Szórványnapi ünnepség Lupényban
Egymás terhét hordozzák, egymás örömét osztják
Versolvasás a nyugdíjas-bálon
Ismét jelesre vizsgázott összetartásból és nemzeti elkötelezettségből a lupényi magyarság hétvégén a szórványnapi ünnepség alkalmával.
A közös program még szombaton délután kezdődött, amikor a helyi RMDSZ nőszövetsége az immár több mint 10 éves múltra visszanéző idősek bálját szervezte meg az unitárius parókián. Több mint 70 helyi és a szomszédos Vulkánról érkezett nyugdíjas mulatott nagyszerűen, magyar nóták, kellemes beszélgetések, viccmondás kíséretében, finom falatok és jó borok mellett. Az elhunytakra is megemlékeztek, verseket is szavaltak, majd nagy lelkesedésben az egybegyűltek spontán módón énekelték el a magyar, majd a székely himnuszt. Antal Amália, a nőszövetség elnöke, Benedekfi Dávid RMDSZ-elnök és szervező csapatuk ismét kellemes együttlétet biztosítottak a helyi magyarságnak.
Jóllehet, mindez csupán a nyitány volt, a szórványmagyarság tulajdonképpeni ünnepére vasárnap, ökumenikus istentiszteleten került sor. Az unitárius templom megtelt különböző felekezetű magyarokkal, Lupényban – és a bányavidéken általában – a közösség mindig együtt tartja meg a magyar ünnepeket, fölváltva a különböző felekezetek templomaiban.
Kovács-Szabadi Tünde református lelkész asszony hirdetett igét, a házigazda Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkipásztor pedig a szórványról tartott rövid, de frappáns és tudományosan jól felépített előadást.
Erdély majdnem másfél millió magyarságának kb. egyharmada, vagyis olyan 500 000 ember él a szórványban. Kb. 300 000-re tehető a nagyvárosokban szórványsorsra jutott magyarok száma, 100 000-re a kisvárosokban élőké, illetve további 100 000-re a falvakban szétszórtaké.
Ezek azok a közösségek, melyek 1100 éven keresztül, gyakran saját testükkel védték meg a tömbvidéket a beolvadástól.
A támogatás azonban nem volt mindig egyirányú, a tömbvidék is megerősítette a szórványt, például a bányavidék magyarsága nagyrészt Erdély más vidékeiről származó bevándorlókból áll, akik főleg az ötvenes, hatvanas és hetvenes években kerültek a Zsil-völgyébe az akkoriban virágzó bányákhoz. A katolikusok főleg Csíkból és Háromszékről, a reformátusok a Szilágyságból, az unitáriusok, pedig Udvarhely vidékéről, derült ki Koppándi-Benczédi Zoltán előadásából.
Sajnos a tömbvidéki utánpótlás ideje lejárt, manapság Lupényban (és a bányavidéken általában) inkább az elvándorlás jellemző, vagy gyakran a beolvadás. A magyarság száma pedig aggasztó mértékben apad, nemcsak a bányavidéken, hanem az egész megyében, ahol 20 év alatt felére csökkent. Az egyházi nyilvántartásokba évről évre jóval több temetés kerül, mint keresztelő vagy esküvő, utóbbiak, pedig rendszerint vegyesek, olyan házasságkötés, ahol mindkét fél magyar, kivételszámba megy valamennyi felekezetnél.
A szórványban nehezebb az élet, több a munka, viszont nagyobb az elégtétel. Ettől szép és érdekes, hangsúlyozta Marthy Attila plébános, aki 1978 óta a szórványban szolgál és székely létére, mára idegenkedne egy színmagyar, színkatolikus faluban való szolgálattól. Nem is kíván elmenni a szórványból, hiszen azzal „gúnyt űzne saját pályafutásából”.
Hasonlóképpen vélekedett felszólalásában Benedekfi Dávid, helyi RMDSZ-elnök, aki a Maros megyei tömbvidékről került kamaszként Lupényba. Megszerette a szórványt, évtizedek óta a magyarság összefogásáért és megmaradásáért munkálkodik, noha 1989 előtt a Securitate még keményen üldözte ezért. Felnőtt élete, gyötrelmei és örömei a szórványhoz fűződnek, nem is tudná elképzelni életét a szórványra jellemző összetartás és egymással való törődés nélkül, noha a rendszerváltás után Budapesten is megfordult egy ideig, s székely léte ellenére képtelen egyetérteni a túlságosan csak saját autonómiájukkal törődő, s a szórványt figyelmen kívül hagyó székely honfitársaival. „Lupény Hunyad megye és a szórvány példaképe, az 1000 éves határ tövében a magyarság származási hely és vallási felekezettől függetlenül összefog, és jövőt épít”, hangsúlyozta az RMDSZ-elnök.
Ökumenikus jellegéből kifolyólag, az ünnepség végén a magyar baptistáké volt a szó, a verseket és énekeket ők adták elő, majd az egybegyűltek egy emberként énekelték el nemzeti imánkat.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A mi székelyeink és a laptop
Idén A mi székelyeink (Secuii noștri) című román dokumentumfilmet is díjazta a Romániai Profi Televíziósok Szövetsége. A gálát a héten felvételről közvetítette a TVR1 közszolgálati csatorna. Idén A mi székelyeink (Secuii noștri) című román dokumentumfilmet is díjazta a Romániai Profi Televíziósok Szövetsége. A gálát a héten felvételről közvetítette a TVR1 közszolgálati csatorna.
A filmben Kolumbán Gábor egyetemi tanárnak, énlaki bivalyos gazdának szánnak a legnagyobb teret, akinek szavait némelykor kontextusukból kiragadva, a drámai hatás fokozása érdekében manipulatív céllal vágják össze. Kolumbán a 2013-as márciusi autonómiatüntetésre utalva kijelenti: ha a régiósítás során elszakítanák a székely megyéket egymástól, akkor ezt a székelyek nem hagynák annyiban, olyan fokú tiltakozásba kezdenének, amihez képest gyerekjátéknak minősülne a márciusban történt marosvásárhelyi megmozdulás – ekkor az 1990-es fekete márciusi román-magyar véres összecsapást láthatjuk, a legdurvább jelenetekkel –, így a riportalany szavai lázító fenyegetésként hatnak. Nyilvánvalóan a rendező a román nemzeti érzéseknek, elvárásoknak is meg akart felelni, de azért látható egy-két gesztus a székelyek felé is. Elhangzik, hogy Székelyföldön szervezett, iparosításnak álcázott román betelepítés történt a Ceaușescu-érában, hogy az 1990-es marosvásárhelyi események eszkalálódása a Securitate érdeke volt mindazért, hogy tagjait egy új struktúrába átmenthesse.
A film képi és dramaturgiai szempontból megkapó. A rendező elmondta: ez az első alkalom, hogy egy ötvenperces dokumentumfilmben fel meri vállalni román újságíró ezt a témát. Gabriel Geamănu szerint semmivel nem vagyunk rosszabbak másoknál, talán zárkózottabbak egy kicsit, de meg akarjuk ismertetni magunkat a világgal, és valljuk: székellyé lenni nem lehet, székelynek születni kell.
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Tőkés: elegem van az ellenem zajló hajtóvadászatból!
„Elegem van Romániából” – írta tizenöt évvel ezelőtt Sabin Gherman. A Steaua României érdemrend ürügyén való meghurcoltatásom nyomán én is ezt mondhatnám – de magyar létemre ugyanezt nem mondhatom, mert szavaimat rögtön félremagyaráznák, és „románellenesnek” nyilvánítanák. Hadd mondja tovább tehát Sabin Gherman és az a három-négy millió népi román, aki megelégelte a posztkommunista Románia nyomorát, és a túlélés érdekében a Nyugat fejlettebb országaiba költözött...
Nekem magamnak is elegem van azonban abból, hogy közel egy negyed századdal a Ceauşescu-diktatúra bukása után ugyanazok az elvtársak, ugyanazokkal a módszerekkel folytatnak hajtóvadászatot ellenem, és pártutasításra, pártfeladatként törnek pálcát a fejem felett.
November 20-án kísérteties élményben volt részünk Bukarestben. Huszonnégy év után ugyanaz a Kincses Előd ügyvéd vett védelmébe Victor Ponta pártvezér és miniszterelnökkel szemben, aki 1989-ben, Temesváron Nicolae Ceauşescu kondukátor ellenében látta el védelmemet.
Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata visszaüt. Egykor a Securitate 2. Ügyosztályának 3. csoportfőnöksége keretében működött a „Német nacionalisták és fasiszták” elnevezésű alosztály, mely Herta Müller és német sorstársai megfigyelésével foglalkozott. A „Magyar irredentákra” szakosodott igazgatóság viszont velünk szemben volt hivatott megvédeni a nacionálkommunista román rezsimet. Oly hosszú idő után egyenesen hátborzongató, hogy a kétharmados többséggel regnáló Ponta-kormány megintcsak az „irredenta magyaroktól” félti Erdélyt – ez esetben pedig engem vádol azzal, hogy „románellenes” magatartásommal és cselekedeteimmel veszélyeztetem Románia területi egységét és integritását.
A Steaua României érdemrend becsületbíróságának szerdai ülése és döntése híven jelzi a romániai demokrácia jelenlegi állapotát. Egyedi voltában is hiteles indikátora annak, hogy országunkban egy posztcseaususzkánus és egy posztszekurista rezsim van hatalmon, mely a rendszerváltozás temesvári örökségével együtt a kisebbségi magyarság jogainak biztosítását is megtagadja.
Elegünk van abból az antiszemtia és xenofób típusú magyarellenességből, mely a Ceauşescu-féle homogenizációs politika gyakorlatának megfelelően országunk egyre súlyosbodó válságáról a „magyar kártya” – ismételt – bevezetésével akarja elterelni a figyelmet.
Elegünk van a kommunizmusból, melynek jogutódai a román nemzeti érdek védelme ürügyén éppen a nemzet jövőjét áldozzák fel korrupt hatalmi pártpolitikájuk oltárán.
Hol voltak 1989-ben Victor Ponta, Corina Creţu és Mircea Geoană, valamint vádaskodó és bíráskodó elvtársaik, akik most, ahelyett hogy a kommunizmus és a forradalom idején elkövetett tömeggyilkosságok tetteseit vonnák felelősségre, mondvacsinált vádak és okok alapján csúfolják meg Temesvár szellemét, és próbálják a magyarok ellen fordítani a románokat?
Ami november 20-án történt Bukarestben, az része és egyenes folytatása annak a jogállami és alkotmányos válságnak, amely miatt 2012-ben az Európai Unió ismételten elmarasztalta Romániát. Az Alkotmány által biztosított szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás és a védelem alapvető emberi joga szenvedett sérelmet a Steaua României becsületbíróságának eljárása rendjén. Ezzel együtt a romániai magyarság jogainak legitim védelmezése miatt büntet a Párt és a Securitate.
Idén nyáron, Tusnádfürdőn, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében Magyarország védhatalmi szerepvállalását kértem az erdélyi magyarság érdekében. A történtek után az eddiginél is indokoltabb, hogy kérésem megismételjem. A nacionalista, posztkommunista hatalom represszív magatartása, általános magyarellenessége és autonómia iránti visszautasítása láttán nemcsak Magyarország, hanem Európa törvényes védelmére is igényt kell tartanunk – részeként az Unió és földrészünk valamennyi kisebbségi nemzeti közösségét megillető demokratikus jogvédelemnek. „Románia csillaga” elvörösödőben…
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma

Amikor a dörzsölt szekusok zöldfülű farkasokon lovagolnak
2009-ben Traian Băsescu a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki Tőkés Lászlót, „bátorságának, méltóságának és példamutatásának elismerése jeléül, a kommunista dikttúraellenes mozgalom elindításában játszott történelmi szerepéért." Az elmúlt három évben öt olyan Tőkés Lászlót támadó cikk köz- zétételét utasítottam el, amelyek a hírhedt Szekuritáte stílusát idézték. Annak a Szekuritáténak, mely már a temesvári események első napjaiban Ceaușescu értésére adta, hogy idegen titkosszolgálatok keze van a dologban. Ezt Ceaușescu el is magyarázta nekünk az abban az időben létező egyetlen órás főműsoridőben.
És mi nem hittünk neki. Egyesek talán igen. De a többség nem hitt neki. És utcára vonult, kitette magát valós vagy képzelt golyóknak. És Ceaușescu nem volt többé. És egy darabig jó volt. És azután rossz, nehéz és bonyolult lett. És akkor valaki elkezdte mondogatni, hogy minden (rossz) Tőkéstől ered.
Bár nem ez volt a szándékuk, ezzel elismerték Tőkés forradalomban játszott szerepét. De ők csak piszkálni akarták, ujjal mutogatni, és mindenkinek a tudtára adni, hogy Romániában Tőkés László a főgonosz. És Doinea Cornea. És Cornelui Coposu. És Mihály király. És a „fogatlan vénemberek", akik államelnökök akarnak lenni.
Teltek, múltak az évek, a NATO-ba és az EU-ba való belépés eltávolította a határok módosításának veszélyét. Immár senki nem beszélhet komolyan szeparatizmusról, unionizmusról, egy másik Romániáról, Magyarországról vagy Besszarábiáról. A politikusok, akik mégis ezt teszik, hülyének néznek bennünket, azt hiszik, nem tudjuk, hogy az EU esernyője alatt „Erdély elvesztésének" veszélye gyekorlatilag nem létezik. Mégis ezt teszik. Ez az ő dolguk. A miénk meg az, hogy elmondjuk, hülyének vagyunk nézve.
Azonban Tőkés egy sajátos probléma. A 89-es eseményeket túlélő Szekuritáté sosem bocsátotta meg a magyar lelkészt. Soha. Kezdetektől fogva mindent a nyakába róttak, mindent, amivel egy, a diktatúra éveiben Romániában élő embert akkoriban meg lehetett vádolni. Az első Tőkés-ellenes szócső CVT (Corneliu Vadim Tudor) volt és az ő Nagy Romániája. Még egy disznótelepen sem létezik, vagy létezhet valaha annyi gané, mint amennyit ez a folyóirat Tőkés nyakába zúdított. Mondanom sem kell, mindezt bizonyítékok nélkül. A Szekuritáté örült, hogy rendelkezésére állt egy felület, ahol kifejezhette véleményét, és még fizetett is érte. Ugyanezt teszi a mai napig.
Napjaink Tőkése sem lett kevésbé kényelmetlen számukra: a mai napig a magyarok területi autonómiájának ördögét festi a falra. Ennek lehetetlensége és megvalósíthatatlansága nem akadályozza meg Tőkést, hogy abban, hogy tovább prédikálja eszméit, minthogy a többi 19 millió román állampolgárt sem akadályozza meg semmi abban, hogy az ötös lottó megnyerésében reménykedjen. Viszont innen, Tőkés László első számú közellenséggé tételéig hosszú az út. Túl hosszú ahhoz, hogy egy fiatal kormányfő ilyen gyorsan megtegye.
Ma (2013. augusztus 22-én) Victor Ponta miniszterelnök, aki azt állítja, hogy kint volt az Egyetem téren, levelet intézett Traian Băsescu államelnöknek, amiben Tőkés kitüntetésének visszavonását kéri. Miért? Nem tudom, azt viszont igen, hogy Tőkés nem a románságáért és nem a Szekuritáte értékeinek propagálásáért kapott elismerést. Az érdemrend, megkésve ugyan, de elismerte az olyanok, mint jómagam vagy Victor Ponta Ceaușescu diktatúrája alóli felszabadításában játszott szerepét.
Mint korábban mondottam, minimum öt Tőkést rágalmazó cikk publikálását utasítottam el. Ezek közül háromban az állt, hogy Tőkés a Szekuritáte informátora volt. A Szekuritáte Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács ezeket nem erősítette meg, így nem hozhattam nyilvánosságra. A másik két írás tele volt pletykákkal, amik valószínű a fiatal kormányfő fülébe is eljutottak. Ő kész ténynek, én – a forrásra való tekintettel – semmibe vettem azo- kat. De én csak egy szerencsétlen újságíró vagyok, távol az angolszász szabványoktól, de legalább van jóérzésem.
Az én karrierem nem szekusoktól függ. Azoktól, akik 23 éve töretlenül próbálják elintézni Tőkést azért, mert bejelentés nélkül bebaszott nekik. Tőkés László szerepe a '89-es forradalom elin- dításában megkérdőjelezhetetlen. Ezért teljesen megérdemelten kapott kitüntetést Băsescutól. Visszavonni tőle magyarságáért nemcsak ostobaság lenne, hanem annak a ténynek a megerősítése is egyben, hogy Victor Ponta ezúttal is csak mások tollával tud ékeskedik, mint ahogy azt doktori disszertációjában is tette.
