Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. június 1.
Egy távozó számadása
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. június 1.
Romsics Ignác: magyar kormány-feladat oktatással fejleszteni
Telt házas közönség hallgatta meg csütörtök délután Romsics Ignác történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjának Mérlegen a magyar 20. század című előadását a Kolozsvár Társaság székhelyén. A professzor nem politikai, hanem gazdasági szemszögből vázolta a kérdéskört, főként az egy főre eső nemzeti össztermék alakulására alapozva. Statisztikai adatokból kiderül, hogy mikor következett be Magyarország gazdasági lemaradása. 1870-ben az ország GDP-je 1092 dollár volt, miközben az Amerikai Egyesült Államokban 2448-at, a tizenkét legfejlettebb európai államban pedig 2024-et tett ki. Viszont 2001-ben már jelentősebb különbségek mutatkoztak: 7434, illetve 27 848 és 19 266 USD-ről beszélhetünk.
Az első világháború előtti időszakra az erőteljes fejlődés volt jellemző. Később, a Horthy-korszakban a feldarabolt ország nem dőlt össze, hanem a vártnál gyorsabban regenerálódhatott, mégis Nyugathoz képest lemaradt (csúcsot az 1939-es esztendő, a hátrányban kivételt csupán az iskolázottsági fok jelentett). Az 1946–1988-as időszak 4-5 százalékos évi növekedést hozott, de soha nem érte el az 1939-es szintet. Ezalatt az akkori Közös Piac tagjai nagyot léptek előre.
A gulyáskommunizmus idején Magyarország mezőgazdasága fejlődött igazán, ami főleg az elosztási módszereknek köszönhető. 1990 után visszaesés következett be, de aztán az ipari haladás gyorsan beindult. 1999-ben a GDP visszatornászta magát az 1989-es szintre. 2001-ben a nemzeti össztermék az USA-ban 27 548, Európa elitjében 20 024, Magyarországon 7454 dollár volt.
Jelenleg a lakosság pesszimista, főként a történelmi frusztráció miatt. Nagy gondot jelent a cigány lakosság lemaradása, és az általános európai probléma, az elöregedés. Változtatni leginkább a magyar oktatási rendszer megreformálásával lehet, amivel a versenyképességet kell növelni, de ezt eddig egyetlen kormány sem tudta teljesíteni.
Telt házas közönség hallgatta meg csütörtök délután Romsics Ignác történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjának Mérlegen a magyar 20. század című előadását a Kolozsvár Társaság székhelyén. A professzor nem politikai, hanem gazdasági szemszögből vázolta a kérdéskört, főként az egy főre eső nemzeti össztermék alakulására alapozva. Statisztikai adatokból kiderül, hogy mikor következett be Magyarország gazdasági lemaradása. 1870-ben az ország GDP-je 1092 dollár volt, miközben az Amerikai Egyesült Államokban 2448-at, a tizenkét legfejlettebb európai államban pedig 2024-et tett ki. Viszont 2001-ben már jelentősebb különbségek mutatkoztak: 7434, illetve 27 848 és 19 266 USD-ről beszélhetünk.
Az első világháború előtti időszakra az erőteljes fejlődés volt jellemző. Később, a Horthy-korszakban a feldarabolt ország nem dőlt össze, hanem a vártnál gyorsabban regenerálódhatott, mégis Nyugathoz képest lemaradt (csúcsot az 1939-es esztendő, a hátrányban kivételt csupán az iskolázottsági fok jelentett). Az 1946–1988-as időszak 4-5 százalékos évi növekedést hozott, de soha nem érte el az 1939-es szintet. Ezalatt az akkori Közös Piac tagjai nagyot léptek előre.
A gulyáskommunizmus idején Magyarország mezőgazdasága fejlődött igazán, ami főleg az elosztási módszereknek köszönhető. 1990 után visszaesés következett be, de aztán az ipari haladás gyorsan beindult. 1999-ben a GDP visszatornászta magát az 1989-es szintre. 2001-ben a nemzeti össztermék az USA-ban 27 548, Európa elitjében 20 024, Magyarországon 7454 dollár volt.
Jelenleg a lakosság pesszimista, főként a történelmi frusztráció miatt. Nagy gondot jelent a cigány lakosság lemaradása, és az általános európai probléma, az elöregedés. Változtatni leginkább a magyar oktatási rendszer megreformálásával lehet, amivel a versenyképességet kell növelni, de ezt eddig egyetlen kormány sem tudta teljesíteni.
2013. június 5.
Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2013. június 8.
Romsics Ignác: álhírekre nem lehet építkezni
Nemrég a Kolozsvár Társaságnál tartott előadást – Mérlegen a 20. század címmel – Romsics Ignác történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Ez alkalommal sikerült villáminterjút készítenünk a neves magyarországi történész professzorral.
– A történelem során a magyar toleráns, befogadó nemzetnek tartotta és tartja ma is magát. Minek köszönhető ez a magatartás, illetve hova vezethetők vissza ennek gyökerei?
– A magyarok befogadó jelleme István király intelmeire vezethető vissza, amelyek között az szerepel, hogy annál értékesebb egy nemzet, minél több idegennek nyújt otthont, mert gyenge az, amelyiknek csak egy nyelve és szokása van. Ez persze nem az akkori Kárpát-medencei szláv, oláh, vlah vagy más lakosságra vonatkozott, hanem az olasz építőmesterekre, a német papokra és lovagokra, akik a kereszténységet meggyökereztették Magyarországon. A későbbiekben is mindig érkeztek Magyarországra, és hívtak be szászokat, más nemzetiségűeket. Hogy ez az állítás mennyire hosszabbítható meg a huszadik századig, ez más kérdés, mert akkor már történtek olyan fejlemények egész Európában, amelyek nem teljesen a befogadó magatartásra utaltak. Régebben befogadott népcsoportokkal szemben elég kegyetlenül lépett fel a német, a magyar, a román állam is, itt a zsidókra vagy a második világháború után a sváb lakosság kitelepítésére gondolok. Ami pedig a napjainkat illeti, nem tudom, hogy Magyarországon az idegen szellemiség most jobban jelen lenne, mint Romániában vagy Lengyelországban, mert én azt nem érzékelem.
– Akadt-e a történelem folyamán hozzánk hasonló példa, amikor nemzetközi megkülönböztetési kampányt indítottak egy nép ellen? Gondolok itt a Brüsszelből jövő folyamatos „megfigyelésre” és „intésekre”, amelyeket sokszor otthonról irányítanak.
– A történelemben azért nincs erre példa, mert Brüsszel új keletű fejlemény, az EU-nak Magyarország 2004 óta tagja. Hogy egy ország hírét mi alapozza meg, mi kelti külföldön, tudatos propaganda vagy ellenpropaganda, ez is bonyolult kérdés. A történelemben voltak idők, amikor Magyarországnak jó híre volt, és máskor rossz. Például az első világháború előtt angol és francia történészek meglehetősen kritikus képet festettek a magyar nemzetiségi politikáról, amit mi talán jobbnak gondoltunk, mint amilyen volt. 1848–49-ben pozitívnak tekinthető külföldi megítélésünk, míg a Horthy-korszakban ellentmondásosnak. Azok az országok, amelyek a revízióban nem voltak érdekeltek, nem figyelték rokonszenvvel a magyar törekvéseket, Németországban és Olaszországban viszont annál inkább. A későbbiekben 1945 után az 1956-os forradalom és szabadságharc váltott ki rokonszenvet a világban. Ha napjainkra gondolunk, ezeket a korábbiakkal azért nehéz párhuzamba állítani, mert ma olyan technikai civilizációban élünk, amely olyan híráramlást tesz lehetővé, mint korábban soha. Magyarországgal kapcsolatban kétségtelenül sok kritikus vélemény hangzott el az elmúlt időszakban különböző amerikai és más nyugati hírcsatornákon. Azt hiszem, ez összefügg a magyar politika egyes lépéseivel.
– Vagyis manapság a hírek és az álhírek egyformán gyorsan terjednek?
– Igen, ez teljesen igaz. Tőlem is kérdeztek külföldön olyant, ami elképesztett, és tudom, hogy nem provokáló céllal kérdezték, hanem őszinte tájékozódásból: igaz-e, hogy Magyarországon utcai harcok vannak, és hogy verik a zsidókat? Természetesen tagadtam, hiszen nem igaz, létezik viszont antiszemitizmus, úgy ahogyan más országokban is. Sok hír torzítottan, fölnagyítva jelenik meg.
– Mi várható ezen a téren?
– Az Európai Unió tagja vagyunk, tehát ha nagyon feszítjük a húrt, és nagymértékben teszünk olyan lépéseket, amelyek nem felelnek meg egyesek elvárásainak, akkor elképzelhető, hogy még többször fognak rólunk még több rossz hírt kelteni.
ÖRDÖG IMRE BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
Nemrég a Kolozsvár Társaságnál tartott előadást – Mérlegen a 20. század címmel – Romsics Ignác történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Ez alkalommal sikerült villáminterjút készítenünk a neves magyarországi történész professzorral.
– A történelem során a magyar toleráns, befogadó nemzetnek tartotta és tartja ma is magát. Minek köszönhető ez a magatartás, illetve hova vezethetők vissza ennek gyökerei?
