Nagyszabású Bethlen-konferencia
Háromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik.
R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki.
Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni.
Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is.
Szabadság (Kolozsvár)

Budapesten az erdélyi szórványról
Erdély szórványtérségeit mutatja be egy éven keresztül az idén ősszel kezdődött rendezvénysorozatában a budapesti Polgárok Háza.
A Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozat fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, szakmai partnere Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A rendezvénysorozat első állomásaként szeptember 20-án a Hunyad megyei Csernakeresztúr és környéke mutatkozott be, az itt letelepedett bukovinai székelyek gyűjteményéből nyílt kiállítás, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület műsorát tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozat következő meghívottja Magyarlapád és a Küküllőmente, pénteken, október 25-én 18 órától Magyarlapád – Alsó-Fehér vármegye színmagyar szórványközpontja képekben és tárgyakban címmel nyílik kiállítás, amelyet Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató nyit meg, köszöntőt mond Molnár Feri Márton Zöldi volt magyarlapádi polgármester. Ezt követően nemzedékek üzenete címmel a Magyarlapádi Hagyományőrző Tánccsoport és a Pirospántlikás Zenekar műsorát tekintheti meg a budapesti közönség, amely a lapádi borokat és süteményeket is megkóstolhatja.
A rendezvénysorozat következő állomásai Nagybánya vidéke (november 22.), Sajó-mente – Zselyk (december 13.), Fekete-Körös völgye –Várasfenes, Köröstárkány (2014. január 31.), Barcaság – Brassó, Pürkerec (2014. február 28.) és Szeben – Oltszakadát (2014. március 28.)
A rendezvényekről a http://polgarokhaza.hu honlapon találhatók részletes információk.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi N. Sándor: nincs olyan, hogy A Magyar Nyelv
Hol van a magyar nyelv? Ki tud helyesen beszélni? Miért árthatnak anyanyelvünknek a műkedvelő nyelvművelők? Szilágyi N. Sándor nyelvészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatóját arról kérdeztük: tud-e valaki „helyesen” magyarul?
Onlájn vagyok, lájkolok néhány posztot, közben kenek magamnak egy vinettás kenyeret. Vagy vinetés? Megkérdem a Facebookon az ismerőseimet, hogy kell ezt leírni. Záporoznak a válaszok. Köztük az is, elég kategorikusan, hogy ilyen magyar szó nincs. És murok sincs, paszuly sincs, aragáz sincs. De akkor e-mail sincs? Szilágyi N. Sándor nyelvésztől, egyetemi tanártól kértem és kaptam választ.
Tudomásom szerint az a helyes magyar nyelv, ami az irodalomban, szótárakban, akadémiai nyelvhasználatban elfogadott…
Ezt standard nyelvváltozatnak hívják, és bizonyos helyzetekben elvárható, sőt el is várjuk az emberektől, hogy ezt használják: a tévé hírműsorában, írott sajtóban például. De ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ezt kellene használni, vagy hogy aki nem ezt a standard nyelvet beszéli, az nem tud magyarul, vagy helytelenül beszél magyarul. A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni.
Sokszor hallunk olyat, hogy ha valaki, aki egyébként magyar, azt mondja, hogy murok vagy vinetta (vagyis olyan szavakat használ, amiket nem minden magyar értene meg első hallásra), akkor nem tud magyarul. Ebből viszont az következne, hogy az erdélyi magyarok nagy része nem tud az anyanyelvén, hiszen a legtöbb településen így mondják a sárgarépának és a padlizsánnak. De más-másképpen beszélnek Szlovákiában, Délvidéken, Magyarország különböző részein, Kárpátalján, és mindenütt vannak szavak és kifejezések, amiket a többi nyelvváltozat beszélői nem értenének. Ezek szerint akkor senki a világon nem tud magyarul? (Szilágyi N. Sándor)
Azért mégiscsak vannak helytelen kifejezések…
Persze hogy vannak. Ha egy nem magyar anyanyelvű azt mondja például, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, az nyilván helytelen. De magyarok ilyet nem szoktak mondani. És vannak nyelvhelyességi babonák is, amik általában bizonyos szóhasználattal vagy nyelvtani formákkal kapcsolatban terjedtek el. Például hogy irtani kell az olyan szerkezeteket, mint a „be van festve”. Mert sokan úgy hallották, hogy az nem magyaros. Ezek általában botcsinálta nyelvvédők, akik mindig meg tudják mondani, mi van magyarul, és mi nincs. E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv. Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.
De akkor mindenki úgy beszélhet, ahogy akar? Minden helyes?
Nem annyira ahogy akar, hanem ahogy szokott, illetve ahogy a helyzet megkívánja. Mondom, nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Viszont van olyan – és ez az, amit érdemes mindenkinek figyelembe venni, de akkor sem a nyelvvédők kedvéért, hanem inkább a saját jól felfogott érdekében –, hogy: helyénvaló vagy nem helyénvaló. Az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez, ott tehát az a helyénvaló. Ugyanez érvényes arra is, ha mondjuk egy politikus vagy egy tudományos kutató ad rádióinterjút. Abban a beszédhelyzetben nagyon nem lenne helyénvaló például a paprika helyett azt mondani, hogy árdé. Ugyanez a kutató viszont egy székelyföldi piacon nyugodtan kérhet árdét, mert azon a helyen már az a helyénvaló.
Ezek szerint ugyanaz a személy két nyelvváltozatot is használhat?
Használ is, sőt még többet is. A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét. Látja: nem a szón múlik, hanem a helyzeten.
Tehát nincs helyes és helytelen magyar beszéd, csak helyénvaló és nem helyénvaló, és mindig az helyénvaló, ami átlátszó, vagyis ami alkalmazkodik a környezethez, a beszédhelyzethez. Jól értettem eddig?
Teljesen. Vannak ugyan túlbuzgó nyelvvédők, ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig „helyesen” beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. Az az elvárás, hogy mindenki beszéljen egyformán, és minden helyzetben, a diktatúrákra jellemző.
Ezek szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy „nem szeressük” a paszulyt, vagy „veszem a trolit”?
Otthon vagy olyan környezetben, ahol mások is így mondják, igen. A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani. A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.
De hát a magyartanárnak nem az a feladata, hogy lehetőleg a „standard” nyelvet adja át? Főleg a szórványban, ahol talán egyedül a magyartanártól hall a gyermek „rendes” magyar beszédet…
De igen. De nem mindegy, hogyan. Mi itt az egyetemen a leendő magyartanároknak is azt tanítjuk, hogy lépjenek túl a „helyes–helytelen” címkéken. Ha a gyerek azt mondja az iskolában, hogy „nem tudtam behozni a pénzt, mert édesapám somer”, akkor nem megbélyegezni kell az osztálytársai előtt, hogy helytelenül beszél, hanem például azt mondani neki: „Te most azt mondtad, hogy somer, és mi ezt itt értjük is, de mit gondolsz, ha itt lenne egy magyarországi gyerek, ő vajon értené ezt? Ha nem értené, neki hogy mondanád?” És akkor minden lelki sérülés nélkül érti meg (és nemcsak ő, hanem az egész osztály!), hogy mi itt elvagyunk ugyan a somer-rel is, de ha azt szeretnénk, hogy mindenütt értsék, akkor jegyezzük meg jól azt is, hogy munkanélküli, mert arra még szükségünk lehet.
Ez egy nagyon érzékeny terület, mert ráadásul a nyelvi teljesítmény színvonalát hajlamosak vagyunk összekapcsolni az értelmi színvonallal, vagyis bárkit rögtön bunkónak is nézni, ha úgymond „helytelenül” beszél. A mindenkit folyton kijavító és rendreutasító nyelvvédők sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot. Mondok egy példát: Csíkszeredába a kilencvenes évek elején moldvai csángó gyerekeket hoztak csángómentés címén, hogy magyar iskolában tanuljanak. A tanárok és a csíki osztálytársak (akiket senki nem készített fel, hogy új társaik egy egészen különleges nyelvjárással érkeznek) a folyamatos leszólással, csúfolódással, kijavítgatással néhány hét alatt elérték, hogy a csángó gyerekek meg sem szólaltak többé magyarul. Egymás között is csak románul beszéltek, mert abban legalább nem talált hibát senki. Így lehetett őket nagyon gyorsan leszoktatni – talán végérvényesen – a magyar nyelv használatáról.
Csakhogy a nyelvféltésnek nagyon is érthető okai vannak, hisz ez az egész Kárpát-medencében, mindenki által ismert történelmi okokból, összekapcsolódik a nemzetféltéssel. Amikor mi erdélyiek a román jövevényszavaktól féltjük a nyelvet, akkor valójában a beolvadástól félünk. Ezt Ön nem így látja?
De, ez igaz. Nálunk, magyaroknál a nyelvőrködés a nemzetféltésbe ágyazódik be. Ez nem új dolog, már Trianon előtt is így volt. Gondoljunk csak a Szózatra, már az is a nemzethalált vetíti elő. Sajnos ilyen lett a kultúránk szerkezete. Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával. És akkor mi is valahogy, hiszen mi is a magyar nemzet részének tudjuk magunkat. Pedig egy nemzet nem szükségszerűen ilyen, vannak a mienknél sokkal normálisabbak is. Norvégiában például több mint száz éve törvény tiltja, hogy a tanár megváltoztassa a gyermek otthonról hozott nyelvváltozatát, és ennek ellenére a norvég nyelv nem halt ki, sem a norvég nemzet, sőt köszönik szépen, nagyon jól megvannak. Valójában a kisebbségi nyelvhasználat a vegyes lakosságú területeken a világon mindenütt természetes módon jár együtt azzal, hogy vannak nyelvi kölcsönhatások, átvételek. Ettől még nem fog szétfejlődni, szétesni a magyar nyelv. Sőt: ettől él. Van olyan nyelv is, az igaz, amely ma már nem vesz át más nyelvekből szavakat, például a latin – mert az halott nyelv. Mondjuk ezt a nyelvészek tudják, és tudomásul is veszik, a műkedvelő, de annál harcosabb nyelvvédők kevésbé. Nem árt, ha lelke nyugalmára megtudja, hogy azok a szavak, amiket korábban említett, vagyis az aragáz (és aragázbutélia), murok, paszuly, pityóka, vinetta mind benne vannak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásában is, és éppen azért vannak ott, hogy ha ezek már magyar szavak lettek, akkor lehessen valahol megnézni azt is, hogyan is írjuk ezeket, ha leírjuk, és ne írjuk már négy-ötféleképpen, illetve hogy ha valakit nem ért az a szerencse, hogy erdélyi legyen, akkor ha valahol találkozik velük, tudjon utánanézni a jelentésüknek.
Mi a helyzet az „abonament”-tel, a „chitanţa”-val, a „primăria”-val?
Vannak a nyelvhasználatnak olyan színterei, különösen a szórványban élők esetében, ahol a magyarok majdnem egyáltalán nem tudják használni az anyanyelvüket, mert nincs rá alkalmuk. A legjellegzetesebben ilyen a hivatali ügyintézés. És akkor érthető, ha nemigen ismerik az ahhoz kapcsolódó kifejezéseket, hanem úgy mondják, ahogy azon a papíron vagy feliraton látják. Ilyen környezetben egy másik helybéli magyar is könnyebben megérti, ha az ember formulár-t mond, nem típusnyomtatvány-t. Itt is az lenne a fontos, hogy az emberek ismerjék meg annak a szónak a közmagyar megfelelőjét, és szükség esetén tudják is használni. És ez ma már nem éppen lehetetlenség, hiszen gyakorlatilag mindenhol nézhetik a magyarországi tévécsatornákat is, ami nemcsak időtöltést jelent, hanem nyelvi mintát is, ahonnan sok mindent el is tanulnak tényleg az emberek. Nem tudom, észrevette-e: mi itt Erdélyben régebben inkább nyugtát mondtunk, ma már egyre inkább számlát. És jó esély van rá, hogy előbb-utóbb a kitánca helyett is így mondjuk, magunk között is. Mert ilyen is van, csak az örökös vészharangkongatók azt nehezebben veszik észre, hogy itt nemcsak nyelvpusztulás van, hanem az egész Kárpát-medencében megfigyelhető egy egységesedési folyamat is a magyar nyelvben.
És a lájkolás?
A lájkolás – hát az már alighanem lájkolás marad: amit a magyaroknak legalább a fele így mond (vagyis aki egyáltalán internetezik), arra már nehéz lenne azt mondani, hogy olyan a magyarban nincs. Az e-mail is e-mail marad szerintem (esetleg majd imél), próbálták ugyan magyarítani drótpostára vagy villámpostára, de a magyarok nem kapták fel egyiket sem, mert jól működik a magyar nyelvérzékük, és úgy érzik, hogy ezek olyan „csináltak” és „hülyén hangzanak”, és akkor nem röhögtetik magukat ilyenekkel.
Ön szerint nem áll fenn a veszély, hogy szétfejlődik a közös anyanyelvünk, de Magyarországon használnak olyan szlenget, amit én első hallásra nem értettem meg…
Első hallásra persze. De ha egy kifejezést esetleg nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy most már akkor egyáltalán nem értjük egymást. Normális ember, ha nem ért valamit, mit csinál? Rákérdez, nem?
Szóval azzal sincs semmi baj, ha valaki „burkol egy szenyát”?
Miért lenne? A szleng egy fantasztikus dolog. Szellemes, és mindig megújul, ezért is nem tudhat kialakulni egy összmagyar szleng, hiszen arra nincs is idő. De az nem is lehet cél, hiszen abban az is az érdekes, hogy nagyon sokféle helyi változata van. És ha esetleg nem értené azt, amit éppen hallott, szívesen megmondják, hogy azt jelenti: „megeszik egy szendvicset”.
Következésképpen: a rengeteg idegen kifejezés és jövevényszó ellenére sincs veszélyben az anyanyelvünk?
Ha esetleg veszélyben lenne, az biztosan nem ettől lenne, hanem legfeljebb attól, hogy elfogynak a beszélői. A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el.
T. Koós Imola
Maszol.ro