Szerző: Patrick André de Hillerin, Cațavencii
Fordította: Kerekes Gyula, vhegy.com
Erdély.ma

R. T.
IRODALOM ÉS HATALOM
Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel
Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett.
Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat.
Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami
még kényelmesebbnek is bizonyult később,
amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb.
Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni.
Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek,
gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást,
náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket.
Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze.
Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül.
A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg.
Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal.
Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal.
Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent.
Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük.
Transindex.ro

Németh Zsolt: becsületbíróság döntése nem más, mint a Securitate bosszúja 25 év után
Románia 1989-es forradalom szellemét tagadja meg – jelentette ki Hidvéghi Balázs. Hidvéghi Balázs napirend előtti felszólalásában úgy értékelte, hogy a Románia Csillaga becsületbíróságának döntése Tőkés László európai parlamenti képviselő kitüntetésének visszavoná- sáról azért történt, mert a politikus nyáron Tusnádfürdőn azt mondta, Magyarország vállaljon védhatalmat az erdélyi magyarság felett. A képviselő szégyenletesnek nevezte a döntést, amely súlyosan sérti a szólásszabadságot és az 1989-es forradalom szellemét tagadja meg. A kormánypárti politikus a Parlament- ben méltatta Tőkés László romániai forradalomban betöl- tött szerepét. „Románia csillagát elvehetik tőle, de a szabadság csillaga mindig az övé marad.”- fogalmazott a képviselő. Németh Zsolt államtitkár válaszában azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Basescu román államfőtől, hogy „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni". Hozzátette: a magyar politikának az egységet meg kell őrizni az ügyben, és „élőláncot" kell alkotnia, mint ahogy az annak idején a temesvári parókia körül történt. Véleménye szerint az elmúlt pár hónapban hisztériakeltés volt Romániában az üggyel kapcsolatban, amelynek okát három román újságíró fogalmazta a legjobban, miszerint a Securitate soha nem tudta Tőkés Lászlónak megbocsátani Temesvárt, a romániai forradalmat, ezért a becsületbíróság döntése nem más, mint a Securitate bosszúja 25 év után. Közölte, a magyar-román jövőt meghatározó módon érinti, milyen alapokra építjük a jövőt: Magyarország 1989-es alapokra szeretné építeni a két ország kapcsolatát.
MTI
Erdély.ma

Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Bocsánatkérésre szólította fel Németh Zsoltot a román külügyi államtitkár
Álláspontja felülvizsgálatára és bocsánatkérésre szólította fel Radu Podgoreanu román külügyi államtitkár Németh Zsolt külügyi államtitkárt azért az országgyűlési felszólalásáért, amelyben Tőkés László román állami kitüntetésének lehetséges visszavonásáról beszélt.
Radu Podgoreanu „a román állam egyik szimbólumának minden alapot nélkülöző meggyalázásaként" értelmezte, és „teljességgel elfogadhatatlannak" minősítette Németh Zsolt parlamenti felszólalását. Németh Zsolt kedden az Országgyűlésben egy napirend előtti kérdésre válaszolva egyebek mellett azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Basescu román államfőtől, hogy „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni".
„Súlyos, és minden alapot nélkülöző vád azt állítani, hogy megvörösödött a Románia Csillaga érdemrend. Feltesszük mi is a kérdést: mit mondana Németh Zsolt, ha Romániában valaki azt állítaná, hogy Budapesten visszatértek a hatalomba a horthysták" – idézte az Agerpres hírügynökség az államtitkárt.
Radu Podgoreanu kijelentette: Románia szuverén joga a kitüntetések adása és visszavonása. Az érdemrend pedig egyebek mellett a kitüntetett személyiség lojalitásának az elismerése Románia értékei, szimbólumai, és nemzeti érdeke iránt. „Románia tiszteli a hőseit, de a hősöknek is tisztelniük kell Romániát" – jelentette ki az államtitkár. Megemlítette, Tőkés László érdeme, hogy bátran szembefordult a kommunista diktatúrával.
„Megérdemelte a tiszteletünket ugyanúgy, ahogy azok a román állampolgárok is megérdemlik, akik 1989 decemberében élő láncot vontak köréje, hogy megvédjék a kommunista rezsim megtorló erőitől. Nem lehet feladatunk azonban tisztelni azt, aki ma azt kéri, hogy Románia kerüljön protektorátus alá" – jelentette ki az államtitkár. Megjegyezte, a Románia Csillaga érdemrendet éppen azért hozták létre annak idején, hogy Románia függetlenségét jelképezze.
Radu Podgoreanu szerint Németh Zsoltnak a diplomáciai elfogadhatóság határán mozgó gyakori kijelentései jól ismertek Romániában. „Esedékes lenne, hogy Németh Zsolt vizsgálja felül álláspontját, és kérjen bocsánatot a gyalázkodó kijelentéseiért, amelyek ellenétesek országaink barátsági és együttműködési szerződése szellemével" – jelentette ki.
A román külügyi államtitkár a magyar Külügyminisztérium honlapján csütörtökön megjelent angol nyelvű híradásra hivatkozott, amely Németh Zsolt válaszát foglalja össze Hidvéghi Balázs képviselő napirend előtti felszólalására.
Hidvéghi Balázs (Fidesz) az Országgyűlésben kedden, napirend előtt úgy értékelte, hogy a Románia Csillaga becsületbíróságának döntése Tőkés László európai parlamenti képviselő kitüntetésének visszavonásáról azért történt, mert a politikus nyáron Tusnádfürdőn az mondta, Magyarország vállaljon védhatalmat az erdélyi magyarság felett.
A képviselő szégyenletesnek nevezte a döntést, amely, ha megvalósul, Románia 1989-es forradalom szellemét tagadja meg. A kormánypárti politikus méltatta Tőkés László romániai forradalomban betöltött szerepét. Németh Zsolt államtitkár válaszában azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Basescu román államfőtől, hogy „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni". Hozzátette: a magyar politikának az egységet meg kell őrizni az ügyben, és „élőláncot" kell alkotnia, mint ahogy az annak idején a temesvári parókia körül történt.
Véleménye szerint az elmúlt pár hónapban hisztériakeltés volt Romániában az üggyel kapcsolatban, amelynek okát három román újságíró fogalmazta a legjobban, miszerint a Securitate soha nem tudta Tőkés Lászlónak megbocsátani Temesvárt, a romániai forradalmat, ezért a becsületbíróság döntése nem más, mint a Securitate bosszúja 25 év után. Közölte, a magyar-román jövőt meghatározó módon érinti, milyen alapokra építjük a jövőt: Magyarország 1989-es alapokra szeretné építeni a két ország kapcsolatát.
hvg.hu / MTI
Erdély.ma

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent: Prés alatt a magyarság
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, a Háromszék külső munkatársa: Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában). /Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Csíkszereda, 2013./ A szerző az utóbbi években rendszeresen év végén jelentkezett friss munkáival.
2009-ben a Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a következő esztendőben kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. A sorozat harmadik kötete, a 2011-ben megjelent Múltunk kötelez az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Ugyanakkor a címben nem jelölt második részben az erdélyi gyógyítástörténetbe nyerhettünk betekintést. A tavaly megjelent, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című, két dolgozatot magában foglaló könyv első részéről a cím beszél, a másodikban az 1854-es Makk-féle összeesküvés történetét és következményeit tárja fel. Most megjelent könyve is két részből áll. Az első, mely mintegy ötödét teszi ki a munkának, a történelmi publicisztika eszközeivel igyekszik rávilágítani a mai székelyföldi valóságra, román–magyar, hatalom–Székelyföld viszonyra, de visszamegy a nemzeti közösségeknek tett 1918-as román ígéretekig, sőt, a Basarabok eredetét boncolgató rész a történelemhamisításra is rámutat. Ennek címe Mondvacsinált Székelyföld? Így, kérdőjellel, hisz a szerző a Székelyföld-tagadók, az egységes román nemzetállam mítoszát táplálók álláspontjából kiindulva a történelmi valóságra, Székelyföld és a székelyek létére igyekszik rámutatni. Íme néhány cím: A Nemzeti Összetartozás Napja, Ünnepelhetünk-e december 1-jén?, Román nyelvi tolerancia, Székelyföld létezik! A második, testesebb rész, melynek címe Nemzeti elnyomás Romániában, már jegyzetekkel ellátott tanulmányokat tartalmaz. Az elmúlt másfél évszázad nacionalista politikáját ismerteti, egy-egy korszakot vagy eseményt alaposabban körüljárva. Így elidőzik az ippi, ördögkúti, szárazajtai mészárlásoknál, a két világháborút követő román ígéreteknél, az illúziókat felváltó csalódásoknál, a beolvasztó politikát, a Securitate nemzetiségellenes működését boncolgatja. A fejezet tulajdonképpen a román nemzetállam megteremtésére törekvő államnacionalizmus bemutatása. Csak határozott küzdelemmel megvalósított területi, kulturális és helyi autonómia lehet a magyar és székely megmaradás kerete. A román nacionalizmus másfél évszázados története egyértelműen rádöbbent arra, hogy ha nem küzdünk következetesen a minket megillető közösségi jogokért, akkor csak elnyomott, beolvasztásra ítélt másodrangú állampolgárok lehetünk – vonja le a következtetést Kádár Gyula.
