A chartaper áthelyezését kéri Kincses Előd
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) chartájának módosításáért indított per áthelyezését kérte dr. Kincses Előd ügyvéd, aki a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) jogi képviseletét látja el. Az ügyvéd a marosvásárhelyi polgármester-választásról kijelentette: előválasztással kellene kiválasztani a magyarság szempontjából legesélyesebb jelöltet, akinek pártsemlegesnek kellene lennie.
Kincses Előd tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Legfelsőbb Bíróságon és Semmítőszéken kérni fogja a MOGYE chartájának módosításáért kezdeményezett per áthelyezését a Maros Megyei Törvényszékről más megyébe. Az ügyvéd szerint elfogadhatatlan, hogy fél évnek kelljen eltelnie ahhoz, hogy a 2011. november 21-i tárgyalást újabb kövesse. Beadványára válaszolva a bíróság a bírák túlterheltségére hivatkozott, annak ellenére, hogy Kincses szerint a törvényes rendelkezések betartatása a tét, ami sürgősségi eljárást indokol, hiszen a MOGYE egyetemi charta hiányában működik. Arra hivatkozva kérte a per áthelyezését, hogy a Maros Megyei Törvényszéken a helyi érdekek és befolyások miatt nem biztosított a bírák pártatlansága ebben az ügyben. Kincses bírálta az RMDSZ-t, amiért nem lépett be a perbe a RMOGYKE oldalán, ahogyan tette azt az EMNT Tőkés László, az EMNP Toró T. Tibor és az MPP Szász Jenő beleegyezésével. “Az RMDSZ, annak ellenére, hogy felkérték erre a lépésre, nem adott választ. Úgy látszik, Kelemen Hunor elnök Markó Béla mintájára cselekszik, akit szintén felkértek, hogy oktatásért felelős miniszterelnöki minőségében lépjen be a perbe a RMOGYKE mellett, ám az RMDSZ nem válaszolt a felkérésekre.”
Kincses arról is beszámolt, hogy a Bihar Megyei Törvényszék helyt adott Tőkés László fellebbezésének abban a perben, amelyet a Ghimpele de Bihor újságban megjelent cikk miatt indítottak a Florin Budea újságíró és az Intact Media Group Kft., majd később az Alpa New Media Kft. ellen. A szóban forgó lapban Tőkés, a szekuritáté alkalmazottja címmel jelent meg írás, ezt támadta meg a váradi bíróságon a püspök, a bíróság pedig elutasította keresetét. Jogi képviseletében Kincses Előd a törvényszéken fellebbezett, erkölcsi kártérítésként 70.000 lejt kérve. A törvényszék helyt adott a fellebbezésnek, Kincses szerint azonban még nem tudják, mekkora összeget hagytak jóvá kártérítésként.
Független polgármesterjelöltet!
”Nagyon fontos, hogy Marosvásárhelyen azt a polgármester-jelöltet, akinek esélye van legyőzni Dorin Floreát a helyhatósági választásokon, előválasztással jelöljék ki” – nyilatkozta a sajtótájékoztatón Kincses Előd, aki ezúton nyilvános felkéréssel fordult az eddigi három lehetséges jelölthöz – Smaranda Enachehoz, dr. Vass Leventéhez és dr. Benedek Imré-hez –, arra szólítva fel őket, hogy ismertessék álláspontjukat: hajlandók-e megméretkezni előválasztáson, tiszteletben tartanák-e annak eredményét és támogatnák-e azt, aki a legtöbb szavazatot kapja. Kincses szerint az előválasztást az RMDSZ-nek, az MPP-nek és az EMNP-nek együtt kellene megszerveznie. “Ha az RMDSZ elutasítja az előválasztást, akkor beigazolódni látszik a PD-L–RMDSZ közötti egyezség gyanúja, amint az a román sajtóban felvetődött. Ennek lényege, hogy Lokodi Edit megyei tanácselnökségének megtartása fejében Dorin Florea a polgármesteri székét tarthatná meg” – jelentette ki Kincses. A Népújság kérdésére, hogy hogyan képzeli el az előválasztást, elmondta, parókiákon, pártszékhelyeken lehetne lebonyolítani, ahol minden politikai erő képviselve lenne, a Pro Európa Liga pedig megfigyelői státust kaphatna. “Nem értem, az RMDSZ miért ellenzi makacsul az előválasztást, vagy miért fél a megmérettetéstől, hiszen, mint állítja, megtalálta a legjobb jelöltet. Nem vagyok Vass Levente ellensége, de úgy vélem, nem tudna elegendő szavazatot szerezni a polgármesterséghez. Egyrészt, mert nem eléggé ismert, másrészt meg bizonyos körökben túl jól ismerik. Ha Vass Levente kerül ki győztesen az előválasztásokon, támogatom. A három jelölt mellett mások is megmérettethetnék magukat, a lista még nyitott” – mondta Kincses Előd, aki szerint Marosvásárhely magyar polgármesterjelöltjének pártsemlegesnek kellene lennie, koalíciót pedig csak a polgármester személyének támogatására kellene kötniük a magyar politikai alakulatoknak, a tanácsosi lista összeállítása kapcsán túl nagyok az érdekellentétek.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Pert nyert Tőkés László
Másodfokon pert nyert Tőkés László EP-képviselő a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben a váradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, „Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja” című rágalmazó cikke ügyében.
A hírt hétfőn, 2012. január 30-án egy marosvásárhelyi sajtótájékoztató keretében Tőkés László ügyvédje, dr. Kincses Előd jelentette be. „Ismét sikerült Tőkés László igazát bizonyítani. Január 26-án a Bihar megyei törvényszék elutasította az újságot megjelentető Voiculescu-klán fellebbezését és módosította az elsőfokú döntést” – mondotta a felperes jogi képviselője.
Emlékeztetésképpen: a Ghimpele de Bihor főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, egy szekustiszt visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a Szekuritáté nevezte ki Temesvárra, egyházi szolgálatra. Bár Kincses Előd már elsőfokon egyértelműen tisztázta, hogy a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Országos Tanács (CNSAS) bizonylata alapján Tőkés László nem kollaboránsa, hanem éppenséggel üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, ilyenképpen a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, továbbá az értesülés forrásaként megnevezett szekustiszt a bíróságon tett tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna az újságírónak – mindezek ellenére a nagyváradi bíróság 2011 márciusában elutasította a keresetet. Minekutána Tőkés László fellebbezett a végzés ellen, a másodfokú ítélet szerint pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ismeretes: az egykori temesvári lelkipásztor – mint ahogyan 2001-ben, az Associated Press romániai tudósítója ellen indított sajtóperben – 70 ezer lejt igényelt a Dan Voiculescu ex-konzervatív párti elnök médiaérdekeltségi körébe tartozó lapkiadótól. Tőkés László a megítélt összeget az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez az 1000 lej képezi.
erdon.ro

Fokozottabb átvilágítást, elszámoltatást sürget Tőkés
A titkosszolgálati átvilágítás és a gazdasági elszámoltatás témája került ismételten napirendre Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen meghívottként részt vett Antal János, az EP-képviselő egyházügyi tanácsosa is – közölte a politikus sajtóirodája.
Tőkés László szerint sajnálatos, hogy huszonkét évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után még mindig lassan halad az egyházi átvilágítás, és a posztkommunista időszakban elkövetett anyagi visszaélések elszámoltatásának folyamata. Hozzátette: ebben a 2010-ben megválasztott magyar nemzeti kormány hatóságainak is szerepet kell vállalniuk.
Az elszámoltatás szükségességét példázza az a korrupciós eset, amit Tőkés László ismertetett a sajtótájékoztatón, és amelyben szerinte az RMDSZ Bihar megyei szervezetéből Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália és Szabó Ödön érintettek. Az EP-képviselő nem hivatalos, de bizonyosnak nevezett értesülései szerint az RMDSZ bihari szervezete 250 ezer euróért kínálta eladásra a Nagyváradon felépített, Körös-parti Ady-központot. A Széchenyi-pályázaton „elorozott” összeg viszont 320 millió forint. A különbözet okkal ébreszt gyanút a pályázati pénz felhasználása iránt – hívta fel a figyelmet Tőkés László. A sajtótájékoztatón elhangzott: feltűnő, hogy a román politikai élet magyar – RMDSZ-es – képviselői mintha teljes mentességet élveznének a korrupció tekintetében, és a magyarországi pénzekkel visszaélők elszámoltatása sem halad előre.
Tőkés László beszámolt arról is, hogy az EMNT országos vezető testületeiben döntés született arról, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek annak reményében, hogy a magyar nemzeti közösség részére évente kiutalt támogatásokat méltányosan osszák el.
Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadó-tanácsosa, EP-képviselői tanácsadó, az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság vezető tagja arról számolt be, hogy a kutatóbizottság tagjai az elmúlt héten újabb dokumentumokat vettek át a bukaresti székhelyű Szekuritáté Irattárait Tanulmányozó Országos Tanácstól (CNSAS). Kifejtette: az egyházkerület katalizátorként működött a romániai magyar klérus titkosszolgálati átvilágítását illetően. Az evangélikus és az unitárius egyházzal együtt szakmai egyeztető fórumot alakítottak ki, katolikus vagy ortodox oldalon azonban az egyházi vezetés elzárkózott az átvilágítástól.
1998 óta több mint 150 iratcsomót kértek ki, ebből 70-et kapott kézhez az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság és 50 esetben született döntés. Hat esetben bizonyosodott be, hogy valamely lelkipásztor együttműködött a román titkosszolgálattal – közölte újságírói kérdésre válaszolva Antal János.
Tőkés László másodfokon pert nyert a Ghimpele de Bihor elnevezésű lappal, illetve Florin Budea újságíróval szemben, a nagyváradi hetilap egyik, 2010 januárjában megjelent, Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja című rágalmazó cikke ügyében. A lap főszerkesztője, Florin Budea 2010 januárjában, a Szekuritáté egy tisztjének visszaemlékezése alapján írta azt az 1989-es temesvári népfelkelés elindítójáról, hogy a titkosszolgálat nevezte ki egyházi szolgálatra Temesvárra. Bár Kincses Előd ügyvéd már elsőfokon tisztázta, hogy a CNSAS bizonylata alapján Tőkés László üldözöttje volt a titkosszolgálatnak, így a per tárgyát képező újságcikk állításai teljességgel alaptalanok, és az értesülés forrásaként megnevezett szekus tiszt tanúvallomásában tagadta, hogy ő erről nyilatkozott volna, a nagyváradi bíróság pedig 2011 márciusában elutasította a keresetet. Tőkés László fellebbezett, másodfokon pert nyert és 1000 lej kártérítésre jogosult. Ezt az összeget a politikus az erdélyi magyar sajtóból hiányzó tényfeltáró újságírás bátorítására ajánlja fel – a Krónika erdélyi napilappal közösen egy ilyen jellegű pályázatot hirdetnek, amelynek az első díját ez képezi.
Szabadság (Kolozsvár)

A kommunizmus áldoztai: Szoboszlay Aladár és társai
Szoboszlay Aladár egy erdélyi, római katolikus plébános volt, aki Confederatio című művében kifejtette egy közös román-magyar állam tervét, amelynek létrejötte szerinte az etnikai feszültségeket szüntette volna meg. Ezenkívül fel szerette volna számolni a kommunista diktatúrát, és visszaállítani az alapvető polgári jogokat, szólás, vallás és sajtószabadság, valamint megszüntetni a kollektivizálást. Elméletét először csak közvetlen barátaival, Reusz Máriával, Alexandru Fîntînaru ügyvéddel, báró Huszár Józseffel és Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébánossal, ismertette, azonban egyre több követőre találtak. Hamarosan külön-külön konspiratív szervezet működött Pécskán, Csíkszeredában, valamint Torján. A szervezkedés tagjai egy fegyveres felkelést kívántak kirobbantani, amelynek dátumát 1956. augusztus 28-ra tűzték ki. A felkelés azonban a rossz szervezés miatt el sem indult. A kudarcot követően azonban Szoboszlay és társai nem adták fel, hanem újabb dátumot tűztek ki a felkelés kirobbantására, a magyar forradalom hatására október 26-át. Azt akarták, hogy a két forradalom egyszerre győzzön a két országban, ezzel létrejött volna a Szoboszlay által elképzelt konföderáció is. A kijelölt időpontban azonban ismét nem történt semmi, ezzel a felkelés kirobbantásának terve a kútba esett, a magyar forradalmat pedig a szovjet csapatok időközben leverték, így megszűnt az együttműködés esélye is. A szervezkedést a Securitate egy „Iosif” álnevű besúgónak köszönhetően leleplezte, a résztvevőket pedig 1957 novemberében sorra letartóztatták. Összesen 57 személyt tartóztattak le, románokat és magyarokat egyaránt. Olyan személyek is fogságba kerültek, akik csak szimpatizáltak a felkeléssel, vagy csak tudtak róla, de nem támogatták. Az utóbbiaknak az volt a bűne, hogy nem jelentették a Securitatenak, hogy mi van készülőben.
A pert Kolozsváron tartották, a III. Hadtest hadbírósága ítélkezett, elnöke egy magyar, a szabóból hadbíró őrnaggyá előléptetett Macskássi Pál volt. Az elítéltekkel kegyetlenül bántak az őrök, rendszeresen és brutálisan megkínozták őket. A kirakatperek magasiskolája következett, ugyanis a bíróság az ítéleteket már jó előre megkapta Bukarestből, ennek ellenére fenntartották a helyben ítélkezés látszatát. A foglyokat „államrend elleni összeesküvéssel” és a „Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel” vádolták, ítéletet 1958. május 30-án hoztak felettük. Az összes vádlottat teljes vagyonelkobzással sújtották, ezenkívül 10 személyt halálra, 5 személyt pedig életfogytiglanra ítéltek. A többiek ítélete 8–25 év között volt. A ítélkezés kegyetlenségét mutatja, hogy a tárgyalás „közönsége” minden egyes halál és életfogytiglani börtönbüntetést megtapsolt.
A halálraítélteket 1958. szeptember 1-jén golyó által kivégezték Aradon vagy Temesváron. Sírjaik máig ismeretlen helyen vannak.
A kivégzettek név szerint:
Szoboszlay Aladár, báró Huszár József, Alexandru Fîntînaru, Lukács István, Orbán István, Tamás Imre, Tamás Dezső, Kónya István, Ábrahám Árpád, Orbán Károly. A börtönbüntetésre ítéltek közül egy személy vesztette életét, Szörcsey Elek, a többiek az 1964-es amnesztia idején kiszabadultak, de mindannyian maradandó fizikai és szellemi károsodást szenvedtek.
Moyses Márton
Az Erdélyben élő fiú 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, de eltévedtek, és így kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták „Holnap forradalom lesz”, „Vörös és fekete reakció” és „Beszélgetés a halállal” című verseiért, és a Szokolay-féle perben hétévi börtönbüntetést kapott. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak a securitatés titkosrendőrök.
1970. február 13-án, pénteken, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. Rá három hónapra, a baróti kórházban hunyt el őrizet alatt, 1970. május 13-án. A Securitate parancsára minden orvosi ellátást megtagadtak tőle. A titkosrendőrség minden versét és valamennyi fényképét megsemmisítette.
A Párizsban megjelenő Irodalmi Újság 1969. február 1-jén megjelent számának első oldalán döbbenetes felsorolás adta tudtul az önkéntes tűzhalált választó tiltakozók névsorát: január 20-án Pilzenben Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovoi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Léván Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban Emanuel Sopko 23 éves mechanikus választotta a kétségbeesett tiltakozás e szélsőséges formáját. Ebbe a sorba illeszthető, Bauer Sándor, 17 éves, autószerelő ipari tanuló is.
Ordas underhang.freeblog.hu
Jambor Ileana írta (2012-02-24 11:28:11)
A Szoboszlay ügyhöz szeretnék hozzászólni. Jámborné Péterszabó Ilona vagyok Aradról. Könyvet írtam ezzel kapcsolatosan és van egy civil szervezetünk is, In memoriam 1956, amelynek célja éppen ezen áldozatok emlékének ápolása. Aradon már elhelyeztünk egy emléktáblát a belvárosi katolikus templom előterébe Karácsonyi István katolikus pap emlékére, aki 22 év kényszermunkára lett ítélve a Szoboszlay perben, ő tényleg teljesen ártatlanul és a Luciu Giurgen-i munkatáborban hunyt el 1963 nov. 9-én. Pécskán is sikerült egy szép emléktáblát elhelyezni Lukács István kivégzett házának falára és már öntik a rózsát a pécskai emlékműhöz, amelyet az összes áldozatnak szenteljük.
Akit bővebben érdeklik ezek a dolgok, megtekinthetik honlapunkat:www.xxx
Erdély.ma