Kisebbségkutató intézet: másfélszeresére nőtt a magyarországi nemzetiségek létszáma
- Tíz év alatt csaknem másfélszeresére nőtt a 13 magyarországi nemzetiség összlétszáma, 440 ezerről 640 ezerre - ismertette a népszámlálási adatokat Tóth Ágnes kutató az Akadémia kisebbségkutató intézetében tartott előadásán kedden Budapesten.
Egyes kis nemzetiségeknél, mint például a bolgár vagy örmény, még nagyobb arányú a növekedés, miközben a legnagyobb, az összes magyarországi nemzetiség felét kitevő cigányság létszáma is mintegy másfélszeresére, 206 ezerről 316 ezerre emelkedett - derült ki a 2001-es és a 2011-es népszámlálás adatainak egybevetéséből a kutató szerint.
Az arányok eltolódása részben azzal függ össze, hogy a magyarság létszáma évtizedek óta csökken, részben pedig azzal, hogy a korábbi népszámlálásoktól eltérően immár többféle nemzeti identitást is igyekeznek feltárni a kérdőívek, így például, hogy a kötődés anyanyelvi vagy a családi, baráti körben beszélt nyelv használatához kapcsolódik - mondta a szakember.
A románság több mint kétszeresére növekedése jelentős mértékben a bevándorlás következménye, a mintegy 36 ezer hazai románból több mint 10 ezer román állampolgárságú.
Az iskolázottságot tekintve elmondható, hogy a cigányság körében csökken a 8 általánossal sem rendelkezők száma, és nő a 8 általánost elvégző, valamint az érettségizettek és felsőfokú végzettségűek aránya. Ugyanakkor a szakember hozzátette, hogy az indulóértékek nagyon alacsonyak, ezért a kedvezőtlen arányok a jelenlegi ütemű javulás mellett még évtizedekig fennállhatnak.
Vékás János kutató szerint a nemzetiségek növekvő arányában megjelenik a disszimiláció - a többségi nemzettől megkülönböztetés - jelensége. Megfigyelhető, hogy azok körében is nőtt a valamilyen értelemben nemzetiséginek tekinthetők száma, akik tíz éve még egyértelműen magyarnak vallották magukat.
A szakember megjegyezte, mindennek hátterében meghúzódhat az is, hogy válságos helyzetekben megnő az igény a gyökerekhez visszatérésre egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
Vékás János megjegyezte, ha azt kérdezik tőlük, mégis hányan vannak egyik vagy másik nemzetiségből Magyarországon, akkor erre ő azt kérdezi milyen vonatkozásban és milyen mértékig. A kizárólagos, fekete-fehér kategóriák egy olyan hatalmi megközelítést jeleznek, amely számára az a fontos, "mekkora a nyája".
A szakember szólt arról is, hogy nemzetközi összehasonlításban meglehetősen magasnak tekinthető a nemzetiségi kérdésekre a válaszadást megtagadók száma, 2011-ben mintegy másfél millióan voltak.
Vékás János a cigányság korfáját tragikusnak minősítette, mint mondta, alig vannak 50 évesnél idősebbek. Ez egyes afrikai népcsoportokra jellemző, és Európában katasztrofálisnak tekinthető. Ezt a megállapítást többen túlzónak tekintették az előadást követő szakmai vitában, ahol az is felvetődött, hogy a népszavazáson feltett kérdések jelentősen változtak az elmúlt évtizedekben, így nem biztos, hogy a statisztikai adatokból kiolvasható tendenciák valóságos társadalmi folyamatokat jeleznek.
Kiss Tamás kolozsvári kutató szerint tudományos szempontból meglehetősen problematikusak a két népszámlálás összehasonlításából levont következtetések. A többes kötődés lehet, hogy "trendi, pc" - azaz politikailag korrekt -, de kevés köze van a társadalmi valósághoz.
A szakember kifogásolta, hogy "megcsappant az eltökéltség a lakosság egymást kizáró népcsoportok szerinti kategorizálása iránt", ami igaz, hogy bizonyos mértékig homogenizáló volt, ugyanakkor a valósághoz közelebbi képet adott a nemzetiségi viszonyokról.
"Magyarország lényegében kulturálisan homogén" - szögezte le az erdélyi kutató a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Kisebbségkutató Intézetében.
Kapitány Balázs, a KSH kutatója szerint az újszerű megközelítések célja az lehetett, hogy közelítsenek az adatok a valóságos helyzethez, és minél több kisebbségit - elsősorban romát - "fogjon meg" a kutatás, de ez a törekvés bizonyos pontokon túllőtt a célon.
Voltak szakemberek, akik egyenesen azt fogalmazták meg, hogy több egymást követő népszámlálás adatai gyakorlatilag egybevethetetlenek, mert olyan jelentős az eltérés a kérdőívek között.
A népszámlálás részletes adatai a KSH honlapján bárki számára elérhetőek.
(MTI)

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

Elhunyt Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, az MTA külső köztestületi tagja, Egyesületünk volt főtitkára és alelnöke
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mély szomorúsággal tudatja, hogy Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, az MTA külső köztestületi tagja, Egyesületünk volt főtitkára és alelnöke életének 92. évében 2013. november 17-én elhunyt. Történetkutató és tudományszervező munkássága, hatalmas tudásával párosult bizalomgerjesztő egyénisége révén a jó levéltáros mintaképeként marad meg emlékezetünkben. Temetése 2013. november 20-án, szerdán 13 órakor lesz a Házsongárdi temetőben
Eme.ro/servlet/eme/template

Békés, tudományos hőstettek
A Magyar Tudományos Akadémia 1997 óta minden november 3-án megemlékezik arról az addig példátlan, úttörő, békés hőstettről, amelynek révén 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Országgyűlési határozattal 2003 óta ez a nap hivatalos ünnep.
A nagy előd gesztusa úttörőnek bizonyult: hasonlóképpen alakulhatott meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23–26-án, amikor az Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre kolozsvári kertjét és kerti házát bocsátotta a közös ügy rendelkezésére. Az akkor elfogadott alapszabályzat hármas célt fogalmazott meg: a múzeum felállítását és fenntartását, a múzeumi anyag tudományos feldolgozását, a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelését és terjesztését.
Napjainkban az EME külön figyelmet fektet a hazai és anyaországi tudományos műhelyek részvételére és közös gondolkodására az egyetemes magyar tudományosság fejlesztéséről, továbbviteléről. Ilyen fórumnak számít a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény, amelyet 2002 óta mindig az Erdélyi Múzeum-Egyesület születésnapján, vagy a hozzá legközelebb eső napokon tartanak meg. Egyik fő célja e rendezvénynek, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, de tükrözze a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait.
Széchenyi István és gr. Mikó Imre tettei bizonyítják, hogy nagylelkű egyéni áldozatokkal mennyire jelentős, tartós, közügyet szolgáló eredményeket lehet elérni. Sajnos, megváltozott mai világunkban ez az életszemlélet már meglehetősen fehér hollónak számít, hol vannak a kultúrára, tudományra önzetlenül áldozó, a kultúra és tudomány szerepét nagyra értékelő támogatók? Pedig helyük – és becsületük – lenne a Mikó Imre-féle mecénásoknak manapság is.
A tudomány – az erdélyi magyar tudomány különösképpen – a következetesen alulfinanszírozott területek közé tartozik. Valamennyi 1989 utáni kormány mostohagyerekként kezelte és kezeli a tudományos kutatást, amelynek feltételei távolról sem adottak a szerény költségvetés mellett. Az erdélyi magyar tudományos intézetek nemhogy támogatást alig remélhetnek, de még saját vagyonuk, például a kommunisták által elkobzott EME-vagyon fölött sem rendelkezhetnek. Ezek továbbra is különböző egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, visszaszolgáltatásukra halvány a remény.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondta egykor Széchenyi István. Az erdélyi magyar közösség számára hatványozottan igaz ez: igazi hatalmunk teljesítményeinkben, tudásunkban, az európai színvonalhoz való felzárkózási képességünkben rejlik.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Nem ismer határokat a magyar tudományos élet
Ma zárul A magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat
A Protestáns Teológiai Intézet díszterme adott otthont tegnap a Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének fővédnökségével zajló rendezvénysorozat, A magyar tudomány napja Erdélyben plenárisának. Az esemény, amint azt a megnyitóban Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke is kifejtette, alkalom számba venni az elmúlt esztendő – vagy az annál hosszabb időszak – tudományos eredményeit, amelyek főleg a szakosztályok ülésein kerülnek bemutatásra, de ugyanakkor ünnepély is, amely a magyar tudományosság országhatárokon túlnyúló egységét és a szakágak egybefonódását fejezi ki. Ez tükröződik az idei rendezvény jelmondatában is: Velünk élő tudomány. A megnyitón köszöntőt mondott Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki az akadémiának a határokon túlról eredő bővülésére hívta fel a figyelmet: már több mint 1800 ilyen külső tagot és 18 akadémikust tartanak számon.
Szabadság (Kolozsvár)

