Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Heltait a magyar ellenzék ellen is be akarta vetni a Securitate
Magyarországon is be akarta vetni a „Hegel” nevű informátorát a nyolcvanas évek végén Ceausescu hírhedt titkosszolgálata. A Securitate Szőcs Géza baráti társaságára akarta ráállítani a forrását, hogy zavart keltsen a budapesti ellenzéki társaságban. Egy csütörtökön nyilvánosságra került okirat szerint Heltai Péter volt „Hegel”, ám a neves tévés személyiség szerint – aki elismerte, hogy Romániában kapcsolatban állt az állambiztonsággal – ő soha nem teljesítette a rá kirótt feladatokat.
„A ’Hegel’ fedőnevű volt informátorunkat (…) bevetjük budapesti ellenzéki körökbe, mint például Ara-Kovács Attila, Toth Károly, Keszthelyi András és „SABOU” valamennyi kapcsolatához, aki az úgynevezett Erdélyi Magyar Hírügynökséggel működhetnek együtt, hogy kompromittálja őt, és hozzájáruljon a hiteltelenítéséhez és az elszigeteléséhez” – olvasható egy belső használatra készült román állambiztonsági jelentésben, hogy mivel akarta megbízni a Securitate (Secu) korábbi forrását.
Egy csütörtökön nyilvánosságra került – a Ceausescu-diktatúra hírhedt titkosszolgálatának iratait kezelő levéltára (Consiliul National pentru Studierea Archivelor Securitatii - CNSAS) által kiadott – 2010. november 25-i keltezésű hivatalos értesítés szerint Heltai Péter, az MTV korábbi főszerkesztője a Securitate „Hegel” fedőnevű informátora és forrása volt.
A leleplező (szakszóval: dekonspiráló) iratot a kolozsvári származású, Berlinben élő képzőművész, Gáll Tibor bocsátotta a rendelkezésünkre, akinek a CNSAS-től kikért – a nyolcvanas években az állambiztonság által róla vezetett – dossziéja két olyan jelentést is tartalmazott, melyet a Securitate tisztjei készítettek 1985-ben „Hegel” beszámolói alapján.
A Hírszerző szombaton részletesen ismertette a jelentések tartalmát, melyekből kiderül, hogy a Secu informátora az ellenzéki barátaival folytatott beszélgetéseiről legalább két alkalommal is biztosan beszámolt az állambiztonságnak.
A „Sabau-ügy” állása
Az 1987. szeptember 21-én – kizárólag belső használatra készült – „helyzetjelentés” szerint a Securitate azután sem akart lemondani informátoráról, hogy „Hegel” végleg áttelepült Magyarországra. A dokumentumot a kolozsvári filharmónia jelenlegi vezetője, egykori román ellenzéki, Marius Tabacu találta meg a saját, CNSAS-től kapott dossziéjába és bocsátotta a Hírszerző rendelkezésére.
A jelentés lényegében egy összefoglaló, amely vélhetően a Securitate felső vezetésének számol be a „Sabau” ügy állásáról. A különféle utalásokból (helyszínek, események, dátumok, illetve a dokumentumban szintén feltűnő feleség nevéből) arra lehet következtetni, hogy a „Sabau” név Szőcs Gézát, az Orbán-kormány jelenlegi államtitkárát takarja, akit az 1980-as évek eleje óta folyamatosan megfigyelt az állambiztonság.
Kijelölt feladatok
Heltai Péter – aki a román levéltár adatai szerint „Hegel” néven a Secu informátora volt – 1987-ben költözött át Magyarországra, majd MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa lett. Átköltözése után rendszeres kapcsolatban állt a Romániából időközben áttelepült Szőcs Gézával és baráti társaságával, az 1981-1982 között működött nagyváradi szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztőivel, így Ara-Kovács Attilával és Keszthelyi Andrással.
Az 1987-es jelentés szerint „Hegel” már nem volt a Securitate informátora, de további feladatokkal akarták megbízni. Az állambiztonság az eddig nyilvánosságra került jelentések szerint az ügynökeivel, forrásaival folytatott egyeztetések után rendszeresen kijelölt további feladatokat. Így „Hegel”-t már 1985-ben is arra próbálták rávenni, hogy magyarországi utazásai során vegye fel a kapcsolatot a Romániából áttelepült Tamás Gáspár Miklós filozófussal, illetve a szintén átköltözött Ara-Kováccsal, és tudjon meg minél többet a tevékenységükről.
Az 1987-es helyzetjelentés szerint „Hegel”-nek az lett volna a feladata, hogy az állambiztonságtól kapott információk elhintésével diszkreditálja és szigetleje el a Ceausescu-dikatúrát Magyarországon és Nyugat-Európában folyamatosan bíráló Szőcsöt.
„A legérdektelenebb dolgokról hadovált”
Heltai Péter – aki a Hírszerzőnek szombaton elismerte, hogy az 1987-es kiköltözéséig kapcsolatban állt a romám állambiztonsággal –, azt mondta, ezekről a Secu által kijelölt feladatokról most hallott először, soha nem teljesített ilyen kéréseket.
Névjegy
Heltai Péter 1962-ben Kolozsváron született. A Babes-Bolyai Egyetemen filozófia-történelem szakos tanárként végzett, majd egy évre rá, 1987-ben áttelepült Magyarországra. Még ebben az évben az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa lett. Az Országgyűlési Tudósítások alapító szerkesztője volt, majd az Magyar Televízióhoz került, ahol 2000-ig műsorigazgatóként, főszerkesztőként dolgozott. Ebben az évben részt vett az InfoRádió, majd a Budapesti Kommunikációs Főiskola megalapításában.
Jelenleg a Duna Tv reggeli műsorának kreatív menedzsere. Különböző kiadványokban megjelent fordításai, tanulmányai mellett önállóan is jegyez egy könyvet. 2009-es alakulása óta a Class FM-et működtető Advenio Zrt. igazgatósági tagja, idén július óta pedig felügyelőbizottsági tagja az RTL Klubot és számos más tévécsatornát működtető Magyar RTL Zrt.-nek. Heltait az utóbbi cégbe ugyanaz az Infocenter.hu Zrt.”delegálta”, amelynek igazgatója az Advenio többségi részvényese is.
Heltai azt mondta, ő soha nem írt alá beszervezési nyilatkozatot, nem volt ügynök, ám egy székelyföldi táborozás után – ahol a résztvevők elénekelték a székely himnuszt és magyar zászlót lobogtattak – őt is megfigyelték, és rendszeresen beidézték a rendőrségre. A Secu tisztjei ilyenkor elbeszélgettek vele, és ezekről a kikényszerített találkozókról készültek azok a jelentések, amelyek most nyilvánosságra kerültek.
Heltai azt is mondta, előfordult, hogy ő is leírt dolgokat az eléje tett papírra, de ilyenkor „a legérdektelenebb dolgokról hadovált”, és a fizikai fenyegetés hatása alatt tette ezt. Heltai a Hírszerzőnek azt állította, ezeken a találkozókon igyekezett olyasmiket mondani, amit a Secu már egyébként is tudott, hogy ne okozzon kárt a barátainak, ismerőseinek.
„Jó minőségű munka”
Úgy tűnik, ennek némileg ellentmond az 1987-es helyzetjelentés, mely szerint az áttelepült „Hegel”-lel azért kell továbbra is tartania a Secunak a kapcsolatot, mert korábban „jó minőségű tájékoztató munkát végzett”.
„Jó minőségű tájékoztató munkát végzett”
Heltai szerint ez hazugság, az 1985-ös jelentések is arról tanúskodnak, hogy a jegyzetelő tisztek mindenféléket „hozzáköltöttek” az általa mondottakhoz, kiforgatták a szavait, és olyasmiket adtak a szájába, amiket ő soha nem mondott. Szerinte, akik ezt a jelentést írták, esetleg „felvágni” akartak a feletteseik előtt, hogy milyen jó munkát végeznek.
Az Ellenpontok rövid története
Az Ellenpontok egy magyar nyelvű szamizdat folyóirat volt, amely Nagyváradon jelent meg 1982-ben. A lapot Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Szőcs Géza és Keszthelyi András szerkesztette. A sokszorosítást az első hat szám esetében írógéppel végezték, a további számok stencillel készültek. Az egyes lapszámok terjedelme általában 50-70, sűrűn gépelt oldalt tett ki. A lap eleinte szűk, értelmiségi körben terjedt, de megjelenéséről és a közölt cikkekről több alkalommal beszámolt a Szabad Európa Rádió is, így nemzetközi ismertségre tett szert - kiválta a Securitate haragját.
A román titkosrendőrség 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit. Többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt. Ara-Kovács Attila és Keszthelyi András Budapesten él, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona Svédországban. Szőcs Géza Svájcba távozott, de az 1989-es romániai változások után hazatért Erdélybe, május óta a második Orbán-kormány kulturális államtitkára.
Furcsa ellentmondást véltünk felfedezni abban is, hogy Heltai egy pénteki telefonbeszélgetésben azt mondta a Hírszerzőnek, hogy 1987-es átköltözése előtt nem is ismerte Szőcsöt, ám a kulturális államtitkár lapunknak azt nyilatkozta, az ő megfigyelései dossziéjában is rendszeresen feltűnik a „Hegel” fedőnevű informátor. Szőcs még nem kapta meg az álnevet felfedő okiratot, de „végtelenül szomorú és csalódott" lenne, ha a román állami hivatal a neki megküldött levélben Heltaival azonosítaná a róla jelentéseket készítő „Hegel"-t.
M. László Ferenc, Hírszerző

Besúgó volt az erdélyi származású Heltai Péter újságíró?
A Szekuritáté besúgója lehetett Heltai Péter, a Kolozsvárott született, majd a 80-as években Magyarországra áttelepedett televíziós újságíró a Népszava című budapesti napilap birtokába került dokumentumok szerint.
Népszava által idézett dokumentum szerint a filozófus-újságíró Hegel fedőnéven a román pártállami titkosszolgálat, a Szekuritáté ügynöke volt. A dokumentumot a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) állította ki.
A Népszava szerint a CNSAS elnöke, Dragoş Petrescu által aláírt iratot Gáll Tibor Berlinben élő erdélyi magyar képzőművész megkeresésére adták ki. A néhány soros szövegben az olvasható, hogy azonosították a Hegel fedőnevű ügynököt; az iratban szereplő személyes adatok megegyeznek Heltai Péter médiaszemélyiség személyes adataival.
A lap megkereste Heltai Pétert, aki tudott a dokumentum létezéséről, de állítása szerint nem látta azt. Mint elmondta, semmilyen alapja nincs annak, hogy ő besúgó volt és jelentéseket írt volna. Úgy vélte, ez egy időzített támadás ellene, hiszen pénteken volt a Prima Primissima díj átadója, amelynek ő az egyik jelöltje volt a magyar sajtó kategóriában. Hozzátette, fontolgatja, hogy pert indít a bizottság ellen.
A november 25-i keltezésű iratot néhány napja kézhez kapó Gáll Tibort is megkérdezte a Népszava. A képzőművész a lapnak elmondta, két évvel ezelőtt Bukarestben valóban kikérte a róla szóló jelentéseket. Mint mondta, több tucat dokumentumot kapott, amelyekben azonban a róla jelentést adó személyek fedőnévvel szerepeltek. A román törvény szerint Gáll kérhette, hogy a fedőneveket a bizottság oldja fel, vagyis azonosítsa a besúgókat.
Ezt ő meg is tette, s a két év alatt öt személyt azonosított a CNSAS a róla jelentést adók közül. Közülük az egyik, időben utolsóként azonosított volt Heltai Péter, alias Hegel, akinek két jelentése van Gáll birtokában, az egyik 1985 januárjából, a másik decemberéből származik. Gáll szerint biztos, hogy Heltai készítette a jelentéseket, aki annak idején az ismerőse volt. Krónika (Kolozsvár)

Lemondott a szekus Heltai
Lemondott a Class FM-et tulajdonló cég igazgatóságában betöltött tagságáról Heltai Péter, azonban nem ismerte be, hogy a Szekuritáté ügynöke lett volna.
„Az elmúlt napokban szárnyra kelt Heltai Péter körüli sajtóhíresztelések negatívan befolyásolják a társaságnál végzett munkáját” – áll a magyarországi Class FM-et tulajdonló Advenio Zrt. hétfő esti lapzártánk után kiadott közleményében, melyben jelezték, hogy az Erdélyből származó médiaszemélyiség annak érdekében, hogy elkerüljék, hogy „jelenléte a társaság terhére váljon”, nem kívánja betölteni pozícióját „a híresztelések tisztázódásáig”.
Prima(díjas) ügynök
Heltai Péter filozófus-újságíró, a Prima Primissima-díjra jelölt, Prima-díjas médiaszemélyiség Hegel fedőnéven a Szekuritáté ügynöke volt. Ezt bizonyítja legalábbis az a napokban nyilvánosságra hozott dokumentum, amelyet Gáll Tibor, Berlinben élő erdélyi magyar képzőművész megkeresésére adott ki a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). A pár soros, internetre is felkerült szöveg azonosítja a Hegel fedőnevű ügynököt: „megállapította a Hegel fedőnevű ügynök személyazonosságát Heltai Péter András (...) személyében”.
Hírszerző információi szerint a Szekuritáté Magyarországon is be akarta vetni Hegel nevű informátorát a 80-as évek végén. A besúgót Szőcs Géza baráti társaságára akarták ráállítani, hogy „zavart keltsen” a budapesti ellenzéki társaságban.
Az internetes portál megkeresésére Heltai Péter úgy nyilatkozott: Romániában kapcsolatban állt ugyan az állambiztonsággal, de soha nem teljesítette a rá kirótt feladatokat. Hozzátette ugyanakkor: „előfordult, hogy leírtam dolgokat az elém tett papírra”. A Népszava megkeresésére elmondta: „semmilyen alapja nincs annak, hogy ő besúgó volt és jelentéseket írt volna”. Szerinte inkább fordított a helyzet, hiszen annak idején őt hurcolták meg a román szervek.
Támadás a „leleplezés”?
A Népszavának nyilatkozó Heltai úgy vélte, ez „egy időzített támadás ellene”. A médiaszemélyiség azt gyanítja, hogy egyesek így akarják megvétózni a Prima Primissima díj-ra való jelölését – amelyet a magyar sajtó kategóriában meg is kapott. Közölte: fontolgatja, hogy pert indít CNSAS ellen.
Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára a hirszerzo.hu-nak azt mondta, az ő megfigyelési dossziéjában is rendszeresen feltűnik egy Hegel fedőnevű ügynök neve. Úgy fogalmazott: ugyan még nem kapta meg az álnevet felfedő okiratot, de „végtelenül szomorú és csalódott” lenne, ha Heltaival azonosítanák a róla jelentéseket készítő Hegel-t.
Egy 1987-es jelentés szerint Hegel már nem volt a Szekuritáté informátora, de további feladatokkal akarták megkeresni. Többek között a„célpontjai” között szerepelt még Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Keszthelyi András és Tamás Gáspár Miklós is.
Heltai 1987-ben települt Magyarországra, 1987-től az MTA Szociológiai Intézete munkatársaként, 1990-től 2000-ig a Magyar Televíziónál műsorigazgatóként, főszerkesztőként dolgozott. Nyár óta felügyelőbizottsági tagja a Magyar RTL Zrt.-nek. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyolcvankilenc holdudvarában
Sepsiszentgyörgyi cigányok égetik a diktátor portréját december 23-án
Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé.
Geológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek. Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk. Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett ,,szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, ,,szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozsvár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk. Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt. Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor. Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik. 1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek. A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek. A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért ,,a nedves kor", melyben ,,nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben. Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik. Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk. 1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben... Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyarországon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)