Minden becsületes magyart áthatott a lelkesedés
A kommunizmus áldozatainak világnapja alkalmából a Nagykárolyban élő Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus–lutheránus püspököt kérdeztük az ellene felhozott hamis vádakról, letartóztatásának körülményeiről és börtönéveiről.
— Hogyan lett lelkész?
— 1952 őszén exmatrikuláltak a kolozsvári Bolyai Egyetemről, ahol matematika–fizika szakos voltam. Nem a rossz magaviseletem, nem is a rossz tanulmányi eredményeim miatt, hanem azért, mert édesapám kulák volt. Kollégáimmal, akiket szintén kirúgtak, elindultunk, hogy keressünk egy olyan munkahelyet, ami segít abban, hogy elkerüljük a katonaságot. Ez nem jött össze. Akkor, sajnos nem a saját elhatározásomból mentem a teológiára, hanem azért, mert minden kapu becsukódott előttem. Édesapámék felküldték Kolozsvárra a helyi lelkészt, hogy beszéljen rá, menjek teológiára. A püspök úr magához hivatott, megkérdezte: „Te vagy az a fiú, aki teológus akar lenni?” Azt válaszoltam: „Én nem, a szüleim”. Vallásos nevelésben részesültem, de az iskolában úgy teletömték a fejem az izmusokkal — ateizmus, dialektikus materializmus stb. —, hogy azt se tudtam, hol állok. A püspök úr azt mondta: „Nem baj fiam, majd itt megnyugszol!” Bende Béla tanulmányi igazgató nem akart felvenni a teológiára. Azt mondta, milyen ember az, akit kirúgtak egy állami intézményből? A püspök úr nem engedett az övéből, azt mondta, nincs több vita, fel van véve. Hála Istennek nem bántam meg, mert utólag, ha vissza gondolok, édesanyám, aki nagyon vallásos volt, és harmincnégy évesen meghalt, azzal a feltétellel adott a brassói gimnáziumba, hogy lelkész leszek. 1956. június 28–án szenteltek lelkésszé, ezt követően a püspök úr kinevezett püspöki titkárrá. Zűrzavaros idők jöttek, nagyon sok nem kívánt változás. A kommunista szellem egész világunkon végigsöpört.
Hamis vádak
— Önt olyan vádakkal ítélték el, amit el sem követett. Hogyan lehetett ilyen ítéletet meghozni?
— Az evangélikusok közül letartóztattak négy lelkészt, négy teológust és engem helyeztek vád alá. Engem jelöltek ki fő vádlottnak. A tárgyaláson azzal vádoltak, hogy Románia területi egysége ellen követtem el merényletet. Az utolsó szó jogán megkérdeztem: „Mit csináltunk mi, amivel veszélyeztettük Románia területi egységét?” A bíró azt válaszolta: „Nem csináltatok semmit, mert nem tudtatok.” Az egész ügy onnan indult, hogy a teológián volt két evangélikus tanárunk, akik mély baloldali beállítottságot képviseltek, többet foglalkoztak a politikával, mint a hittannal, velük nekem állandó vitáim voltak. Amikor kirobbant a budapesti forradalom, az ottani események hatására minden becsületes magyar ember áthatott a lelkesedés, nem tudott nyugodtan maradni az, akinek magyarul dobogott a szíve. Ez így volt Kolozsváron is. Mentem a Szőlő utcában és láttam, hogy az ablakokból örömteli arcok néznek le, az utca tele van emberekkel, a rádióban szólt a Himnusz, a Szózat és a Bánk bán nagyáriája. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi magyar ember volt Kolozsváron. Ez a lelkesedés rám ragadt. A Kossuth Lajos utca 1. szám alatt volt egy Luther Otthon, melyben este a fiúk írtak egy beadványt a püspök úrhoz, melyben kérték, hogy intse meg a két baloldali beállítottságú teológiai tanárt, hogy hagyjanak fel a politikával és próbáljanak meg keresztyén módon, evangélikus tanárhoz méltóképpen viselkedni. Ez a beadvány eljutott a hatóságokhoz is, azok pedig elkezdték hívni az aláírókat a szekuritátéra. A beadványt nem én írtam, de mivel püspöki titkár voltam, az én nevem került az első helyre. Tudtam, hogy nyomoznak, tudtam, hogy le fognak tartóztatni, lelkileg mindenre fel voltam készülve. A nyomozás tartott, közben engem Székelyzsomboron megválasztottak lelkésznek, 1957 júliusában odaköltöztünk, addigra a fiam is megszületett. A kommunista rendszer ebben a faluban is elvégezte a munkáját, a falut kettéosztotta, fele bement a kollektívába, fele nem. Borzasztó ellentétek voltak, nekem az volt a legfontosabb feladatom, hogy a két tábort összebékítsem. Hála Istennek, ez sikerült.
Letartóztatás, vádak
— Hogyan történt a letartóztatása?
— Nem tudom, hogy miért, de késett a letartóztatásom. 1958. december 16–án Brassóban voltam az élelmiszerpiacon. Szép kertünk volt, a termés egy részét megpróbáltam eladni. Egy ismerős magyar rendőr haladt el előttem, rá szóltam, hogy:„Szőcs maga mit keres itt?” „Tiszteletes úr! — szólt rám komolyan — épp magát keressük.” Egy civil volt vele, Jakab Máté vagy Matei Jacob, ő volt a letartóztatási osztály parancsnoka. Bevittek a szekuritátéra, ott tartottak másnap reggelig egy raktárban. Reggel feltettek egy sötét szemüveget, hátrakulcsolták a kezem, azt mondták nem beszélhetek, mert van még valaki a kocsiban, amivel a kolozsvári szekuritátéra szállítottak, és az nem szabad hallja. Úgy szorított a bilincs, hogy nem bírtam tovább és ordítozni kezdtem. Megállt a kocsi, levették a bilincset és előre bilincselték a kezem. A szemüveg véresre sértette az arcom, úgy vittek fel, közben folyton azzal ijesztgettek, hogy halálra fognak ítélni. Később azzal is vádoltak, hogy 1956 tavaszán a Babes egyetem meghívására Kolozsvárra érkezett egy csoport a debreceni Kossuth Egyetemről. Néhány magyarországi egyetemistát meghívtunk a Luther Otthonba, ahol Béla napon megittunk egy-egy pohár bort és beszélgettünk, mint általában az akkori fiatalok. Azzal vádoltak, hogy hazám belső ügyeiről beszélgettem idegen állampolgárokkal, ami nem más, mint hazaárulás. Akkor, ha egy csoportot hazaárulással vádoltak, a fővádlottat hivatalból halálra ítélték. Öt hónapon át abban a tudatban éltem egy pincében, hogy bármikor kivégezhetnek. Azzal gúnyolódtak, hogy nem lőnek agyon, mert kár értem egy drága töltényt elhasználni, találnak a szemétben egy kötelet, amivel felakasztanak. Csak a hit tartotta bennem a lelket, és az, hogy a fiamnak nem kell majd szégyenkeznie azért, mert az apja megalázkodott és feladta elveit. Érdekes ez a lélektani állapot. Addig nem tudtam volna elképzelni, hogy erre képes vagyok. A tárgyaláson a vádból kimaradt a hazaárulás. Egy olyan lelkiállapotba kerültem, hogy elkezdtem röhögni. A bírák azt hitték, hogy meghibbantam. Szinte hangosan mondogattam magamban: „Na Mózes, az életed meg van mentve, most már csak lesz valahogy.” Tizennyolc év kényszermunkára ítéltek.
Börtönévek
— Hogyan teltek a börtönévei?
— Kezdetben pár hónapig a szamosújvári börtönben voltam, onnan pedig kivittek a Duna–deltába dolgozni, ahol kereken öt esztendőt töltöttem. Gátat építettünk, nádat vágtunk, és különböző mezőgazdasági munkákat kellett végeznünk. Isten mentsen meg mindenkit attól a nyomorúságos állapottól, amely ott uralkodott, sajnos sokan bele is pusztultak ebbe a büntetésbe. Volt, hogy juhhodályban, barakkokban vagy hajóuszályokon laktunk évekig. Mindig azt mondogattam viccesen, hogy biztosan a söprögetésig maradok ott, ami be is teljesült, mert a legutolsó csapattal tértem vissza. 1964. augusztus 3–án kaptam kézhez a szabadulólevelet, mert a Román Népköztársaság felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából mindenkinek elengedték a hátralévő büntetését. Ez tulajdonképpen nem amnesztia volt, hanem kegyelem, és továbbra is bűnösek maradtunk a vezetés számára.
Lelkészi szemszögből
— Lelkészként hogyan élte meg ezeket az éveket?
— Első nap úgy fogadott egy kapitány: „Vegyétek tudomásul, hogy ti nem azért vagytok itt, hogy letöltsétek a büntetést és szabaduljatok, hanem azért, hogy itt elpusztuljatok.” Ott döbbentem rá, hogy miért nevezik Székelyföldön a talicskát rabszekérnek. Olyanokat is csináltak, hogy két–három órakor felköltöttek és odaállítottak sorba, hogy várjuk a reggelit. Egy időben úgy elgyengültünk, hogy négyen–öten összefogózkodtunk és húztuk egymást, míg el tudtunk indulni. Kegyetlen viszonyok voltak és kegyetlen smasszerek (börtönőrök). Ezeket a bosszú fűtötte, mert 1955–ben, amikor Romániát felvették az ENSZ–be, bizonyos foglyokat szabadon engedtek, és ezeket a smasszereket elítélték embertelenség vádjával. Az 1956–os események után ezeket visszahelyezték állásukba, és megmutatták mi az igazi embertelenség. Erre egy példa, hogy egy katolikus pap meghalt, egy smasszer a lóról rádobta a horgot és úgy húzta be a telepre. Én egy hitben megerősödött emberként kerültem börtönbe, tudtam azt, hogy nekem küldetésem van. Már Székelyzsomboron láttam, mit jelent a jó szó a szerencsétlen, megnyomorodott emberek számára. Számomra mindig a lassan–lassan megerősödő hit adott erőt. Szakaszonként harminchárom lelkésszel voltam együtt a börtönben. Én voltam az, aki titokban mindig megszerveztem az istentiszteleteket. Amikor átvittek egyik telepről a másikra, mindig kerestem egy sarkot, ahol lehetett istentiszteletet tartani. Amikor az egyik felekezet imádkozott, a másik őrt állt. Lelkileg nagyon összeforrtunk, ezért tudtuk egymást erősíteni. A remény, az Istenben való hit és a humor segített minket a túléléshez. Igyekeztünk a fájdalmak és a szomorúság fölé emelkedni, hogy megtartsuk magunkban azt az éltető erőt és reményt, ami átvezet minket abból a boszorkány szellemmel áthatott világból.
Szabadulás
— Hogyan történt a szabadulás?
— A szabadulás egy külön történelem. A vége felé nagyon sok rémhír járta, már nem tudtuk, hogy mit higgyünk, mit nem. Az egyik ügyvéd — Bojannak hívták — tudott hajat vágni és borotválni, őt gyakran hívták a tisztekhez. Egy este épp borsót válogattunk, amikor szólt, hogy mondani akar valamit. Bementünk egy raktárba, benyúlt a csizmájába és kivett egy Scanteat. Abban írta, hogy az államtanács úgy döntött, hogy augusztus 23–ig, Románia felszabadulásának huszadik évfordulójáig, minden politikai foglyot hazaengednek. Többször elolvastam a szöveget, megtanultam és elmondtam a csoportnak.
Visszaemlékezések
— Úgy tudom könyvet ír életéről, lelkészi pályafutásáról, amiből gondolom nem maradnak ki a börtönévek sem.
— Sok feljegyzésem van, ezeket már rendszereztem, az írással is jól haladok. Én nem tudok számítógépbe írni, a kézzel írott szövegemet majd diktálni fogom valakinek. Ennyi év után már eléggé tisztán látok mindent. Megtanultam mi a szenvedés, a fájdalom, az embertelenség, de megerősödött a hitem. Ma már tudom, hogy mennyire fontos a jó szó, az összetartozás, a szeretet és az Istenbe vetett hit. Engem nem a világi emberek, nem a szekuritáté emberei juttattak börtönbe, hanem a teológusok és az egyetemi tanárok. Amikor hazamentem, a feljelentőm Júdás csókkal akart kedveskedni. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Rabságból, egy rab országba kerültem szabadulásom után. Továbbra is be kellett fogjam a számat. Tudtam, hogy ki kicsoda, ki mire volt képes, de ezeket nem lehetett leleplezni. A munkatábort katonák vették körül. Volt egy szatmári magyar katona, aki sokat segített rajtam, nem tudom, hogy él–e még, fiatalabb volt nálam, azzal mindig szerettem volna találkozni.
erdon.ro

