Székelyföldre irányítani Nyugat figyelmét
Elemzések a Székelyföldről címmel tartott műhelykonferenciát a román kormány égisze alatt működő, kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) Kovászna Megye Tanácsának támogatásával az árkosi Európai Tanulmányok Központjában szombaton.
A tudományos ülésszakon a Székelyföldhöz kapcsolódó témájú szakdolgozatokat, többnyire friss doktori disszertációk összegzését mutatták be fiatal kutatók, főleg Pécsett a Regionális Politikai és Gazdaságtani Doktori Iskolában és Kolozsváron tudományos fokozatot szerzett szakemberek. Az előadók között egyetlen háromszéki sem akadt.
Kutatóiroda Sepsiszentgyörgyön
Bognár Zoltán kolozsvári kutató felvezetőjében elmondta, a konferencia a két intézmény együttműködésének köszönhető, egy folyamat része, melynek eredménye az NKI majdani székelyföldi fiókjának létrejötte. Ifj. Nagy Benedek csíkszeredai egyetemi adjunktus abban látja a konferencia lényegét, hogy azok a kutatók, akik Székelyfölddel foglalkoznak, s nagyjából ismerik is egymást, tájékozódjanak egymás munkásságáról, elinduljon közöttük a szakmai kommunikáció. Tamás Sándor megyeitanács-elnök kifejtette, céljuk az NKI kutatásainak Székelyföldre való összpontosítása. Hozzátette, a székelyföldi iroda jogilag létrejött, a megyei tanács erről határozatot hozott. Fizikailag most véglegesítik: a megyeháza által átadott irodahelyiségben már csiszolják a parkettát, s egy tárgyalótermet is rendelkezésükre bocsátanak. Tartalmilag kell feltölteni az irodát, a Székelyfölddel foglalkozó kutatások gyűjtőhelyévé kell válnia, de erősíteni kell a Székelyföldre irányuló kutatásokat, és ugyanakkor új pályákat is kell nyitni – fogalmazott az elnök, hozzátéve: elsődleges cél Székelyföld területi autonómiájának szakmai alátámasztása, továbbá a nyelvi jogok körének bővítése.
Kutatási témák
Kiss Tamás, az NKI tudományos titkára elmondta, évek óta törekedtek arra, hogy az intézet Székelyföldön erősítse jelenlétét, kutatási területeik egy része székelyföldi témájú. Fontosnak tartja, hogy az iroda Sepsiszentgyörgyön nyílik, ez stratégiai döntés volt – tette hozzá. A mostani konferencia feladatként a székelyföldi kutatóhálózat feltérképezését nevezte meg, tudni kell, mely témákat sikerült lefedni és melyek hiányoznak. A székelyföldi kutatások eredményeiből kiadványsorozatot terveznek. Évente három-négy kötet kiadására van lehetőségük. A szerkesztőbizottság tagjai: Lőrincz D. József, Horváth Gyula, Benedek József, a régió és a társadalomtudományok szakemberei. Reményeik szerint már jövőben be tudják mutatni az első termékeket. A székelyföldi fiók kutatási feladatai között az autonómiakérdés és a turizmus fejlesztése mellett a romastratégia és a migráció megállítása is szerepel – mondotta. Tudja-e a székely társadalom a magyar intézményrendszeren keresztül integrálni az itteni cigányokat? – az egyik megválaszolandó kérdés. A másik: mivel tudják itthon tartani a fiatalságot? Erre a kutatásra már szövetkeztek a budapesti Kisebbségkutató Intézettel, a sepsiszentgyörgyi és a Hargita megyei önkormányzattal.
Gyors sikert akarnak
Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának főigazgatója felelevenítette, hogy Kolumbán Gábor elnöksége idején Hargita Megye Tanácsának támogatásával létrehozták a Székelyföld 2000 kutatócsoportot, mely Székelyföld fejlesztési stratégiájának tudományos megalapozásáról állított össze kötetet, mely a Kárpát-medence régiói című, mára tizenkét kötetre bővült sorozat első kiadványa, jelentős tudományos eredmény.