Pillanatképek a sötét korszakból – Szécsi Antal könyvének bemutatója
Szécsi Antal Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről című könyvével ismerkedhetett meg a nagyérdemű február 8-án, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében tartott könyvbemutatón. (Dr. Borbáth Károly 1931. január 13-án született az erdővidéki Vargyason. Az elemi iskolát Vargyason járta, majd középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán kezdte Kolozsváron, majd a II. évfolyamtól a Victor Babeş Tudományegyetemen folytatta, és itt is fejezte be 1954-ben, kitűnő eredménnyel. 1954–1958 között Leningrádban volt doktorképzőn, és megszerezte a doktori címet a történelemtudományokban. 1958–1968 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem lektora volt, majd 1977-ig a nagyenyedi dokumentációs könyvtárat vezette. Itt egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a Securitate részéről. Az 1977–1978-as tanévben általános iskolai tanár volt Torockószentgyörgyön. 1978. szeptember 1-jétől tragikus haláláig (1980. április 20.) szülőfalujában, Vargyason tanított az V–VIII. osztályokban.)
Dr. Borbáth Károly életének fontosabb állomásait Fábián Lajos ismertette, aki érdekes, keserűen humoros részleteket is kiemelt a könyvből. Megtudtuk, Szécsi 502 oldalt dolgozott fel a kötetben, melyhez a történészről készült több mint 200 oldalas lehallgatási anyag fontosabb részleteit is csatolta. „A könyvben lépten-nyomon olvasható, hogy a Securitate (Állambiztonsági Igazgatóság) nacionalista, soviniszta és irredenta törekvéseket akar rávarrni Borbáthra” – magyarázta Fábián, majd a szerző szavait idézte: „Ez a három szó uralja a megfigyelési anyagot, de szerintem egyik sem volt jellemző dr. Borbáth Károlyra. Nem volt „mellveregető magyar”, sem romángyűlölő, még kevésbé revizionista. A dokumentumokon alapuló történelmi igazságért küzdött”. A könyvbemutatón megjelent közönség a Borbáth Károllyal készült utolsó interjút is hallhatta, melyet 1975 szeptemberében a marosvásárhelyi rádió Megy a magnó vándorútra című műsorában sugároztak.
A továbbiakban Szécsi elmondta, Vargyassal, a falu lakosaival szembeni kötelességének érezte a könyv megírását. „Nagyon kötődök Vargyashoz, Erdővidék egyik legszebb falvához, ez a település pedagógiai pályámnak is egy fontos állomása” – fűzte hozzá a szerző. Nem csupán emlékeztetőnek, hanem a „sötét korszakot” idéző kordokumentumnak nevezte a Meglesett életet Szécsi, mely a 2008-ban kiadott, szintén Borbáth életét dokumentáló kötet folytatása, kiegészítése. Megtudtuk, a könyv első bemutatója idén január 18-án, Borbáth Károly születésének 80. évfordulója alkalmából Vargyason volt, a róla elnevezett iskolában. „Vargyason emléke még most is él. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, kollégája lehettem” – mondta el a könyv szerzője, aki Borbáth Vargyasra helyezésének idejében a helyi iskola igazgatója volt. A „Bărbănţan” fedőnévvel ellátott történészről ezekben az években is számos jelentés született, a szerző bevallása szerint barátját próbálta megóvni ezen kellemetlenségektől. „Borbáth ideje nagy részét a tanáriban töltötte, a község és az iskola monográfiáján is dolgozott. Számos kirándulást szervezett, a diákokkal ellátogattunk a környező falvakba, egy alkalommal még négynapos erdélyi túrán is voltunk. Minden ilyen kiszállásra részletes helytörténeti munkákat készített, így a diákok ismerték azon falvak történetét, amelyeken áthaladtunk” – mesélte Szécsi.
A könyvben a fedőnevekbe burkolózó kollaboránsok jelentéseiből néhol kitűnik: a besúgó valamilyen körülmények folytán elvállalta az együttműködést az Állambiztonsági Igazgatósággal, viszont csak pozitívan írt Borbáthról. „Voltak felismerhető jelentések, ahol a körülményekből adódóan kiderült a besúgó kiléte, viszont ezen személyek identitásának feltárása nem állt, nem áll szándékomban, mivel a kutatásra azzal a feltétellel kaptam jóváhagyást, hogy az így megszerzett információt nem használom személyek elleni támadásra” – magyarázta a szerző. Végezetül a közönség kérdésére Szécsi elárulta, ő maga is kíváncsi volt, ki jelentett ellene, ezért saját iratait is kérvényezte: „Mindenki maga dönti el, hogy kíváncsi-e a róla szóló jelentésekre. Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor lehull a lepel a fedőnevek mögé burkolózó besúgók arcáról, de akkor már nem az érintettek, hanem utódaik fognak szenvedni.” A Meglesett élet megjelenésének apropójára Egyed Ákos levelet írt a szerzőnek, melyből egy részletet ki is emelt Szécsi: „Megdöbbentő, hogy mennyire félt a rendszer a történelmi események feltárásától”.
Kovács Eszter
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székelyhon.ro

Az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslat (1)
(Az ún. ENSZ-memorandum)
[Az első oldal felső részén lévő, kézírásos román nyelvű szöveg szerint:]
A Szekuritaté szervei a testi motozás során találták meg nálam, amikor 1957. március 20-án, Márton Áron püspöktől tértem vissza. A dokumentum 15 oldalból áll, kezdve a jelen oldallal, és folytatódik egészen a 15. oldalig.
Dobai István s.k.
[1. old.] „Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését: ’Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est’ , a magyar állam egyik kérdése, megfejtés helyett, kimélettel utaltatott tova… (Azonban) jöhet idő, midőn egyszer meg kell hódítanunk e hont a fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk, – tehát méltányosak.”
Száz esztendeje hangzottak el ezek a szavak a magyar országgyűlésen, és a magyarságnak ez az életkérdése még mindig megoldatlan. Mikor a Trianoni Békeszerződés széttörte a magyarság történelmi-politikai keretét, a magyar államot, a nyomasztó szükség nem engedte a kérdés további odázását. Bebizonyosodott, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága az egész nemzet életét veszélyezteti, és bebizonyosodott az is, hogy elfogadhatóan – számunkra és szomszédaink számára elfogadhatóan – csak a magyarság oldhatja meg a kérdést. Meggyőződvén erről, nemzetünk akkori vezetői – talán nem egészen helyesen, de mindenképpen menthetően – félretettek minden más súlyos kérdést, és teljes erőnket, maradék erőnket ennek az egynek a megoldására fordították. Tartozunk az igazság eszméjének annak a megállapításával, hogy ez a törekvés nem egy vékony felső réteg ködösítési kísérlete, hanem az egész magyarság céltudatos mozgalma volt. Hogy ez az ún. revizionizmus nem volt imperialista jellegű, hogy nem volt támadó szándékú, hanem egy egész nemzet békés, tiszta törekvése a legelemibb életigényeinek érvényesítésére. Tagadhatatlan sikerei voltak ennek a mozgalomnak, melyek jelentősek voltak még így, rövid tartalmukban is. Utolsó kísérlete volt ez a magyar nemzetnek egy ezerévesnek mondott örökség megmentésére, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.
Azonban, ha sikerült volna sem oldotta volna meg a nemzetiségi kérdést, mert nem is célozta azt. Tétele a következő volt: Magyarország nemzetiségi politikája helytelen volt, és ezért területét felosztották, kétségbeejtő helyzetbe sodorván ezzel a magyar nemzetet. Ha visszaszerezzük az elcsatolt területeket, megjavítjuk nemzetiségi politikánkat, minden jó lesz.
Bármennyire is tiszteletreméltó volt a teljes nemzeti erőtartalék mozgósítása e cél érdekében, és bármennyire is helyes volt az a bölcs mérséklet, hogy csak magyar többségű területeket csatoltak vissza, a második világháború végén meg kellett győződnünk arról, hogy ilyen tüneti kezeléssel a kérdés nem oldható meg. Ugyanis a területi elcsatolások elsősorban a régi Magyarország nemzetiségi állapotából következtek, és csak másodsorban a helytelen nemzetiségi politikából, vagy a kedvezőtlen nemzetközi helyzetből. Ezt az állapotot pedig az jellemzi, hogy a nemzetiségek a magyarokkal és egymással keverten élnek. Világos, hogy ha ez a kevertség nem lett volna, nem lehetett volna – a népek önrendelkezési jogára hivatkozva – idegen uralom alá kényszeríteni a magyarság egynegyedét, kilátástalan gazdasági és politikai helyzetbe szorítva az egész magyarságot.
A második világháború után természetes volt a nép idegenkedése annak a kérdésnek a felvetésétől, melyre – szerinte – egyszer már ráfizetett.
[ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32–46. p. Géppel írt, magyar nyelvű dokumentum. Minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével.]
folytatjuk
1A dokumentumnak nincs sem címe, sem címzettje, sem keltezése, sem aláírója. Véglegesítési idejét 1957. februárra tehetjük. A dokumentumot a szakirodalom „ENSZ-memorandum” néven ismeri. A kihallgatások nyomán ezen a néven is emlegették, de kiáltványnak (manifest) is nevezték (Tófalvi Zoltán)
Szabadság (Kolozsvár)

Heltait zsarolással kényszeríthette együttműködésre a Securitate
Öt éven át beszervezett informátorként tartotta nyilván Heltai Pétert a Securitate. A Magyarországon élő médiaszemélyiség állítja: 2009-ig fogalma sem volt arról, hogy hálózati személyként kezelték.
Öt éven keresztül beszervezett informátorként tartotta nyilván a neves tévés személyiséget, Heltai Pétert a Securitate. Heltai állítja, egészen 2009-ig, amíg ki nem kérte a róla összeállított dossziét, fogalma sem volt arról, hogy az állambiztonság hálózati személyként kezelte. A CNSAS-tól kikért jelentések arra utalnak, hogy a szekusok megzsarolták Heltait. A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval (Szeku). A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla íródott jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta. Gáll december elején a Hírszerző rendelkezésére bocsátotta a birtokába került két jelentést, melyek tanúsága szerint Heltai 1985-ben két alkalommal biztosan találkozott a Securitate két tisztjével, Valer Rusu és Gavril Neciu kapitányokkal, akik részletesen kikérdezték azokról a barátairól, ismerőseiről, akiket az állambiztonság az ellenzéki tevékenységük miatt megfigyelt. Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal.
A bukaresti archívumtól megkapott iratok: a személyi dosszié (dosar personal) valamint az informátor jelentéseit tartalmazó iratcsomó (mapa anexă) szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A feletteseiknek küldött, a személyi dossziéban olvasható értékelésekben több jel utal arra, hogy nem volt zökkenőmentes a kapcsolat. Ugyanakkor számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat.
A beszervezés körülményei
Heltai decemberben a Hírszerzőnek azt mondta, a román titkosszolgálat az 1980-as évek elején folyamatosan zaklatta, mert az érettségi után részt vett egy, a székelyföldi Szent Anna tónál szervezett bulin, ahol magyar zászlók is előkerültek, és a résztvevők elénekelték a székely himnuszt. Az egyik reggel a táborozókra rendőrök csaptak le, de Heltainak sikerül időben meglépnie. Ennek ellenére a Securitate tudott róla, hogy ő is ott volt, ezért többször beidézték és kihallgatták.
Heltai állításait alátámasztják a személyi dossziéjába bekerült, Neciu és Rusu által jegyzett értékelő jelentések. A feljegyzések szerint Heltait már 1981-ben kihallgatták a Szent Anna-ügyben. Ez adta az apropót, hogy próbálják meg rávenni, jelentsen egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétét csak találgatni lehet –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól. „Őszinte és korrekt együttműködésre törekszem az állambiztonsági szervekkel tudván, hogy segítő tevékenységemmel jóváteszem a magam dolgait” – olvasható abban a rossz románsággal megfogalmazott, kézzel írt beszervezési nyilatkozatban, melyet Heltai Péter 1982. szeptember 29-én szignált Neciu Gavril előtt. Beszervezése előtt a Securitate a szokásos eljárásrend által előírt környezettanulmányt készített az elsőéves, történelem-filozófia szakos hallgatóról, annak barátairól, szüleiről. Tudták, hogy milyen eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, milyen volt a magaviselete, hol volt katona, mikor iratkozott be az egyetemre, kik a szülei, hol dolgoznak, valamint hogy tagja a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezetének, az UTC-nek. A környezettanulmány azt is megállapítja, hogy a „jelöltnek” (candidat) nevezett Heltai szimpatikus, udvarias és jól kommunikál. A Szeku arra az esetre is felkészült, hogy Heltai nemet mond: a beszélgetést a Szent Anna-ügyre kellett volna terelni, mondván, hogy csak azzal kapcsolatban lettek volna kíváncsiak újabb részletekre. A beszervezést az értelmiség megfigyelésével megbízott ezredes, Florian Oprea hagyta jóvá.
Adtak a játékszabályokra
A beszervezésről szóló 1982. szeptember 30-i jelentés szerint a beszélgetés a kolozsvári egyetem egyik szobájában zajlott. Az állambiztonság tisztje jelezte Heltainak, tud arról, hogy milyen tervei vannak az egyetemmel kapcsolatban, miként a Szent Anna-ügyet is felemlegette. (Míg a beszervezési nyilatkozatot Neciu „ellenjegyezte”, a jelentést már Rusu készítette.) A nyilatkozat aláírását megelőzően arról is tájékoztatták, hogy az együttműködésről senkinek sem beszélhet, nem „dekonspirálhatja” magát. Bár a kapitány hivatali bikkfanyelven írta körül, hogy mi történt a találkozón, a 19 éves egyetemi hallgatót minden jel szerint megzsarolták: a jelentés szerint ugyanis Heltai azt mondta, már sajnálja (regretă), hogy részt vett az 1981-es székelyföldi bulin, és „reméli”, hogy ez nem lesz kihatással a tanulmányi előremenetelére. „Ennek a ’kulturált’ megfogalmazásnak nyilván az lehet az oka, hogy a törvények szerint a polgárokat nem lehetett erőszakkal rávenni az együttműködésre, és a formára a Securitate is adott” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. Ugyanakkor a beszervezésről részletesen beszámoló feljegyzésekben nincsen nyoma annak, hogy Heltai akárcsak megpróbált volna ellenállni.
„Hozza be az egyetemi jegyzeteit”
Az öt év alatt 17 találkozóra kerül sor, amelyek során egy külön vezetett tartalomjegyzék (Opis) szerint 28 jelentés született: gyakran előfordult, hogy egy találkozón több összefoglaló is készült a beszélgetésekről. A romániai állambiztonság bizonyos esetekben rendkívül precíz volt, máskor kifejezetten gondatlanul végezte a munkáját. Miközben a munkával járó költségekkel a tisztek az utolsó lejig elszámoltak, sőt még a számlákat is megőrizték, 15 feljegyzés hiányzik a hálózati dossziéból. Vélhetően elvesztődtek, legfeljebb arra lehet számítani, hogy idővel előkerülnek a megfigyeltek mappáiból. Ugyanakkor felfedeztünk egy olyan jelentést is, mely nincsen feltüntetve a jelentések tartalomjegyzékében, az Opis-ban.
Ötöt kézzel írtak: a beszélgetés összefoglalóját egyes szám harmadik személyben fogalmazták („a forrás azt mondta”, „a forrás megállapította”), majd a végére ott szerepel: „Hegel” szignó. Más jelentések a Heltaival való beszélgetések összefoglalói, melyeket a tartótisztek írtak alá. Több ilyen, a tartótisztek által írt jelentés gépelt formában van meg. Néhány gépelt példány alján feltűnik az s.s. Hegel felirat, ami arra utalhat, hogy Heltai láttamozta a másolatokat is. A Hegel-dossziéból kiderül, hogy Heltai Pétert a két tiszt időközönként berendelte, a találkozókat pedig a titkosszolgálat épületén kívül, konspirációs helyeken szervezték meg. Minden találka végén megegyeztek a következő időpontban, illetve a szüleinél lakó Heltait telefonon keresték. Ha nem volt éppen otthon, üzentet hagytak: „másnap hozza be az egyetemi jegyzeteit”.
„Nemtetszését fejezte ki”
Az 1984-ben, 1985-ben készült két „haladási jelentés” szerint a tisztek elégedettek voltak Hegellel, azt írták, hogy hasznosak a vele folytatott beszélgetések, amelyek során „érdemi információk keletkeznek” és mindig pontosan érkezik a találkákra. Érdekes, hogy már 1985-ben jelezte a tartótiszteknek: az egyetem befejezése után ki akar vándorolni Romániából, egy magyarországi lányt készül feleségül venni. (A fellehető jelentéseket bemutató cikkünket pénteken közöljük, bemutatva, hogy a jelentések és összefoglalók nagy része elsősorban általános, gyakran semmitmondó információkat tartalmazott.) A hálózati dossziét 1987. március 16-án lezáró jelentés már nem dicséri az országot időközben elhagyó Heltait, sőt megállapítja, „esetenként az informátor személyes okok miatt nemtetszését fejezte ki, szóvá tette elégedetlenségét a beszélgetések alatt”. Igaz, öt hónappal később egy belső használatra készült feljegyzésben már úgy emlékeztek rá, hogy „jó minőségű tájékoztató munkát végzett”. A nyilvántartás szerint Rusu és Neciu számos alkalommal pénzt igényelt a Securitate kasszájából, hogy „ajándékokat” vegyenek belőle Heltainak. A dossziéban mellékelt számlák alapján bort, pezsgőt, kínai tollat vettek. Ugyanakkor sehol nem szerepel Heltai aláírása az ajándék átvételét igazolandó, tehát nem zárható ki, hogy az egyébként nem túl jól fizetett szekusok „zsebre tették” azokat. Ezek a tételek pár lejtől 300 lejig terjedtek (egy gyári munkás akkori fizetése 1300-2000 lej között mozgott). Készpénzt is akartak adni neki, de Heltai nem fogadta el, mondván meggyőződésből teszi, amit tesz. „Ez a fizetett ügynök-státusz visszautasításának lehetett egy kódolt módja” – mondta a Hírszerzőnek Piros Simona, aki azt is megjegyezte, hogy csak azok az informátorok részesülhettek fizetségben vagy más juttatásokban, akiknek a munkájával kifejezetten meg voltak elégedve.
Vártak rá az előadó előtt
„Nem voltam ügynök, nem állítottak rá senkire. Mikor hivatalos idézést kaptam, bementem az egyetemre, kihallgatásra. Az egyetemről vittek el, nem tudtam ellenkezni. Semmilyen konspiratív lakáson nem voltam, amikor kihallgattak, válaszoltam a kérdéseikre, de amint az anyagokból is kitűnik, érdemi információt nem kaptak tőlem. Határozottan állítom, hogy nem volt 17 alkalom, én 5 vagy 6 berendelésre emlékszem” – mondta Heltai Péter. Heltai állítja, a szekusok még attól sem féltek, hogy megjelenésükkel esetleg leleplezik, dekonspirálják az évfolyamtársai, barátai előtt. Egyébként a CNSAS nyilvántartása szerint Heltai 2009. november 20-án – tehát egy évvel a dekonspiráló okirat nyilvánosságra kerülése előtt – már belenézett a saját dossziéjába. „Többször is kérvényeztem, hogy megnézhessem, mit állítottak össze rólam, mit kezdtek azzal, ami a találkozókon elhangzott. Eleinte azt válaszolták, hogy nem találják, majd egyszer csak megkaptam az engedélyt. Elhűltem, amikor láttam, hogy informátorként kezeltek”. Heltai azt mondta, párszor szignálta az eléje tett dokumentumokat, de arra nem emlékszik, hogy aláíratták vele a beszervezési nyilatkozatot is, és soha nem érezte úgy, hogy ezek nem kihallgatások, hanem „információ-gyűjtés”. „Rusu még normálisabb volt, Neciu viszont egy vadállat volt, ütött” – beszélt a tartótisztek módszereiről. Azt mondta, az ajándékokról most hallott először, soha semmit nem kapott a Szekutól, még ha felajánlották volna, akkor sem fogadta volna el.
„Óvatosabb voltam vele”
„Nem szálltak le rólam, pontosan tudták, mikor hol voltam, kivel beszéltem, csak kérdeztek és kérdeztek” – mondta Heltai, aki állítja, Keszthelyit figyelmeztette, hogy ráállt a Securitate. Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta.
„Péter nem volt besúgó”
„Én is ott voltam a Szent Anna tónál, engem is négyszer behívtak, fenyegettek, kihallgattak, jegyzőkönyvet írtak, tudtam, hogy vele is ezt teszik, mint mindenkivel, aki a látókörükbe került. Minden beszélgetésről jegyzőkönyv készült, írásos nyoma volt mindennek, akár volt információértéke, akár nem. Biztos vagyok benne, hogy Péter nem volt besúgó, félelmetes, hogy ennyi év után a Securitate utána nyúlt és tönkretette – és ehhez a magyar sajtó, mint egy jámbor, gyanútlan eszköz a rendelkezésükre állt. Oknyomozás, tényszerű tájékoztatás, a források közlése helyett habozás nélkül belemásztak valakinek a becsületébe, – vélhetően politikai okokból – Péternek esélye sem volt kifejteni a saját igazát. A bűnösség vélelme – ez irányította a jobb és baloldali sajtót a Heltai ügyben. ” – mondta Kiss Csaba, aki az 1980-as évek elején a Heltai-családnál lakott albérletben.
Kányádi Sándor – akinek fia Heltai legjobb barátja volt és szintén említésre került a jelentésekben – azt mondta, a sajtó ugyanolyan sötét módszerekkel „leplezte le” Hegelt, mint amilyenekkel a Securitate dolgozott. „A körülmények, a háttér pontos ismerete nélkül ez puszta megbélyegzés” – állította Kányádi, akit az államvédelem évekig lehallgatott, Oprea pedig rendszeresen hívogatta telefonon, hol fenyegetőzve, hol hízelegve, hogy információkat próbáljon szerezni. Ám a megfigyeltek közül nem mindenki osztja ezt az álláspontot. Többen nem is akartak nyilatkozni, mások az ügy politikai vonatkozásai miatt – Heltai dolgozta ki tavaly nyáron a közmédiumok összevonásának tervét – nem vállalták névvel a véleményüket. „Nem értem, miért lepődött meg Heltai azon, hogy botrány lett az ügyből. Abban az időszakban a Securitate embereket tüntetett el, volt, akit véresre vertek egy kocsmai elszólás miatt. Akárhogy is öt évig együttműködött ezzel a szervezettel” – mondta a Hegel-ügy egyik érintettje, aki szerint hiba lenne „átesni a ló túl oldalára és mártírt kreálni Heltaiból".
Az anyag második részét pénteken közöljük.
M. L. F., S. Z.
Transindex.ro