Velünk élő tudomány
Kolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be.
A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor.
Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus.
Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést.
A rendezvény előadásai
Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze.
A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló.
A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése.
Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától.
„A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését.
Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában.
Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek.
Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges.
Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat.
A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is.
A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele.
Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?
Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk.
1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi.
A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át
Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként.
A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Dr. Seres-Sturm Lajos
(1931-2013)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának oktatói megrendüléssel értesültek dr. Seres-Sturm Lajos professzor úr haláláról.
Életpályája 1950-től szorosan összekötődött az egyetemmel, melynek 1950-től hallgatója, majd 1958-tól élete végéig oktatója volt. A hetvenes évektől meghatározó egyénisége volt az Anatómiai Tanszéknek, később pedig az egész egyetemnek. Az 1990-es változások után, immár professzorként, elévülhetetlen érdemeket szerzett egyetemünkön az oktatás újraszervezésében, valamint a Nagyszebeni Egyetem Orvosi Karának a megszervezésében, ezzel is öregbítve egyetemünk hírnevét. Rektor-helyettesként hozzájárult a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés megszilárdításához.
Több mint 400 szakközlemény szerzője és társszerzője, amelyeket hazai és külföldi tudományos folyóiratokban és kongresszusokon ismertetett. A Romániai Anatómusok Társaságának alapító tagja és alelnöke, a Nemzetközi Anatómiai Társaságok Szövetségének a szervezőbizottsági tagja volt. 1996-tól a Román Orvosi Akadémia rendes tagjának választotta, 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja volt. Munkásságának elismeréseképpen számos kitüntetésben részesült, a Román Akadémia 1974-ben Marinescu-díjjal tüntette ki, 1999-ben a Nagyszebeni Egyetem díszdoktorává fogadta.
Seres professzor halálával pótolhatatlan hiány érte oktatói közösségünket. Emlékét örökké megőrizzük.
A MOGYE magyar tagozatának vezetősége
Népújság (Marosvásárhely)

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpát-medence népeiről a Kós Károly Akadémián
Az idén is folytatja nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásait a Kós Károly Akadémia Alapítvány Marosvásárhelyen. Az „Erdély a huszadik században” elnevezésű 2013-as előadássorozat után, ez évben a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve, megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen.
A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló sorozat keretében a jelenkori magyar történelem-kutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Tóth Endre, Fodor István, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor.
A sorozat első előadására január 16-án, csütörtökön 5 órától kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.), amelyen Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” címmel tart előadást.
maszol.ro,

2014. január 15-én, 14 órakor Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ünnepélyes keretek között átadja az MTA felújított Domus Hungarica Vendégházát. A Vendégház a határon túli magyar tudósok jelentős hazai központja, amely információs centrumként, tudományos rendezvények helyszíneként és kutatási programok résztvevőinek szálláshelyeként egyaránt szolgál. Magyarország Kormánya 2011-ben az Akadémia tulajdonába adta az Abonyi u. 10. sz. alatti épületet a magyar nyelvű és tárgyú kutatásokat végző, Magyarországon kutatni kívánó külhoni kutatók munkáját ösztönző programok megvalósításához. 2014 januárjától a Domus Hungarica Vendégház megújult környezettel, 36 vendégszobával, közösségi helyiségekkel, könyvtárral, konferenciateremmel és parkosított kerttel várja a határon túli magyar kutatókat. Az MTA felújított Domus Hungarica Vendégháza újabb fontos lépés a magyar tudomány eredményességét szolgáló tudományos együttműködések megerősítésében, a határon túli kutatói közösség és a kutatások integrálásában
(mta.hu)

A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt
A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt volt a címe annak az előadásnak, amelyet Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott csütörtökön délután Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
Az előadás a Kós Károly Akadémia 2014-es történelmi előadás-sorozatának első, nyitórendezvénye volt. Az előadó a nép fogalmát boncolgatva próbálta tisztázni, hogy általában kik voltak a népek, miért fontos erről beszélni és tudni, hogyan hasznosítható, illetve gyarapítható ezáltal mai tudásunk. Az előadó beszélt a török-görög konfliktusokról, illetve a konfliktusok lezárását célzó lakosságcseréről a két ország között, amikor a törökországi görögöket Görögországba, a görögországi törököket Törökországba költöztették, ami azonban az elköltöztetett népek számára nem jelentett megoldást.
Beszélt ugyanakkor a hódító gótokról, az avarok feltételezett származásáról, a népek (ki)ala-kulásáról. Ehhez az elmélethez példának a Szent István megkoronázását követő századot hozta fel, amely során a régészek olyan leleteket tártak fel, amelyek mintha egy egészen más népre vonatkoztak volna. Felhívta a figyelmet a tudományos kutatások fontosságára, nehézségeire és buktatóira, amikor nem kellőképpen megalapozott vagy elhamarkodott következtetések nyomán tévhitek alakulhatnak ki, amelyeket szinte lehetetlen utólag eloszlatni. A történelmi előadás-sorozat következő előadását Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartja január 30-án, A dákó-román kontinuitás elmélete címmel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Tóth Endre: a régészeti leletek nem a kontinuitást igazolják
A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett, januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magában foglaló történelmi előadássorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják majd be a jelenkori történelem-kutatás jeles magyarországi és erdélyi képviselői, a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig.
A történelmi előadássorozat megnyitójaként csütörtökön 17 órától Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A dákó-román kontinuitás címmel a marosvásárhelyi Bernády Házban.
„A kontinuitás nem csak történelmi elmélet, hanem ideológia is. A román történetírás szerint a mai értelemben vett Erdély területén is élő dákok a Római birodalom idején »romanizálódtak«, átvették a latin nyelvet és kultúrát. A birodalom megszűnése után pedig helyben maradtak és tulajdonképpen Erdély területe a román nép kialakulásának a helye” – ismertette az előadó.
A kontinuitás gondolata a 15. században merült fel először, amikor a Mátyás király udvarában tartózkodó Antonio Bonfini itáliai utazó megfigyelte, hogy a helyi parasztok nyelve nagyban hasonlít a latinra. Ő volt az első aki arra gondolt, hogy ez talán azért van mert ezek az emberek a hajdani római megszállás alatt élő dákok romanizálódott leszármazottjai. „Ennek az elméletnek azonban ma is csak annyi az alapja, mint amit a 15. századi történetírók leírtak. A régészeti leletek azonban nem a kontinuitást igazolják” – folytatta Tóth.
A nagyon jól megszervezett, több évszázad alatt kialakuló Római birodalom igyekezett jó kapcsolatot ápolni a szomszédos népekkel. Ez azonban a dákokkal nem sikerült. Burebistának sikerült egyesíteni a dák törzseket és egy erős hadsereget verbuválni. Sok alkalommal átkeltek a Dunán és betörtek Római birodalomba. Úgyszintén Decebal idején a dákok leverték Domicianus hadseregét, ami igen nagy ellenszenvet generált irántuk Romában. A drobetai híd megépítése után aztán a római hadtest átkelt a Dunán és a dákok ellen vonult. Eusebius szerint a római-dák háborúk során a lakosság férfi része igen megfogyatkozott, és a tartomány megalapítása után a rómaiak más helyekről telepítettek ide törzseket. A Daciának nevezett provincia azonban 271-ben megszűnt, a rómaiak nem látták értelmét fenntartani. Marcus Aurelianus békés helyzetben adta fel a tartományt és vonult a Dunától délre, úgy a hadsereggel, mint a lakosság túlnyomó részével, megalapítva az új provinciát, Dacia Novát.
„Semmi jel nem mutat arra, hogy a tartomány feladása és a katonaság kivonulása után a lakosság helyben maradt volna. Sem régészetileg, sem történelmileg nem lehet bizonyítani ezt. Az őslakósok romanizálódása is más területeken 350–400 év alatt történt meg, míg Dácia területét mindössze 160 évig tartották hatalmuk alatt a rómaiak. A hajdani provincia területén talált háromezer római felirat is csak körülbelül 2,5 százalékban tartalmaz trák-dák személyneveket. A románság kialakulásának a helye tehát a Dunától délre található. Ma Romániában a kontinuitás elmélete ideológiai meggyőző erő vagy kötelező hitvallás” – zárta előadását a régész professzor.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A nagy háború
Közeledik annak a szarajevói pisztolylövésnek a századik évfordulója, amely 1914. június 28-án kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös életét, és néhány héttel később lángba borította előbb Európát, majd az egész világot. A nagy háború – az emberiség történetében a legnagyobb – átalakította a világot, és végzetesen a pusztulása felé fordította az emberiséget. A szarajevói pisztolylövések nyomában támadt négy (meg utána még kitudja hány) éves szenvedést hozó öldöklés végkép elsöpörte azt a klasszikus hagyományokra épült és a reneszánsz óta töretlenül gyarapodó és fejlődő emberi kultúrát, amely teljes szépségében mutatta meg az emberi szellem teremtő hatalmát. A nagy háború óta az emberi közösség újra törzsekre szakadt, évszázada már, hogy bolsevikok és nácik, bankok és pénzoligarchák, önállósodott verőlegények fallansztjai, meg öntörvényű idealista hitszónokok elvadult hívei pusztítják az emberi civilizáció értékeit. Száz év talán elegendő ahhoz, hogy közösségünk legjobbjai végre számba vegyék nemcsak azt, ami a XX. században a nemzetünkkel, a magyarsággal történt, de azt is fölmérjék végre, ami nekünk, a kisebbségi sorsba kényszerítetteknek osztályrészül adatott. Száz év talán megérlelte a legnemesebb elméket az őszinteségre. Ha még van remény az okulásra és a bölcs belátásra, a nagy háború története fölötti elmélkedés meghozhatja közösségi életünk és önrendelkezésünk szabadságát is.
Népünk, a magyarság ellenségei ma is azt hangoztatják, hogy az úri Magyarország bűnei okozták az első világháború kirobbanásához vezető konfliktusok eszkalálódását. Kétségtelen, hogy másként alakult volna az utolsó száz év történelme, ha az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően létrejött magyar–osztrák kiegyezés kifuthatta volna magát, és a Kárpát-medencei régióban meglelte volna a társnemzetekkel történő együttműködés lehetőségét. Kérdés azonban, hogy Európának szüksége volt-e egy Kárpát-medencén belüli békére? Ma is döbbenten olvasom Jókai Mór Rudolf trónörökös tragikus halálakor a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén 1889. május 5-én elmondott gyászbeszédének részleteit. Még öt éve sincs annak, hogy a trónörökös kezdeményezésére, 1885. december elsején útjára indult Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című huszonegy kötetre kiteljesedő, hatalmas mű, amelynek célja a monarchia határain belül lakó minden népfaj történetének, kultúrájának és nemzeti sajátosságainak a megmutatása volt. Ehhez hívta a trónörökös partnernek, tanácsadó társnak a nagy magyar mesemondót. Ha valaki, hát az audenciákon mindennapos Jókai Mór ismerhette a főherceg félelmeit és rettenetes balsejtelmeit. A Habsburg trón várományosa tisztán látta azt a politikai és katonai gépezetet, amely a kontinens militáns indulatait akkor már erőteljesen mozgatta, látta az általános, az egyre fokozódó fegyverkezést, a szövetségek kialakulását, ismerte az európai dinasztiák hódító szándékait. Indulatokkal találkozott mindenhol, ahol diplomáciai feladata akad, és megtapasztalhatta a „minden nemzetbeli chovinismust, a hódítási, terjeszkedési és visszatorlási áramlatokat”. Fenyegetést tapasztalt mindenütt, ahol a békés jövő lehetőségeit kellett volna számba venni. A császári és királyi hatalom várományosa, Rudolf főherceg „tudhatta jól, hogy ha a jelkiáltás elhangzik, feltartóztathatatlanul lángba borul egész Európa – fogalmazott Jókai a gyászbeszédében. – A háború, mely akkor kitör, nem futó vihar lesz, mely végigzajlik, aztán elpihen; hanem vérözön, mely minden országot elborít s hegyláncokon, tengereken meg nem akad. És azt is tudta, hogy a nagyhatalmak fegyveres ármádiáin túl is van még egy tábor, mely beavatkozhat a világháborúba: »a nyomor tábora«. Az a föld alatt haladó áramlat, az a tábor, amelynek nemzete a »Senki« és vallása a »Semmi«. Az apokaliptikus hadjárat nyomában hordja a népjólét pusztulását, a nemzetgazdasági kataklizmát.” Mondotta ezeket a beérkezett, a pályája csúcsán álló Jókai 1889-ben, huszonöt évvel – negyed évszázaddal! – a nagy háború kitörés előtt. Ha megéri, maga is meglepődik, hogy jóslata a legsötétebb árnyalataiban vált valóra. Az úri Magyarországnak egyedül az volt a bűne – és ezt már a másik nagy írótól, Herczeg Ferenctől tudjuk –, hogy nem vette komolyan a fenyegetést, pártharcokkal múlatta drága idejét akkor, amikor a nemzeti érdekek védelmére kellett volna berendezkednie. Eljött tehát az idő, hogy a keserű évforduló alkalmával mindezzel számot vessünk.
Mák Ferenc
Magyar Szó (Újvidék),