Soron következő feladatként a székelyföldi közösségnek a következő európai uniós programozási szakaszra való felkészülését jelölte meg a főigazgató. Az első periódus kedvezőtlen tapasztalatokat szült nemcsak Székelyföldön, hanem az újonnan csatlakozott keleti térségben mindenütt. Arra számítottak, hogy az EU nem más, mint a támogatások lehívásának politikai kerete, nem gondoltak arra, hogy ezeket az EU-s támogatásokat saját elgondolású fejlesztésekhez igazítsák. Azért fontosak a kutatások, mert okulva a tapasztalatokból, a következő periódusban fel lehet készülni az EU-s források lehívásához szükséges programokra. Paradigmaváltásra van szükség, hangsúlyozta az előadó, hozzátéve, Székelyföld akkor lesz sikeres régió, ha olyan gazdaságpolitikát folytat, mely saját energiából táplálkozik, s a fejlesztési támogatásokat kiegészítő forrásként használja. Horváth Gyula elmondta, a kutatók idealisták, arra számítottak, először elkészül egy alapos Székelyföld-fejlesztési stratégia, s az annak megvalósításában szerepet vállalók elsajátítják ennek tételeit, a politikusok csak utána léphetnek színre. Nem így történt, mert a politikusok azonnali sikerre vágynak, s még mielőtt valami kézzelfogható eredmény született volna, telekürtölték a világot azzal, hogy készül Székelyföld fejlesztési koncepciója. A hírre reagáló vitában a tudomány nem tudott pontos választ adni a felmerült kérdésekre. A döntést előkészítők, a döntéshozók és a tudomány közötti sokkal tartalmasabb kölcsönhatásokra lenne szükség – mondotta a szakember. Fontos, hogy megfogalmazódjék a térség igénye a leendő kutatási feladatokról, ám ne a politika adja a megrendeléseket, mert a tudomány autonómiája nem sérülhet. De szükség van a párbeszédre – tette hozzá. A szakember az illetékesek figyelmébe ajánlotta, arra törekedjenek, hogy Székelyföldet regionális kutatási témaként ismertessék meg a nemzetközi tudományos közvéleménnyel, mihamarabb jelenjék meg nyugati tudományos folyóiratokban is. Ennek a szereplésnek közvetve gazdaságfejlesztő ereje is lehet, magyarázta, hozzátéve, a tapasztalok azt mutatják, hogy a nemzetközi szaklapokban szereplők felkeltik a befektetők érdeklődését, mert a nyugatiak komolyan veszik a szakirodalom megállapításait
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A szakmai elismerés kötelez
Beszélgetés Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia friss tagjával
A román történészek nyitottak a magyar kutatók álláspontja iránt, a megalapozott tanulmányokat a szakma elfogadja – vélekedik beszélgetőtársunk, az ismert marosvásárhelyi történész, nyugalmazott levéltáros, aki idén ősszel tartotta székfoglaló értekezését Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Pál-Antal Sándor azt vallja: egyetlen akadémikus sem ülhet a babérjain, aktívan tovább kell szolgálnia a magyar tudományosságot.
Hogyan történik az akadémikussá avatás?
– A határon túli magyarok köztestületi tagok lehetnek, az akadémikusok között tehát külön kategóriát képeznek. Akadémikussá választásom 2010. május 3-án történt meg, most került sor a székfoglaló előadásra, amely egy régi gyakorlat, jelképes aktusa annak, hogy a kutató a legmagasabb tudományos fórum tagjává vált.
Szimbolikus összejövetel, ahová meghívót kapnak az akadémia, a szakosztály tagjai és az akadémia doktorai. Olyan ünnepség, ahová a családtagokat, barátokat, munkatársakat is meghívja az ünnepelt. Kihasználtam az alkalmat, és meghívtam a családomat, a közelebbi erdélyi munkatársakat, történészeket és a magyarországi szakmabeli barátaimat is. Levéltáros vagyok, a legtöbb meghívottam az archívumokban dolgozik. Eljött Szász Zoltán történész, Szögi László, az ELTE könyvtárának főigazgatója, több magyar levéltár igazgatója, például a fővárosi levéltártól, Debrecenből, Veszprémből és máshonnan. Erdélyből is érkeztek, többen Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról, Csíkszeredából, Udvarhelyről, de Kolozsvárról is.
Amikor beléptem a terembe, meglepve tapasztaltam, hogy a hallgatóság soraiban mennyi az ismerős arc. Jóleső érzés volt, hogy ezek az emberek végtére is az én tiszteletemre gyűltek össze. Csíkszeredai kisunokám székely ruhába öltözött, rendkívül nagy sikere volt, amint megjelent a teremben. Amikor a diplomát átvettem és a gratulációkat fogadtam, mellettem állt, kezében az oklevéllel.
A székelység múltját több évtizede kutatja, ennek a kitartó munkának az eredménye az akadémiai tagság?