„Banális témák": mit jelentett Heltai Péter a Szekunak?
A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy a most Magyarországon élő médiaszemélyiség kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait.
Öt év alatt 17-szer rendelte be a későbbi tévés személyiséget, Heltai Pétert elbeszélgetésre a Securitate (Szeku), amiből a nyilvántartás szerint 28 jelentés született, ám ebből csak 15-öt találtunk meg a bukaresti levéltárban. A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy Heltai kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait, és érdektelen dolgokat mondott a tartótiszteknek. Ám továbbra sem lehet tudni, hogy a Heltaitól kapott információkat mire és hogyan használta fel a Securitate. „Nem tudom, hogy miért tette ezt. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megzsarolták, és nem önként jelentett, de a rendszerváltás után egyszer sem keresett meg azzal, hogy ez volt, nem mondta el, miért tette” – mondta decemberben a Hírszerzőnek Gáll Tibor Berlinben élő képzőművész, hozzátéve: nagyon elkeserítette, amikor kiderült, hogy az 1980-as években régi ismerőse, Heltai Péter jelentett róla a román állambiztonságnak.
A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval. A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla készült jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő bukaresti levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta.
Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (románul: informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Hírszerző magyarországi hírportál és a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott hálózati dossziéban szereplő jelentések szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A két tartótiszt, Rusu Valer és Gavril Neciu az öt év alatt 17 alkalommal találkozott Heltaival, a beszélgetésekről a Szeku nyilvántartása szerint 28 beszámoló készült, igaz, ezekből csak 15 lelhető fel a hálózati dossziéban. Számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat, az államvédelem szempontjából érdektelen eseményekről számolt be, sőt gyakran megvédte az ismerőseit, hangsúlyozva, nincs kapcsolatuk az ellenzékkel.
„Civilizáltan bántak vele”
„Nagyon nehéz megítélni Hegel tevékenységét, csak a Securitate 1980-as évekbeli működését feltáró történeti kutatás deríthet fényt arra, hogy mire és hogyan használta fel a Hegel révén szerzett információkat” – mondta Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. A CNSAS által őrzött „hálózati dossziéban” fellelhető, a tartótisztek által készített összefoglalók szerint Heltait 1982. szeptember 29-én azért szervezték be, hogy egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétéről még nem tudni –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól szerezzenek minél több információt. A belső használtra készült jelentések arra is utalnak, hogy az elsőéves egyetemistát vélhetően zsarolással – egy 1981-es magyar zászlós, „nacionalista” székelyföldi bulin való részvételre hivatkozva – vették rá az együttműködésre. Furcsa, hogy miközben 1982 nyarán, ősz elején a Securitate kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy kik szerkesztik az Ellenpontokat – Keszthelyit többedmagával novemberben le is tartoztatták – a szeptemberben beszervezett, de korábban is kihallgatott Heltait csak a következő év januárjában rendelik be először jelentéstételre. A januári beszámolóhoz fűzött kommentár szerint „a forrás alaposan ki lett képezve arra, tudja meg Keszthelyiről, mivel foglalkozik, mik a szándékai, milyen a környezete”. A jelentésből annyi derül ki, hogy Keszthelyi és ifjabb Kányádi Sándor (a kolozsvári költő fia – a szerk.) meglátogatta Heltait, akivel filozófiáról és irodalomról beszélgettek. Keszthelyi távozáskor beszámol neki arról, hogy gondjai voltak az állambiztonsági szervekkel, azonban civilizáltan bántak vele. A jelentés így végződik: „Keszthelyi nem tett említést a szamizdattal kapcsolatos szerepvállalásáról, ezt a forrás más személyektől tudja”.
A forró kása
Visszatérő elem a jelentésekben, hogy Heltai igyekezett elterelni a szót a politikai témákról. Amikor 1983-ben egy évfolyamtársnőjéről kérdezik, azt mondja, a diáklány jelen volt 1981-ben azon a Szent Anna-tó melletti táborozáson, ahol az úgynevezett „nacionalista” megnyilvánulás történt, azonban Hegel szerint a politikai jellegű demonstráción nem vett részt. Amikor egy évfolyamtársáról faggatják, azt válaszolja: úgy tudja, a pszichológia iránt érdeklődik, politikai nézeteit nem ismeri. A tartótiszt megjegyzéséből kiderül, a diák iránt azért érdeklődnek, mert „nacionalista-irredenta” anyagokat hozott külföldről.
Keszthelyiről többször is azt jelenti, hogy nincs kapcsolata az Ellenpontok Magyarországra költözött szerkesztőivel, az esküvőjére készül, könyveit árusítja. Kiköltözése után néhány héttel, 1985 februárjában Heltai meglátogatja Budapesten – erről az utazásról készült a leghosszabb, 15 kézzel írott oldal kitevő jelentés, melyet nem Hegel írt saját kezűleg, hanem a tartótiszttel való beszélgetés alapján készült egyfajta összefoglaló az elhangzottakról. Úgy tűnik, hogy a tervezett útról előre tudott a Securitate, erre egy korábbi jelentésben utalás történik. A budapesti út előtti találkozón született jelentés végén a tartótiszt megemlíti a budapesti utat és feladatként jelöli meg egy találkozó előkészítését Tamás Gáspár Miklóssal, valamint Ara-Kovács Attilával. A jelentés szerint Keszthelyi folytatja a tanulmányait, ösztöndíjat kap, és egy szociológiai vagy néprajzi szótár összeállításán dolgozik. Egy „kisebb buli” során, Heltai szóba hozta a román állambiztonságnak sok bosszúságot okozó – a romániai magyarok elnyomásáról rendszeresen beszámoló, a Ceauşescu-rendszert bíráló – Erdélyi Magyar Hírügynökséget is. A témát Heltai úgy vezette fel Keszthelyi számára, hogy a hírügynökségről a Szabad Európa Rádióból hallott. A barátja szerint elképzelhető, hogy a hírügynökség a már Budapesten élő egykori Ellenpontok-szerkesztő, Ara-Kovács Attila ötlete volt. Ám Heltai szerint Keszthelyi nem ismeri azokat a romániai személyeket, akiktől a hírek származnak, mivel azokat Ara-Kovács rendszeresen, szinte havonta cseréli. Heltai szerint barátja az Ellenpontok másik szerkesztőjével, Szőcs Gézával (az Orbán-kormány jelenlegi államtitkára – a szerk.) sem tartja már a kapcsolatot, mert Szőcs „viselt dolgai korábban kihatással voltak rá”. Heltai kétszer is összefutott Ara-Kováccsal Budapesten az utcán, de csak „általános, banális” témákról beszélgettek. A megbeszélt harmadik találkozóra a hírügynökség szerkesztője már nem ment el, mert megbetegedett. Ebben a jelentésben szóba kerül az Ellenpontok-ügyben 1982-ben letartóztatott, de később szintén Magyarországra költözött Józsa Márta (jelenleg az Magyar Televízió szerkesztője) is, akiről Heltai megjegyzi: ártatlan volt, őt Ara-Kovács, Szőcs és Keszthelyi „csak kihasználta”. A szintén kivándorolt Kiss Csabáról, Heltai egykori albérlőjéről és barátjáról a jelentés annyit tartalmaz: anyagi nehézségei vannak, éppen válik, egy biztos, hogy a politika iránt már nem érdeklődik (a román hatóságok 1981-ben őt is kihallgatták a Szent Anna-ügyben).
TGM utópisztikus gondolatai
A budapesti látogatás során Keszthelyivel együtt meglátogatták a magyar fővárosban élő kolozsvári származású filozófust, Tamás Gáspár Miklóst is. A filozófus hidegen fogadta kettejüket: Heltaihoz egyetlen, romániai eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatos kérdést sem intézett, mint ahogy Keszthelyi iránt sem mutatott érdeklődést. A jelentésben Heltai kitér arra, hogy Tamás Gáspár Miklós munkáinak közlésétől elzárkóznak a kiadók, nyíltan kijelentve, hogy ellenzéki akciói miatt nemkívánatos személy. Heltai elmesél egy érdekes történetet a filozófusról: egy 6-7 oldalas recenzióért a szokásos 6-700 forint helyett szokatlanul sok pénzt, 10 ezer forintot kapott – amit Tamás Gáspár Miklós úgy értelmezett, hogy a hatóságok azért segítik, hogy „befogják a száját”. Ám TGM-et nem lehet eltántorítani: bár igen magas szintű beszélgetésre hívták, ahol felajánlották, hogy hagyja el az országot, a filozófus ezt elutasította, azt mondván, ő jól érzi magát Magyarországon.
TGM jellemzésekor Heltai Keszthelyit idézi: a filozófust utópisztikus gondolatok foglalkoztatják egy határok nélküli Európáról, egyetemi kurzusai ugyanakkor nagy népszerűségnek örvendenek.
Kockázatos információk
A román állambiztonság számára vélhetően nem túl izgalmas, legfeljebb háttérként használható adatok – melyik fiúnak melyik lánynál van esélye, milyen jó előadó Steiger Kornél filozófus, Ara-Kovácsnak vannak butikos, csencselő barátai, Kiss Csaba a fizika helyett inkább a színházzal foglalkozik – mellett két olyan jelentés van, melyre a beszámolókhoz fűzött kommentárok szerint a tartótisztek felkapták a fejüket. A Valer Rusuval való első találkozóján Hegel beszámolt egy Józsa Mártával folytatott beszélgetéséről. Józsa egy magyarországi, féllegális szamizdatról mesélt neki, és azt is elárulta, hogy Romániában is voltak ilyen irányú próbálkozások kolozsvári és nagyváradi fiatalok részéről. Józsa név szerint Szőcs Gézát és Kertész Attilát említette, majd kitért arra, hogy a Securitate ez ügyben már kihallgatta. Heltai hozzáfűzi, Józsa és Kertész nagyon jó barátok. (Az Ellenpontok-ügyet erre az időszakra már felderítette a Securitate, az említett személyek szerepe is világos volt.) Ezt követően Rusu megjegyzi: mivel Józsa Márta folytatja az Ara-Kovács Attilával és Kertész Attilával való „gyanús kapcsolatát, ugyanakkor segíti az előbbiek kapcsolattartását Szőcs Gézával és Keszthelyi Attilával (a szekus rosszul tudta a nevet, helyesen: András), azt javaslom, hogy engedélyezzék Józsa Márta nagyon komoly figyelmeztetését az egység székházában”. Józsa a Hírszerzőnek azt mondta, ebben az időszakban számos alkalommal idézték be és hallgatták ki. Úgy emlékszik, 1983 januárjában is volt ilyen figyelmeztetésben része.
Szőcs Géza, a Securitate embere?
A másik jelentés, amire felkapta az állambiztonság a fejét, a Gáll Tiborról szóló 1985. decemberi keltezésű dokumentum, mely szerint Heltai és Gáll egy szegedi egyetemi hallgatók által tervezett történeti folyóiratról beszélgettek. Az egyik tiszt által összeállított dokumentum szerint Gáll a találkozón azt mondta, hogy a szegedi fiatalok szeretnének romániai írásokat is közölni, és ehhez szerzőket keresnek a kolozsvári egyetem történelem szakos hallgatói között. Mivel ennél többet Gáll nem mondott, a tartótiszt arra utasította Heltait, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot képzőművésszel, és kérdezze meg, milyen profilú lesz a szegedi történeti folyóirat. Ám erről több jelentés nem született.
A jelentésekhez fűzött kommentárok szerint a tartótisztek újabb és újabb feladatokat róttak ki Heltaira. Többnyire megelégedtek azzal, hogy továbbra is figyelje Keszthelyit, próbáljon minél többet megtudni Ara-Kovácsról vagy TGM-ről. Ugyanakkor 1985-től egy újabb feladat is megjelenik a megjegyzésekben: terjeszteni kell ellenzéki körökben, hogy Szőcs Géza és Keszthelyi a román hatóságok ügynöke. Heltai például Budapesten megkérdezte Keszthelyitől, hogy vajon nem azért hagyják Szőcsöt békén a hatóságok, mert a Securitate embere? Keszthelyi azt válaszolta, nem hisz benne, csak arról lehet szó, hogy Szőcs egy ismert, Herder-ösztöndíjas költő.
„Értem jöttek”
„Felütötték, kiszínezték ezeket a beszámolókat. Soha semmiféle felkészítés nem volt, nem állítottak rá senkire. Pontosan tudták, hogy mikor hol voltam, kivel beszéltem, ez alapján időnként – meg kell mondanom, elég szertelenül – beidéztek és kihallgattak. Ha nem mentem, ők jöttek értem, nem tudtam megszabadulni tőlük” – mondta Heltai a Hírszerzőnek, hangsúlyozva, hogy átköltözéséig nem is ismerte Szőcs Gézát.
„Amikor 1987-ben áttelepültem Magyarországra, magam mögött akartam hagyni az egész borzalmat. Nem volt egy könnyű pillanat, amikor 2009-ben belenézhettem a hálózati dossziémba” – magyarázta Heltai, hogy az elmúlt 23 évben miért nem beszélt arról, milyen viszonyban állt a Securitatéval. „Miután megnéztem az anyagomat, úgy gondoltam, hogy nekem tisztáznivalóm csak az egykori és jelenlegi barátaimmal van, velük meg is beszéltem a dolgot.” Heltai szerint ő a szekusokkal való találkozókon csakis olyan dolgokat mondott, ami köztudomású volt, amit előzőleg hallott a rádióban, továbbá igyekezett érdektelen dolgokról „fecsegni”. „Tudom, hogy senkinek nem ártottam, senkinek nem okoztam kellemetlenséget. Azokért a saját kezűleg írt kihallgatási jegyzőkönyvekért vállalom a felelősséget, a szekusok beszámolói és kommentárjai az ő írói munkásságuk része. Amennyiben az anyag csak arról szól, amit én magam írtam, a szekusok magyarázatai nélkül bizonyosan egészen más megvilágításba kerül” – hangsúlyozta Heltai Péter.
„Információértéke nagyon csekély”
„Nem feltétlenül a Szeku műve, hogy Heltai ismeretlenül is felkeresett ismert erdélyi embereket budapesti utazása alatt” – mondta Keszthelyi András, miután megmutattuk neki az őt is emlegető beszámolókat. „Aki kijött látogatóba, igyekezett minél többekkel találkozni, akár ismeretlenül is, cserében meg mesélt arról, hogy mi van otthon. Ez szerintem jellegzetes emigráns szindróma, nem kell hozzá feltétlenül a Szeku.” Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. Kiss Csaba színházi rendező Heltai barátjaként, későbbi lakótársaként több jelentésben is név szerint szerepel. Kiss szerint a CNSAS-től megkapott, a Heltaival való szekus találkozókról készült beszámolók, valójában jegyzőkönyvek információértéke nagyon csekély, közismert tényeket, sajtóban is megjelent, mindenki számára hozzáférhető információkat tartalmaznak – mintha olyan személytől származnának, akit megzsaroltak valamivel, de semmilyen igazán fontos dologról nem tud vagy nem akar beszélni. Ezek a jegyzőkönyvek tartalmilag Heltai Péter mellett tanúskodnak. „Ha végigelemezzük a ’jelentéseket’, azt tapasztaljuk, hogy Hegel sok barátját lebuktathatta volna, ha készülő ’kitelepülési’ névházasságuk fiktív voltát felfedi. Heltai tudta ezeket, de nem tett még csak célzást se” – mondta Kiss Csaba. Szerinte hasonló „stratégiával próbálták megúszni a beidézett vagy, erőszakkal bevitt erdélyi fiatalok a Securitate kihallgatásait. „Ez vonatkozik a leghosszabb, kézzel írt 15 oldalas budapesti jelentésre is, amelyből egyetlen épkézláb terhelő információ sem olvasható ki senkire nézve, ami eléggé furcsa egy ellenzékiekre ’ráállított’, fedőnévvel ellátott, ételjegyekkel és kínai tollakkal honorált ’informátortól’ – mondta Heltai egykori lakótársa. Kiss meg van győződve, hogy amikor a „jelentések” birtokosai végre nyilvánosságra fogják hozni a náluk lévő teljes szövegét – és nem csak kontextusból kiragadott, tendenciózusan értelmezett mondatokat ismerhet meg a közvélemény– akkor ez utólag Heltainak is igazságot fog szolgáltatni.
-
Ami a Szekut is meglepte Piros Simona történész szerint a Securitate működésében jelentős változás következett be az 1980-as évek elején. A kisebbségi-nemzetiségi intézményrendszer visszavágása ellen ugyanis korábban a baloldali nézeteket valló, a Román Kommunista Pártban tevékenykedő magyar értelmiségiek és politikusok inkább a Ceauşescuhoz vagy a Központi Bizottsághoz küldött levelekben tiltakoztak. Az 1980-as évek elején viszont feltűnt egy új generáció, amely a nyílt tiltakozást választotta. Az állambiztonságot meglepte az Ellenpontok nevű nagyváradi szamizdat újság jelentkezése, amely szűk körben terjedt ugyan, de a nemzetközi szervezeteknek és a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően viszonylagos ismertségre tette szert.
Az Ellenpontok nyíltan bírálta a rendszert, a Ceauşescu-diktatúra kisebbségpolitikáját, az emberi jogok betartását követelte. Az állambiztonság viszont hónapokig tehetetlen volt, nem tudta, hogy kik szerkesztik, írják. A román titkosrendőrség végül 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit; többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt.
Ezt követően a román állambiztonság szorosabb felügyelet alá vonta a társadalmat, a megelőzés lett a kulcsszó. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a különböző értelmiségi körökben legyenek forrásaik, a legjelentéktelenebb információmorzsákra is odafigyeltek. Ugyanakkor jelentős nyomás volt a vezetőség felől az alacsonyabb rangú tisztekre, hogy produkáljanak eredményeket, akik igyekeztek is megfelelni az elvárásnak: időnként kiszínezték a jelentéseket, felnagyították a különféle információk jelentőségét.
M. L. F., S. Z.,Erdély.ma

Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Egy marosvásárhelyi történész dokumentumkötete a román diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatja be.
Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája” – ezzel a címmel gyűjtötte kötetbe Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész azokat a dokumentumokat, amelyek a diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatják be. Az első kötet az 1965-től 74-ig terjedő időszakot öleli fel, zömmel kiadatlan – román és magyar – levéltári anyagokra alapozva. A forrásértékű kötetet a napokban Magyarországon is bemutatták.
„Epoca de aur – Aranykorszak” – 1986-ban ez még nem egy történelmi dokumentumkötet címe volt Romániában, hanem a diktátor megalomániáját kiszolgáló propagandagépezet kedvenc kifejezése, amelyet a Ceausescu-éra jellemzésére használt.
A kollektív hazugságra és megfélemlítésre épülő neosztálinizmus kibontakozásához az egész ország asszisztált – a hatalom színfalai mögött zajló folyamatokat viszont hétpecsétes titkokként kezelték. Ceausescu bukása után is másfél évtizednek kellett eltelnie, amíg a társadalomkutatók előtt megnyíltak a Román Kommunista Párt és a hírhedt Securitate irattárai. Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Novák Csaba Zoltán egyebek mellett közzéteszi annak az 1966-ban lefolytatott vitának a jegyzőkönyvét, amellyel a kommunista párt propaganda osztálya, élén Ion Iliescuval, megalapozta Románia szocialista nemzetállamként való meghatározását, és meghirdette a homogenizációt.
A szerző – a dokumentumokat elemző – tanulmányában kifejti: a szocialista nemzet meghatározása során a párt tagadta a nemzetiségeknek az anyanemzetekkel való szoros kötődését és előrevetítette azok későbbi asszimilációját is. A román nép dák-romai folytonosságának dogmatizálásával pedig jövevénnyé, másodrangú állampolgárrá fokozott le minden más nemzetiséget. Duna Televízió – TÉRkép/hirado.hu
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
Erdély.ma

Jelentett a Szekuritáténak Balázs F. Attila Erdélyből elszármazott költő
„A z 1990 óta Pozsonyban élő Balázs F. Attila költő, író, műfordító, könyvkiadó is jelentett rólam a Szekuritáténak a hetvenes-nyolcvanas években” – hozta nyilvánosságra Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, író, költő, miután a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) olvasótermében tanulmányozta megfigyelési dossziéját.
A Poetul (A költő) elnevezésű dosszié anyaga az 1978–81 közötti, illetve az 1984-től a rendszerváltásig terjedő időszakban keletkezett, és Kozma elmondása szerint három különböző fedőnév takarja az ügynököket, akiknek a jelentéseit tartalmazza.
A csíkszeredai asztrológus-irodalmár a Székelyhon hírportálnak kifejtette: kezdetben arra gyanakodott, hogy mindhárom fedőnév egykori jó barátját, Balázs F. Attilát takarja, az Erdélyből Szlovákiába elszármazott költőtárs azonban a Facebook közösségi oldalon elküldött levelében elmondta, hogy ő csak Nica Ştefan álnéven működött együtt a kommunista titkosszolgálattal. Csíkszeredában a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején heti rendszerességgel működött a Tamási Áron Irodalmi Kör, amely 1977-ben egy Ady Endre-emlékestet is szervezett. A kör tagja, majd vezetője is volt Kozma Szilárd, aki szerint az Ady-megemlékezés után kezdték el rendszeresen figyelni
Kozma elmondta: furcsa volt ugyan, hogy Csíkszeredába költözése után Balázs F. Attila máris könyvtárosi állást kapott, mégis barátságot kötött vele, és nemcsak a Tamási Áron körben tevékenykedtek együtt, de kolozsvári és nagyváradi kulturális rendezvényekre is eljártak. Balázs F. Attila 13 évig volt a csíkszeredai megyei könyvtár könyvtárosa. 1990-ben a Felvidéken telepedett le, ahol 1994-ben megalapította a pozsonyi AB-ART Könyvkiadót, 1999 és 2001 között pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnöke volt.
„Az én becserkészésem 19 éves koromban a katonaságnál történt. Teológusként 9 hónapos szolgálatra hívtak be Sepsiszentgyörgyre. Akkoriban épült a transzfogarasi út, ahol naponta történtek munkabalesetek a nehéz terepen, így aztán gyakran hoztak lezárt fémkoporsókat a kaszárnyába. Ez a tapasztalat késztetett a Falak hatalma című poémám megírására, amelyben a nép zsarnokának neveztem a diktátort. A verset, a fentebb leírt tapasztalatokról írt levél kíséretében, elküldtem legjobb középiskolai barátomnak, nem is sejtve, hogy az általunk írt leveleket szűrik, felbontják, ellenőrzik. Lebuktam…” – olvasható Balázs F. Attila válaszában, amelyet a Székelyhonnak küldött el.
A „hazaellenes” vers miatt megfenyegették, hogy vagy jelentéseket ír a Szekuritáténak, vagy börtönbe zárják. „Kozma Szilárd nem töltött be sosem vezető funkciót, hivatalos körökben munkásköltőnek számított, tudtommal az egyetlen csoportosulás, amelyben részt vett, az irodalmi kör volt, amelyet 8-10 személy látogatott. Nem volt olyan fontos személyiség, hogy állandó megfigyelés alatt állt volna” – írta Balázs F. Attila. „A rendszerváltás után is beszéltem ezekről, talán nem eleget” – fogalmazott Balázs F., aki azt is elmondta: tiszta a lelkiismerete, mert „távol tartotta magát az események sűrűjétől, így nem jelenthetett semmi terhelőt a Szekuritáténak.
Krónika (Kolozsvár)