Nagy körültekintést igényel az egyházi átvilágítás
Szekuritátés dossziék nyomában 6.
Az Erdélyi Unitárius Egyház a napokban tette közzé az Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság első vizsgálati eredményeit. A 2009-ben létrejött bizottság feladata több mint száz egyházi szolgának az átvilágítása. Az átvilágítás eddigi tapasztalatairól Szabó László unitárius lelkésszel, a bizottság ügyvezetőjével beszélgettünk.
– Az erdélyi protestáns egyházakban, közöttük az unitárius egyházban már a rendszerváltást követően felmerült az egyházi átvilágítás szükségessége. Milyen út vezetett a kezdeti próbálkozásoktól az átvilágítási bizottság megalakulásáig?
– Az Erdélyi Unitárius Egyházban az 1989-es népfelkelést követően sajnos bő egy évtizedig kellett arra várni, hogy a belső átvilágítás enyhébb fajtájának bevezetésére sor kerüljön. Az Egyházi Főtanács 2001-ben fogadta el azt a határozatot, ami kötelezővé tette az úgynevezett jelöltségi nyilatkozatok megtételét.
Ennek értelmében az egyházi tisztségekre és hivatalokra jelölt személyeknek, lelkészeknek és világiaknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy együttműködtek-e vagy sem a volt államvédelmi szervekkel. 2002-től kezdődően minden egyházi választáson felolvasták ezeket a nyilatkozatokat, és a választótestületek tagjai figyelembe vehették a nyilatkozatok tartalmát. Abban az időszakban még nem álltak rendelkezésünkre a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (román rövidítése: CNSAS) által kezelt iratgyűjtemények, amelyek tartalmával össze lehetett volna hasonlítani a szóban forgó nyilatkozatokat, ezért a választókra volt bízva, mennyire veszik figyelembe a jelöltek állításait. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, amíg egyházunkban is megérett az idő arra, hogy bevezessük az átvilágítás érdemibb formáját. A 2008 decemberében tartott főtanácsi ülésen szinte egyhangú szavazattal fogadták el azokat a határozatokat, amelyek kiszélesítették az átvilágítási folyamatot. Ennek jegyében született döntés az úgynevezett történész kutatócsoport létrehozásáról is, amelynek elsődleges feladata a különböző állami szervek 1945 és 1989 közötti egyházi életbe való beavatkozásának feltárása tudományos igényességgel.
– A 2008-ban elkezdődött intézményesített átvilágítás előtti időszakban volt-e olyan egyházi szolga, aki bevallotta azt, hogy együttműködött a kommunista állambiztonsági szervekkel?
– Az 1989 és 2001 közötti időszakban alig történt ilyesmi. A 2002-től kezdődően megírt és felolvasott nyilatkozatok között is kevés olyat találunk, amelyben az érintettek őszintén bevallották együttműködésüket az államvédelmi szervekkel, és ismertették volna az együttműködés tartalmát és jellegét. Többnyire olyan nyilatkozatok születtek, amelyekben az érintettek elhallgatták, vagy nem az eset súlyosságához mérten vallottak együttműködői múltjukról.
– Mennyire működik olajozottan az átvilágítási bizottság?
– Az egyéni iratgyűjtemények kérvényezése a bizottság létrejöttének évében, 2009-ben kezdődött. A Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács 2009–2010-ben közel félszáz egyéni iratgyűjtemény másolatát adta át. Működési szabályzata alapján a bizottság hozzálátott az egyéni iratcsomók vizsgálatához, és személyes meghallgatásokat is elrendelt azokban az esetekben, amikor feltételezhető volt az érintett személyek együttműködése a szekuritátéval. Olyan esetekben is kötelezővé vált a személyes meghallgatás, amikor a bizottság különbséget állapított meg a kötelező nyilatkozatokban foglaltak és az egyéni iratgyűjtemények tartalma között, tehát amikor kiderült, hogy valaki valótlanságot állított.
– Múlt héten tették közzé az első vizsgálati eredményeket. Milyenek a tapasztalatai az elmúlt három év munkájáról?
– Az átvilágítási bizottság és a közelmúlt-kutatócsoport elsődleges célja nem az, hogy a volt együttműködőket vadássza, vagy megalázó módon pellengérre állítsa őket. Az együttműködés kérdéskörét átfogóbban vizsgáljuk. Amint tudjuk, 1945-től kezdődően a kommunista rendszer gyökeret vert: megkezdődött a társadalom tekintélyes részének a megfigyelése és megfélemlítése, ami a következő évtizedekben egyre erősödött a nacionál-kommunista diktatúra kiépülésével és keményebbé válásával. A társadalom kiemelt fontosságú részeként egyházaink az állambiztonsági szervek célkeresztjében álltak, az elnyomó hatalom részéről fokozott figyelem irányult rájuk, ezért az akkori viszonyok közepette sokkal több egyházi embert próbáltak beszervezni, mint a társadalom más rétegeiből. Nem meglepő tehát, hogy nagyon sok lelkészt megkörnyékeztek. Amikor ezt a korszakot vizsgálva az egyéni iratgyűjteményekből következtetéseket vonunk le, mindezt behelyezzük az adott társadalmi és politikai összefüggésekbe. A kutatócsoport és a bizottság elsődleges megállapítása az, hogy a fő bűnösök a kommunista rendszer létrehozói, fenntartói, azok a párt- és államvédelmi szervek, akik ezt működtették. Fő bűnösnek minősíthető minden olyan szekuritáté-alkalmazott, hivatásos államvédelmi személy és pártaktivista, aki közvetlenül is részt vett a rendszer működtetésében. Úgyszintén vétkesnek tartjuk azokat az egyházi és világi személyeket is, akik besúgóként kisebb-nagyobb mértékben elősegítették a rendszer fennmaradását. – Mennyire nehéz megbízható ítéletet kimondani egy-egy besúgó esetében?
– Bizottságunk nem ítélkezik, hanem határozatszerű megállapításokat fogalmaz meg. Természetesen különbséget teszünk besúgó és besúgó között is: minden esetet egyénre szabottan, a lehető legtöbb körülmény figyelembevételével elemzünk. Az elemzések nyomán többféle megállapításra jutunk. Hála Istennek szép számban vannak olyan személyek, akik ellenálltak a szekuritáté beszervezési kísérleteinek. Vannak olyanok, akik egyértelműen a korszak áldozatai voltak, és sajnos olyanok is léteznek, akik nem tudtak ellenállni. A rendszerrel együttműködők kategóriája sokrétű, amit árnyalni kell, ezért a bizottság különböző együttműködői típusokat állapított meg. Azokat tartjuk súlyos esetűeknek, akik kimerítik a szekuritátéval való együttműködés következő formáit: amikor az együttműködés indoka a rosszindulat volt; amikor az együttműködés kárt okozhatott másoknak; amikor az együttműködés az államhatalmi rendszer iránti meggyőződéses lojalitásból fakadt; amikor az együttműködés jutalmaként az együttműködő anyagi juttatásokat vagy előnyöket élvezett.
Az ilyen esetekben – kötelező személyes meghallgatás nyomán – a bizottság fenntarthatja vagy elvetheti feltételezéseit.
– A személyes meghallgatás milyen mértékben befolyásolhatja a bizottság döntését?
– Az még nem történt meg, hogy valaki megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a fekete fehér, vagyis, hogy teljesen tisztázta volna magát a feltételezések alól. Ellenben a bizottság tisztánlátását nagyban segítette a személyes beszélgetések eddigi sorozata, hiszen olyan háttéradatokat tudtunk meg, amelyek nem voltak kiolvashatóak az egyéni iratcsomókból. Ilyenkor árnyaltabbá vált az eset, azonban a fő megállapításokat általában nem befolyásolta érdemben. A személyes meghallgatások közül egynéhány elősegítette azt, hogy az illető személy töredelmesen beismerje hibáit, emberi gyarlósága miatti együttműködési készségét.
– Más egyházi átvilágító bizottságokból származó információk szerint volt olyan lelkész, akiért „beszólt” a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) magas rangú bukaresti tisztje. Volt-e ilyen eset az unitárius egyházban?
– Nincs tudomásom ilyen esetről, ami természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az unitárius egyház jelenlegi lelkészei között is elméletileg lehet aktív bedolgozója a mai titkosszolgálatnak. Remélem, hogy ez csak elméletileg áll fenn, azonban a hatályos rendelkezések szerint amúgy sem juthatunk hozzá az ilyen személyek iratcsomójához. Ilyen esetekben a hivatalos értesítés szerint az illető nevén nem szerepel múlt rendszerbeli titkosszolgálati iratcsomó. – Ha valaki a hetvenes, nyolcvanas években lelkészként dolgozott, az Átvilágító Bizottság ugyanakkor nem kap felőle semmiféle iratot, ez mennyire hihető körülmény?
– Eddigi tapasztalatunk szerint a lelkészek megfigyelésének mértéke szinte teljes körű volt. A belügyminisztérium 1963-ban kiadott egy olyan rendeletet, amiben kötelezővé tette a Protestáns Teológiai Intézet minden diákjának és végzettjének a megfigyelését. A rendelet magyarázó szövegében szerepel, hogy az államvédelmi szervek sajnos még nem érték el a százszázalékos beszervezettségi szintet, ezért a megfigyelési kör kiteljesítését szorgalmazták. Ez volt a pártvezetés és a belügyminisztérium kérése. Ha figyelembe vesszük a belügyminisztériumi határozatot, valamint a személyes iratcsomókból, illetve a személyes vallomásokból származó adatokat, bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyolcvanas években az államvédelmi szervek megkísérelték a lelkészek százszázalékos beszervezését. Amikor a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács kérésünkre nem ad át semmiféle iratcsomót, ebből többféle következtetést vonunk le: az illető személy a szekuritáté szemében annyira jelentéktelennek tűnt, hogy esetleges megfigyeléséről nem indítottak a neve alatt egyéni iratgyűjteményt; a másik változat szerint az iratgyűjtemény megsemmisült, vagy elkallódott – az 1989-es népfelkelés napjaiban a valódi és az álforradalmárok a szekuritáté épületeibe behatolva sok iratot elégettek, szétszórtak, de ez mégis az esetek törtrészét jelenti; a harmadik következtetés szerint a szekuritáté jogutódja, a Román Hírszerző Szolgálat az adott iratcsomót még nem adta át a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácsnak. Nem hivatalos adatok szerint másfél évvel ezelőtt még az egyéni iratcsomók felét sikerült átvenniük. Ez az arány mára valószínűleg jóval ötven százalék fölött van. Várható, hogy a következő hónapokban, illetve egy-két évben újabb iratcsomó kerülnek elő olyan személyekre vonatkozóan is, akikről eddig nem volt semmiféle adatunk.
– Sokan attól tartanak, hogy az átvilágítás során manipuláció áldozatai lehetünk. Mennyire lehet megbízni a szekuritáté munkájában, illetve az utód titkosszolgálatok „pártatlanságában” a tekintetben, hogy nem vettek el, vagy nem toldottak az anyaghoz?
– Sokan feltették ezt a kérdést a bizottságnak, mások pedig leegyszerűsítve azzal próbálják elintézni, hogy bezzeg a szekuritáté azt jegyzett fel a dossziékba, amit akart. Ezt a hozzáállást mindenképpen árnyalnám. A szekuritáté valóban bármit megtehetett, hiszen a rendszerváltás után húsz évvel még mindig nincs átfogó képünk a működéséről, ellenben hozzá kell fűzni, hogy ők sem rendelkeztek végtelen erőforrásokkal és idővel, éppen ezért a manipulációs kísérleteket olyan személyek esetében használták, akik fajsúlyosak voltak, a rendszer szemében megsemmisítendő személyeknek minősültek, akiket meg akartak hurcolni, be akartak börtönözni. Esetükben feltételezhető az egyéni iratcsomók szándékos és feltételezett manipulációja. Az egyszerű közembereknél – beleértve a lelkészek nagy részét is – kevésbé feltételezhető, hogy a szekuritáté eleve megtévesztő célzattal állított össze és kezelt iratcsomókat. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig a szekuritáténak nem volt oka arra következtetni, hogy elközelgett a leszámolás ideje, és hogy emiatt menteni kellene a menthetőt, vagy külön céllal be kéne feketíteni valakiket az utókor számára. A kezünkbe került dokumentáció alapján nem lehet azt állítani, hogy az iratcsomókat nagymértékben és tervszerűen manipulálták volna. Az iratgyűjtemények képezik az átvilágítás fő forrását, azonban nem ez az egyetlen forrás. Száz százalékban természetesen nem bízhatunk meg bennük. – A bizottság közzétett vizsgálati eredményeiben azt olvasom, hogy külön kiemelik egy-egy átvilágított ellenálló érdemeit. A hetvenes, nyolcvanas években milyen lehetőség volt az ellenállásra, illetve ez milyen következményekkel járt?
– Nehéz ezekről az esetekről általános érvényű véleményt alkotni. Tudjuk, hogy az államvédelmi szervek mi mindenre voltak képesek. Az 1956-os magyar forradalmat követően egyházunk legjobbjait zárták börtönbe – papságunkat gyakorlatilag megtizedelték –, ezek után joggal feltételezhette bárki, hogy az ellenállásnak hasonló következményei vannak. A bizottság senki esetében nem kérheti számon, hogy miért nem állt ellen, mert nem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között félemlítették meg, milyen nyomás nehezedett rá. Dicséretre méltónak tartjuk azokat, akik ellenálltak, mások esetében pedig nem ítélkezünk, hanem megállapításokat fogalmazunk meg. Ezeket a megállapításokat az érintett személy vallomásai alapján készek vagyunk árnyalni, amennyiben az érintett személyek hihető módon bizonyítják, hogy kényszerítő körülményeket is figyelembe kell vennünk. Ezek megértésére és figyelembe vételére fogékonyabbá tesznek a vonatkozó személyes „élményeink”. Ilyenként említem, hogy 1989 őszén, középiskolás diákként engem is hívattak a szekuritáté Hargita megyei szervezetének hivatalába. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a félelmet, amit akkor átéltem a szekuritáté csíkszeredai irodájában, holott még gyermek voltam. El tudom képzelni, milyen többletterhet jelentett egy családos lelkésznek, egy családapának az ilyen megpróbáltatás, milyen kilátásokkal mehetett a kihallgatásokra, éppen ezért távol álljon tőlem – és a bizottságtól – az általánosítás, vagy az ítélkezés. – Az átvilágításnak az az értelme, hogy az együttműködői múlttal rendelkező egyházi vagy világi személy ne tölthessen be vezetői tisztséget. Miként kivitelezhető ez az unitárius egyházban?
– Az átvilágításnak nem ez a fő célja, hanem a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába. Amennyiben az átvilágított személyek kimerítik a szekuritátéval való együttműködés valamelyik súlyos formáját, ezt a bizottság tételesen nyilvánosságra hozza. Ez az egyik következménye az átvilágításnak. Ha valaki a 2001 óta kötelező jelöltségi nyilatkozatában hamisan nyilatkozott, és ez az átvilágítás során kiderül, az így szerzett tisztsége megszűnik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közös nevező: a halál
Vándorkiállítás a kommunizmus áldozatairól
Különleges tárlat nyílik március 27-én, kedden 13 órai kezdettel az Arad Megyei Múzeum Klió termében (Horea u. 10.) Közös nevező: a halál címmel a kommunizmus áldozatainak az exhumálásán készült kutatási anyagokról.
A vándorkiállítást a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ és az Erdélyi Történelmi Nemzeti Múzeum szervezi a Konrad Adenauer Alapítvány, valamint az aradi Helyi Polgári Tanács (CLC) civilszervezet támogatásával, illetve a tordai és a nagyenyedi múzeum közreműködésével.
A tárlaton többek között a Szekuritáté által kivégzett áldozatok 2007 és 2010 között Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Kolozs, Fehér és Szatmár megye területén végzett exhumálásain készült fényképeket, az áldozatoknál talált tárgyakat, dokumentumokat, illetve a hozzátartozókkal készült interjúkat tárják a nagyközönség elé.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A kommunizmus exhumált áldozatairól nyílik kiállítás Aradon
A romániai kommunista rendszer exhumált áldozatairól nyílik kiállítás kedden Aradon – közölte az MTI-vel a tárlat anyagát összegyűjtő Marius Oprea történész, a Romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) vezetője.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat tárja a nyilvánosság elé, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtött össze a történész és négyfős csapata. Az Arad Megyei Múzeumban rendezett kiállítás anyagát először 2009-ben Kolozsváron mutatták be. Azóta 13 másik romániai városban, 2010-ben pedig Prágában is nyilvánosság elé került.
A CICCR a kommunista politikai rendőrség, az egykori Securitate feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Marius Oprea az MTI-nek elmondta: becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a CICCR-nek kevesebb mint 100 áldozatot sikerült felkutatnia, és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket.
Marius Oprea 2005 és 2010 között a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetet vezette: menesztése óta az általa létrehozott hasonló nevű központ, a CICCR folytatja az áldozatok és gyilkosaik felkutatását. Állítása szerint nemhogy támogatást nem kap, de akadályozzák is munkáját. Most magánalapítványok segítik, a sírokban talált személyes tárgyak restaurálását pedig a kolozsvári székhelyű, Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum szakemberei végezték.
”Egy lelőtt paraszt bocskorában például egy kanalat és villát találtunk, egy másik áldozat ruhájában, aki szökevényeket rejtegetett, egy kis tükör lapult – ezek nagyon egyszerű, értéktelen tárgyak, mégis megrendítő hatásúak. Hiszen olyanokról van szó, akiket csak azért lőttek agyon, mert megtagadták a katonai szolgálatot vagy ellenálltak az erőszakos kollektivizálásnak” – mondta Oprea.
Hozzátette: az aradi kiállításon többek között egy ítélet nélkül agyonlőtt szatmári magyar vasutas történetét is megismerheti a látogató. “Ha van valami, ami igazán összeköti a románokat és magyarokat, az az, hogy egyformán megszenvedtük a kommunista terrort, sőt, azt kell mondanom, hogy a magyarokra kétszeresen rájárt a rúd, mert nemzetiségük miatt is üldözte őket a Securitate”.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás március 27. és április 11. között látogatható az Arad Megyei Múzeum Klió-termében, a Horea utcában, keddtől vasárnapig 9-től 17 óráig. A belépés ingyenes.
erdon.ro

Tőkés: Nem csoda, hogy nehézkes a volt besúgók elleni fellépés
A királyhágómelléki református püspök azt mondta, egyházában is vannak magas beosztású volt besúgók. Tőkés szerint Magyarországon és Romániában is sok a furcsaság ügynökügyben.
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint, ahogyan Trianon mai napig is él a következményei által, ugyanúgy a titkosszolgálati múlt hat a társadalom és azon belül az egyház mai életére is. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke erről Budapesten, a Terror Házában beszélt, ahol Molnár János és Szabó Gyula egyházi témájú könyveit mutatták be.
Mindaz, ami az egykori besúgók ügyében történik, nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is, felveti a kérdést, miért ilyen nehézkes a kérdés rendezése. Tőkés László a Kossuth rádiónak adott interjújában hozzátette, nem csoda, hogy az egyházi átvilágítás is sok akadályba ütközik, „mert az egyház földi intézményi mivoltában maga is fogságába esett ennek a világnak”. Hamis az a megközelítés, amely azt hangsúlyozza, hogy az ügynökök helyett inkább az egyház mártírjairól kellene beszélni, hiszen utóbbiak éppen azok miatt szenvedtek vértanúságot, akik az egyházat aláaknázták. A kettőt tehát együtt kell kutatni és szemlélni – mondta Tőkés László.
A múlt nem zárult le, nem igaz, hogy ma már csak az új társadalom építésével kell foglalkozni. „Még az én egyházamban is, a magas klérus szintjén, legalább két olyan vezető beosztású embert választottak meg felelős tisztségbe, akiket beszervezett annak idején a Securitate, és akik ennek következtében zsarolhatók, nem tudnak szabadulni a múltjuktól” – mondta az erdélyi református püspök a Kossuth rádióban.
Annak kapcsán, hogy a diktatúra kiszolgálóival szembeni föllépést szolgáló romániai törvényt a helyi alkotmánybíróság megsemmisítette, a politikus azt mondta, Magyarországon és Romániában is sok furcsaság történik a kérdésben. Tőkés László bírálta, hogy a kommunista múlt által is érintett több alkotmánybírából álló bukaresti testület huszonkét év után sem enged szabad utat azon igény teljesülésnek, hogy a rovott múltú személyek ne lehessenek politikai, állami vezetők.
A magyarországi fejlemények kapcsán a EP-képviselő azt mondta, először megrökönyödött, amikor az LMP által kezdeményezett átvilágítási törvény megbukott az országgyűlési többségen. „Most viszont megnyugodva látom, hogy egy magasabb szintre emelve a parlamenti többség megtesz mindent annak érdekében, Orbán Viktor javaslatai alapján, hogy a Történelmi Emlékezet Bizottsága révén végre rendezzük múltunk dolgait. Ezért harcolunk az Európai Parlamentben is, ahol a kommunista múltra nap mint nap ráirányítjuk a figyelmet. Közös ügyről van szó, amelynek előbbre vitele nagymértékben hozzájárulhat az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás kiteljesítéséhez” – mondta a Kossuth rádióban Tőkés László erdélyi politikus, református püspök.
hirado.hu. Erdély.ma

A kommunizmus exhumált áldozatairól nyílt kiállítás Aradon
Közös nevező a halál – ezzel a címmel nyílt kiállítás a romániai kommunizmus exhumált áldozatairól Aradon. A gyűjtemény a kommunista rendszerben kivégzett emberek fényképeit és a velük együtt jelöletlen sírokba temetett személyes tárgyait tárja a közönség elé.
A tárlatot korábban már bemutatták tizenhárom romániai városban, valamint Prágában is.
A vándorkiállításon bemutatott tárgyi emlékeket és dokumentumokat az 50-60 évvel ezelőtt bírói ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtötték össze. az ásatásokat a romániai kommunizmus bűneit vizsgáló központ irányítja.
A történészekből és régészekből álló csapat 2006 óta foglalkozik a kommunizmus éveiben elkövetett máig büntetlen gyilkosságok feltárásával. A kommunista diktatúra titkosszolgálata az egykori Securitate archívumai alapján az áldozatok családtagjainak kérésére keresik a holttesteket.
A szervezők azt reméli, hogy a gyűjtemény minél több fiatal megnézi majd, akiknek ez jó történelemlecke lehet.
Ezúttal 21 agyonlőtt áldozat esetét tárják a nyilvánosság elé, akiket Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Kolozs, Fehér, Szilágy és Szatmár megye területén exhumáltak. A törvénytelenül kivégzettek száma viszont ennek több százszorosa.
Szoboszlai Aladár katolikus papot és társait 1958 szeptemberében végezték ki, a Securitate temesvári börtönében. Bűnük az volt, hogy résztvettek 1956-os magyarországi forradalommal szolidarizáló erdélyi megmozdulásokban. MA sem tudni, hol kaparták el az áldozatok holttestét.
A tervek szerint hamarosan Arad megyében is megkezdik a jeltelen sírok azonosítását és feltárását, hogy a családok méltó módon újratemethessék a kihantolt áldozatokat.
DunaTv
Erdély.ma

Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Feltámasztani az elfeledett nagyságokat – beszélgetés Csirák Csaba helytörténésszel
1942. március 20-án született Nagykárolyban. Helytörténész, művelődésszervező, számos helytörténeti témájú kötet szerzője, több hagyományos kulturális rendezvénysorozat elindítója és főszervezője, a szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság alapítója és társelnöke. 1963-tól 2002-ig gyógyszerészként tevékenykedik Nagykolcson, valamint a szatmárnémeti székhelyű megyeközi gyógyszerészeti hivatalnál, majd nyugdíjazásáig a szatmárnémeti magyarigazolvány-kibocsátó iroda munkatársa.
– Mikor és hogyan kezdte közművelődési tevékenységét?
– Nagy fordulatot jelentett számomra, amikor 1963-ban megnősültem, és elkezdtem dolgozni a nagykolcsi gyógyszertárban. Reggel 8-tól délután 4-ig fehér köpenyben vártam az ügyfeleket, majd a gyógyszertár átalakult művelődési otthonná. Itt próbáltunk többek között a helyi szavalócsoporttal az irányításommal. Legsikeresebb produkciónk az a versmondó sorozat volt, melynek keretében több mint 30 szatmári származású, illetve erdélyi költőt mutattunk be.
Ezek között két megismételhetetlen előadást tartok számon, a Gellért Sándort és a Kányádit. Ezek nagyon népszerűek voltak a környéken, a sajtó is szerette őket. Arra is volt példa, hogy a környező falvakból szekérrel jöttek az emberek a fellépéseinkre. Szamoskrassón megesett, hogy nyitva kellett hagynunk a helyi kultúrház ajtaját, hogy azok is hallják az előadást, akik nem fértek be az egyébként eléggé tágas terembe. A sikerhez az is hozzájárult, hogy például Kányádi Sándor is megjelent időnként a színpadon, aki közvetlenségével elbűvölte a közönséget.
– Mindez a kommunista időkben zajlott. Nem voltak problémái a hatóságokkal?
– A hatalommal állandóan gondjaim voltak, sokszor rendeltek be, hogy a közéleti tevékenységemről faggassanak. A Szekuritátéra egyszer sem citáltak be, az viszont előfordult, hogy a gyógyszerészeti hivatal párttitkára vasárnap reggel szalasztotta értem a nagykolcsi tanács futárát, hogy beszélgessünk Ceauşescu elvtársról és a pártról. Ilyenkor elég jól kivágtam magam, tájékozott voltam az aktuálpolitikai kérdésekben, hiszen minden elérhető magyar lapra előfizettem, mert kötelességemnek éreztem a magyar nyelvű sajtó támogatását.
A sajtógyűjteményemet egyébként nemrég a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontnak adományoztam, a korábban a pincémben tartott lapok elszállításához kétszer kellett fordulnia a kiküldött autónak. Pár év közéleti tevékenység után azonban kemény hatósági zaklatásoknak lettem kitéve.
– Miként viszonyultak tevékenységéhez a falusi emberek?
– Az emberek körében elfogadott voltam. Egyre többen és többen jelentkeztek, nagyon sokan kaptak kedvet az ilyesmihez. Volt olyan időszak, hogy három amatőr csoportom is volt. Az egyik kisiskolásokból állt, a másik volt az aranycsapat, azaz a középiskolások, akik járták a megyét, és volt egy munkás-szavalócsoportom is. Ez főleg kőművesekből állt, de tagja volt például a berencei Kovács család volt libériás inasa is, Imre Miklós, aki négy osztálya ellenére hihetetlenül széles körű műveltséggel rendelkezett, többek között tangóharmonikázott és hegedült is. Volt még egy eseménysorozat egyébként, ami megmozgatta a környéket. Miután bemutattuk a költőket, három alkalommal szerveztünk diákok számára vetélkedőt a szatmári költők kapcsán, melyek keretében a versmondáson kívül a szerzők életútjával kapcsolatos ismereteiket is díjaztuk.
– Hogyan végződött a vidéki pályafutása? Szerepük volt ebben a zaklatásoknak?
– Miután a hatalom megállapította, hogy felforgattam a községet, a korszak gyakorlatának megfelelően fölfelé buktattak – állást ajánlottak a szatmárnémeti megyeközi gyógyszerészeti hivatalban. Azonban ott is nyughatatlan voltam – mivel csoportom nem volt, előléptem előadóművésszé. Emlékezetes számomra, amikor Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetét dramatizáltam, és Csilla lányommal előadtam a színház stúdiótermében, majd számos más helyen. Ez nem keltett politikai felháborodást, Sütővel nem mertek kikezdeni, mert ő is magas rangú pártaktivista volt.
– Ezek szerint a további fellépések nem maradtak következmények nélkül…
– Valóban nem. A Hiszek a szóban című előadásunk miatt, mely lényegében irodalmi összeállítás volt az anyanyelvről, már gondjaink adódtak. Felléptünk vele Szászrégentől Nagyváradig és Nagybányáig. Lényegében ez lett az utolsó pódiumműsorom, amit nyíltan megtarthattam, a marosvásárhelyi előadást ugyanis magnóra vették és meghallgatták a pártnál. Még haza sem értünk, a rendezőt, Gyöngyösi Mártont behívatták a Szekuritátéra, majd addig zaklatták és üldözték, amíg el nem hagyta az országot.
Az előadásokat egyébként még az első fellépés előtt be kellett mutatnunk egy úgynevezett vizionálóbizottságnak, tartottunk egy kritikai főpróbát. Így ment ez egyébként a színházban is – először az elvtársaknak kellett mindent eljátszani ahhoz, hogy színpadra kerülhessen. Itt persze csak azokat a verseket mondtuk el, amelyek nem bántották a fülüket, a vásárhelyi felvétel segítségével viszont azokat is hallották, amelyeket a közönségnek szántunk.
– Ezzel véget ért nyilvános ténykedése a kommunista rendszer alatt?
– Ekkor úgy volt, hogy abbahagyom, és hivatalosan abba is hagytam. Az Arany-évfordulóra azonban 1982-ben mégiscsak készítettem egy balladaműsort, mellyel az akkori 5-ös számú ipari líceum magyartanárai meghívtak. Az egyik előadás 16, a másik pedig 18 órától lett volna, azonban délután háromkor, amikor odaértem, a két meghívóm sírva fogadott a bejáratnál azzal, hogy valaki a tanári karból besúgta a szekunak, hogy mi készül, onnan pedig érkezett a telefon, hogy a fellépésnek el kell maradnia. Aztán még készítettem egy Bartók-emlékműsort, amit egyszer előadtunk Nagykárolyban, majd minden ajtó bezárult előttem Szatmár megyében.
– A rendszerváltás után ismét belevetette magát a munkába…
– Igen, 1990-ben indítottam útjára a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, 1991-ben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, majd 1993-ban az Itthon helyismereti vetélkedőt. Ezek a rendezvények Kárpát-medencei kitekintésűek, és mind a mai napig élnek, sok minden más mellett a kapcsolattartásra is kitűnő lehetőséget biztosítottak. A szerbiai háborús események idején például megszakítottuk a vetélkedőt, és felkérettük a színpadra az egyik vezető tanárt, ő számolt be nekünk arról, hogy ott tulajdonképpen mi is történik.
Megdöbbentő volt a beszámoló, akkor jöttünk rá, hogy a média távolról sem tükrözi az ottani valóságot. Az Itthon verseny pedig azért született, mert rá kellett jönnünk, senki nem tud a településéről szinte semmit. A vetélkedő indításakor jelent meg az Otthonom, Szatmár megye sorozat első kötete, melyet nagyrészt történelemtanárok állítottak össze a rendelkezésükre álló forrásokra támaszkodva. Kiderült, nagy igény van erre, így 1993-tól mostanáig 39 könyv látott napvilágot a sorozatból.
– Úgy tudom, nemcsak kulturális és történelmi feltárótevékenységet folytatott?
– Nem, 1990 februárjában jegyeztettük be a Szent-Györgyi Albert Társaságot, mely – tudomásom szerint – a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezetnek számít. A nyughatatlanságomat itt igazán jól kiélhettem. Telefonos lelkisegély-szolgálatot hoztunk létre, mely a római katolikus püspökségen működött. Itt önkéntes munkában – előzetes képzés alapján – elsősorban lelkészek és orvosok vállaltak feladatot. A szolgáltatás hét évig élt, minden péntek estétől vasárnap estig fogadtuk a hívásokat. Igénylők voltak bőven, bár fizetéses volt a beszélgetés – aki szolgálatban volt, az nem alhatott. Fordultak hozzánk idősek, fiatalok, öngyilkosjelöltek, szerelmesek, munkanélküliek…
Miután a munkanélküliek száma megszaporodott, hetente szerveztünk tanácsadást is, ahol az érdeklődők gyakran egymásnak segítettek állást találni. Egy idő után viszont egyre drágább lett a telefonálás, így elkezdtek ritkulni a hívások, majd le is állt a szolgáltatás. Volt ezenkívül kórház-látogatási programunk is. Akkor még megvolt az öregek kórháza, oda minden hétvégén ellátogatott egy tagunk két tepsi süteménnyel, könyvekkel, újságokkal, és eltöltött ott néhány órát, elsősorban a magányos idősekkel beszélgetve.
– Több kötetet is kiadott az évek során, foglalkozott például színháztörténettel és a szatmári zsidóság történetével…
– Ezek is nagyon érdekes dolgok voltak, Szatmáron színháztörténettel tudomásom szerint előttem senki sem foglalkozott.
– Jelenleg min dolgozik?
– Lényegében kész egy kötetem, melynek címe A szatmári magyar színjátszás a két világháború között. Ez óriási feltáró munkát igényelt, különösképpen hogy a korabeli sajtó jelentős részéhez nem sikerült hozzáférnem, mert a kommunisták hatalomra jutásuk után eltüntették azokat az újsággyűjteményeket, melyekben a viselt dolgaikról írtak. Be szeretném fejezni a 19. századra vonatkozó színháztörténeti kutatásaimat is, és akkor teljes lenne a kép e téren. Megkezdtem a szatmári zenei élet feldolgozását, melyben egy műfajt közelebbről is megvizsgálok. A cigányprímásokat akarom feltérképezni, hogy megtudjuk, mi lett a magyar nóta sorsa, amit a kommunisták igyekeztek a köztudatból kitörölni, pedig régen fontos szerepet töltött be. Bartókra és Kodályra hivatkoztak, holott például Kodály is megmondta, hogy ez a műfaj is a mienk, és ebben is vannak mind remekművek, mind selejtmunkák. Ez nagy feladat egyébként, valószínűleg éveket vesz majd igénybe.
– Mit szól ahhoz, hogy manapság az emberek nagy része nem érdeklődik a közélet, a kultúra iránt?
– Egyfajta öngyilkosság, ha leszűkítem a területem bármely téren. A műveltségi szintemtől függően a világom tágul vagy szűkülhet. A közöny, főleg a könyvek iránti csekély érdeklődés sajnos meglátszik az emberek viselkedésén is.
– Gondolkodott már azon, hogy tulajdonképpen miért vállal ennyi közéleti feladatot?
– Erre soha nem kért meg senki, ez belső parancs. Lényegében egyfajta önismeret, önkeresés.
– És elégedett?
– Nem. Ha valami kicsit jobban sikerül, borzasztóan kiüresedettnek érzem magam. Engem nem dob fel a siker, de a kudarc sem keserít el. A munkát szeretem, a kutatást nagyon élvezem, hihetetlenül izgalmas dolog. Amikor az ember megtudja, hogy Szatmáron élt egy Bunkó Vince nevű cigányprímás, aki az angol királyi udvarban muzsikált hónapokig, és Bismarcknak meg Rudolf trónörökösnek is játszott…
A hideg kiráz az izgalomtól, amikor olyasmit fedezek fel, hogy Liszt Ferenc keresztapa volt Szatmáron, azazhogy volt itt egy keresztgyereke – ez fel tud dobni. Vagy hogy Arányi Dezső, az első jól képzett, világhírű magyar tenor szatmári volt. Egyikről sincs például utca elnevezve Szatmárnémetiben. Miért felejtjük el őket? Egyfajta krisztusi munkát végzek – igyekszem feltámasztani ezeket a nagyságokat. Az ilyesfajta munka meg a színház számomra mindig felfedezés volt.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)

Újabb egyházi személy szekusmúltjára derített fényt Tőkés László
Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvsorozatának I. kötetében a LUGOJANU fedőnevű Szekuritáté-ügynökről ez olvasható: „A korabeli lugosi lelkész, Higyed István. Az 1987.01.10-i „intézkedési terv” szerint feladata TL lelkészi környezetének feltérképezése, a róla alkotott vélemények megtudakolása. Temes megye hálózatához tartozik, az 1989. szeptember 1-i intézkedési tervben az a feladata, hogy az RVSZ-nek (Reformátusok Világszövetsége) Hollandiába és Magyarországra leveleket írjon Tőkés László befeketítésére…” (390. oldal). LUGOJANU – a jelek szerint – igen jól végezhette a munkáját, ugyanis a Belügyminisztérium 1989. novemberi belső feljegyzése szerint: „a Vallásügyi Államtitkárság befolyására a Váradi Püspökség kinevezte a 60 éves volt főjegyezőt, a lugosi Higyed Istvánt, akinek eltökélt szándéka, hogy szilárdan fellépjen Tőkés László eltávolítása érdekében, és november 29-én átveszi a parókiát” (128. oldal). A temesvári lelkészi állás átvétele végül is nem Higyeden múlott, hanem a Gyülekezet hősies kiállásán hiúsult meg…
A Molnár-könyvben közöltekhez képest újdonságot jelent A Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) nemrégen kézhez vett, mellékelt tájékoztatása, mely hivatalos formában is beazonosítja LUGOJANU ügynököt. A szintén mellékelt besúgói kötelezvény (Angajament) szerint Higyed István – akkori – székelyhídi esperes már 1962-ben „megértette, hogy merre vezet előre az élet a szocializmus felé” („am înţeles mersul vieţii înainte spre socialism”), és SANDU fedőnéven beállott a Szekuritáté zsoldosai sorába.
LUGOJANU alias Higyed István esete beszédes módon példázza, hogy feltételezhetően még számos olyan volt besúgó lapul a lelkészi-papi karban – és nem csupán a nyugdíjasok között –, akiknek azonosítását késleltetik az illetékes hatóságok. Márpedig az egyházi tisztulásnak, a társadalom erkölcsi megújulásának, a magyarság felemelkedésének elengedhetetlen feltétele a titkosszolgálati múlttal való nyílt szembenézés. A helyi és az országos választások közeledtére kiváltképpen fontos a kommunista-posztkommunista korszak ilyetén módon való lezárása.
A Higyed Istvánra vonatkozó iratokat március folyamán Fazakas Csaba temesvári espereshez is eljuttattuk, azzal a kéréssel, hogy „legyen segítségünkre az egyházi besúgói, illetve a temesvári forradalmi múlt feltárásában”. Ugyanakkor az is fontos volna, hogy a SANDU-LUGOJANU-hoz hasonló volt kollaboránsok hazug módon ne szenteskedjenek tovább Egyházunk szószékein és gyülekezeteiben.
Nagyvárad, 2012. április 16. Erdély.ma

Mennyire lett román város Kolozsvár?
Száz éve Kolozsvár még majdnem tisztán magyar város volt, mára a magyarok aránya 16 százalékra apadt. Egy Magyarországon most megjelent tanulmány azt elemzi, hogyan élnek együtt a városban magyarok és románok.
A XX. század egyik legpusztítóbb ideológiája (a szovjet típusú rendszereken kívül) a felfokozott nacionalizmusból fakadó nemzetiszocializmus és fasizmus volt. Talán éppen ezért is kezdték meg a kutatók az 1980-as évektől a nacionalizmus – mint közösségi ideológia – alapkategóriáinak lebontását, az ideológiai „dekonstrukciót". Ilyen az amerikai Rogers Brubaker, aki szerint az etnikai közösségek voltaképpen egyfajta csoportszemlélet termékei.
A nacionalizmusokat általában felülről konstruálják meg, de ha ezt ügyesen teszik, akkor a hétköznapi életben is megnyilvánulhat az etnicitás, és ezt már a kutatók aztán „alulról" is vizsgálják. Brubaker is ezt tette Kolozsváron, ahol a magyar és a román lakosság mindennapi együttélését, elsősorban nyelvi kommunikációját vizsgálta.
Magyarokkal, románokkal kezdett beszélgetni, sőt munkatársakat is toborzott maga köré, akikkel együtt fókuszcsoportos felméréseket végzett. Ennek eredménye az a könyv, amely 2006-ban jelent meg angolul, majd idén a L'Harmattan Kiadónál magyarul is napvilágot látott. Brubaker a kolozsvári Feischmidt Margittal, az angol Jon Foxszal és a román Liana Granceával együtt írta meg a „Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban" című kötetet.
Nem etnikai problémaként élik meg a kolozsváriak a nehézségeiket
A kutatók az etnicitás megnyilvánulásait a hétköznapi beszédben, élethelyzetekben próbálták megragadni – egy körülbelül tíz évvel ezelőtti állapotot, Gheorghe Funar ultranacionalista polgármesterségének utolsó éveit regisztrálva. Hétköznapi szituációkban nem igazán nyilvánultak meg a kutatók szerint ezek a nemzetiségi különbségek, minthogy a kolozsvári magyarok és románok képesek a mindennapjaikat enélkül is élni. (Általános anyagi nehézségeik miatt inkább túlélni.) Problémáikat csak időnként és bizonyos körülmények között értelmezik etnikai alapon – ez az egyik legfontosabb megállapítása Brubakeréknek.
Az egyes etnikai csoportokon belül persze különböző vélemények, kijelentések hangzottak el. Brubaker felidézi azokat a helyzeteket is, amikor a magyarok „a román, de rendes" szituációban hozzák elő román ismerőseiket, vagy éppen fordítva, az „ungur dar de treaba", vagyis „magyar, de rendes" kitételek kerültek elő. Hasonló szituáció, amikor valamilyen, a közvélekedéstől eltérő állásponton van a beszélő. Ilyenkor hangsúlyozza, hogy bár a „másik" csoport érvelését támogatja, de mentségül megemlíti, hogy ő amúgy az „egyik" csoport tagja.
A vizsgálat szerint a románok megosztottabbak Kolozsváron, mint a magyarok. Nemcsak a magyaroktól különülnek el, de esetenként a regáti, azaz a Kárpátokon túl élő románoktól is. Létezik egyfajta transzszilvanizmus: az erdélyiség tudata összeköti a helyi, kolozsvári gyökerű románokat és magyarokat.
A marosvásárhelyi etnikai konfliktus
Brubakert erősen befolyásolta az 1990-es marosvásárhelyi magyarverés (erről az origo.hu pár héttel ezelőtt írt részletesen). Az foglalkoztatta, hogy Kolozsváron miért nem alakultak ki véres konfliktus, Románia miért nem vált a volt Jugoszláviához hasonlóvá. A kutatók szerint Kolozsváron azért nem tört ki az erőszak, mert a hétköznapokban az etnicitás mégsem hatja át olyan mértékben az ottani életet, mint ahogyan azt a politikai elitek, vagy a nacionalizmusra rájátszó „etnopolitikai vállalkozók" állítják. Ilyen szempontból a kolozsvári példa nemcsak Kolozsváron vagy Erdélyben, hanem az egész világon modellértékű lehet Brubakerék szerint. Ehhez Feischmidt Margit a pár hete tartott budapesti könyvbemutatón hozzátette: a kolozsvári magyarokat és románokat nem választják el éles osztálykülönbségek, talán ez is nagy szerepet játszik a békés együttélésben.
A kolozsvári román-magyar együttélés békés jellege mellett nyilvánvaló az is, hogy a két csoport két párhuzamos világban él. Szűk és korlátozott ugyan a magyar világ Kolozsváron, s folyamatosan szorul vissza – tehetjük hozzá a friss népszámlálási eredmények alapján – de éppen azzal, hogy megvannak az oktatási és más intézményei, meg tudott maradni. A magyar intézmények egy olyan zárt világot hoznak létre, ahol éppen a kisebbségi lét „megjelöltségét" sikerül elfeledtetni, természetes közeggé alakítani. Nem kell a magyaroknak sem mindig az etnicitásra koncentrálniuk, éppen a saját intézményrendszerük miatt. (Jellemző példa, hogy a városban párhuzamosan működik egy-egy állami fenntartású színház és opera, magyar és román nyelven. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar gimnáziumot végzett színház szakos hallgatójával megtörténhet, hogy rögtön az Állami Magyar Színház alkalmazza, és utána kizárólag a magyar kulturális közegben mozog. Viszont egy zenész diáknak ugyanerre már kevesebb az esélye, mert a zenei szakközép és a zeneakadémia vegyes, illetve kizárólag román tannyelvű.)
A konfliktusok tompítására sajátos módszereik vannak a Kolozsváron élőknek: általában nem beszélnek az etnikai problémákról, nem is mindig foglalkoztatja őket ez. Inkább a gazdasági nehézségekről beszélnek egymással. Ha pedig netán szóba kerül az etnicitás, egyszerűen elviccelik az ügyet, vagy akár még ugratják is egymást.
Vitatémák: Kolozsvár elrománosodása
Történészek ugyanakkor Brubaker könyvének számos pontját vitatják. A budapesti könyvbemutatón elsősorban Bárdi Nándor kisebbségkutató kifogásolta a történelmi háttér elnagyoltságát. Azt például, hogy miként vált egy magyar városból román dominanciájú településsé Kolozsvár egy évszázad alatt. Bárdi a hatvanas évekre tette azt az időpontot, amikor a domináns nyelv a román lett. Kiemelte ebben a lakótelep-építés szerepét, amivel az etnikai magyar szigeteket megtörték. Válaszában Rogers Brubaker hangsúlyozta: nem száz évet, hanem a már fennálló helyzetet elemezték.
Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a könyv hosszú történeti bevezetőjében alapvetően a város iparosításával, modernizálásával magyarázza a románok túlsúlyba kerülését. Nem pedig a nemzetiesítéssel – tulajdonképpen a románosítással – amelynek a létezését amúgy nem tagadja Brubaker, és főleg a magyar oktatás Ceausescu alatti visszafejlesztésével illusztrálta ezt.
A román állam telepítési politikájáról nem sokat ír Brubaker
Pedig Kolozsvár etnikai összetételét a román politika igyekezett befolyásolni. A román kommunista párt vezetői közül Nicolae Ceausescu a nemzetiségi összetétel „javítását" úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli községeket a városokhoz csatolják – ezt Stefano Bottoni történész egy 1960-as dokumentum alapján idézi egyik könyvében.
Szintén nem emeli ki Brubaker (csak néhány célzást tesz rá), hogy az erdélyi városok elrománosodását szervezett állami akciók segítették. A „Hetven év. A romániai magyarság története" című 1990-es kötetben erről ez olvasható: „Románia az ötvenes évek végétől gyakorlatilag nem biztosította állampolgárai számára a lakhely és a munkahely szabad megválasztásának jogát, az állami telepítési politika pedig szinte lehetetlenné tette a vidéken élő magyar nemzetiségű lakosság számára, hogy a közeli nagyvárosokba költözzön."
Ráadásul Romániában „1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát, sőt 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan ún. zárt városok létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be." Ilyen zárt város volt Kolozsvár is – erről Brubaker nem ejt szót.
Brubaker hosszan elemzi a holokausztot, azt, hogy Észak-Erdély (és így Kolozsvár) Magyarországhoz való visszacsatolása után a zsidónak minősített emberek közül sok ezret deportáltak 1944-ben Auschwitzba. Ez a kolozsvári és a város környékén élő, magyarul beszélő népesség jelentős részének (12-18 ezer embernek) az eltűnését, halálát jelentette. A deportáltak túlnyomó többsége ugyanis magyar anyanyelvű volt. Brubaker ugyanakkor nem hangsúlyozza, hogy Magyarország 1944-ben német megszállás alatt állt.
Szatmárnémeti: nem, Marosvásárhely: igen
Bárdi Nándor megjegyezte a könyv kapcsán azt is: ma már jobban lehet tudni, miért Marosvásárhelyen és nem Kolozsváron verték 1990-ben a magyarokat. A Ceausescu-rendszer 1989 decemberi bukása után a volt titkosszolgálat, a Securitate utódszervezetének minél gyorsabb létrehozásában voltak érdekeltek ugyanis bizonyos erők. Ők Szatmárnémetit és Marosvásárhelyt jelölték ki eredetileg a provokációk helyszínéül. Szatmárnémetiről végül lemondtak, mert túl közel volt a magyar határhoz (veszélyesnek tartották ezt katonai szempontból). Ráadásul az ottani románok kevésbé voltak manipulálhatóak, mert többnyire beszéltek magyarul. Mindezt Bárdi a már általunk is említett Stefano Bottoni legfrissebb, még részben publikálatlan kutatásaira hivatkozva mondta el a könyvbemutatón.
Szegő Iván Miklós
origo.hu. Erdély.ma