– Meglepetésemre lettem akadémikus. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megbecsül a szakma, hiszen az ember tudományos munkáját elsősorban azok tudják értékelni igazán, akik az eredményeit értik és élvezik. Váratlanul ért, hogy felvettek a jelöltlistára, csupán azután tudatosodott bennem a dolog, hogy az akadémia részéről megkerestek, állítanám össze és küldeném be megjelent írásaim publikációs jegyzékét, s emellett az úgynevezett „citációs jegyzéket” is.
Ezen azt tüntettem fel, hogy a különböző írásaimat mások hányszor és hol használták, idézték. Bizony, több hónapi munkámba került, míg ezt a kettőt összeállítottam, és amikor elkészültem, magam is meglepődtem: több mint 250 írásom jelent meg különböző helyeken és kiadványokban, jelölésem idején 18 könyv szerzőségét vallhattam magaménak, szaktanulmányaim száma pedig 150 körül mozog. Úgy látszik, az akadémikusok közül néhányan úgy ítélték meg, hogy ez a teljesítmény megüti a tagjelöltség mércéjét, így kerültem fel arra a bizonyos várakozólistára.
Három akadémikusnak kellett jelölnie, közülük egy lehetett határon túli – esetemben Pölöskei Ferenc Budapestről, Orosz István Debrecenből és Egyed Ákos Kolozsvárról. Egyik magyarországi akadémikust sem ismertem személyesen korábbról, ők is csak az írásaimból ismertek... A jelöléseket a szakosztályok döntik el. Nemcsak az írásaim listáját kérték, de a könyveimről és rólam fotókat, felvételeket a munkahelyemen, az előadásokról, ahol szerepeltem. Vaskos dokumentációt kellett összegyűjtenem. Csak akkor nyugodtam meg végérvényesen, amikor ténylegesen bekerültem az akadémikusok sorába.
Mivel készült a székfoglaló előadásra?
– Mindenképpen egy komolyabb témát kell erre az alkalomra választani, ez képviseli ugyanis az illető kutatási területét, elfoglaltságát, esetleg kedvenc témáját. Nekem öt is volt, valamennyi a Székelyföld történetével kapcsolatos, gondoltam arra, hogy írhatnék a történeti szimbólumokról, vagy a Székelyföld társadalmi viszonyait boncolgathatnám, végül úgy döntöttem, hogy a 18. század elejének népességi viszonyait elemzem, tudniillik egy ötkötetes sorozatban kiadtam ennek az időszaknak a székelyföldi népességösszeírásait.
Ugyanakkor e korszak pestisjárványaival is foglalkoztam, a járványnak a lakosságszám alakulására gyakorolt hatását is vizsgáltam, és ellentmondást fedeztem fel: miként lehetséges, hogy a pestis olyan sok embert ragadott el, és az összeírások kevéssé tükrözik ezt? Hogyan lehet a valós helyzetet feltárni? Erre szántam ezt az előadást. Elemeztem az összeírásokat, megállapítottam, hogy egy-egy összeírásból milyen társadalmi réteg hiányzik, milyen összeírások kallódtak el, semmisültek meg.
Megállapítottam az összlakosság családonkénti számát, hiszen az összeírások alapja a család, nem az egyes személyek. (Ebben különbözik a modern számlálásoktól.) A szakmai körökben általánosan elfogadott szorzót használtam én is, vagyis a 18. században egy család átlagban öt személyből állott. De ott volt az 1718–19-es nagy pestis, amely Székelyföld lakosságának 40 százalékát elpusztította. Konkrét egyedi esetek alapján próbáltam megállapítani, melyik a helyes szorzó. Az eredmény: egy család 3,2, illetve 3,5 személy nagyságú lehetett akkoriban. Ezzel a családok számát beszorozva kitűnt, hogy a Székelyföld lakossága több mint ötvenezer fővel csökkent!
Tulajdonképpen korrekciós munkát végzett...
– Úgy van, hiszen a különböző vidékekre vonatkozó kutatások szintén foglalkoztak demográfiai kérdésekkel, ám senki sem vette tekintetbe azt, hogy a 18. század elejére vonatkozóan nem lehet az 5-ös szorzót használni. A székfoglaló utáni beszélgetésekből is kitűnt, hogy ez a szemléletmód, amellyel én az összeírásokat kezeltem, újdonság.
