Székelyföldi kilátások (A Magyar Tudomány Napja Sepsiszentgyörgyön)
Perspektívák Székelyföldről címmel szervezett szombaton kerekasztal-beszélgetést az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) márciusban alakult sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a megyeháza üléstermében.  
Ezzel csatlakozott az anyaintézmény 13. kiadásához érkezett rendezvénysorozatához. Annak mintájára, ahogyan november 3-án tartják a magyar tudomány napját (1825-ben a pozsonyi országgyűlésen ezen a napon határozták el a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását), 2002 óta a szervezet alapításának évfordulója (1859. november 23–26-a között tartották az alapító közgyűlést Kolozsváron) alkalmából az EME – szakosztályai és fiókegyesületei részvételével – megszervezi a Magyar tudomány napja Erdélyben című fórumát. Az EME minden évben kijelöli a fórum témáját, idén Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel hirdették meg a rendezvényt.
A sepsiszentgyörgyi fiókszervezet kerekasztalán a székelyföldi magyar tudományművelés helyzetéről és feladatairól tanácskoztak a meghívottak. Görög Mihály, a Budapesti Corvinus Egyetem fejlesztési rektorhelyettese, Szabó Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagja, Cziprián Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi Közigazgatási Tanszékének vezetője, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem volt rektorhelyettese, Székely Gyula, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Lázár Ede, a Sapientia csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánhelyettese, valamint Bíró Béla és Pető Mária, a Székely Mikó kollégium matematika-, illetve fizikatanára és Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója Bíró Bo­róka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókszervezete elnökének moderálásával.
Elhangzott: Romániában a tudományos kutatások állami finanszírozása minimális, az önkormányzatok ebben nem érdekeltek, az európai uniós pályázatok elszámolási módszertana ijesztő. Magyarországi támogatást főleg nemzetiidentitás-megőrző tevékenységekre nyújtanak. A romániai oktatásfinanszírozási politika miatt az egyetemek nem tudnak a piaci igényeknek megfelelő képzést nyújtani, ugyanakkor érezhető a kultúrközpont, Kolozsvár elszívó ereje is. Ami a művészeti oktatást illeti, középiskolai szinten pozitív az együttműködés Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Brassó között, de a felsőfokú oktatás igencsak gyerekcipőben jár, főleg a zenei képzés, kivétel a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen zajló képzőművészeti oktatás. A tudomány terén azok a kutatások számítanak, amelyek nemzetközi jelentőségűek, s azok a tanulmányok értékelhetőek, amelyek nemzetközileg jegyzett kiadványokban jelennek meg. Nagyrészt pénzkérdések merülnek fel, de személyi gondok is akadnak, például fiatal tehetségeket elüldöztek Székelyföldről.
Mint megfogalmazták, jó lenne véget vetni az olyan megkülönböztetésnek, hogy melyik egyetem magyarabb a másiknál, és a valós kérdésekkel kellene foglalkozni. Érdemes lenne kihasználni azt a stratégiai helyzetet, amit a székelyföldi magyar tanintézmények nyújtanak, valamint a Románia és Magyarország közötti közvetítő szerepben rejlő lehetőségeket. Kisebb vita is kialakult a BBTE és Sapientia képviselői között a párhuzamokról, átfedésekről, hisz egy térségből származnak a diákok. Székely Gyula bejelentette, a Sapientia új kart, mezőgazdász és erdészmérnöki szakot indít Sepsiszentgyörgyön az egykori traktoriskola, legutóbb Gámán János Szakközépiskola székhelyén, folynak a munkálatok, jövő tanévtől el kell kezdeni az oktatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 magyar év értékelése Pécskán
Klebelsberg-nap, az emlékezés jegyében
Szombaton a pécskai 2-es Számú Általános Iskola dísztermében került sor a Klebelsberg-nap idei rendezvényére. A szervező, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület nevében az elnök, Nagy István köszöntötte a mintegy 40 résztvevőt, majd ismertette a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában című visszatekintő programját, amely értékeli az elmúlt 25 év történéseit az RMDSZ pécskai és Arad megyei elnökei, illetve az Arad és Temes megyei parlamenti képviselői, szenátora bukaresti törvényhozásban végzett munkáját.
A kezdetektől napjainkig
Tekintve, hogy Nagy István részt vett a pécskai szervezetnek 1989. december 28-i megalapításában, amikor is a 160 személy részvételével a szervezet elnöki tisztségébe választották, a kezdetről beszélt: újra beindították a 2 éve megszűnt Búzavirág néptánccsoportot, az 1990-ben megszervezett parlamenti választásokon az RMDSZ listája 2500 szavazatot kapott. Az 1992-es helyhatósági választásokon a 19 tagú tanácsban az RMDSZ 7 mandátumot szerzett. Beindították a Pécskai Újságot, ami 10 év alatt 74 számban jelent meg. 1997-ben a községben még több magyar élt, mint román. A közművelődési munkát nagyban segítette az 1991-ben a településre került ft. Heinrich József katolikus plébános, aki a községi tanács és a hívek segítségével körbekerítette a templomot. Mivel az elkerített rész magánterületnek számított, 2000-ben leleplezhették gr. Klebelsberg Kunó mellszobrát, a templom falán több, kiemelkedő pécskai személyiség emléktábláját, és az I. világháborús emlékművet is leleplezhették.
Tőle az RMDSZ elnöki tisztséget Csepella János vette át, mivel azonban ő nem volt jelen, az utána következett Kocsik Imre számolt be a pécskai közművelődési élet támogatásáról, az utóbbi években alaposan megcsappant RMDSZ-es városi tanácsosok – jelenleg maga és ifj. Zágoni Szabó András – által kifejtett munkáról, közösségépítésről.
Bölöni György jelenlegi péskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos a fordulat utáni lelkesedésről beszélt, amikor a pécskai szervezetben ő gazdasági alelnök lett, noha nem voltak gazdasági tapasztalatai. Nem csak neki, de az akkori községi tanácsosoknak is újszerű dolgokkal kellett foglalkozniuk. Arra jól emlékszik, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után nemcsak a magyarságnak a szabadsághoz való hozzáállásában, hanem a többségi nemzetnek a magyarsághoz való viszonyában is gyökeres változás történt. 1994-től Tokay György képviselői irodájában dolgozott, ahol betekinthetett a politikába, de a pécskai közéletben is megpróbált állandóan jelen lenni, ahol ft. Heinrich József plébános és dr. Pálfi Sándor körzeti orvos sokat tettek ez ügyben. A pécskai magyarságnak a rendszerváltás óta van megyei tanácsosa, előbb ft. Heinrich József, utána Csepella János, manapság maga tölti be a tisztséget. Pécskán mindig az RMDSZ, az egyház és a civilszervezetek mozgatták a közművelődési életet. Idén 41 magyar rendezvény szerepel a város programjában, amelyeket a helyi tanács és a polgármesteri hivatal rendszeresen támogat.
Megyei elnökök visszaemlékezései
A programvezető Nagy István a pécskai tisztségviselők után felkérte a megyei rangú RMDSZ-elnököket a visszaemlékezésre.
Hosszú Zoltán ügyvéd jól emlékszik az 1989-es aradi eseményekre, amikor is tudtak a temesvári megmozdulásokról, vérontásról. Ennek hatására december 21-én nagy tömeg gyűlt össze az aradi városháza előtt, ahol beszédeket mondtak, de éjszakára az emberek hazamentek, csak mintegy 100-an maradtak a helyszínen – félő volt, hogy letartóztatják őket. Nem történt meg. Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze tiltakozni, ugyanakkor elterjedt a hír, hogy az Óraműszer-gyárból tiltakozó menet indult el, amihez a Szerszámgépgyár és a Vagongyár munkásai is csatlakoztak. A városháza elé érve terjedt el a hír, hogy a Ceauşescu-házaspár elmenekült, megalakult a Nemzeti Megmentési Front. Hosszú Zoltán felkereste Matekovits Mihályt, majd a volt kultúrafelelős Kocsik Józsefet, akivel Kovách Géza társaságában elmentek Ujj Jánoshoz, szervezkedni. Másnap, temesvári mintára, megalakították az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának a Bizottságát, aminek 10 pontba foglalták a követeléseit. A már Jelen nevű napilapban lehozták a felhívást, miszerint a szerkesztőség 8. szobájában várják a magyarok csatlakozási szándékát. Amikor megtudták, hogy Bukarestben alakul a Rámánia Magyar Demokrata Szövetség, annak december 26-án megalakították az Aradi Szervezetét. Az alakuló ülésen megválasztották az ideiglenes intéző bizottságot: Hosszu Zoltán elnök, Cziszter Kálmán és Tokay György alelnökök, Ujj János titkár, míg tagként Balta János, Bütte Mária, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula képezték a vezetőséget. Az eredeti 10 pontot 12-re bővítették, amelyekből néhány még manapság sem teljesült. Később, szenátorként nem igazán tudta ellátni a megyei elnöki teendőket, ezért 1991-től Cziszter Kálmánnal társelnökként, utána Cziszter egyedül vezette a szervezetet.
Cziszter Kálmán szerint, még nem volt alkalom a megyei szervezet 25 éves munkáját kiértékelni, de reméli, hogy az évfordulóra össze fog állni. Sajnálatos, amiért a Temesvári Kiáltvány szelleme nem érvényesült, vagyis az egykori pártaktivistáktól, besúgóktól nem vonták meg a közszereplés jogát. Cziszter Kálmán nagy szeretettel gondol vissza Pápai Sándor jogászra, aki alapos tapasztalatával nagyon sokat segített a demokratikus berendezkedés első éveiben. Komoly sikernek tartja a 12 pontban is szerepelt, Szabadság-szobornak az elnöksége idején történt várfogságból való kiszabadítását, illetve, hogy 1996 óta Aradnak, Bognár Levente személyében folyamatosan van magyar alpolgármestere.
Király András ott volt az 1989-es eseményeken, de valahogy nem került előtérbe, a szervezet választási kampányait vezette. 2001-ben felkérték a megyei szervezet vezetésére, amiben kiemelkedő időszak volt a 2001–2004. között az SZDP-vel kötött egyezségnek a hozadéka: 2004 áprilisában a Szabadság-szobornak az újraállítása; sikerült aszfaltburkolatot húzni a Pécska–Kispereg közötti útra, de a Státus Iroda beindítása is nagy lendületet adott a magyarsággal való kapcsolattartásnak. Bognár Levente alprefektussága idején beindult a vidékjárás. 2004. csúcsév, hiszen a megyei szervezetnek alprfektusa, megyei tanácsi alelnöke, illetve aradi alpolgármestere is volt. Markó Béla és Takács Csaba kidolgozták a szervezeti működés kereteit, a HEKT (Helyi Elnönök Konzultatív Tanácsa) mellett létrehozták a Kulturális Autonómia Tanácsot is, amivel a civilszervezeteket próbálták megcélozni. Ami a szervezeten belüli platformokat illeti, az egy tábor, több zászló elvet vallja.
Király Andrástól Bognár levente vette át a megyei elnöki tisztséget. Elöljáróban köszönetet mondott Nagy Istvánnak a fórum megszervezéséért. A szervezetben 1992-től vállalt feladatot, előbb alprefektus, 2000-től Arad alpolgármestereként szolgálja az itt élő közel 16 ezer fős, míg RMDSZ megyei elnökként a megye, mintegy 37 ezer fős magyarságát. Nem csak a városi, de a megyei tanácsban a koalíciós partnerek támogatásával rendszeresen megpróbálják előteremteni a magyarlakta települések fejlődése, az anyanyelvű oktatási intézmények korszerűsítése céljaira, illetve a közművelődési rendezvényekhez szükséges támogatásokat.
Hogyan látszott a törvényhozásból?
