Tisztán tartani történelmi tudatunkat
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetstratégia vitatott stratégával
Indulás előtt az új nemzetpolitikai intézmény
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt tavaly leköszönt elnöke vezetheti a magyar kormány új háttérintézményét, a Nemzetstratégiai Intézetet. Az elnöki szándék szerint a nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozó kutatóműhelyek ernyőszerepét látja majd el az új intézmény, amellyel egyébként többen is elégedetlenek.
A magyar kormány tavaly döntött a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásáról – a 2012. december 11-én megjelent kormányrendelet értelmében az Orbán-kabinet háttérintézményeként működő új budapesti intézet vezetője Szász Jenő székelyudvarhelyi politikus. Az induláshoz biztosított 100 millió forintos létrehozási költségvetés mellett az új műhely idén 1,3 milliárd forintból gazdálkodhat, ami magyarországi viszonylatban is kiemelkedő állami támogatás. Szász Jenő lapunknak ezt így magyarázta: a magyar kormány olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely egyaránt szolgálja a Kárpát-medencei magyarságot és a diaszpóra nyugati közösségeit is. „Noha más korban és más körülmények között jött létre, az új Nemzetstratégiai Intézet sokban hasonlít a Bethlen István miniszterelnöksége alatt életre hívott Teleki-intézethez” – fogalmazott Szász, aki szerint az új háttérintézmény a magyar államigazgatás igen fontos intézetévé növi ki magát.
Nem versenytárs, koordinátor
Kérdésünkre, hogy a már meglévő és a hasonló szakterületeken tevékenykedő intézmények ismeretében teljes mértékben indokoltnak tartja-e egy új állami hivatal létrehozását, Szász Jenő azzal érvelt: a Nemzetstratégiai Intézetnek a magyar kormány háttérintézeteként hiánypótló feladata lesz. „Nem akarunk a hasonló szakmai műhelyek versenytársa lenni. Koordinációs szerepet kapunk: a Nemzetstratégiai Intézet szövetségese és partnere lesz a már meglévő műhelyeknek, amelyek általunk többletlehetőséghez jutnak. Az új intézmény létrehozásával valamennyi tudásműhelynek lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy tanulmányaik, javaslataik – más szakmai műhelyek munkájával kiegészülve és intézetünk koordinációjával – a magyar kormány asztalára kerülhessen” – fogalmazott az intézményvezető. Szász szerint ez a katalizátorszerep a társadalmi élet valamennyi területére érvényes.
Lefordítják a politika nyelvére
A hivatalos megfogalmazás szerint az új intézet saját elemzései, kutatásai és felmérései mellett igyekszik összehangolni és Kárpát-medencei rendszerekbe építeni a különböző műhelyek és egyéni kutatók eredményeit. Szász Jenő ezt azzal egészítette ki, hogy a Nemzetstratégiai Intézet azért is hiánypótló, mert az elmúlt két évtizedben sok tanulmány, tudományos eredmény elsikkadt, miután nem volt, aki átformálja azokat a politika nyelvére, hogy a döntéshozók elé kerülhessenek. A százfősre tervezett új intézet személyzeti összeállítása még az elején tart. A néhány munkatárssal induló intézmény személyzetét – a kormánytól kapott feladatok függvényében – lépésről lépésre növelik. Szász szerint a különböző fórumok korántsem kezelik annyira fenntartásokkal az új intézet megalakulását, mint ahogy az a sajtóvisszhangok szerint tűnne. „Akivel eddig beszéltem, üdvözölte a magyar kormány döntését. A Magyar Tudományos Akadémia háttérintézményeinek vezetői részéről az együttműködési szándékot láttam” – állítja Szász, hozzátéve: az intézet nyitott lesz minden együttműködésre törekvő politológus, szociológus és egyéb szakember, valamint a különböző szellemi műhelyek irányába. A székelyföldi intézményvezető szerint eddig is léteztek kisebb-nagyobb kutatóműhelyek, azonban a rendszerváltás óta egyetlen elszakított nemzetrészben sem sikerült közép- és hosszútávú nemzetstratégiát kidolgozniuk. Az új intézet feladata lesz pótolni a hiányt.
Nem elég a jó szándék
A volt pártvezér bizakodása ellenére úgy tűnik, Szász Jenő intézményvezetői kinevezését sem Magyarországon, sem Erdélyben nem övezte túl nagy lelkesedés. A kormányoldal döntéseivel folytonosan vitában álló magyarországi balliberális ellenzék hozzáállásán túl a konzervatív oldalon is kétkedő hangok jelentek meg, amelyek az új vezető politikusi előéletének ismeretében Szász Jenőt – nemzetpolitikai elkötelezettsége ellenére – korántsem integratív személyiségként, illetve szakemberként kategorizálják. Kormányforrások szerint Szász kinevezése mögött Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének a lobbija áll, aki közismerten jó emberi kapcsolatot ápol az MPP elnöki tisztségéről múlt ősszel lemondott Szász Jenővel, valamint a politikai alakulattal. A megkérdezett erdélyi szakemberek tartózkodók, vagy eleve megkérdőjelezik a magyarországi döntés helyességét. Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője szerint az új magyarországi intézményre szükség van, mivel a Teleki-intézet megszűnte utáni űrt azóta sem sikerült betölteni. A kolozsvári szakember úgy fogalmazott: egy intézmény eredményessége elsősorban a vezetőtől függ. A lehetséges együttműködésről szólva elmondta, várja az új intézet megalakulását, és a meglévő műhelyekkel kapcsolatos együttműködési szándékot, de csak a meghirdetett stratégia nyomán lehet majd eldönteni, mennyire eredményes az új intézmény.
A személy az akadály
Toró Tibor politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint az új állami intézményre szükség van, de nem az erdélyi politika világából érkező Szász Jenő irányítása alatt. Toró túlzottnak tartja az új intézet 1,3 milliárd forintos költségvetését olyan körülmények között, amikor a magyar állam által fenntartott Sapientia egyetem évente 2 milliárd forintból gazdálkodhat. Ezzel együtt a fiatal szakember várakozóan tekint az új intézmény működése elé. Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint kétséges az új intézet létjogosultsága. Úgy véli, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, a kolozsvári kisebbségkutató intézet, illetve a magyarországi és erdélyi egyetemek szellemi műhelyei elegendőek a nemzetstratégiai munkára, a közöttük levő együttműködést kellene erősíteni. A kolozsvári egyetemi tanár szerint az új intézmény csak akkor lehet integratív, ha tudományos autoritással rendelkezik, ez azonban nem várható el egy új intézettől. Bakk jóval nagyobbnak tartja az évek óta működő műhelyek tudományos autoritását, mint az újonnan alakuló Nemzetstratégiai Intézetéét. „A legfőbb akadálya annak, hogy neves kutatók, jó szakemberek is beálljanak a sorba az intézményvezető személye” – fogalmazott Bakk Miklós.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Gyászhír
Mély fájdalommal és szomorú szívvel tudatjuk, hogy a drága jó férj, édesapa és nagyapa, dr. VITA LÁSZLÓ,
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának (ny.) tanára, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2013. január 23-án, életének 82. évében csendesen elhunyt. Drága halottunkat 2013. január 26-án, szombaton 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a Házsongárdi temető nagykápolnájából, a református egyház szertartása szerint. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes. A GYÁSZOLÓ CSALÁD.
Vita László (Disznajó, 1931. február 9. – Kolozsvár, 2013. január 23.)
Szabadság (Kolozsvár),

Kettős ünnepet tartott az RMKT
Komoly teljesítmény áll a Romániai Magyar Közgazdásztársaság (RMKT) mögött, az erdélyi magyar gazdaság nagyon fontos a nemzetpolitika számára – méltatta a civil szervezet munkásságát Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, abból az alkalomból, hogy a Közgazdász Fórum – az RMKT szakfolyóirata – megjelenésének és az RMKT-székház 15. évfordulóját ünnepelte a civil szervezet.
Szécsi Kálmán, az RMKT elnöke eközben arról beszélt, hogy 15 évvel ezelőtt a székház megszerzése fontos lépés volt az infrastruktúra-fejlesztés szempontjából, de legalább ennyire jelentős lépés volt a kéthavonta megjelenő szakfolyóirat kiadása is.
Az ünnepélyes megemlékezés elején a Közgazdász Fórum korábbi és jelenlegi főszerkesztői tekintették át a szaklap másfél évtizedes történetét. Somai József, a folyóirat első főszerkesztője felidézte: a Közgazdász Fórum az első évben egyszerű hírlevélként jelent meg, majd másfél év múlva kiadták ezzel a címmel az első folyóiratot. 2006 januárjától az RMKT együttműködik a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság karával, ugyanebben az évben díjjal jutalmazták a szakmai publikációt. Nagy Bálint, aki 2009–2012 között volt a főszerkesztője a kiadványnak, arról beszélt, hogy az évek során számos változáson ment át a lap, ami tartalmát, stílusát, célközönségét illeti. Időközben a hírlevél szakkiadvánnyá alakult át, és az akkreditációs követelményeknek is meg kellett felelni. Ma már a nemzetközi adatbázisban is szerepel a folyóirat. Kerekes Kinga, a lap jelenlegi főszerkesztője eközben arról számolt be, hogy nemcsak romániai, hanem magyarországi szerzők is írnak a lapba, amely immár a Magyar Tudományos Akadémia jegyzékében is szerepel. Hozzáfűzte: a nemzetközi elismerést akadályozza, hogy a kiadvány magyar nyelvű, de küldetésüknek tekintik a magyar gazdasági nyelv ápolását.
A rendezvény végén került sor a Közgazdász Fórum éves díjátadására, az ezer lejes pénzjutalmat és a vele járó oklevelet Reguly Ágoston, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákja nyerte.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?
Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség?
Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”.
Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat.
Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia?
Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe?
Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat.
Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb.
Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés).
A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében.
Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé.
Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem.
Kik is a székelyek?
2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában.
„Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat.
Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.”
Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2
Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit?
Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani?
A politikai és közéleti megnyilvánulások
Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség.
Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”.
Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek?
Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős.
A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére.
Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit.
A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők?
Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta
2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21.
4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában)
5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19.
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

Petőfi tanár úr már nem jön Kolozsvárra
Legutóbb, két-három hete még arról beszélgettünk telefonon, hol lehetne a szállása márciusban, amikor újra Kolozsvárra jön a feleségével együtt, és hogy előtte még keressem föl őket, amikor Budapestre megyek.