Tőkés: a Szekuritáté besúgója volt Higyed István egykori székelyhídi esperes
Sandu fedőnéven jelentett a Szekuritáténak Higyed István volt székelyhídi esperes, feladata Tőkés László lelkészi környezetének feltérképezése volt – tájékoztatott az európai parlamenti képviselő.
Higyed István (fotó: diaszporaalapitvany.ro)Tőkés László kedden kiadott közleményében Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvsorozatának I. kötetét idézi, amely szerint a Lugojanu fedőnevű Szekuritáté-ügynök „a korabeli lugosi lelkész, Higyed István. Az 1987.01.10-i »intézkedési terv« szerint feladata TL lelkészi környezetének feltérképezése, a róla alkotott vélemények megtudakolása. Temes megye hálózatához tartozik, az 1989. szeptember 1-i intézkedési tervben az a feladata, hogy az RVSZ-nek (Reformátusok Világszövetsége) Hollandiába és Magyarországra leveleket írjon Tőkés László befeketítésére…” (390. oldal).
A Belügyminisztérium 1989. novemberi belső feljegyzése szerint: „a Vallásügyi Államtitkárság befolyására a Váradi Püspökség kinevezte a 60 éves volt főjegyezőt, a lugosi Higyed Istvánt, akinek eltökélt szándéka, hogy szilárdan fellépjen Tőkés László eltávolítása érdekében, és november 29-én átveszi a parókiát” (128. oldal). A temesvári lelkészi állás átvétele végül is nem Higyeden múlott, hanem a Gyülekezet hősies kiállásán hiúsult meg – írja Tőkés.
Az EP-képviselő közleménye szerint a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) nemrégen kézhez vett tájékoztatása hivatalos formában is beazonosítja Lugojanu ügynököt.
A CNSAS tájékoztatója megtekinthető itt.
A besúgói kötelezvény (Angajament) szerint Higyed István – akkori – székelyhídi esperes már 1962-ben „megértette, hogy merre vezet előre az élet a szocializmus felé” („am înţeles mersul vieţii înainte spre socialism”), és Sandu fedőnéven beállott a Szekuritáté zsoldosai sorába.
„Lugojanu alias Higyed István esete beszédes módon példázza, hogy feltételezhetően még számos olyan volt besúgó lapul a lelkészi-papi karban – és nem csupán a nyugdíjasok között –, akiknek azonosítását késleltetik az illetékes hatóságok. Márpedig az egyházi tisztulásnak, a társadalom erkölcsi megújulásának, a magyarság felemelkedésének elengedhetetlen feltétele a titkosszolgálati múlttal való nyílt szembenézés. A helyi és az országos választások közeledtére kiváltképpen fontos a kommunista-posztkommunista korszak ilyetén módon való lezárása” – írja Tőkés László.
Hozzáteszi: a Higyed Istvánra vonatkozó iratokat március folyamán Fazakas Csaba temesvári espereshez is eljuttatta, azzal a kéréssel, hogy „legyen segítségünkre az egyházi besúgói, illetve a temesvári forradalmi múlt feltárásában”.
„Az is fontos volna, hogy a Sandu-Lugojanuhoz hasonló volt kollaboránsok hazug módon ne szenteskedjenek tovább Egyházunk szószékein és gyülekezeteiben” – zárja közleményét Tőkés László.
Higyed István besúgói kötelezvénye Angajament
Subsemnatul Higyed Ştefan, născut în oraşul Timişoara la 22. VII. 1929, fiul lui Ştefan şi Iuliana, de naţionalitate romînă, de cetăţenia maghiară, avînd funcţia de preot-protopop pe raionul Marghita, domiciliat în comuna Săcueni, Str. Malinovschi, Nr. 37.
Recunosc că după terminarea studiilor teologice şi pînă prin anii 1958, prin predice ţinute în biserică, ore biblice şi alte activităţi pe linia cultului reformat, am avut eşiri cu caracter duşmănos îndreptate împotriva ideologiei socialiste.
Deasemeni am avut cunoştinţe şi de alte activităţi cu caracter duşmănos, de natura celor declarate de mine în procesul-verbal de interogatoriu, luat cu ocazia anchetării mele, de către organele de stat.
Îmi iau angajamentul, ca pentru abaterile mele să colaborez şi să demasc activitatea duşmănoasă atît a preoţilor, cît şi a dementelor reacţionare, care se vor manifesta în mod duşmănos faţă de mine.
Higyed Ştefan
Informaţiile pe care le voi furniza, le voi semna cu numele conspirativ de: Sandu, în locul numelui meu advărat de Higyed Ştefan. – În cazul de divulgarea acestui secret, pot să fiu pedepsit de legile în vigoare.
Prezentul angajament îl iau, în scopul de a mă reabilita şi a dovedi organelor de stat, că nu sînt duşman şi că am înţeles mersul vieţii înainte spre socialism. Oradea, la 10. VIII. 1962.
Higyed Ştefan. Krónika (Kolozsvár)

Rétyi rekviem
Voltak olyan áldozatai a tovatűnt rendszernek, akiket nem ítélet alapján hurcoltak kényszerlakhelyre, nem érhették meg rehabilitálásukat, hogy erkölcsi vagy más kárpótlásban részesüljenek, s ráadásul többüknek még sírhelye is ismeretlen. Közülük való volt a rétyiek egykori református lelkipásztora, Somogyi Endre (1902–1952) is.
Születésének 110., halálának 60. évfordulója alkalmával mártírhalálára emlékeztek a tegnapi istentiszteleten a rétyi templomban gyermekei, unokái és dédunokái, egykori hívei és tanítványai. Az utókor nem feledkezett meg róla, ugyanis 1991-ben Sombori Salamon Sándor író és tanár kezdeményezésére és adományaképpen emléktáblát helyeztek el a rétyi templombelsőben. A vasárnapi emlékező istentiszteleten az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, Kató Béla hirdetett igét (Kir. I. k. 21: 17–20), a leszármazottak, akiket a vendégekkel együtt Deák Botond helyi lelkipásztor köszöntött, emlékkopját állítottak (ké­pünk) annak a temp­lomnak a cintermében, ahol a mártírpap szolgálta a rétyi egyházközséget. Az emlékkopja Balázs Antal néptanító és faragómester munkája. A mártírlelkész személyét, tragikus életútját dr. Nagy Lajos ny. orvos, helytörténész idézte.
Somogyi Endre Érmindszenten született. Barátosi, majd székelycsókai lelkészként került a zenekaralapító rétyi Kováts András lelkipásztor helyére. 1952 februárjában hurcolták el a háromgyerekes apát az állambiztonság emberei, és március 8-án bekövetkező haláláról csak áprilisban érkezett hír a dobrudzsai táborból.
"A lelkipásztor január 29-én együtt utazott szekéren híveivel Réty felé, s arról beszélt, hogy a pénzbeváltás hátrányosan érinti a parasztokat. Ez éppen elég volt arra, hogy kormányellenes propagandával, lázítással vádolják meg. A feljelentések alapján ezt a következtetést vonták le a Securitate emberei. Kilenc nap múlva a hírhedt fekete autó éjnek idején vitte el a parókiáról a család és a gyülekezet tudta nélkül. Előbb Sztálinvárosba (Brassó), majd Bukarestbe hurcolták. Onnan szállították a Duna-csatornához, Poarta Albăra, ahol néhány nap múlva elhunyt. Csak gyanítani lehet, hogy ilyen rövid idő alatt nem valami titkos kór áldozata lett" – igazított el az egykori események labirintusában az Erdélyi Református Egyházkerület lapja, az Üzenet folyó év március 15-i száma.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válasz Tőkés László felszólítására
Tőkés László EP-képviselő, előző püspök „Nagy Sándor esperes mondjon le törvényellenes módon megszerzett egyházi tisztségéről!” című közleményére reagált az érintett. Nagy Sándor esperesnek az Erdély Online szerkesztőségébe is eljuttatott válaszát közöljük a továbbiakban.
„…hogy hová juthat el egy ember, egy volt püspök, egy EU parlamenti képviselő?!!” (Idézet egy tövisháti ember rácsodálkozásából az írásodat olvasva.)
Kedves Atyámfia!
Legelőször is tisztázni szeretném, hogy veled szemben nekem nem áll szándékomban sem erkölcsi keresztyéni felelősségérzetemre hivatkozva, sem mint egyházi és hivatalosan működő erdélyi, szűkebb értelemben véve a Szatmár megyei magyarságot képviselő törvényes szervezet megválasztott képviselőjeként, hogy ne tiszteljem és ne tartsam be Istenemnek és országomnak az érvényben levő törvényeit. Kijelentem, hogy semminemű törvényes és erkölcsi jogosultsággal nem rendelkezel egy ilyen felszólítás megfogalmazására! Szánalmasnak és igen sajnálatosnak kell minősítenem, hogy volt, általam is megválasztott püspököm, RMDSZ-es Tiszteletbeli Elnök, valamint az RMDSZ-nek az európai parlamenti választások alkalmával az első helyen parlamentbe juttatott képviselője (azt követően pedig egy ideig parlamenti alelnöki tisztséget betöltő), magát politikusnak képzelő személyed ilyen módszerhez folyamodik, általad dédelgetett, már magam sem tudom hanyadik pártod „választási erejének” a fitogtatására.
Az általam betöltött egyházi tisztség, a jelenleg érvényben lévő kánon szerint is, teljesen törvényes, ellenkező esetben lehetetlen lenne ezt gyakorolnom. Engem az Egyházmegyei Közgyűlés választott meg, ezt jóváhagyta az Egyházkerületi Közgyűlés is, sőt, az általad is kijelölt Átvilágító Bizottság engedélyezte a jelölésemet. Hivatalosan a kánon szerint működő valamennyi egyházi fórum elismerte ezt.
Immár tudomásom lett róla, de számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy milyen jogon rendelkezel a mai napon az általam kikért és a reám vonatkozó személyi adataimmal, amikor már évek óta nem vagy az egyházkerület püspöke. Ezzel szándékosan és etikátlan módon megszeged a személyi adatokra vonatkozó Romániában érvényben lévő rendelkezéseket. Ezen kívül, mivel nem kellett kötelező katonai szolgálatot végezzél, nem rendelkezel a katonai eskü kötelmeinek felelősségtudatával sem, velem szemben, aki elvégezte a kötelező katonai szolgálatot, mielőtt a teológiára felvételiztem és lelkész lehettem.
Választó esperesedként, aminek következtében püspöki tisztségedet gyakorolhattad, magyarság képviselői karrieredet pedig felépíthetted, kijelentem, hogy férfiatlan és elfogadhatatlan, hogy a neked tett esperesi bizalmi eskünket semmibe veszed és egyoldalúan semmissé teszed.
Végezetül tájékoztatom a közvéleményt, híveimet és választópolgáraimat, hogy a Szatmár Megyei Tanács által is kikért CNSAS hivatalos álláspontja szerint nem voltam a hírhedt Szekuritáté alkalmazásában. Erre vonatkozó kivonatom másolatát mellékelem.
Felkérlek, elmélkedj el a Heidelbergi káté 112. kérdésén, valamint az evangéliumokból azon a krisztusi példázaton, hogy: „Gyümölcséről ismerszik meg a fa!”
Arról, hogy ki vitte a politikát az egyházba, és ki hurcolta bele az egyházat a politikába, felesleges, hogy vitát folytassunk!
Mindazonáltal imádkozom érted és Isten irgalmát kérem életedre!
Őszinte sajnálattal
Nagy Sándor, továbbra is esperes
Lele, 2012. április 25. Erdon.ro