Kádár Gyula legújabb könyve megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgyön az Olt utcai Ex libris könyvesboltban és a Diákboltban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szükség van-e ma Ady-körre?
Pénteken a Várad folyóirat szerkesztőségében azok közül gyűltek össze néhányan, akik a ’70-es, ’80-as években a Váradon működő Ady irodalmi kör tagjai voltak. Írásokat is felolvastak.
Vitaindítónak Sall László – alias Cseletneki Ányos – három kérdést tett fel. Ment-e előre az irodalom a huszonhárom évvel ezelőtt, 1990 januárjában megszűnt Ady-kör nélkül? Jobbat írtak-e a Securitate figyelő szeme nélkül? Mire lenne ma jó az Ady-kör, illetve a jövőben tölthet-e valamilyen szerepet?
Szűcs László úgy vélte: ahogy például Kolozsváron a napjainkban is működő Bretter-kör csupán a nevében ugyanaz mint a hajdani, de működésében valahogy más, mert a rendszerváltozást megelőző körülmények megszűntek, úgy kérdéses, hogy mi értelme van a hasonló köröknek, kluboknak, hiszen megjelentek más fórumok, melyek talán feleslegessé teszik ezeket. Hozzátette ugyanakkor: Nagyváradon sajnos kevés a tehetséges fiatal író, és a helyzeten az sem változtatott, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar irodalom szakot indított.
Kell vagy nem?
Varga Gábor felidézve néhány régi emlékeket, az elhangzottakat azzal egészítette ki: megváltozott a helyzet, napjainkban már millió találkozási pont kínálkozik, beleértve az elektronikus média világát is, viszont ami pótolhatatlannak tűnik, az az Ady-kör „brancsszelleme”, hogy azonos érdeklődésű, de nem feltétlenül ugyanolyan világnézetű fiatalok összejönnek. Ezzel együtt meglátásában ez a fajta irodalmi tevékenység még nem halt ki, és annak ellenére, vagy éppen annak köszönhetően, hogy millió önkifejezési lehetőség létezik, az Ady-kört újra lehetne éleszteni, mert menet közben jönnének új tagok, akik átvehetnék a stafétabotot. Ezen a véleményen volt Sall László is, aki szerint az Ady-körnek napjainkban is van létjogosultsága, és nem kell hogy helyettesítse a közlést. Ő volt az, aki azt is felvetette, hogy emlékoldalakat kéne létrehozni azoknak, akik már nincsenek köztünk.
A beszélgetés folyamán felmerült továbbá az is, hogy jövőre valahogy meg kéne ünnepelni az utolsó Ady-kör 24. évfordulóját, illetve digitalizálni kellene az anyagokat. Szűcs László és Zudor János verseket olvastak fel, Varga Gábor pedig egy 1975-ben keletkezett, A tagadás etikuma című rövid prózáját ismertette.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A második Panoráma-interjú Tőkés Lászlóval
„Önfeledt öröm, félelemmel megkeserített győzelmi mámor. Mert az emberek – sajnos okkal – még mindig félnek a menekülő titkosrendőröktől, a Securitate halálbrigádjaitól, amelyek utóvédharcot folytatva öldökölnek szerte az országban. De nem kevésbé veszélyes most az önbíráskodás, a lincshangulat. A marosvásárhelyi főtéren például a tömeg a Román Kommunista Párt megyei első titkárát véli felfedezni..." Chrudinák Alajos, Magyar Televízió, Panoráma, 1989. december.
Erdély.ma

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyzászló-ügy – SZNT: provokál a jelképet reklámnak nevező rendőrparancsnok
Marosvásárhely polgármesteréhez intézett nyílt levélben tiltakzott hétfőn Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke amiatt, hogy a városháza alárendeltségében működő helyi rendőrség parancsnoka a székely zászlót reklámanyagnak minősítve megbírságolta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezetét a székházára kitűzött lobogó miatt.
Az SZNT elnöke kifejtette: a térség társadalmi békéjét veszélyeztető súlyos provokációnak tartja, hogy a jelképet a rendőr- parancsnok „önkényesen és hatáskörét túllépve" reklámnak minősítette.
Állásfoglalását azzal indokolta, hogy a bírság nem csak az EMNT-nek szól.
„Ez a hatalmi visszaélés általában a székely zászló ellen irányul, és Marosvásárhely egész lakosságát fenyegeti, ha valaki kitűzné a zászlót, nyilvánvaló szándéka pedig a város magyar közösségének a megfélemlítése a hajdani Securitate (az egykori kommunista politikai rendőrség) módszerével" – magyarázta állásfoglalását az SZNT elnöke, Valentin Bretfelean rendőrparancsnok leváltását és megbüntetését kérve Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestertől.
Izsák Balázs emlékeztette a polgármestert: a segesvári bíróság mellett működő ügyészség megkeresése nyomán Románia művelődési minisztériuma már hivatalos értékelésben is megállapította: a székely zászló egy történelmi közösség jelképe, következésképpen a használata nem ütközik törvénybe.
A bírságolást Peti András, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) maros megyei szervezetének elnöke is provokációnak minősítette és kilátásba helyezte, hogy az RMDSZ törvényes lépéseket tesz a „hatósági túlkapások" ellen, kérve a vétkesek felelősségre vonását.
A marosvásárhelyi rendőrség pénteken 30 ezer lejes (kétmillió forint) bírságot szabott ki az EMNT Maros megyei szervezetére, amiért a korábbi felszólítás ellenére sem távolította el székházáról a hatóság által reklámnak tekintett székely zászlót. A szervezet vezetői közölték: bírósághoz fordulnak, mert nem fogadják el, hogy a székely zászlót reklámnak minősítsék.
MTI
Erdély.ma

Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés: második rendszerváltást!
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

Sárközi Lajos élete és munkássága
Sárközi Lajos (1884. január 26. – 1964. január 5.) református lelkész, egyházi író, Szatmárnémeti jeles közéleti személyisége születésének 130. és halálának 50. évfordulója időszerűvé teszi a megemlékezést. Igen gazdag és sokoldalú egyházi, irodalmi, közművelődési, közösségi, jótékonysági tevékenységet folytatott. Prédikációs- és imádságoskönyvek, saját maga által kiadott káté, elbeszélések és karcolatok, humoros írások szerzője, de írt mesejátékot és színművet is. Harmadmagában szerkesztette és kiadta a Protestáns Naptárt, valamint a Szatmári Református Híradót. Tucatnyi közéleti tisztséget töltött be: a Kölcsey Kör, a Magyar Párt, a Dalárda, a Jótékony Nőegylet elnöke, a Református Gimnázium igazgatótanácsi tagja, az Iparos Otthon vezetőségi tagja satöbbi.
Tanulmányait a debreceni református teológián kitűnő minősítéssel végezte, ezért szenior lett, és ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezhetett Berlinben és a bázeli teológián. Nagykolcs (1911-1919), Szatmárnémeti (1920-1953) és Szinérváralja lelkésze (1953-1958). Szegénynek született, majd ígéretesen felfelé ívelő életpályáját megtörve, nélkülözve kellett leélnie élete utolsó esztendeit. Bár harmadik letartóztatását követően is bebizonyosodott ártatlansága, ennek ellenére élete végéig szóló szolgálati helyéről eltávolították. Együttesen volt szüksége hitre, emberszeretetre és humorérzékre ahhoz, hogy az élet nehéz pillanatain túltegye magát.
Gondviselő Atyja kegyeibe fogadta benne hívő szolgáját, mert egyik elbeszélését parafrazálva, „Sárközi Lajos nemzetsége” nem veszett el, nem pusztult el. „… most már az ő szívükön nyugszik a hitünk, a nyelvünk, az imádságunk, a megtartásunk, a jövőnk.”