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Romániai magyar akadémikust köszöntöttek a KAB tanácskozásán
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság temesvári csoportja május 7-én, pénteken tartotta meg tisztújító tanácskozását a Kós Károly Közösségi Központban.
Dr. Bodó Barna kezdeményezésére, a tanácskozás résztvevői felköszöntötték az aradi születésű temesvári fizikust, dr. Vékás Lászlót, akit 2012 végén levelező tagjává választott a Román Akadémia.
A tanácskozás bevezetőjében dr. Bodó Barna hangsúlyozta: nem mindennapos esemény, hogy egy temesvári magyar kutatót a tagjai közé választ a Román Akadémia, hiszen az akadémikusoknak alig 1,5%-a magyar anyanyelvű. Dr. Vékás Lászlót már 2012 végén a soraiba választotta a Román Akadémia, de hatalmas szerénysége miatt ezt szinte senki nem tudta, az Akadémia honlapjának böngészése során fedezte fel dr. Bodó Barna idén januárban. Bár kevesen tudják, Bodó Barna maga is fizikusként kezdte pályafutását, és annál a Hegedűs Imre tanár úrnál diplomázott, aki Vékás Lászlónak is kedvenc tanára és diplomadolgozat irányítója volt. Dr. Bodó Barna ez alkalommal felolvasta a Németországban élő Hegedűs tanár úr levelét, amelyben melegen gratulál egyik legkedvesebb tanítványának az akadémikusi címhez. Hegedűs Imre és Vékás László 1984-ben megkapták a Román Akadémia Dragomir Hurmuzescu díját, egy közösen írt tudományos dolgozatukért, amely a tekintélyes Hadronic Journal szaklapban jelent meg.
Dr. Vékás László akadémikus tudományos tevékenységéről dr. Toró László, “Imre bácsi” másik kedves tanítványa olvasott fel részletes ismertetőt. Dr. Vékás László nyolc tudományos könyv szerzője és társszerzője, 135 tudományos cikke jelent meg, 14 szabadalom birtokosa, 51 tudományos szerződés, terv és grant megvalósítója. A Mágneses Folyadékokért Egyesület elnöke 1998-tól, ami a fő kutatási szakterületét is jelenti 1975 óta.
Az akadémikusi cím elnyerését „titokban tartó” Vékás László meghatottan köszönte meg az egyetemi tanár kollégák meghívását a Kolozsvári Akadémiai Bizottság temesvári tanácskozására, amelyen a KAB képviseletében Csibi Vencel, az MTA külső tagja is részt vett. „1975-ben kezdtem el a mágneses folyadékokkal foglalkozni, a Ioan Anton akadémikus által alapított multidiszciplináris csoport tagjaként. Ez hosszú évek kollektív munkája, amelynek az eredményeit ma már ipari szinten is hasznosítják, Vékás László egyike azoknak, akik ezt a munkát végzik” – mondta szerényen az akadémikus kutató.
Pataki Zoltán
Vékás László Aradon született, 1945. december 5-én.
Nyugati Jelen (Arad),

Történészkonferenciát tartanak Székelyföldről
Jelenkori történetünket firtatja hétvégén a szakma krémje a vasúttól az autonómiáig.
Könyvbemutatót és egynapos történészkonferenciát tartanak a hétvégén Székelyudvarhelyen a polgármesteri hivatal, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület szervezésében. Többek között Egyed Ákos és Bárdi Nándor is itt lesz
Március 21-én, pénteken 18 órától könyvbemutató lesz a városi könyvtár Látvány- és hangzóanyag termében, L. Balogh Béni:Kiszolgáltatva (A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között) és Bárdi Nándor: Otthon és haza (tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről) című köteteit mutatják be. Másnap a polgármesteri hivatal Szent István termében reggel 9 órától kezdődik a Székelyföld a XX. században. A modernizáció és az azonosságtudat intézményes kereteinek változása című konferencia.
uh.ro,

Oltaszakadáti magyarok mutatkoznak be Budapesten
A Nagyszeben melletti Oltszakadát magyarságát látja vendégül Budapesten a hét végén a Polgárok Háza Kárpát-medencei Magyar Népművészet rendezvénysorozata, amely hónapról hónapra Erdély magyar szórványközösségeit és nyelvszigeteit mutatta be.
Az Oltszakadátot ismertető rendezvény a sorozat záró része – a dél-erdélyi település 650 lakosa közül körülbelül 120 a magyar.
A budapesti közönség megismerkedhet az oltszakadáti kakasütés hagyományával, bemutatják az Ádám Gyula és Kovács László Attila fényképeiből összeállított tárlatot.
A rendezvényen köszöntőt mond Illyés Sándor, az oltszakadáti evangélikus-lutheránus egyházközség lelkésze, és Serfőző Levente, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke.
A kiállítást Dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja nyitja meg, a rendezvény díszvendége ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az evangélikus-lutheránus egyház püspöke.
Az oltszakadáti gyülekezet előadásában a fonóház elevenedik meg, népdalokkal, magyar és szász táncokkal.
Krónika (Kolozsvár),

Mindentudó könyv az erdélyi gyógyszerészet történetéről
Egyedülálló, rendkívüli munka az erdélyi magyar gyógyszerészettel foglalkozó művek sorában – méltatta dr. Péter H. Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott adjunktusának kétkötetes alkotását dr. Sipos Emese egyetemi előadótanár, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese. Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című könyv bemutatóján volt kollégák, tanítványok, érdeklődők töltötték meg a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termét. A 810 oldalas kötet az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg, az előszót prof. dr. Kapronczay Károly, a Magyar Tudományos Akadémia doktora írta.
Sipos Emese tanárnő ismertette a szerző életrajzát, munkásságát, az elismeréseket, amelyekkel tevékenységét értékelték, majd részletesen szólt a kétkötetes műről, amely több mint egy évtized munkájának az eredménye. A kötet első kiadása 2003-ban jelent meg, s most a második, javított és bővített kiadást veheti kezébe az olvasó.
A 391 oldalas első kötet első fejezete az erdélyi gyógyszertári hálózat kialakulását veszi számba a kezdetektől 1949-ig, a patikák államosításáig. A szerző három város (Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár) és Szilágy megye 722 gyógyszertárát és gyógyszerészeit mutatja be. A gyógyszerészképzés című fejezetben is egészen a kezdetekig tekint vissza, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (1872–1919), Trianon után pedig a román és párhuzamosan a magyarországi egyetemeken oklevelet szerzett erdélyi gyógyszerészeket (888) és a Marosvásárhelyen folytatódó gyógyszerészképzés adatait foglalja össze. A jeles tanárok portréja mellett 1500 gyógyszerész és 198 gyógyszerész doktor nevét sorolja fel, akik 2000-ig végezték el az egyetemet, szerezték meg a tudományos fokozatot. Az első kötetben olvashatunk a gyógyszerészek egyesületi tevékenységéről, szak- és szépirodalmi alkotásairól. A szerző külön alfejezetet szentelt a gyógyszerésznőknek és az 1848-as szabadságharcban részt vett patikusoknak.
Nagyon érdekes és tanulságos a közel ötszáz oldalas második kötet, amelyben Péter H. Mária tanárnő 61 erdélyi származású vagy Erdélyben dolgozó magyar gyógyszerész életét és tevékenységét ismerteti, köztük a dr. Bernády György és több hírneves marosvásárhelyi szakmabeli életrajzát.
A kötetben számos fénykép és gyógyszertári reklám is látható, s a szerző 71 táblázattal teszi áttekinthetőbbé az anyagot.
Amint Péter H. Mária elmondta, egyetemi évei alatt három neves egyetemi tanár, köztük dr. Spielmann József, az orvostörténet professzora volt hatással a tevékenységére. Ez utóbbi kérte fel, hogy segítsen a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészettel, gyógyszerészekkel kapcsolatos szócikkelyeinek a megírásában. A Balogh Edgár szerkesztővel kezdett munkát a rendszerváltás után Dávid Gyula irányításával folytatták, s ez a megbízatás indította a botanika szakos egyetemi adjunktust a gyógyszerésztörténet kutatására, amelynek legkiválóbb ismerője lett Erdélyben. Mivel sokkal több adat gyűlt össze, mint amennyit a szócikkek igényeltek, ezt az anyagot újabb meg újabb fejezetekkel bővítette ki az eltelt évek során. Kutatásainak színhelyei a tárgykörben megjelent könyvek, kiadványok mellett a levéltárak, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár valamint a leszármazottak által megőrzött irattárak voltak, s munkájában 91 adatközlőtől kapott segítséget.
Mivel a MOGYE Gyógyszerészeti Karán már nem tanítanak gyógyszerésztörténetet, a kötet azért értékes dokumentum, mert lapjairól a fiatal gyógyszerészhallgatók is megismerkedhetnek az egyetem és bővebb kitekintésben az erdélyi gyógyszerészet múltjával, eredményeivel, eseményeivel – hangsúlyozta Sipos Emese tanárnő és maga a szerző is. Hatalmas munka, ami olyan elmélyült kutatásokat követelt a szerzőtől, "ami nem mindennapi feladat, és a gyógyszerésztörténet és művelődéstörténet művelőinek csodálatát és köszönetét váltja ki". "...Valódi kutatási segédlet, amelynek ismerete és használata nélkül ezután senki ne fogjon Erdély gyógyszerészi múltjának megismeréséhez" – írta az előszóban Kapronczay professzor.
A két kötetben külön névjegyzék található 2458 személy nevével, s a második kötetben a szerző gyógyszerésztörténeti dolgozatainak jegyzéke is szerepel. A kötet végén román, angol és német nyelvű összefoglaló olvasható.
Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című kétkötetes gyógyszerésztörténeti mű megjelenését magyarországi szakmai társaságok, intézmények és magántulajdonú gyógyszertárak, erdélyi származású gyógyszerészek leszármazottai, erdélyi gyógyszergyárak és magángyógyszertárak tulajdonosai támogatták. Megrendelni az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári kiadójánál lehet.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Régi-új elnökség az Erdélyi Múzeum-Egyesület élén
Éves közgyűlését tartotta március 28-án, szombat délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) az ilyen alkalmakkor immár hagyományosnak számító Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az eseményen, a hazai tagság mellett, képviseltette magát a Magyar Tudományos Akadémia, a Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézete (Gyulai Éva történész személyében) és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa.
A szokásos beszámolókon és jelentéseken kívül a közgyűlés megvitatta a 2014-es munkatervet, kiegészítette az alapszabályzatot, tiszteleti tagokat és – négyéves mandátuma lejártával – új elnökséget választott, továbbá megújította a választmány egyharmadát. A hozzászólásokban néhány érdekes észrevétel is elhangzott. Ami változatlan, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület továbbra sincs elkényeztetett anyagi helyzetben, de ebben a kiszolgáltatott állapotban sem hagyja alább tudományos kutatói és tulajdonjogi célkitűzéseit.
Szabadság (Kolozsvár),