Ugyanakkor arra is kitértem, hogy a népességcsökkenés nemcsak a társadalmi, de az etnikai viszonyokban is módosulást hozott. Hiszen a lakosság egy része a pestis idején elpusztult, másik része elmenekült. A nemesek és a szabadrendűek visszatértek a járvány elmúltával, de az elvándorolt jobbágyok nem. Rengeteg jobbágytelek maradt üresen, helyükbe főként a határokon túlról vagy a vármegyékből jött szolgáló embereket telepítettek, akiknek az etnikuma román volt.
Mivel jár az akadémiai tagság?
– Elsősorban kötelezettséggel. Ugyanis az akadémikus kötelessége az, hogy tovább szolgálja a magyar tudományosságot, annak súlyát, jelentőségét gyarapítsa az egyetemes tudományosságban. Nem ülhet a babérjain. Jól hangzik a cím, de több felelősség végső fokon, amely arra kötelez, hogy bármilyen körülmények között helyt álljon, és saját szaktudománya becsületét védje az ember. Azzal jár, hogy folytatni kell a kutatásokat, és a források alapján múltunk egy-egy fehér foltját vagy elferdített vetületét kell eltüntetni, kiigazítani. Ebben áll a történész feladata.
Min dolgozik jelenleg?
– Több dolog is foglalkoztat. Mindig három-négy, esetleg öt vasat is a tűzben tartok. Amikor egy témával foglalkozom, akkor az egyéb témákra vonatkozó információkat is gyűjtök. Sokszor párhuzamosan dolgozom: egy ideig egyik kérdést vizsgálom, azután egy másikat. Hogy melyiknek mikor jutok a végére, az az adott körülmények függvénye. Ami számomra sürgető, az Marosvásárhely történetének folytatása, hiszen 1848-ig megírtam.
Ugyanakor be kell fejeznem a Székely székek a 18. században című forráskötet kiadását, és van egy régi kötelezettségem: Búzásbesenyő története. A különböző tanulmánykötetek felkéréseit nem illik visszautasítani, nem is beszélve arról, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnökeként magam is szervezek tudományos ülésszakokat, sőt, tanulmányköteteket szerkesztek kiadásra. Ez mind-mind rengeteg időt jelent, és azt szeretném, ha egyik sem szenvedne halasztást.
Közelebbről a Mentor kiadásában jelenik meg a Marosvásárhelyi személyiségek című tanulmánygyűjtemény. Készülőben van a Maros megyei magyarság történetéből harmadik kötete, ezt majd a tavasz folyamán adom át a kiadónak. Ugyanakkor egy kutatócsoport tudományos irányítójaként a 19. századi székelyföldi helynevek többkötetes gyűjteményén munkálkodom.
Van egy másik szívügyem is, hiszen évszázadok óta párhuzamos az erdélyi történet kutatása: egyféleképpen írják a román és másképpen a magyar történészek. A közeledés nagyon lassú, én úgy próbálom kezelni, hogy román kiadványokban az erdélyi, elsősorban a székelyföldi románság történetére vonatkozó tanulmányokat adok közre. Az első tanulmányom ezen a téren a Gyergyói-medencében található román települések kialakulása és az ezzel kapcsolatos kérdések taglalása volt. Meglepetésemre elfogadták, értékelték.
Tehát a román történészek részéről is van befogadókészség, ha az ember megalapozott, komoly tanulmányt mutat be. Elfogadják, tudomásul veszik. Ezen a téren mi, erdélyi magyar történészek, sokkal többet tehetünk.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar tudományos kitüntetés határon túli fizikusnak
A magyar tudomány ünnepe alkalmából kitüntetett magyar tudósok között kiemelkedő kitüntetést kapott november 3-án Miskolcon Gábos Zoltán, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A Charles Simonyi által alapított rangos Simonyi Károly-díjat először vehette át határon kívül dolgozó magyar fizikus.
Gábos Zoltán az erdélyi fizikaoktatás és -kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Jelenlegi fizikaprofesszorok tanárainak is a tanára volt. Hosszú szakmai pályafutása során, amely a kolozsvári Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemhez kapcsolódik, nemzedékeknek mutatott példát emberségről, kitartásról és szakmai elhivatottságról. Nemzetközileg elismert tudományos teljesítménye, hogy elsőként dolgozott ki egy Lagrange-módszert a relativisztikus forgási hatások vizsgálatára. Úttörő munkát végzett a magasabb spinű részecskék kvantumelméletével, a részecskék polarizációjával és a polarizációs tenzorok parametrizálásával kapcsolatban. Kibővítette a Hamilton-Jacobi egyenlet alkalmazási területét. Az Erdélyben végzett fizikusok jelenlegi generációja büszke arra, hogy tanítványainak vallhatják magukat. Az MTA által adományozott díjat Gábos professzor úr az elismert kutatási eredményeiért, a hosszú szaktanári munkájáért és a kutató generációk nevelésében végzett kimagasló tevékenységéért vehette át.