Hétfőn azzal a döbbenettel telefonált Zsuzsa aszszony, hogy a Tanár Úrnak február 10-én, vasárnap este megállt a szíve. 82. évében elhunyt Petőfi S. János professzor, az olaszországi Maceratai Egyetem nyelvfilozófiai tanszékének vezetője, a filozófiai intézet igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Karizmatikus személyisége volt a nemzetközi és a magyar tudományosságnak, a szövegelmélet, a nyelvfilozófia, a poétika és a humán kommunikáció nemzetközi hírű kutatója, a „szemiotikai szövegtan” megteremtője.
Szakmai pályája, munkássága, hatása egészen kivételes. A debreceni egyetemen szerzett előbb matematika–fizika–ábrázoló geometria, majd német nyelv és irodalom szakos diplomát 1961-ben. Tudományos pályája az MTA Nyelvtudományi Intézetéből indult. 1969 és 1972 között a Göteborgi és a Konstanzi Egyetem tudományos kutatója volt, 1972-ben az Umeai Egyetemen doktorált és habilitált. 1972-től 1989-ig a Bielefeldi Egyetem szemantikaprofesszoraként tevékenykedett, 1989 óta a Maceratai Egyetem nyelvfilozófia-professzora.
Ritka jelenségként: a tudós pályája és az általa (is) létrehozott diszciplína, a szemiotikai textológia „fejlődése” jelentős mértékben egybeesik. Európában általában szövegnyelvészetként, szövegtanként ismerik ezt a területet, az angolszász szakirodalomban diskurzuselemzésként. Petőfi S. János alkatával, soknyelvűségével, mély és széleskörű műveltségével, a „két kultúrát” áthidaló szakmai tudásával és érdeklődésével – mint több vele készített interjúban kifejtette – „kommunikatív” emberként mindig vonzódott a kommunikációhoz, annak gyakorlati és elméleti vonatkozásaihoz.
Integratív személyiségként és tudósként a szövegek nyelvészeti és hermeneutikai megközelítése között vert hidat. 1977-től alapító főszerkesztője volt a Research in Text Theory (Berlin / New York: de Gruyter) c. könyvsorozatnak, mely a szövegtan egyik legtekintélyesebb nemzetközi fóruma. 1972-től alapító társszerkesztője a Papiere zur Textlinguistik / Papers in Textlinguistics (Hamburg: Buske) című könyvsorozatnak, melynek közel 80 kötete jelent meg.
Tanulmányai a nemzetközi élvonalba tartozó folyóiratokban és tekintélyes könyvsorozatokban jelentek meg angol, német, olasz, francia, spanyol és japán nyelven, 1988 után magyarul is. Bármilyen nyelven publikálta is tanulmányait, azokban többnyire magyar műveket elemzett, mutatott be, és ezzel a magyar kultúra közvetítője, nagykövete is volt.
Szakmai pályája abban is kivételes, hogy külföldre való kikerülése után három évvel, 1972-ben Bielefeldben már professzorként alapítja meg a szemantika tanszéket, részt vesz a modern struktúrájú és szemléletű egyetem szervezésében, dékánként a kar vezetője. 17 évvel később már a német tapasztalatokkal, nemzetközi hírű eredményekkel és kiterjedt kapcsolatokkal kerül a 700 éves Maceratai Egyetemre, Olaszországba. Európában aligha van tudós, aki olyan mély és alapos egyetemi tapasztalatokkal rendelkezett volna, mint Ő.
A német rendszerben a nyitottságot és a belterjesség elutasítását értékelte sokra, az integrált oktatásra való törekvést, és különösen azt, hogy ennek közvetlen hatása lehetett a közoktatásra. Az olasz rendszer már centralizáltabb és belterjesebb volt, másféle előnyökkel. 1991-ben pécsi díszdoktori avatásán tartott előadásában öszszegezte addigi tapasztalatait ezzel a címmel: Egyetemről egyetemre. Amiben éltem, amiben jelenleg élek, s amiben talán a jövő generációinak élnie lehetne. Ezt a szöveget kötelező olvasmánnyá kellett volna tenni mindazok számára, akik nálunk vagy Magyarországon hályogkovácsként egyetemeket alapítottak és működtettek. Ma is megvan az aktualitása a vezetők, a hallgatók és az oktatáspolitikusok számára egyaránt.
Nekünk 1969 májusától volt közvetlen kapcsolatunk Vele. Nekem személyesen is. Az 1990 előtti időszakban ez távoli szakmai kapcsolatot jelentett. 1990 után Pécsett, Szegeden és Debrecenben is kutatócsoportok jöttek létre az Ő vezetésével, magyar nyelvű kiadványsorozatok indultak el, ezekben erdélyi szerzők is helyet kaptak. Nálunk készülő doktori dolgozatok szerzőit istápolta, részt vett hivatalos bírálatokban is. Különösen szívén viselte a közoktatást, az iskolai magyar nyelv és irodalom oktatását. 1998-ban a feleségével, Benkes Zsuzsával írt. A szöveg megközelítései. Kérdések – válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba című könyvük sokak számára Erdélyben is kézikönyvvé, tankönyvvé vált, akárcsak a korábbi Elkallódni megkerülni vagy a Szövegtani kaleidoszkóp két kötete.
Eljött a magyar tanárok csíkszeredai továbbképzésére, ott volt velünk Sepsiszentgyörgyön, itt Kolozsváron szinte minden évben az egyetemen, a márciusi anyanyelvi rendezvényen. Noha a fizikuma fokozatosan gyengült, előadásai, gondolatai, mondatai kristálytiszták maradtak, mint mindig is voltak. Amit elmondott vagy leírt, abban pontos és határozott volt, amikor költői szöveget, zeneművet vagy képzőművészeti alkotást elemzett, értelmezett, akkor érzékeny volt, mint a hegedű húrja. Nagyon fontosnak tartotta, hogy az értekező szöveg pontos és kifejtett legyen. Előadásain elvárta a lankadatlan figyelmet és az érdeklődést. Kérdezni szeretett, és a hallgatóitól is elvárta, hogy kérdezzenek.
Tudósként sokan gyászolják, sokan fognak emlékezni Rá Japántól Amerikáig, leginkább Németországban és Olaszországban. A mi fájdalmunk és szomorúságunk egészen személyes: az emberi veszteséget éljük meg, mivel a Tanár Úr közvetlenségében, szerénységében, szeretetében és barátságában volt emberként is egészen kivételes.
Szinte lehetetlen búcsúzni Tőle.
Nyugodjék békében.
Péntek János
Krónika (Kolozsvár),

Átadták a Gábor Áron-díjakat
A Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történészt, levéltárost és a csíkszeredai HSC Sportklub jégkorongcsapatát tüntette ki idén Gábor Áron-díjjal a Székely Nemzeti Tanács. Az elismeréseket vasárnap, a Székely Szabadság Napján tartott autonómiatüntetés után, az SZNT ünnepi ülésén, a küldöttek és meghívottak jelenlétében adták át.
A 2008-ban alapított Gábor Áron-díj létrehozói kimondják: az autonómia kiharcolásához minden egyén, szervezet, intézmény, csoportosulás hozzájárulhat azzal, hogy segíti népünk önbizalmának, őseinktől ránk hagyott keresztény erkölcsi értékrendünk helyreállítását, erősíti az autonómia megvalósíthatóságába vetett hitet, segíti a közösségi akarat erősödését, annak kinyilvánítását, és cselekvően részt vesz a megvalósítás folyamatában. Ennek a szellemiségnek megfelelően esett idén a választás Pál-Antal Sándor akadémikusra, a székelység történelmének, a székely önkormányzásnak kutatójára, akinek munkásságát Berekméri Árpád Róbert levéltáros méltatta, kiemelve, a huszonegy önálló, illetve társalkotókkal megjelentetett kötet szerzője, tizennégy szakkönyv szerkesztője, több mint kétszáz tanulmány összeállítójának feltárásai ma hiteles forrásként szolgálnak a székelység történelmének kutatói számára A Magyarországon több alkalommal kitüntetett Pál-Antal Sándor a díj átvételekor hangsúlyozta, minden elismerés közül ez az itthoni esik neki a legjobban, és elmondta, a munkát folytatja, nem is tehetne másképp, mert akkor unatkozna. „Csíkszéken az emberek akartak és akarnak élni, és ami még ennél is fontosabb, valamit elérni. Valamit, ami fontos, mert felfigyel rájuk mindenki, és közben önbecsülést, reményt nyújthatnak mindannyiunk számára” – emelte ki a csíkszeredai jégkorongcsapatot méltató laudációjában Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, az SZNT alelnöke. A székely mivoltukat büszkén vállaló, a díj átadásának napján is jégen küzdő tizennégyszeres romániai bajnok, kilencszeres Román Kupa-győztes, idei MOL Liga-döntős csapat tagjai nevében Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere vette át a díjat, aki szerint a csíki hokisok egész Székelyföldet képviselik, a csapat az összetartozás szimbóluma, ezért külön is megérdemlik a támogatást. A díjazottaknak gratulált, és a vasárnapi autonómiatüntetést az önrendelkezésért vívott küzdelem újabb kezdetének nevezte Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Izsák Balázs SZNT-elnök pedig az autonómiatüntetés eredményei közül kiemelte a nemzetközi szolidaritást és azt, hogy a jelen lévő több tízezres tömeg megmutatta, Marosvásárhelyen, Európa bármely városához hasonlóan félelem nélkül lehet véleményt nyilvánítani. Az SZNT ünnepi ülésén közreműködött a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Kovács László karnagy vezetésével, a rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Adevărul : Budapestről írták a székely tankönyvet
Hétfői számában újabb cikkben bírálta az Adevărul a Székelység története című iskolai kézikönyvet, amelyet szeptember óta használnak segédeszközként az azonos nevű választható tantárgy oktatásához a székelyföldi általános iskolák felső tagozatán.
A Ciprian Stoleru és Oana Crăciun által jegyzett cikk címe szerint "a Székelység története tankönyvet Budapestről írták". Magyarázatképpen a szerzők hozzáteszik: a könyv egyik szerzője, Pál-Antal Sándor történész az MTA tagja. Az írás a kutatót is megszólaltatja, de nem árulja el az olvasóknak, hogy - a címben szereplő állítással ellentétben - Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyen él és dolgozik, fél évszázados szakmai tevékenységét a marosvásárhelyi levéltárban fejtette ki, és ennek elismeréseképpen választották 2010-ben az MTA külső tagjává.