[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Mozaikok jelennek, jövőnek
Kedves Hillary Clinton Külügyminiszter Asszony! Elnézést kérek, amiért legutóbbi levelemben félrevezettem Önt, amikor megpróbáltam eloszlatni a magyar média sokszínűségével és a Klubrádió sorsával kapcsolatos aggodalmait.
Orbán igazság-levele Clintonnak
Bednárik Imre, Népszabadság
Kedves Hillary Clinton Külügyminiszter Asszony! Elnézést kérek, amiért legutóbbi levelemben félrevezettem Önt, amikor megpróbáltam eloszlatni a magyar média sokszínűségével és a Klubrádió sorsával kapcsolatos aggodalmait. A Klubrádióval kapcsolatban az elmúlt hónapokban született bírósági ítéletek, a pályáztatási eljárásról napvilágra került információk alapján arról kell tájékoztatnom, hogy korábbi levelem tartalmával ellentétben a médiahatóság mégsem tett meg mindent annak érdekében, hogy megőrizze ezt a fontos hírcsatornát. Sőt bizonyos jelek szerint arra törekszik, hogy elhallgattassa.
Engedje meg, hogy vázoljam a magyar médiahelyzetet. Az igazság az, hogy a rádiós és televíziós frekvenciákról döntő médiahatóság egyáltalán nem független a kormánytól. Hogy is lehetne, amikor magam neveztem ki az élére Szalai Annamáriát, pártom egykori tagját és parlamenti képviselőjét, aki médiaügyekben mindig is a Fidesz érdekeit képviselte. Ellenzéki időszakunkban is bizonyította ezt, amikor is sokat tett azért, hogy az amerikai tulajdonú Sláger és Danubius rádiók helyett a Fidesz-közeli Class FM és az MSZP-közeli Neo FM kapja meg kéz a kézben az országos kereskedelmi rádiók frekvenciáit.
Tudnia kell, hogy a sokat vitatott magyar médiaszabályozás célja az, hogy a Szalai Annamária által vezetett hatóság felügyelje a teljes írott, elektronikus és online sajtót, elfoglalhassuk a közszolgálati médiát, országos és helyi szinten is a konzervatív kormányhoz közel álló médiahálózatot hozzunk létre. A lehetetlenül magas bírságok kiszabásának lehetőségével sakkban tartsuk a kormánynyal vitatkozó, az ellenzék álláspontját is bemutató orgánumokat. A frekvenciaosztást állami monopóliumnak tekintjük, magunk a konzervatív rádiókat és televíziókat preferáljuk. A tenderek során csak akkor hivatkozunk a szabadpiacra, a versenyképes pénzügyi ajánlat szükségességére, ha azt akarjuk elérni, hogy a kormánnyal kritikus orgánumok elhallgassanak. Ez történt decemberben is, amikor a hatóság egy, a rádiós világban ismeretlen cég gyatra, helyesírási hibákkal teli pályázatát hirdette ki győztesnek a Klubrádió előtt, arra hivatkozva, hogy ők tették a legjobb pénzügyi ajánlatot. Ugyan a bíróság két perben (az egyikben jogerősen) is a Klubrádiónak adott igazat, a hatóság fellebbezéssel és időhúzással bizonytalanságban tartja a rádió dolgozóit és több százezer hallgatóját, ezzel figyelmezteti a többi független médiumot, hogy hasonló sorsra juthat.
Tisztelt Külügyminiszter Asszony! Tisztában vagyok azzal, hogy az új médiaszabályozás is hozzájárul ahhoz, hogy immáron két éve nem kapok meghívást a Fehér Házba, és egyre inkább elszigetelődöm az európai államok vezetőitől is. Ezt ugyan sajnálom, de számomra fontosabb, hogy akár kormányon, akár ellenzékben vagyok, én ellenőrizzem a magyar médiát.
Számítva diszkréciójára, megértésében bízva, üdvözlettel: Orbán Viktor, miniszterelnök
Véreskezű román kommunista pribék menedéke volt Magyarország
Jakab Attila, hvg.hu
A rendszerváltás utáni Magyarország haláláig bújtatta a román kommunista rezsim egyik legkegyetlenebb alakját, „a román Péter Gábort”. Alexandru Drăghici Antall Józsefnek és Boross Péternek köszönhetően halhatott meg ágyban, párnák közt – a román kormány 1992-ben hiába kérte Budapesttől a kiadatását.
Boross Péter volt miniszterelnök szerint az állampárti titkosszolgálatok ügynökeit ma bolygatni nem más, mint „sérült lelkek” ambícióinak a megnyilvánulása. Ő ezt a kérdést különösen bonyolultnak látja. Igaza van. Tényleg bonyolult. A kommunista állambiztonsági szervek ugyanis hatalmas információmennyiséget gyűjtöttek össze; és együttműködtek egymással (pl. a román Securitate és magyar ÁVH 1956-ban). Hálózato(ka)t építettek és működtettek. Még ma is érdemes a mozaik darabjait apródonként összerakni, habár elborzasztó képet kapunk. Ebben az esetben is kiderült ugyanis, hogy a de facto Boross Péter irányította magyar kormány annak idején egy prominens, véreskezű román kommunista pribéknek nyújtott menedéket, megmentve őt a román igazságszolgáltatás karmaitól.
Alexandru Drăghici (1913. szeptember 27.–1993. december 12., Budapest) Gheorghe Gheorghiu-Dej román kommunista pártvezető bizalmi embere és közvetlen munkatársa volt. 1952 és 1965 között belügyminiszterként – és az állambiztonsági erők (Securitate) vezetőjeként – irányította a lakosság bestiális terrorizálását és a Román Kommunista Párt teljhatalmának megszilárdítását. Szerepe volt a vezető román kommunista, Lucreţiu Pătrăşcanu halálra ítéltetésében (1954).
Gheorghiu-Dej halála után és Ceauşescu hatalomra kerülésével azonban háttérbe szorult. Gyakorlatilag azonnal leváltották a BM éléről (1965). A Központi Bizottság titkára, majd a minisztertanács alelnöke lett. Amikor a Párt Pătrăşcanut rehabilitálta (1968. áprilisában), Drăghici-ot minden funkciójától és rangjától megfosztották, kizárták a Pártból, és egyszerű közkatonaként helyezték tartalékba (1968. november 14.). 1969-ben egy állami gazdaság élére került, majd 1972-ben nyugdíjazták. Nyugdíjából, mondhatni, fényűzően élt, pazar villában. 1989-ben elutasította, hogy visszavételét kérje a Pártba. 1991-ben, amikor volt politikai foglyok a felelősségre vonását kezdeményezték, Drăghici a feleségével, Czikó Mártával, családegyesítés címén, a lányához menekült Magyarországra – miközben fia Romániában maradt.
1992-ben a román kormány kérte a kiadatását. A kérelmet az Antall-kormány azzal utasította el, hogy a magyar jog szerint Drăghici – többek között az erdélyi magyarság tagjai, intézményei, egyházai ellen is elkövetett – bűnei elévültek.
A magyar nemzeti-keresztény kormány jóvoltából Alexandru Drăghici ágyban és párnák között halt meg Budapesten, 1993-ban, morbid módon ugyanazon a napon, mint Antall József. Tetteiért soha nem kellett felelnie. Halála után a felesége valamikor visszatért Romániába a fiához. Drăghici Magyarországon minden interjútól elzárkózott, és soha semmiféle jelét nem adta annak, hogy bármit is megbánt volna egykori tetteiből. Ami Romániában közismert tény, arról a magyarországi közvélemény gyakorlatilag semmit nem tud. Talán ideje lenne, hogy az újságírók kicsikét behatóbban érdeklődjenek.
Elképzelhető, hogy Alexandru Drăghici olyan titkok tudója volt, ami nem tartozik a pórnépre? Márpedig, aki idős korában joggal számíthat életfogytiglanra egy bíróság előtt, könnyen válhat bőbeszédűvé. Egy politikailag érzékeny tárgyalás – különösképpen, ha nyilvános – mindig kiszámíthatatlan. Jobb tehát nem kockáztatni. Ki volt ebben az időszakban a magyar belügyminiszter? Boross Péter (1990. december 21.–1993. december 12). Külügyminiszter: Jeszenszky Géza (1990. május 23.– 1993. dec. 12.). Igazságügyminiszter: Balsai István (1990. május 23.–1993. december 12.). Azt sem lenne érdektelen kideríteni, hogy Alexandru Drăghici lánya (Alexandra) mikor és miért költözött Magyarországra a Kádár-korszakban. Érdemes lenne tudni, hogy itt vajon milyen életpályát/karriert sikerült befutnia.
Érthető, hogy Boross Péter nem híve annak, hogy a kommunista közelmúlt aktáit turkálják. Ki tudja? Lehet, hogy a Drăghici-ügyön kívül (amely gyakorlatilag a webről összeállítható) még más csontvázak is kiborulnának a szekrényből. Esetleg maga az egész szekrény a magyar nemzeti-keresztény politikai elitre borulhat.
Kövér László állapotai
Andrassew Iván, Népszava
Bár főszerkesztőnk kimerítően és pontosan reagált Kövér László szavaira, nem hagy nyugodni, hogy milyen kérdéseket vet föl, ha Kövér úr nyikhaj, senkiházi, utolsó tollforgató terroristáknak csúfolhatta azokat az újságírókat, akik teljesítették kötelességüket és az ország népe elé tárták az igazságot: Schmitt Pál lopott. Bukásáért nem a plagizáló volt elnököt, hanem az újságírókat gondolja felelősnek. A HVG.hu főszerkesztője szerint Kövér úr feszült lehetett, ezért nem gondolta át, mit mond.
Kövér László – megoszt, holott egyesítenie kellene
Az a baj, hogy az ideiglenes magyar országelnök szinte állandóan feszült, ami nem abban nyilvánul meg, hogy tikkel vagy malmozgat az ujjaival, netán a körmét rágja, hanem mond valami olyasmit, amit kulturáltabb körökben taplóságnak, bunkóságnak, búrparasztságnak szokás gondolni. Szinte minden családban vagy baráti körben előfordul ilyen ember: ha szeretjük, valami gyógyászhoz tereljük, aki aztán jó szóval, főzetekkel vagy gyógyszerekkel kihozza kínos állapotából. Igenis kell beszélni arról, hogy Kövér úr szemmel láthatóan és füllel hallhatóan horpadt mentális állapotban van, és igenis az országgyűlés tagjainak kötelessége lenne illő tisztelettel fölvetni: tartozna azzal, hogy egy orvos csapattal megnézesse magát. (Nyilván nem a Semmelweis Egyetemről, hiszen vélhetően Kövér úr számára az ottani professzorok is veszedelmes fölforgatók, netán terrorsegédek.) Vegyék azt is figyelembe, hogy Kövér úr rövidesen saját fegyveres erő fölött rendelkezik majd, amely nem csak az országgyűlés épületében, hanem a saját házunkban is erőszakot alkalmazhat ellenünk. Ha egy ilyen vizsgálat után a konzílium azt hozza ki, hogy Kövér László teljesen normális, tehát alkalmas az országgyűlés elnöki tisztére, akkor is marad a kérdés. Ha komolyan azt gondolja, hogy egyrészt egy lopáson kapott elnök elnök maradhat, másrészt az újságírónak – és minden állampolgárnak – nem hazafias kötelessége, hogy egy vezető politikusról a következmények mérlegelése nélkül leírja, kimondja, az ország népe elé tárja, ha olyan igazságot tud meg róla, amely fölveti a méltatlanság gyanúját, akkor még nagyobb a baj. Akkor Kövér László erkölcsi értelemben alkalmatlan. Ha ugyan érti még valaki, hogy ez mit jelent.
Egy mondat az igazságról
168 óra
A szerk.
Mi mindanynyian, akik megírtuk, mi a véleményünk Schmitt Pálról, a plágiumbotrány kipattanását követő szánalmas viselkedéséről, szóval mi, akik újságíróként kétségkívül hozzájárulhattunk a doktorátusától megfosztott államfő kényszerű távozásához, nem tűrhetjük, hogy Kövér László „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristának” nevezzen bennünket, ezért provokáló üzenetét vagy úgy fogjuk fel, mint primitív, paranoiás dühkitörést, vagy pedig azt mondjuk: Magyarország ideiglenes köztársasági elnöke terrortámadást indított a sajtószabadság ellen!
A lobbista
Lázár György, Élet és Irodalom
(A spin doktor az a politikai tanácsadó, aki a hírt úgy pörgeti, hogy az pozitív üzenetként jelenjen meg. Elsősorban a politikai kommunikációs lobbistákra használják a kifejezést az USA-ban.)
Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában Kurt Volker volt amerikai NATO-nagykövet nemrég elmondta Kálmán Olgának, hogy nincs nagy baj a magyar demokráciával, elvégre az sehol sem tökéletes. Vannak döccenők, de jó irányba mennek a dolgok, és a viták is hasznosak. A Heti Válasznak adott interjúban nem reagált Charles Gati professzor kritikáira, helyette elmondta, hogy Gati kiváló tanár, hazafias ’56-os magyar, a demokratikus értékek elkötelezettje, és joga van véleményéhez. Amerikában mindenki kimondhatja, amit gondol. A Magyar Külügyi Intézetben a John Hopkins Egyetem tudományos munkatársaként tartott előadást. Évekig élt Magyarországon, és ért „valamennyit az ország politikájához”. Magyarországon nem beszélhetünk Fehéroroszországhoz hasonló antidemokratikus lépésekről, és ő senkivel sem találkozott, aki szerint a kormány bárkit is elnyomna.
Volker kellemes, intelligens ember. Megnyugtató hallani, hogy „Magyarország nem tért le a helyes útról”, és az amerikaiak is azt akarják, mint a magyarok – „Igazságosság, jólét, biztonság, mely kiegészül a nemzeti büszkeséggel”. Nyugodt, mértékadó, független vélemény ez.
Legalábbis annak tűnik. Volker rutinos diplomata, valóban volt amerikai NATO-nagykövet, és tényleg a John Hopkins Egyetem tudományos főmunkatársa, de egy dolgot nem említ. Azt, hogy lobbista is, egy nagynevű washingtoni cég vezető munkatársa, feladata a Magyarországról alkotott kép „formálása”. Nem titok ez, Volker munkaadója, a BGR Group tavaly jelentette be, hogy Volker tevékenységét az Orbán-kormány olyan nagyra értékelte, hogy Schmitt Pál akkori államelnök személyesen adta át neki a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjét.
Volker még felhívta a figyelmet arra, hogy „a Kárpát-medencében több toleranciára, alázatra és önkritikára van szükség”, majd elégedetten távozott. Budapesti missziója sikeres volt. A média sem szellőztette meg, hogy nem független vélemény az övé, hanem egy jól fizetett lobbista kommunikációs mutatványa. Új Magyar Szó (Bukarest)

A titokzatos kovásznai asszony (Gocz Elvira mesél)
Gocz Elvirát 2005. szeptemberében avatták Kovászna díszpolgárává. Akkoriban még Párizsban lakott, de már hangoztatta hazaköltözési szándékát.
Szülővárosában csak az idősebbek emlékeztek rá, de hamar híre kelt: dúsgazdag asszony, aki megteheti, hogy szórja a pénzét. Valóban számottevő pénzbeli adományokkal segítette a város főbb intézményeit: a két református, a katolikus, az ortodox egy­házat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a Szívkórházat, és a mentőállomást. Már állt az a monumentális borvízforrás is, melynek megépítését ő finanszírozta. Később elkészült Ignácz Rózsa főtéri mellszobra, ebben is részt vállalt.
– Elvira! Te bolond vagy! – szólította le hazaköltözése után egy gyermekkori ismerőse. – Jobban tetted volna, ha azt a rengeteg pénzt szétosztottad volna Kovászna szegényei közt. Most többre becsülnének! A helyi közvélemény azóta is leragadt a keserű konklúzióban, hogy bezzeg, szegény emberből nem lehet díszpolgár. Telt-múlt az idő, és tavaly februárban véletlenül összetalálkoztunk.
– Szomszéd! – szólított meg a Díszpolgár Asszony. – Ön újságba író ember. Nem jönne át hozzám, hogy beszélgessünk? Már hetvenkét éves vagyok. Szeretném, ha ezt-azt elmesélhetnék az utókor számára. Én át is mentem: felszerelkezve, abban a naiv hitben, hogy könnyű dolgom lesz. Egy év telt el azóta. Elvira asszony eközben oly megrázó őszinteséggel mesélte el életének történetét, hogy ezek után már nem is nevezhetjük őt készülő könyve "főhősének". Legfennebb szenvedő alanyának! Több ízben ő maga teszi fel a kérdést: az, ami vele megtörtént büntetés-e, avagy égi küldetés?
Vajon ki lehet ez a titokzatos asszony? Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták. Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit ve­zetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni, életet menteni és – ha a helyzet úgy követelte volna – akár életet kioltani; kalasnyikovval tüzet nyitni az ellenségre. Elvira asszony nem titkolja: tartalékos hadnagyi rangja van. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba! És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marilyn Monroe hasonmásaként emlegettek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte Carlóban, majd rövidesen egy éven át feküdt a klinikán, kómában, halálközeli állapotban. És nem utolsósorban kinek/minek köszönhette, hogy világhírű személyiségek, mint Windsor hercegnője (a száműzött angol királynő), a volt francia államelnök, Mitterrand családja, Perez de Queillard ENSZ-főtitkár, a Rotschild család, a kuvaiti királyi udvar, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, írók, üzletemberek és sokan mások őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé? A készülő könyvből bemutatunk néhány részletet. Az itthon történtekkel kezdjük, hadd vigasztaljuk meg Kovászna népét: íme, koldusszegény emberből lesz az igazi díszpolgár.
*
Gyermekkori emlékeim közt a legelső – melyre én emlékszem hitelesen és elevenen, tehát nem rokonaimtól vagy ismerőseimtől hallottam – mostohaapám falujához, Bodokhoz fűződik. A parányi község két hatalmas domb közt egy hosszan elnyúló völgyben fekszik Erdély délkeleti sarkában, az Olt folyó útvonalán. Ötéves voltam. A falusiak tetőtől talpig feketében, nagy csoportokban érkeztek hozzánk. Sírtak! 1944-et írtunk. A háború már vége felé járt. Ekkor történt, hogy Bodokon, ahol szénsavas ásványvízforrások is vannak, egy beteg német katona beesett egy kútba. Nem vették idejében észre, az emberek ittak a vízből, és az egész falu tífuszt kapott. Tavasz volt. Szegény anyám, aki második férjénél épp Bodokon élt, elkapta a betegséget. És tulajdonképpen most következik az, amire én oly fájdalmasan emlékszem.
Édesanyám holttestét letették a házban, a hátsó, hűvös szobában. Feketére akkoriban nem futotta, ezért hófehérbe öltöztették, a menyasszonyi ruhájába, melyben még első férjével – apámmal – állt az oltár elé. A tükrön volt a fátyol, amit rátettek, és egy fehér lepedővel letakarták. Akkor este tehát láttam, hogy mindenki talpig gyászban érkezik hozzánk és sír, de én nem értettem pontosan az okát. A halál fogalma valahogy még ismeretlen volt számomra.
Amikor mindenki elment, én nem a három mostohatestvérkém mellé mentem lefeküdni, hanem odalopódzkodtam édesanyám mellé, hozzábújtam és fáradtságomba belealudtam. Eközben kerestek engem! Tűvé tették az udvart, a szomszédokat, a vidéket, de arra senki sem gondolt, hogy bent vagyok a belső szobában. Korán hajnalban felébredtem, és mindenkit felébresztettem. Kiabáltam:
– Hideg van! Tegyenek tüzet! Édesanyám fázik! – így valahogy.
– S hát hol voltál eddig Ellike? (Ez volt a becenevem: Ellinek hívtak.)
Elmondtam, mindenki megrökönyödésére, hogy én édesanyámmal aludtam, de olyan hideg szegény, hogy megfáztam mellette. Mondanom sem kell, hogy ettől a búcsúéjszakától én is lebetegedtem tífuszban. "Fejtífuszt" kaptam (így mondták a falusiak), de viszonylag könnyen kilábaltam, mert gyermek voltam. Édesanyám, szegény, amiatt nem tudta megúszni ezt a betegséget, mert mostohaapámtól épp kisbabát várt, és elvérzett. Huszonöt éves volt, amikor meghalt, én ötévesen maradtam árva.
Anyámat gyakorlatilag csak néhány fekete-fehér fényképről ismerem. Számomra ő a legszebb, de a legelérhetetlenebb asszony a világon. Lefekvés után sokszor imádkozom, hogy jelenjen meg álmomban, de ez életemben eddig csak egyszer sikerült, amikor még tizenkét éves leányka voltam. Már cselédként szolgáltam Sepsiszentgyörgyön a Becze családnál, és egy szabad pillanatomban felszaladtam vonattal Bodokra a sírhoz. Az állomástól a temetőig a mezőn hatalmas virágcsokrot szedtem. Gyönyörű napsütés volt. Elhelyeztem a vadvirágcsokrot, leültem a sírhant mellé, hátammal a fejfához támaszkodtam, és sírtam. Úrrá lehetett rajtam a fáradtság, mert elaludtam. És ekkor – életemben először, de utoljára – álmomban megjelent előttem anyám. Fehér ruhában volt! Talán abban a menyasszonyi öltözékben, melyben a ravatalon feküdt mellettem? Hangjára, vagy arra, hogy szólt volna valamit hozzám, nem emlékszem. Ezek örökre odavesztek. Esteledett, amikor arra riadtam fel, hogy egyedül vagyok a temetőben, és... fázom. Remegtem, a fogaim is kocogtak, mint ötéves koromban, amikor megébredtem, majd leszálltam a ravatalról édesanyám mellől.
Szülőfalum és a fehér kígyók
Kovászna, ahol 1939. szeptember 30-án a világra jöttem – a Cuza Vodă utca 6. szám alatt, apám szülői házában –, ma közismert fürdőhely, akkoriban még nagyközség volt. A patak folyását követve hosszan nyújtózkodott a hegyek alól a mező felé. Felfelé rohamosan szűkül a völgy, Vajnafalvának nevezik ezt a szegeletet, mert rokonságunké, a Vajna család birtoka volt valamikor. (...)
Gocz nagytatámat, aki Vajna leányt vett feleségül, én nem ismerhettem. Idejekorán özvegyen maradt nagymamámtól hallottam, hogy mi történt. Az udvaron volt egy hatalmas, talán több száz éves, odvas diófánk. Nem tudták, vagy nem törődtek azzal, hogy az üregben kígyófészek lapult, és abban – az elbeszélések szerint – fehér kígyók laktak. Nyár volt, rekkenő hőség. Nagyapám megebédelt, és lefeküdt a diófa tövébe, hogy az aratás délelőtti fáradalmát kipihenje. Aludt, amikor egy kígyó megmarta, és ő nem ébredt fel többé, ott halt meg az árnyékban. A diófát azonnal kivágták, de előre petróleummal begyújtották az odvát. Hogy elpusztultak-e a kígyók, vagy idejében szerteszét szaladtak, azt nem tudtuk. Tény, hogy diófánk már régóta nem volt az udvaron, de mi hosszú ideig a kígyóktól való rettegés árnyékában éltünk.
Apám, Gocz Bálint 22–23 éves lehetett, amikor apját eltemette, és mint egyetlen gyermek, ő lett a nagy vagyon törvényes örököse. Ki gondolta volna, hogy nem is annyira a kígyómarás, hanem a szomszédunkban zajongó kocsma állítja kényszerpályára családunk jövőjét?
Kegyelemkenyéren
Amikor az emberek megláttak minket Kovásznán, ujjal mutogattak ránk, és szánalommal vagy épp kárörömmel suttogták:
– Nézd! Ez a rongyos leányka – Elvirának hívják –, a részeges Gocz Bálintnak a gyermeke! Az a télen gumibocskoros, nyáron mezítlábas asszony pedig Bálint anyja, született Vajna Rozália, aki Bécsben szabott ruhákban járt, nemesi "naccsága" volt valamikor. Látjátok, hova jutottak?
Nagyon szégyelltem magam! A korabeli református papnak, Havadtői Sándor tiszteletes úrnak is tudomására jutott a dolog, mert szomszédunk, a román pópa a magyar paptársait is figyelmeztette, hogy baj van. Ekkor hívott le Havadtői tiszteletes, megtartotta a hittanórát, majd annak befejeztével, miközben hazamentek a gyermekek, azt mondta:
– Elvirácska! Te maradj egy keveset! Beszélgessünk! Hol van édesapád?
– Elhagyott, mondtam. Pávára ment egy nőhöz.
– És hozzátok már nem jár?
– Nagyon ritkán! Három hónaponként hoz egy kenyeret, de akkor is elveszi a nagyanyám pénzét, amit Ghiţă Trandabur bácsinál keres gyapjúfonással.
– És valóban nincs, amit ennetek?
– Hát... Van pityókánk! A mezőn szedtük össze. A hullást! Mi pityókalevesre kelünk, köménymaglevesre fekszünk. Én sült vagy főtt pityókát viszek az iskolába. Ez az én uzsonnám. Olteanu pap bácsi szokott kisegíteni minket. De tiszteletes úr! Ne tessék megmondani nagymamámnak, hogy én ezt elárultam, mert ő nagyon szégyelli, ami történt.
– Nem szólok én az égvilágon senkinek, kislányom, de intézkedem majd másféleképpen.
És Havadtői tiszteletes minden második héten küldött egy kenyeret, vagy húst, vagy egy csirkét. Így tengettük az életünket. Amikor konfirmáltam, nem volt, amit magamra vennem. Mátyás Márika (ez volt a leányneve, ma is él Kovásznán), ő a megmondhatója, hogy kölcsön adta a menyasszonyi ruháját, és én abban konfirmáltam. Egyedül álltam a templomban, mert nagyanyám épp kórházban feküdt Sepsiszentgyörgyön. Apámat természetesen nem érdekelte olyasmi, mint holmi... konfirmációs ünnepség. Később saját anyjának a temetéséről sem tartotta fontosnak tudomást szerezni.
A Márika nénitől kölcsön kapott ruha bizony nagy volt rám. Itt-ott felkötöztem! Esetlennek, koldusnak éreztem magam. Még emlékszem, hogy mit énekeltem: "Az úr szent bárányára teszem le hitemet...". Ezt még sikerült befejeznem, de amikor ismét rám került a sor, már mukkanni sem tudtam. Elájultam! Arra eszméltem, hogy cukros vizet öntenek a számba. A jóságos arcú, Kovásznán legendás tekintélyű Gál doktor bácsi hajolt fölém. Azt hihették, hogy aznap még nem ettem, pedig faltam én reggel főtt pityókát, már egyedül is meg tudtam főzni. Nem az volt a baj, hogy éhezési cukorszinten éltem (mondom így, tudományosan, miután életemet egészségügyi nővérként töltöttem), csupán annyi, hogy árvának, szerencsétlennek éreztem magam. Anyám a sírban! Nagymamám kórházban! Apám a kocsmában! Tehát lelkileg omlottam össze, életemben először, mégpedig Isten házában, épp a konfirmáció pillanatában.
(folytatjuk)
Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