Egyházi és világi beszédei megszívlelendő gondolatokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Szatmárnémetii beiktatása során mondott prédikációjában a fő gondolat: az áldozatosságban is a szeretet a lelkipásztorkodás lényege.
A Kölcsey Kör elnöki székfoglaló beszédében szép gondolatok sorakoznak a kultúráról, egyik-másik személyes vallomás: „Én a mi kisebbségi sorsunk borulatában is törhetetlen derülátó vagyok abban a tekintetben, hogy éppen a kultúra, a közös hazában élő valamennyi nép kultúrájának szent egységbe tömörülése hozza meg a belső és külső kiegyensúlyozódás sóvárgott boldogságát.”
A legjellemzőbb és legátfogóbb ábrázolás a palástos Sárközi Lajos. Aki leginkább olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé (ezt tette az irodalmár és közéleti tisztségeket elvállaló Sárközi Lajos is). Amikor lapszerkesztőinknek fanyalogva bár, de kötelező módon a Satu Mare hivatalos megnevezést kellett használniuk szülővárosuk megnevezésére.
Ekkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költőink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai Szatmárnémeti hívei számára. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A sziguránca, a szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért tartóztatták le és küldték vizsgálati fogságba három ízben.
Sárközi Lajos életének a közelebbi megismerése, szavainak és gondolatainak a megértése a jövőbe mutat. Sokat tanulhatunk tőle. Értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelő szépségeit. Élete és munkássága hitet, reményt és mindenekelőtt szeretetet sugároz.
Halálának 50. évfordulóján, 2014. január 26-án Szatmárnémetiben, egykori szolgálati helyén emléktábla felavatásával és könyvbemutatóval összekötött megemlékezésre kerül sor.
Ábrám Zoltán
Erdély.ma

Legyen ismét diktatúra?
Amiért huszonnégy évvel ezelőtt a nép kivonult az utcákra, és halomra lövette magát, majdnem mind megvalósult, s most mégis – csodák csodája – a lakosság fele visszasírja azokat az úgymond régi szép időket. A történelmi régiókban élők közül egyedül az erdélyiek többsége mondja, hogy a kommunizmus rossz dolog volt Románia számára. De még ott is a megkérdezettek 43,1 százaléka nyilatkozta, hogy akkor jobban élt.
Pedig a népfölkelés előtt mindenki azt hitte, Romániában kibírhatatlan az élet. A forradalom idején olyasmit kiabáltak a tüntetők, hogy szabadság! És most mindenféle szabadságból annyi van, amennyi kell. Van sajtószabadság, mindenki azt beszél összevissza (potyára), amit csak akar, szabad sztrájkolni azoknak, akiknek egyáltalán van munkájuk, lehet tüntetni és munkát követelni azoknak, akiknek nincs. Van mozgásszabadság. Útlevél sem kell, és mindenki mehet a francba, vagy a szeme világ(á)ba, munkát, kenyeret keresni, vagy koldulni. Néha ugyan egynémely ország, mint Anglia, tiltakozik a koldusok baráti látogatásai ellen, viszont egyáltalán nem ellenzi, ha kiképzett orvosok vagy egészségügyiek rohamozzák őket. Azt is kiabálták a forradalmárok, hogy le a diktatúrával! A diktátor elfutott, majd kivégezték saját bizalmi emberei, akiket ő ültetett magas posztokba a katonaságnál vagy a Securitaténál. Ha ők le nem lőtték volna, a diktatúra is tovább tartott volna, és most a lakosság felének nem kellene visszasírnia azokat az időket. Ha Ceauşescut nem árulják el barátai, akkor ő a forradalmat leverte volna. A demokratikusabb országokban sokan haragudtak volna rá, de azóta megbocsátottak volna, mert lám, Amerika még a kubai Castroékra is megengesztelődött, pedig ők igazán sok borsot törtek az orra alá. Ennek ellenére most Obama parolázott Raul Castroval a Nelson Mandela temetésén. Így akár Ceauşescuval vagy klánja valamelyik tagjával is kezet rázhatott volna, és most ismét kocsikáznának az angol királynővel, mint az említett régi szép időkben. Ha már nem élne is, eleddig valamelyik rokona megörökölte volna a trónt, akarom mondani, a vezérséget, elnökséget, és újabb géniusz emelkedne időnként a Kárpátok fölé. Észak-Korea és Kuba mellett mi lennénk a harmadik kommunista állam, vagy még annál is több. Az elmúlt huszonhárom év alatt ennyi erővel, amennyit belevertünk, egész biztos, befejeztük volna a kommunizmus felépítését. Esetleg neki is kezdhettünk volna egy annál is fejlettebb társadalmi rendszer tető alá hozásának, bár sokaknak az is egészen fejlett, sokoldalú volt. Mára már sorozatban gyártanánk az atombombát a vegyi fegyverek mellett, amelyekkel már akkor is fenyegetőztünk. Hogy be ne vessük valahol, csak amúgy küldené a sok segélyt nekünk az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok. Nem kellene a Valutaalapnak könyörögnünk újabb kölcsönökért, hiszen nem azért fizettette vélünk vissza nagy vezérünk a tévedésből felvett kölcsönt, hogy újabbat vegyünk fel, s aztán a feltételeket ők szabják meg nekünk, miként most. Olyan, hogy élelmiszer, fűtés, meleg víz, villany, benzin, meg ehhez hasonlók most sem lennének, de nem is kellenének, mert mindez, úgy látszik, nem hiányzott a lakosságnak, ha nosztalgiázik a ’89 előtti időkről, amikor mindezek egyike sem volt fellelhető. Mert a nép, az istenadta, úgy gondolkodik, hogy van ugyan minden, csak éppen nincs, mivel megvenni. Ezek után még mindig lehetne megoldást találni a régi idők visszatérítésére. Mivel most már nálunk mindent lehet és szabad, hát ki kellene robbantani egy újabb forradalmat. Ha már annyira szeretik így utólag Ceauşescut, akkor – bár őt feltámasztani nem lehet – a rokonságból elő lehetne ásni valakit, úgy néz ki, teljesen mindegy, hogy kit, aki élére álljon a dolognak. Aztán ők szükségállapotot vezetnének be. A köztörvényeseket mind ki kellene engedni a börtönökből, és mindenkit be kellene zárni, akit ellenségének tekint az új rendszer. (De talán legjobb lenne inkább kurtán-furcsán végezni – akár a volt vezérrel – a legveszélyesebbnek tűnőkkel.) Igaz, nagyon durva módja lenne az új rendszerváltoztatásnak, és nem nagyon demokratikus. De lehetne humánusabb módot is találni rá. Ha valaki nyíltan felvállalná a szocializmus és kommunizmus eszméit, nem csak így sutyiban, és alakítana egy új kommunista pártot. Ez a most nosztalgiázó ötven százalék arra szavazna, és aztán jöhetne a diktatúra. Bár lehet, hogy az így megválasztottakban sem lehetne bízni. Ugyanis az a szomorú, hogy Románia lakosságának csak másfél százaléka bízik nagyon a saját maga választotta képviselőiben, és 51,5 százalék nagyon kicsit. Akiben viszont nagyon bízik mostani állapotunk javulását remélve, az maga a Jóisten. Belé a bizalmát a nép 56 százaléka veti.
Úgyhogy imádkozzatok, híveim!
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SZNT: provokáció a zászlóügy, váltsák le a rendőrfőnököt
A térség társadalmi békéjét veszélyezteti az a súlyos provokáció, amelyet a marosvásárhelyi helyi rendőrség követett el azáltal, hogy harmincezer lejes bírságot szabott ki az EMNT-re a székely zászló kifüggesztése miatt – véli a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs Marosvásárhely polgármesterének, Dorin Floreának címzett nyílt levelében kifejti, méltatlankodással vette tudomásul, hogy a városháza alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség főnöke, Valentin Bretfelean 30 ezer lejes pénzbírságot szabott ki az EMNT-re (a 2013. évi 185-ös számú, a reklámanyagok elhelyezésére és engedélyezésére vonatkozó törvényre hivatkozva), mivel a Klastrom utcai székházra kitűzte és nem távolította el a székely zászlót.
Izsák Balázs a jelzett törvény 3. cikkelyével érvel, miszerint reklámnak minősül „azoknak a sajátos módszereknek és eszközöknek az összessége, amelyek segítik a fogyasztókat, hogy bizonyos termékeket vagy szolgáltatásokat megismerjenek és értékeljenek, vagy tájékoztatják a közönséget egyes eseményekről, helységek rendeltetéséről, termékbemutatókról, üzletmegnyitásokról és más hasonlókról, valamint bármely formában történő bemutatása kereskedelmi, ipari, kézműves vagy szabadfoglalkozású tevékenységeknek, azzal a céllal, hogy javak és szolgáltatások, jogok és kötelességek eladását előmozdítsák.”