A lapban Pál-Antal Sándor kifejti, a székelyföldi plébániákon fellelhető dokumentumok igazolják a könyv állításait: dédnagyapját is falutársaival együtt civilként hurcolták kényszermunkára a román csapatok. A levéltáros-történész - akit a budapesti akadémia képviselőjeként emlegetnek a szerzők - leszögezte, hogy a Székelység története nem tankönyv, hanem választható tantárgyak oktatására és szakkörökben használható kézikönyv, így kiadásához nem volt szükség a bukaresti oktatási tárca jóváhagyására. A lap a múlt héten több cikket is közölt arról, hogy a kiadvány állítólag úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Az Adevărul román történészeket idézve azt is történelemhamisításnak nevezte, hogy a román hadsereg az első világháború idején, erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait.
Az Adevărul pénteken Ioan Aurel Pop történészt, a BBTE rektorát, a román tudományos akadémia tagját idézte, aki kijelentette, hogy március végén az akadémia napirendre tűzheti a székelység történetét vázoló kézikönyv megvitatását.
A 2012 szeptemberében bemutatott könyvet székelyföldi történelemtanárokból és történészekből álló bizottság készítette a Hargita megyei tanács megbízásából. (MTI)
Transindex.ro

Erdélyi diákok sikerei
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartották március 9-én az ismert jeles folyóirat, a Természet Világa Természettudományi Diákpályázatának XXII. díjkiosztó ünnepségét. Meglepetésként bemutatták a Tehetség ösvényein című, 530 oldalas kiadványt, amely a 2007–2011 között díjazott pályamunkákat tartalmazza. Ebben az enyedi diákok tizenöt dolgozata szerepel. Staar Gyula főszerkesztő a könyv előszavában írja: „Ezernél több diák cikke látott napvilágot a Természet Világában. Sok minden múlik a diákok felkészítő tanárain. Körülöttünk a gimnáziumokban, líceumokban a Természet Világának egy-egy kis fiókszerkesztősége alakult ki. Ezért mi hálásak vagyunk nekik. De leginkább diákjaink lehetnek hálásak, akikben ők a tehetséget felfedezték, és nem hagyták elveszni.”
A nagyenyedi sikerekhez Dvorácsek Ágoston is nagyban hozzájárult, hiszen a 2000-ben alakult Fenichel kör vezetőjeként diákjai sikerei nyomán tizenhárom alkalommal nyerte el a legjobb felkészítő tanárnak kijáró oklevelet, 2004-ben a Rotary-ösztöndíjat, 2008-ban pedig a Nicholas Metropolis-díjat is megkapta. A körvezető tanár arra a legbüszkébb, hogy diákjait ez idő alatt sokszor megtapsolták a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében.
Idén sem történt ez másként: a dokumentumjellegű könyv bemutatója után két enyedi és több más erdélyi tanuló részesült értékes díjakban. A szerkesztőség jelen levő képviselői a díjak átadása előtt minden munkát értékeltek. A Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat érdemelt Bakó Boglárka (XI. B) Az első Magyar Természettudományi Múzeum herbáriuma című dolgozatáért (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, mentor: Bakó Irén). Különdíjban részesült Magyari Melinda (X. osztályos diák), dolgozatának címe: A marosújvári sóbánya felemelkedése és hanyatlása (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston). Más kategóriákban, erdélyi díjazottak: I. díj Oláh Vince: Dédnagyapám a koreai háborúban (Bolyai Farkas Elméleti Líceum Marosvásárhely, felkészítő tanár Máthé Márta), III. díj Oláh Réka: Egy régi tankönyv margójára (Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, felkészítő tanár Nagy Méhész Gyöngyi).
Az enyediek számára az igazi meglepetés csak ezután következett, hiszen Bakó Boglárka megnyerte az úgynevezett Hargittai-díjat is, amely a legjobb eredményt elérő hazai, illetve határon túli diáklánynak jár. A különdíjat Hargittai Magdolna és Hargittai István akadémikusok alapították, és minden évben a legjobb eredményt elérő leánytanulónak adományozzák. Eddig az enyediek közül az elmúlt években csak Maxim Orsolya kapta meg, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákja. Az új Hargittai-díjas tanítóképzős tanuló hazaérkezése után elmondta: megtisztelő számára, hogy Hargittai István személyesen is gratulált a díjhoz.
A szép eredmények után nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az évben is folytatódott az enyedi és más erdélyi diákok sikere a diáktudományos rendezvényeken. Nemcsak a belföldi, hanem a nemzeti rendezvényeken is megállták helyüket. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be a Természet Világa folyóirat diákpályázati lehetősége.
Szabadság (Kolozsvár),

Százhatvan fiatal műszaki konferenciája
Tizennyolcadik alkalommal rendezik meg Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület védnöksége alatt, a Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakát. A kétnapos rendezvény célja a hagyományokhoz híven az erdélyi magyar fiatal műszaki értelmiség szakmai színvonalának emelése, a mérnöki kutatómunka ösztönzése, a magyar és a nemzetközi tudományos kapcsolatok építése, a magyar műszaki nyelv művelése. A tanácskozás fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke pedig Stépán Gábor, az MTA Műszaki osztályának elnöke.
Tegnap a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében Bitay Enikő főszervező, az EME Műszaki Tudományok Szakosztály elnöke megnyitóbeszédében elmondta: a konferencián tizenhárom egyetemről és négy főiskoláról százhatvan erdélyi, felvidéki és magyarországi szerző kilencvenkilenc dolgozatot mutat be. Emlékeztetett: az eddigi évek konferenciakötetei olvashatók a világhálón, az Erdélyi Digitális Adattárban. Sipos Gábor EME-elnök a műszaki szakosztálynak az intézményben betöltött fontosságát hangsúlyozta. Gyenge Csaba (az MTA külső tagja, EME-alelnök) a konferenciasorozat egyik megálmodójaként méltatta annak tudományos színvonalát, amellyel európai programok részévé nőtte ki magát.
A tanácskozásnak a szakmai és emberi kapcsolatok terén játszott szerepét emelte ki a többi köszöntő: Fodor Tamás (konzul, Kolozsvári Magyar Főkonzulátus), Réger Mihály (rektorhelyettes, Óbudai Egyetem), Czigány Tibor (dékán, Budapesti Műszaki Egyetem), Sikolya László (dékán, Nyíregyházi Főiskola), M. Csizmadia Béla (egyetemi tanár, gödöllői Szent István Egyetem), Máté Márton (egyetemi docens, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem).
A hagyományos Maros Dezső-díjat, kiemelkedő kutatási tevékenysége, sikeres előadásai elismeréséül és további kutatásra való ösztönzésként Varga Andrásnak nyújtották át. Kiskoncerttel Szallós Kis Anna (fuvola), Török Réka (oboa) és Hary Noémi (angolkürt) színezte az eseményt.
A megnyitó után plenáris előadások következtek; délután három szekcióban hangzottak el előadások. Ma a FMTÜ részvevői Nagybányára, Koltóra és Székre látogatnak el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Válaszok A székelység története című könyvet ért román bírálatokra
Levélben fordult Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az Adevărul bukaresti napilap szerkesztőségéhez március 22-én, reagálva az újságnak az elmúlt időszakban közölt cikksorozatára, amely a Hargita és Kovászna megye tanácsa megbízásából készült A székelység története című kötetről szólt, Marius Diaconescu történésznek a Historia című román folyóiratban megjelent írása alapján, amelyben az vehemensen támadta a székely történelemkönyv szerzőit („Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor” – Historia.ro).
Hargita Megye Tanácsának elnöke levelében az Adevărul szerkesztőségét helyesbítésre és egyben a kötet fő szerkesztője, Hermann Gusztáv Mihály válaszának közlésére kérte. Mint a megyeelnök fogalmazott, az Adevărul napilap a március 14-én, 15-én, 18-án és 19-én megjelent cikkeiben szándékosan manipulálta a román közvéleményt. Például a március 18-i, e témájú írásuknak azt a címet adták: „Manualul »Istoria Secuilor«, scris de la Budapesta” (A székelység története tankönyvet Budapesten írták). Erre a megállapításra annak az információnak az alapján jutottak, hogy Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A megyeelnök hangsúlyozta, hogy a román történészek egyébként a kritikájukat egy interneten keringő, nem hivatalos, a kiadó engedélye nélkül készített, hibás fordításra alapozzák, ugyanakkor a megyei tanács tervezi a székely történelemkönyv hivatalos román változatának az elkészítését.
„Az Adevărul március 14–15–18–19-i, Oana Crăciun és Ciprian Stoleru által jegyzett cikkei ezen a nem hivatalos fordításon alapszanak, így nehéz ellenőrizni a kritikák helyességét. A cikkekben foglalt, a történelemkönyv szerzőit vádoló állítások tendenciózusak, céljuk valószínűleg a botránykeltés volt.
A székelység történetét nem Budapesten írták, dr. Pál-Antal Sándor, a kötet lektora Marosvásárhelyen él, csíki származású, aki a marosvásárhelyi levéltárakban kutatott, és akit 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választottak” – írja Borboly Csaba hozzátéve, hogy dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi tanár, akinek a fő kutatási területe a székelység modern kori története, elsősorban a 18. századi és a 19. század eleji időszakból. A történész egy román nyelvű könyvet is írt a székelységről: „Secuii. Istorie – cultură – identitate” (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009).
Hargita Megye Tanácsának elnöke felhívta az Adevărul szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a történelmi eseményekről és személyekről szóló szakvélemények különbözhetnek, főként a magyar és a román történetírás vonatkozásában, de a könyv szerzői nyitottak egy vitára a témában. A megyeelnök ismételten kijelentette, hogy Hargita Megye Tanácsa készen áll egy magyar–román történészkonferencia megszervezésére, és ezúttal is javasolta, hogy közösen szerkesszenek egy olyan történelemkönyvet a székelyekről, amelyben a vitatott pontokban mindkét álláspont megjelenik, ahhoz hasonlóan, ahogyan a francia–német közös történelemkönyvet szerkesztették.
Reklám: ha szeretné megvásárolni a könyvet, keresse fel a Székely Termékek Webáruházát
Erdély.ma,

Doctor Academiae Scientiarum Hungaricae” (DSc)
Holnap, 2013. március 25-én du. 14 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Nagytermében tartják KRIZBAI ISTVÁN ADORJÁN az „MTA DOKTORA” címre benyújtott értekezésének nyilvános vitáját.
Az egykori aradi diák tudományos munkássága nem ismeretlen az aradiak előtt, hallottuk előadni, olvashattuk a Szövétnekben megjelent írásait, ismerjük bő két évtizedet felölelő kutatói munkásságának tárgyát is: a molekuláris neurobiológia körébe tartozó vér-agy gát.
Az MTA doktora címért benyújtott értekezésének címe: „A vér-agy gát fiziológiás és patológiás körülmények közötti működésének vizsgálata”.
Olyan kutatási téma ez, amely iránt a gyógyszeripar rendkívül nagy érdeklődést tanúsít.