K Ö Z L E M É N Y
a titkosszolgálati átvilágítás tárgyában
1. Nagy Sándor alias „MOLDOVAN ILIE” nagykárolyi református esperes, a Szatmár Megyei Tanács tagja az Erdély Online-hoz eljuttatott, félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja, hogy a hírhedt Szekuritáté ügynöke volt. Hamis bizonyítékul az Országos Átvilágító Tanács (CNSAS) – általa – megcsonkított igazolását (Adeverinţă) teszi közzé (lásd mellékelve), és alantas ellentámadásba lendül.
A tisztánlátás céljából mellékeljük a hivatkozott Igazolás (Adeverinţa Nr. 10492/ 15. 2009. 2009.) teljes szövegét és nevezett 1985. II. 24-én kelt beszervezési kötelezvényét (Angajament), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát, mely utóbbi egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért.
2. Szintén egy hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias „STELIAN”, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak. Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a „STELIAN” fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012).
Annak ellenére, hogy Molnár János kutatótörténész Szigorúan ellenőrzött evangélium I– II. című köteteiben már jóval előbb elvégezte az azonosítást, másfelől pedig, hogy a Tőkés család nevezett Barta doktor több tucatnyi besúgó jelentését is közzé tette, a hivatalos beazonosításra – 22 esztendővel a Ceausescu-diktatúra bukása után – csak most kerülhetett sor.
Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a „Moldovan Iliehez” és „Stelianhoz” hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…
Barta Tibornak köztudottan elmélyült kapcsolatai voltak – vannak – a magas rangú római katolikus klérus fontos tagjaival. A református egyháznak is alapvető érdeke, hogy lelkészi karát végérvényesen megtisztítsa a volt ügynököktől.
Nagyvárad, 2012. május 14.
Tőkés László
előző királyhágómelléki püspök
EP-képviselő

Tőkés: bizonyítható, hogy Nagy Sándor esperes a Szekuritáté informátora volt
Hazudik Nagy Sándor nagykárolyi református esperes, alias Moldovan Ilie, a Szatmár Megyei Tanács tagja, amikor tagadja, hogy a Szekuritáté ügynöke volt – állítja hétfői közleményében Tőkés László.
Nagy Sándor „félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja”, hogy a Szekuritáté informátora volt – írja Tőkés, aki szerint az esperes megcsonkította a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által kiadott igazolást, amelynek teljes változatát (első és második rész) mellékelte a közleményhez.
Tőkés mellékeli Nagy Sándor 1985-ben kelt beszervezési kötelezvényét (első és második rész), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát (első és második rész), mely egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
„Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért” – szögezi le Tőkés, aki egyébként április végén lemondásra szólította fel Nagy Sándort.
Az egykori püspök arról is ír, hogy szintén „hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias Stelian is, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak”.
Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
„Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a Stelian fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012)” – áll a közleményben.
„Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a Moldovan Iliehez és Stelianhoz hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…” – áll a közleményben. Krónika (Kolozsvár)

Gyászhír
dr. DANCSULY ANDRÁS
ny. egyetemi tanár életének 91. évében, otthonában csendesen elhunyt. Szeretett halottunktól május 19-én, szombaton 12 órakor veszünk végső búcsút a Házsongárdi temető kápolnájában. Sosem felejtjük el. A GYÁSZOLÓ CSALÁD.
Dancsuly András /Lisznyó, 1921. dec. 3. – Kolozsvár, 2015. május15./
1957-től a kolozsvári tudományegyetem pedagógiai tanszékének vezető professzora volt
(Dancsuly Andrásról:)
Összehívják Bukarestben a magyar és német "nemzetiségi dolgozói tanácsok" országos plenárisait. Az első nap a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén - a kiadott utasításnak megfelelően - a felszólalásra kijelölt személyek (Rab István, Rácz Győző, Hajdú Győző és mások) elítélik el a Magyar Népköztársaságot és a Magyar Tudományos Akadémiát az Erdély története megjelentetése miatt, majd a második nap Nicolae Ceaușescu vádolja meg a szomszédot: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!". Az első nap felszólalók a szövegüket az előző este kapják kézhez, ezt követően pedig nem hagyhatják el a szállásukat. Demény Lajos történész, valamint Dancsuly András, az MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora megtagadják a felszólalást. Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, az MNDT tagja - aki nem akarja másnap fölolvasni az Erdély története elítélését tartalmazó magyarellenes beszédet - 24-ről 25-ére virradó éjszaka kizuhan (?) a szállodája szobájának ablakán. (A Securitate minden bizonnyal "megöngyilkolta".) Temetése után a Szabad Európa Rádió bemondja, hogy gyanús körülmények közt hunyt el. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989/ Szabadság (Kolozsvár)

EMNT Sajtó
Tiltakozunk a liberális gyűlöletimport ellen – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóközleménye
Andrassew és Kuncze hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen. Andrassew Iván, a Népszava publicistája botránykönyvet írt az EMNT elnökéről, Tőkés László erdélyi EP-képviselőről. A könyvet Kuncze Gábor bukott és levitézlett liberális politikus mutatta be Budapesten. Az a Kuncze Gábor, aki segíteni sohasem tudott az erdélyi magyarságon, viszont ártani annál többet ártott. Annak az Andrassewnek a könyvét küldi ismeretlen feladó ingyen minden erdélyi lelkésznek, aki a 2004-es népszavazáskor még lelkes támogatója volt annak, hogy a kettős állampolgárságot ne szavazzák meg.
Most gyűlöletüket Erdélyben akarják meghonosítani, mert Magyarországon az emberek elcsapták öket. A "műnél" még egy üzemi lap is magasabb színvonalú, pedig a szerző egy ilyen lapnál volt szószólója a diktatúrának, és hirdette előbb a kádári, majd később a Gyurcsány-rendszer hazugságait. Márpedig hazugságból csak hazugság születik. Bizonyítja ezt a most megjelent lejárató könyv, amely Tőkés Lászlón keresztül az egész erdélyi magyarságot támadja.
Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehetö fel a kérdés: ugyan miért most kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is többezer kötet - ismeretlen feladótól?
Andrassew és Kuncze letéteményesei és folytatói a magyarországi baloldali-liberális hazugságpolitikának, amelyből Erdély nem kér. Erdély, ahogy a kulturált világ bármely része, nem hisz a gyűlöletpolitikában. Az erdélyi emberek tettek és nem rágalmak alapján alkotnak véleményt.
Kolozsvár, 2012. május 20.
Sándor Krisztina,
az EMNT ügyvezető elnöke. Emt.org

Ne vígy minket a kísértésbe – könyv Tőkésről
ÚMSZ/Népszava
Tőkés László európai parlamenti képviselő viselt dolgairól – többek között a válásáról és a pénzügyeiről – jelentetett meg könyvet Magyarországon Andrassew Iván, a Népszava publicistája. A volt református püspököt felháborította a kötet, a szerzőt és a kiadót is perelni készül.
„Rendhagyó könyvbemutatónak lehettünk részesei kollégánk, Andrassew Iván jóvoltából, aki Ne vígy minket a kísértésbe címmel napjaink egyik emblematikus figurájáról, Tőkés Lászlóról adott ki »dokumentumkötetet«” – írta a kötetről a Népszava. A méltatás szerzője, Gál Mária szerint Andrassew nem értékel, nem ítélkezik, nem kutat titkok után, semmi mást nem tesz, mint kötetbe szerkeszti mindazt, vagy mindannak egy reprezentatív részét, amely az egyik legismertebb magyar közéleti személyiség életéről ismert, és nyilvánosan elérhető dokumentumok révén igazolható is. „Rendhagyósága a kérdésben rejlik, amely a bemutatót is uralta: meg kellett e műnek születnie egyáltalán vagy sem, és ha igen, akkor ki lett volna hivatott megírni azt – a budapesti író-újságíró vagy egy erdélyi?” – olvasható a méltatásban.
Az „igaz magyar”
Andrassew a könyvbemutatón kijelentette: szégyelli, hogy megírta a könyvet, szégyelli, hogy ő írta meg, mert szerinte talán egy erdélyi újságírónak kellett volna ezt megtennie. „Azt hiszem, ezúttal téved, és nemcsak azért, mert Tőkés László már régen nem erdélyi magyar, bár közéleti-politikai tevékenysége kétségtelenül az ott élő magyarok sorsát befolyásolja közvetlenül, hanem ahogyan a kiadó Kőrössi P. József (1996-tól a Noran Kiadó ügyvezető igazgatója és irodalmi vezetője – szerk. megj.) fogalmazott, ő a »nemzet köztársasági elnöke«, aki a teljes Kárpát-medencei magyarság fölött lebegve huszonkét éve épp az erkölcs nevében mond mindenről ítéletet. De azért is téved a szerző, mert sok igazság van abban a régi mondásban, hogy »Senki sem lehet próféta a saját hazájában«” – vélekedik Gál.
A „magyarság köztársasági elnökét”, Tőkés Lászlót valódi mivoltában bemutató könyv borítója
A kötet méltatója szerint éppen Andrassew kívülállósága biztosíthatja, hogy üzenete elérjen azokhoz is, akik „az erdélyi magyarság számára önpusztító politikai úton is” azért követik a volt püspököt, mert mindmáig az elévülhetetlen érdemű forradalmárt, a mocskos politika fölött lebegő, megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségű lelkészt, az »igaz magyart« látják benne. „Ám ha valaki fellapozza a Ne vígy minket a kísértésbe című kötetet, azt láthatja, hogy e szent ember, a püspök milyen messzire tévedt a szeretet, a megbocsátás és az igazmondás útjáról. Egy, a saját erkölcsi halálát túlélt ember látleletét kapja” – olvasható a Népszavában.
Levél Bulgáriából
A közelmúltban megjelent könyvet és tartalmát a legjobban a szerző, Andrassew Iván jellemzi a kötet előszavában. „Tisztázni kell viszonyunkat Tőkés Lászlóval, aki nemcsak az Európai Parlamentben képvisel minket, nemcsak Romániában vállal erős orbánista politikai szerepet, hanem az is előfordulhat, hogy egyszer csak arra ébredünk, hogy Orbán Viktor levelet ír Bulgáriából, miszerint mégiscsak Tőkés László lenne a legalkalmasabb Magyarország elnökének. Orbán bármikor ítélheti úgy a helyzetet, hogy Tőkés válási ügye lecsengett, és Magyarország miért is ne engedhetné meg magának, hogy egy valamikori forradalmárt ültessen az elnöki székbe, ha ez megtörténhetett Csehszlovákiában és Lengyelországban is” – indokolja a kötet megjelenését a szerző.
Andrassew azt írja, sokáig vívódott magában, mielőtt nekilátott volna a munkának: a jó ízlés és a kötelességtudat küzdött benne. „Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni, a világhálón szerteszét terjedő dokumentumokból egységes, elszomorító képet összeállítani valakiről, van-e jogom azokat szembesíteni a valósággal, akik őt ma is mélységesen tisztelik? Végül is Tőkés László egyetlen mondata miatt döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet. Feleségéről, Joó Edithről a következőket írja egy, a gyerekeinek is címzett levelében: Egyházi tekintélyemet sötét alakokkal és erőkkel összefogva, tudatosan és szántszándékkal Ő maga rombolja a (volt) Szekuritáté módjára és kedvére. Hogy miért éppen ez a mondat győzött meg, az majd kiderül” – magyarázza a szerző.
Tőkés ördöge
Andrassew nem foglalkozik Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival, ezeket csak akkor érinti – mint fogalmaz –, ha föltétlenül szükséges. Nem foglalkozik a jelenlegi politikai küzdelmeivel sem, legföljebb annyiban, hogy megpróbálja kideríteni: a tettei, a szavai, a viselkedése mennyiben következnek a jelleméből. „Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, a magyarság köztársasági elnöke – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni, legyűrni, elzavarni” – írja előszavában Andrassew. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„A magyarok mostanában telepedtek le Erdélyben”
A jelenkori román történetírás kritikusan viszonyul ugyan a kommunista időszakhoz, de a fanatikus etnocentrizmusból két évtized után sem enged – véli Gabriel Catalan román történész a Népszabadságnak adott interjúban. Nehezen képzelhető el, hogy francia–német mintára román–magyar történelemkönyv készüljön.
A 42 éves, jelenleg Peruban élő Gabriel Catalan korábban azzal szerzett magának hírnevet, hogy az egykori titkosszolgálat, a Securitate levéltárát vizsgáló szerv, majd a Román Állami Levéltár kutatójaként bizonyítékokat tett közzé arról, hogy az ortodox egyház volt feje, Teoctist pátriárka részt vett egy bukaresti zsinagóga szétverésében, majd együttműködött a kommunista rendszerrel. Nemrégiben cikksorozatot közölt, amelyben a rendszerváltás utáni tankönyveket hasonlította össze. – Az utóbbi öt évben történtek bizonyos változások, de ezek inkább a tananyag szerkezetét és a módszertant érintik, a tanulók elé kerülő tartalom jóformán érintetlen – állítja.
A történelemhamisító mítoszok elsősorban a román nemzet kialakulását, a magyarokkal szembeni elsőbbségét és Erdélyt érintik. A tankönyvek összemossák a mai Románia területén élők történetét a románok történetével. Például abból, hogy a történelmi források szerint Nagyszebenben már 1373-tól volt ágyúöntő, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”. „Mi” alatt természetesen a románokat kell érteni.
2008-ban megjelent ugyan egy kisebbségi történelemkönyv, amelyből kiderül, hogy „a helyi történelmet a múltban nem egy nacionalista beállítottságú kutató a románok történelmeként mutatta be”, viszont a kisebbségek történelme opcionális tantárgy, miközben a történelemoktatás kihat a mindennapokra. A románság körében uralkodó vélemény például, hogy a magyarok „mostanában” telepedtek be Erdélybe, így akár „haza is mehetnek”, ha nem tetszik nekik, ahogy a románok bánnak velük.
Catalan értékelése szerint csak a jelenkori történelemmel kapcsolatban vannak újdonságok a tananyagban – például a kommunista időszak kritikai elemzése –, de „szakításról a marxista, materialista történelemfelfogással semmiképpen sem beszélhetünk”. Megmaradtak a nacionalista, xenofób, sovén hangsúlyok is, ezeket pedig csak fokozzák a politikusok és a sajtó által terjesztett előítéletek és sztereotípiák. Catalan nem ért egyet a nagyhírű Lucian Boia professzorral a történelmi mítoszok szerepének értékelésében. – Szerintem téved, amikor azt állítja, hogy a mítoszokat mindössze elemeznünk kell, anélkül, hogy megpróbálnánk „kiiktatni” vagy helyettesíteni őket. Persze nem minden mítosz egyformán veszélyes, de a politika által támogatott mítoszok például súlyos és hosszú távú kárt okozhatnak – mutatott rá.
Romániában éppen zajlik az iskolai tantervek és tananyag revíziója. Kérdésünkre, hogy mely mítoszokat száműzne a történelemkönyvekből, Gabriel Catalan azt válaszolta, hogy rengeteg ilyen van: a dákoromán (dák–római) kontinuitáselmélettől a román keletkezéselméleten át azokig, amelyek a középkori, úgynevezett román államokról és a románság elsőbbségéről szólnak. Azonban úgy véli, a felsoroltak közül egy sem fog eltűnni a történelemkönyvekből, mert a politikai, tudományos és tanügyi elit nem hajlandó semmisnek nyilvánítani a múltját, esetenként az életművét. – Legalább egy generációnak le kell cserélődnie ahhoz, hogy le tudjunk számolni a mítoszokkal – véli Catalan. – De szükség van még valamire: mindkét ország politikusainak le kellene mondaniuk a nemzetieskedő diskurzusról. Természetesen a civil szférának sem kell karba tett kézzel várnia: a két népet egymás ellen fordító mítoszokat bírálni kell, „kivesézni” vagy legalább helyettesíteni olyanokkal, amelyek jobban illenek a XXI. századhoz.
Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el egy, a francia–német kísérlethez hasonló, román–magyar történelemkönyv létrehozása. – Nem szabad elfelejteni, hogy ők is kihagyták az első világháború utáni időszakot, azaz elkerülték a XX. század magvas problémáit. Ami Magyarországot és Romániát illeti, nem látok lehetőséget ennyire sem, hiszen nincs olyan kor, amelynek az értelmezésében ne volnának nézeteltérések – mondta a történész.
Szőcs Levente, Bukarest. Történelemportál