Ezek alapján kijelenti: „Bretfelean úr önkényesen és helytelenül járt el, amikor a székely zászlót reklámanyagnak minősítette. Ez a hatalmi visszaélés a székely zászló ellen irányul, és Marosvásárhely egész lakosságát fenyegeti, ha valaki kitűzné a zászlót, nyilvánvaló szándéka pedig a város magyar közösségének a megfélemlítése a hajdani Szekuritáté módszerével”. Továbbá leszögezi, a segesvári ügyészség kérésére a művelődési minisztérium hivatalos értékelést adott ki a székely zászlóról, amely szerint a lobogó egy történelmi közösség jelképe, tehát használata nem ütközik törvénybe.
„A minősítés önmagában is a székelység megsértése, súlyos provokáció, amely veszélyezteti a térségben a társadalmi békét is. Úgy tekintem, hogy ezek a cselekedetek elegendően súlyosak ahhoz, hogy indokolják Valentin Bretfelean úr leváltására és megbüntetésére irányuló, ezúton előterjesztett kérést” – fogalmaz Izsák Balázs.
Az SZNT június 22-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartotta tizenhatodik küldöttgyűlését, amelyen első román nemzetiségű tisztségviselőként jelen volt Dorin Florea is, aki akkor elmondta: konfliktusok helyett közös erővel kell támogatni, hogy Marosvásárhely régióközpont legyen. „A magyarságot ne alázzák meg olyan képviselők, akik nem az értékeket helyezik előtérbe. Partner leszek Marosvásárhely építésében” – mondta akkor az elöljáró.
Az RMDSZ szerint is provokáció
Az EMNT megbírságolását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Peti András is a magyar közösség provokálásának minősítette, és kérte a rendőrfőnök leváltását. „A törvények betartásáért felelős szervek, ez esetben a helyi rendőrség a közösséget megfélemlítő lépésként büntetést ró ki a székely zászló kitűzéséért, reklámcélt szolgáló zászlóvá leminősítve azt, arcul csapva ezzel a teljes marosvásárhelyi magyar közösséget” – áll közleményében. Hozzáteszi, az RMDSZ minden szükséges, törvényes lépést meg fog tenni a hatósági túlkapások ellen, illetve kérni fogja a vétkesek felelősségre vonását.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Minden idők karácsonya
Minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség – tartja Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke szerint valamennyi eddigi tisztségvállalásának ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?
– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.
– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?
– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.
– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...
– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.
– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?
– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.
– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?
– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.
– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?
– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.
– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?
– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.
– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...
– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!
– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...
– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.
– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.
– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?
– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?
– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?
– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ötszázezredik éve
A „hideg béke” évének titulálta a befejeződéséhez közeledő 2013-at Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A minősítés nyilván a hazai magyar politikai préri hangulatát hivatott érzékeltetni, azt az állapotot, amelyben látványos vagy tétre menő egymásnak feszülés nélkül, de a közeledés leghalványabb jelét sem láttató módon élt idén a romániai magyar politikai piac két meghatározó szereplője, az RMDSZ és az EMNT.
Én mégis az ötszázezredik évének nevezném a lecsengőben lévő esztendőt, és nemcsak azért, mert az egyszerűsített honosítási eljárás révén megszerezhető magyar állampolgárság intézményét szinte kivételesnek nevezhető egyetértésben támogatja a két említett párt. Sokkal inkább azért, mert a határmódosítás nélküli nemzetújraegyesítés olyan siker, amilyen már régen dagaszthatta a kebleket országhatárokon innen és túl.
Szabadulás
Természetesen nem véletlen, hogy éppen Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna mondták el félmilliomodikként az eskü szövegét, és váltak aláírásukkal immár közjogi értelemben is az anyaország tagjává. Szimbolikus helyen – az Országház kupolatermében – és időpontban: december 5-én. Jelképes emberek főszerepben, akiknek jelenléte önbizalomnövelő módon képes igazolni, mekkorát képes fordulni kilenc esztendő alatt a világ. Miután a 2004. december 5-i gyászos emlékű népszavazást követően – Lukács Csaba után szabadon – „végképp beszorultunk a trianoni határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az ég, magyar-e a magyar.”
Immár 500 ezret meghaladó számú külhoni magyar állampolgár, köztük több mint 200 ezer választókorú polgár várja a 2014-es év nagy erőpróbáját, a magyar parlamenti választást. Azt az izgalmat és meghatottságot borítékoló alkalmat, amikor először élhet szavazati jogával a frissen hivatalosított magyar állampolgár, és ha egyelőre csak érintőlegesen is, de hozzájárulhat egy újabb parlamenti ciklus sorsának alakításához.
Hogy él-e vele, jelentős mértékben a hazai magyar pártok, az RMDSZ, az MPP és az EMNP felelőssége, a mobilizálás ugyanis kulcsfontosságú szerepet játszik. Az előjelek jók, úgy tűnik, e tekintetben azonos oldalon áll és tevékenykedik mindenki. Furcsa is lenne az ellenkezője, még az esemény nemzetpolitikai jelentőségén túl is. A jövő év ugyanis a romániai magyarság számára igencsak erőltetett menetnek ígérkezik, s mindenkiben meglehetős értetlenséget keltene, ha bármelyik politikai alakulat a választói jog szelektív alkalmazására buzdítana.
Arccal Brüsszelnek
A két hazai megméretés közül az első – az európai parlamenti választások – korántsem elhanyagolható. Ami így, december végén valószínűsíthető: a megelőző alkalommal ellentétben 2014-ben nem lesz magyar koalíció, sezáltal elsősorban Tőkés László helyzete kerül fókuszba. Tőkés néppárti színekben való indítását ugyan nem zárja ki Toró T. Tibor, de nem is valószínűsíti, s miután az EMNP előrelátható választói támogatottsága valószínűleg nem jelentene megfelelő erejű hordozórakétát, a volt püspököt egyre többen látják a Fidesz EP-listáján. Az erről zajló beszélgetések tényét Toró is megerősítette, így egyre kétségbevonhatatlanabbul ebbe az irányba tart a folyamat.
Miután az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szerint Tőkést az EP-be való bejutás pillanatától nem tekinthette magáénak a tulipános alakulat, jövőre eleve két brüsszeli-strasbourgi helyben gondolkodnak, amelyek megszerzését reálisnak is tartják. Eddig hárman jelezték indulási szándékukat, az elnök által sem kifogásolt teljesítményt nyújtó eddigi EP-képviselők, Sógor Csaba és Winkler Gyula mellett Vincze Lóránd igyekszik Brüsszelbe. Nyilatkozatok szintjén mindhárman a lista még bejutást ígérő második helyét célozzák meg, ami egyrészt kissé viccesen hangzik, másrészt azt sugallja, hogy valakinek fenntartja a tuti nyerő helyet az RMDSZ. Név még nem nagyon hangzott el, a politikai zuhanyhíradó a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter nevét emlegeti, amit Kelemen sem cáfol – ellentétben a Borbély László és Frunda György esetleges jelöltségével.
A választási szorzók alapján, magas magyar és a szokásosan alacsony román választói részvétel esetén a két hely megszerzése nem tartozik az illúziók birodalmába, Tőkés más irányból való „megérkezése” esetén pedig maradna az erdélyi magyarság háromfős brüsszeli képviselete. És ez – figyelembe véve az Európa-parlament létszámának csökkentésével együtt járó Románia-kvóta szűkülését – egyértelmű nyereségként kezelhető.
Ellenzéki arculatépítés
Mindez azonban nem vinne közelebb a sokak által óhajtott romániai magyar képviseleti egység megteremtéséhez. Úgy tűnik, e tekintetben kizárólag az EMNP izmosodása segíthet, az erőviszonyok 2016-ra való kiegyensúlyozása, aminek esetleges elmaradását Toró T. Tibor is kimagyarázhatatlannak tartaná.