Krizbai István az aradiak érdeklődésére is számot tarthat. Látókörömben ő az első Aradról induló kutató, aki a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet elnyeri. (Elnézést kérek, ha évtizedek távlatába visszatekintve egy esetleges egyenértékű tudományos cím elkerülte a figyelmemet.)
Ezt a doktori fokozatot olyan, korábban már PhD doktorátust szerzett kutatók pályázhatják meg, akiknek munkássága a mértékadó hazai és nemzetközi tudományos körök részéről elismerő visszhangot váltott ki. A korábban, „tudomány(ok) doktora” címet szerzettek is MTA doktoroknak tekintendők.
Lélekben Krizbai István mellett vagyunk, előre is gratulálunk a sikeres védéshez.
Krizbai István (Arad, 1965) 1983-ban érettségizett a Moise Nicoară Líceum, ma Nemzeti Kollégium, magyar–német osztályának tanulójaként. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatója volt, de diplomáját már a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte meg 1990-ben. A Szegedi Biológiai Központ Biofizikai Intézetében JOÓ FERENC molekuláris neurobiológia csoportjában kezdte el kutatói munkásságát. Joó Ferenc halála után kollégájával, Deli Máriával folytatta a vér-agy gát működésével kapcsolatos vizsgálatokat. Ebben a témakörben szerezte meg 1996-ban a PhD fokozatot, 1997-ben Akadémiai Ifjúsági Díjjal tüntették ki.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad),

Pál-Antal Sándor: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen!
Pál-Antal Sándor történészről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bármennyire furcsa is, de az egyetemi tanulmányait közgazdaságtan szakon indította. Történelem szakra csak másodévesként iratkozott át. Ezen a héten vele beszélgettek a Központ munkatársai. Az olvasóknak elmondja, hogy miként lesz egy csíki gyerekből történész, elárulja, hogy kik voltak azok, akik lépteit irányították.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé… Beszéltek a kutatási területeiről és az ars poeticájáról is. Szót ejtettek a mai román és magyar történetírás viszonyáról, a magyar történész utánpótlásról, a díjairól, és nem utolsó sorban a székely autonómiatörekvésről. Beszélgetésük végén elmondja, hogy mi hiányzik az életéből, és azt is, hogy mit tartalmaz számára a „hogyan tovább”.
– Kezdjük a legelején. Miként lesz egy csíki gyermekből történész? Kik irányították lépteit, kik egyengették útját a pályán?
– Már elemi iskolás koromban sokat olvastam, középiskolásként pedig még többet. Jókai történelmi tárgyú regényeivel szívtam magamba a múlt iránti érdeklődést. Az egyetemre mégse a történelem szakra iratkoztam be, hanem a közgazdaságra. És csak másodéves egyetemistaként váltottam a történelemre, amikor a két kolozsvári egyetem összevonásakor a Bolyain megszűnt a közgazdaságtan. Itt pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tanároktól sajátíthattam el a történelmi ismereteket, és a múltkutatáshoz szükséges alapot, amit a későbbiekben levéltárosként kamatoztathattam. Most is büszkén említem, hogy Jakó Zsigmond, Pataki József vagy Imreh István tanítványa voltam. Volt tanáraimmal az egyetem elvégzése után sem szakítottam meg a kapcsolataimat. Tanácsaikat évek múltán is igénybe vettem.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé. A fordulat után egymást követték a megjelent könyvei. Milyen témakörök foglalkoztatták és foglalkoztatják? – Mivel levéltáros lettem, kutatási területemet is a szakma igényeihez igazítottam. Érdeklődési körömet nem a nagy történelmi események, politikai harcok, hanem a történelem segédtudományainak a művelése képezte, főként az intézménytörténet. Ez pedig a történetírás nehezebb válfaja. Az első ilyen írásom Marosszék intézményeinek a története, amely később kiegészült a marosszéki intézmények címeres pecsétjeinek a feldolgozásával és közzétételével is. Ez több évi munkát igényelt. Egyik legkedveltebb témám a székely önkormányzat története volt. Vagy három évtizeden át foglalkoztatott ez a kérdés, míg 2002-ben egy önálló kötetben napvilágot látott. A 89-es változások előtt – azokban az időkben alig volt Marosvásárhelyen kutatással is foglalkozó magyar történész – különböző történelmi eseményekhez kapcsolódó rendezvények közreműködőjeként írogattam hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyek rendszerint újságcikként láttak napvilágot. A rendszerváltás után, amikor a közlés elé állított tiltó falak ledőltek, ezek közül válogatva és kiegészítve egy tanulmánykötetet is közzétettem Székelyföld és városai címen, amely több utánnyomást is megért.
– Beszéljünk egy kicsit a kutatási területekről is…
– Kutatásaim során a 17-18. századi Székelyföld múltjára összpontosítok elsősorban. De az igények változásaira is reagálni kényszerültem. Egy ilyen kitérő eredménye az Áldozatok – 1956. c. munkám, amely a magyar forradalom után, a Magyar Autonóm Tartományban lefolyt megtorló intézkedéseket ismerteti.
– A levéltárosi feladatkör igencsak maghatározta munkáját…
– Levéltárosként feladatomnak tartottam és tartom a forráskiadást. A kiadott források révén a kutatók munkáját igyekeztem megkönnyíteni. Ilyen jellegű kiadványaim: a Maros– és udvarhelyszéki 1848-49-es eseményekre vonatkozó iratok, Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai, a Székelyföld 18. század eleji összeírásai és mások. Nem hagyhatom ki foglalatosságaim közül a helytörténetet sem, hiszen több falutörténetet is írtam. De ide sorolandó Marosvásárhely története is, amelynek az 1. kötete néhány éve már az olvasóhoz is eljutott.
– Mi a történészi ars poeticája?
– Több is van. Például: Csak az igazat, még ha az fájdalmas is. A valóság elhallgatása bűn. Arra a kérdésre válaszolj, hogy miért.
– Lesznek-e székely történelem tankönyvek a felsőbb osztályok számára is?
– Remélem, igen.
– Hogyan látja-tapasztalja a mai román és magyar történetírás viszonyát? – Szerény próbálkozások vannak, de még mindig olyan párhuzamos úton haladunk, amely sehogy sem akar találkozni. Pedig a két út közeledését sokféleképpen lehetne egyengetni. Talán áttörést hoz a közeljövőben a Székelyek története c. kézikönyv és tankönyv kapcsán kibontakozó vita, ha a nagypolitika lehetővé teszi azt, és ha a nacionalizmus nem emel ismét áthághatatlan akadályokat elébe. – Milyen az erdélyi magyar történész utánpótlás?
– Jó úton haladunk. De az eredmények több vonatkozásban sem kielégítőek. A most végzők messze nem kapják meg azt a képzést, amiben annak idején mi részesültünk. És ennek első sorban az oktatási rendszer az oka, amely egy elnyúló krízisen megy át. Ugyanakkor még mindig nem sikerült lefedni minden korszakot. Kevés a középkorral és az 1849-1945 közötti időszakkal foglalkozók száma. Ugyanakkor – más korszakokhoz képest – túlságosan felkapott lett a kommunista időszak. És érzékelhető egy kevésbé biztató jelenség is fiatal kutatóink körében: nem nagyon akaródznak nagyobb horderejű témákkal foglalkozni. De bízom benne, hogy ezt a bátortalanságot hamarosan leküzdik, és komoly szakemberekké válnak.
– 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Mit jelentett, és mit jelent ez önnek szakmailag és magánemberként?
– Mindenekelőtt azt, amit a székfoglaló előadásom végén mondtam: „1990-ig magyar nyelven három tanulmányt közölhettem csupán. A sors kegye folytán ekkor kedvező szelek kezdtek fújni számomra. Elhárultak nálunk is a tudományos kutatást nehezítő akadályok, és megnyíltak előttem az érvényesülés kapui. Már rég túlszárnyaltam valamikori szerény tervem, és – számos tanulmányom és közleményem mellett – a 21. kötetem megjelenése előtt állok… Igyekezni is fogok, hogy az Akadémia külső tagjaként tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten tovább szolgáljam a magyar tudományosságot.”
– Egy ilyen rangos elismerés rendkívül magas szakmai helytállást igényel, hiszen az ember tevékenysége mások számára is mércévé válik...
– A magasrangú szakmai elismerés természetes velejárója, hogy megszaporodnak a közéleti megnyilvánulások, megsokszorozódik az ember saját munkájával szembeni igényessége. Példaként említem, ha addig egy tanulmány véglegesítéséhez elégségesnek tartottam az utólagos egyszeri vagy kétszeri átolvasást, azóta már többszöri ellenőrzés és pontosítások végzését is kötelességemnek érzem.
– Széchényi Ferenc-díj, Arany János és Gróf Mikó Imre Emlékérem, Mikó-emléklap, A szabadság hőse emlékérem (Magyar Köztársaság), Pauler Gyula-díj, díszoklevél a levéltári tevékenységért... Szinte lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést. Köztudott, hogy nemrég a Gábor Áron-díjjal is jutalmazták… – Igen, váratlanul ért. Meg is kérdeztem az illetékesektől, miért gondoltak rám? A választ pedig meggyőzőnek találtam. Hiszen történészként én is támogatom az SZNT autonómiaküzdelmét. Olyan megható ünnepélyes díjazásban, mint a Kultúrpalotában, mindeddig nem volt részem. Ezt csak az tudja átérezni, aki részt vett azon a gálaesten.
– Mi a véleménye a székely autonómiatörekvésekről? Reálpolitika vagy utópia?
– Szögezzük le: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen! Azt a jogot, amiért alázatosan könyörgünk, soha nem kapjuk meg. Az a nyíltan, és demokratikus eszközökkel folytatott harc, amit az SZNT folytat, az egyedül célravezető. De ezt mindannyiunknak akarnunk kell, és nyíltan ki kell állnunk érte. Nem úgy, ahogyan azt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke tette, aki nemcsak elutasította, hanem félre is magyarázta az autonómia fogalmát. Szerinte ugyanis – olvastam a minap egy helyi napilapban – ha az autonómia netán az ölünkbe hullana, nem tudnánk mit kezdeni vele...
– Végezetül: mi az, ami hiányzik az életéből?
– Céljaimat, elvárásaimat a lehetőségekhez szabtam, és tudatosan, lépésről lépésre haladtam feléjük. Szakmai vonalon nincs hiányérzetem, hiszen nem vagyok becsvágyó. Ami a családomat illeti, kevésnek tartom az unokáim számát, és várom a dédunokákat.