Útközben – Zabola és Budapest között
Első kötete, az Úrilányok Erdélyben című, önéletrajzi ihletésű lányregénye kapcsán sokat írtak mostanában a lapok Ugron Zsolnáról, aki az egyik legismertebb erdélyi arisztokrata család, az Ugronok leszármazottja. Tizenegy éves volt, amikor családjával Kolozsvárról Magyarországra települt át. Beszélgetés Ugron Zsolnával, az Úrilányok Erdélyben című könyv szerzőjével.
Ugron Zsolna kötete borítójának belső oldalán írja: „Soha nem gondoltam, hogy valaha újra Erdélyben fogok élni... Televíziós újságíróként, nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához...”
Zsolna – regénye tanúsága szerint – akkor került közelebbi kapcsolatba a Londonból Erdélybe áttelepült Gregorral, vagy ahogy ő mondja, Gergellyel, későbbi férjével, amikor erdélyi romos kastélyokról készített tévéfilmet. Gregor Roy Chowdhury-Mikessel két gyereket nevelnek Zabolán, az egykori Mikes-kastélyban. A „lányregényben” a szerelmi történet mögött felsejlik az egész erdélyi magyar arisztokrácia, a maga különleges ételeivel, szokásaival, szigorú etikettjével, nagyasszonyaival, furcsa alakjaival és felszámolásának a tragédiájával. Az Úrilányok Erdélyben erdélyi hódító útját is megkezdte azzal, hogy Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatták. A vásárhelyi könyvbemutató színes forgataga nyújtott keretet a szerzővel folytatott beszélgetéshez.
– Számos cikket írtak a könyve kapcsán, így szinte az „ismerősömnek” érzem, pedig ma találkoztunk először. Arról azonban nem olvastam, honnan származik különös keresztneve, a Zsolna?
– Jókai Mórnak Hargita című novellájában az Ugron családról szóló legenda olvasható. A történet a tatárjárás idején játszódik, a főhősnő Ugron Zolna, aki Ugron Ábrahámnak az unokája és Csala vezérnek a felesége, igazi székely amazon. Akit érdekel, járjon utána... Nagymamámnak három fia volt, nagyon szeretett volna egy lányt is, de nem született. Viszont én voltam az első lányunokája, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a következő Ugron Zolna. Nem tudom hogyan, de a Zolnából valamiképpen Zsolna lett. Valószínűleg azért, mert létezik Zsolna nevű helység, és emiatt ez a változat ismerősebben hangzott a szüleim számára.
– Korábban azt nyilatkozta: nem szeretne médiaarisztokratává válni. Ezt hogyan gondolta?
– Főleg Nyugat-Európában akad példa arra, hogy valaki a családja révén próbál érvényesülni, karriert befutni. Úgy gondolom, ez nem helyes. Azt szeretném, ha engem elsősorban íróként ismernének, s azután foglalkoznának azzal, hogy miként hívnak, honnan származom. Persze ilyen szempontból egy kicsit faramuci a helyzet, hiszen a témaválasztásom azt támasztja alá, hogy a származásomat fontosnak tartom. De talán, ha írok még néhány könyvet, akkor nem ez lesz a legfontosabb.
– Régóta írónak készült?
– Jogi végzettségem van. Jogászként lettem tévéhíradós, külpolitikai és belpolitikai hírszerkesztő. Soha nem készültem írónak, a sors hozta így. Mint a könyvbemutatón is említettem, szakácskönyvet szerettem volna írni. Aztán valaki, akinek nagyon sokat adok a szakmai véleményére, de nem szeretném itt felfedni a kilétét, arra biztatott, hogy a receptek, anekdoták köré írjak egy keretet. Az Úrilányok után szeretnék fikciós regényeket írni, valami teljesen mással foglalkozni, s aztán majd pár év múlva megírnám a mostani regényemnek a folytatását.
– Zabola és Budapest között „oszlik meg” az életük, itt is, ott is élnek. Mit szólnak a gyerekek ahhoz, hogy nem a nagyvárosban, hanem egy eldugott székely falu közelében, vadregényes környezetben élnek?
– A gyerekek valójában nem laktak még Budapesten, inkább útközben telt az eddigi életük, meg hát kicsik: egyikük kettő, a másik ötéves. Nem folytatunk még túlságosan kötött életmódot, sokat utazgatunk, de Zabolán van az otthonunk.
– A tévés szakmát könnyedén hagyta el?
– Könnyen ment. Talán azért, mert igen szerelmes voltam... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Gergelyt megismertem, már abbahagytam a televíziózást.
– Budapesten stílustanácsadóként is tevékenykedik, ez mit jelent?
– Molnár Bánffy Kata, aki elkísért az erdélyi könyvbemutatókra, sikeres, kiváló kommunikációs szakember, ő indított egy céget, amely nőknek segít: divatos kifejezéssel élve személyes márkaépítéssel foglalkozik. Én ebben segítek neki, hölgyeknek adunk tanácsot arra vonatkozóan, miként építsék a karrierjüket, miként kerüljenek vissza a munkaerőpiacra, ha „kihullanak” onnan.
– Zabolán vendégházat működtetnek. Elsősorban kik keresik fel?
– A zabolai birtokon hatszobás vendégházunk van, amelyet a kastélyhoz tartozó egykori gépházban rendeztünk be. 2006 óta panzióként működik. Főleg a nyári szezonban rengetegen jönnek külföldről, leginkább Angliából, Hollandiából és Franciaországból. A kastély impozáns épület, lakható is teljes egészében. Mi négyen élünk benne, valamint a sógorom a feleségével. Persze erdélyi viszonylatban nagy az épület, de például a Loire-völgyi kastélyokhoz viszonyítva már nem nevezhető tekintélyesnek...
– Körülbelül hány Ugront tartanak számon, és hol élnek ők?
– Nagyon sok helyen meg lehet őket találni: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Svájcban, Kanadában is... Nagy a család. Eredetileg három ága volt, ebből egy kihalt. A fiatfalvi ág leszármazottai többnyire Vásárhelyen élnek, s az úgynevezett szombatfalvi ág tagjai Kolozsváron, Budapesten laknak, illetve többnyire ők szóródtak szét a nagyvilágban.
– Édesapja, Ugron György és vele együtt a család a Szekuritáté zaklatása miatt települt ki Magyarországra. Konkrétan milyen „konfliktusa” volt az állambiztonsági szervekkel?
– Erről nem szívesen beszélek... Gondolom, nem az én tisztem nyilvánosságra hozni. Édesapám egyébként állatorvosi technikumot végzett. Másra nem volt lehetősége. Nagyon sok mindennel foglalkozott, például cirkuszi lovakkal, meg öttusázott is.
– Férje részben Mikes-leszármazott. Fűzik rokoni szálak Mikes Kelemenhez?
– Távoli rokonok. Anyósom, Mikes Katalin – hogy úgy mondjam – duplán Mikes. Mikes Kelemen távoli rokon, róla sokan tudják, hogy Zágonban született, de azt már kevesebben, hogy éppen Zabolán nevelkedett. Apósom egyébként bengáli származású, de a férjem már Ausztriában született. Úgyhogy a gyerekekkel németül társalognak.
Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár)

A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés sajtópere: végjáték Váradon
A végéhez közeledik az a sajtóper, amelyet Tőkés László indított Florin Budea nagyváradi újságíró cikke nyomán. A Ghimpele de Bihor tikosszolgálati kapcsolatokkal vádolta Tőkést.
Március 11-én lesz az ítélethirdetés Nagyváradon, a Tőkés Lászó által indított sajtóperben. A felperes 70.000 lejnyi kártérítést kér, erkölcsi károkozás címén. Ma délután is volt tárgyalása az ügynek a váradi bíróságon, ahol tanúként meghallgatták Aurel Căprariu volt Securitate-tisztet.
Az ügy lényege: tavaly év elején Florin Budea újságíró olyan cikket jelentetett meg a Ghimpele de Bihor hetilapban, amelyben az áll, hogy – a benne szereplő nyilatkozók szerint – Tőkést annak idején a Securitate közbenjárása révén helyezték segédlelkészi posztra Temesvárra, ugyanakkor a magyar titkosszolgálat ügynöke.
Ezt követően indult a per. Tőkés László képviseletében dr. Kincses Előd ügyvéd volt jelen a mai tárgyaláson, aki kérdéseinkre elmondta: biztos abban, hogy a bíróság az ő javukra dönt majd, ám az még kérdéses, hogy mekkora összegű kártérítést fognak megítélni. Florin Budea – aki nem fogadott ügyvédet, hanem magát védi a tárgyalásokon – azt mondta: úgy véli, az általa írt cikk „tényeket ismertető, s a végén még pozitív kicsengésű is”, ezért érthetetlennek tartja az eljárást.
Tőkés vs. Budea és Ghimpele
Az alperes ellen vallott saját tanúja ma. Kincses bizakodik, Budea meglepődött.
Volt szekustisztet hallgatott meg ugyanis a nagyváradi bíróság a Tőkés László által indított sajtóperben. (Érdekesség, hogy maga a cikk több helyen volt megtalálható a neten, ám a legtöbb forrásnál ma már elérhetetlen.)
A per alapját képező cikk különböző nyilatkozókra alpozott. Ezek egyike volt Aurel Căprariu volt Securitate-tiszt is, akit mára tanúként idéztetett be az újságíró. (Megjegyzendő, hogy a sajtó munkáját akadályozni próbálták a tárgyalás helyszínén a bíróság képviselői, nehezítve a terembe való bejutást, később pedig őrt állítva a bejárathoz. Tőkés ügyvédje, Kincses Előd azonban elmondta: ez jogtalan volt, mivel nem rendelték el a tárgyalás titkosítását.)
A tárgyalóteremben sem ment minden úgy, ahogy várni lehetett volna. Aurel Căprariu ugyanis azt vallotta, hogy ő nem adott semmiféle nyilatkozatot az adott lapnak a kérdéses témában. Ehelyett írásos visszaemlékezéseiből idézett a lap, annak dacára, hogy ő – állítólag – külön kérte, hogy feljegyzéseit ne szivárogtassák ki.
További érdekesség, hogy a volt Secu-alkalmazott Căprariu bemutatott egy olyan lapot is, amely a volt szekusok újságja – ám ebbe betekintést már nem volt hajlandó adni. Azért mutatta be, hogy jelezze: ott akarta megjelentetni visszaemlékezéseit, de végül nem tette. „Minden esetre érdekes, hogy egyáltalán van ilyen lap” – jegyezte meg portálunknak Kincses Előd ügyvéd.
A tárgyalás helyszínét feldúltan hagyta el Florin Budea újságíró, aki érdeklődésünkre jelezte: meglepőnek és érthetetlennek tartja azt, ami történik. Úgy véli, nem tett semmi rosszat, s ezért sem fogadott ügyvédet magának. Ugyanakkor a felperes Tőkés László részéről Kincses Előd közölte: már azt is kifogásolják, hogy a Ghimpele de Bihor hetilapban megjelent írás címe ez volt: Tőkés, a Securitate alkalmazottja. „Még kérdőjelet sem tettek a végére” – jegyzete meg az ügyvéd.
A pénzről
Kincses Előd megerősítette, hogy 70.000 új lejt kérnek a keresetükben, az újságírótól és a lapot kiadó cégtől várva a törlesztést. Hogy miért pont ennyit? Erre így válaszolt: „Az összeget annak alapján állapítottam meg, hogy annak idején az AP hírügynökség tudósítója, Alison Mutler ügyében is 700 millió régi lejt ítélt meg a bíróság”. Mutler 2001-ben szintén Tőkés és a Securitate kapcsolatairól írt, s a tudósítót végül nem találta vétkesnek a bíróság.
Azonban ez most, a jelen ügyben másként lehet. Kincses szerint biztosak a nekik kedvező ítéletben, csak abban nem, hogy végül mennyi pénzt ítél meg a bíróság. A MediaSind nevű román újságírószervezet viszont közleményben foglalt állást Florin Budea mellett tegnap. A szervezet szerint Budea csak összegezte az ügyben megszólalók álláspontját, s nem követett el semmit. A MediaSind is emlékeztetett a közleményében az Alison Mutler-ügyre, amelyben az alperes nyert. Kincses Előd szerint egyébként háttérakciózások révén.
Tőkés László elmondta: ha megnyerik a pert és megkapják a pénzt, akkor azt, vagy annak egy részét jótékonysági célra fordítja majd. Hogy közelebbről mire, arról azt mondta, „a sajtószabadság kérdésével összefüggő ügy támogatására”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

A volt szekus nem állt ki a Tőkést rágalmazó újságíró mellett
Vasárnap délután a nagyváradi városi bíróságon folytatódott annak a pernek a tárgyalása, amelyet Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke indított a Ghimpele de Bihor hetilap volt főszerkesztője, Florin Budea ellen, aki egy cikkében azt állította, hogy a volt királyhágómelléki református püspök a Securitate ügynöke volt. A cikk megjelenését követően Tőkés rágalmazásért pert indított Budea és a hetilap kiadója ellen, Kincses Előd ügyvédet bízva meg a jogi képviselettel. A tegnapi tárgyalásra tanúként beidézték Aurel Căproiut, aki az egykori kommunista titkosszolgálatban hosszú évekig ezredesként szolgált, ugyanis az alperes újságíró őt nevezte meg forrásként. A tárgyalás nem volt zárt, mégis furcsa mód az újságírókat nem engedték be, a Reggeli Újság munkatársa egy szerencsés félreértés folytán juthatott be a tárgyalóterembe. A tárgyaláson megjelent az alperes Budea is. A volt szekus tanúvallomása megdöbbentő részleteket tárt fel az egykori román kommunista titkosszolgálat módszereiről.
A tanúként megszólaló ügynök – aki nem engedet lefotózni magát – Tőkés szomszédja volt, ugyanis évekig az Ezredévi Emléktéren lakott, ahol a püspök szolgálati lakása van. A vallomás szerint a volt szekus 1987-ben kapott utasítást, hogy megfigyelje Tőkést, róla jelentéseket írjon, majd a későbbiek során a volt református püspököt, Pap Lászlót támogatva úgymond „segítsen” abban, hogy az állásából felfüggesztett forradalmárnak új munkahelyet keressenek. Hogy milyen összefüggés volt Pap László és a Securitate között, ha ez utóbbi még a papok állásába is beleszólt, arra a tanú nem felelt. Azt viszont kijelentette, hogy soha, senkinek nem állította azt, hogy Tőkés László valaha is a kommunista politikai rendőrség ügynöke volt, ugyanis erre semmilyen bizonyítéka nincs és nem is hiszi ezt. Florin Budeával egy másik volt szekus révén ismerkedett meg. A szekus veteránok ugyanis állítólag csak a saját maguk szórakoztatására emlékiratokat kezdtek írni, s ezeket egymás között terjesztették is. Egy ilyen memoár egy része került Budeához, azonban abba sem állt az, hogy Tőkés ügynök vagy besúgó lett volna. Amúgy Căproiu kijelentette, félreérthetetlenül figyelmeztette az újságírót, akivel egyszer találkozott s beszélgetett egy váradi cukrászdában, hogy nem járul hozzá ahhoz, hogy róla vagy a tőle hallott dolgokról cikket írjon. A volt szekus vallomásából kiviláglott: mai napig létezik ez a titkos „memoárkönyvtár”, de az egykori bennfentesek ezt nem szánják a nyilvánosságnak. (Arról nem esett szó, hogy egyeseket viszont zsarolhatnak vele.)
Budea – aki ma is afféle sztárújságíróként, a bihari média fenegyerekeként aktivál és osztja az észt az írott és az audiovizuális sajtóban – a maga során azzal érvelt, hogy ő szakmai szempontból meglátása szerint nem vétett, s azt is hozzáfűzte, hogy nem állt szándékában Tőkést bemocskolni, ugyanis ő is elismeri annak püspökként és az EP alelnökeként szerzett érdemeit. Kincses Előd megismételte a bíróság előtt, hogy megbízója nevében 70 000 lejes erkölcsi kártérítést követelnek a Ghimpele de Bihor hetilap kiadójától és nyilvános bocsánatkérést Florin Budeától. A bíróság az ítélethozatalt március 11-re napolta el.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Securitate-besúgó volt a román pártelnök
A kommunista hatalom politikai rendőrségének besúgója volt a román Konzervatív Párt vezetője – állapította meg csütörtökön jogerős ítéletében a román legfelsőbb bíróság. A testület ezzel megerősítette a korábbi törvényszéki döntést, amely szerint az ellenzéki szervezetet vezető Dan Voiculescu együttműködött a Securitatéval.
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatásai alapján már 2006-ban közölte: a pártelnök Felix fedőnéven besúgóként dolgozott a titkosszolgálatnak. A több televíziót is magába foglaló Antena sajtótrösztöt, országos napilapot birtokló pártelnök bíróságon óvta meg a döntést, mint ma eldőlt, hiába.
A pártelnök már be is jelentette: az Európai Emberjogi Bírósághoz fordul, mert szerinte ő is áldozata volt a kommunista rendszernek és nem volt besúgó. A Konzervatív Párt – amely felmérések szerint alig egy százalékos népszerűséggel rendelkezik – jelenleg a bukaresti ellenzéki pártokat tömörítő Szociál Liberális Unió tagja.
erdon.ro