– A magyarok befogadó jelleme István király intelmeire vezethető vissza, amelyek között az szerepel, hogy annál értékesebb egy nemzet, minél több idegennek nyújt otthont, mert gyenge az, amelyiknek csak egy nyelve és szokása van. Ez persze nem az akkori Kárpát-medencei szláv, oláh, vlah vagy más lakosságra vonatkozott, hanem az olasz építőmesterekre, a német papokra és lovagokra, akik a kereszténységet meggyökereztették Magyarországon. A későbbiekben is mindig érkeztek Magyarországra, és hívtak be szászokat, más nemzetiségűeket. Hogy ez az állítás mennyire hosszabbítható meg a huszadik századig, ez más kérdés, mert akkor már történtek olyan fejlemények egész Európában, amelyek nem teljesen a befogadó magatartásra utaltak. Régebben befogadott népcsoportokkal szemben elég kegyetlenül lépett fel a német, a magyar, a román állam is, itt a zsidókra vagy a második világháború után a sváb lakosság kitelepítésére gondolok. Ami pedig a napjainkat illeti, nem tudom, hogy Magyarországon az idegen szellemiség most jobban jelen lenne, mint Romániában vagy Lengyelországban, mert én azt nem érzékelem.
– Akadt-e a történelem folyamán hozzánk hasonló példa, amikor nemzetközi megkülönböztetési kampányt indítottak egy nép ellen? Gondolok itt a Brüsszelből jövő folyamatos „megfigyelésre” és „intésekre”, amelyeket sokszor otthonról irányítanak.
– A történelemben azért nincs erre példa, mert Brüsszel új keletű fejlemény, az EU-nak Magyarország 2004 óta tagja. Hogy egy ország hírét mi alapozza meg, mi kelti külföldön, tudatos propaganda vagy ellenpropaganda, ez is bonyolult kérdés. A történelemben voltak idők, amikor Magyarországnak jó híre volt, és máskor rossz. Például az első világháború előtt angol és francia történészek meglehetősen kritikus képet festettek a magyar nemzetiségi politikáról, amit mi talán jobbnak gondoltunk, mint amilyen volt. 1848–49-ben pozitívnak tekinthető külföldi megítélésünk, míg a Horthy-korszakban ellentmondásosnak. Azok az országok, amelyek a revízióban nem voltak érdekeltek, nem figyelték rokonszenvvel a magyar törekvéseket, Németországban és Olaszországban viszont annál inkább. A későbbiekben 1945 után az 1956-os forradalom és szabadságharc váltott ki rokonszenvet a világban. Ha napjainkra gondolunk, ezeket a korábbiakkal azért nehéz párhuzamba állítani, mert ma olyan technikai civilizációban élünk, amely olyan híráramlást tesz lehetővé, mint korábban soha. Magyarországgal kapcsolatban kétségtelenül sok kritikus vélemény hangzott el az elmúlt időszakban különböző amerikai és más nyugati hírcsatornákon. Azt hiszem, ez összefügg a magyar politika egyes lépéseivel.
– Vagyis manapság a hírek és az álhírek egyformán gyorsan terjednek?
– Igen, ez teljesen igaz. Tőlem is kérdeztek külföldön olyant, ami elképesztett, és tudom, hogy nem provokáló céllal kérdezték, hanem őszinte tájékozódásból: igaz-e, hogy Magyarországon utcai harcok vannak, és hogy verik a zsidókat? Természetesen tagadtam, hiszen nem igaz, létezik viszont antiszemitizmus, úgy ahogyan más országokban is. Sok hír torzítottan, fölnagyítva jelenik meg.
– Mi várható ezen a téren?
– Az Európai Unió tagja vagyunk, tehát ha nagyon feszítjük a húrt, és nagymértékben teszünk olyan lépéseket, amelyek nem felelnek meg egyesek elvárásainak, akkor elképzelhető, hogy még többször fognak rólunk még több rossz hírt kelteni.
ÖRDÖG IMRE BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 30.
Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
2013. július 3.
In memoriam Sándor László
(Arad, 1927. júl. 26. – Kolozsvár, 2013. jún. 28.)
Sándor László gépészmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, műszaki szakíró, tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta. 1951-ben Magna Cum Laude minősítéssel szerzett gépészmérnöki diplomát a kolozsvári Műszaki Egyetemen (az egykori Politechnikai Intézetben) hőerőgép szakon. Utána tanársegéd a Politechnika Intézetben, 1953-tól adjunktus, 1966–1970 között tanszékvezető volt. Doktori dolgozatát a kolozsvári Politechnikai Főiskolán 1983-ban védte meg, melynek témája a fémek plazmavágása. Töretlenül látta el oktatói feladatait 1993-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, több generációnyi mérnöknek adva át tudását a műszaki mechanika, mechanizmusok, belső égésű motorok, hegesztéstechnológia, autók-traktorok, automatizálás a mezőgazdaságban tantárgyak által.
Korán felismerte, hogy csakis az lehet jó mérnök-oktató, aki a mérnöki kutatásban és ipari tevékenységekben, fejlesztésekben egyaránt jártas. Az egyetemi oktatással párhuzamosan 1951–1954 között a kolozsvári Géptervező Intézet (IPROM) mérnöke, osztályvezetője, majd főmérnökhelyettese volt. 1960–1976 között a Sinterom gyárban a gyújtógyertyagyártás minőségi és gyártási technológiája korszerűsítésének vezetője, majd közreműködője. Ez a kettős tevékenység az oktatás és kutatásban, illetve az ipari fejlesztésekben tette lehetővé – természetesen a kitartó, szívós munkaerejének is köszönhetően –, hogy szakmai pályája során kimagasló eredményeket érhessen el.
Az ipari tevékenységei közül említésre méltóak a Triumf gyújtógyertyagyár részére végzett kutatások, a marosújvári szódagyárban és a borgóprundi papírgyárban végzett munkája, valamint a kolozsvári cipőgyár erőtelepein működő Diesel motorok javításának technikai irányítása. Szakmai tapasztalatait külföldi tanulmányutakkal kamatoztatta: Prágában (1964), Drezdában (1968–1969), majd 1972–1974 között a Renault (Párizs), a Fiat (Torino), s az Oerlikon (Zürich) üzemeiben tett látogatásával.
Kutatási tevékenységét számos újítás, találmány és szabadalom fémjelzi, melyek közül a jelentősebbek: önzáró differenciál (1970), lánctalpas jármű kormányszerkezete (1975), plazma gazdaságos gázkeverékből (1975), hidrosztatikus vezérlésű tengelykapcsoló (1988). Több mint ötven tanulmányban teszi közzé kutatási eredményeit, főleg a gépkocsi-mechanika és hidraulika témában. Az Autotehnica sorozatban, illetve az Igazság és a TETT hasábjain is jelennek meg tudománynépszerűsítő írásai. A színvonalas oktatás érdekében 1973–1990 között több egyetemi jegyzetet jelentet meg. Szakkönyveket, értékes kézikönyvet is írt magyar és román nyelven, így vált ismertté, értékké mindaz a tudás és tapasztalat, amit egybegyűjtött egy-egy szűk témában a szakterületén. Jelentősebb művei: A gépkocsivezető kézikönyve (1960, 1962), Gyújtógyertyák, illetve a román nyelven kiadott Transmisii hidromecanice, valamint Cuplaje şi variatoare hidrostatice de turaţie című könyvei.
Kiváló kutató- és mérnök-oktatóként több elismerésben részesült. 1960 óta az Igazságügyi Minisztérium közútiforgalom- és autószakértője. Munkaéremmel 1957-ben tüntették ki, a Tanügyminisztérium II. oszt. elismeréseit 1963-ban és 1965-ben vehette át. 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2009-ben az EME Gr. Mikó Imre-emlékéremmel tüntette ki, 2011-ben az EME közgyűlése tiszteleti taggá választotta.
Nyugdíjasként 1991–2000 között különböző szervizvállalatoknál az automata gépkocsi-sebességváltók javítását vezette és látta el szakvéleménnyel. Alapító tagja volt az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának választmányában szorgalmazta a szakmai előadássorozatokat. Az ipartörténeti kutatások előadássorozatának beindításakor elsőként mutatta be többéves tapasztalatait, emlékeit, A Triumf (gyújtógyertyagyár) története címmel. Sándor László sajátjának tekintette a kutatást, a fejlesztést, s a tudás átadását diákjainak. Negyven évig oktatta a mérnökhallgatókat.
Emlékét örökre megőrizzük!
Bitay Enikő
Szabadság (Kolozsvár)
(Arad, 1927. júl. 26. – Kolozsvár, 2013. jún. 28.)
Sándor László gépészmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, műszaki szakíró, tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta. 1951-ben Magna Cum Laude minősítéssel szerzett gépészmérnöki diplomát a kolozsvári Műszaki Egyetemen (az egykori Politechnikai Intézetben) hőerőgép szakon. Utána tanársegéd a Politechnika Intézetben, 1953-tól adjunktus, 1966–1970 között tanszékvezető volt. Doktori dolgozatát a kolozsvári Politechnikai Főiskolán 1983-ban védte meg, melynek témája a fémek plazmavágása. Töretlenül látta el oktatói feladatait 1993-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, több generációnyi mérnöknek adva át tudását a műszaki mechanika, mechanizmusok, belső égésű motorok, hegesztéstechnológia, autók-traktorok, automatizálás a mezőgazdaságban tantárgyak által.
Korán felismerte, hogy csakis az lehet jó mérnök-oktató, aki a mérnöki kutatásban és ipari tevékenységekben, fejlesztésekben egyaránt jártas. Az egyetemi oktatással párhuzamosan 1951–1954 között a kolozsvári Géptervező Intézet (IPROM) mérnöke, osztályvezetője, majd főmérnökhelyettese volt. 1960–1976 között a Sinterom gyárban a gyújtógyertyagyártás minőségi és gyártási technológiája korszerűsítésének vezetője, majd közreműködője. Ez a kettős tevékenység az oktatás és kutatásban, illetve az ipari fejlesztésekben tette lehetővé – természetesen a kitartó, szívós munkaerejének is köszönhetően –, hogy szakmai pályája során kimagasló eredményeket érhessen el.