– A „hogyan tovább” is érdekelne…
– A minap egy csendes hétvégi házban számvetést végeztem. Hiszen ideje volt felmérnem még meglévő tartalékaimat, és összevetnem elképzeléseimmel. Remélem, lesz még annyi időm, hogy közzétegyek egy-két forráskötetet, befejezzem a Bodor Péter életrajzot és folytassam Marosvásárhely történetét, levéltári vonalon pedig, hogy tovább folytassam a már beindult magyar-román közös levéltári tájékoztatónak szánt „fond-jegyzékek” sorozat részére tett vállalásomat.
Névjegy: Pál-Antal Sándor Csíkkarcfalván született 1939. szeptember 26-án. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte. 1963-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. 1995-től Marosvásárhelyen levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Nagy-Bodó Tibor
kozpont.ro
Erdély.ma,

Közgyűlését tartotta az EME
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta közgyűlését szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). A 2012-es év tevékenységének, eredményeinek és kudarcainak áttekintésére a tagság soraiból Erdélyből sokan érkeztek az eseményre, de a Magyar Tudományos Akadémia, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a helyi önkormányzat és több más intézmény is képviseltette magát. Az elmúlt esztendőről az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a hazai magyar tudományos élet legátfogóbb rendszere és fóruma a kedvezőtlen anyagi feltételek ellenére képes volt helyt állni, folytatta megkezdett programjait, szerényebb mértékben pedig még „tollasodásra” is futotta erejéből.
A közgyűlésen elhangzott köszöntő beszédében Kocsis Károly (elnök, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, MTA) méltatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) érdemeit, ugyanakkor elégtelennek, szégyenteljesnek nevezte azt a támogatást, amelyet az elmúlt húsz évben a magyar kormányok juttattak a határon túli nemzettársaknak. A továbbiakban folyamatos gondoskodásra és munkára lesz szükség, jelentette ki. Magdó János főkonzul azt a sokoldalú tevékenységet hangsúlyozta, amellyel az EME az egyetemes magyar kultúra részévé vált. Tóth László területi főreferens Répás Zsuzsanna (helyettes államtitkár, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) köszöntő levelét olvasta fel, amelynek értelmében a magyar kormány a továbbiakban is támogatni kívánja az EME tevékenységét.
Sipos Gábor elnök átlagosnak nevezte az elmúlt évet, amikor a csökkent anyagi keretek között is születtek pozitív eredmények, például sikerült újjáéleszteni a csíkszeredai fiókot. Ezután Bitay Enikő főtitkári jelentésének szóbeli kiegészítése következett, majd a gazdasági, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés hangzott el. A közgyűlés valamennyit elfogadta. Trombitás Zsófia (főosztályvezető, Külügyminisztérium) pedig a New York-i Magyar Tudományos Társaság megalapításáról és munkájáról beszélt.
A közgyűlésen, a hozzászólások, kiegészítések, észrevételek után, az alapszabályzatnak megfelelően, megújították az EME-választmány egyharmadát. Az új választmányi tagok: Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Egyed Ákos, Wanek Ferenc, Szilágyi Tibor, Sipos Emese, Ilyés Szilárd, Kerekes László, Máté Márton, Kolumbán József, Jakab Samu.
Tudományos munkásságuk és tudományszervező tevékenységük elismeréseként a tiszteleti tag címet adományozták a következőknek: Kolumbán József, Németh Sándor, Wanek Ferenc, Veress Erzsébet, Szilágyi Pál. A gróf Mikó Imre-emlékplakettet Kicsi Györgynek ítélték oda, az Entz Géza-díjat pedig Benkő Eleknek Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át, A középkori Székelyföld című régészeti és történelmi monográfia összeállításáért.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Benkő Samu
Bolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről.
Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához?
A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.)
Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak.
Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”
Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.
Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.
„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”
Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát?
„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”
Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik.
Gruik Ibolya .
Magyar Szó (Újvidék).

Új tagokat választott a Magyar Tudományos Akadémia
Külső tag lett Kántor Lajos és Salat-Zakariás Levente
A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésének (május 6–8.) második napján bemutatta újonnan választott rendes, levelező, külső és tiszteleti tagjait. Az Alapszabály szerint az választható taggá, aki az MTA doktora címmel vagy azzal egyenértékűnek minősített tudományos fokozattal rendelkezik, és „aki tudományát elismerten és különösen magas színvonalon, alkotó módon műveli”.
Az akadémikusválasztást megelőző eljárásban az MTA 141 doktorára érkezett ajánlás, a jelölési szakaszban 40 fő kapta mega tudományos osztályokon a minimálisan szükséges ötvenszázalékos többséget, végül az Akadémikusok Gyűlése 26 főt választott levelező taggá.
A 26 levelező tag mellett 31 rendes, 18 külső és 20 tiszteleti taggal bővült az akadémikusok létszáma. Az akadémiai alapszabály szerint rendes taggá az a magyar állampolgárságú levelező tag választható meg, aki levelező tagságának elnyerése óta jelentős tudományos eredményeket ért el. A magát magyarnak valló, de életvitelszerűen külföldön élő, tudományát elismerten és különösen magas színvonalon, alkotó módon művelő, a magyar tudományos élettel pedig szoros kapcsolatot tartó kutatók közül kerültek ki az Akadémikusok Gyűlésének döntése alapján a külső tagok, míg tiszteleti taggá azok a külföldi, illetve külföldön élő nem magyar állampolgárságú tudósok választhatók, akik szaktudományukat nemzetközileg kiemelkedő színvonalon művelik, és akik a magyar tudomány különleges megbecsülésére tarthatnak számot.
A Magyar Tudományos Akadémiának a 2013. évi tagválasztását követően 303 rendes, 61 levelező, 193 külső, illetve 235 tiszteleti tagja van.
A Külső tagok közé választották Kántor Lajos irodalomtörténészt, kritikust, a Korunk volt főszerkesztőjét (Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya) és Salat-Zakariás Levente politológust,egyetemi tanárt, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettesét (IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya).
A 184. ünnepi közgyűlésen átadták a Magyar Tudományos Akadémia 2013. évi elismeréseit. A kitüntetettek a díjakat Pálinkás Józseftől, az MTA elnökétől vehették át.
A jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar tudósok, kutatók jutalmazására szolgáló Arany János-életműdíjat a Magyar Tudományos Akadémia 2013-ban Weszely Tibornak, a matematikai tudomány doktorának, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanárának ítélte oda a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint több mint fél évszázados kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért.
Az Akadémiai Aranyérmet Damjanovich Sándor Széchenyi-díjas biofizikus, az MTA rendes tagja vehette át. Kiosztották továbbá az Akadémiai Díjakat, az Akadémiai Újságírói Díjat és a Wahrmann Mór-érmet.
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták az Arany János-díjakat
Öt határon túli magyar tudós vehette át tegnap a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) az Arany János-elismeréseket, a kitüntetéseket Pálinkás József adta át a külső tagok fórumán.
Az MTA elnöke elmondta, hogy a külső tagok fóruma és azon belül a külhoni magyar tudósok munkáját elismerő Arany János-díjak célja felhívni a figyelmet arra, hogy az MTA „a magyar tudományosság állampolgárainak tekinti mindazokat, akik tudományukat magyar nyelven művelik, vagy magyar tárgyú a kutatási területük”. Tánczos Vilmos néprajzkutató és L. Juhász Ilona etnográfus Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díjat, Dudás Attila jogász Fiatal Kutatói Díjat kapott. Az Arany János-érmeket Záborszky László neurobiológus és Tóth János matematikus vehette át. Az Arany János Életműdíjat Weszely Tibor matematikus az MTA-közgyűlés keretében hétfőn vette át. Tánczos Vilmos néprajzkutató laudációjában elhangzott, ő „moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője”, míg Weszely Tibor matematikus „a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban ért el forrásértékű eredményeket”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos konferencia és Csendesnap a PKE-en
Nagyvárad – Ünnepélyes keretek között, egyszerre nyitották meg csütörtök délelőtt a 16. Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciát és az Áldozócsütörtöki Csendes Napot a PKE dísztermében.
Ráksi Lajos egyetemi lelkész köszöntötte az egybegyülteket, majd dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora szólalt fel. Külön köszöntötte a más egyetemi városikból érkezett vendégeket, akiknek köszönhetően az idén is nemzetközivé vált a tudományok seregszemléje és köszönetet mondott az egyetem diákszervezetének az idei PTDK megszervezéséért.
Oktatkás és kutatás
Helen Keller amerikai írónő és emberjogi aktivista idézete alapján tért ki arra, hogy a tudomány hatalom, sőt, boldogság is, mivel megkülönbözteti az igazi célt a hamistól, a magasrendű dolgot az alacsonyrendűtől. Az egyetem pedig, két alapvető funkciója – az oktatás és a kutatás – révén kötődik a tudományhoz, úgy, hogy e két funkció együtt, egymást kiegészítve és ösztönözve érvényesül. A tudományos kutatás a folytonos úton levés, az igazság folytonos keresése, ez pedig mindenekelőtt egy olyan viszonyulási formát feltételez, mely szerint nincsenek végső ismeretek, és nincs végérvényesen rögzített mércéje az igazságnak – hangzott el a rektor megnyitó beszédében.
A diákszervezet részéről Bíró Orsolya főszervező szólt a résztvevőkhöz, ismertetve a két egybevont rendezvény programját is, majd Csűry István püspök hirdetett igét Pál efézusbeliekhez írt levele 1,22 igeverse alapáján. Elhangzott: azt az embert, akik képes tekintetét felfelé irányítani egy pontra és Krisztust követni, nagy gondok a hétköznapokban már nem érhetik. Szükségünk van egy ilyen pontra, így válunk képessé látni mi Isten akarata és mi a saját feladatunk a világban.
A krisztusi erő
Pál nyitja meg az Univerzumot, megmutatva nekünk a Krisztus lába alatti világot. Olyan Krisztus áll itt, aki a lábát azért helyezte erre avilágra, hogy az emberek boldogok legyenek és elérjék azokat az értékeket, amelyeket felajánl nekik. A mennybemenetel ünnepén a győztes Isten arca jelenik meg, azé az Istené, aki nem hiába állít oda bennünket ahová állít, hanem azért, mert a nekünk szánt sokszor gyötrelmes úton az ő akaratát teljesíthetjük. Egyúttal Pál úgy láttataja Krisztust, mint örökségosztó istent, mint a hatalom istenét, aki erejéből osztani akar az övéinek. Ez a krisztusi erő pedig mindig csodát teremt, édes gyümölcsei egymásnak felkínálhatóak. „Hiszem és remélem, hogy akik ma együtt vagyunk, egyet akarunk: hogy ez a világ boldogabb legyen rajtunk keresztül. Hisszük, hogy helyére kell állítani az embert és ebből Istent nem lehet kihagyni”- mondta a püspök.