Mikor lett tízmilliós Magyarország lakossága?
Gebei Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást csütörtök délután a Kós Károly Akadémia meghívásának eleget téve a Kultúrpalota kistermében. A török hódítás demográfiai következményei című értekezletet Magyarország oszmán hódítás előtti demográfiai helyzetének ismertetésével indította. Elmondta, hogy a 15-ik század végén, a 16-ik század elején 3,5-4 millió fő lakosa volt az országnak. Ebből 1,8-2 millió fő a királyi Magyarországon élt, 0,8-0,9 a hódolt Magyarországon, 0,7-08 pedig a fejedelmi Magyarországon, vagyis Erdélyben. A lakosság városokban, mezővárosokban és falvakban élt, európai értelemben vett nagyváros az akkori Magyarországon nem volt.
Az oszmán-török hódítást követően megalakultak Magyarországon a vilájetek, elsőként 1547-ben a budai vilájet, amit időrendi sorrendben követ a temesvári, győri, egri, kanizsai, váradi és érsekújvári vilájet.
A török uralom Magyarországon nem 150 évig tartott, ahogy az, valamilyen oknál fogva a köztudatban él, hanem 200 esztendeig – hívta fel a figyelmet a történész. Ahogy arra is figyelmeztetett, hogy a töröknek az volt az érdeke, hogy megvédje a lakosságot, akár a végvári katonák zaklatásai elől is, tehát „szó sincs arról, hogy rabokat ejtettek, vagy kegyetlenül viselkedtek, hiszen az adózókra nagy szükségük volt” – emelte ki az akadémikus.
Szulejmán miért nem rohanta le az egész Kárpát-medencét? Miért nem folytatta a térség lerohanását? – sorjázta a kérdéseket az előadó, majd elmondta véleményét is minderről: szerinte nem erő kérdése volt mindez, sokkal inkább gazdasági meggondolás vezette. A vilájetek, a megszálló csapatok állomásoztatása deficites volt, a zsoldos katonákat ugyanis Isztambulból kellett finanszírozni, Magyarország lakossága nem bírta eltartani a török hódolókat és a végváriakat is ugyanakkor, nem volt erre ereje, gazdasági kapacitása. A török nyugati terjeszkedését Magyarországon 150 végvár akadályozta, ezeknek a katonáit is a lakosság tartotta el, vagy viselte azok kicsapongásait.
Szó esett a török hódoltság alatti közigazgatás működéséről, a kettős adózás rendszeréről, az igazságszolgáltatás kettősségéről.
A 18-ik században Magyarország demográfiai képe ugyanazt mutatta, mint 200 évvel korábban. Míg Nyugat-Európában évente 60 százalékos volt a lakosság számának növekedése, Magyarországon ugyanannyian éltek, mint két évszázada. Ezt betelepítésekkel, elsősorban a Német-Római Birodalom területéről behozott lakossággal, mesteremberekkel, földművesekkel pótolták. 1763-ban 143 ezer fő települ be a Bácskába, Bánságba, akik számára nagy kedvezményekkel, 14-16 hektárnyi szántóterülettel, tíz évnyi adókedvezménnyel tették vonzóvá Magyarországot. Ennek eredményeként 1790-ben Magyarország lakossága elérte a 9,5-10 millió főt.
Antal Erika. maszol.ro