Az ipari tevékenységei közül említésre méltóak a Triumf gyújtógyertyagyár részére végzett kutatások, a marosújvári szódagyárban és a borgóprundi papírgyárban végzett munkája, valamint a kolozsvári cipőgyár erőtelepein működő Diesel motorok javításának technikai irányítása. Szakmai tapasztalatait külföldi tanulmányutakkal kamatoztatta: Prágában (1964), Drezdában (1968–1969), majd 1972–1974 között a Renault (Párizs), a Fiat (Torino), s az Oerlikon (Zürich) üzemeiben tett látogatásával.
Kutatási tevékenységét számos újítás, találmány és szabadalom fémjelzi, melyek közül a jelentősebbek: önzáró differenciál (1970), lánctalpas jármű kormányszerkezete (1975), plazma gazdaságos gázkeverékből (1975), hidrosztatikus vezérlésű tengelykapcsoló (1988). Több mint ötven tanulmányban teszi közzé kutatási eredményeit, főleg a gépkocsi-mechanika és hidraulika témában. Az Autotehnica sorozatban, illetve az Igazság és a TETT hasábjain is jelennek meg tudománynépszerűsítő írásai. A színvonalas oktatás érdekében 1973–1990 között több egyetemi jegyzetet jelentet meg. Szakkönyveket, értékes kézikönyvet is írt magyar és román nyelven, így vált ismertté, értékké mindaz a tudás és tapasztalat, amit egybegyűjtött egy-egy szűk témában a szakterületén. Jelentősebb művei: A gépkocsivezető kézikönyve (1960, 1962), Gyújtógyertyák, illetve a román nyelven kiadott Transmisii hidromecanice, valamint Cuplaje şi variatoare hidrostatice de turaţie című könyvei.
Kiváló kutató- és mérnök-oktatóként több elismerésben részesült. 1960 óta az Igazságügyi Minisztérium közútiforgalom- és autószakértője. Munkaéremmel 1957-ben tüntették ki, a Tanügyminisztérium II. oszt. elismeréseit 1963-ban és 1965-ben vehette át. 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2009-ben az EME Gr. Mikó Imre-emlékéremmel tüntette ki, 2011-ben az EME közgyűlése tiszteleti taggá választotta.
Nyugdíjasként 1991–2000 között különböző szervizvállalatoknál az automata gépkocsi-sebességváltók javítását vezette és látta el szakvéleménnyel. Alapító tagja volt az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának választmányában szorgalmazta a szakmai előadássorozatokat. Az ipartörténeti kutatások előadássorozatának beindításakor elsőként mutatta be többéves tapasztalatait, emlékeit, A Triumf (gyújtógyertyagyár) története címmel. Sándor László sajátjának tekintette a kutatást, a fejlesztést, s a tudás átadását diákjainak. Negyven évig oktatta a mérnökhallgatókat.
Emlékét örökre megőrizzük!
Bitay Enikő
Szabadság (Kolozsvár)
2013. július 10.
Több száz pedagógus fóruma
Több mint ötszáz pedagógus jelentkezett a Bolyai Nyári Akadémia továbbképző rendezvényeire. A legtöbb képzés jövő héten lesz, akkor több mint négyszázan vesznek részt a programokon, többek között Csíkszeredában is.
Az aktualitás mellett a gyermekközpontúságot és az élményközpontú oktatást tartották szem előtt a Bolyai Nyári Akadémia témáinak a meghatározásánál – mondta szerdán, csíkszeredai sajtótájékoztatóján Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a héten elkezdődött XXI. Bolyai Nyári Akadémia kapcsán. A rendezvény A tanulás tanulása címet viseli és ezen téma különböző vetületeivel ismerkednek meg a hétfőn Csíkszeredában, Szovátán és Válaszúton elkezdődött továbbképzőkön az óvópedagógusok és tanítók is, összesen 168-an.
A csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusház szakmai partnerségével megvalósított akadémia főhete jövő héten zajlik, amint Burus-Siklódi Botond közölte, a már jól bejáratott helyszíneken, Csíkszeredában, Torockón, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön. A főhétre 344 pedagógust várnak és az erdélyi magyar pedagógusok mellett – bár az utóbbi években folyamatosan csökkenő számban – a Kárpát-medence más vidékeiről, például a Vajdaságból is jönnek. Az RMPSZ elnöke közölte, a továbbképző rendezvényt a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának Oktatási Államtitkársága támogatásából szervezik meg, amely 19 millió forintnak megfelelő lejt ad a szervezetnek erre a célra. Ezt a pénzt a képzéseken részt vevők szimbolikus hozzájárulása egészíti ki – közölte az elnök.
Ismertette, folyamatban van az akadémia képzéseinek akkreditációja, ahogy azonban a kezdetekkor, most is azt szeretnék, ha a pedagógusok nemcsak a megkapható továbbképzési pontokért, hanem az új iránti érdeklődésért, a rendezvény fórum jellegéért is részt vennének a rendezvényen. De megértik, hogy a kötelezően teljesítendő továbbképzések megvalósítása is fontos – tette hozzá. Hogy inkább melyik szempontért, a kötelezően teljesítendő továbbképzésért vagy pedig a szakmai ismertek bővítéséért vesznek részt a pedagógusok az akadémián, azt egy felmérés keretében meg fogják vizsgálni, hogy a tovább képzések megtervezésénél szem előtt tarthassák a pedagógusok igényeit – jelentette be Ferencz S. Alpár, a RMPSZ programirodájának vezetője.
A Bolyai Nyári Akadémia főhete július 15-én 10 órakor ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét. Az Apáczai Csere János Pedagógusházban ez alkalommal két előadás is elhangzik, Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára Tudomány és oktatás a 21. században címmel, Takács István, a Kaposvári Egyetem pedagógia karának tanszékvezetője pedig Lelki rezdülések a tanulás tanulása során címmel tart előadást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Több mint ötszáz pedagógus jelentkezett a Bolyai Nyári Akadémia továbbképző rendezvényeire. A legtöbb képzés jövő héten lesz, akkor több mint négyszázan vesznek részt a programokon, többek között Csíkszeredában is.
Az aktualitás mellett a gyermekközpontúságot és az élményközpontú oktatást tartották szem előtt a Bolyai Nyári Akadémia témáinak a meghatározásánál – mondta szerdán, csíkszeredai sajtótájékoztatóján Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a héten elkezdődött XXI. Bolyai Nyári Akadémia kapcsán. A rendezvény A tanulás tanulása címet viseli és ezen téma különböző vetületeivel ismerkednek meg a hétfőn Csíkszeredában, Szovátán és Válaszúton elkezdődött továbbképzőkön az óvópedagógusok és tanítók is, összesen 168-an.
A csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusház szakmai partnerségével megvalósított akadémia főhete jövő héten zajlik, amint Burus-Siklódi Botond közölte, a már jól bejáratott helyszíneken, Csíkszeredában, Torockón, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön. A főhétre 344 pedagógust várnak és az erdélyi magyar pedagógusok mellett – bár az utóbbi években folyamatosan csökkenő számban – a Kárpát-medence más vidékeiről, például a Vajdaságból is jönnek. Az RMPSZ elnöke közölte, a továbbképző rendezvényt a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának Oktatási Államtitkársága támogatásából szervezik meg, amely 19 millió forintnak megfelelő lejt ad a szervezetnek erre a célra. Ezt a pénzt a képzéseken részt vevők szimbolikus hozzájárulása egészíti ki – közölte az elnök.
Ismertette, folyamatban van az akadémia képzéseinek akkreditációja, ahogy azonban a kezdetekkor, most is azt szeretnék, ha a pedagógusok nemcsak a megkapható továbbképzési pontokért, hanem az új iránti érdeklődésért, a rendezvény fórum jellegéért is részt vennének a rendezvényen. De megértik, hogy a kötelezően teljesítendő továbbképzések megvalósítása is fontos – tette hozzá. Hogy inkább melyik szempontért, a kötelezően teljesítendő továbbképzésért vagy pedig a szakmai ismertek bővítéséért vesznek részt a pedagógusok az akadémián, azt egy felmérés keretében meg fogják vizsgálni, hogy a tovább képzések megtervezésénél szem előtt tarthassák a pedagógusok igényeit – jelentette be Ferencz S. Alpár, a RMPSZ programirodájának vezetője.
A Bolyai Nyári Akadémia főhete július 15-én 10 órakor ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét. Az Apáczai Csere János Pedagógusházban ez alkalommal két előadás is elhangzik, Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára Tudomány és oktatás a 21. században címmel, Takács István, a Kaposvári Egyetem pedagógia karának tanszékvezetője pedig Lelki rezdülések a tanulás tanulása során címmel tart előadást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2013. július 12.
Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. július 15.
Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO
2013. július 21.
Arcvonások – Péntek János nyelvészprofesszor
portrésorozat ismert személyiségeket vagy a hallgatók előtt eddig még ismeretlen embereket mutat be.
Péntek János nyelvészprofesszor a kolozsvári szászokig vezeti vissza családját, tekintettel a Freitag (péntek) családnév gyakoriságára. A néprajzban keresi a nyelvet és a nyelvben a néprajzot. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen határon túli bizottsága megalakult, őt választották elnöknek. Péntek professzor ötlete volt a Nyilas Misi Alapítvány, mely a szegénységben élő gyerekek középiskolai tanulmányait támogatja.
Erdély.ma
portrésorozat ismert személyiségeket vagy a hallgatók előtt eddig még ismeretlen embereket mutat be.