Ezt követően kezdődtek el a Csendesnapi előadások. Gaál Botond, a Magyar Tudományos Akadémia doktora Munkácsy három, bibliai jelenetet ábrázoló festményét elemezte. Szó esett arról is, hogy a Krisztus-triógia darabjai milyen hányattatott úton jutottak el több mint száz alatt a debreceni Déri Múzeumba.
Program
Az előadások résztvevői hallhatnak többek között a demokrácia morális alapjairól, az ember genetikai meghatározottságáról az eleve elrendelés tükrében, délután pedig a PTDKszekcióüléseivel folytatódik a program. Balog Zoltánt, Magyarország emberi erőforrások miniszterét is meghívták a rendezvényre, a 19 órára tervezett előadás az Egységes magyar Kárpát-medencei kulturális és oktatási tér címet viseli. Holnap szintén szekcióülésekkel folytatódik a program, majd díjkiosztás zajlik a PKE dísztermében.
Neumann Andrea
erdon.ro

A Magyar Állam szerepe a külhoni magyarok identitásának megőrzésében
Erőszakos és ravasz asszimilációs törekvések egyaránt próbálták visszaszorítani a magyarok anyanyelvhasználatát a Felvidéken, a Kárpátalján és Erdélyben.
A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésének kisebbségi jogokkal foglalkozó fórumán külhoni magyarok mondták el, hogyan kell bátorítást adni a magyar nyelv megőrzéséhez a fiata- loknak, s hogy ehhez a magyar állam segítsége feltétlenül fontos.
Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szerint attól, ha egy ország az Európai Unió tagja lett, nem lehet arra számítani, hogy a nemzeti kisebbségek jobban fognak élni hazájukban, sőt ezzel ellentétes tendenciák figyelhetők meg sok esetben.
A helyettes államtitkár beszélt a külhoni magyarság anyanyelven való oktatásának minden szinten való támogatásáról, hangsúlyozva az erdélyi Sapientia Egyetem kiemelt támogatását.
Répás azt is elmondta: nagyon fontos, hogy a külhoni oktatási rendszernek legyen teljes spektruma, hiszen a szülők is azt mondják, akkor érdemes magyar óvodába, magyar iskolába íratni a gyermeket, ha az majd végig tud menni az oktatási láncon, ha az egyetemen is magyarul tud tanulni.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Június 1-jén először rendeznek gyermekbúcsút Erdélyben
Böjte Csaba szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője volt a vendég a Gutmann Fórum Klub első összejövetelén, hétfőn a Magyar Tudományos Akadémián.
A szerzetes elmondta, hogy az alapítvány jelenleg csaknem 2500 gyermekről gondoskodik, és bejelentette, hogy idén először június 1-jén gyermekbúcsút tartanak Erdélyben.
A szerzetes Jézus életét hozta fel példának arra, hogy az ember életében legfontosabb a bizalom, a béketűrés, az engedelmesség vagyis az ab audire, a ráhallgatás. A gyerekeket ebben a szellemben nevelik, és ahogy Böjte Csaba elmondta, a kicsik nehezményezték, hogy a gyermek Jézusnak nincs ünnepe, nincs gyerekbúcsú. Ezért elhatározták a tanárok, nevelők, hogy június 1-jén, gyermeknapon Erdélyben gyerekbúcsút tartanak és erre készültek-készülnek is 9 héten át. Ruhákat, babákat csinálnak, és a klub közönsége is láthatta a koronás gyermek Jézus szobrot, amelynek palástját a gyermekek hímezték ki.
A 20 évvel ezelőtti kezdetekről a szerzetes megjegyezte, hogy nem volt tudatos döntés sem a rend, sem az egyházmegye részéről az elhagyott vagy árva gyerekek befogadása. Az volt az elv, hogy aki egy gyermeket is befogad, az az Urat fogadja be. Az utcagyerekeket megfürdették, felöltöztették, a rendőrségen bejelentették, és az orvosok megvizsgálták őket. Az elmúlt két évtizedben ötezer gyermeket neveltek föl és tanítottak.
Most 2380 gyermekről gondoskodnak 71 helységben. Dévát ugyanis kinőtték, de van házuk Szovátán, Csíksomlyón, Szalontán, Nagyváradon, Torockón. Különböző személyek ajándékoznak nekik házat, pénzadományt kapnak, abból vesznek építményt, vagy megkapnak az önkormányzatoktól romos épületeket, ezeket hozzák rendbe.
Az utcagyerek már kevés, inkább akkor jönnek a szülők, ha gazdasági baj van és nem tudják a gyereket eltartani, de van olyan helyzet is, amikor a gyerekre felügyelni kell és tanulni vele. A gyergyói medencében napközi otthonokat működtetnek. Az iskola után a napköziben "pótanya" várja őket és tanul velük, ha ez nem elég, a gyerek bekerül az otthonba, de a szülők látogathatják őt.
Böjte Csaba az MTI-nek elmondta, hogy az otthonokban magyarul és románul is megtanulnak a gyerekek, akiknek mindössze 20 százaléka roma. Hozzáfűzte, hogy Romániában nincs kiemelkedő gyermektámogatási rendszer, mindössze 80 lejt, 8-10 eurót juttat az állam egy gyerek után a családnak.
Az intézményükben egy-egy gyerekre naponta 3 euró jut, vannak név szerinti támogatások, 1 eurót ad a román állam és 1 eurót tesz hozzá az alapítvány egy-egy gyerek ellátásához. Böjte Csaba hozzátette, hogy bárkitől elfogad az alapítvány segítséget.
Beszélt arról is, hogy május 17. és 20. között tartják a hagyományos csíksomlyói búcsút. Ott van a településen az alapítvány gondozásában működő Szent István Ház, amelyben mintegy száz 14 és 18 év közötti fiatal lakik, és ők is részt vesznek a búcsú előkészületeiben. Megünneplik majd azt is, hogy Bethlen Gábor 400 éve lett erdélyi fejedelem (1613-1629), Marosillyén született, majd árvaságra jutott és Gyergyószárhegyen nőtt fel anyai rokonainál, a Lázár családnál - emlékeztetett a szerzetes.
A Gutmann Fórum a gazdasági válság kirobbanása után 2009-ben jött létre, hogy szakemberekkel keresse a válságból kivezető utat és megfelelő figyelmet szenteljen olyan alapelveknek, mint az erkölcs, az etika, a közjó, az összefogás és a fenntarthatóság.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

A hiteles értelmiség közösségmegtartó ereje
„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem”
A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről.
A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei.
Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!”
A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk.
Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak.
A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért.
Kisencitől Isauráig
A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)”
A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A pénzügyi világ irányítja a gazdasági válságot
„Elég durva dolog azt mondani, hogy valaki irányítja a gazdasági válságot, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi."
Somai József
Kolozsvári közgazdász, szakíró, szerkesztő. 1931. augusztus 31-én született a Maros megyei Székelyszentistvánon. Marosvásárhelyen érettségizett, 1951 és 1955 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán folytatta tanulmányait. 1955–58 között a Kolozs Tartományi Pénzügyi Igazgatóság pénzügyi ellenőreként dolgozott, majd 1959 és 1989 között előbb a Bolyai, később az összevont Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kari főtitkár, a Brassai Sámuel Gimnáziumban óraadó tanár. 1990-ben a Kolozs megyei polgármesteri hivatal főjegyzője, majd alpolgármestere, 1991 és 1995 között az RMDSZ szervezési titkára, majd országos szervezési alelnöke. 1995-től nyugalmazott közgazdász, 1996-tól az Iskola Alapítvány ügyvezető igazgatója, 1996 és 2004 között a Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület ügyvezetője. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja, számos szakmai és közéleti elismerést kapott, 2006-ban elnyerte a Magyar Közgazdasági Társaság nagydíját, a tehetségek szolgálatáért Parnasszus-tagja, megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemérmét. Április végén átvette a tavaly alapított Wekerle Sándor közgazdasági életműdíjat, amelyet a közgazdaságtan területén hosszú évtizedes, nemzetközi mércével mérve is kimagasló és példamutató életpályájával érdemelt ki.
– Miért épp a közgazdászpályát választotta?
– A választás nem volt hivatásszerű, építészmérnök szerettem volna lenni. De annak idején nem volt építészeti szak Kolozsváron, magyar nyelven meg egyáltalán nem... Színtiszta magyar faluból származom, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kezdtem az iskolát és az állami Bolyai-középiskolában végeztem. Sem ott, sem az egyetemen nem tanultunk meg jól románul, de a szakmát elsajátítottuk. Később rájöttem, szakmai képzettségünk annyira jó volt, hogy azokkal is felvettük a versenyt, akik románul tanultak az egyetemen. Friss végzősként kerültem a pénzügyhöz, ahol nem akadályozott a nyelvismeret a szakmában, viszont sok idő kellett, amíg tökéletesítettem a tudásomat, és már írtam is románul.
– Ebben az is szerepet játszott, hogy akkoriban még nem történtek meg a masszív többségi betelepítések?
– Amikor közgazdászhallgató voltam a Bolyai Egyetemen 1951 és 1955 között, Kolozsváron a magyarság aránya nagyobb volt, mint a többi nyelvet beszélőké összesen. Ez a hatvanas évek elején fordult meg, akkor még a lakosság fele magyar volt, aztán csökkenni kezdett a számarányuk főleg az építkezések miatt.
– Mit lehetett akkoriban kezdeni egy közgazdászoklevéllel? Hiszen ekkorra esik a kommunizmus legdurvább időszaka...
– Valóban kemény időszak volt, akkor tombolt a legerősebben a sztálinizmus Romániában. Szerencsére megvolt a szakma objektív háttere is, amire építeni lehetett. Az biztos, hogy a közgazdászok jobban ki kellett szolgálják a rezsimet, mint mások, például a természettudományban. Nekem azzal volt szerencsém, hogy a pénzügyben kaptam állást, így politikai tevékenységet nem kellett végeznem. Persze a dolog cirkusszal járt. Eredetileg az egyetemre kaptam kinevezést, így nyugodtan hazamentem a szülőfalumba, néhány hét elteltével viszont levelet kaptam, hogy a tartományi szövetkezeteknél fogok dolgozni. Nagyon rosszulesett, mert úgy volt, hogy a tanszéknek fogok dolgozni. Kiderült: abban az évben volt az első komolyabb karcsúsítás, megszorítás a Bolyai Egyetemen, közel negyven állást szüntettek meg, és persze elsősorban azokét, akiket még fel sem vettek. Új állás után kellett néznem, és Csendes Zoltán, a közgazdasági kar akkori dékánja – akivel véletlenül találkoztam a folyóson – megkérdezte, Marosvásárhely helyett nem akarok-e inkább Kolozsváron maradni. Mondtam, hogy szívesen, hiszen akkor már itt udvaroltam, mire ő beszélt a tartományi pénzügyi ellenőrök vezetőjével, és másnaptól alkalmaztak. Ilyen az élet: egy véletlen folyosói találkozás révén lettem kolozsvári.