Az életfogytig tartó név
Húsvétra készülve a történelmi egyházak néhány legendás püspökére emlékezünk: Ravasz László református, Ordass Lajos evangélikus püspökre és Mindszenty József katolikus bíborosra. Azoknak igyekszünk méltó emléket állítani, akik esetenként mártíromságukkal is példát mutattak hitből, elszántságból, nemzetszeretetből.
– Ritka történelmi név viselője. Milyen családi kapcsolat fűzi a hajdani püspökhöz, Ravasz Lászlóhoz?
– Ravasz Ákos Lászlónak hívnak, kevesen viselik ma már e vezeték- és keresztnevet. Hivatalosan unokaöccse vagyok a Bánffyhunyadon született püspöknek, egy érdekes családalapításnak köszönhetően kötődéseim ennél mégis jóval szorosabbak. Úgy alakult, hogy két Ravasz fiú elvett két Gönczi lányt, László és Árpád nagyapám így kétszeres unokatestvérek voltak, ami bibliai értelemben testvéri kapcsolatot jelent. Így is szerették egymást. E bensőséges köteléket a következő generációk is táplálták. Árpád évtizedekig a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium igazgatója és tanára volt, 1919-ben az újjáalakuló cserkészmozgalom elnöki tisztségét is betöltötte. A református egyházban is adtak a szavára. Nagyapám nagyon sokat tett, hogy Ravasz László 1920 után Erdélyből Budapestre települjön, és a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé válasszák. E családi kapocs természetesen nem érdekszövetség volt, Árpád és László nagyon szoros lelki kapcsolatban is álltak egymással.
– Nagybátyja a két világháború közötti időszak vallási és politikai életének markáns alakja volt. Érte valami hátrányos megkülönböztetés e rokoni szál miatt?
– Ravasz László emléke végigkísérte az életemet. A szocializmusban nőttem fel, így e név árnyékként vetült rám. Már kisgyerekként szembesültem személyének üldözöttségével: Rádfalván, az eldugott ormánsági faluban, úttörőtáborokban, kórházban és munkahelyeimen is az első kérdés mindig a rokonságunkat firtatta. Belsőleg lázadtam, nehezen fogadtam el, hogy lénye ennyire átszője életemet, és harcoltam a meghatározó örökséggel. Az iskolai továbbtanulásnál e név különösen hátrányt jelentett, az ideológiai pályák bezárultak előttem. 1962-ben, az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem. A nyomtatvány leadásakor a titkárságon udvariasan bemutatkoztam. A titkárnő kijött utánam, és még egyszer megkérdezte a nevemet. A hallottakon elgondolkozott, s azt tanácsolta, hogy végezzek el egy egyetemet, s akkor nagyobb eséllyel pályázhatok az áhított tanintézménybe. Megfogadtam az intelmet, így kerültem a Műegyetemre, ahol vegyészmérnök lettem.
– Mégis a filmezés lett végül a hivatása.
– Már az első egyetemi évben színházakban dolgoztam esténként, munkakönyves díszlettologatóként lépkedtem a világot jelentő deszkákon. Később a filmgyárban kaptam feladatokat, majd a televízióban dolgoztam. Itt fordulópont következett be életemben: mivel nem láttam magam előtt perspektívát, 1970-ben a feleségemmel disszidáltunk. Egyéves vegyészmérnöki munka után sikerrel jelentkeztem a Müncheni Filmművészeti Főiskolára, ahol rendezői szakon végeztem. Főiskolás éveim alatt egy amerikai Fulbright-ösztöndíjjal – Németországból elsőként – a hollywoodi Amerikai Filmintézetben tanulhattam. Évtizedekig író-rendező-szerkesztőként és producerként dolgoztam a televíziós és filmszakmában. 1991 szeptemberében, épp a születésnapomon Indonéziában, Lombok szigetén forgatás közben repülőbaleset ért. Mindannyian túléltük a katasztrófát, de három év leforgatott munkája a tűz martaléka lett. A filmezést ezután abbahagytam, és diplomáciai pályára léptem. De nem sokáig bírtam kamera nélkül, így amikor begyógyultak a sebek, ismét visszatértem a filmhez. Alkotásaimmal a magyarság javát szolgáltam, mert a név kötelez.
– Milyen volt Ravasz László mint pater familias?
– Erről legtöbbet unokái tudnának mesélni, hiszen gyakran voltak nála. Feltűnt, milyen természetességgel, talán egy kis tiszteletlenséggel beszélnek vele a fiatalabbak. De nem vette zokon, mert olyan nagyformátumú ember volt, hogy a kicsinységekre nem igazán adott. Valószínűleg az unokáiban is megvolt az említett védekezés a híres egyéniséggel szemben. Noha rendkívül szerény, sokszor alázatos kép is él bennem róla, számomra mégis tekintélyt parancsoló, minden helyzetben jelen lévő felsőbb lény, úgynevezett Über Father volt.
– Milyen személyes emlékek kötik a nagybácsihoz?
– Nagyon szerettem. Ő keresztelt meg a Torockó téri templomban. Miután kitiltották Budapestről, Leányfalun találkoztunk gyakrabban. Szemben lakott Móricz Zsigmonddal, nagyon tisztelték egymást. Fiatalkoromban gyakran kijártam hozzá, s csodáltam, talán ki is használtam rendkívüli tudását. Igen nagy műveltsége volt, például többek között ő értette meg velem Kafka világát. Most is látom magam előtt, ahogy az Átváltozás bogármotívumáról beszél. Emigrálásunk előtt ismét meglátogattam Laci bácsit, áldását kérve. Ekkor már a 88. évében járt, öreg prófétaként beszélt velem. Keveset kérdezett, de mindent megértett.
– Hogyan látja Ravasz László munkásságát?
– Az életműve alig felmérhető. Széles látókörű ember volt, ismeretsége az egész világra kiterjedt. Figyelemre méltó életutat járt be, 24 éves korában már püspökhelyettesnek választották, tanított a kolozsvári református teológián is, filozófusként is nevet szerzett magának, később a Magyar Tudományos Akadémia alelnökeként tevékenykedett. Horthy Miklós lelki gondozójaként a magyar politika egészére is rálátott. Ebben a légritka térben nagyon nehéz volt megmaradni feddhetetlen keresztyénnek: az igazságszeretet a vérében volt, szolgálta az egyházat, de a politika is megérintette. Az erősen katolikus Magyarországon akkoriban református kormányzó uralkodott: e felemás világban a püspök mindenek előtt egyházpolitikus volt. Befolyásával segíthette a református egyházat, erősíthette az iskolarendszert, gyülekezetalapítás, templomépítés fűződik a nevéhez. Sok pénz sorsa fölött dönthetett, de mindig tisztakezű maradt, nem lehetett megvásárolni. Nagyon nyitott ember volt, mindig kész az újra. Ő volt az első rádiós igehirdető, az éteren keresztül szálló prédikációi igen népszerűek voltak. Az egész ország hallgatta, s talán – nemcsak Magyarországon, hanem Európában, s más kontinenseken is – ennek is köszönhette ismertségét és népszerűségét. Az utókorra megmaradtak ugyan vallomásai, emlékezései, de az igazi Ravasz László-portré megrajzolása még várat magára.
– A zsidósághoz fűződő viszonya viszont ellentmondásos.
– Különös egyénisége a zsidósághoz fűződő viszonyában is tükröződik. Az első zsidótörvény nagy kommentátora volt, erre az erdélyi zsidóbevándorlásról szóló, sokszor emlegetett „lavór és a tinta” vagy a „kád és a tinta” hasonlataiból következtethetünk. Noha az első jogszabályt megszavazta, később erős kétségei támadtak: eljutott a nemzeti dráma felismeréséhez. Szenes Sándor Befejezetlen múlt című könyvében is említi – családi elbeszélésből is tudjuk –, milyen krízisben, testi betegségben élte át a német megszállást és a zsidók deportálását. A Jó Pásztor Bizottság alapítójaként zsidómentő munkájával segítette a rászorultakat. A családban gyakran szóba kerültek 1938-as szavai: ha Magyarország mégis háborúba lépne a Szovjetunióval, elkerülhetetlen lesz hazánk orosz megszállása. Profetikus ember volt, s ezt valamilyen módon a zsidóság is érezte és tudta. Noha szenvedélyesen, kettős érzéssel álltak e névhez, nem követelték a fejét, nem került börtönbe. Budapestről kitiltották, igét sem hirdethetett, de Rákosi meghagyta korlátozott szabadságát.
– A zsidóság ma is így tekint vissza egykori szerepére?
– Néhány közvetlen emlékemmel tudok válaszolni. Egyszer, még a nyolcvanas évek közepén az Országos Rabbiképző Intézetbe kaptam meghívást. A terem végében foglaltam helyet, s amikor Scheiber Sándor professzor valahogy megtudta, hogy egy Ravasz-rokon van a teremben, széles gesztussal, hangos szóval hívott maga mellé. Jóllehet számos nobilitás vett részt a találkozón, a többiek csodálkozására a professzor mégis velem beszélgetett a legtöbbet. A dialógusok általában úgy kezdődnek: Ravasz László és a zsidótörvények, s az első törvény megszavazása miatt természetesen felvetődik a szemrehányás. Egy másik példa: 1972 decemberében mint filmfőiskolás nyertem egy pályázatot, s választhattam, hogy hova menjek tudósítani a német külpolitikai magazin számára. Izrael volt a legmesszebb, így a közel-keleti országba küldettem ki magam. Az első négy ember, akivel Izraelben találkoztam, tudott magyarul. Éjszaka érkeztem, a szállodaportás hosszasan tanulmányozta az útlevelemet, rám nézett, s megkérdezte, tudok-e még magyarul, mert ő is szép hazánkból származik. Másnap délig további három emberrel akadtam össze, akik szintén beszélték nyelvünket. Asszisztensem a német televíziótól, Noemi ben Natan szintén érdeklődött magyar tudásom felől, az újságárusnál szintén hallották, hogy magyarul beszélünk. Rövid beszélgetések után kiderült, hogy mind ismerték a Ravasz László nevet. Újdonsült ismerőseim mind Erdélyből települtek ki.
Ravasz Ákos
Ravasz Ákos filmrendező, Ravasz László református püspök unokaöccse az erdélyi Ravasz család leszármazottja. Budapesten, a műszaki egyetemen szerzett diplomát. 1970-ben feleségével a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált, s ott filmművészeti tanulmányokat folytatott. Számos dokumentumfilm: Kereszt és korona, Küldetés Eviánba, Elysium társalkotója és producere, német közszolgálati televíziók állandó munkatársa. Évtizedekig a müncheni magyar református gyülekezet főgondnoki teendőit látta el.
– Milyen kapcsolatokat ápolt a társegyházakkal?
– Pozíciójának megfelelően a katolikus egyházból elsősorban Serédi Jusztiniánnal és Prohászka püspökkel volt jó viszonyban. Természetesen később Mindszenty Józseffel is, Ordass Lajos püspökhöz is bensőséges kapcsolat fűzte. Gyerekként emlékszem az 1956-os beszédeikre: a forradalom napjaiban először Mindszenty szólalt meg, majd Ravasz László beszélt a rádióban. Nagy volt a mondanivalójuk közötti különbség, a református főpap kevésbé az aktuális politikából, inkább a bibliai igazságokból indult ki.
– 1956 után hagyták dolgozni, vagy a billog rajta maradt?
– Pasaréten, a Torockó téri református templom közelében laktam, ahol nagybátyám, Joó Sándor szolgált lelkészként. Épp nála voltam, amikor egy Pobeda autó kanyarodott a templom elé, és Ravasz László szállt ki belőle. Istentiszteletet tartott, ugyanis visszaválasztották a zsinat lelkészi elnökének, illetve dunamelléki püspöknek. A kommunizmus Janus-arcát mutatja, hogy nagybátyámat 1957 tavaszáig hagyták dolgozni, Joó Sándort viszont bebörtönözték. A nagy tehetségű igehirdetőnek egyetlen bűne volt: beengedte a püspököt az Isten házába prédikálni. Sokszor gondolok is Ravasz Lászlóra, a vele szembeni ifjúkori lázadásom már a múlté, megbékéltem, és büszke vagyok nevére, a „terhes” örökségre.
Ordass Lajos, a megvesztegethetetlen
Boleratzky Loránd ügyvéd, egyetemi magántanárt szoros szakmai és emberi szálak fűzték Ordass Lajoshoz (portrénkon), a mártír evangélikus püspökhöz.
– Melyek az első emlékei a püspökről?
– Jogi tanulmányaimat a Miskolci Evangélikus Jogakadémián végeztem, ahol megválasztottak az ifjúsági Luther Szövetség elnökének. Az ország egyetemein működő Luther Szövetségek elnökei évente összejöttek tanácskozásra, így találkoztunk 1940-ben Szegeden. Kapcsolatunk finnországi és németországi ösztöndíjam előtt vált szorosabbá, sokat beszélgettünk, tanácsokkal látott el. Később Miskolcon tanítottam, így csak a börtönbüntetése után találkoztunk ismét. Mint jogász is kapcsolatba kerültem vele, 1956-ban az ő egyházkerületében ügyésszé választottak. Első feladatomnak azt tekintettem, hogy a kommunizmus alatt mellőzött evangélikus lelkészek számára megadjuk a jóvátételt. Tegeződtünk, azonban Ordass távolságtartó ember volt. Sokszor engem kért meg, hogy segítsek látogatói fogadásában.
– Miből élt a püspök?
– Ordass püspök családja is megszenvedte az üldöztetést. Négy gyermeke volt, a fiának teológushallgatóként a történtek nyomán abba kellett hagynia tanulmányait. Hogy eltarthassa népes családját, a börtön után fizikai munkát is vállalt, bérelt egy kis gyümölcsöst, abban dolgozott. Felesége kesztyűket, sálakat kötött, de így is szűkösen éltek. Külföldről is komoly támogatások érkeztek, gyakran az én címemre is jött nagyobb összeg. Noha Ordass sem volt bővében a javaknak, mindig nagyon önzetlen volt: figyelte, ki veszítette el az állását, s a támogatások nagy részének megvolt a helye. Csekély összegben állapították meg a nyugdíját, de külföldi barátai segítették. Rengeteget írt, nagyon sok külföldi munkához juttatott hozzá. Irodalomtörténeti jelentőségű, hogy Hallgrímur Pétursson híres 17. századi izlandi költő Passió-énekeit izlandi nyelvből magyarra fordította.
– Ordass Lajos perét a Mindszenty-per főpróbájának tartották. Mi volt az ellene felhozott vád?
– A püspök 1947-ben több hónapot töltött Amerikában, és barátja, Franklin Clark Fry püspök egy öt éven keresztül folyósítandó, évi 500 ezer dolláros támogatást ígért az evangélikus egyháznak. A büntetőügyet azért indították a püspök ellen, mivel az ügyészség téves álláspontja szerint az ügyletet be kellett volna jelentenie a Nemzeti Banknak, hogy az adományokat követelésként tarthassák nyilván. Ordass a bíróság előtt kifejtette: hibás a kiindulópont, ez az összeg ajándék volt, aminek folyósítását a mecénás bármikor visszavonhatta. Az eljárás során a püspök levelezését is felhasználták, egy szón a „commitmenten” lovagoltak, amit a Nemzeti Bank tolmácsa kötelezettségvállalásnak jelölt meg, míg Ordass a szó másodlagos értelmére, a „közlésre” hivatkozott. Alpár András, a valutaügyészség vezetője is meg volt győződve a püspök ártatlanságáról, de az ügyben utasításra cselekedett, amit nem is rejtett véka alá.
– A püspök kálváriája az 1956-os forradalom után folytatódott.
– Az 1957-es tárgyaláson Ordass egy négytagú bizottsággal vett részt, állami részről négy kollaboráns evangélikus vezetőt – köztük Vető Lajos püspököt és Pálfy Miklós teológiai dékánt – vonultattak fel. Azzal az irreális követeléssel álltak elő, hogy helyezzen vissza hivatalába tizenöt, a forradalom alatt elmozdított evangélikus vezetőt. Ezt Ordass teljesen elfogadhatatlannak tartotta, mivel az evangélikus egyházban csak a grémium, a közösség jogosult a döntésre. Ekkor az egyház élére miniszteri biztost neveztek ki. Ezt követően fél éven át folyt a főpap ellehetetlenítése, állandó gyűléseket tartottak ellene, és azt akarták elérni, hogy az egyház lelkészei belülről buktassák meg püspöküket. Megvonták a lelkészektől az állami segélyt, de így sem értek célt, végül 1958 júniusában a forradalom alatt megválasztott vezetők állami jóváhagyására vonatkozó törvényerejű rendelet alapján mozdították el a főpapot. Ez a jogszabály nem vonatkozhatott volna rá, mivel őt közvetlenül a forradalom előtt rehabilitálták. A rehabilitációs határozat tartalmazta, hogy működése megszakítás nélkülinek tekintendő, és az 1948-ban hozott börtönbüntetése törvénytelen volt. Egy másik vád szerint a forradalom után Ordass másfél órán keresztül tárgyalt Mindszentyvel. Ez sem volt így igaz, a látogatás részéről egyszerűen egy gesztus volt paptársa felé.
– Mire taníthat bennünket Ordass Lajos életszentsége?
– Olyan ember volt, aki minden helyzetben hű maradt az evangéliumhoz. Beiktatási beszédében két dolgot említett: vigyázni fog a jogrendre, és figyel az egyházi iskolák fennmaradására. Ezzel kapcsolatban olyan határozott kijelentései voltak, mint: „Arasszal méri a mérföldeket, és futó pillanatok gyűszűjével az idők végtelen folyamát az, aki csak a mai feltételekből kiindulva gondolja azt, hogy a felekezeti iskolák mellőzhetők és megszüntethetők.” Mély hitét bizonyítják az ítélet kihirdetése után mondottak: „Elítéltetésem ténye olyan lett számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, és érthetetlenné teszi azt. De Istentől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata teljesül.”
Mindszenty gyűrűje Afrikába
Egy világot rejt az ország, jellemzik gyakran a Dél-Afrikai Köztársaság polgárai hazájukat, utalva a táj és a társadalom sokszínűségére. Sokaknak e földről a labdarúgó-világbajnokság, az idősebbeknek pedig az apartheid jut eszébe. Pedig az országot Afrika leggazdagabb államaként tartják számon a világban, amely ezernyi napi gonddal küzd, s polgárai megtapasztalhatják, hogy a demokrácia megléte nem biztosítja automatikusan mindenki számára a jólétet. Egy magyar televíziós stábbal KwaZulu-Natal tartomány fővárosában, Afrika legnagyobb kikötőjében Durbanben forgattunk 2001-ben. A hét mozgalmasan telt: filmeztünk a Hluhluwe–Umfolozi Nemzeti Parkban, megismerkedtünk az egykor szebb napokat látott zulu falvak színes, turistacsalogató életével, bepillanthattunk a magyar emigráció hétköznapjaiba is. A fárasztó hét végét a pihenésnek szenteltük. Vasárnap lévén, a durbani katedrálist kerestük fel. A templom valóságos kis sziget a metropolis indiai negyedében, nem messze a déli félteke legnagyobb mecsetjétől. A mise előtt betértünk a sekrestyébe, kérve az illetékes engedélyét a forgatáshoz. Magas, szikár, idős atya fogadott, kedvesen megengedte, hogy a kamera számára ideális kórusról kövessük a misét, amelynek kezdetére a templom zsúfolásig megtelt.
Gyűrűcsere-történet A szertartás hangulata erősen elütött a barokk egyházban megszokottól. A tradicionális dallamokat a hívők széles gesztusokkal adták elő, s a szinte táncoló tömeg azt sejtette, hogy Durbanben a helyi kultikus gyökerek szelídültek a kereszténységbe. A misét a sekrestyében bennünket fogadó kedves, idős pap mondta bíborosi öltözetben: Denis Hurley érsek. A 85 éves főpap nagy tiszteletnek örvendett, a fehér hívek nagy tudásáért, közvetlen személyiségéért kedvelték, a fekete lakosság pedig mint az apartheid egyik legmarkánsabb ellenfelére tekintett fel rá. A mise végeztével az érsek szívesen válaszolt kérdéseinkre, s jó vendéglátóként személyesen mutatta meg a templomot. Útközben magyarázott, beszélt a hitéletről, elmondta, hogy a II. vatikáni zsinat változásai nyomán zulu és angol nyelven misézik. Említette szerteágazó munkáját, a hitoktatás nehézségeit és az egyre erősödő szociális gondokat. Büszkén mesélte, hogy 13 éve működik beteggondozási alapítványuk, amelynek munkájába bevonják a rászorulók családtagjait is, ezen kezdeményezéssel a nehéz sorsú lakosság életkörülményein kívánnak javítani. Véleménye szerint a katolikus egyháznak, az egyszerű plébániáktól a főpapokig, a forrongó társadalomban egyfajta békemissziót is be kell töltenie.
Mielőtt elköszöntünk, az érsek megjegyezte, hogy nagyon szereti a magyarokat. Szavait csupán udvarias gesztusnak tekintettük, de ő folytatta mondandóját, s Mindszenty József hercegprímáshoz fűződő barátságáról is említést tett. Elmesélte: az ujján látható gyűrű a hercegprímásé volt. A televíziósok tamáskodó mosolyára lehúzta ujjáról a gyűrűt, s megnézhettük a belevésett írást, amely bizonyította eredetét: Card. Josephus Mindszenty.
„Amikor Mindszenty bíboros Durbanben meglátogatta az itt élő magyar közösséget, észrevettem, hogy azt a gyűrűt hordja, amit a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápától kapott, noha nem volt ott a zsinaton. Láttam, hogy a gyűrűt még nem igazíttatta az ujjára, ezt ugyanis minden püspöknek magának kellett elvégeztetnie. Az időhiányra hivatkozott, felajánlottam, hogy próbálja fel az enyémet, s kiderült, hogy mindkettőnknek a másik gyűrűmérete az ideális, így aztán cseréltünk. Azóta is büszkén viselem e bátor, szent ember ajándékát.”
Eben gubaIfy Géza balatonfenyvesi plébános 1973 novemberében, Mindszenty József látogatása idején Dél-Afrikában a Caritas munkáját segítette. A főpásztor látogatására így emlékezik. „A hercegprímást a dél-afrikai katolikus püspöki konferencia hívta meg Dél-Afrikába. Az ország vezetői szívélyesen fogadták mint a kommunizmus nagy ellenfelét. Vorster miniszterelnök szinte futott a főpap elé, s Mindszenty körútját is megkülönböztetett figyelem kísérte. Az országban élő magyarok is nagy ovációval várták, magyar zászlók lobogtak, magyar népviseletbe öltözött leányok köszöntötték a jeles vendéget. A repülőtéri rögtönzött sajtótájékoztatón az egyik újságíró feltette a kérdést, mi a különbség a barna és a vörös diktatúra között. Mindszenty elgondolkodott, s noha az amerikai követségen töltött évek alatt kiválóan megtanult angolul, mégis Harangozó Ferenchez, egykori zalaegerszegi káplánjához, munkatársához fordult, hogy fordítsa a következőket: „A két diktatúra olyan, mint mikor az eben gubát cserélnek.”
A durbani látogatás különösen becses volt számára. Egyrészt Hurley bíborossal jó barátságban volt – ezt mutatja a gyűrűcsere is – másrészt a vendéglátó különleges meglepetést is tartogatott számára. A javarészt zulu hívekből álló székesegyházi énekkar megtanulta a magyar himnuszt, így kedveskedett a főpapnak. „Három évvel később, egyetemista koromban egy szemeszternyi időt újból Dél-Afrikában töltöttem, s Durbanben felkerestem a kedves vendéglátót. Elbeszélgettünk, s újból megköszöntem a nemes gesztust.”
A Dél-Afrikában forgatott filmet több televízió is műsorára tűzte, sikere nyomán a következő évben ismét a sokszínű országban forgathattunk. Durbanben laktunk, a vasárnapot ismét a katedrálisban kezdtük. Mise után felkerestük Hurley érseket, s átadtuk neki az előző évben forgatott film kazettáját. Nem sokkal azt követően értesültünk Denis Hurley, a 20. század második felének legjelentősebb dél-afrikai egyházi vezetőjének haláláról. 2004. február 28-án temették el a durbani katedrális Miasszonyunk-kápolnájában. Ujján Mindszenty gyűrűje van, mint ahogy az utolsó hercegprímást Hurley gyűrűjével helyezték örök nyugalomra 1991-ben Esztergomban.
Csermák Zoltán. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

