Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. június 23.
Scheffler János püspök boldoggá avatására készülve
A szatmárnémeti római katolikus székesegyház előtti téren július 3-án 10 órától kerül sor Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatására. Az esemény kapcsán a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal Bura László szatmári egyháztörténészt kérte fel, hogy a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartson előadást a vértanú püspök életéről, illetve mutassa be az általa írt Boldog Scheffler János című könyvet, amely már a harmadik Bura-könyv a vértanú püspökről. Ez a legutolsó kiadvány a szatmárnémeti Idea Studió és a kolozsvári Gloria nyomda (vezető Nagy Péter) közti együttműködés következtében látott napvilágot.
Fábián Mária, a nőszövetség elnöke köszöntőjében örömmel tért ki arra, hogy a római katolikus egyház újabb erdélyi főpapot avat boldoggá. – Vajon hány embernek lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy a kommunista diktatúra éveiben életét áldozza Krisztusért és hitéért? – tette fel a kérdést Fábián Mária.
Kovács Sándor főesperes-plébános beszédében hangsúlyozta: Scheffler János életszentségéhez nem fér kétség. – Nekünk is készek kell lennünk arra, hogy lemondjunk egyes dolgokról, illetve, hogy ne magunkért, hanem másokért éljünk – nyomatékosított a főesperes, majd rámutatott az előadó és Scheffler János vértanú püspök életútjának hasonlóságára: mindkettőjüknek „kijutott” a Securitate börtönéből.
Bura László szatmárnémeti egyháztörténész Scheffler János életpályájának ismertetése előtt elmondta: Scheffler már a harmadik XX. századi magyar vértanú püspök, akit boldoggá avatnak.
– Isten általuk üzen a Kárpát-medencei magyarságnak. A három püspök példaértékű élete nem csak kapaszkodót nyújthat számunkra, hanem személyiségalakító hatással is bírhat ránk nézve – hangsúlyozta.
Megtudtuk: Bura László már 1990-ben, amikor elkezdődött Scheffler János boldoggá avatásának az eljárása, felkérésre írt egy részletes dokumentumot – amelyet a római katolikus szentté avatási kongregáció pozíciónak nevez –, ez Scheffler kritikai életrajzát és személyiségének történeti értékelését tartalmazta. – Amikor ez a pozíció elkészült, rájöttem, hogy Scheffler életpályája és személyisége mindenki számára példaértékű lehet. A második Scheffler-könyvem 2004-ben jelent meg. Ez már nem csak a szűk egyházi kör számára íródott, hanem mindenki részére tanulságos és érdekes olvasmány lehet. A harmadik Scheffler-könyv megírásának előzménye az, hogy a Szentatya jóváhagyta a kongregáció arra vonatkozó döntését, hogy Scheffler Jánost boldoggá avassák – mondta Bura László.
– Scheffler Jánost életének eseményei arra késztették, hogy azokban ismerje fel és fogadja el Isten akaratát. A tízgyerekes zsellércsalád egyik gyermekeként a sváb ősöktől hitet, vallásosságot, rendszerességet és gyakorlatiasságot örökölt. Több nyelven beszélt: a magyar mellett németül, latinul, görögül, franciául, angolul, olaszul, románul és szlovákul is megtanult. Hatodik gimnazistaként ismerte fel a hivatást a papi pályára. Tanulmányai megkoronázásaként dogmatikából és egyházjogból doktorált. Plébánosi teendői mellett egy évtizedet tanított a Hittudományi Főiskolán, továbbá rendszeresen lelkigyakorlatot tartott a szerzeteseknek. Scheffler cselekvő életmódja mellett tervszerűségre és kitartásra törekedett – ismertette Bura László.
Scheffler Jánost 1942-ben szentelték a Szatmárnémeti Egyházmegye püspökévé, amelyet Bura László szerint azért fogadott el, hogy püspökként még több jót tegyen. A második világháború közepette Scheffler azt vallotta: a történelmi eseményeket el kell fogadni, mi több, szembe kell nézni a történeti valósággal, a múltat pedig nem szabad siratni. A második világháborút követő kommunista rendszerről pedig megállapította: téves eszméken alapszik, ezért bukása elkerülhetetlen. „Pusztulásunk az új világ termékeny áldozatává válik” – hangoztatta a főpásztor, mintegy előrevetítve későbbi vértanúságát is.
Scheffler János püspököt 1948-ban függesztették fel egyházi vezetői tisztségéből, majd 1950-ben az állambiztonsági erők felkérték, hogy vegyen részt a marosvásárhelyi békepapi mozgalomban, illetve, hogy vállalja el a gyulafehérvári püspökséget olyan körülmények között, hogy az már nem Róma és a Vatikán fennhatósága alatt álljon – ám ezt a püspök határozottan visszautasította. 1950. márciusában letartóztatták, kémkedéssel és hazaárulással vádolták az ellene indított koncepciós perben. A jilavai földalatti börtönben több hónapon át raboskodott, míg 1952. december 6-án elhunyt. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy zsidó vallású zeneszerző egy Ave Mariát komponált, amelyet később, Szatmárnémetiben járva mindig eldúdolt – és amely első ízben most hangzott el Kolozsváron.
Fodor György piarista konfráter, a rendezvény egyik szervezője kérdésünkre elmondta: Scheffler János Kolozsváron is megcsillogtatta istenáldotta személyét és tudását, hiszen 1940 őszén őt nevezték ki a kolozsvári tudományegyetem egyházjogi tanárává. Néhány nappal később, október 24-én itt érte a rangos megtiszteltetés, hogy irodalmi és tudományos munkásságának elismeréseként az akkori magyar kormány rangos Corvin-díjjal tüntette ki.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: ez után az előadás után felkészültebb lelkülettel mennek a kolozsvári hívek a boldoggá avatásra, majd Bura Lászlónak két Sas Péter-könyvet ajándékozott.
Az eseményen közreműködött a Szent Mihály-templom kamarakórusa (karnagy: Potyó István), szólót énekelt György Róbert, zongorán közreműködött Oana Maria Bran.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
A szatmárnémeti római katolikus székesegyház előtti téren július 3-án 10 órától kerül sor Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatására. Az esemény kapcsán a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal Bura László szatmári egyháztörténészt kérte fel, hogy a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartson előadást a vértanú püspök életéről, illetve mutassa be az általa írt Boldog Scheffler János című könyvet, amely már a harmadik Bura-könyv a vértanú püspökről. Ez a legutolsó kiadvány a szatmárnémeti Idea Studió és a kolozsvári Gloria nyomda (vezető Nagy Péter) közti együttműködés következtében látott napvilágot.
Fábián Mária, a nőszövetség elnöke köszöntőjében örömmel tért ki arra, hogy a római katolikus egyház újabb erdélyi főpapot avat boldoggá. – Vajon hány embernek lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy a kommunista diktatúra éveiben életét áldozza Krisztusért és hitéért? – tette fel a kérdést Fábián Mária.
Kovács Sándor főesperes-plébános beszédében hangsúlyozta: Scheffler János életszentségéhez nem fér kétség. – Nekünk is készek kell lennünk arra, hogy lemondjunk egyes dolgokról, illetve, hogy ne magunkért, hanem másokért éljünk – nyomatékosított a főesperes, majd rámutatott az előadó és Scheffler János vértanú püspök életútjának hasonlóságára: mindkettőjüknek „kijutott” a Securitate börtönéből.
Bura László szatmárnémeti egyháztörténész Scheffler János életpályájának ismertetése előtt elmondta: Scheffler már a harmadik XX. századi magyar vértanú püspök, akit boldoggá avatnak.
– Isten általuk üzen a Kárpát-medencei magyarságnak. A három püspök példaértékű élete nem csak kapaszkodót nyújthat számunkra, hanem személyiségalakító hatással is bírhat ránk nézve – hangsúlyozta.
Megtudtuk: Bura László már 1990-ben, amikor elkezdődött Scheffler János boldoggá avatásának az eljárása, felkérésre írt egy részletes dokumentumot – amelyet a római katolikus szentté avatási kongregáció pozíciónak nevez –, ez Scheffler kritikai életrajzát és személyiségének történeti értékelését tartalmazta. – Amikor ez a pozíció elkészült, rájöttem, hogy Scheffler életpályája és személyisége mindenki számára példaértékű lehet. A második Scheffler-könyvem 2004-ben jelent meg. Ez már nem csak a szűk egyházi kör számára íródott, hanem mindenki részére tanulságos és érdekes olvasmány lehet. A harmadik Scheffler-könyv megírásának előzménye az, hogy a Szentatya jóváhagyta a kongregáció arra vonatkozó döntését, hogy Scheffler Jánost boldoggá avassák – mondta Bura László.
– Scheffler Jánost életének eseményei arra késztették, hogy azokban ismerje fel és fogadja el Isten akaratát. A tízgyerekes zsellércsalád egyik gyermekeként a sváb ősöktől hitet, vallásosságot, rendszerességet és gyakorlatiasságot örökölt. Több nyelven beszélt: a magyar mellett németül, latinul, görögül, franciául, angolul, olaszul, románul és szlovákul is megtanult. Hatodik gimnazistaként ismerte fel a hivatást a papi pályára. Tanulmányai megkoronázásaként dogmatikából és egyházjogból doktorált. Plébánosi teendői mellett egy évtizedet tanított a Hittudományi Főiskolán, továbbá rendszeresen lelkigyakorlatot tartott a szerzeteseknek. Scheffler cselekvő életmódja mellett tervszerűségre és kitartásra törekedett – ismertette Bura László.
Scheffler Jánost 1942-ben szentelték a Szatmárnémeti Egyházmegye püspökévé, amelyet Bura László szerint azért fogadott el, hogy püspökként még több jót tegyen. A második világháború közepette Scheffler azt vallotta: a történelmi eseményeket el kell fogadni, mi több, szembe kell nézni a történeti valósággal, a múltat pedig nem szabad siratni. A második világháborút követő kommunista rendszerről pedig megállapította: téves eszméken alapszik, ezért bukása elkerülhetetlen. „Pusztulásunk az új világ termékeny áldozatává válik” – hangoztatta a főpásztor, mintegy előrevetítve későbbi vértanúságát is.
Scheffler János püspököt 1948-ban függesztették fel egyházi vezetői tisztségéből, majd 1950-ben az állambiztonsági erők felkérték, hogy vegyen részt a marosvásárhelyi békepapi mozgalomban, illetve, hogy vállalja el a gyulafehérvári püspökséget olyan körülmények között, hogy az már nem Róma és a Vatikán fennhatósága alatt álljon – ám ezt a püspök határozottan visszautasította. 1950. márciusában letartóztatták, kémkedéssel és hazaárulással vádolták az ellene indított koncepciós perben. A jilavai földalatti börtönben több hónapon át raboskodott, míg 1952. december 6-án elhunyt. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy zsidó vallású zeneszerző egy Ave Mariát komponált, amelyet később, Szatmárnémetiben járva mindig eldúdolt – és amely első ízben most hangzott el Kolozsváron.
Fodor György piarista konfráter, a rendezvény egyik szervezője kérdésünkre elmondta: Scheffler János Kolozsváron is megcsillogtatta istenáldotta személyét és tudását, hiszen 1940 őszén őt nevezték ki a kolozsvári tudományegyetem egyházjogi tanárává. Néhány nappal később, október 24-én itt érte a rangos megtiszteltetés, hogy irodalmi és tudományos munkásságának elismeréseként az akkori magyar kormány rangos Corvin-díjjal tüntette ki.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: ez után az előadás után felkészültebb lelkülettel mennek a kolozsvári hívek a boldoggá avatásra, majd Bura Lászlónak két Sas Péter-könyvet ajándékozott.
Az eseményen közreműködött a Szent Mihály-templom kamarakórusa (karnagy: Potyó István), szólót énekelt György Róbert, zongorán közreműködött Oana Maria Bran.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 11.
Megmarad Erdélyben a multikulturális közeg
Markó: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár
Fajsúlyos politikai és közéleti kérdésekről tartott előadást szombaton a Marosfőn lezajlott EU-táborban Markó Béla. Erdélyi múlt, erdélyi jövő című előadásában az RMDSZ volt elnöke vázolta az elmúlt egy év történéseit, érintette a kormánykoalíciós harcokat, a megszorító intézkedések kérdését, az oktatási törvénynek az anyanyelvi oktatással kapcsolatos vonatkozásait, a közigazgatási átszervezést, az Erdélyi Magyar Néppárt alapítási folyamatát, illetve a kettős állampolgárság veszélyes elemeit. Ugyanakkor szólt arról is, hogy szerinte nincs szükség újabb összefogásra, mivel „beteg ugyan az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, de formálisan nem szűnt meg”. A politikus éles és kemény bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy tervek szerint szavazati jogot is kapnának azok, akik felveszik a magyar állampolgárságot.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), az RMDSZ Főtitkársága és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara szervezésében, valamint az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság és a Hargita Megye Tanácsának társszervezésében Marosfőn zajló rendezvényen tartott szombati előadásában Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke a szokásosnál keményebb szavakat használt az általa negatívnak ítélt folyamatok leírásában. A miniszterelnök-helyettes élesen bírálta a budapesti kormány azon szándékát, hogy erdélyi közösségünk számára a magyar állampolgárság mellett a szavazati jogot is biztosítsák, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumról (EMEF) pedig azt mondta: „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”.
Előadásának kezdetén a táborlakókhoz szólva megjegyezte: a politikai utánpótlást jelenthetik azok, akit most részt vesznek az EU-táborban. Az egy évvel ezelőtti helyzetről beszélve elmondta: akkor „egészen más közérzettel” érkezett a rendezvényre, ugyanis nem sokkal a tábor előtt „fájdalmas és sokak által ellenzett” intézkedéseket hozott az a kormány, amelynek az RMDSZ akkor is tagja volt. Úgy vélekedett, ezeket már a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kormányzása idején meg kellett volna hozni.
– A kormánykoalíciós jelenlétünket rendkívül vehemensen bírálták. Sokakban felmerült a kérdés: szabad-e, érdemes-e így vállalni a kormányzati szerepet. Tavaly itt, az EU-táborban az oktatási törvényről is beszéltem. Egyesek azt mondták, egyfajta maszlag, amellyel próbálom elterelni a figyelmet, s az oktatási reformmal, illetve az anyanyelvi oktatás szavatolásával áltatom magam. A jogszabályt a kormány felelősségvállalással elfogadtatta, így most korlátozás nélkül biztosított az anyanyelvi oktatás. Ennek alá kellett rendelni más kérdéseket, mint például a megszorító intézkedéseket, amelyeket szerencsére viszonylag időben sikerült meghoznunk, s így nem jutottunk Görögország helyzetébe – mondta Markó. Hozzáfűzte: a magyar nyelvű új földrajz és történelem könyveket már lassan nyomtatják, s a nyolcadikosok és tizenkettedikesek számára szeptembertől hozzáférhetők lesznek.
Úgy vélte, szívósság és következetesség volt az RMDSZ részéről az, hogy a kormány a felelősségvállalás segítségével fogadtatta el az új oktatási törvényt. – Dönthettünk volna az ellenzékiség mellett, de meggyőződésem, hogy jelenleg az ország rosszabb helyzetben lenne – fogalmazott a politikus.
Erdély jövőjéről szólva kifejtette: szerinte mindenképpen megmarad a multikulturális közeg, amely – értelmezése szerint – nem a kultúráknak az egybeolvadását, hanem ezeknek önálló létezését jelenti ebben a régióban. – Új szabályokra, struktúrákra, intézményekre lesz szükség, hogy a külön létet egyenlő módon élhessük meg – mondta.