A Megyei elnökök visszaemlékezései után Nagy István köszönetet mondott a hozzászólásokért, sajnálattal jegyezte meg, hogy a beszámolók alatt egy ideig a nézők között látta Antal Péter polgármestert is, akinek személyesen akarta megköszönni Pécska Város Tanácsának és Polgármesteri Hivatalának a rendezvény anyagi támogatását, de a 2-es Számú Általános Iskola vezetőségének is megköszönte a vendéglátást, illetve az étterem használatát. A kávészünetet követően a parlamenti képviselők visszaemlékezéseit hallhattuk, amelyeket Nagy István a betegsége miatt távol maradó Tokay Györggyel készült beszélgetés filmjével óhajtott kezdeni, ami azonban technikai okok miatt nem sikerült. Ezért Hosszu Zoltán emlékezett vissza hatéves szenátori mandátumának az eseményeire. Első alkalommal 36 ezer szavazatot kapott, ami azonban az 1992-es választásokra alaposan csökkent, de a visszaosztásból újra bejutott. Barabás Béla után Arad megye első magyar szenátora volt. Kiemelte az új Alkotmány elkészítésének a munkálatait, amikor több társával sérelmezte az egységes nemzetállam megnevezést előíró I. cikkelyt. Munkája során számos kivizsgáló bizottságnak volt a tagja, így az 1989-es vérontásokat, de a kétszeri bányászjárást kivizsgáló bizottságoknak is. Ami az elsőt illeti, kiderült, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen államcsíny volt, amit a II. garnitúrás kommunista vezetők hajtottak végre a hatalom ellen, míg a bányászjárásokat Iliescu és csapata szervezték.
Ezt követően, Nagy István felolvasta a dr. Bárányi Ferenc Temes megyei parlamenti képviselő által írt, az 1990–2000. közötti időszakot felölelő, alapos beszámolót. Ebben kiemelkedő szerep volt, amikor 1995-ben frakcióvezetőként, 7 törvénytervezet nyújtott be, amelyekből 3-at elfogadtak, 1998-ban pedig egészségügyi miniszterként próbálta megreformálni az ország egészségügyét. 1992-től a Máltai Segélyszolgálat országos elnökségi tagja, író, fontos közéleti személyiség, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tagja.
Király András nehéz feladat előtt állt, amikor a tízéves mandátuma idején komoly elismerést kivívott Tokay Györgynek a nyomdokaiba kívánt lépni. 2004-től az oktatási, sport és tudományos bizottságban dolgozott, majd koalícióra léptek a Tăriceanu-kormánnyal. Ennek a jóvoltából aszfaltos út kerülhetett a nagyvarjai, a szentpáli és a bélzerindi bekötő utakra, de beindult a sportcsarnok-építő program is, ezért Kisiratoson, Nagyiratoson, Majláthfalván, de Pécskán is kis méretű, míg Simonyifalván olimpiai mérető sportcsarnok épülhetett, de az aradi képviselői iroda is jól működött. 2006-tól kormányválság volt, de az SZDP külső támogatásával, 21%-os parlamenti háttérrel is kormányozni tudtak. Parlamenti munkája alatt 26 plénumbeli felszólalást tett, de elérte az anyanyelvű iskolákba ingázó diákoknak a költségtérítését, illetve az ott oktató tanítóknak plusz 4 órás többletfizetést.
Faragó Péter bevallotta: a 2008-ban bevezetett új választási törvény kiszámíthatatlanságának a következtében jutott a képviselőházba. A gazdasági világválságról tudomást venni nem akaró kormány 2009-ben szembesült a szomorú valósággal, ezért a 2010-ben meghozott megszigorítások nem csak a kormány, de az RMDSZ nimbuszának is ártottak. A 2011-ben elfogadott oktatási törvény megfelelő keretet biztosít az anyanyelvű oktatásnak is. Ugyanakkor Cseke Attila egészségügyi miniszterként lerakta az egészségügy reformjának az alapjait. A 2011-ben leköszönt Markó Béla szövetségi elnök helyét Kelemen Hunor vette át. A 2012. parlamenti választások alkalmával az Arad megyében begyűlt jóval több szavazat dacára, a szerencse a temesvári jelöltnek kedvezett, Arad megye parlamenti képviselet nélkül maradt.
Interetnikus pártban a perspektíva? 
Bakk Miklós politológus, a BBTE előadótanára igen érdekes megközelítésben elemezte ki az RMDSZ 25 éves politizálását. A különböző lehetőségek latba vetésével eljutott az erdélyi interetnikus párt létrehozásában rejlő lehetőségekig, amihez több, jelen lévő politikus is hozzászólt, kételyeinek adott hangot. Moldován János nyugalmazott biológiatanár kétszer is kifejtette bölcsességen alapuló, talpraesett véleményét, külső szemlélőként véleményt mondott Toldi János, az ülésen részt vevő makói küldöttség vezetője is.
Miután Nagy István minden résztvevőnek átadta az V. Klebelsberg-füzetet, ami a tavalyi eseményt tartalmazza, kivonultak a templomkertbe, ahol az RMDSZ helybeli és megyei szervezetei, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, valamint Makó Város Önkormányzata részéről koszorúkat helyeztek el gr. Klebelsberg Kunó mellszobránál.
A rendezvény a szervezők által adott közös ebéddel, kellemes együttléttel zárult. Nagy kár, hogy a tartalmas rendezvény nem csábított sokkal nagyobb számú érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A néprajzkutató iskolája a terepmunka (MTA-díj Kinda Istvánnak)
Az őseik örökségét éltető közösségek sokat tehetnek azért, hogy a hagyományok fennmaradjanak, de egy kicsit bátorítani kell őket, ráébreszteni: amit tudnak, az érték, arra szükség van, néprajzosként ebben is látom a magam szerepét – vallja Kinda István, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzos muzeológusa, aki nemrég átvette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága által odaítélt Fiatal Kutatói Díjat társadalomtudományi kategóriában. A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából Temesváron tartott rendezvényen részt vett és előadást tartott Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Török Ádám, az MTA főtitkára is. A kitüntetés kapcsán beszélgettünk Kinda Istvánnal.
– A kutatás, tanulmányok írása és közzététele, tudományos kiadványok szerkesztése mellett fontosnak tartja, hogy ne csak a néprajzos szakmával ismertesse a kutatott terület eredményeit, hanem visszavigye abba a közösségbe, ahol azt tanulmányozta. A cél egyértelmű, milyen hatásra számít e tekintetben?
– A Székely Nemzeti Múzeumhoz kerülve hagyományos mesterségekkel, népi iparral foglalkoztam. Ebből elsősorban tudományos publikációk születtek, de egyre fontosabbnak láttam, hogy ezeknek a foglalkozásoknak ne csak társadalmi hátterét vagy gazdasági mozgatórugóit tárjam fel, hogy miként lehet belőlük megélni, hanem fenntartható, felújítható foglalkozásként tekintsenek rá azok, akik művelik, ne szégyellnivalóként, hanem igazi értékként lássák, amelynek birtokosai. Amellett, hogy ezeket a kutatásaimat a szakma számára megírom, nagyon fontos, hogy ismeretterjesztő előadások során minél több helyen bemutassam az eredményeket. Az elmúlt két esztendőben huszonöt-harminc ilyen ismeretterjesztő előadást tartottam különböző falvakban. Kiemelném a csernátoni IKA ifjúsági egyesülettel közösen szervezett előadásokat, amelyeket cigányoknak tartottam cigányokról, a cigány kultúráról. Helybeli roma embereknek beszéltem a népcsoport eredetéről, a hagyományokról, az életmódról, tükröt tartottam eléjük, máshol pedig egy-egy mesterséggel kapcsolatos kutatásaimat ismertettem. Ez abban is segíthet,  hogy a hagyományok feledésbe merülése kitolódjon, talán egészen addig, amíg egy néprajzos megjelenik a terepen, és kezd érdeklődni iránta, dokumentálja. Ha az emberek látják, hogy figyelnek rájuk, megerősödnek abban, hogy amit ők tudnak, az érték, arra szükség van. Az eddig kutatott mesterségek esetében azt láttam, nincs igazán kereslet ezekre a termékekre, viszont él az emberekben a remény, hogy talán, ha ismertebbé válnak, ha egy kicsit bekerülnek a közbeszédbe, vagy a  tudományos szféra beszél az ő tudásukról, lehet esély arra, hogy néhány mesterember tovább folytathassa a szakmáját. Eddig a téglavetést, a mészégetést, a cserépvetést, a szénégetést, a kőfaragást és a kerékkészítést kutattam. Ezek eredményeiből Vargyasi Leventével filmet készítettünk, de talán tíz évre is tervezhető, amíg még jó néhány mesterséget tanulmányozok.
Kinda István nemcsak a hagyományos mesterségek kutatója, doktori dolgozatát az egyház és a pap társadalmi szerepe a moldvai csángó falvakban témáról írta, vezető muzeológusa volt a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumnak, rendezője a gorzafalvi állandó kiállításnak, szerzője és társszerzője több társadalom-néprajzi kiadványnak. Az erdőszentgyörgyi születésű, Havadtőn nevelkedett Kinda egy havadtői civil csoportosulással XIX. századi faragott sírköveket állít helyre, úgy tartja, egyfajta paraszt-Házsongárd alakítható ki a település régi temetőjében.
A Fiatal Kutatói Díj odaítélése alkalmából róla írt laudációban Pozsony Ferenc, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének professzora, az MTA külső tagja többek között megállapítja: „Kinda István nemcsak kiváló kutató, hanem alapos filológus is. Számos bibliográfiai adatbázis szerzője vagy társszerkesztője. A Székely Nemzeti Múzeum tudományos tanácsának elnöke, a szakmai életben igencsak elismert Acta Siculica című évkönyv tudományos színvonalát alapvetően meghatározó főszerkesztője. Eddig 5 önálló kötete jelent meg, további 14 kiadvány igényes szerkesztője, s még további 7 lektora. Különböző hazai és külföldi szakperiodikákban és kötetekben összesen 63 dolgozata, tanulmánya jelent meg. Legújabb kutatási eredményeit összesen 42 hazai és 13 nemzetközi rangos rendezvényen mutatta be. (...) Kinda István nemzedékének alaposan felkészült, nagy munkabírású, a szakmai életben elismert, megbecsült, kiváló és korszerű eredményeket elért fiatal néprajzkutatója, muzeológusa.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ízelítő mai tudományágak ismeretskálájából
A múlt héten Kolozsváron zajlott le a 13. Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat. Az alábbiakban a plenáris ülésen elhangzott előadások kivonatait közöljük.
Paládi-Kovács Attila (akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Domus Hungarica Scientiarum et Artium Kuratórium elnöke):
Programok, távlatok, kétségek – avagy versenyfutás a mai tudásiparban
A tudományos kutatásban a 20. század elejétől fogva, különösen a háborúk idején éleződött ki az országok és a nagyvállalatok kutatóműhelyei közötti verseny. A nemzetközi verseny mellett a globalizálódó világban parancsoló szükség a nemzetközi együttműködés is, mivel a világ előtt álló kihívásokra az emberiség csupán összefogással képes választ adni. A tudományos kutatás már évtizedek óta versenyt fut az idővel is, hogy megtalálja a jövő új energiaforrásait, megállítsa a globális felmelegedéssel fenyegető klímaváltozást stb.
Európa és Magyarország kiemelten kezeli a tudásiparban mind a nemzetközi együttműködés, a kooperáció, mind a verseny támogatását. Erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az EU országai képesek legyenek helytállni a tudományos kutatás és innováció világméretű versenyében. Az előadás szól a magyar tudomány erőfeszítéseiről a tudásutánpótlás biztosítása, az infrastruktúra fejlesztése, a kutatási programok pályáztatása és finanszírozása terén. Ismerteti a versenyképesség fokozását célzó Lendület Fiatal Kutató Program célkitűzését, végül két bölcsészettudományi program kezdeti eredményeit.