Gábos Zoltán jelölése
A Kolozsvári Református Kollégiumban letett érettségi után az 1943/44-es tanévben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnök szakos hallgatója lett. A háborús körülmények miatt megszakított egyetemi tanulmányait 1945-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta, ahol 1947-ben matematika–fizika szakos oklevelet szerzett, ugyanitt doktorált 1949-ben.
A Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 1948–49-ben tanársegéd, 1950–51-ben adjunktus, 1952–1961-ben docens, 1962–90-ben egyetemi tanár. 1990 óta emeritus professzor. 1962–65-ben a Fizika Kar dékánhelyettese, 1966–1976-ban a kar dékánja, 1976–86-ban az Elméleti Fizikai Tanszék vezetője. Fényes Imre és Vescan Teofil tanárai indították el a tudományos pályán. Csak kevés időt tölthetett mellettük, mert 1950-ben mindketten távozásra kényszerültek. Fényes Imrétől, akinek termodinamika könyvét még kézirat formájában kommentálta, a termodinamika, a statisztikus fizika és a variációs elvek, Vescan Teofiltól a relativitáselmélet és a részecskefizika szeretetét tanulta.
Már a nyomasztó elszigeteltség idején, az ötvenes években elkezdett foglalkozni a forgó testek gravitációs kölcsönhatásával. Sikerült a Lagrange-függvényt általánosítania, mely a mozgásegyenletben egy sodró hatást és egy pörgető hatást leíró tag megjelenésére vezetett. Büszkék lehetünk arra, hogy a NASA által felkarolt és nemrég sikeresen lezárult Gravity Probe B műholdas kísérlet az általa adott, a haladó és forgómozgások összjátékát leíró mozgásegyenleteket is alátámasztja.
Vizsgálta az egyenletesen és a gyorsulva forgó test gravitációs hatását is rúd és gyűrű alakú próbatest esetében. Meghatározta, hogy a forgó központi test gravitációs hatásának kitett elektronnak hogyan módosul a polarizációs állapota.
Foglalkozott a müon-neutrínók problémájával, s megmutatta, hogy zéró nyugalmi tömeg esetében egy, zérótól különböző esetben két polarizációs állapottal kell számolni. Ha egy bomlási folyamatban müon-neutrínó vesz részt, a különbségnek a bomlási folyamatban részt vevő más partnerek polarizációs állapotában is jelentkeznie kell.
Gábos Zoltán értékes eredményeket ért el a magasabb spinű részecskék kvantumelmélete, a részecskepolarizációs állapotok leírása és a bomlási folyamatok megértése terén is.
1990 óta az erdélyi fizika múltjának feltárásával, valamint Bolyai János gravitációelméleti eredményeinek bemutatásával és értékelésével foglalkozik.
Hét fizikai témájú könyvet írt. 1959-ben ő jelentette meg az első modern felfogású román nyelvű termodinamika-könyvet. Az utóbbi évek terméséből kiemeljük ennek magyar nyelvű átdolgozását (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996) és a Statisztikus fizika (2000) című könyvét.
Gábos Zoltán oktatói tevékenysége igen széleskörű, eredményessége lenyűgöző. Az elméleti fizika minden fő tárgyát oktatta, de voltak anyagszerkezeti, fizikai kémiai és matematikai analízis előadásai is. A könyveken kívül három egyetemi jegyzetet is írt.