– Gazdasági ismeretei lehetővé tették, hogy hosszú ideig sportvezetőként is dolgozzék. Ez a tevékenysége egyfajta kompenzáció volt azért, mert a kommunista rendszer nem engedte doktorálni?
– Számomra az volt, de nem kompenzációként kaptam ezt a feladatot. Tudniillik amikor az egyetemre kerültem, elég jó fogadtatásban volt részem az akkor már egyesített Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tekintettel arra, hogy az Universitatea sportegyesületnek szüksége volt egy gazdasági szakemberre, felvettek a labdarúgó-szakosztályhoz. Ott ügyködtem négy évig, de nem szerettem, bár akkoriban elég jó volt a csapat, még az akkoriban Románia legjobb futballistájának tartott Viorel Mateianut is elhoztuk Bukarestből. Itt felvételizhetett a jogra, kapott egy szobát, és ezzel meg volt elégedve – ma egy ilyen labdarúgó milliókat kér dollárban. Nehéz volt leigazolni a tehetségesebb játékosokat, mert mindenki ragaszkodott hozzájuk, a szakosztály pedig mindenképp meg akarta szerezni őket. Nem szerettem azt a munkát, beleértve a pénzügyi stílust, de hogy mégis maradhassak az U-nál, szakosztályt kellett választanom. A röplabdát választottam, s maradtam közel 25 évig ennél a szakosztálynál, tíz évig alelnöke, majd 15 évig, 1990-ig az elnöke voltam. Ezt már szerettem, ugyanis a röplabda teljesen más, mint a foci, ezt inkább élvezetből űzték a diáklányok és fiúk. Persze szerettem futballozni is, 64 éves koromig játszottam hetente három órát nagypályán. Akkor hagytam abba, amikor az RMDSZ a rendszerváltás után elvitt Kolozs megyei alpolgármesternek; akkoriban a megyék vezetőit is polgármestereknek hívták.
– Milyen emlékei vannak arról az időszakról, amikor néhány hónapig a közigazgatásban is kipróbálhatta magát?
– Érdekes volt. Rögtön 1990 januárja első napjaiban fordultak hozzám, elvállalnám-e az alpolgármesteri tisztséget. A megye akkori vezetőségének magyar tagjai, Cs. Gyimesi Éva, Kónya Hamar Sándor javasolt. Nagyszerű élmény volt, hogy én kaptam meg a kulcsokat, hogy megnyissam az új megyei tanácsot, ugyanis a régi néptanács valamennyi vezetője megszökött. Akkor még csak megyei főjegyző voltam, majd a polgármester három hónapos együttműködés után kijelentette: „Jóska, te vagy az alpolgármester!" Tetszett a munkakör, éppen abban az időszakban kellett rendezni Kolozs megye ügyeit, elsősorban az intézmények élére kellett új vezetőket választani. Végül csak augusztusig maradtam, mert az RMDSZ-t mindenütt kidobták az önkormányzatok vezetőségéből, mert jött a Petre Roman-féle kormányzás, amikor a régi rendszer hívei új köntöst öltöttek.
– Ugyancsak 1990-ben megalakult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság is, amelynek alapító tagja volt.
– Roppant örültem, amikor azon a nyáron bejegyezték, a mai napig szeretem, ahogyan működik ez a szervezet. Megalakulásakor épp alpolgármester voltam, így különösebb szerepet nem tudtam vállalni az RMKT-ban, leszámítva a szervezet bejegyzését. Akkoriban a törvény előírta, hogy az újonnan alakult civil szervezeteket bíróságon kell megvédeni az ügyészek előtt, bizonyítva, hogy a társadalom számára is hasznos munkát végeznek. Nagy szükség volt a szakmai szervezet megalakítására, mert a közgazdászok a régi rezsimben inkább katonák, kiszolgálók voltak, ami a képzésre is kihatott. Miközben a kapitalista társadalmi rendnek teljesen más a gazdasági szabályrendszere, amelyet akkoriban nem ismertek a hazai közgazdászok. Magyar nyelvű közgazdászképzés nem volt, az ötvenes években a Bolyai Egyetemmel együtt megszűnt. Ráadásul a közgazdasági kart azzal az indokkal zárták be, hogy a Babeş Egyetemen sincs ilyen szak.
– Civil tevékenységének jelentős része az RMKT-hoz kapcsolódik, de sok minden mással is foglalkozott. Miért látta szükségesnek a civil szerepvállalást?
– 1990 után beleástam magam a civil társadalom kérdéseibe, kedvenc területem volt. Persze igyekeztem nem elhanyagolni a szakmai munkámat, viszont fontosnak tartottam a civil társadalmi építkezést. Egyik legszebb társadalmi emlékem az RMKT működtetése, amelynek voltam alelnöke, elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke; a társaságnak ma székháza, két folyóirata és nagyon jó programja van. A közéleti tevékenységek közül jelenleg az épp idén tízéves Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület működtetése a kedvencem, amit nem is adok fel, amíg dolgozni tudok. Több mint ezer, szociálisan kilátástalan helyzetben élő, tehetséges erdélyi magyar diák kapott tőlünk ösztöndíjat. Nem is akármilyent, hanem százhúszezer forintnak megfelelő lejt egy iskolai évben. Jelenleg közel négyszáz középiskolás tanulót támogatunk.
– Számos díjat, elismerést kapott pályafutása során, legutóbb a Wekerle-életműdíjjal tüntették ki. Melyik elismerést tartja a legkedvesebbnek?
– A legfrissebbet, főként azért, mert tisztán szakmai elismerés. Utólag tudtam meg, hogy tizenkét személy közül választottak ki, ráadásul külhoni magyarként. Elégtételt jelent, hogy egy teljesen ismeretlen környezetben kiválasztanak egy kolozsvári közgazdászt. Szép ünnepségen vehettem át, amelyen jelen volt családom valamenynyi tagja, a feleségem és gyerekeim is.
– Közgazdászként elsősorban a szövetkezetek kérdése foglalkoztatja. Miért?
– Az RMKT-nál tíz évvel ezelőtt létrehoztunk egy kutatócsoportot, és azzal foglalkoztunk, hogy ismertessük az erdélyi magyar társadalommal milyen jelentőséggel bírtak kezdetben a szövetkezetek, egészen a szocialista állami szövetkezetek létrehozásáig. Négy-öt év munka után sikerült kiadnunk egy 450 oldalas kötetet, viszont szomorú vagyok, mert nem mondhatjuk ma sem, hogy a kiadvány nagy hatást gyakorolt volna a társadalomra. Holott azért csináltuk, hogy végre ébredjen fel a nép: ha a világnak jó a szövetkezet, akkor legyen nekünk is jó! Még akkor is, ha roszszak az emlékeink. Ha a japán vidék 80 százaléka szövetkezesített, akkor az nekünk nem lehet jó? Ide kapcsolódik a szociális szövetkezetek kérdése is, amelyekről nem is tudjuk, mi az. Pedig ezeknek Európában nagy múltja van, Olaszországban például mintegy harmincezret tartanak számon. Ezek lényege, hogy szövetkezetbe tömöríti a rászoruló társadalmi csoportokat. Ilyenek a munkanélküliek, a fogyatékkal élők vagy a visszailleszkedéssel küzdő, börtönviselt emberek.
– Jelentős szerepe volt a magyar–román közgazdasági szótár elkészítésében is. Miben látja a szakszótár legnagyobb hasznát?
– Azt tapasztaltuk, hogy középkorú közgazdászaink, akiket felkértünk, írjanak szakfolyóiratainkba, nem vállalják, mert román egyetemen tanultak, és nem ismerik a magyar terminológiát. Ennek az az oka, hogy 1960-tól 2000-ig nem volt magyar nyelvű közgazdaság-oktatás Romániában. Ez adta az ötletet, hogy készítsünk el egy szakszótárt. A román–magyart négyen, a magyar–románt pedig ketten állítottuk össze Fazekas Emesével. Négyezer példányt nyomtattunk, és nagyjából el is fogyott.
– Az évek óta tartó gazdasági válság közepette egy közgazdásznak fel kell tennünk a kérdést: Ön szerint mennyire kilátástalan a helyzet, mire számíthatunk?
– A gazdasági válságok időszakonként végigkísérték a kapitalista rendszert, az idők folyamán pedig típusuk szerint változtak. A jelenlegi abban különbözik a többitől, hogy van benne egyfajta irányítottság is. Elég durva dolog azt mondani, hogy ezt valaki irányítja, de mára oly mértékben elvált a termelési szint a finanszírozási szinttől, hogy utóbbi csak azért tartja fenn a termelést, mert nélküle nem tudna növekedni a pénzügyi oligarchia. A pénzügyi világ ma önmagát termeli és építi. Ez az önépítkezés tulajdonképpen oda vezet, hogy fiktív pénzügyi műveletek folynak a világban, és nincs kapcsolatuk a valódi termelői és fogyasztói világgal. És ebben benne van bizonyos szereplőknek az akarata is. Olyan érdekérvényesítésről van szó, amelyet nem zavar ennek az emberi háttere. Nem számít a humánum, az emberség, csak az, hogy egyesek kezében összpontosuljon a gazdasági világuralom. Maga a válság spontán jelenség ugyan, de emberi cselekvések bizonyos rendszere nyomán robbant ki. Ugyanakkor a pénzügyi világ legmagasabb szintű hatalma nem kiadó, egyesek kezében van, és ez az uralkodás sajnos egyelőre hosszan tartónak tűnik. Ezeket az üzleti érdekcsoportokat nem érdekli a válság, hiszen abból is hasznot lehet húzni. Nehéz évek előtt állunk. Azért is nehéz kiutat keresni, mert a fontos döntéseket nem az egyes államok hozzák meg.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Köszönetet mondtak a csíksomlyói szerzetesek a zarándokoknak fegyelmezettségükért
Böjjte Mihály csíksomlyói házfőnök, a ferences rendtartomány vikáriusa és Urbán Erik templomigazgató köszönetet mondott azoknak a személyeknek, akik a búcsú zökkenőmentes lebonyolításába segédkeztek, ugyanakkor megdicsérték a zarándokokat az esemény során tanúsított fegyelmezettségükért. A szerzetezek szerint az esemény gördülékeny lezajlása azt mutatja, hogy senki sem tévesztette szem elől a búcsú eredeti, vallásos célját és értelmét: a Szűzanya-tiszteletet, a lelki megújulás szándékát.