Uray Zoltán (sugárbiológus, az MTA külső tagja):
A kémiai és biológiai sugárvédő anyagok felhasználási lehetőségei
Bevezetőként a szerző megemlékezik Hőgyes Endréről a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum Egyesület világhírű orvos kutatójáról, szerepéről az EME Természettudomány Szakosztályának megalakításában és magyar orvos- radiológia és sugárbiológia megalapozásában.
A dolgozat további részeiben tárgyalja az embereket érő természetes és mesterséges sugárterheléseket, az ionizáló sugárzások biológiai hatásmechanizmusait és egészségügyi hatásait. Ismerteti a sugárkörnyezetben dolgozó foglalkozási csoportokat, a sugárvédelem alapelveit és megvalósítási lehetőségeit.
Mint a sugárvédelem egyik potenciális lehetőségét, bemutatja a sugárvédő anyagok szerepét és a legfontosabb humán használatra alkalmas sugárvédő anyagokat. Részletesen tárgyalja a legismertebb és a FAD által humán alkalmazásra javasolt Amifostine /WR 2721/ farmakológiáját és alkalmazási lehetőségeit az onkológiai sugár-, illetve kemoterápiában. A dolgozat befejezéseként négy táblázatban felsorolja a kísérleti és klinikai vizsgálatok alatt álló sugárvédő anyagokat, ismertetve ezek potenciális hatásmechanizmusát.
Szabadság (Kolozsvár)

Helytörténeti konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Helytörténeti konferenciával ünnepelték a Magyar Tudomány Napját Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota kistermében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás (Történész) Egyesület (BTE) szervezte, Maros megye és Marosvásárhely történetéből című tudományos ülésszakon 12 történész ismertette legújabb kutatási eredményeit.
A tudományos fórumot Simon Zsolt, az EME Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Loránd, a BTE elnöke nyitotta meg, majd Györfi Zalán régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa Középkori fegyverek a Felső-Maros mentén (14–16. század) című előadását hallhatták a jelenlévők. Weisz Szidónia, a Teleki-Bolyai Könyvtár könyvtárosa Hűség és lázadás címmel tartott előadásában a Somkeréki erdélyi család három generációjának a királyi hatalomhoz fűződő kapcsolatát elemezte. Simon Zsolt, a Gheorghe Şincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézet főmunkatársa a marosvásárhelyi süveggyártócéh 1653. évi szabályzatán keresztül ismertette a céh történetét. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a radnóti kastélyon megmaradt II. Rákóczi György és Báthori Zsófia házassági címerét mutatta be. Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka az ernyei reformátusok orgonatörténetét ismertette. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója az erdélyi románok egyházjogi helyzetét mutatta be az 1848-as és 1849-es nemzeti zsinat tükrében.
A konferencia második részében Bányai Réka, a Téka könyvtárosa előadása során arra kereste a választ, hogy milyen rendezvényeknek és szórakozási lehetőségeknek adott teret Marosvásárhely 1914–1918 között. Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja Székelyföld a háború forgatagában 1916 őszén címmel tartott előadásában vázlatosan ismertette az 1916-os román katonai megszállás Székelyföldre és Dél-Erdélyre gyakorolt negatív hatásait. Koszta István csíkszeredai hadtörténész az 1916-ban Selye és Szováta között a Nyárád és a Küküllő közötti dombvonulat nyugati gerincén kiépített védvonalon kitartó 39. hadosztály kassai, 9. gyalogezredének II. zászlóaljának történetét vázolta fel. László Loránd, a Teleki Téka munkatársa az 1916-os román betörés utáni menekülés és visszatérés körülményeit mutatta be a Maros-Torda vármegyei református lelkészek jelentésein keresztül. Novák Csaba Zoltán, a Gheorghe Şincai Kutatóintézet munkatársa az 1989-es 1990-es események során és után történt politikai elitváltás mozzanatait ismertette az első szabad választásokig. A tudományos ülésszakot Lázok Klára, a Teleki Téka ügyvezetője Egy tudós könyvtáros párhuzamos életei. Farczády Elek és a Bolyai Dokumentációs Könyvtár útkeresései az ötvenes években című előadása zárta.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A KMKF is elítéli az erdélyi magyarokat ért jogsértéseket
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) javasolja, hogy az Országgyűlés nyilvánítsa a magyar szórvány napjává november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésnapját. Egyebek között ezt tartalmazza a fórum pénteki budapesti ülésén elfogadott zárónyilatkozat, amelyben sikeresnek ítélik a külhoni magyarság részvételét a magyarországi választásokon, ugyanakkor elítélik az erdélyi magyarságot a közelmúltban ért jogsértéseket. 
Az MTI-hez eljuttatott dokumentum alapján a résztvevők azt javasolják, november 15-e legyen az a nap, amikor az összefogás jegyében a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra, rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, és közösségépítő programok révén. Jelezték: Erdélyben 2011 óta, Kárpát-medence szerte pedig 2013-től ünnepelik a magyar szórvány napját ezen a napon.
A KMKF üdvözli, hogy a május 6-án megalakult magyar parlament – Magyarország történelmében – az első képviselőház, amit az általános, titkos és egyenlő választójog alapján, a határon túli magyarság részvételével választottak meg, és az egész nemzetet képviseli. A fórum eredményesnek tartja a külhoni magyar állampolgárok részvételét a magyarországi választásokon, ami még teljesebbé teszi a magyarság közjogi egységét.
Kövér: esély nyílhat, hogy mindannyian magyarok legyünk Az Országgyűlés elnöke szerint esély nyílhat a következő esztendőkben arra, hogy alapvető nemzeti kérdésekben mindenekelőtt „mindannyian magyarok legyünk", és csak másodsorban jobboldaliak, baloldaliak, konzervatívok vagy liberálisok. Erről Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki plenáris ülésén beszélt a Parlamentben, kiemelve: ha így lesz, annak mindenki nyertese lesz határon innen és túl egyaránt. A KMKF-nek a következő négy évben ezt a célt kell szolgálnia, miként tette azt az elmúlt tíz esztendőben is – tette hozzá. Kövér László köszöntőjében beszélt arról is, hogy a napjainkban Ukrajnában zajló történéseket sokan ukrán–orosz területi vitának tartják, és vannak akik mindezt amerikai–orosz érdekharcnak minősítik. Ő azok véleményét osztja, akik az ukrajnai geopolitikai küzdelmek egyik nagy tétjének Európa, az Európai Unió önrendelkezési joga és képessége megerősítését vagy elveszítését tartják.
A KMKF sikeresnek értékeli a magyar pártok szereplését a Kárpát-medence országaiban lezajlott parlamenti, európai és helyhatósági választásokon.
Külön értéke van annak, hogy az európai parlamenti választások eredményeként nem uniós országok magyar közösségei, így a vajdasági és a kárpátaljai nemzetrészek is képviselőt küldhettek Brüsszelbe – olvasható az ötoldalas dokumentumban.
A tíz éve létrehozott plénum üdvözli, hogy a honosítási és visszahonosítási folyamat révén immár 680 ezer honfitárssal, közülük 630 ezer esküt tett magyar állampolgárral bővült a magyar nemzet.
A KMKF üdvözli a magyar kormány azon szándékát, hogy a nemzetegyesítést a határok átjárhatóságának javításával, benne a határátkelők számának jelentős növelésével kívánja megvalósítani.
A fórum támogatja a romániai magyar közösség azon törekvéseit, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, anyanyelvét szabadon használhassa, ugyanakkor tiltakozik a román hatóságok hozzáállása és ismétlődő jogkorlátozó, megfélemlítést célzó intézkedései ellen.
Elfogadhatatlannak tartják, hogy a bukaresti szenátusban elfogadták azt a törvénytervezetet, amely bűncselekménynek minősítené, és magas pénzbírsággal büntetné a más államok zászlóinak „szabálytalan” kitűzését Romániában. Reményüket fejezik ki, hogy a képviselőház nem szavazza meg az erről szóló törvénytervezetet.
Elítélik a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium visszaállamosítását, amivel Románia megsértette a saját alkotmányát, a demokratikus joggyakorlatot, az Emberi Jogok Európai Egyezményét és a restitúciót szabályozó kormányhatározatában vállalt kötelezettségeit, és amivel egyszersmind fenyegeti minden romániai egyház jogi helyzetét is.
Jelezték: minden jogi és erkölcsi támogatást megadnak a Romániai Református Egyház Erdélyi Egyházkerületének és az érintetteknek, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához történt fellebbezése sikeres legyen, és jogos tulajdonát visszaszerezze.
A KMKF aggodalommal veszi tudomásul, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozatának megalakítása kapcsán kialakult vita továbbra sem rendeződött. Elítéli az egyetem román vezetésének intoleráns, a megoldást ellenző megnyilvánulásait. Javasolja, hogy az erdélyi magyar tudományos világ képviselői kérjék az MTA elnökét, vizsgálja meg a közvetítés lehetőségét. Támogatják az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit és alkotmánymódosító szándékait.
A fórum csalódottságának ad hangot, hogy a szlovák alkotmánybíróság többszöri halogatás után ismételten nem hozott érdemi döntést a szlovák állampolgársági törvény kifogásolt rendelkezései ügyében.
Reményét fejezi ki egyúttal, hogy a szlovák törvényhozás olyan értelemben módosítja a vonatkozó jogszabályt, amely megszünteti a Szlovákiában élő nemzeti közösségek identitásának megélését gátló adminisztratív korlátozást, és lehetővé teszi számukra a nemzetiségük szerinti állampolgárság felvételét is. A KMKF külön üdvözli, hogy a Magyar Közösség Pártja országosan a harmadik legerősebb pártként zárta az önkormányzati választásokat.
Üdvözlik, hogy Szerbia január 21-én megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, s hogy a magyar–szerb megbékélési folyamat újabb eredményeként a szerb kormány megszüntette a Csúrog, Zsablya és Mozsor teljes magyar lakosságát háborús bűnössé nyilvánító közigazgatási határozatok hatályát, amivel az ország jogrendjéből maradéktalanul kikerült a kollektív bűnösség elve. A fórum egyúttal kifejezi reményét, hogy a kormánydöntés a folyamatban lévő rehabilitációs eljárások felgyorsulását eredményezi.
Kiemelték: a KMKF elkötelezett a szuverén, független, európai és demokratikus Ukrajna mellett, amely garantálja a területén élő népcsoportok, köztük a kárpátaljai magyarság biztonságát, kollektív jogainak gyakorlását és anyaországi kapcsolatainak fejlesztését; ezért támogatja Ukrajna európai orientációjának erősödését és sikerét.
A fórum ugyanakkor aggodalmát fejezi ki az ukrajnai helyzet miatt, elítéli a konfliktusok megoldásában az erőszak alkalmazását, a véres konfrontáció helyett pedig a tárgyalásos rendezést támogatja. A KMKF reméli, hogy Ukrajnában rövid időn belül a háborút felváltja a béke, az ország stabil demokratikus jogállammá alakul, amelyben a nemzeti kisebbségek jogai az európai normáknak megfelelően szavatolva vannak. Továbbra is támogatják a magyar többségű választókerület visszaállítását Kárpátalján – írták.
Székelyhon.ro

Csíkiak a Prima Primissima díjazottjai között
Tizenkettedik alkalommal vehették át a Prima Primissima díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a budapesti Művészetek Palotájában megtartott pénteki gálaesten. Két díjazott Székelyföldön született.
A magyar tudomány kategóriában Barabási Albert László Csíkkarcfalván született fizikus, a hálózatelmélet kidolgozója nyerte el a nagydíjat, a magyar népművészet és közművelődés kategóriában pedig Sárosi Bálint népzenekutató, aki Csíkrákoson látta meg a napvilágot.