Ma is aktív tanítványainak számát szinte fel sem lehet becsülni. A kolozsvári egyetem fizika kara tanszemélyzetének kb. háromnegyedét tanította, és mintegy 10 tanítványa végez tudományos tevékenységet a Kolozsvári Fizikai Kutatóintézetben. Olyan híres középiskolai tanárokat nevelt, mint Bartos Elekes István (Nagyvárad), Boga Ferenc (Szatmárnémeti), Darvay Béla (Kolozsvár), Dvorácsek Agoston (Nagyenyed), Kotta László (Sepsiszentgyörgy), Máthé Márta (Marosvásárhely), Szász Ágota (Marosvásárhely), Tellman Jenő (Kolozsvár). A magyar nyelvterületen alkotó fizikusok közül kiemeljük Néda Zoltánt (BBTE, az MTA külső tagja), a KFKI-ben dolgozó Biró Lászlót és Varga Lajost, a Debreceni Egyetemen dolgozó Gulácsi Zsoltot, a szegedi Varró Jánost. Romániai tanítványai között szerepel Lupei Voicu (a Román Tudományos Akadémia tagja), Marius Ion Piso (a Romániai Űrkutatási Ügynökség elnöke), Silisteanu Ioan (a Bukaresti Magkutató Intézet vezető kutatója) és Uliu Florea (a Craiovai Egyetem professzora). Az Egyesült Államokban tevékenykednek Bodor Miklós, az MTA külső tagja, valamint Albert István, Albert Réka, Jankó Boldizsár, Mocsy Ágnes, Ravasz Erzsébet és Mária, Toroczkai Zoltán, Nicuslecu Vasile, Tomuta Liviu, Vaida Mihai, többen professzori minőségben. Más országokban szereztek elismerést Câmpeanu Radu (Kanada), Csillag István (Stockholm), Deutsch Váradi Rudolf (Németország), Gulácsi Miklós (Ausztrália) és Magyari Jenő (Svájc).
E lenyűgöző felsorolásnál is többet mond egyik tanítványának véleménye Gábos Zoltán tanáregyéniségéről, melyet bizonyára a fentiek közül is nagyon sokan osztanak: „Ő volt és maradt is számomra a Tanári Példakép. Tanított kvantumot és statisztikus fizikát is, engem teljesen lenyűgözött minden előadása. Nem követett semmit, senkit, saját gondolatait írta fel a táblára. A fizika szépsége, mély összefüggései és egysége folyamatosan kerekedett ki az órák során. Nem volt egyetlen fölösleges mondata sem, és nem hagyott ki soha semmi fontosat. Tökéletes előadásokat tart.”
Patkós András akadémikus, ELTE
Nagy Károly akadémikus, ELTE
Bencze Gyula a KFKI emeritusa
Tél Tamás egyetemi tanár, ELTE
Szabadság (Kolozsvár)

Diaszpóra Tanács - Semjén: év végére megközelítheti a 200 ezret az állampolgársági kérelmek száma
Év végére megközelítheti a 200 ezret az állampolgársági kérelmek száma, és várhatóan a százezredik eskütétel is megtörténik - mondta Semjén Zsolt a Magyar Diaszpóra Tanács csütörtöki alakuló ülésén, a Parlamentben.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes hozzátette: a kérelmek majdnem feléhez névváltoztatási kérelem is kapcsolódik.
Semjén Zsolt újólag megerősítette, nincs "A" és "B" kategóriájú állampolgár, s a még idén benyújtandó és elfogadandó választójogi törvényben lehetővé teszik, hogy a világon bárhol élő magyarnak szavazati joga legyen. Megjegyezte, ő azt szeretné, ha a határon túli magyaroknak lehetővé tennék a levélben történő voksolást.
Hangsúlyozta: a magyar állampolgárság egyúttal uniós állampolgárságot is jelent, minden korlátozás nélkül.
A kormányfő kereszténydemokrata helyettese a most létrejött diaszpóra tanácsról kiemelte: eddig a nyugati magyarság szempontjai háttérbe szorultak, elsikkadtak, ezért is fontos, hogy külön megjelenhessenek, és az őket foglalkoztató kérdések ne legyenek alárendelve a Kárpát-medencei magyarság más típusú kihívásainak.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott: egységes nemzetben gondolkodnak, amely nemcsak az anyaországi, vagy a Kárpát-medencei magyarságot, hanem az egyetemes magyarságot, a világ bármely pontján élő magyarokat jelenti. A magyar államnak az értelme és célja, hogy a magyar nemzet megmaradjon, és a magyar emberek életminősége megmaradjon - fogalmazott.
Hozzátette: a diaszpórában élő magyarsággal való kapcsolattartás három pilléren nyugszik. Egyfelől a Friends of Hungary nevű kezdeményezésen, másfelől a Magyar Diaszpóra Tanácson és a nemzeti regiszteren, amely lehetővé teszi, hogy minden magyart elérjenek, éljenek bárhol a világon.
Kiemelte: igaz, hogy nyelvében él a nemzet, de az emigráció harmadik, negyedik, és sokadik generációjától már nehezen várható el, hogy az anyaországiakhoz hasonló szinten beszéljenek magyarul. Ugyanakkor őket sem akarják elveszíteni a magyar nemzetből - hangsúlyozta, hozzátéve: ezért is érhető el két nyelven, magyarul és angolul a nemzeti regiszter.