Az államhatalomnak egy egész ország, régió, etnikai közösség jövőjére kiható döntéseivel kapcsolatban Markó két beszédes példát említett: egyrészt szólt a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Románia Szocialista Köztársaság (RSZK) által 1968-ban hozott döntéséről, amely értelmében a kapitalista ország fejpénzért megvásárolta az erdélyi németeket. – Hátborzongató adatsorok birtokába jutottam: a polgárokat kategóriákra osztották, ennek függvényében állapították meg a fizetendő összeget. Ugyanakkor évekre lebontva egyeztek meg, hány németet engednek ki Romániából. A szerződést nem az államok kötötték: német részről egy ügyvéd, román részről pedig rendszerint a Szekuritáté tábornoka írta alá a dokumentumokat. Húsz év alatt 236 ezer németet vásárolt meg az NSZK, így jelenleg csak 59 ezren vannak Erdélyben. Ez a döntés alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy csak a magyarról beszélhessünk úgy, mint jelentős más romániai közösségről. Az ilyen döntések jó vagy rossz irányba vihetik el a jövőképet – mondta. Másrészt szóba hozta a tervezett közigazgatási átszervezést, amely véleménye szerint egy ugyanilyen rossz határozat lett volna. – Rendkívül hátrányosan érintett volna bennünket, ezért elleneztük. Volt viszont egy olyan hozadéka ennek az egésznek, amit a jövőben felhasználhatunk: Székelyföld kérdését másképp kell kezelni. Ha elfogadják a közigazgatási átszervezést, egyik pillanatról a másikra megváltoztathatták volna a jövőképünket – fogalmazott Markó. Leszögezte: az RMDSZ-nek köszönhetően hiúsult meg a kísérlet. Szerinte szertefoszlott az az ábránd, hogy ilyen kérdésekben segít Budapest vagy Brüsszel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapításával kapcsolatban Markó éles bírálatot fogalmazott meg: úgy vélte, „rendkívül felelőtlen” az, hogy az RMDSZ ellenében új politikai alakulatot hoznak létre. – A magyarországi politikusok erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Súlyos szemléleti ellentétek vannak közöttünk. Óriási hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a legfontosabb problémánk a magyar állampolgárság megszerzése és a magyarországi szavazati jog biztosítása. Valaki vétkes lesz, hogy a jövőképünket nem tudjuk megfelelőképpen alakítani. Sokan fognak bírálni, de kimondom: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár. Itt kell szavazzunk és annyian, hogy befolyásolni tudjuk sorsunk alakítását. Máshol is voksolhatunk, de annak ránk nincs sok és annyi befolyása – mondta.
Kérdésre válaszolva kifejtette: az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”. – Innen-onnan mondják, hogy fogjunk össze. Össze vagyunk fogva, ott az EMEF. Miért jegyeznek be új pártot, ha így sikerülhet kialakítani a párbeszédet? A pártalapítás megtorpedózta az EMEF-et – fejtette ki Markó Béla.
Szintén résztvevői kérdésre elmondta, hogy Kelemen Hunorról, az RMDSZ új elnökéről „csak jót tud mondani”. – Jól teljesített, jól helytállt a nehéz helyzetekben. Nagy próbatétel volt például a közigazgatási átszervezés – mondta. Kilátásba helyezte, hogy jövőre szinte teljesen visszavonul a politikai életből. – Lejár a szenátori mandátumom, s aztán az irodalomnak akarok élni – mondta Markó Béla
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
Markó: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár
Fajsúlyos politikai és közéleti kérdésekről tartott előadást szombaton a Marosfőn lezajlott EU-táborban Markó Béla. Erdélyi múlt, erdélyi jövő című előadásában az RMDSZ volt elnöke vázolta az elmúlt egy év történéseit, érintette a kormánykoalíciós harcokat, a megszorító intézkedések kérdését, az oktatási törvénynek az anyanyelvi oktatással kapcsolatos vonatkozásait, a közigazgatási átszervezést, az Erdélyi Magyar Néppárt alapítási folyamatát, illetve a kettős állampolgárság veszélyes elemeit. Ugyanakkor szólt arról is, hogy szerinte nincs szükség újabb összefogásra, mivel „beteg ugyan az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, de formálisan nem szűnt meg”. A politikus éles és kemény bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy tervek szerint szavazati jogot is kapnának azok, akik felveszik a magyar állampolgárságot.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), az RMDSZ Főtitkársága és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara szervezésében, valamint az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság és a Hargita Megye Tanácsának társszervezésében Marosfőn zajló rendezvényen tartott szombati előadásában Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke a szokásosnál keményebb szavakat használt az általa negatívnak ítélt folyamatok leírásában. A miniszterelnök-helyettes élesen bírálta a budapesti kormány azon szándékát, hogy erdélyi közösségünk számára a magyar állampolgárság mellett a szavazati jogot is biztosítsák, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumról (EMEF) pedig azt mondta: „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”.
Előadásának kezdetén a táborlakókhoz szólva megjegyezte: a politikai utánpótlást jelenthetik azok, akit most részt vesznek az EU-táborban. Az egy évvel ezelőtti helyzetről beszélve elmondta: akkor „egészen más közérzettel” érkezett a rendezvényre, ugyanis nem sokkal a tábor előtt „fájdalmas és sokak által ellenzett” intézkedéseket hozott az a kormány, amelynek az RMDSZ akkor is tagja volt. Úgy vélekedett, ezeket már a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kormányzása idején meg kellett volna hozni.
– A kormánykoalíciós jelenlétünket rendkívül vehemensen bírálták. Sokakban felmerült a kérdés: szabad-e, érdemes-e így vállalni a kormányzati szerepet. Tavaly itt, az EU-táborban az oktatási törvényről is beszéltem. Egyesek azt mondták, egyfajta maszlag, amellyel próbálom elterelni a figyelmet, s az oktatási reformmal, illetve az anyanyelvi oktatás szavatolásával áltatom magam. A jogszabályt a kormány felelősségvállalással elfogadtatta, így most korlátozás nélkül biztosított az anyanyelvi oktatás. Ennek alá kellett rendelni más kérdéseket, mint például a megszorító intézkedéseket, amelyeket szerencsére viszonylag időben sikerült meghoznunk, s így nem jutottunk Görögország helyzetébe – mondta Markó. Hozzáfűzte: a magyar nyelvű új földrajz és történelem könyveket már lassan nyomtatják, s a nyolcadikosok és tizenkettedikesek számára szeptembertől hozzáférhetők lesznek.
Úgy vélte, szívósság és következetesség volt az RMDSZ részéről az, hogy a kormány a felelősségvállalás segítségével fogadtatta el az új oktatási törvényt. – Dönthettünk volna az ellenzékiség mellett, de meggyőződésem, hogy jelenleg az ország rosszabb helyzetben lenne – fogalmazott a politikus.
Erdély jövőjéről szólva kifejtette: szerinte mindenképpen megmarad a multikulturális közeg, amely – értelmezése szerint – nem a kultúráknak az egybeolvadását, hanem ezeknek önálló létezését jelenti ebben a régióban. – Új szabályokra, struktúrákra, intézményekre lesz szükség, hogy a külön létet egyenlő módon élhessük meg – mondta.
Az államhatalomnak egy egész ország, régió, etnikai közösség jövőjére kiható döntéseivel kapcsolatban Markó két beszédes példát említett: egyrészt szólt a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Románia Szocialista Köztársaság (RSZK) által 1968-ban hozott döntéséről, amely értelmében a kapitalista ország fejpénzért megvásárolta az erdélyi németeket. – Hátborzongató adatsorok birtokába jutottam: a polgárokat kategóriákra osztották, ennek függvényében állapították meg a fizetendő összeget. Ugyanakkor évekre lebontva egyeztek meg, hány németet engednek ki Romániából. A szerződést nem az államok kötötték: német részről egy ügyvéd, román részről pedig rendszerint a Szekuritáté tábornoka írta alá a dokumentumokat. Húsz év alatt 236 ezer németet vásárolt meg az NSZK, így jelenleg csak 59 ezren vannak Erdélyben. Ez a döntés alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy csak a magyarról beszélhessünk úgy, mint jelentős más romániai közösségről. Az ilyen döntések jó vagy rossz irányba vihetik el a jövőképet – mondta. Másrészt szóba hozta a tervezett közigazgatási átszervezést, amely véleménye szerint egy ugyanilyen rossz határozat lett volna. – Rendkívül hátrányosan érintett volna bennünket, ezért elleneztük. Volt viszont egy olyan hozadéka ennek az egésznek, amit a jövőben felhasználhatunk: Székelyföld kérdését másképp kell kezelni. Ha elfogadják a közigazgatási átszervezést, egyik pillanatról a másikra megváltoztathatták volna a jövőképünket – fogalmazott Markó. Leszögezte: az RMDSZ-nek köszönhetően hiúsult meg a kísérlet. Szerinte szertefoszlott az az ábránd, hogy ilyen kérdésekben segít Budapest vagy Brüsszel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapításával kapcsolatban Markó éles bírálatot fogalmazott meg: úgy vélte, „rendkívül felelőtlen” az, hogy az RMDSZ ellenében új politikai alakulatot hoznak létre. – A magyarországi politikusok erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Súlyos szemléleti ellentétek vannak közöttünk. Óriási hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a legfontosabb problémánk a magyar állampolgárság megszerzése és a magyarországi szavazati jog biztosítása. Valaki vétkes lesz, hogy a jövőképünket nem tudjuk megfelelőképpen alakítani. Sokan fognak bírálni, de kimondom: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár. Itt kell szavazzunk és annyian, hogy befolyásolni tudjuk sorsunk alakítását. Máshol is voksolhatunk, de annak ránk nincs sok és annyi befolyása – mondta.
Kérdésre válaszolva kifejtette: az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”. – Innen-onnan mondják, hogy fogjunk össze. Össze vagyunk fogva, ott az EMEF. Miért jegyeznek be új pártot, ha így sikerülhet kialakítani a párbeszédet? A pártalapítás megtorpedózta az EMEF-et – fejtette ki Markó Béla.
Szintén résztvevői kérdésre elmondta, hogy Kelemen Hunorról, az RMDSZ új elnökéről „csak jót tud mondani”. – Jól teljesített, jól helytállt a nehéz helyzetekben. Nagy próbatétel volt például a közigazgatási átszervezés – mondta. Kilátásba helyezte, hogy jövőre szinte teljesen visszavonul a politikai életből. – Lejár a szenátori mandátumom, s aztán az irodalomnak akarok élni – mondta Markó Béla
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 19.
Élhetővé és elérhetővé tenni a ferencesrendiek kolostorát
Nyári szakmai gyakorlat keretében mérik fel a kolozsvári ferences templom és kolostor épületeit a budapesti, kolozsvári és a nagyváradi műszaki egyetemről összegyűlt építészhallgatók. A felmérés már tavaly elkezdődött, a Romániai Építész Kamara Guttmann Szabolcs által elnökölt erdélyi fiókjának szervezésében. Idén a július 11–25. között zajló tábor az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Műszaki Tudományok Szakosztálya (MTSZ) és a területi építész kamara együttműködésében valósult meg. Elsődleges célja a terek feltérképezése, a történeti funkciók megértése, a szükséges beavatkozások rangsorolása. A munkálatok aktuálisak, a rendház ugyanis hatvan év után ősztől várhatóan ismét használhatja majd kolostorát. Az előadásokkal, tanulmányi kirándulással ötvözött tábor további célkitűzése, hogy a diákok átérezhessék a rend és a kolostor sajátos szellemiségét, és friss ötleteket, javaslatokat fogalmazhassanak meg a történeti terek megfelelő hasznosítására.
Az EME-MTSz 2006-ban kezdeményezte a Műszaki örökség feltárása, kutatása és védelme Erdélyben elnevezetű interdiszciplináris programot. Ennek egyik projektje az évente szervezett, immár hagyományossá vált technikatörténeti alkotótábor, amelynek célja a technikai örökség felkutatása, megőrzése, működőképessé tétele, az erdélyi kulturális örökségbe való beillesztése, illetve a térség kulturális és turisztikai fejlesztése. A szakértőket, diákokat bevonó rendezvények eredményeit az EME digitális adattárában összegzi, illetve a lehetőségek szerint megjelenteti. A technikatörténeti alkotótábor ötödik rendezvénye a műemlékek felmérését és szakmai tanulmányozását célzó, építészhallgatókat, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) néhány földrajz–turizmus szakos diákját bevonó nyári szakgyakorlat – magyarázta Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) oktatója, az EME főtitkára. Az EME egyébként a területi építészeti kamarával egy kolozsvári századelejei tervrajzokat tartalmazó, közös tárat is szándékszik létrehozni, a tábor felméréseinek eredményei pedig szintén bekerülnek majd adattárába.
Hatvan év után ismét a rendházé a kolostor
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) elmondta: a templomot és kolostort már tavaly elkezdték felmérni a Guttmann Szabolcs által kezdeményezett tábor keretében, a befejezetlen munkákat pedig idén is folytatják a hallgatók. – A diákok számára ritkán adatik meg a lehetőség, hogy egy ilyen történeti épületet úgymond centiméterenként végignézhessenek, rajzokat, felméréseket készítsenek, mi pedig munkájuk eredményeként képet kaphatunk a kolostor mai állapotáról – magyarázta. Mint kifejtette, a diákok ötletei, javaslatai, a napi felméréseket lezáró esti előadásokon megfogalmazott szempontok irányadók lehetnek számukra a visszaszerzett épület felújítása, belakása, a megfelelő és szakszerű előrelépés megvalósítása tekintetében. Ezek az előadások, illetve a különböző erdélyi ferences kolostorokba (Szászvárosba, Dévára, Csíksomlyóra) tervezett tanulmányi kirándulás azt a célt szolgálják, hogy az építészhallgatók ne csak méréseik, rajzaik alapján ismerjék meg a kolostort, hanem átérezhessék lelkiségének, szellemiségének jellegzetességeit. Mindennek kiemelt aktualitást szolgáltat, hogy a kommunikációs források utalásai értelmében a zeneiskola szeptembertől elköltözik az épületből.
Építéstörténet és a kolozsvári ferencesrendiek
A Karolina teret a Havas Boldogasszony, közismertebb nevén barátok temploma uralja. Bár nem rendelkezünk okleveles adatokkal az első óvári templom építését illetően, feltételezések szerint román stílusban, a XI. század végén vagy XII. század elején épülhetett. P. Benedek Fidél ferencesrendi monográfus szerint a templomot a kolozsmonostori bencések építhették, akik közül valószínűleg első plébánosai is kikerültek. Egy 1199-es oklevél értelmében III. Ince pápa Henrik magister Clus-i főesperest megerősítette egyházi és világi javaival együtt tisztségében. P. Benedek Fidél rekonstrukciós elképzelése értelmében a kőtemplom négyzet alaprajzú hajójához félköríves szentély csatlakozott. Egy 1214-es okirat értelmében Turdes comes fia, János rablással vádolta a Clus-i egyház jobbágyait. Az 1241-es tatárjáráskor az épület, akár kőből, akár más anyagból épült, megsemmisült. Helyére épült fel a középkori városközpont temploma a XIII. században. Az 1975-ben elkezdett restaurálás alkalmával előkerültek szentélyének alapfalai. Entz Géza a Szent Mihály plébániatemplom helyreállításakor, 1959-ben felbukkant, másodlagos elhelyezésű kőtöredékek alapján bizonyítottnak látta, hogy Kolozsváron az 1200-as években késő román, már a gótikába hajló stílusú templom állt. Plébániatemplomként szolgált, az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék egy István kolozsvári plébános és Toroczkai Mihály főesperes-kanonok nevét említi. A XV. század első harmadában a Kolozsvárra telepedett Domonkos-rend vette át a templomot. A század közepe táján megkezdték a templom és a hozzá csatlakozó, túlnyomórészt fából készült kolostor átépítését gótikus stílusban. Az építkezéshez többen hozzájárultak adományaikkal, Hunyadi János például 1455-ben évi kősó járadékot rendelt Székről, adományát Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos király is megújította. Az egyhajós, bordás boltozatú, támpilléres gótikus hajlék hasonló lehetett a Farkas utcai, 1556 előtti ferences templomhoz.