Péntek János nyelvészprofesszor a kolozsvári szászokig vezeti vissza családját, tekintettel a Freitag (péntek) családnév gyakoriságára. A néprajzban keresi a nyelvet és a nyelvben a néprajzot. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen határon túli bizottsága megalakult, őt választották elnöknek. Péntek professzor ötlete volt a Nyilas Misi Alapítvány, mely a szegénységben élő gyerekek középiskolai tanulmányait támogatja.
Erdély.ma
2013. július 31.
A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
2013. július 31.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket… Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Sajtószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és a rendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curia elve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá” válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, az 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket… Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Sajtószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és a rendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curia elve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá” válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, az 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. augusztus 4.
24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
2013. augusztus 20.
Szent István Rendet kapott Egerszegi és Lámfalussy
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro
2013. augusztus 27.
Elhunyt dr. Higyed István lelkipásztor
Búcsú az utolsó nagyok Egyikétől!
Nem tudok nekrológot írni, mert az az elhunytak életét és munkásságát méltató írás lenne, én pedig csupán emlékezni és emlékeztetni szeretnék...
István bácsi számomra több volt, mint családtag, vagy mint családi lelkipásztor. Nemcsak azért, mert gyermekkorom óta ott volt minden jelentős közösségi ünnepen, és nemcsak azért, mert úgy tudott prédikálni, hogy azt áhítattal hallgatta a rációnak élő ember is, hiszen orátori képességei páratlanok voltak; de azért is, mert tudós papként igazi lelkipásztori munkát végzett. Azon kevesek közé tartozott, akik itthon voltak a Bánságban: itt született, tanulmányai nagy részét itthon végezte, szolgálati idejének nagy részét Temes megyében, Bodófalván és Lugoson töltötte. Ismerte híveit névről, gondról és örömről egyaránt. Bejáratos volt az emberek otthonába, segített jó szóval, imával, áldással.
Megjelenésében, beszédmódjában talpig úriember, aki egy jobb kor emlékeként tündökölt, jelezve, hogy voltak itt mifelénk is nagy emberek. És ezt merem állítani akkor is, ha az utóbbi időben az éppen aktuális hatalmi játszmák mást bizonyítottak róla (de tudjuk, hogy az igazságok mindig érdekfüggőek).
Az én István bácsim otthonában rengeteg könyv volt, mindig volt éppen megkezdett szöveg az írógépben (oh, milyen jókat lehetett klampírozni ezen gyerekként!); folyton inget viselt és szövetnadrágot. De főként azt szerettem, ahogy a nyelvvel bánt: finoman, mesterien, érthetően és érezhetően. Sosem láttam dühösnek, nagyképűnek vagy önteltnek, mindig derűs volt, türelmes, sorsával megbékélt, önmagával harmóniában élő és hihetetlen alázatot sugalló. Alázatot! Pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, 2012-ben Életút-díjat nyert, 2011-ben Gyémántdiplomát és folytathatnám. Alázatot! Pedig nem kímélte a sors: háború, szegénység, szeretteinek elvesztése, félretettség kísérték útján.
Dr. Higyed István lelkipásztor halálával úgy érzem, szülőföldem utolsó igazán nagy embere is eltávozott közülünk. Összeszorul a torkom, mert az elmúlás mindig fájdalommal jár, és mert egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk...
Nyugodjon békében! Emléke mindig bennünk él!
dr. Magyari Sára
Emlékeztető: Tőkés László több írásában kifejtette, hogy Higyed Istvánt a szeku beszervezte /például: /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1994. máj. 27./
Nyugati Jelen (Arad)
Búcsú az utolsó nagyok Egyikétől!
Nem tudok nekrológot írni, mert az az elhunytak életét és munkásságát méltató írás lenne, én pedig csupán emlékezni és emlékeztetni szeretnék...
István bácsi számomra több volt, mint családtag, vagy mint családi lelkipásztor. Nemcsak azért, mert gyermekkorom óta ott volt minden jelentős közösségi ünnepen, és nemcsak azért, mert úgy tudott prédikálni, hogy azt áhítattal hallgatta a rációnak élő ember is, hiszen orátori képességei páratlanok voltak; de azért is, mert tudós papként igazi lelkipásztori munkát végzett. Azon kevesek közé tartozott, akik itthon voltak a Bánságban: itt született, tanulmányai nagy részét itthon végezte, szolgálati idejének nagy részét Temes megyében, Bodófalván és Lugoson töltötte. Ismerte híveit névről, gondról és örömről egyaránt. Bejáratos volt az emberek otthonába, segített jó szóval, imával, áldással.
Megjelenésében, beszédmódjában talpig úriember, aki egy jobb kor emlékeként tündökölt, jelezve, hogy voltak itt mifelénk is nagy emberek. És ezt merem állítani akkor is, ha az utóbbi időben az éppen aktuális hatalmi játszmák mást bizonyítottak róla (de tudjuk, hogy az igazságok mindig érdekfüggőek).
Az én István bácsim otthonában rengeteg könyv volt, mindig volt éppen megkezdett szöveg az írógépben (oh, milyen jókat lehetett klampírozni ezen gyerekként!); folyton inget viselt és szövetnadrágot. De főként azt szerettem, ahogy a nyelvvel bánt: finoman, mesterien, érthetően és érezhetően. Sosem láttam dühösnek, nagyképűnek vagy önteltnek, mindig derűs volt, türelmes, sorsával megbékélt, önmagával harmóniában élő és hihetetlen alázatot sugalló. Alázatot! Pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, 2012-ben Életút-díjat nyert, 2011-ben Gyémántdiplomát és folytathatnám. Alázatot! Pedig nem kímélte a sors: háború, szegénység, szeretteinek elvesztése, félretettség kísérték útján.
Dr. Higyed István lelkipásztor halálával úgy érzem, szülőföldem utolsó igazán nagy embere is eltávozott közülünk. Összeszorul a torkom, mert az elmúlás mindig fájdalommal jár, és mert egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk...
Nyugodjon békében! Emléke mindig bennünk él!
dr. Magyari Sára
Emlékeztető: Tőkés László több írásában kifejtette, hogy Higyed Istvánt a szeku beszervezte /például: /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1994. máj. 27./
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 1.
Bárdi Nándor nemzetstratégiáról, külhoni magyarságról, „táposokról”
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett Szóforgatag meghívottja volt Bárdi Nándor, az Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki Álságos állítások a magyar etnopolitikában címmel tartott előadást szombat este a Kultúrpalota kistermében.
A történész a magyarországi politikumnak a határokon túli magyarsághoz való viszonyulását, a magyar kormányok és az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokat járta körül, kitért a szóhasználatra, felhívta a figyelmet a fogalmak közötti különbségekre, javasolt nyelvezetre. „A magyar politikai élet hiszterizált, az emberek elveszítették a realitásérzéküket” – fogalmazott az előadó, aki elmondta, nem a problémáról önmagáról beszélnek, hanem valamihez kapcsolják azt. Például óriási a félreértés a kettős állampolgársággal kapcsolatban, másként értelmezik, értékelik azt a külhoni magyarok és másként az anyaországiak.
Míg 1989 után a legtöbben úgy gondolták, hogy szakpolitikusok jönnek és megoldják – többek közt – a határon túli magyarok problémáit is, ehelyett retorikák zárják csapdába a politikai nyilatkozatokat – fogalmazott Bárdi, aki alkotmányos patriotizmusról, a szimbólumoknak olyanfajta használatáról beszélt, mint például kopjafa a Dél-Dunántúlon, vagy Székely Himnusz a Szózat helyett. „Nem jöttek létre a stratégiai programok, nem alakultak ki szakmai generációk, általában olyan emberek kerülnek be a kormányzati politikába, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik, ismereteik hiányosak, nem szakképzelt, jól felkészült szakemberek” – jelentette ki.
Bárdi Nándor arra is kitért, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következménye, ezért bármit lehet mondani, nyilatkozni a határon túli magyar közösségek előtt, mert az következmény nélkül marad. Érdekes megvilágítása a 2004. december 5-i népszavazásnak az, hogy nem a külhoni magyarokról szólt, sokkal inkább belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok hiszterizálása követett. Akkor jelent meg például a „tápos” kifejezés, amivel a magyarországi magyarokat illették a külhoni magyarok – emlékeztetett. A „22 millió román” emlegetése is egy olyan politikai húzás volt szerinte az akkori szocialista kormány részéről, amellyel Orbán elveszítette a választásokat.
A történész érdekesnek tartja, hogy míg a nyugati vagy akár más kelet-európai, volt szocialista államokban nem tapasztalható ekkora ellentét, Magyarországon az antinacionalista beszéd teremtette meg a baloldali kohéziót, míg a nemzeti retorika a jobboldalit.
A kettős állampolgársággal kapcsolatosan Bárdi kifejtette: azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából. „Mert könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni” – fejtette ki a történész, aki szerint nem csupán Csíkszeredából vagy más székelyföldi településekről mennek majd tömegesen, de Nagybányáról és Szatmárról is, amely az ottani magyar közösségek megfogyatkozását vonja maga után.
Az előadásban felvetődött az a kérdés, hogy miért nincs román nyelvű honlapja a Székelyföldnek, miért nem működnek a falusi kultúrházak, miért nincs közművelődési élet vidéken, vagy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak.
Bárdi „az áldozat és az adófizető találkozásáról” is beszélt, amikor az állandó áldozat szerepben élő külhoni magyar a magyarországi magyartól várja a támogatást. A javasolt kifejezések közül kiemelte, hogy az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság használata lenne a pontosabb, a határon túli helyett pedig a külhoni magyarok, a nemzetpolitikát szerencsésebb volna nemzetstratégiával helyettesíteni.