EME-orvoskongresszus Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya április 24–26-án Marosvásárhelyen tartotta 24. tudományos ülésszakát.
„Az elmúlt négy év alatt úgy éreztem, hogy ez az orvoskongresszus eseményszámba megy az erdélyi magyar orvostudomány életében. Minden erdélyi kolléga számon tartja, és éves programját is úgy alakítja, hogy részt vehessen az ülésen” – mutatott rá a kongresszus jelentőségére Egyed-Zsigmond Imre, az EME leköszönő szakosztályi elnöke.
A kongresszus csütörtökön délután kezdődött továbbképző előadásokkal, majd a Nemzeti Színházban tartott ünnepélyes megnyitó keretében átadták a Lencsés György–Ars Medica díjat. Idén a 85 esztendős Péter Mihály nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Akadémia külső tagja részesült az elismerésben.
„Nem számítottam arra, hogy még eszébe jutok a fiataloknak, ezért számomra nagy meglepetést jelentett ez a díj. Örvendek az elismerésnek, és úgy tekintek rá, mint munkásságom megkoronázására és záróakkordjára, bár hozzá kell tennem: öt éve hangoztatom, hogy éppen a legutolsó dolgozatom írom” – nyilatkozta a Székelyhonnak az orvosprofesszor. A péntek délelőtt plenáris ülésekkel folytatódott, ezt követően szekcióülések zajlottak, ahol sor került a különböző szakterületek tudományos beszámolóira.
Az orvoskongresszuson könyvbemutatók is zajlottak, Egyed-Zsigmond Imre a Kun Imre Zoltán–Szántó Zsuzsanna szerzőpáros Neuroendocrinologia című hiánypótló szakkönyvét mutatta be, hangsúlyozva a tényt, hogy a könyvet tömör, de érthető nyelvezete miatt nemcsak endokrinológusoknak, hanem többek között idegsebészeknek, gyerekgyógyászoknak is hasznos lehet. Veress Albert pszichiáter két könyvét Ábrám Zoltán mutatta be. A 65 éves elmegyógyász Életszilánkok című könyve önéletrajzi regény. A felcsíki öngyilkosságokon túl című munka áttekintően foglalja össze az öngyilkosság kultúrtörténetét, de a könyvben kiemelt helyet kap a szerzők saját kutatásának ismertetése is, amely négy felcsíki község, Szentdomokos, Karcfalva, Dánfalva, Madaras öngyilkossági mutatóit vizsgálja.
A záróünnepélyen Sipos Emese, a szervező bizottág elnöke megköszönte a szervezésben résztvevő kollégái segítségét, majd a szakosztály új elnöke, Szabó Béla vette át a szót, és beszédében sikeresnek értékelte az idei orvoskongresszust. „A rendezvénynek 520 résztvevője volt, ebből 27 külföldi regisztráló. Hozzávetőlegesen lebontva 300 orvos, 150 fogorvos és 70 gyógyszerész vett részt a konferencián. A színvonalas plenáris előadások mellett, 13 szekcióban összesen 122 dolgozatot mutattak be” – számolt be az idei konferencia statisztikáiról az orvosprofesszor.
A záróülésen díjazták az orvosi és gyógyszerészeti szekciók legjobb előadásait. Előbbinek kitüntetettje Szász Iringó Andrea volt, a gyógyszerészeti szekcióban felajánlott pénzösszeget három részre osztották Rédai Emőke, Török Tamás illetve a Bucur Pálma–Fülöp Ibolya–Croitoru Mircea szerzőtrió között. A záróülés utolsó mondata így hangzott: viszontlátásra jövőre, Kolozsváron!
A kongresszus utolsó programpontjaként az orvosok ellátogattak a Gernyeszegi Teleki-kastélyhoz.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