A reformáció idején a város a domonkos és ferences szerzeteseket egyaránt elűzte. 1556 és 1693 között a templomot felváltva birtokolták a lutheránusok, reformátusok majd unitáriusok. A Habsburg uralom kezdetekor ideiglenesen a jezsuiták vették birtokukba, akik 1724-ben visszaszolgáltatták az épületet a katolikus státusnak. A Kolozsvárra visszatérő ferences rend 1725-től vehette át a templomot és kolostort, az istenházát 1728-ban kezdték el felújítani. P. Antallfi István házfőnöknek 1727-ben a kormányszékhez intézett leveléből kiderül, hogy a templom mennyezete az átvételt követően beomlott, az átépítés pedig nyilván a korban uralkodó barokk stílus jegyében, a csúcsíves boltozatok megszüntetésével történt. A legfontosabb barokk bővítést a templom elé csatolt, háromszintesen tagolt, impozáns hagymakupolás torony képezte. A XVIII. század első harmadától kezdődően, a kényszerlakhelyen való tartózkodási idejüket (1951–1967) leszámítva, ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori szolgálatot a templomban.
A kommunizmus a bomlás és hanyatlás időszakát jelentette a lelki, szellemi, művelődési életben is tevékeny szerepet betöltő kolozsvári ferences kolostor történetében: 1949-ben a rendőrség megszállta az épületet, a szerzeteseket száműzték. Voltak, akik más kolostorokban kerestek menedéket, másokat világi rendiek családjai fogadtak be. Négyen-hatan maradhattak összesen. A kolostor a negyvenes évek vége felé még működtette a Szent Bonaventura nyomdát is, így abban a korban körülbelül ötven szerzetes élt és dolgozott itt – részletezte Orbán Szabolcs. A nyomda működtetése, az ahhoz kapcsolódó folyóiratok kiadatása a kolozsvári rendház sajátossága volt, a XX. század elején az erdélyi katolikus sajtó túlnyomó része a ferencesekhez kötődött. A Szent Ferenc által megfogalmazott, „élni az evangéliumot” irányelv alapján tevékenykedő rendtagok Kolozsváron jelenleg lelkipásztori szolgálatot látnak el a templomban, különböző oktatási-nevelési jellegű tevékenységeket szerveznek az ifjúság, fiatal családok számára, illetve immár hagyományszerűen foglalkoznak hátrányos anyagi helyzetű emberekkel. Ennek legláthatóbb vonzata a keddi Szent Antal-kenyérosztás, de ugyanakkor rendszeresen figyelemmel kísérik, látogatják a hozzájuk folyamodó rászorulókat.
1951-ben az itt maradt rendtagokat is elhurcolták, ugyanis a teljes ferences provinciát Máriaradnára gyűjtötték össze. 1967-ben egy-két szerzetes visszatérhetett. Jelenleg összesen öten vannak, a templom melletti folyosórészben laknak, amelyet korábban raktárhelyiségnek használtak. A kolostort lefoglalták, de telekkönyvi átírás tulajdonképpen nem történt, amint azt a visszaszolgáltató bizottság is megállapította – mondta a rendtartomány vezetője.
Guttman Mihály, a zenelíceum első, alapító igazgatója visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1949 októberében kapták meg az iskola számára a szeptemberben elfoglalt épületet, és bútorzatából mindössze nyolc széket és két asztalt találtak – mondta Orbán Szabolcs. A kolostor teljes oklevélgyűjteményét, levéltárát elvették, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, mindmáig nincs kutatható állapotban.
Felfedezni a kolostor tereinek mai funkcióit
A kolostor történeti szempontból kiemelten értékes részeit, így például az egykori refektóriumot, a Mátyás-termet – amely eddig nem volt látogatható – elérhetővé szeretnék tenni a közösség számára. Másrészt, legutóbb a negyvenes években végeztek felújítási munkálatokat az épületeken. Egy udvari épületrészen például olyannyira megrongálódott a falazat, hogy fa nő ki belőle. A legalapvetőbb lépések tehát az állagmegőrzésre, az esővízelvezető- és a közel száz éve készült csatornarendszer korszerűsítésre irányulnak majd, de szempont az is, hogy az említett történeti terek élők, funkcionálisak maradjanak – hangsúlyozta Orbán Szabolcs. Másrészt, a szerzetesi közösség lakóterét tágítani kell, a mai élethez szükséges funkciókat optimális módon meg kell találni a régi épületben. A rendtartományi főnök elmondta: jelenleg még tárgyalások zajlanak egyes iskolákkal, de valószínűsíthető, hogy a tanteremként kialakított helyiségeket oktatási célokra használják majd. Az építészhallgatók által végzett felmérések nyomán valószínűleg körvonalazódik az a néhány cella is, amelyeket a rendtagok saját használatára alakítanak majd ki. Mindemellett a kápolna az a régi térrész, amely mindenképpen a ferences közösség életéhez kell hogy tartozzon – magyarázta Orbán Szabolcs, aki nem tartja kizártnak, hogy a jövőben egy-két fővel emelkedhet a szerzetesek létszáma.
Guttmann Szabolcs, az építész kamara erdélyi fiókjának elnöke 2001-ben Nagyszebenben szervezett először nyáriegyetemet az épített örökség megismerése céljából, a városháza védnöksége alatt, amelyre romániai építészeti egyetemek hallgatóit hívták meg. Mint elmondta, az építészeti oktatás az elmúlt húsz évben nem sokat változott: a nyolcvanas évek szokásának megfelelően a diákok nem ismerkednek meg a történeti épületekkel, ezt a hiányosságot pótolnák ezek a rendezvények. Tavaly a területi építész kamara által szervezett tábor keretében, a ferences rendtartomány vezetősége és Kovács Sándor katolikus főesperes támogatásával kezdték el a hallgatók felmérni a ferences kolostor egy részét, a Szentegyház utca 6. szám alatti épületet, a Szent Mihály római katolikus plébániát, a Szent Mihály plébániatemplom tornyát. Idén a kör a nyári szakgyakorlat lehetőségeihez mérten szűkült, a felmérések célpontja a ferences kolostor és templom – magyarázta az építész. A tábor diákjait illető szervezési kérdésekkel, az EME-kapcsolatfelvétellel idén Orbán György gyakornok építész foglalkozott. A felmérések mellett az előadások, beszélgetések alkalmával a hallgatók, építés-, rendtörténeti és művészettörténeti szempontból is úgymond körbejárják a kolostor épületeit, amelyeknek új, megfelelő hasznosítást kell találni – hangsúlyozta Guttmann Szabolcs. Július 24-én a felméréseket felvonultató tárlat is nyílik majd a kolostorban.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
Nyári szakmai gyakorlat keretében mérik fel a kolozsvári ferences templom és kolostor épületeit a budapesti, kolozsvári és a nagyváradi műszaki egyetemről összegyűlt építészhallgatók. A felmérés már tavaly elkezdődött, a Romániai Építész Kamara Guttmann Szabolcs által elnökölt erdélyi fiókjának szervezésében. Idén a július 11–25. között zajló tábor az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Műszaki Tudományok Szakosztálya (MTSZ) és a területi építész kamara együttműködésében valósult meg. Elsődleges célja a terek feltérképezése, a történeti funkciók megértése, a szükséges beavatkozások rangsorolása. A munkálatok aktuálisak, a rendház ugyanis hatvan év után ősztől várhatóan ismét használhatja majd kolostorát. Az előadásokkal, tanulmányi kirándulással ötvözött tábor további célkitűzése, hogy a diákok átérezhessék a rend és a kolostor sajátos szellemiségét, és friss ötleteket, javaslatokat fogalmazhassanak meg a történeti terek megfelelő hasznosítására.
Az EME-MTSz 2006-ban kezdeményezte a Műszaki örökség feltárása, kutatása és védelme Erdélyben elnevezetű interdiszciplináris programot. Ennek egyik projektje az évente szervezett, immár hagyományossá vált technikatörténeti alkotótábor, amelynek célja a technikai örökség felkutatása, megőrzése, működőképessé tétele, az erdélyi kulturális örökségbe való beillesztése, illetve a térség kulturális és turisztikai fejlesztése. A szakértőket, diákokat bevonó rendezvények eredményeit az EME digitális adattárában összegzi, illetve a lehetőségek szerint megjelenteti. A technikatörténeti alkotótábor ötödik rendezvénye a műemlékek felmérését és szakmai tanulmányozását célzó, építészhallgatókat, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) néhány földrajz–turizmus szakos diákját bevonó nyári szakgyakorlat – magyarázta Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) oktatója, az EME főtitkára. Az EME egyébként a területi építészeti kamarával egy kolozsvári századelejei tervrajzokat tartalmazó, közös tárat is szándékszik létrehozni, a tábor felméréseinek eredményei pedig szintén bekerülnek majd adattárába.
Hatvan év után ismét a rendházé a kolostor
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) elmondta: a templomot és kolostort már tavaly elkezdték felmérni a Guttmann Szabolcs által kezdeményezett tábor keretében, a befejezetlen munkákat pedig idén is folytatják a hallgatók. – A diákok számára ritkán adatik meg a lehetőség, hogy egy ilyen történeti épületet úgymond centiméterenként végignézhessenek, rajzokat, felméréseket készítsenek, mi pedig munkájuk eredményeként képet kaphatunk a kolostor mai állapotáról – magyarázta. Mint kifejtette, a diákok ötletei, javaslatai, a napi felméréseket lezáró esti előadásokon megfogalmazott szempontok irányadók lehetnek számukra a visszaszerzett épület felújítása, belakása, a megfelelő és szakszerű előrelépés megvalósítása tekintetében. Ezek az előadások, illetve a különböző erdélyi ferences kolostorokba (Szászvárosba, Dévára, Csíksomlyóra) tervezett tanulmányi kirándulás azt a célt szolgálják, hogy az építészhallgatók ne csak méréseik, rajzaik alapján ismerjék meg a kolostort, hanem átérezhessék lelkiségének, szellemiségének jellegzetességeit. Mindennek kiemelt aktualitást szolgáltat, hogy a kommunikációs források utalásai értelmében a zeneiskola szeptembertől elköltözik az épületből.
Építéstörténet és a kolozsvári ferencesrendiek
A Karolina teret a Havas Boldogasszony, közismertebb nevén barátok temploma uralja. Bár nem rendelkezünk okleveles adatokkal az első óvári templom építését illetően, feltételezések szerint román stílusban, a XI. század végén vagy XII. század elején épülhetett. P. Benedek Fidél ferencesrendi monográfus szerint a templomot a kolozsmonostori bencések építhették, akik közül valószínűleg első plébánosai is kikerültek. Egy 1199-es oklevél értelmében III. Ince pápa Henrik magister Clus-i főesperest megerősítette egyházi és világi javaival együtt tisztségében. P. Benedek Fidél rekonstrukciós elképzelése értelmében a kőtemplom négyzet alaprajzú hajójához félköríves szentély csatlakozott. Egy 1214-es okirat értelmében Turdes comes fia, János rablással vádolta a Clus-i egyház jobbágyait. Az 1241-es tatárjáráskor az épület, akár kőből, akár más anyagból épült, megsemmisült. Helyére épült fel a középkori városközpont temploma a XIII. században. Az 1975-ben elkezdett restaurálás alkalmával előkerültek szentélyének alapfalai. Entz Géza a Szent Mihály plébániatemplom helyreállításakor, 1959-ben felbukkant, másodlagos elhelyezésű kőtöredékek alapján bizonyítottnak látta, hogy Kolozsváron az 1200-as években késő román, már a gótikába hajló stílusú templom állt. Plébániatemplomként szolgált, az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék egy István kolozsvári plébános és Toroczkai Mihály főesperes-kanonok nevét említi. A XV. század első harmadában a Kolozsvárra telepedett Domonkos-rend vette át a templomot. A század közepe táján megkezdték a templom és a hozzá csatlakozó, túlnyomórészt fából készült kolostor átépítését gótikus stílusban. Az építkezéshez többen hozzájárultak adományaikkal, Hunyadi János például 1455-ben évi kősó járadékot rendelt Székről, adományát Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos király is megújította. Az egyhajós, bordás boltozatú, támpilléres gótikus hajlék hasonló lehetett a Farkas utcai, 1556 előtti ferences templomhoz.
A reformáció idején a város a domonkos és ferences szerzeteseket egyaránt elűzte. 1556 és 1693 között a templomot felváltva birtokolták a lutheránusok, reformátusok majd unitáriusok. A Habsburg uralom kezdetekor ideiglenesen a jezsuiták vették birtokukba, akik 1724-ben visszaszolgáltatták az épületet a katolikus státusnak. A Kolozsvárra visszatérő ferences rend 1725-től vehette át a templomot és kolostort, az istenházát 1728-ban kezdték el felújítani. P. Antallfi István házfőnöknek 1727-ben a kormányszékhez intézett leveléből kiderül, hogy a templom mennyezete az átvételt követően beomlott, az átépítés pedig nyilván a korban uralkodó barokk stílus jegyében, a csúcsíves boltozatok megszüntetésével történt. A legfontosabb barokk bővítést a templom elé csatolt, háromszintesen tagolt, impozáns hagymakupolás torony képezte. A XVIII. század első harmadától kezdődően, a kényszerlakhelyen való tartózkodási idejüket (1951–1967) leszámítva, ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori szolgálatot a templomban.
A kommunizmus a bomlás és hanyatlás időszakát jelentette a lelki, szellemi, művelődési életben is tevékeny szerepet betöltő kolozsvári ferences kolostor történetében: 1949-ben a rendőrség megszállta az épületet, a szerzeteseket száműzték. Voltak, akik más kolostorokban kerestek menedéket, másokat világi rendiek családjai fogadtak be. Négyen-hatan maradhattak összesen. A kolostor a negyvenes évek vége felé még működtette a Szent Bonaventura nyomdát is, így abban a korban körülbelül ötven szerzetes élt és dolgozott itt – részletezte Orbán Szabolcs. A nyomda működtetése, az ahhoz kapcsolódó folyóiratok kiadatása a kolozsvári rendház sajátossága volt, a XX. század elején az erdélyi katolikus sajtó túlnyomó része a ferencesekhez kötődött. A Szent Ferenc által megfogalmazott, „élni az evangéliumot” irányelv alapján tevékenykedő rendtagok Kolozsváron jelenleg lelkipásztori szolgálatot látnak el a templomban, különböző oktatási-nevelési jellegű tevékenységeket szerveznek az ifjúság, fiatal családok számára, illetve immár hagyományszerűen foglalkoznak hátrányos anyagi helyzetű emberekkel. Ennek legláthatóbb vonzata a keddi Szent Antal-kenyérosztás, de ugyanakkor rendszeresen figyelemmel kísérik, látogatják a hozzájuk folyamodó rászorulókat.