Maszol.ro
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett Szóforgatag meghívottja volt Bárdi Nándor, az Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki Álságos állítások a magyar etnopolitikában címmel tartott előadást szombat este a Kultúrpalota kistermében.
A történész a magyarországi politikumnak a határokon túli magyarsághoz való viszonyulását, a magyar kormányok és az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokat járta körül, kitért a szóhasználatra, felhívta a figyelmet a fogalmak közötti különbségekre, javasolt nyelvezetre. „A magyar politikai élet hiszterizált, az emberek elveszítették a realitásérzéküket” – fogalmazott az előadó, aki elmondta, nem a problémáról önmagáról beszélnek, hanem valamihez kapcsolják azt. Például óriási a félreértés a kettős állampolgársággal kapcsolatban, másként értelmezik, értékelik azt a külhoni magyarok és másként az anyaországiak.
Míg 1989 után a legtöbben úgy gondolták, hogy szakpolitikusok jönnek és megoldják – többek közt – a határon túli magyarok problémáit is, ehelyett retorikák zárják csapdába a politikai nyilatkozatokat – fogalmazott Bárdi, aki alkotmányos patriotizmusról, a szimbólumoknak olyanfajta használatáról beszélt, mint például kopjafa a Dél-Dunántúlon, vagy Székely Himnusz a Szózat helyett. „Nem jöttek létre a stratégiai programok, nem alakultak ki szakmai generációk, általában olyan emberek kerülnek be a kormányzati politikába, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik, ismereteik hiányosak, nem szakképzelt, jól felkészült szakemberek” – jelentette ki.
Bárdi Nándor arra is kitért, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következménye, ezért bármit lehet mondani, nyilatkozni a határon túli magyar közösségek előtt, mert az következmény nélkül marad. Érdekes megvilágítása a 2004. december 5-i népszavazásnak az, hogy nem a külhoni magyarokról szólt, sokkal inkább belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok hiszterizálása követett. Akkor jelent meg például a „tápos” kifejezés, amivel a magyarországi magyarokat illették a külhoni magyarok – emlékeztetett. A „22 millió román” emlegetése is egy olyan politikai húzás volt szerinte az akkori szocialista kormány részéről, amellyel Orbán elveszítette a választásokat.
A történész érdekesnek tartja, hogy míg a nyugati vagy akár más kelet-európai, volt szocialista államokban nem tapasztalható ekkora ellentét, Magyarországon az antinacionalista beszéd teremtette meg a baloldali kohéziót, míg a nemzeti retorika a jobboldalit.
A kettős állampolgársággal kapcsolatosan Bárdi kifejtette: azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából. „Mert könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni” – fejtette ki a történész, aki szerint nem csupán Csíkszeredából vagy más székelyföldi településekről mennek majd tömegesen, de Nagybányáról és Szatmárról is, amely az ottani magyar közösségek megfogyatkozását vonja maga után.
Az előadásban felvetődött az a kérdés, hogy miért nincs román nyelvű honlapja a Székelyföldnek, miért nem működnek a falusi kultúrházak, miért nincs közművelődési élet vidéken, vagy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak.
Bárdi „az áldozat és az adófizető találkozásáról” is beszélt, amikor az állandó áldozat szerepben élő külhoni magyar a magyarországi magyartól várja a támogatást. A javasolt kifejezések közül kiemelte, hogy az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság használata lenne a pontosabb, a határon túli helyett pedig a külhoni magyarok, a nemzetpolitikát szerencsésebb volna nemzetstratégiával helyettesíteni.
Maszol.ro
2013. szeptember 2.
Vásárhelyiek világtalálkozója
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 3.
Álságos állítások a magyar etnopolitikában
A Vásárhelyi Forgatag meghívottjaként a fenti címmel tartott előadást a Kultúrpalota kistermében szombat este Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Kiindulópontként az előadó a magyarországi politikumnak a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról, a magyar kormányok és a külhoni közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokról beszélt, figyelmeztetve, hogy a magyar politikai élet "hiszterizált", az emberek elveszítették a realitásérzéküket, nem valós problémákról beszélnek, hanem ezeket mindig valamihez kapcsolják. Véleménye szerint az identitáspolitikára rátelepedett a szimbolikus beszéd. Példának a kettős állampolgárságot említette, amelyet véleménye szerint egyként értelmeznek a külhoni magyarok, másként az anyaországiak.
Ürüggyé váltak a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók
A történész "szembenézett" saját tévedéseivel is: 1989 után, másokkal együtt úgy gondolta, hogy jönnek a szakpolitikusok és megoldják a külhoni magyarság problémáit, újraépül a társadalom. Ezzel szemben rátelepedett a politika, egyfajta alkotmányos patriotizmusról lehet beszélni: nem születtek stratégiai programok, legtöbbször olyanok kerülnek kormányzati pozícióba, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik a tanulást, vagyis nem egy szakmailag kiképzett apparátus működik. Olyan lényeges kérdéseket is boncolgatott, mint például az, hogy mit csinált a magyar politikum, hogyan torzult el a magyarságpolitika? Felhívta a figyelmet, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, mert az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következményük. Véleménye szerint a 2004. december 5-i népszavazás sem a külhoni magyarokról szólt, belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok "hiszterizálása" követett.
Meg nem valósult elvárások
Bárdi szerint a rendszerváltás utáni elvárások nem váltak valóra. Az európai integrációs remények sem hoztak átütő sikert, a szülőföldön maradás programja forrás nélkül maradt, összeomlott a nemzetközi kisebbségvédelembe vetett hit, nem sikerült megőrizni a határon túli magyar pártok önállóságát, mivel a támogatások nyomán kialakult a klientúra. Beszélt arról is, hogy hogyan alakult a kisebbségi elit pozíciója az elmúlt 20-25 évben: a generációs váltások mellett a regionális gazdasági érdekcsoportok válnak meghatározókká. Az új politikai elit célja a forrásszerzés, nem a nagy projektek érdeklik, mert saját választóiknak akarnak megfelelni, ezért a közösségépítés is leértékelődik – fogalmazott az előadó.
Arra is kitért, egyebek mellett, hogy milyen követelések fogalmazódnak meg a magyar kisebbségi közösségekben, amelyek közül kiemelten fontos a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerése, illetve az oktatási és kulturális életük saját maguk által való igazgatása.
Könnyebb képzett erdélyieket vonzani, mint a cigányságot integrálni
A kettős állampolgárság szerinte azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából, mert "könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni" – summázta Bárdi Nándor.
Arról is beszélt, hogy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak. Bárdi szerint az állandó áldozat szerepében élő külhoni magyarok a magyarországi magyaroktól várják a támogatást. Mint mondta, a magyarországi integrációs programok sem adnak megoldást a kisebbségi magyar közösségek nemzeti azonosságtudatának újrateremtésére.
Szakpolitikai tanulságként fogalmazta meg a magyarságdoktrínák felépítését, a kisebbségi kompetenciák intézményesítését, a határtalanítás tematizálását, a politikai és civil támogatások szétválasztását, a nyelvtervezést stb.
Végül az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság, a határon túli magyarok helyett a külhoni magyarok, illetve a nemzetpolitika helyett a nemzetstratégia kifejezések használatát javasolta.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A Vásárhelyi Forgatag meghívottjaként a fenti címmel tartott előadást a Kultúrpalota kistermében szombat este Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Kiindulópontként az előadó a magyarországi politikumnak a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról, a magyar kormányok és a külhoni közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokról beszélt, figyelmeztetve, hogy a magyar politikai élet "hiszterizált", az emberek elveszítették a realitásérzéküket, nem valós problémákról beszélnek, hanem ezeket mindig valamihez kapcsolják. Véleménye szerint az identitáspolitikára rátelepedett a szimbolikus beszéd. Példának a kettős állampolgárságot említette, amelyet véleménye szerint egyként értelmeznek a külhoni magyarok, másként az anyaországiak.
Ürüggyé váltak a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók
A történész "szembenézett" saját tévedéseivel is: 1989 után, másokkal együtt úgy gondolta, hogy jönnek a szakpolitikusok és megoldják a külhoni magyarság problémáit, újraépül a társadalom. Ezzel szemben rátelepedett a politika, egyfajta alkotmányos patriotizmusról lehet beszélni: nem születtek stratégiai programok, legtöbbször olyanok kerülnek kormányzati pozícióba, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik a tanulást, vagyis nem egy szakmailag kiképzett apparátus működik. Olyan lényeges kérdéseket is boncolgatott, mint például az, hogy mit csinált a magyar politikum, hogyan torzult el a magyarságpolitika? Felhívta a figyelmet, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, mert az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következményük. Véleménye szerint a 2004. december 5-i népszavazás sem a külhoni magyarokról szólt, belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok "hiszterizálása" követett.
Meg nem valósult elvárások
Bárdi szerint a rendszerváltás utáni elvárások nem váltak valóra. Az európai integrációs remények sem hoztak átütő sikert, a szülőföldön maradás programja forrás nélkül maradt, összeomlott a nemzetközi kisebbségvédelembe vetett hit, nem sikerült megőrizni a határon túli magyar pártok önállóságát, mivel a támogatások nyomán kialakult a klientúra. Beszélt arról is, hogy hogyan alakult a kisebbségi elit pozíciója az elmúlt 20-25 évben: a generációs váltások mellett a regionális gazdasági érdekcsoportok válnak meghatározókká. Az új politikai elit célja a forrásszerzés, nem a nagy projektek érdeklik, mert saját választóiknak akarnak megfelelni, ezért a közösségépítés is leértékelődik – fogalmazott az előadó.