MTA-közgyűlés: Fórum a külhoni magyar tudósok eredményeiről
A határon túli magyar tudományosság tavalyi eredményeit ismertették hétfőn a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 185. közgyűléséhez kapcsolódó külső tagok fórumán, amelyen Pálinkás József, a tudós társaság leköszönő elnöke díjakat adott át.
A fórumon megjelent külhoni magyar tudósokat köszöntő beszédében Pálinkás József felidézte, hogy 2009-ben az intézmény közfeladatává tették a határon túli magyar tudományosság támogatását. Mindezt hatékonyan működtetett ösztöndíjrendszerek révén igyekeznek megvalósítani és céljuk, hogy nemzetközileg is jelentős témákban valódi tudományos sikerek elérésére nyissanak minél több lehetőséget.
Az MTA leköszönő elnöke elmondta, hogy csökkentették a határon túli programok és támogatási keretek adminisztrációjára fordított költségeket, hogy minél több forrás jusson a tényleges kutatásokra. Ezen felül megújították a határon túli magyar tudományosság program szakmai testületeit és kialakították a programokban részt vevő bizottságok, kuratóriumok egységes rendszerét.
Két évvel ezelőtt a külső köztestületi tagok számára is elérhetővé vált az Akadémiai Adattár, amelyen keresztül a jelentkezők kérhetik felvételüket a köztestületbe; és létrejött a Domus pályázatok Akadémiai Adattárra épülő korszerű elektronikus pályázati rendszere - idézte fel Pálinkás József.
Hangsúlyozta továbbá, jó gazdái kívántak lenni a Domus Hungarica Programnak, vállalva, hogy az akadémiai tulajdonba átengedett Domus-vendégházat valódi közösségi ponttá teszik a határon túli magyar kutatók, tudósok számára.
Beszédének záró gondolataként a leköszönő elnök elmondta, hogy a tudományban az eredményesség, a kiválóság a mérce, ezért a programok akkor fognak jobban működni, akkor van remény a több finanszírozásra, ha sikerül ezeket felmutatni.
A fórumon felszólalt Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága (MTK EB) elnöke is. Elmondta, hogy az MTA köztestületében a külső tagok létszáma 2013-ban 1770-re gyarapodott, közülük 67 fő a Kárpát-medencéből jelentkezett. Hozzátette: 2013-ban 18 új külső tagot is választott az Akadémia, egyebek mellett az Egyesült Államokból, a Kárpát-medencéből és Ausztráliából. A fórumon szó esett továbbá a Domus pályázati rendszer eredményeiről.
Az eseményen adták át az Arany János-díjakat és -érmeket. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága által odaítélt Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díjat Berényi János, a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács elnöke, sikeres növénynemesítő, egyetemi oktató kapta, míg a Fiatal Kutatói Díjat Takács Gergely szlovákiai irányításelméleti kutatómérnök vehette át.
Arany János-érmet Guttman András, több külhoni és hazai egyetem professzora, Komzsík Attila, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok karának dékánja, Lázok Klára a marosvásárhelyi Teleki Téka - mai nevén Teleki-Bolyai Könyvtár - főkönyvtárosa, Ranogajec-Komor Mária Budapesten született kutató-vegyész, Talpas János mérnök, turisztikai szakember, valamint Vánky Kálmán biológus és orvos, az üszöggombák világelső és világhírű kutatója kapott.
Az Arany János-életműdíjat Göncz Lajos vajdasági pszichológus, az Újvidéki Egyetem professzora az MTA-közgyűlés keretében vette át. MTI

Sokszínűség – amitől szinte dalol az anyanyelv
A vidéki sajtó, illetve a határon túli média egy része arra törekszik, hogy felzárkózzon, nevelje közönségét, ezért az anyaország felé kacsingatva próbál az elitnek vélt elvárásoknak is megfelelni. E nagy igyekezetben fennáll a veszély, hogy változatos erdélyi nyelvjárásunk sokszínűsége, a trendi irányultságot követve, lassan megkopik.
Az írott és elektronikus sajtóban naponta szembesülünk tájnyelvi elemekkel, melyek szervesen illeszked(né)nek megfelelő szövegrészekbe. Mégis legtöbbször az anyaországban használatos kifejezésmódra esik a választás, ha az MTA szótárában egyik-másik tájnyelvi szó éppenséggel nem található. Pedig tengernyi a lehetőség köznyelvünkben, aminek épp sokfélesége teszi széppé az anyanyelvet. Olyannyira, hogy szinte dalol a nyelv, ha kellő érzékkel használjuk.
A nyelvi egyenöltözék közepette a vörös hagyma jelentését lassan átveszi a pesti sárga hagyma, murok helyett répát árulnak a piacon, az oltyánok vinettája is padlizsánná nemesül. Tesszük ezt annak ellenére, hogy itt, Erdély szívében a beszélt köznyelvben a többség által elfogadott és használt szavakkal kommunikálunk.
– Mit érdemes követendő példának tekinteni? Használjuk-e helyi jellegű szavainkat a médiában is, vagy "nevelő szándékkal" az anyaország stílusához ildomos igazodni? – kérdeztük dr. Péntek János nyelvészprofesszort, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnökét.
– Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy mit óhajt a sajtó által kiszolgált olvasótábor. Ha nem készült ilyen jellegű felmérés, az a természetes, ha úgy beszélünk, illetve írunk, hogy megértessük magunkat. Hasonló megkeresésem volt már televízió- vagy rádiószerkesztőség részéről is. Ők a vinetta/padlizsán változat helyes használatáról kérdeztek. A válaszom az volt, hogy én is a vinettát használom. Szerintem normálisan kell beszélni.
Ez a fajta sokszínűség, ami nyelvünkre jellemző, sokkal értékesebb, mintsem a magyarországi irányzatot követni. A lényeg, hogy értessük meg magunkat. Kimondottan örülök annak, hogy a budapesti kvízműsorokban megjelennek táj jellegű szavaink, ezáltal immár ők is megtanulták, hogy például mi a pityóka. Miért baj az, ha tudják Pesten is, hogy a burgonya Székelyföldön pityóka? Szerintem a nyelv természetes változatossága sokkal többet ér, mintsem igazodni kellene egy vonulathoz. A múlt században a magyar nyelvművelésben azt tekintették fejlődésnek, ha egységesül a nyelv. Akkor azonban eltűnik az igazi érték, a változatosság. A kilencvenes évek után egy újvidéki tanár barátom meg volt győződve arról, hogy azonnal igazodni kell Pesthez. Neki is azt mondtam, hogy igazodhatunk egymáshoz is, de csak amennyire kell.
A magyarországi dr. Balázs Géza nyelvésszel sem értek egyet a román szavak beépülésének elmélete kapcsán. Természetesen ő másképp látja a dolgokat, ami nem gond. Egyik nyilvános internetes levelezésünk során megkérdeztem tőle, hogy mennyivel jobb a panellakás kifejezés, amit az anyaországban használnak, a mi erdélyi blokklakásunknál? Ezt magyarázza meg nekem valaki, hogy az egyik miért jobb, mint a másik.
Egy udvarhelyi mezőgazdasági konferencián a Magyarországról Csíkba áttelepült gazdálkodó előadása kezdetén elnézést kért a jelenlévőktől azért, mert ő magyarországi nyelven beszél. Ez kedves gesztus volt részéről, persze a bocsánatkérés fölösleges, de akkor hallottam először ilyet Erdélyben, hogy egy anyaországi előadó azért szabadkozott, hogy másképp beszél, mint mi.
– Igen, talán azért is, mert a paszulyt odaát babként ismerik, a kibédi vörös hagymát a pesti piacon lila hagymaként árulják...
– A régi erdélyi szövegekben, folklórszövegekben ahányszor babot használtak, az nem a paszulyra vonatkozott. A régi eurázsiai lóbab (Vicia faba) a lencse, borsó, csicseriborsó mellett az európai népek egyik alapélelmiszere volt, mely a tengerentúlról származó közönséges bab, a paszuly térhódításával kiszorult, most kezdik újra felfedezni. Magyarországon az új növénynek a neve kiszorította a régit, Erdélyben nem, itt ugyanis a közönséges paszuly megnevezésére ma sem a bab kifejezést használják.
Szerintem ha tudjuk, milyen közeget szólítunk meg, maradjunk az élőbeszédben használatos sokszínű kifejezéseknél – zárta közös álláspontunk alátámasztását dr. Péntek János nyelvészprofesszor.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Lehetőség valódi sikerekre – MTA-díjak erdélyieknek is
A határon túli magyar tudományosság tavalyi eredményeit ismertették hétfőn a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 185. közgyűléséhez kapcsolódó külső tagok fórumán, amelyen Pálinkás József, a tudós társaság leköszönő elnöke díjakat adott át többek között erdélyi tudósoknak is.
A fórumon megjelent külhoni magyar tudósokat köszöntő beszédében Pálinkás József elmondta, hogy hatékonyan működtetett ösztöndíjrendszerek révén igyekeznek együttműködni a külhoni magyar tudósokkal és céljuk, hogy nemzetközileg is jelentős témákban valódi tudományos sikerek elérésére nyissanak minél több lehetőséget.
A fórumon átadták a külhoni magyar tudósok munkáját elismerő Arany János-díjakat és az Arany János-érmeket. Utóbbiban részesült többek között Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki Téka (mai nevén: Teleki-Bolyai Könyvtár) főkönyvtárosa.
Az 1978-ban Marosvásárhelyen született szakember egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem történelem és európai tanulmányok szakán végezte. 2004 óta az ELTE gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok szakán PhD-hallgató. 2007 óta dolgozik a Teleki Tékában, ahol napi munkája mellett önkéntesen a gyűjtemény népszerűsítésével foglalkozott az általa kezdeményezett gyerekprogramok, illetve a muzeális fejlesztések fedezésére szervezett kampányok révén.
Ugyanebben az elismerésben részesült Talpas János is, aki Kolozsváron született 1958-ban, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomát 1985-ben.Másoddiplomájáta kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának turizmus szakán szerezte.2005-2009 között a bukaresti Országos Turisztikai Kutatási-Fejlesztési Intézet vezérigazgatója.
Javaslatára indult el 2009-ben a Duna romániai turisztikai fejlesztési programja. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karán a magyar nyelvű földrajz-turizmus szak külső oktatója, 2009-től ugyanitt egyetemi tanársegéd, turisztikát oktat.
Szintén Arany János-éremmel tüntették ki az 1930-ban Székelyudvarhelyen született Vánky Kálmánt, aki jelenleg Németországban él. Egyetemi tanulmányait a Kolozsvári Bolyai Egyetemen kezdte meg 1949-ben, biológusdiplomát a Bukaresti Egyetemen szerzett 1953-ban.
1969-ben Svédországban telepedett le. 1985-ben növényrendszertani PhD-fokozatot szerzett az Uppsalai Egyetemen. Szakterülete az üszöggombák rendszertanának kutatása. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, a Biológiai Tudományok Osztályának tagja.
Az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj idei kitüntetettje a tordai születésű Berényi János, aki jelenleg az újvidéki Mezőgazdasági Kutatóintézet kutatója. Krónika (Kolozsvár)