1951-ben az itt maradt rendtagokat is elhurcolták, ugyanis a teljes ferences provinciát Máriaradnára gyűjtötték össze. 1967-ben egy-két szerzetes visszatérhetett. Jelenleg összesen öten vannak, a templom melletti folyosórészben laknak, amelyet korábban raktárhelyiségnek használtak. A kolostort lefoglalták, de telekkönyvi átírás tulajdonképpen nem történt, amint azt a visszaszolgáltató bizottság is megállapította – mondta a rendtartomány vezetője.
Guttman Mihály, a zenelíceum első, alapító igazgatója visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1949 októberében kapták meg az iskola számára a szeptemberben elfoglalt épületet, és bútorzatából mindössze nyolc széket és két asztalt találtak – mondta Orbán Szabolcs. A kolostor teljes oklevélgyűjteményét, levéltárát elvették, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, mindmáig nincs kutatható állapotban.
Felfedezni a kolostor tereinek mai funkcióit
A kolostor történeti szempontból kiemelten értékes részeit, így például az egykori refektóriumot, a Mátyás-termet – amely eddig nem volt látogatható – elérhetővé szeretnék tenni a közösség számára. Másrészt, legutóbb a negyvenes években végeztek felújítási munkálatokat az épületeken. Egy udvari épületrészen például olyannyira megrongálódott a falazat, hogy fa nő ki belőle. A legalapvetőbb lépések tehát az állagmegőrzésre, az esővízelvezető- és a közel száz éve készült csatornarendszer korszerűsítésre irányulnak majd, de szempont az is, hogy az említett történeti terek élők, funkcionálisak maradjanak – hangsúlyozta Orbán Szabolcs. Másrészt, a szerzetesi közösség lakóterét tágítani kell, a mai élethez szükséges funkciókat optimális módon meg kell találni a régi épületben. A rendtartományi főnök elmondta: jelenleg még tárgyalások zajlanak egyes iskolákkal, de valószínűsíthető, hogy a tanteremként kialakított helyiségeket oktatási célokra használják majd. Az építészhallgatók által végzett felmérések nyomán valószínűleg körvonalazódik az a néhány cella is, amelyeket a rendtagok saját használatára alakítanak majd ki. Mindemellett a kápolna az a régi térrész, amely mindenképpen a ferences közösség életéhez kell hogy tartozzon – magyarázta Orbán Szabolcs, aki nem tartja kizártnak, hogy a jövőben egy-két fővel emelkedhet a szerzetesek létszáma.
Guttmann Szabolcs, az építész kamara erdélyi fiókjának elnöke 2001-ben Nagyszebenben szervezett először nyáriegyetemet az épített örökség megismerése céljából, a városháza védnöksége alatt, amelyre romániai építészeti egyetemek hallgatóit hívták meg. Mint elmondta, az építészeti oktatás az elmúlt húsz évben nem sokat változott: a nyolcvanas évek szokásának megfelelően a diákok nem ismerkednek meg a történeti épületekkel, ezt a hiányosságot pótolnák ezek a rendezvények. Tavaly a területi építész kamara által szervezett tábor keretében, a ferences rendtartomány vezetősége és Kovács Sándor katolikus főesperes támogatásával kezdték el a hallgatók felmérni a ferences kolostor egy részét, a Szentegyház utca 6. szám alatti épületet, a Szent Mihály római katolikus plébániát, a Szent Mihály plébániatemplom tornyát. Idén a kör a nyári szakgyakorlat lehetőségeihez mérten szűkült, a felmérések célpontja a ferences kolostor és templom – magyarázta az építész. A tábor diákjait illető szervezési kérdésekkel, az EME-kapcsolatfelvétellel idén Orbán György gyakornok építész foglalkozott. A felmérések mellett az előadások, beszélgetések alkalmával a hallgatók, építés-, rendtörténeti és művészettörténeti szempontból is úgymond körbejárják a kolostor épületeit, amelyeknek új, megfelelő hasznosítást kell találni – hangsúlyozta Guttmann Szabolcs. Július 24-én a felméréseket felvonultató tárlat is nyílik majd a kolostorban.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 24.
„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.”
Sárközújlaki évek
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.”
A szaktanfelügyelő
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat.
Ismét a katedrán
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.”
Sárközújlaki évek
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.”
A szaktanfelügyelő
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat.
Ismét a katedrán
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro
2011. augusztus 5.
Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 18.
Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 24.
Elhatárolódik az EMNT a széki polgármestertől
A szekuritátéval való kapcsolata miatt elhatárolódik Sallai Jánostól, Szék polgármesterétől az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Sallai tagadja, hogy együttműködött volna a szekuritátéval. Polgármesteri tisztsége miatt a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2008-ban hivatalból vizsgálta Sallait, és annak a szekuritátéval való együttműködéséről szóló megállapítását a törvény értelmében bíróság elé terjesztette – döntés egyelőre nem született.
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elhatárolódik minden tekintetben Sallai Jánostól mint közszereplőtől, remélve, hogy a többi politikai szervezet sem fogja támogatni őt a 2012-es helyhatósági választásokon, ugyanis meggyőződésünk, hogy Mezőség szíve, Szék többet érdemel” – szögezte le tegnapi közleményében az EMNT Kolozs megyei szervezete.
Közleményükben emlékeztetnek Sallai János, Szék polgármesterének honlapján olvasható kijelentésére, miszerint „nagyszabású útjavításba kezdtünk a község területén, amit már bizonyára mindenki észrevett.” Az EMNT úgy véli: az ilyen beruházás minden községben hasznos és dicséretes, a Sallai János honlapján olvasható közlés időzítése azonban nem véletlen, ugyanis állításuk szerint ez összefüggésben van a ma sorra kerülő, immár évek óta, hagyományos módon megszervezett Bertalan-napi rendezvénnyel, illetve „a jelenlegi javítások” a jövő évi helyhatósági választások kampányának a kezdetét jelzik.
A közlemény emlékeztet, hogy 2003-ban Sallai János az EMNT Szamos mente – Mezőség kistérség képviselője lett. „2008-ban napvilágot látott a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) közleménye, amely arról tanúskodik, hogy Sallai János az 1989. decemberi rendszerváltozásig Creţu fedőnév alatt jelentett a Securitatenak; 1989. április 24-én például 300 lejt vett át nyugta ellenében az elnyomó gépezet részét jelentő volt politikai rendőrségnek nyújtott szolgáltatásaiért. Sallai Jánosnak, mindezek fényében erkölcsi kötelessége lenne lemondani polgármesteri tisztségéről” – szögezik le a közleményben.
Sallai János a Szabadság kérdésére elutasította az EMNT Kolozs megyei szervezete által ellene megfogalmazott kifogásokat és vádakat. A mezőségi település polgármestere leszögezte: nincs szándékában lemondani tisztségéről, amelyre demokratikus úton tett szert, és úgy érzi, hogy eleget tesz a feladatának. Emlékeztetett arra, hogy az elmúlt időszakban felújították az iskolát, a kultúrházat, fejlesztették az infrastruktúrát, aszfaltozták az utakat, parkosítottak stb. Ezért Sallai János úgy véli, hogy azoknak, akik őt támadják, nem tetszik a személye, s az ő helyére pályáznak. „Iszákos, semmi emberekről van szó, akik bemocskolják a széki népviseletet, és nem tettek semmit a községért” – mondta a polgármester. Sallai János elmondta: 2008-ban függetlenként nyerte meg a polgármesteri tisztséget, majd visszatért az RMDSZ-be, és újraszervezte helyi szinten a szövetséget. Jelenleg tagja az RMDSZ-nek, s a jövő évi helyhatósági választásokon a szövetség színeiben kíván ismét pályázni a tisztségre. Közlése szerint annak idején – akárcsak sokan mások – ő is csatlakozott az erdélyi magyar nemzeti mozgalomhoz. Ami a besúgással kapcsolatos vádakat illeti, Sallai János kijelentette: nem volt besúgó, nem ártott senkinek, és ezt a vádat is politikai támadásnak tekinti.
A CNSAS 2008-ban hivatalból vizsgálta a helyhatósági választásokon induló jelölteket, így Sallai Jánost is, akiről azt állapította meg, hogy együttműködött volna a szekuritátéval. A törvény szerint a CNSAS a megállapítását bíróság elé terjeszti, amely megerősíti vagy elveti az abban megfogalmazottakat. Sallai János elmondta: a CNSAS tájékoztatta őt arról, hogy személyét hivatalból vizsgálják, de bírósági döntés egyelőre nem született. Sallai hangsúlyozta, nem érzi magát hibásnak, és minden körülmények között meg fogja védeni magát. Mint ismeretes, a CNSAS az elmúlt helyhatósági választásokon hivatalból ellenőrizte le mindazon személyek politikai múltját, akik köztisztségekre pályáztak.
K. E., P. A. M. Szabadság (Kolozsvár)
A szekuritátéval való kapcsolata miatt elhatárolódik Sallai Jánostól, Szék polgármesterétől az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Sallai tagadja, hogy együttműködött volna a szekuritátéval. Polgármesteri tisztsége miatt a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2008-ban hivatalból vizsgálta Sallait, és annak a szekuritátéval való együttműködéséről szóló megállapítását a törvény értelmében bíróság elé terjesztette – döntés egyelőre nem született.
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elhatárolódik minden tekintetben Sallai Jánostól mint közszereplőtől, remélve, hogy a többi politikai szervezet sem fogja támogatni őt a 2012-es helyhatósági választásokon, ugyanis meggyőződésünk, hogy Mezőség szíve, Szék többet érdemel” – szögezte le tegnapi közleményében az EMNT Kolozs megyei szervezete.
Közleményükben emlékeztetnek Sallai János, Szék polgármesterének honlapján olvasható kijelentésére, miszerint „nagyszabású útjavításba kezdtünk a község területén, amit már bizonyára mindenki észrevett.” Az EMNT úgy véli: az ilyen beruházás minden községben hasznos és dicséretes, a Sallai János honlapján olvasható közlés időzítése azonban nem véletlen, ugyanis állításuk szerint ez összefüggésben van a ma sorra kerülő, immár évek óta, hagyományos módon megszervezett Bertalan-napi rendezvénnyel, illetve „a jelenlegi javítások” a jövő évi helyhatósági választások kampányának a kezdetét jelzik.
A közlemény emlékeztet, hogy 2003-ban Sallai János az EMNT Szamos mente – Mezőség kistérség képviselője lett. „2008-ban napvilágot látott a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) közleménye, amely arról tanúskodik, hogy Sallai János az 1989. decemberi rendszerváltozásig Creţu fedőnév alatt jelentett a Securitatenak; 1989. április 24-én például 300 lejt vett át nyugta ellenében az elnyomó gépezet részét jelentő volt politikai rendőrségnek nyújtott szolgáltatásaiért. Sallai Jánosnak, mindezek fényében erkölcsi kötelessége lenne lemondani polgármesteri tisztségéről” – szögezik le a közleményben.
Sallai János a Szabadság kérdésére elutasította az EMNT Kolozs megyei szervezete által ellene megfogalmazott kifogásokat és vádakat. A mezőségi település polgármestere leszögezte: nincs szándékában lemondani tisztségéről, amelyre demokratikus úton tett szert, és úgy érzi, hogy eleget tesz a feladatának. Emlékeztetett arra, hogy az elmúlt időszakban felújították az iskolát, a kultúrházat, fejlesztették az infrastruktúrát, aszfaltozták az utakat, parkosítottak stb. Ezért Sallai János úgy véli, hogy azoknak, akik őt támadják, nem tetszik a személye, s az ő helyére pályáznak. „Iszákos, semmi emberekről van szó, akik bemocskolják a széki népviseletet, és nem tettek semmit a községért” – mondta a polgármester. Sallai János elmondta: 2008-ban függetlenként nyerte meg a polgármesteri tisztséget, majd visszatért az RMDSZ-be, és újraszervezte helyi szinten a szövetséget. Jelenleg tagja az RMDSZ-nek, s a jövő évi helyhatósági választásokon a szövetség színeiben kíván ismét pályázni a tisztségre. Közlése szerint annak idején – akárcsak sokan mások – ő is csatlakozott az erdélyi magyar nemzeti mozgalomhoz. Ami a besúgással kapcsolatos vádakat illeti, Sallai János kijelentette: nem volt besúgó, nem ártott senkinek, és ezt a vádat is politikai támadásnak tekinti.
A CNSAS 2008-ban hivatalból vizsgálta a helyhatósági választásokon induló jelölteket, így Sallai Jánost is, akiről azt állapította meg, hogy együttműködött volna a szekuritátéval. A törvény szerint a CNSAS a megállapítását bíróság elé terjeszti, amely megerősíti vagy elveti az abban megfogalmazottakat. Sallai János elmondta: a CNSAS tájékoztatta őt arról, hogy személyét hivatalból vizsgálják, de bírósági döntés egyelőre nem született. Sallai hangsúlyozta, nem érzi magát hibásnak, és minden körülmények között meg fogja védeni magát. Mint ismeretes, a CNSAS az elmúlt helyhatósági választásokon hivatalból ellenőrizte le mindazon személyek politikai múltját, akik köztisztségekre pályáztak.
K. E., P. A. M. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 27.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 31.
Jubileumi templomnap Ákoson
Szeptember 4–én, vasárnap tizedik alkalommal várják a híveket Ákosra, a helyi református egyházközség templomnapjára. Ezúttal nevet adnak a gyülekezeti háznak és emléktáblát avatnak a település egykori hősének.
Szeptember 4-én, vasárnap tizedik alkalommal szervez templomnapot az Ákosi Református Egyházközség — tudtuk meg Dobai Zoltán lelkipásztortól. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteleten Botos Csaba somosdi (Maros megye) lelkipásztor hirdet igét. (Hogy miért épp ő, az a helyszínen kiderül.) Ez alkalommal nevezik el a gyülekezeti termet Siloam–háznak. Az istentisztelet keretén belül énekel az érszőllősi Shina együttes és a gyülekezet ifjúsági kórusa. Az istentisztelet után a résztvevők kivonulnak a gyülekezeti ház elé, ahol emléktáblát avatnak Szekeresi Nagy József emlékére, melynek szövege a következő: SZEKERESI NAGY JÓZSEF (1913-1961) Ákos község bírája, Az 1956. évi nemzeti szabadságharcot követő megtorlás áldozata. A szekuritate dési börtönében szenvedett mártírhalált. Halála 50. évfordulóján állította a Nagy József Társaság 2011.
Ki volt Nagy József?
Az idén augusztusban volt 50 éve, hogy Désen meghalt a börtönben Nagy József, 56–os politikai elítélt. Ákos szülötte, 1944. március 19–ig (a német megszállásig) közel négy éven át volt a falu bírója. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. Az mtsz megalakulása után a kollektívában is eredményes munkát végzett. 1957. március 30–án politikai nézetei miatt letartóztatták, öt év szigorított börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Most, az évfordulón, a szokásos ünnepi műsor után a Nagy József Társaság emléktáblát állít, a református presbitérium és a polgármesteri hivatal jóváhagyásával és közreműködésével. erdon.ro
Szeptember 4–én, vasárnap tizedik alkalommal várják a híveket Ákosra, a helyi református egyházközség templomnapjára. Ezúttal nevet adnak a gyülekezeti háznak és emléktáblát avatnak a település egykori hősének.