Elvetették Tőkés László bírósági keresetét Váradon
Nagyvárad – Ítéletet hirdetett pénteken késő délután a Nagyváradi Bíróság a Tőkés kontra Budea és Ghimpele perben. Alapfokon elutasították a keresetet.
Elutasította a Nagyváradi Bíróság azt a keresetet, amelyet Tőkés László nyújtott be ügyvédje révén, erkölcsi kártérítés címen 70.000 lejt kérve Florin Budea újságírótól és az utóbbi lapját, a Ghimpele de Bihort kiadó cégtől. Az ítélet pénteken jelent meg a regiszterben: eszerint a bíróság megalapozatlannak mondta ki a keresetet, s elvetette azt.
Reakciók
Mint egy héttel ezelőtt – az ítélethozatal előtti utolsó bírósági tárgyalás után – megírtuk, Tőkés Lászlóazt követően indított pert, hogy a Ghimpele hetilapban az újságíró egy volt szekustiszt visszaemlékezése alapján többek között azt írta: annak idején a Securitate érdeke volt, hogy Tőkést Temesvárra nevezzék ki egyházi szolgálatra, s végül emiatt indultak épp Temesvárról az 1989-es események. A cikkben utalás van arra is, hogy Tőkés László közben a magyar titkosszolgálatok embere lett volna. Mint ismeretes, régebben az AP hírügynökség romániai munkatársa is szekus kapcsolatokkal vádolta Tőkés Lászlót – utóbbi akkor is pert indított, hetvenezer lejnek megfelelő régi lejt kérve, de azt a pert elvesztette. Erre alapozva kértek most ugyancsak ekkora összeget Budeától és a lapját kiadó Alpa Newmedia Kft.-től.
A mostani elutasító végzés után Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője lapunknak elmondta: várhatóan fellebbezni fognak. „Megvárjuk, amíg a bíróság kikézbesíti az elutasítás indoklását, s annak ismeretében döntünk a további lépésekről. De számunkra ez elvi kérdés: 21 évvel a temesvári események után számunkra elfogadhatatlan az akkori elnyomók vádaskodása”. Az alperes Florin Budea újságíró az ítélethozatal után lapunknak elmondta: „Egy igazi rémálom ért most véget, állandó stresszben voltam, több éjszakája nem aludtam. Állítom, hogy semmi roszzat nem tettem, cikket írtam, az ügy egyes szereplőinek visszaemlékezéseit idézve. Kafka Perének egy modern változata volt ez, én örülök ennek a döntésnek.” Az ügy tehát várhatóan most másodfokon folytatódik.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Szoboszlai Aladár székelyföldi szervezkedése
Annak ellenére, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 24-e és november 2-a között egyedülálló kísérletbe kezdett a rendszerrel szemben álló belső ellenzék mozgósítására, éppen Kosza József teljesen ártatlan meghurcolása, elítélése ismételten felveti a rabtársak által is jogosan megfogalmazott kérdést: gyermekien naiv álmodozó, vezető szerepre vágyó, felelőtlen karrierista volt, vagy pedig népe szabadságáért az életét bármikor feláldozó, jövőbe látó lelkész-politikus? A kérdés cseppet sem szónoki. Szoboszlai rövid életútja a bizonyság rá: egyszerre volt gyermekien naiv álmodozó, felelőtlen karrierista, de népe sorsáért valóban aggódó és azért bármilyen áldozatra vállalkozó lelkész-politikus. Amikor kivégezni vitték, a foglár megkérdezte: nem fél a haláltól, a golyótól? Azt válaszolta: nem mi, lelkészek hirdetjük az örök életet?
Szoboszlai a Keresztény Dolgozók Pártja programjában azt is megjósolta: a szocialista rendszer bukása után az ipari vállalatokat részvényesítik, és a földbirtokosoknak visszaadják földjük egy részét. Mindmáig a szocialista rendszer és ideológia egyik legpontosabb diagnózisát fogalmazta meg: a marxizmus-leninizmus a félelmen alapul, ezért tudnak százmilliókat rabságban, diktatúrában tartani. Ha ez a hatalmas tömeg elindulna — ahogy 1989 végén történt —, egyszerűen elsöpörné az egész rendszert. A magyar—román konföderáció, amelyhez laza államszövetségben Ausztria is csatlakozna, valójában a Mittel-Europa egyik első elméleti kérdésfelvetése. Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra tervezte a második államcsínyt. Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy a kommunista diktatúra ellen fellázítsa az országot. Az 1958. január 5-i vádemelésben az ügyész ezt tételesen megfogalmazta: "Amikor a Magyar NK-ban megkezdődött az ellenforradalom, Szoboszlai Aladár úgy vélte: elérkezett a pillanat az RNK államrendje ellen.
Miután megtudta, hogy a Magyar Népköztársaságban megkezdődtek az események, Szoboszlai Aladár Bukarestbe utazott, Constantin Drăgăniţă alezredes lakására, ahol Iris Drăgăniţăval, a feleségével megállapodtak abban: sürgősen Caracalra, a férjéhez megy, ismerteti vele a szervezetet, az akciótervet, az lett volna a feladata, hogy Szoboszlai Aladár kérésére a tankalakulatával az akció megkezdésével egy időben elfoglalja a középületeket. Iris Drăgăniţă teljesítette ezt a megbízatást, ami kiderül az ő, valamint Constantin Drăgăniţă alezredes és mások nyilatkozatából.
A Magyar NK-ban zajló ellenforradalom első napjaiban Szoboszlai Aladár Huszár Józseffel együtt Orbán István lakására ment, ahol konspiratív gyűlést tartott, ezen részt vett Tamás Imre is. (...) Ugyanazon este Szoboszlai Aladár és Huszár József Sepsiszentgyörgyre utazott, ahol a helyszínt azonosították, majd folytatták az útjukat Kézdivásárhely felé, ahol kapcsolatot teremtettek Kónya Istvánnal, akit azzal bíztak meg, hogy a Sepsiszentgyörgy melletti fegyver- és lőszerraktár megtámadása révén fegyvert kell szerezni, ezért Kónya István embereinek kell akcióba lépniük. Ugyancsak Kónya Istvánnak és embereinek meg kellett volna támadniuk a Bereck melletti fegyverraktárt, hogy az őrség megtámadására felfegyverezzék magukat. Kónya Istvánnak a hat géppisztolyon kívül, amit egyedül is beszerezhetett volna, még más fegyvereket is kellett volna szereznie azon a két fegyveren és pisztolyon kívül, amelyet Tamás Dezső szerzett és a felforgató szervezet rendelkezésére bocsátott. Szoboszlai Aladár és Huszár József gyanúsított Kézdivásárhelyről Torja községbe, Ábrahám Árpád római katolikus paphoz utazott, ahol konspiratív gyűlést tartottak, amelyen Szoboszlai Aladáron, Huszár Józsefen és Ábrahám Árpádon kívül részt vett Szörcsey Elek, Baróthi Pál, Lőrincz Károly és mások."
A Securitate által összeállított dokumentumokat minden esetben nagy-nagy fenntartással és forráskritikával kell és szabad tanulmányozni, hiszen a valóság és a fikció gyakran keveredik. Bizonyítható, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra valóban tervezte az államcsíny kirobbantását. Azonban az általa alapított sejtek nem működtek, nem vették komolyan elképzeléseit. Nem lehet eléggé elítélően minősíteni azt a naiv elképzelést, hogy a Csíkszereda—Sepsiszentgyörgy—Brassó—Bukarest között közlekedő vonatra a különböző településekről egyszerűen csak úgy felszállhatnak, méghozzá fegyverrel (?!!), arról ismerik fel egymást, hogy a szájukban meggyújtatlan cigaretta, a kezükben gyufásdobozt lóbálnak.
A Securitate beépülését bizonyítja, hogy a konspirálók minden lépését követve, 1956. november 2-án Sepsiszentgyörgyön az esti órákban az állomás környékén razziát tartottak. Szoboszlai Aladárnál és Huszár Józsefnél ott volt az a riasztópisztoly, amelyet Tamás Dezső Pataki Zoltán közvetítésével szerzett, és amelyet Orbán Péter adott át Szoboszlainak a csíkszeredai állomáson. Amikor a razziát észrevették, a pisztolyt az állomás előtti hídról az Oltba dobták. Szoboszlai letartóztatása után egy egész katonai alakulat mindenféle detektorokkal átfésülte az Oltot, s valahol Sepsiszentgyörgy alatt megtalálták a már rozsdás pisztolyt. Ezzel tárgyi bizonyítékot találtak a fegyveres összeesküvésre! Ez végleg megpecsételte a vádlottak sorsát. Innen már gyors és egyenes út vezetett a tíz halálos ítélethez és a többi vádlottra kiszabott 1300 év börtönbüntetéshez.
Valójában beszélgetésekről, tervezgetésekről, az erdélyi kérdés megoldásának elméleti felvetéséről tárgyaltak. Mindezek ellenére több halálos ítéletet hoztak, mint Ion Antonescu háborús bűnös csoportjának perében. Az 57 vádlottat a mindössze másfél oldalas, 1950/199-es számú törvényrendelet alapján ítélték el, amely kimondja: "Az előkészületi és kísérleti cselekmények befejezett cselekményként büntetendők." Magyarán: a gondolatban "elkövetett" bűncselekményt is halállal büntették. Erre a jogtörténetben sajnos nemcsak a szocialista Romániában volt példa. Ezért kell a Szoboszlai Aladár és társai ellen indított koncepciós per minden fontosabb mozzanatát a világ közvéleménye elé tárni...
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Virág György naplója
Szokatlan naplót jelentetett meg nemrég a csíkszeredai Pro-Print Kiadó. Szerzője Virág György, a Maros Megyei Tanács volt elnöke, aki majd' tizenhat évig, 1989-től 2004-ig jegyezte mindennapjait, azok politikai, illetve magánéleti történéseit, értékes kordokumentumot hagyván ezzel az utókorra. A hatszáz oldalas kötetet csütörtök délután, a Bernády Ház egybenyitott földszinti termeit zsúfolásig töltő közönség előtt mutatták be Marosvásárhelyen.
A házigazda, Nagy Miklós Kund felhívására –"Kóstoljunk bele ebbe a könyvbe!" – Kilyén László színművész olvasott fel a kötetből, majd a vendéglátó szólt: – Szavak, rövid mondatok hangzottak el, amilyen egy napló maga. Ami ezelőtt huszonegy évvel történt, az történelemnek is tekinthető, de a mára is gondolhatunk. Aki naplót vezet, céltudatos és kitartó ember, erre nagyon kevesen vagyunk képesek. A lerövidített, kötetformában kiadott napló így is több, mint hatszáz oldalas kiadvánnyá vált – hallottuk, majd a szerkesztő, Bárdi Nándor történész folytatta: – Keretet kell adni az olvasónak. Jelenkor-történelemmel azért érdemes foglalkozni, mert arról mindenkinek véleménye van, még él az emlékezetben. Még nehezebb, ha a forrásunk visszaszólhat. A naplóíró jelen van és tud reagálni. Ez a napló tükre szerzője munkájának, tevékenységének. Szerepel benne az a hihetetlen mennyiségű utazás, ami nekem, magyarországinak döbbenetes élményt jelentett. Virág György minden napot megpróbál magából kiírni. Miért kellett a szöveget kiadni? A szerző március 26-án lesz (volt – a szerk.) 67 éves, ő ezzel a kötettel elszámol a saját közössége előtt. Hány olyan erdélyi politikussal találkozunk, aki ezt teszi, hatszáz oldalon keresztül? Tudtommal ő az egyetlen romániai magyar politikus, aki naplót vezetett tevékenységéről. A kötet tartalma három nagy csoportra osztható: hogyan alakul át Marosvásárhely társadalma, hogyan alakul az RMDSZ, és végül hogyan alakul egy mérnökember politikai-közéleti szocializációja? Az író olyan nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai felnőttkorukban váltak a saját városukban kisebbségivé. A vásárhelyiség akkor egyet jelentett a magyarsággal. '90 márciusa a magyar középosztály sorsát megpecsételte, tagjait új stratégia kialakítására kényszerítette. Virág György anyagával négy fiatal, megkérdezett politológus nem tudott mit kezdeni... Pedig az ő generációja az, amely a párttá fejlődést a helyi társadalom szintjén lehetővé tette. A vásárhelyi, értékmérő világban nagyon testes, másfajta mentalitást is látunk, ennek kapjuk egy hihetetlenül tagolt képét. A kötet töréspontjai között ott látjuk '89 decemberét, '90 márciusát (mint a jövőkép megkérdőjelezését). A későbbi, etnikai elosztás a naplóban végig jelen van. 2004. december 5-e is ilyen töréspont, mélyen érintette a szerző nemzettudatát. Ezzel a másik fajta jövőkép is kilyukadt. Megmaradt ugyanakkor a család, megmaradtak a barátok. Virág György nagyon tagolt románságképpel rendelkezik. Ezt megérteni kell inkább, mint értékelni. A csomópontok sokasága, a menni vagy maradni kérdésköre, a saját pozíciója a hatalommal szemben, az RMDSZ-en belüli belső konfliktusokból való kihátrálás, a románsághoz való viszony egyaránt helyet kap a kötetben. Nem az ellentéteket hangsúlyozza, hanem a különbségeket. Mindezt tetézik a kicsi és érdekes történetek (például a Bolyai líceum visszaszolgáltatása). Ismeretei tanulsággal szolgálnak, a kulcskérdés: egy közösség akkor nem veszíti el lényeglátó képességét, ha rendben van az önismerete.
A kötet méltatója, dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés független képviselője hozzátette: – Úgy érzem, mindig hazajövök Vásárhelyre: sok barátom van itt, közöttük Virág György is. 555 kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy méltó vagyok-e arra, hogy erről a könyvről szóljak. Személyes történetünk akkor kezdődött, amikor ezt a naplót ő befejezte, 2004 júniusában. Ez mindannyiunk 16 esztendeje. Nagyon felemelő volt számomra, hogy a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését házelnökként nyújthattam át neki, vagy az az alkalom, amikor letette a magyar állampolgársági esküt. Írt erről a szellemi közösségről, pezsgésről, ami Marosvásárhelyt jellemezte. Számomra Virág György az erkölcsi tisztaság, a mérték. A tiszta mondatai, megfontolt gondolatai. Levélváltásainkból talán az utóbbi hét esztendőt is feleleveníthetjük. Túl vagyunk december ötödikén, talán azt is megérjük, hogy a nemzeten belül nem a megosztók lesznek többen. Én is ezen dolgozom. A szerző tartásossága példa. Közös jelen és közös jövő – számomra ezt jelenti Virág György naplója. Kívánok neki vasakaratot, ezüst hajat, aranylakodalmat.
Az est végén a szerző szólalt fel közönsége előtt. – Mi indított el a naplóírás útján? 1989. december elseje. Eleinte neveket sem mertem írni, később lazult bennem a félelem. Bárdi Nándorral is akkor találkoztam először, egyetemistaként hozta-vitte azokat a leveleinket, amelyeket nem szándékoztunk a Securitate kezére juttatni. '89-ben már egyre bátrabban írtam a naplót egy nagy füzetbe, többször éjszaka avagy hajnalban. Volt, amikor összefoglalót írtam, egyébként napról napra vezettem. Fegyelem, ambíció kellett hozzá. A 2000-es évet például emlékezetből írtam meg, a kötetben a személyes, családi jellegű dolgokat is benne hagytam. A könyv nem emlékirat, mert az események ideje alatt íródott, az eredeti naplót lefényképeztük és a levéltárban helyeztük el. Megírását erkölcsi kötelességemnek éreztem, mert tudtam, hogy a pályám olyan esély volt, amely nagyon keveseknek adatik meg – zárta az estet a szerző, majd a hagyományos dedikálás következett.
Nagy Botond
Virág György: Napló /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2011/ Népújság (Marosvásárhely)