Semjén Zsolt rámutatott: a regiszter megerősítheti identitásában azokat a magyarokat is, akik több száz, vagy ezer kilométerre élnek a legközelebbi magyar szervezettől, illetve miután a magyar nemzet világnemzet lett, ki kell használni ezt, hogy "nyomásgyakorlásra képes világmagyarságot építsünk fel". Az a cél, hogy a világ magyarságának összes szervezete rajta legyen a regiszteren, de nem csak azt szeretnék, ha a magyar állammal tartanának kapcsolatot, hanem, hogy egymással is kontaktust létesítsenek - jelezte.
A miniszterelnök-helyettes szólt a szerb restitúciós törvényről is, és leszögezte: a kollektív jogfosztást semmilyen formában nem tudjuk elfogadni, ez egy olyan ügy, amely felülír minden mást. Ha azt nem változtatják meg, és a magyarokat kollektív jogfosztással kirekesztik a kárpótlás és a vagyon-visszaszármaztatás lehetőségéből, akkor Magyarország kénytelen lesz vétót emelni a Szerbia tagjelölti státuszáról való szavazáson. Semjén Zsolt hozzátette: a tárgyalások során az látszik körvonalazódni, hogy a szabályozást meg fogják változtatni, s ha ez megtörténik, "lelkesen és boldogan meg fogjuk szavazni" Szerbia uniós csatlakozását.
Egy másik fundamentális tételként említette a Kárpát-medencében az autonómia "soha fel nem adását". A miniszterelnök-helyettes azt mondta, hogy a szórványmagyarság esetében a kulturális autonómiáért harcolnak, míg a "tömbmagyarság" esetében a területi autonómiáért.
Világossá kell tenni, hogy a magyar megmaradás akkor lehetséges - például a Székelyföldön - ha területi autonómia van - szögezte le Semjén Zsolt, hozzátéve: minden párbeszédre készek, de "az autonómiához való ragaszkodásunkat soha nem adjuk fel", és minden politikai cselekedet ebbe az irányba mutat.
Ha más népeknek lehet területi autonómiája az unióban, akkor a magyarságnak is lehet, mert a magyar sem másodrendű nemzet - jelentette ki a kormányfő helyettese, akinek a szavait taps fogadta.
Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Bethlen Gábor Alap kuratóriumi elnöke jelezte: újdonság, hogy az alaphoz a diaszpórában élők is pályázhatnak. Mint kiemelte: támogatni kívánják a szétszóródott magyarság kezdeményezéseit is.
Beszámolt arról is, hogy a Friends of Hungary elnevezésű alapítványt a közelmúltban jegyezte be a bíróság. Az alapítvány - amelynek tagjai között van Oláh György Nobel-díjas tudós, Marton Éva operaénekes - célja, hogy megjelenítse, a magyarság milyen sokat adott a világörökségnek. Megjegyezte: tevékenységükkel a kormányt is szeretnék segíteni.
MTI

Váradon ülésezett az MTA kolozsvári bizottsága
November 3-át, azt a napot, amelyen 1825-ben Széchenyi István felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) létrehozására, 2003 óta tekintik hivatalosan a magyar tudomány napjának. Ezért az MTA központi és regionális bizottságai minden év novemberében számos rendezvényt és konferenciát tartanak az anyaországban és a határokon kívül egyaránt. Ebből az alkalomból tartott kihelyezett testületi ülést a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében szombaton a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), melynek teljes vezérkara jelen volt az eseményen. „Amióta a területi bizottság létezik Kolozsváron, minden év novemberében, valamikor a tudomány ünnepe környékén, kihelyezett ülést tartunk. Először Csíkszeredában kezdtük, majd voltunk Marosvásárhelyen és Temesváron, most pedig eljutottunk Nagyváradra” – mondta el köszöntőbeszédében Péntek János, a KAB elnöke, aki a tudomány mindenkori jelenlétét, valamint a nemzetek és régiók közötti tudományos együttműködés fontosságát hangsúlyozta ki felszólalása során. A KAB történetében egyébként először tegnapelőtt került kiosztásra egy tudományos érdemdíj.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kolozsvárié az akadémia kutatói díja
Ercsey-Ravasz Mária fizikus kapta idén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Fiatal Kutatói Díját, amelyet a bizottság szokásos évi kihelyezett testületi ülésén adtak át Nagyváradon, november 19-én. A díjazott a tudományos életben elismert kutatói tevékenységével, valamint a 2011-es évben az erdélyi fizikusok által elért legkiválóbb tudományos eredménnyel érdemelte ki az elismerést. Ercsey-Ravasz Mária a legnevesebb tudományos szaklapokban publikál: NATURE, Phys. Rev. Lett., Physica A, Phys. Rev. E stb. Bár nagyon fiatal, már több fontos tudományos szakdolgozatnak a szerzője. Ez év októberében jelent meg a NATURE PHYSICS-ben egy rangos elsőszerzős cikke, amely a szakemberek megítélése szerint paradigmaváltást eredményezhet a modern számítástechnikában. A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának nagyváradi testületi ülését megelőzően Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere fogadta Péntek Jánost, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnökét, valamint Bitskey Istvánt, a Debreceni Akadémiai Bizottság elnökét, akikkel a további együttműködés lehetőségeiről tárgyalt.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Tudomány Napja Erdélyben: az elmúlt húsz év tudományos áttekintése