Szeptember 4-én, vasárnap tizedik alkalommal szervez templomnapot az Ákosi Református Egyházközség — tudtuk meg Dobai Zoltán lelkipásztortól. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteleten Botos Csaba somosdi (Maros megye) lelkipásztor hirdet igét. (Hogy miért épp ő, az a helyszínen kiderül.) Ez alkalommal nevezik el a gyülekezeti termet Siloam–háznak. Az istentisztelet keretén belül énekel az érszőllősi Shina együttes és a gyülekezet ifjúsági kórusa. Az istentisztelet után a résztvevők kivonulnak a gyülekezeti ház elé, ahol emléktáblát avatnak Szekeresi Nagy József emlékére, melynek szövege a következő: SZEKERESI NAGY JÓZSEF (1913-1961) Ákos község bírája, Az 1956. évi nemzeti szabadságharcot követő megtorlás áldozata. A szekuritate dési börtönében szenvedett mártírhalált. Halála 50. évfordulóján állította a Nagy József Társaság 2011.
Ki volt Nagy József?
Az idén augusztusban volt 50 éve, hogy Désen meghalt a börtönben Nagy József, 56–os politikai elítélt. Ákos szülötte, 1944. március 19–ig (a német megszállásig) közel négy éven át volt a falu bírója. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. Az mtsz megalakulása után a kollektívában is eredményes munkát végzett. 1957. március 30–án politikai nézetei miatt letartóztatták, öt év szigorított börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Most, az évfordulón, a szokásos ünnepi műsor után a Nagy József Társaság emléktáblát állít, a református presbitérium és a polgármesteri hivatal jóváhagyásával és közreműködésével. erdon.ro
2011. szeptember 10.
Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963)
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium.
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt.
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről.
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell.
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától.
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető.
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat.
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség.
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt.
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt:
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés.
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére.
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”.
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása).
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.”
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek:
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.”
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963)
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium.
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt.
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről.
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell.
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától.
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető.
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat.
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség.
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt.
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt:
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés.
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére.
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”.
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása).
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.”
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek:
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.”
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul
2011. szeptember 13.
A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 17.
Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 22.
A szekusok markában*
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 25.
"Magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést se!"
Megemlékeztek az 1956-os forradalomról
Magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést sem, valamint az egységben gondolkodás az 1956-os forradalom nagy tanulsága, üzenete – fogalmazott Varga László nyugalmazott lelkipásztor, ’56-os elítélt a vasárnap esti megemlékező előadáson. A 1956-os forradalomról és szabadságharcról Marosvásárhelyen a Deus Providebit Tanulmányi Házban emlékezett meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete. Az est meghívottai Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja, dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, valamint Varga László nyugalmazott lelkipásztor voltak.
Kali István, az EMNT Maros megyei alelnöke köszöntötte a meghívottakat, résztvevőket, vezette a beszélgetést, amelyen a felszólalók az ’56-os forradalomra emlékeztek. Arra a forradalomra, amely – mint Lomnici Zoltán mondta – nem volt bársonyos, hiszen Budapesten a világ legerősebb hadseregével szállt szembe maroknyi magyar. Négyszáz embert halálra ítéltek, több ezer sérültje volt a forradalomnak és 200.000 magyar elhagyta hazáját – vonta meg számokban is a mérleget. Az emberekben az Aranycsapat is tartotta a lelket, megerősítette őket, hitet adott nekik. A sportolók, az Aranycsapat tagjai az ország hírnevét öregbítették, egy-egy mérkőzéssel dicsőséget szerezve a magyar sportnak. "A szabadság gondolatát, a hősök emlékét mindig meg kell őrizni, nem szabad feledni" – jelentette ki Lomnici Zoltán. A válogatott futballcsapat tagjaként, a forradalom idején 31 éves Buzánszky Jenő szerint a sport megmutatja, hogy egy nemzet milyen erős tud lenni, hiszen a sport nemcsak fizikai erőt jelent, hanem lelki erőt is. "Annak, aki vállalja, hogy egy nemzetet képvisel, le kell tudnia mondani a dolce vitáról, a szórakozásról. Egy országot a sporton és a kultúrán keresztül ismernek meg" – mondta a legendás Aranycsapat tagja, aki szerint az ’56-os forradalom olyan esemény, amelyről illő megemlékezni minden magyarnak. A mai nemzedéknek üzente: érdemes magyarnak lenni, de sokat kell tenni azért, hogy erőteljes magyar nemzetet építsünk fel. Az 1956-os forradalom és szabadságharc elítéltje, a ma 83 éves Varga László szerint "két nap leforgása alatt olyan egység alakult ki Magyarországon, a legkisebb falutól a fővárosig, amit elképzelni sem lehetett volna azelőtt. Az egész nemzet egyet akart. Ez az egységben való gondolkodás volt a nagy tanulsága a forradalomnak és a mai fiataloknak is csak ezt tudom ajánlani". A forradalom első, "szép felét" Budapesten élte át Varga László, akit hazatérése után letartóztattak, életfogytiglani ítéletet plusz tíz évet kapott hazaárulásért. "A nagy bűnöm az volt, hogy vezető emberekkel beszélgettem Budapesten és azok véleményét kérdeztem meg Erdély jövője felől. Ezt a szekuritáté úgy értelmezte, hogy utasításokat hoztam külföldről. 7 évet, 4 hónapot és hét napot töltöttem börtönökben: Kolozsváron, Szamosújváron, Jilaván, Désen, Pitesti-en. Amerikának egyetlen becsületes cselekedete az volt, hogy amikor Románia pénzt kért, feltételül szabták, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat és helyezzék végzettségüknek megfelelő pozíciókba. Akkor mind kiszabadultunk" – emlékezett vissza. A nyugalmazott lelkész ma nem lát egyetlen olyan politikai irányzatot sem, "amelyik egyáltalán akar valamit tenni, nem csak beszélni", a fiataloknak pedig azt ajánlja, hogy gondolkozzanak a saját fejükkel és ne hagyják "az agyukat kimosni". "Ahhoz, hogy gondolkodni képesek legyenek, méltóztassanak tanulni. Szakmát is, hogy emberek legyenek, és a magyarságukat is. Tanulják meg, mit jelentett és mit jelent magyarnak lenni, tanulják meg, hogy magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést se! Ez a magyar forradalom üzenete" – mondta Varga László.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Megemlékeztek az 1956-os forradalomról
Magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést sem, valamint az egységben gondolkodás az 1956-os forradalom nagy tanulsága, üzenete – fogalmazott Varga László nyugalmazott lelkipásztor, ’56-os elítélt a vasárnap esti megemlékező előadáson. A 1956-os forradalomról és szabadságharcról Marosvásárhelyen a Deus Providebit Tanulmányi Házban emlékezett meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete. Az est meghívottai Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja, dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, valamint Varga László nyugalmazott lelkipásztor voltak.
Kali István, az EMNT Maros megyei alelnöke köszöntötte a meghívottakat, résztvevőket, vezette a beszélgetést, amelyen a felszólalók az ’56-os forradalomra emlékeztek. Arra a forradalomra, amely – mint Lomnici Zoltán mondta – nem volt bársonyos, hiszen Budapesten a világ legerősebb hadseregével szállt szembe maroknyi magyar. Négyszáz embert halálra ítéltek, több ezer sérültje volt a forradalomnak és 200.000 magyar elhagyta hazáját – vonta meg számokban is a mérleget. Az emberekben az Aranycsapat is tartotta a lelket, megerősítette őket, hitet adott nekik. A sportolók, az Aranycsapat tagjai az ország hírnevét öregbítették, egy-egy mérkőzéssel dicsőséget szerezve a magyar sportnak. "A szabadság gondolatát, a hősök emlékét mindig meg kell őrizni, nem szabad feledni" – jelentette ki Lomnici Zoltán. A válogatott futballcsapat tagjaként, a forradalom idején 31 éves Buzánszky Jenő szerint a sport megmutatja, hogy egy nemzet milyen erős tud lenni, hiszen a sport nemcsak fizikai erőt jelent, hanem lelki erőt is. "Annak, aki vállalja, hogy egy nemzetet képvisel, le kell tudnia mondani a dolce vitáról, a szórakozásról. Egy országot a sporton és a kultúrán keresztül ismernek meg" – mondta a legendás Aranycsapat tagja, aki szerint az ’56-os forradalom olyan esemény, amelyről illő megemlékezni minden magyarnak. A mai nemzedéknek üzente: érdemes magyarnak lenni, de sokat kell tenni azért, hogy erőteljes magyar nemzetet építsünk fel. Az 1956-os forradalom és szabadságharc elítéltje, a ma 83 éves Varga László szerint "két nap leforgása alatt olyan egység alakult ki Magyarországon, a legkisebb falutól a fővárosig, amit elképzelni sem lehetett volna azelőtt. Az egész nemzet egyet akart. Ez az egységben való gondolkodás volt a nagy tanulsága a forradalomnak és a mai fiataloknak is csak ezt tudom ajánlani". A forradalom első, "szép felét" Budapesten élte át Varga László, akit hazatérése után letartóztattak, életfogytiglani ítéletet plusz tíz évet kapott hazaárulásért. "A nagy bűnöm az volt, hogy vezető emberekkel beszélgettem Budapesten és azok véleményét kérdeztem meg Erdély jövője felől. Ezt a szekuritáté úgy értelmezte, hogy utasításokat hoztam külföldről. 7 évet, 4 hónapot és hét napot töltöttem börtönökben: Kolozsváron, Szamosújváron, Jilaván, Désen, Pitesti-en. Amerikának egyetlen becsületes cselekedete az volt, hogy amikor Románia pénzt kért, feltételül szabták, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat és helyezzék végzettségüknek megfelelő pozíciókba. Akkor mind kiszabadultunk" – emlékezett vissza. A nyugalmazott lelkész ma nem lát egyetlen olyan politikai irányzatot sem, "amelyik egyáltalán akar valamit tenni, nem csak beszélni", a fiataloknak pedig azt ajánlja, hogy gondolkozzanak a saját fejükkel és ne hagyják "az agyukat kimosni". "Ahhoz, hogy gondolkodni képesek legyenek, méltóztassanak tanulni. Szakmát is, hogy emberek legyenek, és a magyarságukat is. Tanulják meg, mit jelentett és mit jelent magyarnak lenni, tanulják meg, hogy magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést se! Ez a magyar forradalom üzenete" – mondta Varga László.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2011. október 26.
Perelnek a Szoboszlay-per áldozatainak hozzátartozói
Áldozatonként 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényelnek a román államtól az 1958-as Szoboszlay-per áldozatainak leszármazottai. Az első tanúmeghallgatásra tegnap került sor. Gondot jelent, hogy a perek különböző helyszíneken zajlanak.
Tanúként hallgatták meg az 1958-as Szoboszlay-per két túlélőjét, Ferencz Ervint és Orbán Pétert tegnap délben a Hargita megyei törvényszéken. A két idős elítélt az áldozatok leszármazottjai által indított fájdalomdíjperben tanúskodott a több mint fél évszázaddal ezelőtt történtekről.
Amint arról beszámoltunk, háromesztendős pereskedés után tavaly a kolozsvári táblabíróság felmentette a Szoboszlay-per 57 elítéltjét. Az egykori katonai törvényszék által hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladárt és további kilenc társát még 1958. szeptember elsején kivégezték, a többieket börtönbüntetésre ítélték. A halálraítéltek hozzátartozói a mai napig nem szereztek tudomást szeretteik holttestének a hollétéről. A most zajló perben Safta Mária Ildikó a kivégzett apja, Tamás Imre, Maria Şerban a szintén a halálba küldött apja, Arcadie Crâsnic, valamint Pataki Alexia Mária a megölt apja, Pataki Zoltán és azonos sorsú nagynénje, Pataki Alexia után áldozatonkénti 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényel a román államtól.
A tanúk szerint – akiket húsz, illetve huszonöt éves szabadságvesztésre ítéltek – ennél lényegesen többet ér egy-egy emberi élet. A 92. életévébe lépett Ervin atya az őt és sorstársait érintő, múlt rendszerbeli kegyetlenségekről számolt be a törvényszéken. Kérdésünkre, hogy maga számára, mint aki a Szoboszlay-per elítéltjeként évekig ült börtönben, majd 1980-ban újból letartoztatták, miért nem igényel fájdalomdíjat, a lelkész elmondta, őt a becsületbeli kártérítés érdekelné. „Engem nem a pénz, hanem a becsületbeli kártérítés foglalkoztat, azonban most értesültem arról, hogy a politikai foglyokat ilyesmi nem illeti meg. Romániában mindenkinek jár, még a tolvajoknak is, csak nekünk nem” – kifogásolta a gyergyószárhegyi kolostorban élő pap.
„Annak ellenére, hogy 1958-ban egyetlen ítélettel, egyetlen helyen döntöttek az ötvenhetek sorsáról, illetve a tavaly szintén egyetlen ítélettel mentették fel valamennyiüket, a pénzügyminisztérium kérésére a Maros megyei törvényszék felszabdalta a pert, így ahány fájdalomdíj-igénylő van, annyi pert kell beindítanunk. A pénzügyi tárca rondaságára vall, hogy körbeutaztatja az országot az idős tanúkkal” – nehezményezte a tegnapi csíkszeredai tárgyalás után Kincses Előd, a kárvallottak jogi képviselője. Kérdésünkre, hogy ezek szerint születhetnek-e egymásnak teljesen ellentmondásos ítéletek, a marosvásárhelyi ügyvéd igennel válaszolt. „Az erkölcsi kártérítés, avagy a fájdalomdíj megítélése még mindig a román igazságszolgáltatás cseppfolyós része. A döntések nagyrészt bírói hasra ütéssel születnek” – magyarázta lapunknak Kincses.
Maga a Szoboszlay-per újratárgyalása sem bizonyult zökkenőmentesnek. A marosvásárhelyi ügyvédet 2007-ben Szoboszlay Aladár lánytestvére, Szabó Emilné bízta meg bátyja perének újravételével. Az ügy a lehető legrosszabbul rajtolt: előbb sem a katonai, sem a polgári kolozsvári törvényszék nem akarta újratárgyalni a valamikori katonai törvényszék ügyét, majd amikor a fővárosi Legfelsőbb Ítélő- és Semmitőszék a táblabíróságra utalta a pert, az ottani törvénybírók elutasították Szabó Emilné kérését. A bukaresti legfelsőbb törvényszék elfogadta Kincsesék fellebbezését, és visszahelyezte a pert Kolozsvárra. Tavaly a felperes és ügyvédje másodjára sikerrel járt.
(Kivégzés lett a vége a forradalmi szervezkedésnek. Szoboszlay Aladár 1925-ben született Temesvár-Mehalán, Kolozsváron érettségizett, majd 1948-ban szintén Temesváron szentelték pappá. Négy évig Pécskán szolgált, majd káplánként visszakerült a Béga-parti városba. Itt kezdte el 1956 végén megírni a Confederatio című művét, amelyben kifejtette nézeteit egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció létrehozásáról. Ennek megvalósítására már ’55-ben társakat keresett és talált. Legfőbb segítője Reusz Klára és Alexandru Fântânaru aradi román ügyvéd lett. Azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egy időben Romániában is forradalmat robbantsanak ki. Fântânaru felvette a kapcsolatot a Fogaras környékén bujkáló kommunistaellenes román partizánokkal, valamint a mozgalomba sikerült beszerveznie egy páncélos ezredest, akinek az lett volna a feladata, hogy egységeit Caracalból a fővárosba vezesse, és megszállja a stratégiailag legfontosabb épületeket, amihez felfegyverzett székely katonák is csatlakoztak volna. Szoboszlaynak több csíki embert is sikerült bevonni a szervezkedésbe, így a mozgalom egyik központja hamarosan Csíkszereda lett. Az államhatalom viszonylag hamar tudomást szerzett a szervezkedésről. Egy Iosif álnevű besúgó jelentette fel a szervezkedőket, aki maga is be volt vonva a készülődésekbe. Ezek után az egykori román titkosszolgálat, a Szekuritáté emberei letartóztatták a konspiráció résztvevőit, majd a Kolozsváron sorra kerülő, Szoboszlay-perként ismert eljárásban 57 személyt ítéltek el. Közülük 11-et golyó általi halálra, a többieket pedig átlagosan 17 esztendő szabadságvesztésre. A 11 halálraítéltből végül 10-et végeztek ki, köztük Szoboszlayt Aladárt is.)