WikiLeaks: Verestóy Attila a „helyi kiskirályok” között
Románia legerősebb oligarcháiról és helyi kiskirályairól szól az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének egy 2007-es bizalmas távirata a Hotnews szerint. A WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban többek között Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Verestóy Attila neve szerepel.
A bizalmas minősítésű távirat egy jelentést ismertet, amelynek címe: Pénz és politika. Valójában kié Románia?, Az elemzés rangsorolja az öt legfontosabbnak tartott romániai oligarchát: Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Ioan Niculae és Gigi Becali.
Helyi kiskirályokként mutatja be a dokumentum Verestóy Attilát, Viorel és Ioan Miculát, valamint Iulian Dascălut.
„A romániai rendszerváltásból, az azt követő vállalati privatizációból hatalmas hasznot húzott egy kis csoport, amely kapcsolatban állt a kommunista rendszer bukása után hatalomra került rezsimmel és/vagy a mindenhol jelen levő Szekuritátéval. E személyek egy része a szekuritátés karrierje során szerzett információkat és kapcsolatokat használta vagyonszerzésre, míg mások egykori szekustisztek szolgálataira támaszkodtak” – írja a távirat bevezetőjében Mark Taplin, aki 2007-ben a bukaresti amerikai nagykövetség helyettes vezetője volt.
„Miközben 1989 után több tucat helyi kiskirály jelent meg, nagyon befolyásos személyek kis csoportjának továbbra is jelentős hatása volt a romániai politikára. E személyek egyike sem kapcsolódik kizárólag egyetlen párthoz, akkor sem, ha ők maguk párttagok. Többen kapcsolatban állnak az egykori Szekuritátéval vagy titkosszolgálati emberekkel, és a tulajdonukban levő médiatrösztökön keresztül érvényesítik személyes érdekeiket” – folytatja Mark Taplin.
Taplin megjegyzi: a jelentést az amerikai Indiana Egyetem végzős hallgatója, Jeremy Stewart készítette, aki nyári gyakorlatát az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségén végezte.
A dokumentum a Rompetrol Group főrészvényeseként és elnökeként, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik prominens képviselőjeként beszél Dinu Patriciuról. Patriciu ellenőrzése alatt tartja a PNL felső vezetését, közel áll Tăriceanu miniszterelnökhöz és több szálon képes befolyásolni a kormányzatot. Patriciu egyike volt azoknak a politikusoknak, akik 2003-ban az összeférhetetlenség törvénye alapján az üzleti szférát választotta a parlamenti mandátum helyett. Több PNL-politikus Patriciu anyagi támogatásának köszönheti karrierjét. A 2004-es parlamenti választások idején Patriciu a PNL egyik fő anyagi támogatója, hivatalosan 23 ezer dollárt, valójában azonban sokkal több pénzt juttatott a pártnak, áll a jelentésben. Emellett a Szociáldemokrata Pártot (PSD) is legalább 60 ezer dollárral támogatta a kampányban, mivel szorgalmazta a liberálisok és a szociáldemokraták szövetségének létrehozását. Azt is megemlíti a jelentés, hogy Patriciut 2005-ben letartóztatták a Petromidia kőolajfinomító privatizációja ügyében.
Dan Voiculescu szenátor a Konzervatív Pártot (PC) vezeti, a Grivco cégcsoport többségi tulajdonosa, ellenőrzése alatt áll az Intact Media Group. 2006-ban hivatalosan szekus-kollaboránssá nyilvánították, fedőneve Felix volt, írja a jelentés. 1989 előtti pozíciója azt sugallja, hogy magas rangú szekustisztként dolgozott. Băsescu ellenfele, az államfő tisztségből való felfüggesztésének egyik kezdeményezője. 2007-ben pénzmosással vádolták meg. Voiculescu pártjának legfőbb feladata a jelentés szerint az, hogy saját üzleti érdekeit védelmezze.
Sorin Ovidiu Vântu, noha állítása szerint jobboldali meggyőződésű, nincs közvetlen kapcsolatban egy bizonyos párttal, ehelyett minden alakulatot befolyásolni kíván. Vântu privatizációs jegyekkel üzletelve tett szert vagyonára, az ehhez szükséges információkat szekustisztek hálózata szállította neki. 2000-ben az általa irányított befektetési alap – egy piramisjáték – összeomlott, 400 millió dolláros kárt okozva mintegy 300 ezer embernek. Tanácsadója volt Mircea Geoanănak, de kapcsolatban áll Sebastian Vlădescuval, Varujan Vosganiannal, barátságot ápolt Radu Timofte időközben elhunyt titkosszolgálati vezetővel. Liviu Luca szakszervezeti vezetőn keresztül a romániai szakszervezetekre is befolyása van. Hatalma a tulajdonában levő Realitatea hírtelevíziónak is köszönhető, állítja a jelentés.
Ioan Niculae, az ASIROM biztosítótársaság és az Astra kőolajfinomító tulajdonosa a dokumentum szerint minden nagyobb párttal és minden kormányzattal jó viszonyt ápolt, korábban a PSD egyik fő anyagi támogatójaként tartották számon, 840 ezer dollárt juttatott a szociáldemokratáknak. Kapcsolatban áll magas rangú SRI-tisztekkel is.
Gigi Becali vagyona apja kétes juh-üzleteiből származik, a nevéhez fűződik egy számára hatalmas hasznot hozó, rendkívül vitatott telekcsere a védelmi minisztériummal. Kapcsolatban áll a szociáldemokrata Viorel Hrebenciuc-kal, de Traian Băsescu államfővel is
A helyi kiskirályok között említi az amerikai jelentés Verestóy Attila RMDSZ-szenátort, a szövetség „fő anyagi támogatóját”. Verestóy az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője és a SRI tevékenységét felügyelő parlamenti bizottság alelnöke. 1989 előtt a vegyészi végzettségű Verestóy egy Elena Ceauşescu által vezetett kutatóintézetben dolgozott. 2007-ben az Atac című lap egy egykori szekustisztet idézett, aki szerint Verestóyt szülővárosában, Székelyudvarhelyen beszervezte a Szekuritáté, noha az átvilágító testület 2006-ban közölte: a politikus nem működött együtt a Szekuritátéval. Vagyona 1990-től a Hargita megyei fűrészáru-iparból és tőzsdei portfóliójából táplálkozik. Megemlíti a jelentés azt is, hogy Verestóy volt a fő tulajdonosa annak a Hungastro társaságnak, amellyel az egészségügyi minisztérium 7 millió dolláros, kórházi szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződést ajánlott, miután a közbeszerzési eljárás legfontosabb ajánlattevőjét technikai alapon kizárták. Arról is szól a dokumentum, hogy Verestóy vélhetően részt vett egy „insider trading” típusú spekulációban a tőzsdén, mivel olyan részvényekkel folytatott tranzakciókat, amelyekre egy elfogadás előtt álló törvény vonatkozott. A távirat megjegyzi, hogy a helyi kiskirályok befolyása megváltozott a 2004-es parlamenti választások után, valamint a 2007-es kormányváltást követően.
Verestóy Attila hétfőn újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: semmi újdonság nincs a WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban, amely az akkori sajtócikkekből szemléz. Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Szekus besúgó volt-e Firczák György képviselő?
Hunyad megyében volt országosan a legtöbb szekus besúgó a lakosság számához viszonyítva, főleg az 1977-es nagy Zsil-völgyi bányászsztrájk után, mondta Marius Oprea, a kommunizmus bűntetteit vizsgáló országos intézet vezetője. 
A vajdahunyadi kohászat, a mócföldi aranybányák és a Zsil-völgyi zavargások miatt a kommunista rémuralom vaskeze, a Securitate fokozottan figyelte a megyét.
Kutatásai alapján a tekintélyes bukaresti történész azt állítja, hogy Mircea Moloţ, a megyei tanács liberális elnöke, vagy Cornel Resmeriţă, Lupény PSD-s polgármestere nem az egyetlen szekus besúgó, aki magas pozíciót tölt be 21 évvel a rendszerváltás után. Oprea szerint Firczák György történész, a rutén kisebbség parlamenti képviselője is szekus besúgó volt 1989 előtt. Oprea arra gyanakszik, hogy a Securitate éppen Firczák jelentései alapján tartoztatta le őt 1988-ban. Akkoriban Firczák is ugyanazon a várhelyi (Sarmisegetuza) dák leletnél volt régész, ahol Oprea is régészeti ásatásokat végzett, amíg a kommunista rendszer börtöneibe nem került.
Firczák György, az egyik Hunyad megyei forradalmár-egyesület elnöke, a kilencvenes években az RMDSZ-szel szembenálló alternatív magyar törpepárt színeiben tündökölt, majd amikor abbéli számítása nem jött be, rövid PSD-s kitérő után felfedezte rutén gyökereit, s 2000 óta eme kisebbséget képviseli a bukaresti parlamentben. Neve 2006-ban vetődött fel szekus besúgóként az országos sajtóban.
Akárcsak Moloţ, Firczák is tagadja Oprea vádjait és ugyanúgy a CNSAS-től kapott bizonylatra hivatkozik, mely megállapítja, hogy nem volt a Securitate besúgója.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Célegyenesben a Tőkés-párt (Benyújtották az aláírásokat)
Élénk sajtóérdeklődés mellett több doboznyi aláírással érkeztek tegnap a bukaresti törvényszékre az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozásának kezdeményezői: Toró T. Tibor vezetésével benyújtották a bíróságra a 29 268 támogató aláírást, valamint az új alakulat bejegyzéséhez szükséges dokumentációt. A bírói testület a 15 napos fellebbezési időszak eltelte után dönt a bejegyzésről, a kezdeményezők szerint legkésőbb júliusra teljes jogú párttá válik az EMNP.
Az aláírások benyújtása előtt a magyar sajtó képviselői számára tartott értekezleten Toró T. Tibor emlékeztetett: az új alakulat létrejöttéről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács küldöttgyűlése tavaly decemberben határozott, akkor döntötték el, hogy szükség van egy modern, európai néppártra, amely pártpolitikai szinten is képviseli az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. A pártbejegyzés folyamatának irányítását kilenctagú testületre bízták, közülük négyen – Toró T. Tibor mellett a székelyföldi régió képviseletében Papp Előd, a közép-erdélyi térség képviseletében Gergely Balázs, illetve a Partium képviseletében Zatykó Gyula – utaztak Bukarestbe tegnap, hogy leadják az összegyűlt aláírásokat. Az aláírásgyűjtés februárban kezdődött, és április végén zárták, a törvény értelmében legalább 25 000 támogató kézjegyet kellett összegyűjteniük 19 megyéből és Bukarestből, ezt a feltételt sikeresen teljesítették, és otthon is maradt még elég ív – magyarázta Toró T. Tibor, aki szerint nem okozhat majd problémát, hogy RMDSZ-tagok is kézjegyükkel támogatták az új alakulat létrejöttét, hiszen az RMDSZ nem pártként határozza meg önmagát, ráadásul az aláírás nem egyenértékű a belépési nyilatkozattal. Mint mondta, alacsony költségvetésű, hatékony pártot szeretnének létrehozni, amely az emberekért van, és amelynek elsődleges célja a közösségi autonómiaformák megteremtése. Azt is elmondta, az új alakulat nem valami és valakik ellen, hanem valami – az autonómiaformák megteremtése – érdekében jött létre, legfőbb szövetségesük pedig a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács lesz, amely a továbbiakban is a maga civil, mozgalmi eszközeivel harcol az említett célokért. Toró szerint nem véletlenül nevezik Tőkés-pártnak az új alakulatot, hiszen éppen azokat az elveket, értékeket vallja és vállalja fel, amelyekért az Európai Parlament alelnöke is küzdött. A szövetségesek közé sorolta továbbá a Fideszt is, mint mondta, a magyar kormánytól nem pénzt, hanem elsősorban tudást, a tapasztalatok átadását várják. Toró fontosnak nevezte, hogy az erdélyi magyarságnak erős és hatékony képviselete legyen mind a parlamentben, mind az önkormányzatokban. ,,Nyitottak vagyunk mindenfajta megegyezés előtt” – fogalmazott a politikus, de hozzáfűzte: a versenyhelyzet ,,nem ördögtől való”, sőt, mobilizáló tényező lehet, hiszen mozgósíthatja a közéletből kiábrándultakat. Leszögezte: nem ellenségként tekintenek az RMDSZ-re és az MPP-re, de elsősorban e két alakulaton múlik majd, hogy ellenfelek vagy szövetségesek lesznek-e, az EMNP mindesetre kész az együttműködésre az erdélyi magyarságot érintő legfőbb kérdésekben. Emlékeztetett: az RMDSZ-nek az első parlamenti választásokon még egymillió magyar szavazatot sikerült megszereznie, mára ez a szám 400 000 alá csökkent, így közös célként fogalmazta meg a szövetségtől, a politikától elfordult 600 000 magyar megszólítását. A Háromszék kérdésére, hogy ezt konkrétan miként fogják megvalósítani, Toró leszögezte: az Erdélyi Magyar Néppárt a hiteles, tiszta emberek pártja szeretne lenni, nem kérnek az ügyeskedőkből, a politikából meggazdagodni vágyókból, ezért mindazoknak, akik tisztséget vállalnak az alakulatban, vagyonnyilatkozatot kell benyújtaniuk, és a továbbiakban el kell számolniuk a közösség előtt az esetleges gyarapodásról. Arról is nyilatkozniuk kell a párt leendő vezetőinek, hogy nem működtek együtt a Securitatéval. Ugyanakkor az EMNP szóba kíván állni az emberekkel, programjukat is így akarják összeállítani, kiemelt figyelmet fordítanak a fiatal nemzedék megszólítására. Lapunknak az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum jövőjét firtató kérdésére a politikus elmondta: a következő időszakban felértékelődik majd az EMEF szerepe, hiszen egyenlő felekként ülhetnek majd tárgyalóasztalhoz. Emlékeztetett: az EMEF tulajdonképpen az EMNT édes-gyermeke, hiszen az ő kezdeményezésükre jött létre a magyarság különböző szervezetei közötti egyeztetést szolgáló fórum. Hozzáfűzte: az EMEF 2009-es megalakulása óta soha nem tapasztalták, hogy az RMDSZ kezdeményezte volna annak összehívását, mindig az EMNT-nek kellett kikényszerítenie az egyeztetést. Abban bíznak, ha pártként lépnek fel, nagyobb lesz majd a hajlam a párbeszédre, a megegyezésre, így a nemzeti minimum meghatározásának, a leendő együttműködésnek a kerete lehet az EMEF. A Háromszék kérdésére Toró azt is elmondta: az RMDSZ-en belüli tisztújítás óta a sajtón keresztüli üzengetésen túl konkrét megkeresés nem érte az EMNT-t, de bízik benne, rövidesen változik a helyzet. Azt is elmondta: sokan nézik rossz szemmel az EMNP megalakulását, a magyarság egységére hivatkoznak, de főként azokról van szó, akik veszélyeztetve érzik pozíciójukat, képviseleti monopóliumukat, és nemsokára az ilyen kijelentések helyét is a megegyezést kereső nyilatkozatok váltják fel.
Kelemen: Történelmi hiba az EMNP
Történelmi tévedésnek minősítette az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján előbb leszögezte: ilyen nevű alakulat még nincs is. Szerinte az új párt megjelenése a magyarság megosztottságához, gyengítéséhez vezet. Kelemen hozzáfűzte: nem áll szándékukban megtámadni a törvényszéken a néppárt bejegyzését
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész és irodalomtörténész
Életének hatvanhatodik évében elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista. Az elhunyt családja kedden megerősítette az MTI bukaresti irodájának, hogy a professzor asszony Kolozsváron halt meg egy nappal korábban. A temetés időpontja egyelőre ismeretlen.
Cs. Gyimesi Éva Pulitzer-emlékdíjas publicista 1945-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1968-ban, 1994-től 1998-ig az irodalomtudományi tanszék vezetője volt.
A Ceauşescu-diktatúra idején az egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek. A kommunista rendszer rettegett titkosszolgálata, a Securitate ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Megfigyelési aktáját utólag maga Cs. Gyimesi Éva dolgozta fel és adta közre kötetben saját megjegyzésekkel ellátva. A Szem a láncban című könyv 2009-ben jelent meg.
Részt vett 1989 után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalapításában, 1994-től 1995-ig az RMDSZ országos magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét is betöltötte. Rendszerváltás után számos romániai magyar és magyarországi napilapban, folyóiratban jelent meg publicisztikája. Élete során számos kitüntetésben részesült, egyebek mellett 1991-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének díját, 1995-ben a Pro Cultura Hungarica díjat, 1996-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg. MTI
Erdély.ma