Arra is kitért, egyebek mellett, hogy milyen követelések fogalmazódnak meg a magyar kisebbségi közösségekben, amelyek közül kiemelten fontos a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerése, illetve az oktatási és kulturális életük saját maguk által való igazgatása.
Könnyebb képzett erdélyieket vonzani, mint a cigányságot integrálni
A kettős állampolgárság szerinte azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából, mert "könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni" – summázta Bárdi Nándor.
Arról is beszélt, hogy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak. Bárdi szerint az állandó áldozat szerepében élő külhoni magyarok a magyarországi magyaroktól várják a támogatást. Mint mondta, a magyarországi integrációs programok sem adnak megoldást a kisebbségi magyar közösségek nemzeti azonosságtudatának újrateremtésére.
Szakpolitikai tanulságként fogalmazta meg a magyarságdoktrínák felépítését, a kisebbségi kompetenciák intézményesítését, a határtalanítás tematizálását, a politikai és civil támogatások szétválasztását, a nyelvtervezést stb.
Végül az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság, a határon túli magyarok helyett a külhoni magyarok, illetve a nemzetpolitika helyett a nemzetstratégia kifejezések használatát javasolta.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 3.
Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 11.
Az egyetem a hallgatóhoz jött (Beszélgetés Nagy Attilával, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozatának főigazgatójával)
Elkezdődött az őszi iratkozás a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A tanintézmény ajánlatáról, az újdonságokról Nagy Attila főigazgatót kérdeztük.
– Az a fiatal, akinek szerényebb anyagi lehetőségei vannak, de akar tanulni, itt, Sepsiszentgyörgyön is szerezhet egyetemi diplomát.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelenléte Háromszéken nagy jelentőséggel bír. Tizenöt éve, hogy egyetemről beszélhetünk a környéken lakók otthonának közelében.
Ez elsősorban anyagilag érinti kedvező módon azokat a családokat, amelyekben a gyermekek felsőbb tanulmányokat szeretnének végezni valamilyen tudományágban. A kihelyezett tagozat szerepét egy adott térség vagy régió életében csak az tudja felmérni, aki több esztendeje figyeli a végzős diákok munkahelyi elhelyezkedését. Ilyen szempontból – elmondhatom – mi jól állunk. Sok gazdasági egységben, intézményben dolgoznak egytemünkön végzett szakemberek, s ez nagy szó. Sepsiszentgyörgyi tagozatunkon tudományos fokozatokkal rendelkező, elismert egyetemi oktatók dolgoznak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy méltóképpen, az elvárásoknak megfelelő szinten végezzék feladataikat.
– Látom, hogy most már befejezés előtt áll az egyetem új épülete, éppen az utolsó simításokat végzik. Fészket rakott itt a sokat emlegetett multikulturalitás.
– Az egyetem körül szorgos munka folyik. Készül az egyetem környékén az általam megálmodott és tervezett homlokzat előtt a zöldövezet, hátul a sportpálya, a parkoló. Az épületet, a szemináriumi és előadótermeket mind modern eszközökkel szereltük fel. Korszerű számítógépeink, vetítőberendezésekkel ellátott termeink vannak. Megfelelő módon ki tudjuk használni az amfiteátrumokat. Egyetemi évnyitókon és évzárókon sok vendéget-érdeklődőt tudunk fogadni. Van úgy, hogy 400–500 személy keres fel bennünket, néha még a nagy aula sem képes befogadni az érdeklődő tömeget. Nálunk valóban hangsúlyos a multikulturalitás, a többnyelvűség, a többszólamúság. De nem csak nálunk, hiszen ez már évek óta európai oktatási követelmény. Adott a lehetőség arra is, hogy az itt megkezdett egyetemi évet akár Franciaországban vagy éppen Olaszországban folytathassa, akinek ez a szándéka. – Ön mint főigazgató milyen szakokat képvisel?
– Három kolozsvári fakultáshoz tartozó szakot: a gazdaságit, ahol hároméves képzés folyik a vállalatgazdaság, illetve kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdasága szakirányokon román és magyar nyelven. Több esztendeje, hogy kétéves román nyelvű mesteri képzést is tartunk vállalatfejlesztés és menedzsment szakiránnyal. Ezenkívül a közigazgatásit, ahol hároméves román és magyar nyelvű képzés folyik. A több éve működő, négyéves környezetmérnöki szakot idén nem indítjuk, de a kolozsvári szakdekanátussal abban egyeztünk meg, hogy jövőtől beindul környezetföldrajzi szakként, hároméves, szintén kétnyelvű nappali képzéssel. – Jó az, hogy nemcsak a hallgató, hanem a szülő és a hozzátartozó is be tud tekinteni egy-egy alkalommal az intézmény életébe, amelyre önök lehetőséget biztosítanak, megismerhet ott oktató jeles személyiségeket is.
– Sepsiszentgyörgy lakossága is mélyebb betekintést nyerhet a különböző, korunkat foglalkoztató érdekes és aktuális tematikákba. A tavaly általam indított és vezetett Egyetemi beszélgetések című, nyílt előadás-sorozatnak például vendége volt Szilágyi Charlotte az amerikai Harvard Egyetemről, Erős Zsolt, a tragikus sorsú, világhírű, erdélyi származású hegymászó, de gazdasági szakemberek, művészek, írók, egykori és jelenlegi igazgatók is. Így például Kristály Sándor professzor kolléga, több doktorival rendelkező matematikus, akit egy hónapja ünnepelt tanári közösségünk, amikor átvette a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Pálinkás Józseftől a Bolyai Akadémia-díjat. Megtiszteltetés tagozatunk számára, hogy ilyen rangos díj birtokosa, ugyanakkor az is, hogy világszinten elismert matematikus oktathat nálunk. Örömmel gratulálunk sikeréhez, a Bolyai-plakett díjhoz. Ezt a díjat a Magyar Tudományos Akadémia kuratóriuma ítéli oda a különböző tudományterületeken kiváló eredményeket felmutató kutatók közül évente legfeljebb tizenöt személynek. Ünnepélyes keretek között adták át idén június 26-án. Az elmondottak mellett nagyon fontos mozzanat a jövőre nézve, hogy a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek jómagam is tagja vagyok – nálunk tartja az októberi kihelyezett akadémikusi találkozót. Ez mindenképpen emeli egyetemünk rangját, presztízsét. Az egyetemi diákélet szakmai, irodalmi, művészeti és tudományos vetélkedőkkel is kiegészül. Rendelkezésükre áll az újonnan létrehozott biliárdterem, fallabdaterem, pingpongterem stb. Minden lehetőség adott, hogy leendő diákjaink jó képzésben részesüljenek, és egyetemünkön valóban otthon érezzék magukat.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Elkezdődött az őszi iratkozás a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A tanintézmény ajánlatáról, az újdonságokról Nagy Attila főigazgatót kérdeztük.
– Az a fiatal, akinek szerényebb anyagi lehetőségei vannak, de akar tanulni, itt, Sepsiszentgyörgyön is szerezhet egyetemi diplomát.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelenléte Háromszéken nagy jelentőséggel bír. Tizenöt éve, hogy egyetemről beszélhetünk a környéken lakók otthonának közelében.
Ez elsősorban anyagilag érinti kedvező módon azokat a családokat, amelyekben a gyermekek felsőbb tanulmányokat szeretnének végezni valamilyen tudományágban. A kihelyezett tagozat szerepét egy adott térség vagy régió életében csak az tudja felmérni, aki több esztendeje figyeli a végzős diákok munkahelyi elhelyezkedését. Ilyen szempontból – elmondhatom – mi jól állunk. Sok gazdasági egységben, intézményben dolgoznak egytemünkön végzett szakemberek, s ez nagy szó. Sepsiszentgyörgyi tagozatunkon tudományos fokozatokkal rendelkező, elismert egyetemi oktatók dolgoznak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy méltóképpen, az elvárásoknak megfelelő szinten végezzék feladataikat.
– Látom, hogy most már befejezés előtt áll az egyetem új épülete, éppen az utolsó simításokat végzik. Fészket rakott itt a sokat emlegetett multikulturalitás.
– Az egyetem körül szorgos munka folyik. Készül az egyetem környékén az általam megálmodott és tervezett homlokzat előtt a zöldövezet, hátul a sportpálya, a parkoló. Az épületet, a szemináriumi és előadótermeket mind modern eszközökkel szereltük fel. Korszerű számítógépeink, vetítőberendezésekkel ellátott termeink vannak. Megfelelő módon ki tudjuk használni az amfiteátrumokat. Egyetemi évnyitókon és évzárókon sok vendéget-érdeklődőt tudunk fogadni. Van úgy, hogy 400–500 személy keres fel bennünket, néha még a nagy aula sem képes befogadni az érdeklődő tömeget. Nálunk valóban hangsúlyos a multikulturalitás, a többnyelvűség, a többszólamúság. De nem csak nálunk, hiszen ez már évek óta európai oktatási követelmény. Adott a lehetőség arra is, hogy az itt megkezdett egyetemi évet akár Franciaországban vagy éppen Olaszországban folytathassa, akinek ez a szándéka. – Ön mint főigazgató milyen szakokat képvisel?