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Áldozatonként 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényelnek a román államtól az 1958-as Szoboszlay-per áldozatainak leszármazottai. Az első tanúmeghallgatásra tegnap került sor. Gondot jelent, hogy a perek különböző helyszíneken zajlanak.
Tanúként hallgatták meg az 1958-as Szoboszlay-per két túlélőjét, Ferencz Ervint és Orbán Pétert tegnap délben a Hargita megyei törvényszéken. A két idős elítélt az áldozatok leszármazottjai által indított fájdalomdíjperben tanúskodott a több mint fél évszázaddal ezelőtt történtekről.
Amint arról beszámoltunk, háromesztendős pereskedés után tavaly a kolozsvári táblabíróság felmentette a Szoboszlay-per 57 elítéltjét. Az egykori katonai törvényszék által hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladárt és további kilenc társát még 1958. szeptember elsején kivégezték, a többieket börtönbüntetésre ítélték. A halálraítéltek hozzátartozói a mai napig nem szereztek tudomást szeretteik holttestének a hollétéről. A most zajló perben Safta Mária Ildikó a kivégzett apja, Tamás Imre, Maria Şerban a szintén a halálba küldött apja, Arcadie Crâsnic, valamint Pataki Alexia Mária a megölt apja, Pataki Zoltán és azonos sorsú nagynénje, Pataki Alexia után áldozatonkénti 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényel a román államtól.
A tanúk szerint – akiket húsz, illetve huszonöt éves szabadságvesztésre ítéltek – ennél lényegesen többet ér egy-egy emberi élet. A 92. életévébe lépett Ervin atya az őt és sorstársait érintő, múlt rendszerbeli kegyetlenségekről számolt be a törvényszéken. Kérdésünkre, hogy maga számára, mint aki a Szoboszlay-per elítéltjeként évekig ült börtönben, majd 1980-ban újból letartoztatták, miért nem igényel fájdalomdíjat, a lelkész elmondta, őt a becsületbeli kártérítés érdekelné. „Engem nem a pénz, hanem a becsületbeli kártérítés foglalkoztat, azonban most értesültem arról, hogy a politikai foglyokat ilyesmi nem illeti meg. Romániában mindenkinek jár, még a tolvajoknak is, csak nekünk nem” – kifogásolta a gyergyószárhegyi kolostorban élő pap.
„Annak ellenére, hogy 1958-ban egyetlen ítélettel, egyetlen helyen döntöttek az ötvenhetek sorsáról, illetve a tavaly szintén egyetlen ítélettel mentették fel valamennyiüket, a pénzügyminisztérium kérésére a Maros megyei törvényszék felszabdalta a pert, így ahány fájdalomdíj-igénylő van, annyi pert kell beindítanunk. A pénzügyi tárca rondaságára vall, hogy körbeutaztatja az országot az idős tanúkkal” – nehezményezte a tegnapi csíkszeredai tárgyalás után Kincses Előd, a kárvallottak jogi képviselője. Kérdésünkre, hogy ezek szerint születhetnek-e egymásnak teljesen ellentmondásos ítéletek, a marosvásárhelyi ügyvéd igennel válaszolt. „Az erkölcsi kártérítés, avagy a fájdalomdíj megítélése még mindig a román igazságszolgáltatás cseppfolyós része. A döntések nagyrészt bírói hasra ütéssel születnek” – magyarázta lapunknak Kincses.
Maga a Szoboszlay-per újratárgyalása sem bizonyult zökkenőmentesnek. A marosvásárhelyi ügyvédet 2007-ben Szoboszlay Aladár lánytestvére, Szabó Emilné bízta meg bátyja perének újravételével. Az ügy a lehető legrosszabbul rajtolt: előbb sem a katonai, sem a polgári kolozsvári törvényszék nem akarta újratárgyalni a valamikori katonai törvényszék ügyét, majd amikor a fővárosi Legfelsőbb Ítélő- és Semmitőszék a táblabíróságra utalta a pert, az ottani törvénybírók elutasították Szabó Emilné kérését. A bukaresti legfelsőbb törvényszék elfogadta Kincsesék fellebbezését, és visszahelyezte a pert Kolozsvárra. Tavaly a felperes és ügyvédje másodjára sikerrel járt.
(Kivégzés lett a vége a forradalmi szervezkedésnek. Szoboszlay Aladár 1925-ben született Temesvár-Mehalán, Kolozsváron érettségizett, majd 1948-ban szintén Temesváron szentelték pappá. Négy évig Pécskán szolgált, majd káplánként visszakerült a Béga-parti városba. Itt kezdte el 1956 végén megírni a Confederatio című művét, amelyben kifejtette nézeteit egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció létrehozásáról. Ennek megvalósítására már ’55-ben társakat keresett és talált. Legfőbb segítője Reusz Klára és Alexandru Fântânaru aradi román ügyvéd lett. Azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egy időben Romániában is forradalmat robbantsanak ki. Fântânaru felvette a kapcsolatot a Fogaras környékén bujkáló kommunistaellenes román partizánokkal, valamint a mozgalomba sikerült beszerveznie egy páncélos ezredest, akinek az lett volna a feladata, hogy egységeit Caracalból a fővárosba vezesse, és megszállja a stratégiailag legfontosabb épületeket, amihez felfegyverzett székely katonák is csatlakoztak volna. Szoboszlaynak több csíki embert is sikerült bevonni a szervezkedésbe, így a mozgalom egyik központja hamarosan Csíkszereda lett. Az államhatalom viszonylag hamar tudomást szerzett a szervezkedésről. Egy Iosif álnevű besúgó jelentette fel a szervezkedőket, aki maga is be volt vonva a készülődésekbe. Ezek után az egykori román titkosszolgálat, a Szekuritáté emberei letartóztatták a konspiráció résztvevőit, majd a Kolozsváron sorra kerülő, Szoboszlay-perként ismert eljárásban 57 személyt ítéltek el. Közülük 11-et golyó általi halálra, a többieket pedig átlagosan 17 esztendő szabadságvesztésre. A 11 halálraítéltből végül 10-et végeztek ki, köztük Szoboszlayt Aladárt is.)
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 29.
Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma
2011. november 2.
Az erdélyi magyarság szolgálatában
A Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet.
Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom".
Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává".
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet.
Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom".
Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává".
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 2.
Az érendrédi politikai elítéltek emlékére
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)
2011. november 9.
Visszaigényelhetjük az egyházi levéltárakat rendszerezésük előtt
A ferencesek több mint 160 doboznyi gyűjteményüket kaphatják vissza
A kommunizmus idején elkobzott egyházi levéltárak visszaszolgáltatására, bizonyos feltételek mellett magánlevéltárak létrehozására kínál lehetőséget a 16/1996-os számú levéltári törvény módosítása, amelyet tegnap a képviselőház is elfogadott – tájékoztatta lapunkat Máté András Levente. A törvény egyházi, levéltári anyagok visszaszolgáltatását is szabályozza – a jogcím nélkül elkobzott levéltári anyagokat püspökségenként visszaigényelhetik az egyházak, a puszta jogot harminc napon belül megkapva. A természetbeli visszaszolgáltatás olyan arányban történik, amennyire a jogos visszaigénylők biztosítani tudják a megfelelő tárolást, karbantartást és hozzáférhetőséget. A módosítási javaslatot az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője Kerekes Károly és Márton Árpád RMDSZ-es képviselőtársaival együtt kezdeményezte. Ha az ellenzék nem támadja meg a törvényt az Alkotmánybíróságon, és Traian Băsescu államfő kihirdeti, akkor az érvényesnek tekinthető.
A törvény előírásai szerint olyan magánlevéltárakat lehet létrehozni, amelyek a munkaviszonnyal kapcsolatos levéltári anyagokat kezelnek. Ezekhez azok a személyek fordulhatnak, akik a fizetésükkel, munkaviszonyukkal kapcsolatosan akarnak információkat és bizonylatokat megszerezni, egyebek mellett például annak érdekében, hogy kiszámítsák a nyugdíjukat.
Arra voltunk kíváncsiak, a levéltárak visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvénymódosítás hírét hogyan fogadják az egyházak, amelyek régóta várnak erre a jogorvoslásra.
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) lapunknak elmondta: bár a törvény tartalmát még pontosan nem ismeri, de korábbi információi szerint a levéltári anyagok visszaszolgáltatása csak a feldolgozásukat követően történhet meg. Az államosításkor a kolozsvári ferences kolostor középkori okiratokat is tartalmazó gyűjteményét, levéltárát elkobozták, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, és mindmáig nincs kutatható állapotban.
– A ferences anyag mindmáig nincs feldolgozva a levéltárban, ilyen szempontból hátrányban vagyunk, de a törvény által kínált lehetőségekkel mindenképpen élni fogunk – emelte ki Orbán Szabolcs. Mint mondta, mindeddig nem nyerhettek betekintést gyűjteményükbe, ilyen irányú igényléseiket azzal utasították el, hogy az anyag még nem kutatható.
Flóra Ágnes történész, levéltáros, az állami levéltár kolozsvári fiókjának munkatársa úgy tudja, a ferences kolostor gyűjteménye már töredékeiben, feldúlva, a Szekuritátétól való átmentés nyomán került az intézménybe. A 23 folyóméternyi, teljesen rendszertelen anyag (7 doboz körülbelül egy méter) feldolgozását tavaly kezdte el, de a munka nehézkessége miatt csekély részét sikerült csak rendeznie. Mint mondta, a törvény tartalmát még nem ismeri, de logikusnak tűnik, hogy visszaszolgáltatásuk előtt a levéltári anyagokat azonosítsák.
Máté András úgy tájékoztatott, a levéltári anyagok visszaszolgáltatásának nem feltétele azok rendszerezése. Ez a folyamat egyébként tovább tolhatná a visszaszolgáltatás időpontját, hiszen a munka mennyisége és a szakemberek kis létszáma miatt az alapos rendszerezés akár több évet is igényelne.
Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője szerint mindenképp üdvözlendőnek tartják a törvényt, amennyiben azt az erdélyi magyar történelmi egyházak igényeinek megfelelően és javaslatainak figyelembevételével fogadták el. –A jogszabály kedvező alkalmazása nagy lépés lehet a történelmi igazságszolgáltatások sorában – nyilatkozta a főjegyző.
Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is örömmel nyugtázta, hogy ilyen hosszú idő elteltével a most elfogadott törvény megteremti a lehetőséget az egyházi levéltárak anyagának visszaszolgáltatására. Lapzártáig nem sikerült elérnünk Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspököt, hogy nyilatkozzon ebben a kérdésben.
Potyó Ferenc pápai káplán, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke emlékeztetett: az egyház régóta kéri, hogy levéltári dokumentumait visszakaphassa.
– Örvendünk, hogy mostanra körvonalazódik ennek az ügynek is a megoldása. Amikor 1996-ban Emil Constantinescu frissen megválasztott államfő találkozott az egyházak képviselőivel, felvetettük neki az egyházaknak a visszaszolgáltatásra vonatkozó kérését. Erre az államfő azt mondta, hogy amit 1948-ban egy tollvonással elvettek, azt most nehéz lesz visszaszereznünk. Az egyházi ingatlanok ügyében történt némi előrehaladás, ám a levéltári anyagokra vonatkozólag nem. Az egyházaktól elkobzott dokumentumok többsége az egyház sajátos életvitelével kapcsolatos, azaz kimondottan egyházi dokumentumok. Az, hogy ezek több évszázadon át fennmaradtak, mind létezésünk bizonyítéka. Ezek a dokumentumok már nemzeti kincsekké váltak. A gyulafehérvári római katolikus érsekség már képes biztosítani a legkorszerűbb tárolási és kezelési követelményeket – összegzett az érseki káplán.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 17.
Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. november 20.
Zarándoklat Érmindszentre, Ady Endre szülőfalujába
Ady Endre születésének 134. évfordulójára emlékeztek 2011. november 19-én, szombaton a költő szülőfalujában, a korábban Szilágy, ma Szatmár megyéhez tartozó Érmindszenten. A település református templomában ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az irodalmi zarándoklat. Balla Árpád helyi lelkipásztor köszöntötte a templomot zsúfolásig megtöltő résztvevőket: a határon innen és túlról érkezett egyházi és világi méltóságokat, elöljárókat, irodalmárokat, pedagógusokat és diákokat.
Szentbeszédet mondott Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke. „Ady Endre az emberi lélek nyugtalanságával kereste a választ az emberiség nagy kérdéseire. Istenes verseiből kitűnik, hogy közel állt ahhoz, hogy megtalálja a választ, de nem volt elég kitartó és mindig visszatért a kételkedés árnyékába” – fogalmazott a római katolikus püspök. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is, aki Ady Endrét „perlekedő világi prófétának” és a „kemény és ítéletes szavak zseniális megfogalmazójának” nevezte. A prófétaság karikatúrája, a bibliai Jónás példáján keresztül az igehirdető arra hívta fel a figyelmet, hogy „az örömöt kisajátítani, önzőségben vagy önsajnálatban élni nem kedves cselekedet Isten előtt”.
Az istentiszteletet követően Ady szülőházának udvarán, a költő mellszobránál folytatódott a megemlékezés, ahol elsőként Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke mondott köszöntőt. Hangsúlyozta: önös érdekeink helyett a nemzet érdekeit kell előtérbe helyezni. Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke elmondta Ady Endre egy új és igazságosabb élet hírnöke volt, aki kritikai önszemléletre próbálta rávezetni a nemzet fiait. Ostorozó szavai 2011-ben is érvényesek, tette hozzá az anyaországi elöljáró. Szilágyi Mátyás főkonzul példamutatónak nevezte Ady Endre életművét és hazaszeretetét. „Nagy költőnk féltve óvta a Partiumot, Erdélyt, a kicsiny hazát a szétszakadástól, a nemzethaláltól, mintegy előre látva a magyarság nagy tragédiáját, Trianont” – hangzott el. Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának üdvözlő szavait Nemes Csaba politikai főtanácsadó tolmácsolta. „Úgy kell szolgálni a nemzet ügyét, hogy nem várunk érte fizetséget, és áldozatokra is készek vagyunk. Csak azt a csatát veszíthetjük el, amelyben el sem indultunk” – állt az államtitkár Budapesten keltezett levelében.