A magyar irodalom kategóriában Turczi István költőnek, írónak, a magyar népművészet és közművelődés kategóriában Sárosi Bálint népzenekutatónak, a magyar zeneművészet kategóriában pedig Sztevanovity Dusán dalszövegírónak, zenésznek ítélték oda a díjat. A képzőművészet kategóriában Konok Tamás festő- és szobrászművész, a magyar oktatás és köznevelés kategóriában a Fővárosi Állat- és Növénykert, a magyar sport kategóriában Polgár Judit sakkozó lett Prima Primissima díjas. A magyar építészet kategóriában Pálfy Sándor építész, a magyar tudomány kategóriában Barabási Albert László fizikus, a magyar sajtó kategóriában az On the Spot (Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilm sorozata), a magyar színház- és filmművészet kategóriában pedig Csomós Mari színművész kapta az elismerést. A közönségdíjat a Jászság Népi Együttes kapta.
Gundel Takács Gábor és Novodomszky Éva, a gála házigazdái emlékeztettek, a közönség által kiválasztott közönségdíjas továbbra is az alapító Demjén Sándor felajánlásából részesül jutalomban. Demján Sándortól az elmúlt évtől Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója vette át a kuratórium elnökségét, magas láza miatt azonban idén nem tudott személyesen részt venni a díjátadón. Helyette Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke mondott köszöntőt, amelyben hangsúlyozta: „ünnepről” jött, és „egy nagy ünnepre” érkezett. Beszámolója szerint az 1989 februárjában megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója ugyanis Barcelonában a 25 évvel ezelőtti eseményekre emlékező rendezvényen képviselhette Magyarországot, és idézhette meg a magyar nemzet akkori vezetőinek lépéseit, akik 25 évvel ezelőtt „bátor, előremutató, életet jelentő” döntéseket hoztak – közölte.
Kozma Imre atya a díjátadóra utalva hangsúlyozta: „a mai este nagy lehetőség, hiszen csillagok gyűlnek, és fényt árasztanak nekünk mindannyiunk örömére”, így sikerülhet legyőzni a pesszimizmus, a gyűlölködés, az igazságtalanság jelentette sötétséget.
Barabási Albert László fizikus, mérnök 1967-ben Csíkkarcfalván született, egyetemi tanulmányait 1986–1989 között a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1991-ben fizikából végzett mesterképzést, fraktálelméletből diplomázott. Tudományos fokozatot 1994-ben a Bostoni Egyetemen szerzett. Ezután az IBM alkalmazta, itt került közelebbi kapcsolatba a később szakterületévé vált hálózatelmélettel. A csíki származású világhírű tudós az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem professzora volt 2007-ig. Jelenleg Bostonban dolgozik a Northeastern Egyetemen és a Harvardon. 2007 óta a Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának (Center for Complex Network Research) vezetője. 2003 óta az Amerikai Fizikai Társaság, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia, 2007 óta pedig az Academia Europaea tagja. Behálózva című könyvét 13 nyelvre fordították le, és több országban felkerült a bestseller listára.
Az 1925-ben Csíkrákoson született Sárosi Bálint Széchenyi-díjas népzenekutató, a zenetudományok akadémiai doktora sokoldalúan művelt tudós, ugyanakkor a gyakorlatban is otthonos: valamennyi népi hangszer ismerője, tudója, előadója. Az első volt, aki Magyarországon tudományos elmélyedéssel tanulmányozta a teljes magyar írástalan hagyományos zenét, beleértve az úgynevezett cigányzenét és a cigányzenészek szerepét is, és foglalta össze több kötetben az elért tudományos eredményeket. Emellett az Innsbrucki, illetve a Göttingeni Egyetem vendégprofesszora is volt. Több kitüntetést kapott, többek között a Munka Érdemrend Aranyfokozatát, a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét és Elnöki Aranyérmet.
A Prima-díjasok 5 millió forint, a Prima Primissimák 15 millió forint jutalomban részesülnek, a közönségdíj értéke szintén 15 millió forint.
Székelyhon.ro

November 15., a magyar szórvány napja (Budapesten ülésezett a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma)
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) javasolja, hogy az Országgyűlés nyilvánítsa a magyar szórvány napjává november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésnapját. Egyebek között ezt tartalmazza a fórum tegnapi, budapesti ülésén elfogadott zárónyilatkozat, amelyben sikeresnek ítélik a külhoni magyarság részvételét a magyarországi választásokon.
A résztvevők azt javasolják, november 15-e legyen az a nap, amikor az összefogás jegyében a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák és közösségépítő programok révén. Jelezték: Erdélyben 2011 óta, Kárpát-medence-szerte pedig 2013-től ünneplik a magyar szórvány napját ezen a napon.
A KMKF üdvözli, hogy a május 6-án megalakult magyar parlament, Magyarország történelmében az első képviselőház, amit az általános, titkos és egyenlő választójog alapján, a határon túli magyarság részvételével választottak meg, és az egész nemzetet képviseli. A fórum támogatja a romániai magyar közösség azon törekvéseit, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, anyanyelvét szabadon használhassa, ugyanakkor tiltakozik a román hatóságok hozzáállása és ismétlődő jogkorlátozó, megfélemlítést célzó intézkedései ellen. Elfo­gadhatatlannak tartják, hogy a bukaresti szenátusban megszavazták azt a törvénytervezetet, amely bűncselekménynek minősítené és magas pénzbírsággal büntetné a más államok zászlóinak „szabálytalan” kitűzését Romániában.
Elítélik továbbá a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium visszaállamosítását, amivel Románia megsértette saját alkotmányát, a demokratikus joggyakorlatot, az Emberi Jogok Európai Egyezményét és a restitúciót szabályozó kormányhatározatában vállalt kötelezettségeit, és amivel egyszersmind fenyegeti minden romániai egyház jogi helyzetét is. Jelezték: minden jogi és erkölcsi támogatást megadnak a Romániai Református Egyház Erdélyi Egyházkerületének és az érintetteknek, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához történt fellebbezése sikeres legyen, és jogos tulajdonát visszaszerezze.
A KMKF aggodalommal veszi tudomásul, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozatának megalakítása kapcsán kialakult vita továbbra sem rendeződött. Elítéli az egyetem román vezetésének intoleráns, a megoldást ellenző megnyilvánulásait. Javasolja, hogy az erdélyi magyar tudományos világ képviselői kérjék az MTA elnökét, vizsgálja meg a közvetítés lehetőségét.
A fórum csalódottságának ad hangot, hogy a szlovák alkotmánybíróság többszöri halogatás után ismételten nem hozott érdemi döntést a szlovák állampolgársági törvény kifogásolt rendelkezései ügyében.  A fórum ugyanakkor aggodalmát fejezi ki az ukrajnai helyzet miatt, elítéli a konfliktusok megoldásában az erőszak alkalmazását, a véres konfrontáció helyett pedig a tárgyalásos rendezést támogatja. Ugyanakkor továbbra is támogatják a magyar többségű választókerület visszaállítását Kárpátalján.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Temesvár 25.
Emlékhét a temesvári forradalom kitörésének 25. évfordulóján – 2014. december 15–21.
Hétfõ, 2014. december 15. 
BUDAPEST
Helyszín: Magyar Tudományos Akadémia Díszterme (Széchenyi István tér 9.).
08.00 Emlékülés. Rövidfilm: Rendszerváltó advent – Temesvár 1989. Készítette: Maksay Ágnes, Filep Farkas (MTVA). Köszöntõ: Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nyitóbeszéd: Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Megemlékezés: Tõkés László európai parlamenti képviselõ, az EMNT elnöke.
Ünnepi beszédet tartanak:
Sali Berisha, volt albán államfõ és miniszterelnök,
Marek Kuchcinski, a lengyel képviselõház alelnöke,
Erdélyi Géza, nyugalmazott felvidéki református püspök,
Frank Spengler, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi képviseletének vezetõje, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke,
          Wittner Mária, szabadságharcos, korábbi országgyűlési képviselõ,
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke,
          Szűrös Mátyás, volt ideiglenes köztársasági elnök,
Pawel Ukielski, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet igazgatóhelyettese, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform elnökségi tagja és más jeles vendégek.
Zárszó: Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. 
Vers: Döbrentei Kornél: Elvégeztetett. Énekszámok: Szvorák Katalin: Hajnalvárás (rabénekek), Én felültem a világ vad lovára (keservesek). 
Kiállítás: Temesvárról Európába.
Megnyitják: Tõkés László lelkipásztor, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Molnár János történész.        
Alkalmi fogadás – helyszín: MTA Kodály- és Vörösmarty-terme (Széchenyi tér 9.). 
15.30 Könyvbemutató
Helyszín: A Magyar Újságírók Országos Szövetsége székháza (1064 Budapest, Vörösmarty u. 47/A).
Szőczi Árpád: Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története.
Bemutatják: Szőczi Árpád kanadai magyar újságíró,Michel Clair kanadai francia újságíró,Rejean Roy kanadai francia újságíró,Deák Péter filmproducer.
A bemutató nyelve angol és magyar. Szinkrontolmácsolást biztosítunk.
Nyugati Jelen (Arad)

Újból belevágnak a Kőrösi-múzeum alapításába
Lendületet vehet a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-emlékmúzeum létesítése. A kezdeményezők újból gyűjtésbe kezdenek, úgy vélik, karácsony környékén beindulhat az adományozás, ami a következő hónapokban is folytatódhat. Ha minden jól alakul, jövő évben akár tető is kerülhet az épületre – ez esetben már könnyebb lesz az építkezés folytatása. A Csoma-múzeum alapításának lépéseiről Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke és Thiesz János, Kovászna polgármestere számolt be lapunknak.
A Csoma-múzeum alapításának gondolatáról először a Kőrösi Csoma Sándor-emlékkönyv első kötetében olvashattunk, de a múzeum, emlékhelyek létesítésének szándéka szerepel az 1990-ben alapított Kőrösi-egyesület célkitűzései között is az évente megrendezendő Kőrösi-konferencia megszervezésével egyetemben. Eredetileg Kovásznára képzelték el az emlékmúzeumot, de az események úgy adták, hogy a Kelet-kutató szülőfalujában, Csomakőrösön, szülőházának feltételezett helyén épülhetett meg az emlékház.
Kovásznán a belvárosi református egyház ajánlott fel telket az ingatlan megépítésére, a megkötött, szimbolikus értékű, hosszú távú bérleti szerződés száz évre szól – idézte fel Gazda József. A múzeum terve is elkészült. Több műépítész neve szóba került, Gazda elsőként Makovecz Imrét kérte fel a munkára, a tervező azonban nemet mondott. Korábban több tervet készített erdélyi megrendelésre, az épületek egyike sem épült fel. Megfogadta: amíg ezek nem valósulnak meg, nem tervez több erdélyi épületet. Segítségére azonban számíthattak: a Makona tervezőcégénél dolgozó Csernyus Lőrincet ajánlotta a terv elkészítésére, saját irányítása mellett. A Csernyus-terv meg is született. Közben elkezdődött a pénzgyűjtés. Különböző értékű téglajegyeket bocsátottak ki. A Magyarok Világszövetsége segítségével a világ negyven országában folyt a népszerűsítés. Az eredmény azonban elmaradt a várakozásoktól. Csak annyi pénz gyűlt össze, amiből elkészülhetett az alap egy része, némi téglát, faanyagot vásároltak, leelőlegeztek 12 tonna cementet. Csalódást hozott számára a téglajegyakció sikertelensége – vallotta be Gazda. Időközben, 1997-ben környékbeli vállalkozók segítségével felépült Csomakőrösön az emlékház – Kovásznán viszont pénzhiány miatt teljesen leállt a munka. Öt-hat évvel ezelőtt, Lőrincz Zsigmond polgármestersége idején volt egy újabb lobbanás, de érdemi előrelépés nem történt. Budapesten is alapítványt hoztak létre, ott egymillió forint került a bankszámlára.