– Három kolozsvári fakultáshoz tartozó szakot: a gazdaságit, ahol hároméves képzés folyik a vállalatgazdaság, illetve kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdasága szakirányokon román és magyar nyelven. Több esztendeje, hogy kétéves román nyelvű mesteri képzést is tartunk vállalatfejlesztés és menedzsment szakiránnyal. Ezenkívül a közigazgatásit, ahol hároméves román és magyar nyelvű képzés folyik. A több éve működő, négyéves környezetmérnöki szakot idén nem indítjuk, de a kolozsvári szakdekanátussal abban egyeztünk meg, hogy jövőtől beindul környezetföldrajzi szakként, hároméves, szintén kétnyelvű nappali képzéssel. – Jó az, hogy nemcsak a hallgató, hanem a szülő és a hozzátartozó is be tud tekinteni egy-egy alkalommal az intézmény életébe, amelyre önök lehetőséget biztosítanak, megismerhet ott oktató jeles személyiségeket is.
– Sepsiszentgyörgy lakossága is mélyebb betekintést nyerhet a különböző, korunkat foglalkoztató érdekes és aktuális tematikákba. A tavaly általam indított és vezetett Egyetemi beszélgetések című, nyílt előadás-sorozatnak például vendége volt Szilágyi Charlotte az amerikai Harvard Egyetemről, Erős Zsolt, a tragikus sorsú, világhírű, erdélyi származású hegymászó, de gazdasági szakemberek, művészek, írók, egykori és jelenlegi igazgatók is. Így például Kristály Sándor professzor kolléga, több doktorival rendelkező matematikus, akit egy hónapja ünnepelt tanári közösségünk, amikor átvette a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Pálinkás Józseftől a Bolyai Akadémia-díjat. Megtiszteltetés tagozatunk számára, hogy ilyen rangos díj birtokosa, ugyanakkor az is, hogy világszinten elismert matematikus oktathat nálunk. Örömmel gratulálunk sikeréhez, a Bolyai-plakett díjhoz. Ezt a díjat a Magyar Tudományos Akadémia kuratóriuma ítéli oda a különböző tudományterületeken kiváló eredményeket felmutató kutatók közül évente legfeljebb tizenöt személynek. Ünnepélyes keretek között adták át idén június 26-án. Az elmondottak mellett nagyon fontos mozzanat a jövőre nézve, hogy a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek jómagam is tagja vagyok – nálunk tartja az októberi kihelyezett akadémikusi találkozót. Ez mindenképpen emeli egyetemünk rangját, presztízsét. Az egyetemi diákélet szakmai, irodalmi, művészeti és tudományos vetélkedőkkel is kiegészül. Rendelkezésükre áll az újonnan létrehozott biliárdterem, fallabdaterem, pingpongterem stb. Minden lehetőség adott, hogy leendő diákjaink jó képzésben részesüljenek, és egyetemünkön valóban otthon érezzék magukat.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 21.
Magyar Örökség-díjas az EKE
Magyar Örökség-díjban részesül az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE). Az oklevelek ünnepélyes átadására Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma kerül sor.
A kitüntetést az EKE országos elnöke, Dezső László veszi át, az ünnepségen részt vesz a szervezet országos vezetősége és az Erdélyi Gyopár szerkesztősége. A Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: állampolgári jogon mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt, a bírálóbizottság – melynek első elnöke államfővé választásáig Mádl Ferenc volt – kizárólag az így beérkezett javaslatokból választ. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar Örökség-díjban részesül az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE). Az oklevelek ünnepélyes átadására Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma kerül sor.
A kitüntetést az EKE országos elnöke, Dezső László veszi át, az ünnepségen részt vesz a szervezet országos vezetősége és az Erdélyi Gyopár szerkesztősége. A Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: állampolgári jogon mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt, a bírálóbizottság – melynek első elnöke államfővé választásáig Mádl Ferenc volt – kizárólag az így beérkezett javaslatokból választ. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 21.
Bálint Gábor újraértékelése
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 23.
Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Magyar Örökség-díjas az EKE
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2013. szeptember 23.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. szeptember 24.
Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 25.
Impériumváltásról, Trianonról az ETV-ben
Ma 21.30-tól sugározza az Erdélyi Magyar Televízió Szász Zoltán történész Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadását. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója szeptember 13-án Marosvásárhelyen, a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett Erdély a 20. században elnevezésű előadás-sorozat keretében beszélt az első világháború és az azt követő béketárgyalások körülményeiről, hátteréről és következményeiről. Az ETV-ben ma este az előadás közel 50 perces, szerkesztett változatát láthatják a nézők. A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkortörténeti témában: Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, L. Balogh Béni, Nagy Mihály Zoltán és Novák Csaba Zoltán, ezek az előadások szintén megtekinthetők lesznek az Erdélyi Magyar Televízióban.
Népújság (Marosvásárhely)
Ma 21.30-tól sugározza az Erdélyi Magyar Televízió Szász Zoltán történész Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadását. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója szeptember 13-án Marosvásárhelyen, a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett Erdély a 20. században elnevezésű előadás-sorozat keretében beszélt az első világháború és az azt követő béketárgyalások körülményeiről, hátteréről és következményeiről. Az ETV-ben ma este az előadás közel 50 perces, szerkesztett változatát láthatják a nézők. A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkortörténeti témában: Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, L. Balogh Béni, Nagy Mihály Zoltán és Novák Csaba Zoltán, ezek az előadások szintén megtekinthetők lesznek az Erdélyi Magyar Televízióban.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 8.
Collegium Talentum a külhoni tehetségekért
A Collegium Talentum a határon túl felnövekvő magyar értelmiség bástyája. Egy olyan erő, amely öt országban köti össze a kibontakozó fiatal magyar tehetségeket és az egyes tudományterületek ismert kutatóit, professzorait.
Céluk a külhoni magyar értelmiség-utánpótlást segíteni, és erősíteni a határon túli tudományos, oktatói elitet a kutatói pályát lendületbe hozó távlatok megnyitásával.
A határon túli közel harmincezer magyar egyetemista közül évente a legjobb harmincat kiválasztva, támogatják azokat féléven keresztül átfogó szakmai és pénzügyi támogatással. A doktoranduszok közül belső pályáztatás útján a legjobbak versenyezve vesznek részt, majd a győztes tudósjelöltek egy nyugat-európai tanulmányútra mehetnek el. Támogatási rendszer különlegességét és szakmai erejét a tutorok biztosítják, akik a kollégista által kutatott szakterület tudományos fokozattal bíró elismert képviselői, többségükben egyetemi tanárok Magyarországról és a határon túlról. A 2010-ben indult kollégiumba a 2013. őszi tanévkezdésig kereken száz határon túli mesterképzős vagy doktorandusz nyert felvételt a most beiratkozó 30 új felvettel együtt. A kollégisták közül 53 PhD-hallgató vagy doktorjelölt. A támogatottak tudományterülete a mikrobiológiától az orvostudományig, az atomenergiától az informatikáig, a politikatudománytól a teológiáig számos diszciplínát felölel. Tanulmányaikat a Kárpát-medence 15 városának egyetemein végzik. 2013 első félévében az akkori 49 kollégista 74 tanulmányt, 92 szakcikket és absztraktot jegyzett, továbbá 84 előadást tartott hazai vagy magyarországi szakági konferenciákon. Kilenc kollégista nemzetközi konferencián szerepelt előadóként többek között Rómában, Lisszabonban, Heildelbergben, Kijevben és a törökországi Boluban.
2013. október 12-én a Magyarság Házában (Budapest I. Szentháromság tér 6.) a 2013/2014-es tanév ünnepélyes évnyitóját követően tartják a korábbi évfolyamok kollégistáinak poszter-bemutatóját, valamint az MTA DOMUS Hungarica programja támogatásával megvalósult Aranymetszés 2013 kutatás eredményeinek szakmai fórumát a külhoni magyar tudományos utánpótlás kárpát-medencei helyzetéről. A 2010 és 2013 között támogatott kollégisták közül a legjobbak kutatási eredményeit jelenítjük meg 46 poszteren. A kiállított posztereket szakmai zsűri értékeli két kategóriában. A háromtagú zsűri a tudományos kommunikáció szempontjai, valamint a téma iránti figyelemfelkeltés elérése alapján értékeli a munkákat. A zsűri elnöke Dr. Szendrő Péter egyetemi tanár, az OTDT elnöke, Gózon Ákos az Élet és Tudomány főszerkesztője és Kárpáti Andrea az ELTE TTK Természettudományi Kommunikáció és UNESCO Multimédiapedagógia Központ vezetője. A díjak a humán- és a reáltudományok kategóriában kerülnek kiosztásra. Az 1. helyezettek 50.000 Ft, a 2. helyezettek 30.000 Ft, a 3. helyezettek 20.000 Ft értékű könyvvásárlási utalványban részesülnek. A Collegium Talentum Alumni Klubja mindkét kategóriában 25.000 Ft-os különdíjjal értékeli az általa legjobbnak ítélt posztereket.
Az Aranymetszés 2013 kutatás a Collegium Talentum célterületét jelentő négy szomszédos országban született magyar doktoranduszokat és fiatal kutatók tudományos életbe való integrálódásának irányát és szakmai jövőképüket vizsgálta. A szakmai fórum keretében a kutatás általánosítható, és régiónként specifikus eredményeit mutatják be a vizsgálatot lebonyolító határon túli doktorandusz szervezetek.
A Collegium Talentum működése
A tatabányai székhelyű Edutus Főiskola részeként működő tehetséggondozó program kiemelt feladata a Magyar nemzetpolitikai stratégia eleme című dokumentum alapján olyan speciális minőségi tudást nyújtani a határon túli egyetemisták és doktoranduszok részére, amellyel megállják a helyüket a nemzetközi tudományos életben (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Magyar Nemzetpolitika 3.2.4. pontja).