Az ünnepi beszédek sorát L. Simon László költő, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke nyitotta meg, aki erdélyi utazásainak élményét is felelevenítve a magyar-magyar és magyar-román megbékélés szükségszerűségét hangsúlyozta. Kifejtette: „közös dolgunk erdélyi magyaroknak, anyaországi magyaroknak, romániai románoknak, hogy együtt tegyünk azért, hogy a magyarok hazájuknak érezhessék továbbra is a saját szülőföldjüket. Hogy megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat, hogy mindent megtehessenek azért, hogy azt a kultúrát és azt a nyelvet vihessék tovább, amelyet éppen Ady hagyott örökül számukra.” Véleménye szerint az Érmindszenten született költő a felelős politizálás megtestesítője, saját lelkiismeretünk szimbóluma. Szili Katalin, független országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke ünnepi beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Ady Endre egyszerre volt magyar és európai. Mindaz, amit költészete képvisel, arra emlékeztet bennünket, mai magyarokat, hogy alakítói lehetünk saját sorsunknak legyen szó a jólétünk megteremtéséről, vagy az autonómiatörekvésekről, hangoztatta a képviselőasszony.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszéde elején felelevenítette Ady születésének századik évfordulója alkalmából, az ébredező ellenállás évében, 1977-ben tartott zarándoklatot. Akkor a Szekuritáté ügynökeinek jelenlétében zajlott az ünnepség. Ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a tikosszolgálati dossziékban a mai napig megtalálhatóak a jelentések arról, hogy kik voltak jelen és mit mondtak. Visszaemlékezésében az EP-alelnök kitért a szabadulás esztendejében, 1990-ben szervezett első szabad zarándoklatra, majd felidézte a 2002-es évet is, amelyet a „kisiklatás évének” nevezett. Ekkor lopták el ugyanis a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyertes pályázatát és hiúsították meg az érmindszenti kulturális központ és termálfürdő megvalósulását, mondta. Örömét fejezte ki, hogy 2011-re újra együtt, a politikai pártálláson felülemelkedve emlékezhetnek meg Ady Endréről.
Az érmindszenti Ady-központ szükségességét hangoztatva Tőkés László elmondta: „Nem tehetjük meg azt, hogy Ady Endrét az egekig felmagasztaljuk, míg Érmindszent lent marad a sárban. Kompromisszumokat lehet kötni, de megalkudnunk végzetes lehet.” A 320 milliós projekt meghiúsulása szerinte a hallgatásnak is köszönhető, hiszen nem volt aki szóljon ellene. „Van amikor nem szabad hallgatni. «Góg és Magóg fia», «a protestáló hit és küldetéses vétó» apostola hogyan is tűrhetné meg, hogy itt álljunk és ünnepeljük őt miközben az elhallgattatás gyászos koszorúit hordjuk szobrának talapzatára.” – hangzott el. Az ünneplés hitelét Tőkés László szerint csak az adja vissza, ha elég bátrak vagyunk a szólásra és a cselekvésre Érmindszent érdekében.
Beszéde utolsó részében az EP-alelnök azt hangsúlyozta, hogy fel kell lépni a korrupció, az állam kifosztása és eladósítása ellen. Össze kell fogni, hiszen „éhes gyomorral és kifosztottan nem lehet magyarnak lenni."
Az Ady-költemények szavalásával és a költő megzenésített verseinek előadásával kísért ünnepség végén Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke mondott áldást, majd a résztvevők megkoszorúzták Ady Endre mellszobrát.
Nagyvárad, 2011. november 20.
Erdély.ma
Ady Endre születésének 134. évfordulójára emlékeztek 2011. november 19-én, szombaton a költő szülőfalujában, a korábban Szilágy, ma Szatmár megyéhez tartozó Érmindszenten. A település református templomában ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az irodalmi zarándoklat. Balla Árpád helyi lelkipásztor köszöntötte a templomot zsúfolásig megtöltő résztvevőket: a határon innen és túlról érkezett egyházi és világi méltóságokat, elöljárókat, irodalmárokat, pedagógusokat és diákokat.
Szentbeszédet mondott Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke. „Ady Endre az emberi lélek nyugtalanságával kereste a választ az emberiség nagy kérdéseire. Istenes verseiből kitűnik, hogy közel állt ahhoz, hogy megtalálja a választ, de nem volt elég kitartó és mindig visszatért a kételkedés árnyékába” – fogalmazott a római katolikus püspök. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is, aki Ady Endrét „perlekedő világi prófétának” és a „kemény és ítéletes szavak zseniális megfogalmazójának” nevezte. A prófétaság karikatúrája, a bibliai Jónás példáján keresztül az igehirdető arra hívta fel a figyelmet, hogy „az örömöt kisajátítani, önzőségben vagy önsajnálatban élni nem kedves cselekedet Isten előtt”.
Az istentiszteletet követően Ady szülőházának udvarán, a költő mellszobránál folytatódott a megemlékezés, ahol elsőként Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke mondott köszöntőt. Hangsúlyozta: önös érdekeink helyett a nemzet érdekeit kell előtérbe helyezni. Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke elmondta Ady Endre egy új és igazságosabb élet hírnöke volt, aki kritikai önszemléletre próbálta rávezetni a nemzet fiait. Ostorozó szavai 2011-ben is érvényesek, tette hozzá az anyaországi elöljáró. Szilágyi Mátyás főkonzul példamutatónak nevezte Ady Endre életművét és hazaszeretetét. „Nagy költőnk féltve óvta a Partiumot, Erdélyt, a kicsiny hazát a szétszakadástól, a nemzethaláltól, mintegy előre látva a magyarság nagy tragédiáját, Trianont” – hangzott el. Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának üdvözlő szavait Nemes Csaba politikai főtanácsadó tolmácsolta. „Úgy kell szolgálni a nemzet ügyét, hogy nem várunk érte fizetséget, és áldozatokra is készek vagyunk. Csak azt a csatát veszíthetjük el, amelyben el sem indultunk” – állt az államtitkár Budapesten keltezett levelében.
Az ünnepi beszédek sorát L. Simon László költő, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke nyitotta meg, aki erdélyi utazásainak élményét is felelevenítve a magyar-magyar és magyar-román megbékélés szükségszerűségét hangsúlyozta. Kifejtette: „közös dolgunk erdélyi magyaroknak, anyaországi magyaroknak, romániai románoknak, hogy együtt tegyünk azért, hogy a magyarok hazájuknak érezhessék továbbra is a saját szülőföldjüket. Hogy megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat, hogy mindent megtehessenek azért, hogy azt a kultúrát és azt a nyelvet vihessék tovább, amelyet éppen Ady hagyott örökül számukra.” Véleménye szerint az Érmindszenten született költő a felelős politizálás megtestesítője, saját lelkiismeretünk szimbóluma. Szili Katalin, független országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke ünnepi beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Ady Endre egyszerre volt magyar és európai. Mindaz, amit költészete képvisel, arra emlékeztet bennünket, mai magyarokat, hogy alakítói lehetünk saját sorsunknak legyen szó a jólétünk megteremtéséről, vagy az autonómiatörekvésekről, hangoztatta a képviselőasszony.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszéde elején felelevenítette Ady születésének századik évfordulója alkalmából, az ébredező ellenállás évében, 1977-ben tartott zarándoklatot. Akkor a Szekuritáté ügynökeinek jelenlétében zajlott az ünnepség. Ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a tikosszolgálati dossziékban a mai napig megtalálhatóak a jelentések arról, hogy kik voltak jelen és mit mondtak. Visszaemlékezésében az EP-alelnök kitért a szabadulás esztendejében, 1990-ben szervezett első szabad zarándoklatra, majd felidézte a 2002-es évet is, amelyet a „kisiklatás évének” nevezett. Ekkor lopták el ugyanis a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyertes pályázatát és hiúsították meg az érmindszenti kulturális központ és termálfürdő megvalósulását, mondta. Örömét fejezte ki, hogy 2011-re újra együtt, a politikai pártálláson felülemelkedve emlékezhetnek meg Ady Endréről.
Az érmindszenti Ady-központ szükségességét hangoztatva Tőkés László elmondta: „Nem tehetjük meg azt, hogy Ady Endrét az egekig felmagasztaljuk, míg Érmindszent lent marad a sárban. Kompromisszumokat lehet kötni, de megalkudnunk végzetes lehet.” A 320 milliós projekt meghiúsulása szerinte a hallgatásnak is köszönhető, hiszen nem volt aki szóljon ellene. „Van amikor nem szabad hallgatni. «Góg és Magóg fia», «a protestáló hit és küldetéses vétó» apostola hogyan is tűrhetné meg, hogy itt álljunk és ünnepeljük őt miközben az elhallgattatás gyászos koszorúit hordjuk szobrának talapzatára.” – hangzott el. Az ünneplés hitelét Tőkés László szerint csak az adja vissza, ha elég bátrak vagyunk a szólásra és a cselekvésre Érmindszent érdekében.
Beszéde utolsó részében az EP-alelnök azt hangsúlyozta, hogy fel kell lépni a korrupció, az állam kifosztása és eladósítása ellen. Össze kell fogni, hiszen „éhes gyomorral és kifosztottan nem lehet magyarnak lenni."
Az Ady-költemények szavalásával és a költő megzenésített verseinek előadásával kísért ünnepség végén Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke mondott áldást, majd a résztvevők megkoszorúzták Ady Endre mellszobrát.
Nagyvárad, 2011. november 20.
Erdély.ma
2011. november 28.
Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. december 10.
Hírsaláta
KORMÁNYALKALMAZOTT A SAJTÓSZABADSÁG ÉLHARCOSA. A távközlési és informatikai minisztérium tanácsosaként dolgozik Salamon Márton László, a Bukarestben kiadott Új Magyar Szó (ÚMSZ) felelős szerkesztője.
Az újságíró 2010 elejétől félállásban dolgozik a minisztériumi apparátusban. A minisztérium egyik államtitkára az RMDSZ-es Moldován József, aki szerint Salamon feladatai közé tartozik a lapszemlék készítése, valamint olyan dokumentumok lefordítása románról magyarra, illetve magyarról románra, amelyek "fontosak a magyar közösség szempontjából". Legutóbbi, idén májusban kitöltött nyilatkozata szerint az ÚMSZ felelős szerkesztője 3251 lejes éves fizetést kapott a távközlési minisztériumtól. Az ÚMSZ egyébként idén március 15-én üres címlappal jelent meg, tiltakozva a sajtószabadság megsértése ellen. (Krónika)
DÉZSI ATTILA LETT A KORMÁNYFŐTITKÁR. Az RMDSZ Hunyad megye prefektusát jelölte erre a pozícióra, és Emil Boc miniszterelnök elfogadta a szövetség javaslatát. A kormányfőtitkárság vezetői pozíciója két hete üresedett meg, miután a korábbi vezető korrupciós botrányba keveredett. A tisztséget az RMDSZ múlt héten kérte a demokrata liberálisoktól cserébe azért, hogy támogatják Vasile Blaga jelölését a szenátus elnöki tisztségére. A főtitkárság a legfontosabb kormányzati intézmények közé tartozik. Feladata a kormányülések előkészítése és monitorozása, a törvénytervezetek véleményezése, illetve a kormány teljes munkaapparátusának koordinálása. Emellett a főtitkárság rendelkezik az állami vagyonkezelő tulajdonában levő ingatlanokkal. Ezeknek a protokollcélt szolgáló ingatlanoknak az összértéke becslések szerint 250 millió euró. (Erdély FM)
MÉG EGY BESÚGÓ MAGYAR POLGÁRMESTER. A Legfelsőbb Bíróság végleges és visszavonhatatlan ítélete alapján Horváth Márton, Mocs község RMDSZ-es polgármestere együttműködött a Securitatéval. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácshoz eljuttatott dokumentum alapján Horváth Mártont 1982 szeptemberében szervezték be, hogy jelentsen a mezőkeszüi nacionalista megnyilvánulásokról. A két éve folyó perben januárban hozott ítéletet a Legfelsőbb Bíróság, a fellebbezést követően pedig a testület keddi ülésén született végleges döntés. (Szabadság)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
KORMÁNYALKALMAZOTT A SAJTÓSZABADSÁG ÉLHARCOSA. A távközlési és informatikai minisztérium tanácsosaként dolgozik Salamon Márton László, a Bukarestben kiadott Új Magyar Szó (ÚMSZ) felelős szerkesztője.
Az újságíró 2010 elejétől félállásban dolgozik a minisztériumi apparátusban. A minisztérium egyik államtitkára az RMDSZ-es Moldován József, aki szerint Salamon feladatai közé tartozik a lapszemlék készítése, valamint olyan dokumentumok lefordítása románról magyarra, illetve magyarról románra, amelyek "fontosak a magyar közösség szempontjából". Legutóbbi, idén májusban kitöltött nyilatkozata szerint az ÚMSZ felelős szerkesztője 3251 lejes éves fizetést kapott a távközlési minisztériumtól. Az ÚMSZ egyébként idén március 15-én üres címlappal jelent meg, tiltakozva a sajtószabadság megsértése ellen. (Krónika)
DÉZSI ATTILA LETT A KORMÁNYFŐTITKÁR. Az RMDSZ Hunyad megye prefektusát jelölte erre a pozícióra, és Emil Boc miniszterelnök elfogadta a szövetség javaslatát. A kormányfőtitkárság vezetői pozíciója két hete üresedett meg, miután a korábbi vezető korrupciós botrányba keveredett. A tisztséget az RMDSZ múlt héten kérte a demokrata liberálisoktól cserébe azért, hogy támogatják Vasile Blaga jelölését a szenátus elnöki tisztségére. A főtitkárság a legfontosabb kormányzati intézmények közé tartozik. Feladata a kormányülések előkészítése és monitorozása, a törvénytervezetek véleményezése, illetve a kormány teljes munkaapparátusának koordinálása. Emellett a főtitkárság rendelkezik az állami vagyonkezelő tulajdonában levő ingatlanokkal. Ezeknek a protokollcélt szolgáló ingatlanoknak az összértéke becslések szerint 250 millió euró. (Erdély FM)
MÉG EGY BESÚGÓ MAGYAR POLGÁRMESTER. A Legfelsőbb Bíróság végleges és visszavonhatatlan ítélete alapján Horváth Márton, Mocs község RMDSZ-es polgármestere együttműködött a Securitatéval. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácshoz eljuttatott dokumentum alapján Horváth Mártont 1982 szeptemberében szervezték be, hogy jelentsen a mezőkeszüi nacionalista megnyilvánulásokról. A két éve folyó perben januárban hozott ítéletet a Legfelsőbb Bíróság, a fellebbezést követően pedig a testület keddi ülésén született végleges döntés. (Szabadság)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. december 10.
Pálfi Géza megfigyelt élete
A "múlt tükrébe" pillanthattak azok, akik csütörtökön este a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott dokumentumfilm- és könyvbemutatón vettek részt: Pálfi Géza néhai római katolikus pap története nemcsak a Securitate módszereire, a besúgók világára villant rá, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek társadalomképe.
Az elnémult harang – egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban című könyv sepsiszentgyörgyi bemutatója rendhagyó, figyelemre méltó esemény. Nemcsak azért, mert a kötet fiatal történész szerzői – a bukaresti Denisa Bodeanu és a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán – által vizsgált és publikált dokumentumokból egy tartásos, nemzete iránt elkötelezett római katolikus pap sorsa körvonalazódik, hanem mert mintegy illusztrálva a leírtakat, a könyv mellé "vizuális mellékletként" egy dokumentumfilmet is pászítottak (a szó szoros értelmében is, hiszen a kiadvány mellé DVD is jár), Maksay Ágnes Filip-dosszié című alkotását. A könyvbemutatón előbb a filmet vetítették le, majd Novák Csaba Zoltán beszélt a munkáról. A filmből kiderül, a hatvannál több besúgó által megfigyelt, fiatalon és sokak számára gyanús betegségben elhunyt Pálfi Géza (1941–1984), miként sógora, Csergő Lajos megfogalmazta, "nagyon egyenes, rendes ember volt, szókimondó, ez lett a veszte". Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag, a diákok rajongtak érte, miközben Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált. Csató Béla csíkszentkirályi pápai káplán úgy emlékezett rá, népét nála jobban szerető papot nem talált.