Most Thiesz János polgármester kezdeményezte a múzeumlétesítés munkájának folytatását. Átnézte a már elkészült tervekre alapozott költségvetést, és belátta: azt az összeget nehéz lesz összegyűjteni – tájékoztatott. Ezért javasolta, javítsák át a tervet, szűkítsék a költségvetést. Az elképzelést elfogadta a Kőrösi-egyesület. Szász Veress Attila kovásznai műépítészt kérték fel a módosításra. Az új terv elkészült, mégpedig ingyen, a múzeum létesítéséhez hozzájáruló adományként. A 345 négyzetméteres épület és a környező park, kerítés a költségvetés szempontjából nem elérhető: 150–160 ezer euróra van szükség. Az újratervezés során lemondtak az épület emeletére tervezett Gazdáné Olosz Ella-emlékszobáról, a vendégfogadást lehetővé tevő szobákról, fürdőkről. Thiesz új ötlettel rukkolt elő: az alagsorban építsék meg Csoma Sándor tibeti szobájának mását. Gazda jónak találta az elképzelést, elmondta, bár járt abban a szobában, de sajnos az ott készült fényképei elvesztek. Zanglában relikviaként őrzik a 2 x 2,5 méteres „lyukat”. Csak különleges alkalmakkor, jeles vendégek számára nyitják ki, különben pecsétes lakat áll a bejáraton.
A pénzszerzés módozatairól is szó esett a megbeszélésen. A Kőrösi-egyesület kapcsolatrendszerének felhasználásával gyűjti a forrásokat, a polgármesteri hivatal és az egyesület közösen keresi meg a lehetséges adományozókat. Felkutatják a pályázati lehetőségeket, a testvérvárosoktól, egyházaktól is támogatást kérnek. A Csoma-konferenciák „kivitték” Csoma Sándort a világba, bíznak benne, ez is támasz lehet, hogy segélykérésük értő fülekre találjon. Az érkező pénzek külön számlára kerülnek, ezeket csak pontos elszámolás alapján használják majd fel. A leendő múzeum berendezésének egy része már elkészült. Az UNESCO a Kőrösi Csoma Sándor-életutat a világörökség részévé nyilvánította – ez alkalommal a Magyar Tudományos Akadémia keleti részlege vándorkiállítást indított útjára. Ha elkészül a múzeum, a kiállítás anyaga itt ér utolsó, végső állomására. A terv sikere, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-múzeum megszületése az adományoktól függ. Kovászna, Háromszék, Erdély, Magyarország, az egész világ magyarsága hozzájárulhat az eredményhez.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb Magyar Örökség díjak
Ismét kiosztják a Magyar Örökség díjakat. Az elismerést hét kiemelkedő kulturális személyiségnek, illetve kulturális és egészségügyi intézménynek adományozzák ma Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.
Pál István "Szalonna" és bandája a kultúrát, hitet és a magyarság összetartozását erősítő népzenei munkásságáért veheti át az elismerést. A prímás és zenekara sokat tett azért, hogy Kárpátalján ismét életre keljen a táncházmozgalom és a magyar népzene.
A burgenlandi alsóőri és felsőőri magyar színjátszók a közösségépítő, hagyomány- és anyanyelvőrző tevékenységükért részesülnek az elismerésben.
Kuklay Antal katolikus pap gazdag életműve és a cigányság felemelkedéséért végzett példamutató munkája, Telenkó Miklós sátoraljaújhelyi görög katolikus lelkész pedig értékőrző és értékteremtő tevékenysége miatt kapja meg a díjat.
Posztumusz elismerést kap Pósa Lajos költő (1850–1914) nemzetnevelő tevékenységéért, illetve Az én újságom című gyermeklap megalapításáért. A folyóirat, amely 1889 és 1944 között jelent meg, olyan rangos írók és költők gyermekeknek szánt írásait közölte, mint Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond.
Szintén Magyar Örökség címet kap a Százados úti Művésztelep, amely Budapest első, egyben Európa legrégebbi folyamatosan működő hasonló intézménye. A telep olyan alkotókat tudhatott soraiban, mint Antal Károly Kossuth-díjas szobrász- vagy Dienes Gábor Munkácsy Mihály- díjas festőművész.
Szíjjártó Jenő (1919-1986) zeneszerző a felvidéki magyarság kultúrájáért végzett kiemelkedő tevékenységével érdemelte ki a posztumusz elismerést. A leginkább karmesterként és zeneszerzőként ismert művész a kodályi hagyományok követőjeként komoly népdalgyűjtő és feldolgozó munkát végzett a Nyitra-vidéken.
A hetedik díjazott a magyar tüdőgondozói hálózat lesz. A hálózat elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a második világháborút követően radikálisan csökkent Magyarországon a tüdőbajos betegek száma. A hálózat országszerte több mint 150 tüdőszűrő és gondozó állomásával unikumnak számít az egész világon.
A Magyar Örökség díj azon magyar intézményeknek, csoportoknak adható negyedévente, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez.
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán: a nem helyükön mondott szavak rombolnak
Orbán Viktor miniszterelnök szerint a rombolás erejével hatnak „a nem helyükön mondott szavak", amikor olyan emberek vádolnak más országot diktatúrával, akik sohasem éltek még csak hasonló rendszerben sem, mégis úgy hiszik, rendelkeznek „a diktatúra fantomképével". A kormányfő erről hétfőn, a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) rendezett, Temesvár 25 – 1989-2014 című emlékülésen beszélt.
A 25 évvel ezelőtti temesvári forradalom eseményeiről a miniszterelnök azt mondta: 1989-ben Temesváron világosság gyúlt, amelynek fénye nemcsak Erdélybe, egész Romániába és Magyarországra jutott el, hanem beragyogta az akkori Európát is. „Negyed századdal később azonban ez a világosság, amely akkor a diktatúra sötétjében fénylett, néhol már alig látható. (…) 25 évvel a decemberi események után tőlünk keletre sokan nem hajlandók elfogadni, hogy a forradalom egy református parókiáról, egy magyar közösségből indult el, hogy elhozza a szabadságot magyaroknak, románoknak, székelyeknek és szászoknak egyaránt" – mondta Orbán Viktor. Rosszízű és rosszkedvű vitáknak nevezte ezeket, de – hangsúlyozta – „nekünk (…) ragaszkodnunk kell az igazsághoz".
A kormányfő idézte Tőkés László református lelkész 1989-es gondolatait, amelyek szerint a helyén mondott szó a teremtő ige értékével vetekszik. „A nem helyükön mondott szavak" viszont a rombolás erejével hatnak – folytatta a miniszterelnök, aki szerint így a rombolás erejével hat, amikor olyan emberek vádolnak más országot diktatúrával, akik sohasem éltek még csak hasonló rendszerben sem. „Mégis úgy hiszik, rendelkeznek a diktatúra fantomképével, személyleírásával, pedig valójában épp a lényeget nem látják, nem ismerik" – tette hozzá.
Orbán Viktor szerint a jaltai és a potsdami tárgyalóasztal mellett nem izgatta a nyugati világ képviselőit sem a fékek, sem az ellensúlyok rendszere, amikor „tálcán kínálták fel Kelet-Európa népeit a zsarnokságnak". Ezt a béklyót 1989-ben minden országnak külön-külön, saját magának kellett levetnie – mondta. Szavai szerint „…a demokrácia házába mi nem ugyanazon az ajtón léptünk be, mint mások. Nekünk megvolt a saját bejáratunk. Ez a ház, a demokrácia temploma pedig éppen abban különbözik a diktatúrák megalomán építményeitől, hogy ide több ajtón keresztül is szabadon be lehet jutni." Beszédét azzal zárta: a szabadsággal úgy kell élni, hogy ne gátlástalan önzéshez vezessen, a szabadságnak ugyanis a közjót kell szolgálnia.
Az emlékülésen Tőkés László európai parlamenti képviselő beszédében kiemelte: a bel- és külhoni magyaroknak nemcsak a múltjuk, hanem a jelenük és a jövőjük is közös, mert „a mesterségesen megvont határokkal sem a nemzetet, sem a történelmet nem lehet szétszakítani". A temesvári események a magyar és a román történelem közös részét alkotják, egymás mellé állították e népeket, és az egész nemzet életére kedvező befolyást gyakoroltak – vélekedett.
Mint mondta, 25 évvel ezelőtt nemcsak a kommunizmus uralmát sikerült megdönteni, hanem a „kisebbségben élő nemzetrészek felszabadulását, a határok fölötti nemzetegyesítés kezdetét is jelentették" az akkori történések a környező országokban. Tőkés László kijelentette: a közelmúltbeli romániai elnökválasztás egységbe kovácsolta a románságot, amire 1989 óta aligha volt példa, és ezen egység részese volt az erdélyi magyarság is. Ez az országos egység, román-magyar összefogás annak a reményével kecsegtet, hogy négy év után Romániában is a rendszerváltozás új fejezete kezdődhet el – mondta.
Lovász László, az MTA elnöke köszöntőjében azt mondta, a történelem különleges pillanata volt a temesvári, majd az azt követő romániai forradalom. Hozzátette: Temesvár jelkép, a forradalom szimbóluma, a diktatúrából teremtett egy új, más világot.
MTI
Erdély.ma

A temesvári forradalomra emlékeztek Budapesten
Orbán Viktor miniszterelnök szerint a rombolás erejével hatnak „a nem helyükön mondott szavak”, amikor olyan emberek vádolnak más országot diktatúrával, akik sohasem éltek még csak hasonló rendszerben sem, mégis úgy hiszik, rendelkeznek „a diktatúra fantomképével”. A kormányfő erről tegnap a Magyar Tudományos Akadémián rendezett, Temesvár 25 – 1989–2014 című emlékülésen beszélt. A rendezvényen felszólalók a magyaroknak a vasfüggöny lebontásában, a közép-európai rendszerváltozásban játszott szerepét méltatták, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pedig kijelentette: nem hagyhatjuk, hogy ellopják a múltunkat. Az ülést annak emlékére szervezték, hogy huszonöt éve, 1989. december 16-án Temesváron a felháborodott tömeg meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását.
Orbán: Temesváron világosság gyúlt
A 25 évvel ezelőtti temesvári forradalom eseményeiről Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta: 1989-ben Temesváron világosság gyúlt, amelynek fénye nemcsak Erdélybe, egész Romániába és Magyarországra jutott el, hanem beragyogta az akkori Európát is. „Negyedszázaddal később azonban ez a világosság, amely akkor a diktatúra sötétjében fénylett, néhol már alig látható. (...) Huszonöt évvel a decemberi események után tőlünk keletre sokan nem hajlandók elfogadni, hogy a forradalom egy református parókiáról, egy magyar közösségből indult el, hogy elhozza a szabadságot magyaroknak, románoknak, székelyeknek és szászoknak egyaránt” – mondta Orbán Viktor. Rossz ízű és rossz kedvű vitáknak nevezte ezeket, de – hangsúlyozta – „nekünk (...) ragaszkodnunk kell az igazsághoz”.
A kormányfő idézte Tőkés László református lelkész 1989-es gondolatait, amelyek szerint a helyén mondott szó a teremtő ige értékével vetekszik. „A nem helyükön mondott szavak” viszont a rombolás erejével hatnak – folytatta a miniszterelnök, aki szerint így a rombolás erejével hat, amikor olyan emberek vádolnak más országot diktatúrával, akik sohasem éltek még csak hasonló rendszerben sem. „Ők mégis úgy hiszik, rendelkeznek a diktatúra fantomképével, személyleírásával, pedig valójában épp a lényeget nem látják, nem ismerik” – tette hozzá. Orbán Viktor szerint a jaltai és a potsdami tárgyalóasztal mellett nem izgatta a nyugati világ képviselőit sem a fékek, sem az ellensúlyok rendszere, amikor „tálcán kínálták fel Kelet-Európa népeit a zsarnokságnak”. Ezt a béklyót 1989-ben minden országnak külön-külön, saját magának kellett levetnie – mondta. Szavai szerint „a demokrácia házába mi nem ugyanazon az ajtón léptünk be, mint mások. Nekünk megvolt a saját bejáratunk. Ez a ház, a demokrácia temploma pedig éppen abban különbözik a diktatúrák megalomán építményeitől, hogy ide több ajtón keresztül is szabadon be lehet jutni”. Beszédét azzal zárta: a szabadsággal úgy kell élni, hogy ne gátlástalan önzéshez vezessen, a szabadságnak ugyanis a közjót kell szolgálnia.