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva nyelvész, publicista
Életének 66. évében hétfőn tragikus körülmények között elhunyt Cs. Gyimesi Éva. A kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista 1945-ben született Kolozsváron, 1968-ban végzett a BBTE Bölcsészettudományi Karán, majd 1994–1998 között az irodalomtudományi tanszék vezetője volt. A Ceauşescu-diktatúra idején egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek, a Szekuritáté ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Aktáját utólag ő maga dolgozta fel és adta közre kötetben, megjegyzésekkel ellátva (Szem a láncban című könyve 2009-ben jelent meg). 1989 után részt vett az RMDSZ megalapításában, ’94-ben és ’95-ben pedig a szövetség magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét töltötte be. Számos erdélyi és magyarországi újságban közölt írásokat, lapunk közvetlen munkatársa volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyimesi Éva: A cenzúra a legjobb stiliszta
A pannon magyar értelmiségnek
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezlet keretében, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”. Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.” Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen. Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számba véve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk. Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, ami nem más, mint a kéziratok évekig tartó veszteglése a fiókokban, esetenként a Securitate általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel. És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte „Ahogy lehet” rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek teljes feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér... Egy meditációt, testvéreim.
(Az írást nem sokkal halála előtt küldte szerkesztőségünkbe Gyimesi Éva.)
Élet és Irodalom,

A forradalmár utóélete
A véletlen műve, hogy Tőkés László pártjának bejegyzéséről épp június 16-án, Nagy Imre és forradalmár társai újratemetésének napján tárgyalt/döntött a román bíróság. A tavalyi magyarországi kormányváltás óta nem fért kétség ahhoz, hogy lesz újabb erdélyi magyar párt, ami egy év elteltével meg is valósult.
Mindenki csak Tőkés-pártként emlegeti az Erdélyi Magyar Néppártot, mivel úgy tűnik, hogy neki és őérette született. Lehetne a Fidesz erdélyi tagozatának is nevezni, vagy Orbán Viktor erdélyi pártjának, de ez nem lenne elég, ahhoz, hogy gyökeret tudjon ereszteni az erdélyi politikai életben. Kell hozzá Tőkés neve, Tőkés arca, és nem utolsó sorban az ő politikai antitalentuma. Az egykori forradalmár megtépázott hírneve, megcsorbult feddhetetlensége dacára is Orbánék egyetlen esélye erdélyi térhódításuk biztosítására és az RMDSZ “megbüntetésére”. Kockázatos, de mindenképpen esély. Nézőpont kérdése megválaszolni a címben feltett kérdést, hogy sikeres lehet ez a párt. Attól függ, kinek mit jelent a siker. Arra elég lehet, hogy kiszorítsa a román parlamentből az RMDSZ-t, ahhoz viszont túl kevés, hogy átvegye helyét. Ha csak a bosszú a cél, tökéletes eszköz lehet - a párt is és Tőkés is.
Új párt régi arcokkal
Orbánék a 2002-es bukásuk óta próbálkoztak már kihelyezett erdélyi tagozattal az RMDSZ ellenében, de Orbán személyes kampányrészvétele sem volt elegendő a polgárinak nevezett belső ellenzék győzelméhez. Az elmúlt nyolc évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy Tőkés személye nélkül nem lehet RMDSZ ellenzéket építeni Erdélyben. Orbán Viktor és Kövér László helyi potentátjai, Szász Jenő és párttársai, rendre alulmaradtak Markóval, az RMDSZ-el szemben, egyedül Tőkésnek, egyéni jelöltként sikerült felvennie a versenyt a 2007-es EP-választás során. Nem volt teljes a győzelem, mert az RMDSZ így is bejutott a brüsszeli parlamentbe, ám a Tőkés egyéni képviselői mandátuma is összejött. Három RMDSZ képviselő helyett ugyan csak kettő jutott be, de a romániai magyarság végül is három személyt delegálhatott az európai törvényhozásba. Késélen táncolt a helyzet, a szerencsés végkifejlethez kellett a rendkívül alacsony román részvétel, ellenkező esetben brüsszeli képviselet nélkül maradt volna a legnagyobb lélekszámú kisebbségi magyar közösség. Egy év múlva, 2008-ban a román helyhatósági választásokon a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt (MPP) Tőkés és Orbán személyes kampánytámogatása dacára, ismételten csúfosan alulmaradt az RMDSZ-szel szemben. Talán az volt ez volt az a pillanat, amely mind Orbán, mind az RMDSZ számára egyértelművé tette a helyzetet. Markóék kiegyeztek Tőkéssel a 2009-es EP-választásra, odaadták neki a listavezető helyet, mert talán felmérték, hogy mégha kényelmetlen, kezelhetetlen útitársról is van szó, biztonságosabb őt újra a szövetségen belül tudni, mint egy esetlegesen egységesülő ellenzék élén, tényleges vezetőként viszontlátni. Tőkés számára pedig ez volt az egyetlen megoldás a politikai túlélésre: újabb püspöki mandátumért nem indulhatott, a polgári ellenzék megosztottsága és erőtlensége folytán nem tudott politikai jövőt biztosítani. Ő általában nem szokott számolni tettei-kijelentései politikai következményeivel, talán meg is kockáztatta volna az újbóli egyéni megmérettetést, még akkor is, ha ez a brüsszeli képviselet elvesztését eredményezheti. Esetében valószínűleg nem az, vagy nem csak az döntött az RMDSZ lista mellett, hogy nem bízott saját erejében, hanem inkább az a megaláztatás, amely 2007-ben Brüsszelben érte egyéni képviselőként. A temesvári forradalom hősének azzal kellett szembesülnie, hogy a Néppárt elutasította felvételi kérelmét, s többszöri nekifutással, a Fidesz és az ősellenség RMDSZ támogatásával sem sikerült elérnie, hogy a néppárti frakció tagja lehessen. Egyedül annak a Cohn Benditnek a zöld-radikális frakciója fogadta be, aki ellen a médiatörvény és Orbán kritikája miatt az idén már közleményben tiltakozott az egykori pártfogolt. A zöld-radikális püspök szerepét nem vállalhatta újra, akkor már inkább az örökösen lekommunistázott, lenemzetárulózott RMDSZ biztos listáján mentette át magát. Orbán is ekkor, 2008-ban, ismerhette fel, hogy sem saját személye, sem Tőkés kívülálló, pártok fölött lebegő személyként nyújtott támogatása nem elég ahhoz, hogy kiüsse az RMDSZ-t a nyeregből. Tőkést csak úgy lehet felhasználni, ha számára biztosítja a megkérdőjelezhetetlen első számú vezető szerepét, kizárólag rá épít. Ezután Orbán látványosan kivonult Szász és a polgári párt mögül, s fokozatosan Tőkés emberei is kiszálltak a pártból. Kövér László támogatottjai kegyvesztettek lettek Orbánnál, úgy tűnt, hogy a Fidesz Erdély politikájában kezd a kompromisszumra hajlamosabb, racionálisabb, ún. Németh Zsolt-vonal felülkerekedni. Erre engedett következtetni a Tőkés-RMDSZ kiegyezés a 2009-es EP választásokon, ám ezt cáfolták meg a tavalyi budapesti kormányváltás óta eltelt hónapok történései. Tőkés RMDSZ listavezetőként az RMDSZ leghangosabb és legvehemensebb bírálója lett, s a régi, RMDSZ-ből kiszorult, az MPP létrehozásánál is bábáskodó politikusokkal, a magyar kormány anyagi-erkölcsi-politikai támogatásával megszületett az új párt. Neve már van, Erdélyi Magyar Néppárt, elnöke viszont még nincs, ami azt jelzi, hogy valami nincs rendben a gépezetben, Budapest stratégiájában valami nem működik olajozottan. Orbánék egyértelműen Tőkésre építették ezt a pártot, de nem tudták elérni, hogy ő fel is vállalja annak elnökségét. Az előtérbe tolt arcok, a pártépítés nem egyszerű feladatát elvégző két politikus - Toró T. Tibor volt RMDSZ-es képviselő és Gergely Balázs, Tőkés unokaöccse, az MPP volt kolozsvári elnöke - nem elegendő ahhoz, hogy a püspök konkrét, tisztségben is nevesíthető részvétele nélkül sokkal többet tudjon nyújtani, mint egy kissé felturbózott MPP.
Tőkés pedig úgy tűnik, kivár az RMDSZ brüsszeli listavezetői biztonságában. Egyetlen dolgot vállalt, nevezetesen azt, hogy egyre harsányabban támadja az RMDSZ-t, és egyre szolgaibb módon védelmezi, dicsőíti Orbánt. Ha nem sikerül Tőkéssel felvállaltatni a pártvezetést, Budapest taktikája csődöt mondhat. A püspök nyilvánvalóan arra játszik, hogy kitölti brüsszeli mandátumát, és ha majd a jövő nyáron esedékes helyhatósági választásokon sikeres lesz pártja, akkor már trónkövetelőként ő tárgyalhat az RMDSZ-el az őszi parlamenti választási együttműködés feltételeiről. De az ő személyes implikálódása nélkül akár el is úszhat a helyhatósági választás, az RMDSZ ugyanis sokkal jobban beágyazódott a helyi közösségekben. Bár Tőkésnek már sokszor, sok mindent elnézett a közösség, az azért mégis visszatetszést, sőt visszautasítást válthat ki, ha névlegesen mások vezetik pártját, ő pedig továbbra is brüsszeli RMDSZ politikusként kampányol az ellen a szervezet ellen, amelyet Európa felé képvisel, nem kis fizetésért. A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon megoldás nincs ebben az esetben. Tőkésnek rövidesen választania kell a kecske és a káposzta között, mint ahogy azt is aránylag el kell döntenie, hogy marad az erdélyi autonómia eszme “élharcosa”, vagy Orbán Viktor és a Fidesz erdélyi helytartója. Mert, hogy a kettő együtt nem megy, az kétségtelen. Ha az új párt nem fogalmazza meg saját, a Fideszétől jól elkülöníthető, az erdélyi valósággal legalább köszönő viszonyban lévő politikai álláspontját, esélye sincs a fennmaradásra, akkor sem, ha Orbán személyesen vállalja el a pártelnökséget. Erdélyben nemcsak az RMDSZ, hanem a transzilvanizmus is erős. A kettős állampolgárság biztosítása fölötti öröm sem lesz képes sokáig elfedni, hogy a Fidesszel szembeni politikai kiszolgáltatottság és alárendeltség logikailag ütközik az erdélyi magyar önrendelkezés-autonómia eszméjével, a transzilvanizmus lényegével. Fülkeforradalmárrá lett a temesvári forradalom hőse A forradalmár Tőkés László, a püspök-politikus sikere, népszerűsége, de maga a személyisége is talány. Egyelőre nem ártott meg neki sem nyilvánvaló politikai hozzánemértése, kompromisszumképtelensége, sem egyházi emberhez nem méltó állandó politikai bosszúvágya, sőt, még botrányos magánélete, nőügyei, válása sem törte össze “erkölcsi mérce” imidzsét. Tavalyi válása idején nyilvánosságra került nőügyei kapcsán az egyik erdélyi magyar portál összeállítást készített, amelyben politológusoktól érdeklődött arról, milyen hatással lehet mindez Tőkés politikai karrierjére, mennyire hitelteleníti azt az alapállását, miszerint ő “erkölcsi” alapon ostorozza az RMDSZ-t. Az azóta néppárttá vált nemzeti tanács mozgalom egyik legfontosabb ideológusa akkor úgy nyilatkozott, hogy el kell különíteni a magánerkölcsöt a politikai erkölcstől. Tőkés nyilvánvalóan a politikai erkölcs szószólója. Bár akkor nevetségesnek tűnt ez a meghatározás, úgy tűnik bevált. Igaz, hogy Európában minél keletebbre megyünk, annál kevésbé számít rossz pontnak némi félrelépés egy férfi politikus részéről, de az ő esetében az is bebizonyosodott, hogy még a püspökök számára is bocsánatos bűn lehet. Politikailag nagyon hosszú ideig kiszámíthatóan következetes volt. Adott helyzetben előre lehetett vetíteni az ő várható reakcióját, szinte már szavait is meg lehetett jósolni. Ebben a bizonyosságban-kiszámíthatóságban hozott kiszámíthatatlan változást a tavalyi magyar kormányváltás, s Orbán Viktor miniszterelnöksége. Tőkés, aki mindeddig sohasem viselte el, hogy bármi vagy bárki beárnyékolja, megkérdőjelezze az ő első számú vezetői szerepét, az elmúlt hónapokban, rá egyáltalán nem jellemző módon, nyíltan felvállalta a másodhegedűs szerepét, most már következetesen Orbán első és leghűségesebb fegyverhordozójaként jelenik meg. Ez a váltás több más, mondhatni személyiségbeli változást is eredményezett a volt püspöknél. Tőkés László a forradalmár, aki húsz éven át a demokrácia, a jogállamiság, a sajtó-és szólásszabadság szószólójaként viselkedett, aki 1989-ben Temesváron ezek megvalósulásáért (is) kockáztatta önmaga és családja biztonságát, a Ceausescu-rendszer nyelvezetét, stílusát és szellemiségét idéző közleményekben, látszólag önként áll ki Orbán Viktor védelmében mindannyiszor, amikor kritika éri a kormányfő fülkeforradalom utáni intézkedéseit. Megvédte már a magyar médiatörvényt, Orbánt is Cohn Bendittel és mindenkivel szemben, aki rossz szót szólt a nemzet miniszterelnöke ellen. Közleményei Orbánnal kezdődnek és Orbánnal végződnek, vagy legalábbis utalnak Orbán valamely megnyilvánulására, kijelentésére, pozitívan méltatják már nem csupán a nemzet újraegyesítésére tett erőfeszítéseit, hanem időnként belpolitikai döntéseit is. Annak, aki élt az elmúlt rendszerben, és főképp a Ceausescu-diktatúrában, akaratlanul is a korabeli közlemények, nyilatkozatok jutnak eszébe. Azok, amelyek mindig Ceausescu elvtárs hasznos útmutatásaival voltak tele és folyton-folyvást az ő nagyságát bizonygatták. A forradalmár püspök-politikus ma már teljesen kritikátlanul viszonyul olyan magyarországi, Orbán-Fidesz intézkedésekhez, amelyek a tekintélyelvűség, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság korlátozása, a jogbiztonság felszámolása irányába mutatnak. Gyakorlatilag nyilvánosan elkötelezte magát egy olyan eszmerendszer mellett, amely ellen oly sikeresen harcolt 1989-ben, aminek köszönhetően máig jelen van egy olyan porondon, - a politikai erőtérben - amelynek bár az alapszabályait sem volt hajlandó elsajátítani. Sikeres lehet a párt, van-e politikai jövője Tőkésnek? A válasz röviden: nem. Orbán óriásit tévedett, amikor bedarálta Tőkést, megfosztotta jellegzetes, ellentmondásos személyiségétől. Temesvár hősét sikerült a magyar belpolitika részévé tennie, besorolnia hűséges fegyverhordozói közé. Tőkés egy lett a sokból, olyannyira, hogy az erdélyi választók szemében is rövidesen megszűnhet erdélyi politikusnak lenni. Orbánnak sikerült az, ami sem a Securitaténak, sem az RMDSZ-nek, sem az egyháznak, sem a magánéletéről szóló pletykáknak nem sikerült: azzal, hogy kiiktatta Tőkés különvéleményét, fülkeforradalmárt csinált a forradalmárból, gyakorlatilag megpecsételte politikai jövőjét is. Ez a Tőkés addig létezik, míg Orbán Viktor életben tudja, vagy akarja tartani őt, erdélyi pártja pedig addig él, amíg választói erdélyinek tudják tekinteni őt. Orbán az RMDSZ-t akarja legyőzni, s ezért akár Tőkés Lászlót is feláldozza.
Gál Mária
Népszava