A kötet megjelent magyar és román nyelven is. Novák Csaba Zoltán kijelentette, szerencsés a filmesek és történészek efféle együttműködése, mert nem elég a történésznek megírnia munkáját, jó, ha azt más szinten is el lehet juttatni a közönséghez. Ugyanakkor fontosnak nevezte a román szakma és közvélemény felé is hozzáférhetővé tenni Pálfi történetét, ez a fajta együttműködés szerinte egy lépés abba az irányba, hogy magunkat román nyelven is megjelenítsük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A "múlt tükrébe" pillanthattak azok, akik csütörtökön este a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott dokumentumfilm- és könyvbemutatón vettek részt: Pálfi Géza néhai római katolikus pap története nemcsak a Securitate módszereire, a besúgók világára villant rá, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek társadalomképe.
Az elnémult harang – egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban című könyv sepsiszentgyörgyi bemutatója rendhagyó, figyelemre méltó esemény. Nemcsak azért, mert a kötet fiatal történész szerzői – a bukaresti Denisa Bodeanu és a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán – által vizsgált és publikált dokumentumokból egy tartásos, nemzete iránt elkötelezett római katolikus pap sorsa körvonalazódik, hanem mert mintegy illusztrálva a leírtakat, a könyv mellé "vizuális mellékletként" egy dokumentumfilmet is pászítottak (a szó szoros értelmében is, hiszen a kiadvány mellé DVD is jár), Maksay Ágnes Filip-dosszié című alkotását. A könyvbemutatón előbb a filmet vetítették le, majd Novák Csaba Zoltán beszélt a munkáról. A filmből kiderül, a hatvannál több besúgó által megfigyelt, fiatalon és sokak számára gyanús betegségben elhunyt Pálfi Géza (1941–1984), miként sógora, Csergő Lajos megfogalmazta, "nagyon egyenes, rendes ember volt, szókimondó, ez lett a veszte". Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag, a diákok rajongtak érte, miközben Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált. Csató Béla csíkszentkirályi pápai káplán úgy emlékezett rá, népét nála jobban szerető papot nem talált.
A kötet megjelent magyar és román nyelven is. Novák Csaba Zoltán kijelentette, szerencsés a filmesek és történészek efféle együttműködése, mert nem elég a történésznek megírnia munkáját, jó, ha azt más szinten is el lehet juttatni a közönséghez. Ugyanakkor fontosnak nevezte a román szakma és közvélemény felé is hozzáférhetővé tenni Pálfi történetét, ez a fajta együttműködés szerinte egy lépés abba az irányba, hogy magunkat román nyelven is megjelenítsük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. december 12.
Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. december 18.
Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal” – Elek György interjúja Tőkés Lászlóval
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma
2012. január 7.
Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. január 9.
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro
2012. január 31.
Rágalmazási pert nyert Tőkés László
Jogerős ítélettel pert nyert Tőkés László a Nagyváradon megjelenő Ghimpele de Bihor című hetilap egyik munkatársa és kiadója ellen. Az Európai Parlament leköszönt alelnöke azért fordult a bírósághoz, mert Florin Budea újságíró egyik cikkében azt állította róla, hogy 1989 előtt a Szekuritáté alkalmazottja volt.
Tőkés Lászlót az háborította fel a leginkább, hogy a szerző még azt sem vette figyelembe, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) már jó tíz éve megállapította, hogy nem működött együtt a volt politikai titkosrendőrséggel. A szekusmúlttal vádolt Dan Voiculescu médiamágnás által kiadott lap egy névtelenségbe burkolózó volt szekus ezredes nyilatkozatára alapozta cikkét. A szerző szerint a névtelen nyilatkozó azt állította, Tőkés Lászlót nemcsak a román, de a magyarországi titkosszolgálat is beszervezte, sőt a politikus a mai napig nekik dolgozik.
A Tőkés, angajatul Securităţii (Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja) című cimoldalas cikk megjelenése után a volt püspök 70 ezer lejes erkölcsi kártérítést követelt az újságírótól és a lapot kiadó Intact Media cégcsoporttól, amit alapfokon a nagyváradi bíróság elutasított. A 2010. január 14-én napvilágot látott írás szerzője azzal érvelt a bíróság előtt, hogy ő csak feltételes módban állította alanyáról, hogy a Szekuritáté alkalmazottja lett volna. „Érthetetlen módon a váradi bíróság elfogadta ezt az érvet, de a Bihar megyei törvényszék már nem. Csak annyit mondtam, hogy második osztályban tanítják, hogy a mondat végén milyen írásjellel kell megkülönböztetni a kérdést az állítástól” – számolt be a másodfokú tárgyalás egyik fontos részletéről Tőkés László védőügyvédje, Kincses Előd.
A későbbiekben Florin Budea azzal próbálta hárítani a vádat, hogy ő lényegében egy anekdotikus beszámolót írt Tőkés papi pályafutásáról. Az alperes azzal magyarázta az írásban megjelenő, Tőkés és Adolf Hitler közötti hasonlatot, hogy ezzel mindkettőjük gyors felívelését szerette volna érzékeltetni. „Azt kérdeztem, hogy ha már ennyire jóhiszemű volt, miért nem Václav Havellel, a nemrég elhunyt ellenzéki cseh íróval vont párhuzamot, aki kikerülve a börtönből Csehszlovákia utolsó és Csehország első elnöke lett? Vagy esetleg miért nem Băsescuval hasonlította össze Tőkést, aki tengerészkapitányból, megőrizve szokásait, államfő lett?” – érvelt Kincses Előd.
A román sajtó és a Media Sind újságírói szakszervezet azonban nem a rágalmazó Budea, hanem Tőkés László ellen foglal állást, akit az alperes zaklatásával vádol. Cristi Godinac országos szakszervezeti elnök szerint a cikk szerzője jóhiszeműen járt el, hisz megpróbálta megszólaltatni az ügyben Tőkés Lászlót is, aki azonban megtagadta az interjúadást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Jogerős ítélettel pert nyert Tőkés László a Nagyváradon megjelenő Ghimpele de Bihor című hetilap egyik munkatársa és kiadója ellen. Az Európai Parlament leköszönt alelnöke azért fordult a bírósághoz, mert Florin Budea újságíró egyik cikkében azt állította róla, hogy 1989 előtt a Szekuritáté alkalmazottja volt.
Tőkés Lászlót az háborította fel a leginkább, hogy a szerző még azt sem vette figyelembe, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) már jó tíz éve megállapította, hogy nem működött együtt a volt politikai titkosrendőrséggel. A szekusmúlttal vádolt Dan Voiculescu médiamágnás által kiadott lap egy névtelenségbe burkolózó volt szekus ezredes nyilatkozatára alapozta cikkét. A szerző szerint a névtelen nyilatkozó azt állította, Tőkés Lászlót nemcsak a román, de a magyarországi titkosszolgálat is beszervezte, sőt a politikus a mai napig nekik dolgozik.
A Tőkés, angajatul Securităţii (Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja) című cimoldalas cikk megjelenése után a volt püspök 70 ezer lejes erkölcsi kártérítést követelt az újságírótól és a lapot kiadó Intact Media cégcsoporttól, amit alapfokon a nagyváradi bíróság elutasított. A 2010. január 14-én napvilágot látott írás szerzője azzal érvelt a bíróság előtt, hogy ő csak feltételes módban állította alanyáról, hogy a Szekuritáté alkalmazottja lett volna. „Érthetetlen módon a váradi bíróság elfogadta ezt az érvet, de a Bihar megyei törvényszék már nem. Csak annyit mondtam, hogy második osztályban tanítják, hogy a mondat végén milyen írásjellel kell megkülönböztetni a kérdést az állítástól” – számolt be a másodfokú tárgyalás egyik fontos részletéről Tőkés László védőügyvédje, Kincses Előd.
A későbbiekben Florin Budea azzal próbálta hárítani a vádat, hogy ő lényegében egy anekdotikus beszámolót írt Tőkés papi pályafutásáról. Az alperes azzal magyarázta az írásban megjelenő, Tőkés és Adolf Hitler közötti hasonlatot, hogy ezzel mindkettőjük gyors felívelését szerette volna érzékeltetni. „Azt kérdeztem, hogy ha már ennyire jóhiszemű volt, miért nem Václav Havellel, a nemrég elhunyt ellenzéki cseh íróval vont párhuzamot, aki kikerülve a börtönből Csehszlovákia utolsó és Csehország első elnöke lett? Vagy esetleg miért nem Băsescuval hasonlította össze Tőkést, aki tengerészkapitányból, megőrizve szokásait, államfő lett?” – érvelt Kincses Előd.
A román sajtó és a Media Sind újságírói szakszervezet azonban nem a rágalmazó Budea, hanem Tőkés László ellen foglal állást, akit az alperes zaklatásával vádol. Cristi Godinac országos szakszervezeti elnök szerint a cikk szerzője jóhiszeműen járt el, hisz megpróbálta megszólaltatni az ügyben Tőkés Lászlót is, aki azonban megtagadta az interjúadást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 31.
Dokumentumfilm készült a 20. századi Sepsiszentgyörgyről
Sepsiszentgyörgy öregjei szólalnak meg Az én időmben Szentgyörgy című közel 80 perces dokumentumfilmben, amelyet vasárnap délután a Tamási Áron Színház nagytermében telt ház előtt mutattak be az alkotók. Összesen tízen – köztük tanár, orvos, színművész, labdarúgó, újságíró, mérnök, építész és közgazdász – emlékeznek és vallanak a város múltjáról és személyes élményeikről.
A riportalanyok az 1910 és 1989 közötti időszakról, a rendszerváltás általuk megélt élményeiről, az akkori eseményekről, a város múlt századi életéről mesélnek a filmben. A filmet a Focus Rectus Egyesület készítette az önkormányzat megbízásából, az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozat részeként. Damokos Csaba képzőművész, a film egyik alkotója a vasárnapi bemutatón elmondta, fontosnak tartották, hogy a hetedik művészeti ág is lerója tiszteletét a város előtt.
Az alkotók több mint ötórányi nyersanyagból dolgoztak, a filmben a városról bemutatott régi fotókat József Álmos nyugalmazott tanár és helytörténész gyűjteményéből az ő segítségével válogatták össze. A filmben felidézik többek között II. Károly román király látogatását, Szőts Dániel nyugalmazott főorvos például elmesélte: diákként azon szórakoztak, hogy a cserkészek egyenruháját utánzó „străjer” rövidnadrágban milyen vörös és szőke szőrös volt a király térde.
A magyar katonák bevonulásáról Sylvester Lajos közíró meséli, hogy amikor édesapja meghallotta a hírt, bevágta a kalapját a veteményeskertbe, és azt mondta: „érdemes gyermeket csinálni”. Sinka Mózes volt labdarúgó arra emlékszik, hogy az akkor 19 ezer lakosú kisvárosban a hétvégi mérkőzésekre 3-4 ezer szurkoló is összegyűlt. Bogdán Rajcs Zsolt nyugalmazott főorvos elmondja, miként bontották le belvárosi családi házukat a katonaság segítségével, hogy megépíthessék a kommunista szállodát.
Török Áron építész pedig éppen arról beszél, hogyan épült a szálló, a kultúrpalota vagy az Olt-híd. László Károly színművész feleleveníti, hogy 1948-ban az ismeretlen kisvárosban műkedvelők és az új rendszerben megbélyegzett, ünnepelt budapesti primadonnák is vállalták a színházalapítás kockázatát. Bordás Attila mérnök arra emlékszik, hogyan rohanta le őket a Szekuritáté, amikor 1956-ban megkoszorúzták az 1848-as emlékművet.
Őt és diáktársait több évre bebörtönözték ekkor. Petke László közgazdász nevetve meséli, hogy a kommunizmusban egyenlők lettek, ám a munkás- és tisztviselőgyerekek „egyenlőbbek” voltak, mint a parasztgyerekek vagy a földbirtokosok csemetéi. A bemutató után többen felszólaltak, és több témát is javasoltak a film folytatására, majd Antal Árpád polgármester emlékérmet nyújtott át a film alkotóinak és szereplőinek.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Sepsiszentgyörgy öregjei szólalnak meg Az én időmben Szentgyörgy című közel 80 perces dokumentumfilmben, amelyet vasárnap délután a Tamási Áron Színház nagytermében telt ház előtt mutattak be az alkotók. Összesen tízen – köztük tanár, orvos, színművész, labdarúgó, újságíró, mérnök, építész és közgazdász – emlékeznek és vallanak a város múltjáról és személyes élményeikről.
A riportalanyok az 1910 és 1989 közötti időszakról, a rendszerváltás általuk megélt élményeiről, az akkori eseményekről, a város múlt századi életéről mesélnek a filmben. A filmet a Focus Rectus Egyesület készítette az önkormányzat megbízásából, az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozat részeként. Damokos Csaba képzőművész, a film egyik alkotója a vasárnapi bemutatón elmondta, fontosnak tartották, hogy a hetedik művészeti ág is lerója tiszteletét a város előtt.
Az alkotók több mint ötórányi nyersanyagból dolgoztak, a filmben a városról bemutatott régi fotókat József Álmos nyugalmazott tanár és helytörténész gyűjteményéből az ő segítségével válogatták össze. A filmben felidézik többek között II. Károly román király látogatását, Szőts Dániel nyugalmazott főorvos például elmesélte: diákként azon szórakoztak, hogy a cserkészek egyenruháját utánzó „străjer” rövidnadrágban milyen vörös és szőke szőrös volt a király térde.
A magyar katonák bevonulásáról Sylvester Lajos közíró meséli, hogy amikor édesapja meghallotta a hírt, bevágta a kalapját a veteményeskertbe, és azt mondta: „érdemes gyermeket csinálni”. Sinka Mózes volt labdarúgó arra emlékszik, hogy az akkor 19 ezer lakosú kisvárosban a hétvégi mérkőzésekre 3-4 ezer szurkoló is összegyűlt. Bogdán Rajcs Zsolt nyugalmazott főorvos elmondja, miként bontották le belvárosi családi házukat a katonaság segítségével, hogy megépíthessék a kommunista szállodát.
Török Áron építész pedig éppen arról beszél, hogyan épült a szálló, a kultúrpalota vagy az Olt-híd. László Károly színművész feleleveníti, hogy 1948-ban az ismeretlen kisvárosban műkedvelők és az új rendszerben megbélyegzett, ünnepelt budapesti primadonnák is vállalták a színházalapítás kockázatát. Bordás Attila mérnök arra emlékszik, hogyan rohanta le őket a Szekuritáté, amikor 1956-ban megkoszorúzták az 1848-as emlékművet.
Őt és diáktársait több évre bebörtönözték ekkor. Petke László közgazdász nevetve meséli, hogy a kommunizmusban egyenlők lettek, ám a munkás- és tisztviselőgyerekek „egyenlőbbek” voltak, mint a parasztgyerekek vagy a földbirtokosok csemetéi. A bemutató után többen felszólaltak, és több témát is javasoltak a film folytatására, majd Antal Árpád polgármester emlékérmet nyújtott át a film alkotóinak és szereplőinek.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)