Miután úgy tűnik, az USL tagjait összekötő érdekek sokkal erősebbek, mint a pártszövetséget feszítő ellentétek, az RMDSZ-t egyelőre inkább ellenzéki arculatának kiépítése foglalkoztatja. Ezt ugyanis mindeddig elmulasztották megtenni, ezt részben a kormányra kerülés fel-felvillanó lehetőségének bűvölete, de a nemzedékváltás nyomán bekerülő emberállomány hiányosságai is magyarázzák. Ma alig látni RMDSZ-es honatyát vagy szakértőt a bukaresti vitaműsorokban, s nemcsak azért, mert nem hívják őket, de – amint ezt Kelemen Hunor is elismerte – a bevethető állomány korlátozottsága okán is. Márpedig a restitúciók ügyében indított román „ellenforradalom”, vagy a regionalizáció-autonómia kérdéskörében is a leghalványabb ellenvélemény nélkül hömpölyög az esetenként becsületsértő szinten zajló agymosás.
Békejobb
A letűnő év legfontosabb nemzetpolitikai hozadéka azonban kétségtelenül az, hogy kilencven országból ötszáznegyvenezren kérték a magyar állampolgárságot. „Továbbra is szükségünk van Bécsben születő, de magyarul gondolkodó Széchenyikre, a magyar nyelvet csodálatosan művelő, Nagyszalontáról jövő Arany Jánosokra, és szükségünk van Szabadkáról származó Kosztolányi Dezsőkre is” – fogalmazott a félmilliomodik ünnepségén Orbán Viktor miniszterelnök.
Böjte Csaba édesapja versét idézte. A költemény, amelyet szűk körben mondott el Erdélyben az ötvenes években, nem maradt fenn, de mivel egy besúgó is jelen volt az eseményen, a Szekuritáté tudomására jutott. A román hatalom hétéves börtönbüntetéssel „honorálta”, amiből négyet le is töltött. Szabadulása után másfél hónappal belehalt a szamosújvári börtönben szerzett betegségekbe. A vers a reményről szólt, arról, hogy odakint hideg van ugyan, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert egyszer csak eljön az áldott tavasz.
Böjte Csaba élete és tettei is a reményről szólnak – immár ötezer árva vagy szegény sorsú gyereknek biztosította az újrakezdés lehetőségét, a jobb élet esélyét. Nemcsak az elkallódástól, hanem az asszimilációtól is megmenti őket, hiszen intézményeiben magyar gyerekek nevelkednek, tanulnak szakmát, rendeződik az életük.
Akik viszont csak jövendő szavazatok fényében vagy elkölteni vélt adóforintok mértékében látják és mérik a világot, soha nem fogják megérteni, mit is jelent pontosan ez az új nemzetegyesítés. A ferences szerzetes egyik gondolata azonban talán nekik is mond valamit: a befogadásból mindig élet fakad. A 2010 májusában, az újonnan alakult magyar országgyűlés tagjai többségének kinyújtott kezét eddig több mint félmillió, az anyaország határain kívülre kényszerült nemzettárs fogadta el. Békejobbként.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az utolsó román halálraítélt
Elutasította a bukaresti legfelsőbb bíróság a román külügyi hírszerzés egykori, a hetvenes években a tengerentúlra szökött munkatársa halálbüntetésének eltörlését. Pedig hazája részben Constantin Răuţă amerikai kutatómunkájának köszönheti, hogy hamarosan rakétapajzs óvja a ballisztikus rakétáktól.
Huszonnégy évvel a rendszerváltás, valamint közel negyven évvel kiugrása után sem bocsátja meg a román igazságszolgáltatás Constantin Răuţának, hogy elárulta a kommunista rezsimet. A hetven éves, villamosmérnöki végzettségű kutatót nem sokkal azután beszervezte a külügyi hírszerzés (akkori nevén DIE), hogy 1966-ban elvégezte a bukaresti elektronikai és építészeti egyetemet, és elhelyezkedett egy kutatóintézetnél.
Ez volt a feltétele külföldi tanulmányútjai engedélyezésének. A Călin fedőnévvel ellátott kémet elsősorban NATO-ellenes küldetésekre képezték ki. Utolsó misszióját 1973 novemberében – amikor Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár Egyesült Államokbeli látogatását kellett volna előkészítenie – azonban már nem teljesítette: a New York-i repülőtéren landolva politikai menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól, akiknek átadta az államtitkokat tartalmazó diplomáciai poggyászát is.
Răuţát a román kommunista rezsim egy évvel később hazaárulásért halálra ítélte, a Szekuritáte többször is likvidálni próbálta. Annál is inkább, mivel disszidálása után az amerikai médiában, de a kongresszusban is feltárta az emberi jogok romániai lábbal tiprását. A román tudós huszonnégy évig dolgozott az amerikai haditengerészetnél és a NASA marylandi csillagászati és földtudományi központjában, ahol olyan jelentős űrprogramok fejlesztésébe vonták be, mint a HUBBLE, a KOBE, az EOS és a LANDSAT.
Emellett kivette részét a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kidolgozásából is, így többek között neki köszönhető, hogy 2015-ig az Olt megyei Deveselun kiépül az SM-3-as elfogó rakétákkal felszerelt amerikai rakétapajzs. Bár a Ceauşescu-diktatúra 1989-es megdöntése után frissen kibocsátott román útlevelével többször hazalátogatott, úti okmánya 2005-ben történt lejártakor Bukarestben közölték vele, hogy állampolgárságát visszavonták.
Kijátszott kémkedési kísérlet Az izraeli hírszerzésnek többször sikerült meghiúsítania, hogy a Szekuritáte fokozza kémkedési tevékenységét a zsidó államban – írta hétvégi számában a Jerusalem Post. A lap szerint a bukaresti rezsim a hatvanas években kezdeményezte, hogy költöztessék át a Tel Aviv-i román nagykövetséget a város egyik toronyépületének utolsó emeletére. A Shin Bet, az izraeli belbiztonsági titkosszolgálat azonban kijátszotta a tervet, amely azt a célt szolgálta, hogy a diplomáciai kirendeltség szekus ügynökei közvetlen közelről megfigyelhessék az izraeli védelmi minisztériumot és a hadsereg vezérkari főhadiszállását. A Jerusalem Post megemlíti azt is, hogy Ceauşescu információkat szolgáltatott ki a zsidó államnak a Romániában kiképzett palesztinokról, sőt számos, Izraelnek kiárusított zsidót beépített ügynökként foglalkoztatott.
Constantin Răuţă annak tudja be az intézkedést, hogy a kilencvenes években visszautasította az immár SIE-re átkeresztelt külügyi hírszerzés újrabeszervezési kísérletét. Mivel időközben megtudta, hogy halálbüntetése érvényben maradt, az igazságszolgáltatáshoz fordult, ahol azonban több éves pereskedés után minden fórumon veszített. Nemrég a legfelsőbb bíróság is elutasította a 39 évvel ezelőtt született ítélet megsemmisítését célzó keresetét, holott Romániában 1990-ben törölték a halálbüntetést. Az ügy pikantériája, hogy eközben három évvel ezelőtt a bukaresti törvényszék törölte a halálbüntetés végrehajtásáról szóló ítéletet, majd Răuţă visszakapta állampolgárságát.
A kutatómérnök – aki a bukaresti média szerint az egyetlen román állampolgár, aki ellen halálos ítélet van érvényben – kálváriája nagyban hasonlít egykori főnöke, az 1978-ban szintén az Egyesült Államokba szökött Ion Mihai Pacepa tábornok esetére. Azzal a különbséggel, hogy a Ceauşescu egykori kémfőnökére – aki disszidálása óta inkognitóban él a tengeren túl, és sohasem látogatott haza – kiszabott két halálbüntetést 1999-ben eltörölte a legfelsőbb bíróság, ellenben sem a rezsim által elkobzott vagyonát, sem román állampolgárságát nem kapta vissza.
Nem véletlen, hogy a napokban a România Liberă napilapnak adott interjúban Pacepa – aki amúgy vélhetően már évtizedek óta az amerikai hírszerzést szolgálja –saját és Răuţă története tükrében megállapítja: hagy még kívánnivalót maga után Bukarest NATO iránti lojalitása. Az egyik leghírhedtebb román disszidens felrója szülőhazájának, hogy a mai napig nem rehabilitált több mint hatezer, a kommunista diktatúrával történt szembefordulásáért elítélt ellenállót.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: nem számolták fel a Securitate magyarellenes ügyosztályát
Megkérdőjelezte Tőkés László európai parlamenti képviselő a Securitate – az egykori román kommunista diktatúra politikai rendőrsége – magyarellenes ügyosztályának felszámolását keddi sajtóértekezletén, Nagyváradon.