Könyv az egykori püspök botrányos magánéletéről
Tőkés: van-e tovább?
„Két ember kezében van Tőkés László sorsa: Orbán Viktoréban és Kelemen Hunoréban.” Így összegezte a napokban megjelent új Tőkés-kötet következményeit Kelemen Attila, a kolozsvári Transindex kiadója, aki vitairattal reagált a kiadványra. PARÁSZKA BORÓKA írása.
A Tőkés László magánéletéről szóló könyv nem érte váratlanul az erdélyi magyar közösséget. Nem is lepte meg, hiszen olyan információkat tartalmaz, amelyek évek óta ott éltek a köztudatban. Az egykori püspök vitákkal, botrányokkal kísért válása majdnem teljesen a nyilvánosság előtt zajlott. Az ahhoz vezető konfliktusokról, a későbbi EP-alelnök viselkedéséről válófélben lévő felesége, Joó Edith juttatott el feljegyzéseket a sajtónak, egyházi elöljáróknak. Ezeknek jelentős része az Andrassew-könyv törzsanyaga, s évek óta fent van a világhálón, érintőlegesen cikkezett azokról a romániai magyar sajtó is.
Mindaz, amivel most szerkesztett, rendszerezett formában szembesült az olvasó, ismert, de sokak által, sokféle megfontolásból mellőzött információ volt. A kötet megjelenése annyiban teremtett új helyzetet, hogy tartalma immár nem tekinthető semmisnek, lényegtelennek: a könyv a boltokba került, megrendelhető, terjeszthető. Nagyon sokan meg is rendelik, terjesztik: ez lett az első erdélyi magyar politikai botránykönyv.
A Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt öt nappal a kötet megjelenése után sajtónyilatkozatban tiltakozott a kiadvány és annak „liberális gyűlöletimportja” ellen. A néppárti szöveget Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ellenjegyzi, és úgy fogalmaz, hogy a szerző, illetve a kötetet Budapesten bemutató Kuncze Gábor „hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen, Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?” – sorolja a vádló kérdéseket a kommüniké.
Tőkés László személyesen érdemben nem reagált a könyvre, de pert indított a szerző, illetve a romániai terjesztők ellen. Romániában azért, mert rontja a hitelét a május eleje óta tartó választási kampányban a kiadvány. Szembesült azonban azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dokumentumok megjelentetésének. Három nappal a kötet budapesti bemutatója után, Szilágy megyei kampánykörútján két fiatal lépett hozzá, és dedikáltatni akarta vele a róla szóló kötetet. Szemtanúk szerint Tőkés úgy reagált: „farizeusok”, és feldúltan visszavonult az őt kísérő EMNP-s csapat körébe. Nem kommentálta egyelőre az RMDSZ sem az ellenzékének kampányoló Tőkés László botrányos ügyét. A szövetség láthatólag igyekszik távolságot tartani, hiszen deklaráltan nem kíván negatív kampányeszközökhöz folyamodni az idei választási harcban.
Demeter Szilárd, Tőkés sajtóközpontjának irányítója úgy tudja, ismeretlen feladó több ezer ingyenpéldányt küldött szét a könyvből lelkészeknek és olyanoknak, akik részt vesznek a romániai magyar közéletben. Ilyen „terítés” tényét egyelőre nem bizonyították, Demeter azt állítja, szúrópróbaszerűen kérdeztek meg embereket, és többektől kapták azt a választ, hogy érkezett hozzájuk a könyvből. Az EMNP-ből többen tudni vélik: nem az országos RMDSZ-kampány része a kötet, azt csupán a Tőkéssel éles ellentétben álló Bihar megyei tagszervezet támogatta és terjeszti.
Andrassew Iván nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakik kampánycéllal terjesztik a művét, de az ismeretlen feladókról semmit sem tud, mint ahogyan azt is hangsúlyozza: dokumentumkötetét nem a romániai kampányra időzítette, eredetileg azért írta, mert felmerült: esetleg Tőkés László lehet Schmitt Pál utódja. Szintén EMNP-s vélemény azonban, hogy az időzítés azért történt, hogy „megakasszák” az RMDSZ ellenzékének a kampányát.
Demeter Szilárd úgy tudja: a kötet előkészítéséről és megjelenéséről tudott a Kövér László által támogatott Szász Jenő, aki mögött a romániai magyar szavazatokért az EMNP és az RMDSZ mellett harmadikként ringbe szálló Magyar Polgári Párt áll. Szász – ugyancsak Demeter Szilárd szerint – maga terjesztette a Joó Edith által rendelkezésére bocsátott, leleplezőnek szánt dokumentumokat a sajtónak. Az utóbbi hetekben élesedik a konfliktus nemcsak az RMDSZ és az ellenzéke kötött, de a két ellenzéki párt is egymásnak feszült: a Tőkés körüli botrányra – amelyet közvetve tehát Szász Jenő és Kövér László gerjeszt – ezért is irányul most rendkívüli figyelem.
A könyv megjelenésének fontosságát sem a bírálók, sem a támogatók nem vitatják. Andrassew Iván korábbi nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, Tőkés tulajdonképpen „karakter-öngyilkosságot” követett el, mert bár tudomása volt a magánéletéről szóló információk terjedéséről, azokra nem reagált. Demeter Szilárd azt mondja: az egykori püspök, EP-alelnök készült a magánéletét érintő „coming outra”, de ennek lehetőségét elvette tőle a most megjelent kötet. A könyvet ismertető vagy bíráló szerzők, mint például a Kolozsváron élő szociológus-politológus, Magyari Nándor László úgy fogalmazott, a munka „fércmű”, és így valójában alkalmatlan a Tőkés életművével, politikai-közéleti felelősségével kapcsolatos szembesítésre. Ugyanakkor megsért egy olyan, két évtizede általánosan elfogadott erdélyi magyar közéleti normát, amelyet eddig pártállástól függetlenül mindenki tiszteletben tartott: a politikai vita részévé emeli a politikus magánéletét.
Kelemen Attila szintén azt hangsúlyozza: egy jobban átgondolt, alaposabban megírt munkával, amely tényleg látni engedi Tőkés László valódi személyiségét, környezetét, a közéleti szereplései mögötti magánéletét, hatékonyabb lehetett volna ez a vállalkozás. Andrassew Iván a felvetésekre úgy reagált: ezt a könyvet igazából egy erdélyi szerzőnek kellett volna megírnia, erre a feladatra azonban a romániai nyilvánosságban dolgozók – jelentős részben az Erdélyben tapasztalható öncenzúra, továbbá a Fidesz miatti, határon átszivárgó félelem miatt – nem vállalkoztak. Kelemen Attila viszont úgy látja: míg Magyarországon már majdnem mindent lehet, ha politikai vitákról, érdekekről van szó, hiszen szétestek a normarendszerek, addig Erdélyben még tartja magát néhány elv, ezért bírálja Andrassew könyvét tulajdonképpen az erdélyi baloldali-liberális elit is.
Függetlenül az Andrassew-kötet megítélésétől, tény: a szellem kiszabadult a palackból. Tőkés László politikai jövője több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. Nemcsak azért, mert rávetül a családon belüli erőszak árnyéka, hiszen a gyanú szerint méltatlanul bánt feleségével és gyermekeivel. Megítélése azért romlik érezhetően napról napra, mert a kirobbant botránnyal sem tud mit kezdeni: a radikalizmusáról, határozott fellépéséről ismert politikus egyre bizonytalanabbnak, politikai szempontból egyre erőtlenebbnek mutatkozik. Láthatóan kicsúszott a kezéből saját magánéletének az irányítása. Eddig egyetlen nyilatkozata volt az Andrassew-kötettel kapcsolatban. „Nem olvastam. Nem méltó, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hányingerem van az olyan politikai támadásoktól, amelyek belegázolnak az ember magánéletébe” – fogalmazott Tőkés. Aki, úgy tűnik, még nem tudja, van-e tovább élet számára a kötet után – politikán innen és magánéleten túl. 168 Óra

MPP-seket gyanúsítanak az emlékház felgyújtásával
A Magyar Polgári Párt (MPP) marosvásárhelyi szervezetének két elnökségi tagját gyanúsítja a hatóság az Avram Iancu-emlékház felgyújtásával, a szervezet ugyanakkor nyílt levélben tiltakozik a rendőrség ezzel kapcsolatos fellépése ellen.
A hatóságok csütörtökön idézték be Kisgyörgy Leventét és Szabó Nándort, akiket a múlt hét elején történt gyújtogatási kísérlettel gyanúsítanak. Amint az MPP nyílt leveléből kiderült, elsősorban azt kifogásolják, hogy a rendőrség beleegyező nyilatkozatot íratott alá a két gyanúsítottal DNS-mintaadásra és hazugságvizsgáló géppel történő vizsgálat elvégzésére. „Az MPP marosvásárhelyi szervezete elítél mindenféle provokációt és vandál cselekedetet, ugyanakkor a régi időket idéző, mindenféle rendőrállami reflexet is” – olvasható a közleményben.
A beidézett fiatalemberek egyébként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai, egyúttal pedig a helyhatósági választásokra készülő MPP tanácsosi listáján is szerepelnek. Kisgyörgy Levente a Krónika kérdésére elmondta, a rendőrségen megkérdezték tőle, hogy kedden kereste-e őt valaki telefonon az emlékháznál történt esettel kapcsolatban. „A tiszt azt is megkérdezte, hogy például délután fél 6-kor telefonált-e valaki. Elmondtam nekik, hogy akkor éppen László György megyei elnök értesített az incidensről, tehát egyértelmű, hogy lehallgatják a telefonokat. Arra a kérdésre, hogy kire gyanakszom, azt válaszoltam: a Szekuritátéra, hisz az egész egy provokáció volt” – idézte fel a kihallgatást a gyanúsított. Hozzátette, Daniel Ţăreanu vallatótiszt az Avram Iancuról vallott nézeteiről is faggatta, amikor viszont Kisgyörgy kifejtette, hogy véleménye szerint a magyar falvak gyújtogatása miatt háborús bűnösnek tekinti, a rendőr azzal replikázott, hogy Horthy Miklós is az volt. „A rendőrök nem foglaltak mindent jegyzőkönyvbe. Egyébként úriemberként viselkedtek, a hosszas beszélgetés végén pedig kezet fogtak velünk. Számomra csak a DNS-mintavétel tűnt különösnek, hiszen ezzel kissé a terrorizmussal való gyanúsítgatás irányába tolták el a vizsgálatot” – vélekedett Kisgyörgy Levente. Leszögezte, ártatlanságuk bizonyítása érdekében mind neki, mind Szabó Nándor kollégájának érdeke együttműködni a hatóságokkal.
Pálosi Csaba ügyvezető elnök a Krónika érdeklődésére elmondta, kizártnak tartja, hogy a két fiatal MPP-s kollégája közül valamelyiknek is köze lehetne az Avram Iancu-emlékház felgyújtási kísérletéhez. A történtek után a polgári párt képviselői azt javasolják a következő városvezetésnek, hogy minden közterületen lévő szobor és emléképület közelébe szereljen fel térfigyelő kamerákat.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Lapozó
Máskülönben nem szülte senki őket,/Máskülönben istenek, nem lakók,/Máskülönben más kromoszómaszámmal/Él életet sarkaikban a pók,/Máskülönben szagáról ismerik/A jöttmentet, s bár kedvesek vele,/A spaletták védművei mögül/Figyelik, hogy állását tartja-e. (Szálinger Balázs). A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. "Ma mi van, Termannkám, hogy megy a tépéscsinálás? ", tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál csorba lépcsőin. (Térey János). Nem voltam sínek közt. Csontjaim épek./Noha már volt a vonatnak vonzata./Lehet, azt vágtam, fancsali képet./És kiindultam onnét, valahová haza. (Czegő Zoltán). Akkoriban a vakondtúrásokat elegyengettük, a bogáncsot bicskával kivágtuk, Nancsi nénit megkértük, hogy a teheneit ne hajtsa át a pályán, bár nem értette, miről van szó, megígérte, és négy paszulykaróból megy egy-egy tetőlécből igazi kaput is állítottunk, ne kelljen állandóan veszekedni, hogy mellé ment-e a labda vagy fölé, hálót is akartunk szőni vagy fonni hozzá, de nem sikerült, a tákolmányt pedig elvitte valaki pár nap múlva, akkor is úgy gondolták már sokan, hogy amit nem őríznek fegyverrel, azt arra rendelte a Fennvaló, hogy a szegény ember ne haljon éhen. (Vida Gábor). A holdat kölykei kísérik,/foltos bundájú kicsi holdak,/mágneses mezőkön legel/a nyáj, az áramlat sós/illatot lehel, mámorba/ dermedve alszunk, mintha/bor keringne ereinkben (Filip Tamás). Összeszedtem mindazt, ami Nyirővel kapcsolatosan fellelhető volt a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, illetve néhány magánkönyvtárban Kolozsváron meg Marosvásárhelyen. Ezek alapján született meg az a dolgozat, melyet most első ízben teszek közzé... (Máthé Éva). De nagyapám igazi kálváriája az volt, hogy a művészet iránti elkötelezettségében törték meg. Azt is meg merem kockáztatni, hogy számára eleinte nem volt olyan ellenszenves az új rendszer, nem érezte teljesen igazságtalannak mindazt, ami történt, úgy érezte, hogy a művészvilágba sok jót is hozott, sok olyan tehetséges ember előtt megnyílt a művészi vagy írói pálya, akik korábban elkallódtak volna. Aztán jött a pofon, hogy rá sem volt szükség, mindenét odaadta, mégis mészégetőként kellett a kenyerét megkeresse, és egyedül eltartsa a nagy családot. Ez már 1952-ben történt. Édesanyám akkor érettségizett, de származása miatt nem vették fel egyetemre, ami nagyon megviselte. (Oláh-Gál Elvira beszélgetése Vécsi Nagy Zoltánnal). Ki volt Pálfi Géza, miért volt szükség a négy megyében tevékenykedő erőszakszervezetek közötti összehangolt akciótervre ellene? Mennyi volt ebből a nem kevés költséget igénylő akcióból a Securitate önlegitimációját erősítő célzatos túlzás, mi volt a szerepe az említett állambiztonsági intézménynek a rendszer fenntartásában, a különböző társadalmi mezők kölcsönviszonyainak, vagy akár a személyközi viszonyoknak politikai szempontú befolyásolásában, alakításában? (Oláh Sándor). Székelyföld, 2012. június. Népújság (Marosvásárhely)