A Collegium Talentum ösztöndíjat, konferencia-részvételi támogatást, nyelvvizsga-támogatást és félévenként két alkalommal háromnapos továbbképzéseket biztosít (személyiségfejlesztő tréningek, műveltségi előadások, kulturális programok, közösségépítés) a felvett határon túli fiatal egyetemisták és kutatók részére. A kötelező képzési programok megszervezése a kollégium működtetésének egyik legfontosabb és legnehezebb feladata. A szakterületek sokfélesége miatt csak olyan szakmai előadásokat és tréningeket lehet programba állítani, amelyek nem valamely tudományághoz kötődnek, hanem a Collegium Talentum alapértékeinek megvalósítását szolgálják vagy általános módszertani készségfejlesztést biztosítanak. Így az előadások és vitafórumok többsége a magyarságtudattal, a nemzetfejlesztéssel, a közös történelmi és kulturális témákkal foglalkozik.
A képzések másik része készségfejlesztési tréning, amely a fiatal értelmiségiek számára olyan gyakorlati kérdéseket tárgyalt, mint a hatékony kommunikáció, a célra vezető tárgyalástechnika, az önismeret vagy a helyes stressz-kezelés.
A Collegium Talentum küldetése a határon túli magyarság helyben maradása érdekében a magyar anyanyelvű, európai szemléletű értelmiségi utánpótlás biztosítása. A tutor a helyi magyar értékek megőrzésének és átadásának szellemében, illetve az Európára nyitottság jegyében végzi támogató, fejlesztő munkáját. A Collegium Talentum tutor rendszere az ösztöndíjas rendes tanulmányait kiegészítő személyre szabott foglalkozásokra épül. Az ösztöndíjas kötelezettséget vállal, hogy tanulmányi átlageredményével és szakmai-tudományos előrehaladásával folyamatosan bizonyítja rátermettségét.
A Collegium Talentum 2013. évi támogatási rendszere Ösztöndíj tíz hónapon keresztül, amely összeg a kötelező képzési programokon készpénzben kerül kifizetésre és csak személyesen vehető át.
Konferencia-részvételi támogatás egyedi kérvény és elbírálás alapján. A kérvénynek a részletes költségvetést, tutori ajánlást és indoklást is kell tartalmaznia. Csak azokat a kollégistákat támogatjuk, akik előadással vagy poszterrel szerepelnek az adott konferencián. Nyelvvizsga költsége: csak sikeres vizsga esetén kerül kifizetésre. Cél, hogy a kollégiumi támogatás végére legalább egy nyelvből felsőfokú tudásra tegyenek szert a támogatottak. A tutorok a kollégista támogatásáért tiszteletdíjban részesülnek.
A Collegium Talentum működését és támogatásait a Bethlen Gábor Alap biztosítja.
Felvidék.ma
A Collegium Talentum a határon túl felnövekvő magyar értelmiség bástyája. Egy olyan erő, amely öt országban köti össze a kibontakozó fiatal magyar tehetségeket és az egyes tudományterületek ismert kutatóit, professzorait.
Céluk a külhoni magyar értelmiség-utánpótlást segíteni, és erősíteni a határon túli tudományos, oktatói elitet a kutatói pályát lendületbe hozó távlatok megnyitásával.
A határon túli közel harmincezer magyar egyetemista közül évente a legjobb harmincat kiválasztva, támogatják azokat féléven keresztül átfogó szakmai és pénzügyi támogatással. A doktoranduszok közül belső pályáztatás útján a legjobbak versenyezve vesznek részt, majd a győztes tudósjelöltek egy nyugat-európai tanulmányútra mehetnek el. Támogatási rendszer különlegességét és szakmai erejét a tutorok biztosítják, akik a kollégista által kutatott szakterület tudományos fokozattal bíró elismert képviselői, többségükben egyetemi tanárok Magyarországról és a határon túlról. A 2010-ben indult kollégiumba a 2013. őszi tanévkezdésig kereken száz határon túli mesterképzős vagy doktorandusz nyert felvételt a most beiratkozó 30 új felvettel együtt. A kollégisták közül 53 PhD-hallgató vagy doktorjelölt. A támogatottak tudományterülete a mikrobiológiától az orvostudományig, az atomenergiától az informatikáig, a politikatudománytól a teológiáig számos diszciplínát felölel. Tanulmányaikat a Kárpát-medence 15 városának egyetemein végzik. 2013 első félévében az akkori 49 kollégista 74 tanulmányt, 92 szakcikket és absztraktot jegyzett, továbbá 84 előadást tartott hazai vagy magyarországi szakági konferenciákon. Kilenc kollégista nemzetközi konferencián szerepelt előadóként többek között Rómában, Lisszabonban, Heildelbergben, Kijevben és a törökországi Boluban.
2013. október 12-én a Magyarság Házában (Budapest I. Szentháromság tér 6.) a 2013/2014-es tanév ünnepélyes évnyitóját követően tartják a korábbi évfolyamok kollégistáinak poszter-bemutatóját, valamint az MTA DOMUS Hungarica programja támogatásával megvalósult Aranymetszés 2013 kutatás eredményeinek szakmai fórumát a külhoni magyar tudományos utánpótlás kárpát-medencei helyzetéről. A 2010 és 2013 között támogatott kollégisták közül a legjobbak kutatási eredményeit jelenítjük meg 46 poszteren. A kiállított posztereket szakmai zsűri értékeli két kategóriában. A háromtagú zsűri a tudományos kommunikáció szempontjai, valamint a téma iránti figyelemfelkeltés elérése alapján értékeli a munkákat. A zsűri elnöke Dr. Szendrő Péter egyetemi tanár, az OTDT elnöke, Gózon Ákos az Élet és Tudomány főszerkesztője és Kárpáti Andrea az ELTE TTK Természettudományi Kommunikáció és UNESCO Multimédiapedagógia Központ vezetője. A díjak a humán- és a reáltudományok kategóriában kerülnek kiosztásra. Az 1. helyezettek 50.000 Ft, a 2. helyezettek 30.000 Ft, a 3. helyezettek 20.000 Ft értékű könyvvásárlási utalványban részesülnek. A Collegium Talentum Alumni Klubja mindkét kategóriában 25.000 Ft-os különdíjjal értékeli az általa legjobbnak ítélt posztereket.
Az Aranymetszés 2013 kutatás a Collegium Talentum célterületét jelentő négy szomszédos országban született magyar doktoranduszokat és fiatal kutatók tudományos életbe való integrálódásának irányát és szakmai jövőképüket vizsgálta. A szakmai fórum keretében a kutatás általánosítható, és régiónként specifikus eredményeit mutatják be a vizsgálatot lebonyolító határon túli doktorandusz szervezetek.
A Collegium Talentum működése
A tatabányai székhelyű Edutus Főiskola részeként működő tehetséggondozó program kiemelt feladata a Magyar nemzetpolitikai stratégia eleme című dokumentum alapján olyan speciális minőségi tudást nyújtani a határon túli egyetemisták és doktoranduszok részére, amellyel megállják a helyüket a nemzetközi tudományos életben (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Magyar Nemzetpolitika 3.2.4. pontja).
A Collegium Talentum ösztöndíjat, konferencia-részvételi támogatást, nyelvvizsga-támogatást és félévenként két alkalommal háromnapos továbbképzéseket biztosít (személyiségfejlesztő tréningek, műveltségi előadások, kulturális programok, közösségépítés) a felvett határon túli fiatal egyetemisták és kutatók részére. A kötelező képzési programok megszervezése a kollégium működtetésének egyik legfontosabb és legnehezebb feladata. A szakterületek sokfélesége miatt csak olyan szakmai előadásokat és tréningeket lehet programba állítani, amelyek nem valamely tudományághoz kötődnek, hanem a Collegium Talentum alapértékeinek megvalósítását szolgálják vagy általános módszertani készségfejlesztést biztosítanak. Így az előadások és vitafórumok többsége a magyarságtudattal, a nemzetfejlesztéssel, a közös történelmi és kulturális témákkal foglalkozik.
A képzések másik része készségfejlesztési tréning, amely a fiatal értelmiségiek számára olyan gyakorlati kérdéseket tárgyalt, mint a hatékony kommunikáció, a célra vezető tárgyalástechnika, az önismeret vagy a helyes stressz-kezelés.
A Collegium Talentum küldetése a határon túli magyarság helyben maradása érdekében a magyar anyanyelvű, európai szemléletű értelmiségi utánpótlás biztosítása. A tutor a helyi magyar értékek megőrzésének és átadásának szellemében, illetve az Európára nyitottság jegyében végzi támogató, fejlesztő munkáját. A Collegium Talentum tutor rendszere az ösztöndíjas rendes tanulmányait kiegészítő személyre szabott foglalkozásokra épül. Az ösztöndíjas kötelezettséget vállal, hogy tanulmányi átlageredményével és szakmai-tudományos előrehaladásával folyamatosan bizonyítja rátermettségét.
A Collegium Talentum 2013. évi támogatási rendszere Ösztöndíj tíz hónapon keresztül, amely összeg a kötelező képzési programokon készpénzben kerül kifizetésre és csak személyesen vehető át.
Konferencia-részvételi támogatás egyedi kérvény és elbírálás alapján. A kérvénynek a részletes költségvetést, tutori ajánlást és indoklást is kell tartalmaznia. Csak azokat a kollégistákat támogatjuk, akik előadással vagy poszterrel szerepelnek az adott konferencián. Nyelvvizsga költsége: csak sikeres vizsga esetén kerül kifizetésre. Cél, hogy a kollégiumi támogatás végére legalább egy nyelvből felsőfokú tudásra tegyenek szert a támogatottak. A tutorok a kollégista támogatásáért tiszteletdíjban részesülnek.
A Collegium Talentum működését és támogatásait a Bethlen Gábor Alap biztosítja.
Felvidék.ma
2013. október 23.
Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)