A szabadság püspöke
Az emlékülésen Tőkés László európai parlamenti képviselő beszédében kiemelte: a bel- és külhoni magyaroknak nemcsak a múltja, hanem a jelene és a jövője is közös, mert „a mesterségesen megvont határokkal sem a nemzetet, sem a történelmet nem lehet szétszakítani”. A temesvári események a magyar és a román történelem közös részét alkotják, egymás mellé állították e népeket, és az egész nemzet életére kedvező befolyást gyakoroltak – vélekedett. Mint mondta, 25 évvel ezelőtt nemcsak a kommunizmus uralmát sikerült megdönteni, hanem a „kisebbségben élő nemzetrészek felszabadulását, a határok fölötti nemzetegyesítés kezdetét is jelentették” az akkori történések a környező országokban.
Tőkés László kijelentette: a közelmúltbeli romániai elnökválasztás egységbe kovácsolta a románságot, amire 1989 óta aligha volt példa, és ezen egység részese volt az erdélyi magyarság is. Ez az országos egység, román–magyar összefogás annak a reményével kecsegtet, hogy négy év után Romániában is a rendszerváltozás új fejezete kezdődhet el – mondta. Lovász László, az MTA elnöke köszöntőjében azt mondta, a történelem különleges pillanata volt a temesvári, majd az azt követő romániai forradalom. Hozzátette: Temesvár jelkép, a forradalom szimbóluma, a diktatúrából teremtett egy új, más világot.
Sali Berisha volt albán államfő és miniszterelnök beszédében a magyaroknak a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéről szólva azt mondta: a magyarok szabadságért folytatott küzdelme minden akkor elnyomott népnek fontos volt. Véleménye szerint az albánoknak és a románoknak a vasfüggöny szilárdabbnak tűnt, mint máshol, ezért is jelentett olyan sokat, hogy a temesváriak, élükön „a szabadság püspökével” szembeszegültek a kor legkeményebb diktátorával. A temesváriak példát, reményt és ösztönzést nyújtottak a reményteleneknek – tette hozzá. Szűrös Mátyás volt ideiglenes köztársasági elnök hangoztatta: „amikor belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra, az országunkra”, a nemzetpolitikában csak egy erős, független Magyarország lehet igazán eredményes. Ha ehhez kapcsolódik „a sorait szorosra zárni képes külhoni magyarság”, a siker nem maradhat el – mutatott rá. Arra is kitért, hogy Romániában Tőkés László történelmi szerepét igyekeznek kisebbíteni, folyamatosan támadják, mert magyar, kiáll az autonómia és a határokon átívelő magyar összetartozás ügye mellett. Kétségbe vonják az ottani magyarok konstruktív hozzájárulását Románia fejlődéséhez. Mindenesetre a mostani magyar kormány többet tett a magyar összetartozás és a határokon túli magyarok érdekében, mint a rendszerváltás utáni elődei együttvéve – fűzte hozzá.
Lebontani a magyarok és románok közötti falakat
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke elmondta: 1989-ben a diktatúra legfőbb metaforája a fal lett, a berlini fal Közép-Európa közepén szimbolizálta a diktatúrát. Fontosnak nevezte a magyarok és a románok közötti falak lebontását, és meglátása szerint ebben nagy szerep juthat az új román elnöknek, akit a magyarok is támogattak szavazataikkal. Beszélt arról is, hogy a magyarok közötti falak lebontásában is kiemelkedő szerepe volt 1989 decemberének, hiszen az „össztársadalmi forradalmi élmény volt”.
Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök arról beszélt, hogy a magyarságnak küldetése van: a szabadság és az igazságosság hűséges szolgálata, és ez a sors mindig nagy kockázatokat, nehéz küzdelmet és sok szenvedést igényel, ahogyan az ma is tapasztalható. Mint mondta, a temesvári forradalomnak helye van a Kárpát-medence legjelentősebb történelmi eseményeinek sorában és „hamisítatlan formában” a román történetírásban is. Maximilian Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke hangsúlyozta: a magyarok kezdték el a vasfüggöny lebontását. Az 1989-es temesvári események pedig megmutatták, hogy minden lehetséges – tette hozzá.
Nem hagyhatjuk, hogy ellopják a múltunkat – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az emlékülést követő kiállítás megnyitóján. A kereszténydemokrata politikus kiemelte: a negyedszázaddal ezelőtti közép-európai változások emblematikus szereplői közé tartozott Tőkés László, aki temesvári református lelkészként mindörökre bevéste nevét „az istentelen diktatúrák ellen küzdő igazak könyvébe”. Tőkés László igehirdetéssel öntött hitet híveibe, gyűlölet nélküli „szeretetforradalma” volt az első lépés a forradalomhoz vezető eseményekben – mondta Semjén. A kormánypárti politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy azok, akik ma kitüntetést vennének vissza Tőkés Lászlótól, nélküle ma börtönben lennének, vagy legalábbis szamizdatot szerkesztenének. Semjén Zsolt hangsúlyozta, vannak ma is, akik politikai megrendelésre próbálják meghamisítani a történelmet, de abból sem Temesvárt, sem Tőkés Lászlót nem lehet kitörölni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temesvár 25 – A magyarok szerepét emelték ki a felszólalók Budapesten
A magyaroknak a vasfüggöny lebontásában, a közép-európai rendszerváltozásban játszott szerepét méltatták a felszólalók a Temesvár 25 – 1989-2014 címmel rendezett hétfői emlékülésen a Magyar Tudományos Akadémián.
Sali Berisha volt albán államfő és miniszterelnök beszédében a magyaroknak a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéről szólva azt mondta: a magyarok szabadságért folytatott küzdelme minden akkor elnyomott népnek fontos volt.
Véleménye szerint az albánoknak és a románoknak a vasfüggöny szilárdabbnak tűnt, mint máshol, ezért is jelentett olyan sokat, hogy a temesváriak, élükön „a szabadság püspökével”, szembeszegültek a kor legkeményebb diktátorával. A temesváriak példát, reményt és ösztönzést nyújtottak a reményteleneknek – tette hozzá.
Szűrös Mátyás volt ideiglenes köztársasági elnök hangoztatta: „amikor belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra, az országunkra”, a nemzetpolitikában csak egy erős, független Magyarország lehet igazán eredményes. Ha ehhez kapcsolódik „a sorait szorosra zárni képes külhoni magyarság”, a siker nem maradhat el – mutatott rá.
Arra is kitért, hogy Romániában Tőkés László történelmi szerepét igyekeznek kisebbíteni, folyamatosan támadják, mert magyar, kiáll az autonómia és a határokon átívelő magyar összetartozás ügye mellett. Kétségbe vonják az ottani magyarok konstruktív hozzájárulását Románia fejlődéséhez. Mindenesetre a mostani magyar kormány többet tett a magyar összetartozás és a határokon túli magyarok érdekében, mint a rendszerváltás utáni elődei együttvéve – fűzte hozzá.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke felszólalásában a 25 évvel ezelőtt történtekre emlékezett vissza, amikor Romániába vittek segélyszállítmányokat. Közölte: akkoriban nem gondoltak a következményekre, egyszerűen csak cselekedni próbáltak.
Németh Zsolt (Fidesz), az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke elmondta: 1989-ben a diktatúra legfőbb metaforája a fal lett, a berlini fal Közép-Európa közepén szimbolizálta a diktatúrát. Fontosnak nevezte a magyarok és a románok közötti falak lebontását, és meglátása szerint ebben nagy szerep juthat az új román elnöknek, akit a magyarok is támogatták szavazataikkal. Beszélt arról is, hogy a magyarok közötti falak lebontásában is kiemelkedő szerepe volt 1989 decemberének, hiszen az „össztársadalmi forradalmi élmény volt”.
Frank Spengler, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi képviseletének vezetője is azt emelte ki, hogy 25 évvel ezelőtt Magyarországon és Lengyelországban történtek meg az első lépések a rendszerváltozás, a demokrácia győzelme felé. Németország már többször is kifejezte háláját a magyaroknak, hogy hozzájárultak a folyamathoz, amely végül a berlini fal leomlásához, a német újraegyesítéshez vezetett – emlékeztetett.
Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök arról beszélt, hogy a magyarságnak küldetése van: a szabadság és az igazságosságosság hűséges szolgálata, és ez a sors mindig nagy kockázatokat, nehéz küzdelmet és sok szenvedést igényel, ahogyan az ma is tapasztalható. Mint mondta, a temesvári forradalomnak helye van a Kárpát-medence legjelentősebb történelmi eseményeinek sorában és „hamisítatlan formában” a román történetírásban is.
Maximilian Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke hangsúlyozta: a magyarok kezdték el a vasfüggöny lebontását. Az 1989-es temesvári események pedig megmutatták, hogy minden lehetséges – tette hozzá.
Huszonöt éve, 1989. december 16-án Temesváron a felháborodott tömeg meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más vidékeire, és forradalommá terebélyesedve elsöpörték Nicolae Ceaușescu uralmát.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi jelképektől végzetes versekig (Mentor kiadói est a könyvtárban)
Erdély – tény és fikció címmel tart író-olvasó találkozót a  marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó csütörtökön 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzők közül jelen lesz Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Sebestyén Mihály történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója és Bogdán László költő, író, publicista, a Háromszék főmunkatársa. Beszélgetőtársuk Káli Király István író, a Mentor Könyvkiadó vezetője. Házigazda: Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Négy könyvet mutatnak be, de a  rendezvényen a Mentor Kiadó további kötetei is kedvezményesen megvásárolhatók.
A bemutatott kötetek:
* Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek (2014). A hiánypótló, összefoglaló kézikönyv a székelyföldi pecséthasználatot mutatja be. Részletesen tárgyalja a székely „nemzet”, a székely székek, városok, községek helyhatósági, intézményi, egyházi, iskolai, céhes és ipartestületi pecsétjeit. Nyomon követi a fontosabb intézmények pecséthasználati gyakorlatát, azok bevezetésének és használatának folyamatát a kezdetektől 1918-ig, az impériumváltásig, külön figyelve a pecséteken megjelenő jelképekre. Pál-Antal Sándor 850 pecsétet mutat be képileg és közli azok leírását.
* Sebestyén Mihály: Időtár IV. – Marosvásárhely történeti kronológiája, 1945–1989 (2014). Az 1945-tel kezdődő nagy változások és nagy csalódások korát követi nyomon az összeállítás abban a formában, ahogyan az olvasó, a felhasználó megszokhatta az előző három kötetben. Marosvásárhelynek a jelzett 45 évéről szóló, teljességre törekvő feltárása érdekfeszítő olvasmány. * Vaszilij Bogdanov (Bogdán László): A végzet kirakós játékai (versek, 2013). Bogdán László sziporkázó fantáziájára, de egyben tényismeretére is vall az a csodálatra méltó változatosság, ahogyan egy 20. század eleji orosz költő tudatából, érzelemvilágából kiszólva ábrázolja mindazt, ami egy időben az orosz korszellemre és Európa nyitottabb világára is jellemző. * Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek (2013). Az 1946-ban született, idén elhunyt szerző novellái látszólag állattörténetek, ám leginkább az állatokra vadászó vagy az állatokat védelmező emberek kerülnek előtérbe. Az a típusú próza ez, amely a világ és az ember harcában a világ pártján áll, mert a világot tartja az ember édes hazájának.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tény és fikció (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Kezd hagyománnyá válni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó író-olvasó találkozója ilyenkor, karácsony előtt – nyitotta meg Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott Erdély – tény és fikció című rendezvényt. Káli Király István, a kiadó igazgatója sikeres sorozataikról beszélt, majd két-két történelmi munkát és szépirodalmi kötetet mutattak be.
Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja idén megjelent Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című munkáját Spielmann Mihály – írói nevén Sebestyén Mihály – történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója méltatta. A kötetben feldolgozott 850 pecsétről a könyv szaklektora, Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus tartott vetített képes előadást. A szerző elmondta, pecséttani kutatásainak szintézisét tette le az asztalra.
A Sebestyén Mihály által összeállított Időtár című sorozat legfrissebb, Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989 című,  negyedik kötetét  Pál-Antal Sándor méltatta. Elmondta, a szerző a teljességre törekedett, ám az csak akkor következhet be, ha majd a titkosított iratok is kutathatóvá válnak. Sebestyén Mihály értékelésében Marosvásárhely elveszítette személyiségét, vonzereje a nullára csökkent, az emberek elvándoroltak vagy belső emigrációba vonultak. Az egykori székely kisváros, majd közép-erdélyi nagyváros mára inkább románul beszélő várossá vált, a magyar városlakók száműzik magukat a központból.
A tények után következett az áttérés a fikcióba. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Vaszilij Bogdanov néven írt A végzet kirakós játékai című verseskötetéről Káli Király István elmondta, ebben csúcsosodik ki Bogdán László Bogdán László­sága. A költő elmondta, igazából csak a Kovács András Ferenc által kitalált orosz név alatt tudta megírni biografikus ciklusát. A nemrég elhunyt Váradi B. László Emlős-viselkedéstani jegyzetek című novelláskötetét Bogdán László ismertette.
Madarasi István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ismét változtak a magyar helyesírás szabályai
A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága módosított néhány jelenlegi helyesírási szabályon. A várhatóan nemsokára megjelenő új szabálygyűjtemény alapján túl sok új dolgot nem kell majd megtanulni, főleg ha már bebifláztuk az eddigieket is – foglalta össze a változásokat a szeretlekmagyarország.hu.
Kötőjelek
A többszörösen összetett szavakat akkor is írhatjuk majd kötőjel nélkül, ha hat szótagnál hosszabbak. DE! Továbbra sem írhatjuk kötőjellel azokat az összetett szavakat, amelyek hat szótagnál hosszabbak, azonban csak két összetételi tagból állnak: alumíniummegmunkálás. Azokat az összetett szavakat sem lehet majd kötőjellel írnunk, amelyek több tagból állnak, rövidek, szerkezeti egyértelműsítésük indokolná a kötőjel használatát, és az olvasás segítése szempontjából mégis célszerű lenne kötőjelet használni: pácsó, faszék.
Eddig a kettős betűre végződő vezetéknevekhez kötőjellel kellett kapcsolni az azonos betűvel kezdődő toldalékot: Wittmann-nál, de a magyar keresztneveknél a három betű közül az egyik kiesett: Mariannál. Mostantól viszont a magyar keresztnevek esetében is a kötőjeles megoldást kell majd alkalmazni: Mariann-nál. Ez a tulajdonneveket is érinti: Sakk-kal, Páll-lal, Kiss-sel.
Korábban a betűszókhoz kapcsolódó utótagot külön kellett írni, ha az utolsó betű ugyanazt a szót rövidítette, mint az utótag: CIB bank. Az új szabály értelmében viszont a kötőjeles írás lesz a helyes: CIB-bank.
Kisbetű, nagybetű
Eddig az intézménytípusra utaló elnevezéseket kisbetűvel kellett írnunk, még akkor is, ha egy bizonyos intézményre utaltak: minisztérium, vállalat. Ezentúl azonban belső használatra a nagybetűvel írt változat is elfogadható lesz. Persze belső használatú dokumentumban eddig is bárki azt csinált, amit akart...
Ám ennél izgalmasabb a mozikkal, vendéglátóipari egységekkel, rendezvényekkel és az intézmények azonos rendeltetésű kisebb egységeinek típusaival kapcsolatos módosítások. Ezentúl írhatjuk majd nagybetűvel is őket: Pénzügyi Osztály, Odeon Mozi, Holló Söröző , Debreceni Virágkarnevál.
Toldalékolás
A h-ra végződő szavak helyesírása sosem volt egyszerű, ezért most változtattak is rajtuk. Eddig csak a dühvel alakot fogadták el helyesen, mivel ha kiejtjük ezt a szót, nem mondjuk a h betűt. Mostantól viszont a dühhel alak is elfogadható lesz.
A -gat képzős igék helyesírásán is módosítottak: az eddigi bólingat, kacsingat, tekinget mellett nem minősül hibásnak a bólintgat, kacsintgat, tekintget sem.
Változtattak egyes számnevek toldalékolásán is. Az elsején korábban számmal csupán 1-jén alakban volt írható, ezentúl elfogadható lesz az 1-én is; az elsej(e)i pedig az eddigi 1-j(e)i mellett 1-(e)i alakban is írható lesz.
Talán az egyik legérdekesebb változás a -szerű elemek helyesírása lesz. Ezentúl összetételi utótagként kell majd írni: ésszerű helyett észszerű lesz a helyes.
Idegen szavak mellékjelei
Eddig, a nyomdatechnikai okokra hivatkozva, el lehetett hagyni az idegen szavakról a mellékjeleket: Jyvaskyla, Lódz. Ma már azonban semmi sem indokolja ezek elhagyását, ezért mellékjelek semmilyen okból kifolyólag nem lesznek elhagyhatók: Jyväskylä, Łódź, Jiří.
Rövidítések és egyebek
Mostantól nem csak a 9.15, hanem a 9:15 is elfogadható lesz, ha időpontot akarunk jelezni. Ami pedig a rövidítéseket illeti: ezentúl használhatjuk majd a római katolikust r. k.-ként vagy róm. kat.-ként is; az oldalt o.-ként és old.-ként is; a lásdot pedig l.-ként és ld.-ként is, de lsd.-ként továbbra sem! És végre kiderül, hogy helyes boldog új évet kívánni ismerőseinknek: BÚÉK lesz az egyedül elfogadható, a b.ú.é.k. pedig örökre száműzve lett a helyesírási szótárból.
Az új helyesírási szabálygyűjtemény, az 1984-est felváltó 12. kiadás várhatóan jövőre jelenik majd meg.

Oplatka Andrással a gernyeszegi Teleki- kastélyban
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Hankiss Elemér irodalomtörténész, szociológus
Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában szombat délután elhunyt Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész, a Magyar Televízió korábbi elnöke – tudta meg a családtól az MTI.
Hankiss Elemér 1928-ban született Debrecenben, édesapja, Hankiss János irodalomtörténész volt. Hankiss Elemér egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) angol-francia szakán végezte 1950-ben.
Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádjával tíz hónapot töltött vizsgálati fogságban, végül bizonyítékok hiányában felmentették. Az 1960-as években dolgozott az Európa Kiadónál, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa volt.
1975-től csaknem húsz éven át az MTA Szociológiai Kutatóintézetének értékszociológiai és módszertani osztályát irányította, 1996 és 1998 között pedig az intézet igazgatója volt. Tanított az ELTE-n, a szegedi József Attila Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen, vendégprofesszor volt több külföldi egyetemen. Kutatási területe az 1960-as években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia. Írásai több tudományterületen is új utakat nyitottak.
Az Érték és társadalom (1977), Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) és a Diagnózisok 2. (1986), valamint a Kelet-európai alternatívák (1989) című köteteiben a magyar társadalom helyzetével, jövőjével foglalkozott. Majd Új diagnózisok című tanulmánykötetében a rendszerváltozás tanulságait elemezte. A Nincsből a Van felé című 2012-es munkája az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozik.
Hankiss Elemér egyik kezdeményezője és szellemi atyja volt a Találjuk ki Magyarországot, illetve a Találjuk ki Közép-Európát projekteknek, és egyik alapító tagja a Szeretem Magyarországot Klubnak.
Munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el.
1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben. Temetéséről családja később intézkedik.
MTI
Székelyhon.ro

Leginkább fiatalok, nők látogattak a gyergyószentmiklósi könyvtárba
Kétszer annyi nő olvas, mint férfi – legalábbis ez derült ki a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár összesítéséből, ahonnan az aktív olvasók több mint fele szépirodalmi könyveket kölcsönzött, és diákok, fiatalok látogatták leggyakrabban az intézményt. Keresztes Csongor könyvtárigazgató értékelte az elmúlt esztendőt és nyújtott betekintést az idei terveikbe.
A könyvtár aktív, 3681 látogatója körében a kortárs szerzők új könyvei hódítottak tavaly. Az intézménynek 28 278 látogatója volt, akik közel hatvanezer dokumentumot kölcsönöztek. A nemek szerinti eloszlást tekintve kiderült, hogy kétszer annyi nő olvas, mint ahány férfi, a könyvtárlátogatók nagy része ifjú, és a korosztályt tekintve a 14-25 évesek köre a leggyakoribb könyvtárlátogató. A felnőttek körében a munkahelyet tekintve leginkább értelmiségiek, pedagógusok, nyugdíjasok, háziasszonyok kölcsönöznek.
A városi könyvtár állománya az elmúlt évben is gyarapodott, 1797 kötettel van több, melyek összértéke közel 33 ezer lej. „Az állomány gyarapításának nagy részét a Nemzeti Kulturális Alaptól, illetve a Márai-program keretében kaptuk, de támogatott az EMNT, a Magyar Tudományos Akadémia, a Széchényi-könyvtár, a Kercsó Attila Irodalmi Kör és a megyei könyvtár is. Ugyanakkor költségvetési pénzből vásároltunk köteteket, illetve a könyvállomány gyarapításához magánszemélyek is hozzájárultak” – foglalta össze Keresztes Csongor. Az igazgató elmondta, selejtezésre 3818 dokumentum került, ezen könyvek nagyon megrongált állapotban voltak vagy a tartalmukat tekintve már nem aktuálisak, leginkább szakkönyvekről, informatikai szakirodalomról van szó.
Jelenleg 104 298 dokumentuma van a városi könyvtárnak, melynek 59 százaléka szépirodalom, 41 százaléka szakirodalom. A nyelv szerinti eloszlást tekintve 61 százalék magyar, 36,5 százalék román, a többi angol, francia, német nyelvű dokumentum.
Számos rendezvényt is szervezett a könyvtár, kiállításokat, könyvbemutatókat, tanfolyamokat, és ingyenes internet-hozzáférést is biztosítottak, illetve angol klubot működtettek az érdeklődőknek, emellett segítettek a fiatalok érettségire való felkészülésében is.
A felnőtt részlegen már régen működött a kölcsönzések számítógépes nyilvántartása, de januártól mind a felnőtt, mind a gyerek részlegen a kölcsönzési programmodul legfrissebb változatával követik dokumentumaik mozgását.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Elhunyt Kötő József egykori államtitkár és parlamenti képviselő –
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – írta a Kötő József halálára írt nekrológban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Kötő József 1939-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója volt, 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében. „Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is” – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának. Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt. egyebek mellett megkapta a Julianus-díjat, a Román Köztársaság Érdemrendjének Nagy Tiszti Keresztjét, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula-díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Magyar Örökség-díjat. A Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt. Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Elhunyt Kötő József
Életének 76. évében, súlyos betegségben elhunyt január 20-án hajnalban Kötő József dramaturg, színháztörténész, egykori parlamenti képviselő, az Oktatási és Kutatási Minisztérium egykori államtitkára.
Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban, magyar szakos tanári oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált 1984-ben.
Zsobokon általános iskolai tanár volt, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986-1990 között igazgatója. 1991-től egyetemi előadótanár, a Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt.
Az RMDSZ társadalomszervező titkára, majd művelődési-, oktatási-, vallásügyi ügyvezető alelnöke; 2005-től az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára volt. 1998 és 2008 között elnöki tisztséget töltött be az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élén.