A politikus azt a napokban kézhez vett indoklást kommentálta így, amelyre alapozva a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága novemberben a kitüntetés visszavonását kérte Traian Basescu államfőtől. Tőkés László a Securitate vallatószobáinak hangulatát idéző „szörnyűséges vádiratnak" minősítette a dokumentumot, amelyben az erdélyi magyar közösség elleni támadást lát. Úgy vélte, a Romániában időnként kiújuló „állampolitikai szinten érvényesülő" magyarellenesség azt a feltételezést támasztja alá, hogy még mindig működik a Securitatenak a magyarok megfigyelésére szakosodott ügyosztálya.
Az EP-képviselő szerint a becsületbíróság revizionistának, horthysta-fasiszta eszmék terjesztőjének nevezte, és etnikumközi gyűlölet szításával, „ideológiai terrorizmus fegyvertárába" tartozó tevékenységgel vádolta őt. Hozzátette: formai hibákra hivatkozva a közigazgatási bíróságtól kérte a határozat megsemmisítését. Tőkés László ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy – keresete elutasítása esetén – Traian Basescu államfő meghallgatja a másik felet is és nem fog megalapozatlanul dönteni.
A sajtóértekezleten részt vevő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azt mondta: az érdemrend becsületbírósága a magyarság legitim autonómiatörekvései ellen intézett támadást, de valójában lejáratja Romániát, amikor nem a korrupcióért többszörösen elítélt politikusoktól, hanem a temesvári forradalom hősétől akarja visszavenni a kitüntetést. A pártelnök kijelentette: az EMNP szolidaritást vállal Tőkés Lászlóval és minden rendelkezésére álló eszközzel fellép „Temesvár szellemének" védelmében. Hozzátette: Romániára ma is a Securitate árnyéka vetül, ha az országban élő magyarságot és törekvéseit az állam biztonságát veszélyeztető kockázati tényeként kezeli.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében. A volt temesvári lelkész a népfelkelés 24. évfordulóján Temesvár 1989-es forradalmi felkelőinek adta át a Románia Csillaga kitüntetést, amelyre méltatlannak találta őt az érdemrend többnyire kormány közeli személyiségekből álló becsületbírósága.
MTI
Erdély.ma,

Restitúció peres úton
Kilencévi pereskedés után tegnap birtokba vett egy Kolozsvár belvárosában álló ingatlant az Erdélyi Református Egyházkerület.
Az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium szomszédságában álló, a 20. század elején épült kétszintes épületben eredetileg bérházak működtek. Az államosítás után azonban a rendőrség és a kommunista politikai rendőrség, a Siguranţa (a Securitate elődje) vette birtokba. Az 1970-es évektől egy állami cég húsfeldolgozó kisüzemet működtetett benne. Az 1990-es években – mielőtt visszaszolgáltathatták volna eredeti tulajdonosának – a kolozsvári polgármesteri hivatal eladta az ingatlant egy turisztikai cégnek, amely megannyi kisebb vállalkozásnak adta bérbe az épület termeit. Az ingatlan azt követően kerülhetett vissza az egyház tulajdonába, hogy 2013-ban a bíróság jogerősen érvénytelenítette a város és a turisztikai cég közötti adásvételi szerződést. Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa ismertette, az egyházkerület igazgatótanácsa 100 ezer eurónak megfelelő összeget különített el az épület belső felújítására, és arról határozott, hogy erdélyi református sajtóközpontot alakít ki benne. Itt biztosítanak helyet a nyomtatott, az audiovizuális és digitális egyházi sajtónak és a Misztótfalusi Kis Miklós Nyomdának. Kató Béla püspök tavaly februárban ismertette az egyház új médiastratégiáját, amely szerint az egyháznak meg kell próbálnia elérni a templomba nem járó híveit is. Ehhez pedig a modern kommunikációs csatornákat kell használnia. A kommunikációs stratégia részeként jelentette be, hogy egész napossá szeretné tenni a Kolozsvár körzetében hallgatható Agnus Rádió adását, az egész napos műsorhoz azonban egyelőre nem sikerült frekvenciát szerezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

.
Birtokba vette visszaperelt kolozsvári ingatlanát a református egyház
Kilencévi pereskedés után az Erdélyi Református Egyházkerület hétfőn a sajtó jelenlétében vette birtokba a kolozsvári Eötvös (Konstanca) utcai, meglehetősen leromlott állapotú ingatlanát.
Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa elmondta, az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium szomszédságában álló, a 20. század elején épült kétszintes épületben eredetileg bérházak működtek. Az államosítás után azonban a rendőrség és a kommunista politikai rendőrség, a Siguranţă (a Securitate elődje) vette birtokba. Az 1970-es évektől egy állami cég húsfeldolgozó kisüzemet működtetett benne.
Az 1990-es években – mielőtt visszaszolgáltathatták volna eredeti tulajdonosának – a kolozsvári polgármesteri hivatal eladta az ingatlant az Unita Turism nevű turisztikai cégnek, amely megannyi kisebb vállalkozásnak adta bérbe az épület termeit. Az ingatlan azt követően kerülhetett vissza az egyház tulajdonába, hogy 2013-ban a bíróság jogerősen érvénytelenítette a város és a turisztikai cég közötti adásvételi szerződést.
Mint hétfőn kiderült, a bérlők többsége kiköltözött az épületből, de az ingatlan egyik szárnyában működő „manele” klub tulajdonosa a hivatalos átadáson közölte, nem költözteti el vendéglátóipari egységét, mert élő bérleti szerződése van az Unitával. Az sem térítette őt jobb belátásra, hogy a turisztikai cég képviselői a helyszínen közölték: január elsejétől nem ők a tulajdonosok, így a bérleti szerződés érvénytelenné vált.
„Nagy galibát szokott okozni ez a klub a környéken lakóknak. Jómagam is háromszor hívtam ki a rendőrséget miattuk. A szomszédban lakom és jól tudom, nyáron szinte lehetetlen mellettük lakni. Hol drogozásról, hol verekedésről szóltak a híradások, mi ezt tovább így nem tudjuk folytatni” – szögezte le Ballai Zoltán.
A gazdasági tanácsos szerint az egyházkerület igazgatótanácsa 100 ezer eurónak megfelelő összeget különített el az épület belső felújítására, és arról határozott, hogy erdélyi református médiaközpontot alakít ki az épületben. Itt biztosítanak helyet a nyomtatott, az audiovizuális és digitális egyházi sajtónak, és a Missztótfalusi Kiss Miklós nyomdának.
Kató Béla püspök egyébként tavaly februárban ismertette az egyház új médiastratégiáját, amely szerint az egyháznak meg kell próbálnia elérni a templomba nem járó híveit is. Ehhez pedig a modern kommunikációs csatornákat kell használnia. A kommunikációs stratégia részeként jelentette be, hogy egész napossá szeretné tenni a Kolozsvár körzetében hallgatható Agnus rádió adását. Az egyházi rádió jelenleg a hajnali három és reggel nyolc óra, valamint a dél és 15 óra közötti idősávokban sugároz műsort. Az egész napos műsorhoz egyelőre nem sikerült frekvenciát szerezni.
Ballai Zoltán továbbá a Krónika kérdésére elmondta, az Erdélyi Református Egyházkerület összesen 830 ingatlant igényelt vissza, eddig mintegy 350 kereset kapcsán döntött a bíróság, de csak 150 esetben az egyház javára. Hozzáfűzte, Kolozsváron több ingatlan ügyét már a strasbourgi emberi jogi bíróság figyelmébe ajánlották.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Titkosszolgálati dossziék a januári Korunkban
„Foglalkozik-e még valaki azzal, hogy az egykori besúgók sorra lebuktak, de ma álnéven – nick-néven – lehet ország-világ előtt besúgni bárkit a világhálón?” A Korunk idei első számának vezető írásában Markó Béla teszi fel a jelenbe világító kérdést.
Neves szerzőgárda felvonulásával a közelmúlt számos jelensége, ismert személyisége kerül új megvilágításba a „Múltunk jövője” cím alatt futó összeállításban, a moldvai csángó kérdés szekus kezelésétől Szilágyi Domokos jelenkori megítéléséig. A lapszám szerzői közt megtalálható a budapesti Történeti Levéltár igazgatója, Gyarmati György, aki a titkosszolgálati iratok dokumentumértékéről közöl tudnivalókat, Dávid Gyula, Gálfalvi György, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Lőrincz György, Király István, Tófalvi Zoltán, Zelei Miklós. Gagyi József és Buchwald Péter fölveti, hogy a Ceaușescu-diktatúra éveiben működő Securitate öröksége mit jelent napjainkban, az érintettek, tartótisztek és áldozatok hogyan élik meg napjaink történéseit. (közlemény)
Transindex.ro,