Áder János személyében első alkalommal vesz részt a zarándoklaton hivatalban levő magyar államfő.
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője átvette a Csíksomlyó Expresszen összegyűlt adományt Frigyesy Ágnes szervezőtől a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban május 18-án.
"Mint minden évben, 2013-ban is Csíkszereda számos intézménye járult hozzá ahhoz, hogy a Csíksomlyóra zarándoklók biztonságban legyenek, és áhítatuknak megfelelő körülményeket biztosíthassunk. Ezért a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány, különösen a csíksomlyói ferences rendház szerzetesei nevében köszönetet mondunk: Csíkszereda Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának, a csíkszeredai rendőrségnek és csendőrségnek, a Hargita Megyei Mentőszolgálatnak, a Sürgősségi Esetek Felügyelőségének, a hegyimentősöknek, a Caritas elsősegélynyújtó önkéntesinek, az Eco-Csík köztisztasági vállalatnak, a Mozgássérültek Egyesületének, valamint a Duna Televízió és a Mária Rádió munkatársainak, hogy a búcsú közvetítése által egyek tudtunk lenni" - írják közleményükben a szerzetesek. A szerzetesek megköszönték azoknak a papoknak az önzetlen és önkéntes munkáját, akik több napon át vállalták a zarándokok gyóntatását, illetve a Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum és a székelyudvarhelyi ferences kollégium diákjainak, a csíksomlyói kegytemplom kórusának, a rendezőknek, valamint a vendégfogadásban segítséget nyújtó konyhásoknak is köszönetet mondtak. (hírszerk.)
Transindex.ro

Méltó megemlékezés Winkler Lajosról
Május 21-én délután a Csiky Gergely Főgimnázium díszterme adott otthont az Alma Mater Alapítvány által szervezett Winkler Lajosra emlékező beszélgetésnek, előadásnak.
A nem túl népes közönség előtt dr. Paál Tamás emeritus egyetemi tanár, a Magyarországi Gyógyszerészeti Intézet Főigazgatósági Tudományos Tanácsának elnöke, dr. Herczegfalviné dr. Abonyi Etelka orosházi gyógyszerész, a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Békés megyei szervezetének elnöke, valamint Biber Éva aradi gyógyszerész idézték meg a híres aradi vegyész szellemét.
Az eseményt Bognár Levente alpolgármester és Nagy Etelka, az Alma Mater Alapítvány elnöke koordinálták.
Az előadás elején a napokban elhunyt Czinczérné Pollák Ágnes – az Alma Mater Alapítvány egykori alelnöke – emlékének adóztak fél perces csenddel az iskola Tóth Árpád Termében összegyűltek.
Bognár Levente köszöntőjében elmondta, hogy az esemény Réhon József tanár kezdeményezésére jött létre, nagymértékben tehát neki köszönhető, hogy most első ízben megemlékező esttel ünnepeltük az aradi gyógyszerész születésnapját.
„Winkler az első magyar kémikus, akit világviszonylatban jegyeztek, aki Eötvös Loránd mellett a Nobel-díj közelébe került. (...) Kitűnően értett és beszélt németül, latinul, görögül, valamint románul. Ez utóbbi ismeretét természetes, hogy csak Aradról vihette magával” – tudhattuk meg Biber Éva előadásából.
Arról az időszakról, amikor Winkler a Rozsnyay Patikában (ma az Avram Iancu téri Arcatim gyógyszertár) gyógyszerészsegédként tevékenykedett, fénykép is maradt fent. „Valószínű, hogy kapcsolata a nála 30 évvel idősebb Rozsnyay Mátyással nem szakadt meg, de erről nem maradtak fent adatok, viszont 1895-ben, Rozsnyay halálakor Winkler írta a Gyógyszerészeti könyvben megjelent nekrológot és számolt be a temetésről. Az viszont csak feltételezés, hogy egy évvel később Aradon járt Rozsnyay síremlékének avatásán” – mondta továbbá Biber Éva, valamint megjegyezte, annak ellenére, hogy a nagy analitikus neve fogalommá vált a magyar tudományos életben, az aradi társadalom és diákság nagyon keveset tud e híres tudósról.
Dr. Herczegfalviné dr. Abonyi Etelka Winkler Lajos életútjáról szóló bemutatójában kiemelte, hogy az aradi magyarság jelenkori nemzedéke sokat tesz azért, hogy nagyjaink emléke ne halványuljon, megmaradjon a jövő számára is. Ez az emlékest is egyfajta tisztelgés Winkler Lajos előtt.
Az orosházi gyógyszerész mesélt Winklerről, aki nem volt más, mint a gyógyszerészet fejlődéséért munkálkodó, tiszteletet parancsoló komoly tudós, a szórakozott professzor, ugyanakkor különcködő, távolságtartó, sajátságos életvitelű ember egy személyben. Rozsnyay Mátyás mellett szívta magába a hivatás iránti szeretetet, a pontos és megbízható munkavégzést.
Disszertációja, a vízben oldott oxigén meghatározása olyan eredeti és kitűnő munka volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémián is bemutatták. Ezzel az eljárással megcáfolta az addig használatos világtekintélyű Robert Bunsen német analitikus módszerét. A kísérletet Winkler a kazánok hűtésére alkalmazott víz oxigén tartalmának meghatározására dolgozta ki.
Winkler tudományos munkásságáról dr. Paál Tamás beszélt megjegyezvén, hogy Winkler egyes analitikai módszerei nem avultak el: pl. a Winkler-féle jodometriás meghatározás a mai napig mindenütt így szerepel, a világ különböző országaiban használják ezt az eljárást, amit minden idegen nyelvű forrás Winkler-módszernek nevez.
Réhon József az előadás végén elmondta, amit Winklerről lehetett tudni, az mind elhangzott az est folyamán, sajnálatát fejezte ki azonban, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium tanulói nem képviseltették magukat. Pedig ez egy lehetőség lett volna megismerni egy aradi származású tudóst, nem utolsó sorban pedig találkozni ilyen neves előadókkal, mint a meghívottak.
Az est végére biztossá vált, hogy Winkler Lajos öröksége mind a mai napig hat, módszereit tanítják az analitikai kémia klasszikus módszerei között, neve még most is szerepel a gyógyszerkönyvben.
Ahogy Bognár Levente bevezetőjében elmondta, az előadás végére kiderült, hogy ki is volt Winkler Lajos. Kár, hogy csak kevés érdeklődő számára.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Hírsaláta
JÖTTEK, BESZÉLTEK, ELMENTEK. Részletesen foglalkozik a bukaresti román sajtó az RMDSZ-kongresszussal, legrészletesebben azonban mégiscsak arról számolnak be, hogy a Szociál-Liberális Szövetség társelnökei épp ezt az alkalmat ragadták meg egymás ugratására.
A két nagyágyú kicsit késve érkezett, a himnuszok után, s ahogyan beszédeiket elmondták, távoztak is, érzékeltetve: nem az RMDSZ-ből vagy Csíkszeredából áll a világ. Különben a román sajtó nagy vonalakban elégedett Kelemen Hunorékkal, s érdekes módon még vasárnap folyamán sem kapott a szívéhez senki, hogy autonómiát akarnak az RMDSZ-esek is. A KIVÉTEL ERŐSÍTETTE A SZABÁLYT. Néhány kíváncsi újságíró azt próbálta kideríteni, hogy vajon más magyar pártok képviselőit hívták-e meg a kongresszusra. Az egyik szervező elmondta: csak parlamenti pártokat invitáltak Csíkszeredába, de természetesen van kivétel, mely erősíti a szabályt: a Mihai Răzvan Ungureanu vezette Civil Erő. (ÚMSZ)
SHOWMAN A MINISZTERELNÖK. Eckstein-Kovács Péter nem hisz Victor Pontának abban az ígéretében, hogy a kormány megpróbálja figyelembe venni az RMDSZ-nek azt az alkotmánymódosító javaslatát, miszerint Romániában ismerjék el államalkotó tényezőként a kisebbségeket. „Victor Ponta egy showman, és itt is nagyon jó minőségű show-t adott elő” – nyilatkozta a szabadelvű erdélyi politikus. (Manna)
SEMMITTEVÉS KÖZEL EGYMILLIÓ FORINTOS HAVI FIXÉRT. Alig ad életjeleket magáról az a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet, melyet 1,3 milliárd forinttal indított el a magyar kormány, tavaly pedig úgy kapott 100 milliót, hogy még csak papíron létezett. A HVG többórás telefonálás után sem találta meg az irodájukat, holott az intézet vezetője, Szász Jenő 997 000 forint havi fixért tölti be posztját, december 11-i kormányrendelet szerint a létszám száz fő. A HVG információi szerint három hónappal az alapítás után még mindig keresik az embereket. A Hvg.hu-nak egy erdélyi szociológus és egy magyarországi kisebbségkutató is azt mondta, a Magyar Tudományos Akadémián, a pécsi egyetemen, a Sapientia-egyetemen kerestek meg kutatókat, de többen visszautasították a felkérést. Az egyik szakember azt közölte, az akadémiai világban fenntartással kezelik a NSKI-t, egyfelől mert Szász korábban politikus volt, másrészt a rendszerváltás óta kialakult egy Kárpát-medencei kutatói hálózat, folynak a kutatások, így nem értik, miért van szükség újabb, milliárdos összeget kezelő intézetre.
PÉNZ AKAD, CSAK JÓRA KELL KÖLTENI. Több mint négymilliárd eurót kaphat ebben a hónapban Románia a közlekedési operatív programjaira. Az infrastrukturális fejlesztésekre költendő támogatásból a különböző adókat és illetékeket is fedeznék, amely más területek támogatását is lehetővé tenné. (Marosvásárhelyi Televízió)
ÖT KÜLFÖLDI ÁRUHÁZLÁNC URALJA A HAZAI PIACOT. A Ziarul financiar elemzése szerint évi ötmilliárd eurós üzletet bonyolít le Romániában a Kaufland, a Carrefour, a Metro, a Selgros és a Real üzletlánc. A Kaufland tavaly közel 15 százalékos forgalomnövekedést ért el 2011-hez képest. A Metro, a Real és a Selgros eladásai ezzel szemben csökkentek, de még mindig az ország legkeresettebb bevásárlóközpontjai közé tartoznak, évi körülbelül egymilliárd lejes forgalommal.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)