Kötő József temetése szombaton lesz Kolozsváron.
maszol.ro

Először tartják Erdélyben az Országos Tudományos Diákköri Konferencia egyik szekcióülését
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) történetében először tartják Magyarország határain kívül a fizika, földrajztudományok és matematika (FiFöMa) szekció ülését – jelentették be kedden egy kolozsvári sajtótájékoztatón a szervezők.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint az április 15-18 között Kolozsváron sorra kerülő tudományos seregszemlére 15 egyetem 350 diákja nevezett be 337 dolgozattal. Az 50 szakterületre besorolt tudományos dolgozatokat 120 zsűritag bírálja el. A szervező Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a szakmai szervező Babeş-Bolyai Tudományegyetem, valamint a szakmai társszervező Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem 600 fölötti érdeklődőre számít Magyarországról, és a Kárpát-medence más országaiból. A rendezvény fővédnöke Lovász László matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki a konferencia nyitóelőadását is tartja.
„Magyarországon hatvan éve működik az OTDK-mozgalom. A most bejelentett rendezvénynek a szakmai tartalma mellett az az üzenete, hogy egységes Kárpát-medencei felsőoktatási térségben gondolkodunk” - nyilatkozta az MTI-nek Tonk Márton a Sapientia tudományegyetem kolozsvári karának a dékánja.
Az OTDK-ra, azok a fiatalok nevezhettek be, akik a megelőző intézményi, kari konferenciákon teljesítményükkel jogosultságot szereztek erre. Lehetőséget kapnak a bemutatkozásra és a versenyben való megmérettetésre a határon túli magyar diákok is. Erdélyből 21 diák mutathatja be dolgozatát.
A szervező intézmények a nagyszabású tudományos eseménnyel az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozat színvonalának az emeléséhez is hozzá kívánnak járulni – áll a közleményben. Kolozsvár(MTI)

Korábbi lehet Marosvásárhely első írásos említése
Az eddig ismertnél korábbra tehető Marosvásárhely első írásos említése Hegyi Géza történész kutatásai szerint, amelyeket a nagyközönséggel is ismertetett.
Marosvásárhely első írott említése címmel tartott előadást Marosvásárhelyen Hegyi Géza történész, tudományos kutató, az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársa.
A történész kifejtette, hogy egy település első írott említése alatt nem azt kell értenünk, hogy akkor keletkezett a helység. Marosvásárhely (Székelyvásárhely) településsé alakulása a régészeti leletek fényében a 11. századra tehető, de eddig ismert első írott említése 1323-ból származik. Orbán Balázs 1861-ben a város első említését 1332-re datálta, amikor a pápai tizedjegyzékekben a város neve, mint önálló plébániával rendelkező helység merül fel, amelynek papja, Romanus dézsmát fizetett. Boros Fortunát ferences rendi tartományfőnök, történész ezt az évszámot 1316-ra teszi, míg Dankanits Ádám művelődéstörténész egy 1300 körüli évszámról tesz említést. A történészek azonban eddig a Benkő Elek által 1997-ben említett 1323-as évszámot tekintették az első biztos adatnak, amely Novum Forum Siculorumként említi a várost.
Hegyi Géza történész a Dankanits által említett okirat adatait kezdte el boncolgatni, amelyből érdekes következtetéseket vont le. A dokumentum egy ún. emlékeztető okirat (Damus pro memoria), amely ma a budapesti Magyar Országos Levéltárban található, és amelynek kiadási helyeként a „forum siculorum”-ot tüntetik fel. Ilyen okiratokat a kutatások szerint 1270 és 1310 között adtak ki. A középkori Erdély történetét kutató történész megállapította, hogy az okiratban szereplők Aba Amádé magyar országbíró, nádor familiárisai voltak, akik urukat követve, a király kíséretében járhattak Erdélyben és a székelyek vásárhelyén (In forum siculorum). A középkori történetírásból ismeretes, hogy III. András magyar király 1291-ben járt Erdélyben, és arról is tanúskodik egy okirat, hogy ebben az évben Aba Amádé és kísérete is itt tartózkodott. Hegyi Géza szerint Maros (Székely) Vásárhely első írásos említése – a kutatásai fényében – 1291-ből származik.
A keddi előadáson részt vevő Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a hozzászólások során kifejtette: „Az előadó nagyon otthon van a középkori kutatások terén, ami elérhető volt ezen a téren, mindent felkutatott. Én elfogadom az érvelését. Ezután a Marosvásárhely történetével foglalkozó történészek meg kell említsék ezt az adatot is” – mondta az akadémikus.
Nemes Gyula |
Székelyhon.ro

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

A keresztény magyar királyság megalapítása
Csütörtökön a Bernády Házban Font Mária történész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az Árpád-kori magyar királyság európai kapcsolatrendszeréről tartott előadást. Az előadás annak a történelmi előadás- sorozatnak a része, amelyet a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervez Európa és Magyarország: kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel. Font Máriával az előadásról beszélgettünk.
– Előadásom címe A keresztény magyar királyság megalapítása. Itt a keresztény szón van a hangsúly, mert egyrészt a kereszténység felvételét és a keresztény mentalitást, a keresztény gondolkodásmód kialakulását próbálom meg végigkísérni. Ez pedig hangsúlyosan Szent István korát jelenti, de nemcsak azt, hanem a XI. század kicsit zűrzavaros, majd konszolidálódó időszakát is. Tehát gyakorlatilag Könyves Kálmánig próbáltam meg végigfuttatni a Szent István-i gondolatkört.
– Az előadásban, amelyhez elég szűkös volt az időkeret a téma átfogóságához és fontosságához viszonyítva, kiemelte Magyarország helyét Európában.
– Megpróbáltam összehasonlítani, ami ott történik más országok, például a szomszédos országok tükrében. Hogyan fest és mi a jelentősége. A kiindulópont az volt, hogy amikor a Magyar Királyság szerveződik, akkor két keresztény nagyhatalom, Bizánc és a Német-római Császárság szomszédságában történik mindez, és ebben a sajátos földrajzi meg politikai helyzetben hogyan alakul a Magyar Királyság sorsa.
Szent István korában a legfontosabb az egyházszervezés meg a vármegyék megszervezése, a hadseregszervezés, a családi kapcsolatok. Itt eleve egy dinasztikus hatalomszervezésről van szó, az Árpádok hatalmát szervezi, kiterjeszti, érvényesíti, és ennek a párhuzamait mutattam be a szomszédos országoknál.
– Egy folyamatot mutatott be, nem úgy sorolta az eseményeket, ahogyan azokat a történelemkönyvekben leírják, hanem párhuzamba állítva, időnként egymással ütköztetve.
– Kérdésként is mindig meg szoktam kapni, és direkt kitértem az István és Gizella házasságára, hogy ez mit jelentett a magyar királyság szempontjából.
– Mit jelentett?
– Legalább két évtizedes stabil békeidőszakot, és azt is láthatjuk, hogy amikor nem rokon császár ül a szomszédos birodalom trónján, akkor azonnal jönnek a katonai konfliktusok. Lengyelországban például szinte folyamatosan ez történt.
– Beszélt a vármegyékről...
– A vármegyeszervezésnél azt hangsúlyoztam, hogy ott a társadalomnak egy belső átalakítása történt. Amíg korábban a hadsereg szervezése a nemzetségek és nemzetségfők kezében volt, a vármegyék átvették ezt a katonai feladatot. Ez teremtette meg azt a belső katonai stabilitást, amire az Árpádok hosszú időszaka és nagyon stabil uralma tudott épülni, szemben Lengyelországgal, ahol ez a hatalommegosztás a családon, a dinasztián belül történik. Ott ez folyamatosan konfrontálódó belső hatalmi viszonyokat kelt, és viszonylag gyorsan bekövetkezik a területi széttagozódás, amit Magyarországnak sikerült elkerülnie ebben az időszakban. És ennek az egyik kulcsa a vármegyeszervezés. Számunkra ez természetes, azt mondjuk, ezt is megcsinálta Szent István. Sok minden fennmaradt, az elnevezések közül is nem egy mind a mai napig megvan, azzal együtt egyébként, hogy változnak a funkciók is, meg a feladatok is. Ahová István beteszi a lábát és megszerzi az uralmat, ott az ispán és a vármegye és a hozzá tartozó katonaság őrzi azt a területet. Erre tevődnek rá a gazdasági, jogi feladatok és így tovább.
– A koronáról meg a koronázásról is szó volt az előadásban.
– Sokszor feltevődik a kérdés, hogy kitől kapta a koronát István, a császártól vagy a pápától. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen a kérdés felvetése rossz, mert adott pillanatban, amikor az ezredik évben ez történik, akkor III. Ottó császár teszi pápává azt a II. Szilvesztert, aki az ő nevelője volt. Tehát egy olyan személyes jó kapcsolat van a pápa és a császár között, hogy erre nem szabad visszavetíteni a későbbi császár–pápa konfliktusokat. Nincs értelme a kérdésnek, mert nyilván mind a kettő egyetértett vele, és azzal együtt, hogy nem küldött koronát sem a császár, sem a pápa, hanem a koronázást jóváhagyták, illetve a pápa áldását adta rá, azt jelentette, hogy elfogadják, elismerik. Mai nyelvre lefordítva ez a magyar királyság nemzetközi elismerését jelenti, és ez a király hatalmának elismerését jelenti.
– Szent István ellenzői azt mondják, hogy tulajdonképpen nem a kereszténység megalapítása volt a célja, hanem azért harcolt tűzzel-vassal a kereszténységért, hogy saját hatalmát megalapozza, és a koronáért áldozta fel emberek ezreit, köztük például Koppányt.
– Ez nagyon leegyszerűsített vélemény, és nagyon mai gondolkodásmódra vall. Valóban vannak, akik ezt állítják. Erre azt szoktam mondani, hogy meg kellene próbálnunk megérteni annak a korszaknak a gondolkodásmódját, mert nem úgy gondolkoztak, ahogy mi. István király valóban a saját hatalmát akarta erősíteni. Aki beleszületik a dinasztiába, mondhatnám úgy is, kutya kötelessége a hatalmat megtartani, továbbvinni, megerősíteni, kiszélesíteni. Nevezhetjük önös érdeknek is, de egy dinasztia így működik. Koppányról kissé vulgarizálva azt mondanám, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. Tulajdonképpen egyvalakinek a kezében kell összpontosulnia a hatalomnak, különben széttagolódna az ország, és nem lenne sem államszervezés, sem egyházszervezés, ami végül István alatt megtörtént. A Koppánnyal való összetűzés igenis hatalmi harc, és ha önös érdekről beszélünk, akkor Koppányt éppen olyan önös érdek vezérelte. Az egyén szempontjából nyilván mindegyiknek megvan az érdeke meg az érvrendszere, a kettő nyilván egymásnak feszül, és a végeredményt tudjuk.
– Ön Könyves Kálmánig vezette a fonalat.
– Azért tettem ezt, mert egyrészt az a koncepció, amelynek a jegyében Szent István elkezdi ezt a hatalmas szervező munkát, a halála után megtörik. Szintén mai kifejezéssel egy krízissorozat következik, jön pogánylázadás, uralmi válság, német támadások a magyar királyság ellen. Tulajdonképpen felbomlani látszik az a konstrukció, amit István elkezdett. Később ennek vége szakad, jön László és Kálmán. Istvánnak egyenes ági leszármazottja nincs, de amikor az elűzött Vazul fia visszatér – az ő leszármazottjai Szent László, majd Könyves Kálmán –, László lesz, aki szentté avatja Istvánt, tehát tulajdonképpen az istváni koncepciót hozza vissza. Könyves Kálmán pedig egy törvényrevízión keresztül az első király, aki Székesfehérváron Szent István mellé temetkezik. Tulajdonképpen Könyves Kálmán lesz a magyar dinasztikus gondolkodásmód és a szentkultuszon keresztül az egész ország gondolkodásmódjának az etalonja, de minden, ami a múltban jó, azt gyakorlatilag Szent Istvánra vezetik vissza.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)