott születtek jobb eredmények, ahol egyéni érdekeltséget vezettek be. Sokan ott is hagyták a sok esetben vérrel-verítékkel megszerzett földet, és a nagyvárosok üzemeiben helyezkedtek el.
A kommunista diktatúra mindent elkövetett, hogy a földműveseket a téeszekbe kényszerítse. Ennek egyik módja az volt, hogy nagy beszolgáltatásokat vezettek be, s cséplésnél a nagygazdáktól az utolsó szem búzát is elvették. Az egyik hegyközi földművesnek hatvan mázsa búzája termett, s egy szem búzát sem vitt haza.
Ilyen körülmények között került sor 1949-ben Biharban a hegyközi lázadásra, amikor Csatárban, Tótteleken, Siterben követelték az embertelenül nagy beadások eltörlését, nyíltan ki is jelentették, hogy nem adják oda a búzájukat. A lázadók egy csoportja a községháza előtt gyülekezett, s kommunizmus-ellenes jelszavakat is hangoztattak. A hírhedt Szekuritáté nem késlekedett sokáig, csírájában igyekezett elfojtani a lázadást. Másnap egy teherautónyi szekus jött ki a Hegyközre, a hangadókat felhívták a községházára, s megkezdődtek a megtorlások. Egy Hatházi nevű embert csak a neve miatt vertek meg, azt hitték, hogy hat háza van, de válójában egy fél háza volt. Az volt a szavajárása, hogy vár a dolog az emberre. Vitéz Szilágyi Károlynak az volt a „bűne”, hogy bíró volt a régi rendszerben, és két vitézségi érmet szerzett az első világháborúban – őt is agyba-főbe verték.
Ifj. M. A. véletlenül került a tüntetők közé, őt is felhívták a községházára. Mikor belépett, behajították az egyik terembe, ahol már többen voltak, köztük az apja is. Őket másnap éjjel két órakor hozták be nagy kerülővel Váradra a Szekuritáté épületébe, ahol egy pincehelyiségbe zárták őket, ahol nem volt sem szék, sem asztal, sem ágy. Másnap egy karéj kenyeret adtak nekik enni. Ifj. M. A. éppen a kenyeret ette, mikor kihallgatásra hívták. Sajnálta otthagyni a kenyeret, nem is volt hova letegye, azt gondolta, ez lesz az „utolsó vacsora”. Így kenyérrel a kezében, kalappal a fején állított be a kihallgató tiszthez, aki éktelen haragra gerjedt. „Hogy jössz be hozzám, te paraszt?” -- kiáltott rá. A fiatalember zavarában a tiszt íróasztalára tette a kenyeret és a kalapot. „Vidd innen a mocskod!” – üvöltötte a tiszt. Erre a fiatalember a földre tette le a kenyeret. „Hogy becsülöd meg a drága román kenyeret?” – ordított rá a tiszt. Ő lehajolt, hogy felvegye, de ebben a pillanatban ütni-verni kezdték. És mikor elengedték, a hátsójába is rúgtak. Utána a fogdmegek elégedetten dörzsölték a kezüket, jöhetnek a többiek. Mindenki hasonló bánásmódban részesült.
Utána legtöbbjüket a kolozsvári hadbíróságra vitték, ahol koholt vádak alapján ítélték el őket. Id. M. A. kilenc hónap börtönt, míg I. B. négy hónapot kapott. Voltak, akik rosszabbul jártak: mikor négy nap múlva a Szekuritátéról hazavitték őket Biharra, két lövés is eldördült, állítólag szökni próbáltak. Mindez a házuk előtt történt.
Jó lett volna, ha a golyók célt tévesztettek volna.
Vajon miért csillog könny a búzaszemeken?
V. Szilágyi István, Reggeli Újság (Nagyvárad)