Az erdélyi magyar tudomány a rendszerváltás után tematikával zajlott a hétvégén Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület által rendezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciasorozat 10. fóruma, az esemény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Sipos Gábor EME-elnök megnyitóbeszédében hangsúlyozta: a 10 éves jubileum alkalmat ad az elmúlt húsz év tudományos áttekintésére, ez azonban – a múltba révedés helyett – egyúttal jövőbe tekintést is jelent.
„Megelégedéssel jelenthetjük ki, hogy a múzeum-egyesület nincs monopolhelyzetben, hiszen Erdélyben számos szakegyesület járul hozzá a tudományos élet fellendítéséhez, megemlíthetjük például a Kriza János Néprajzi Társaságot vagy a Romániai Magyar Közgazdász Társaságot. A különböző szakterületeket lefedő szervezetek közötti együttműködés pedig elengedhetetlen” – fogalmazott Sipos Gábor.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja hangsúlyozta: a magyar közösség megőrzéséhez az erdélyi tudományosság is szervesen hozzájárul. A főkonzul ugyanakkor gratulált az EME gazdag tudományos programjához, illetve könyvkiadói tevékenységéhez. A megnyitót a különböző tudományos területeken az elmúlt húsz évben végzett kutatások eredményeit bemutató előadások követték. Kocsis Károly, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének igazgatója a Kárpát-medencében az elmúlt húsz évben végbement etnikai változásokat, ezen belül a magyar lakosság számának alakulását mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztályának elnöke a két évtized magyar irodalomtudományi kutatásainak eredményeit vázolta, míg Bartók Katalin, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológia Karának előadótanára a romániai természetvédelem rendszerváltás óta történt fejleményeit ismertette.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
160 évvel ezelőtt, 1859. november 23-26. között tartotta Mikó Imre gróf vezetésével alakuló közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Célja az Erdélyben élő tudományművelőket és tudománypártolókat összefogó civil szervezet megteremtése, mely az itteni tájak gondolkodóit istápolná.
E nemes szándékot a történelmi események változásai minden időkben befolyásolták. Csak az itt élők gondolkodásának, magatartásának köszönhetően tudták túl élni azokat a nehéz időket, melyeket a sors rájuk szabott. De mindig voltak és vannak olyan egyéniségek, akiket megedzett a sors, és meg tudták találni azt az időnként nagyon rögös utat, mely az erdélyi gondolkodást előre vitte.
A fentiek fényes bizonyítékaként 2011. november 25-26.-án a Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel 10. Fórumot nyitották meg a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében „AZ ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN” címmel.
A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nem volt jelen, ellenben, Kocsis Károly az MTA levelező tagja a 183 éves MTA nevében üdvözölte az EME-t . Amint mondta: „a belhoni magyar tudományosság üdvözli a külhoni tudományosságot”.
Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulja szerint az elmúlt több mint másfél évszázad komoly része az erdélyi magyarság közösségi életének. A EME a tanúsága annak, hogy az erdélyi tudományos élet nem adta fel önmagát, a nagy megpróbáltatásokat jelentő XX. században sem. Az EME modern XXI. század tudományos fóruma, felelőssége hatalmas. Biztosítani kell a szellemi túlélést, a válságokkal telt korszakban. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány továbbra is támogatni fogja az erdélyi magyar tudományos életet.
A plenáris ülésen jelen levőket Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum – Egyesület elnöke köszöntötte. Tömören méltatta, az elmúlt évtizedek erdélyi tudományos életének főbb eseményeit, eredményeit és kiemelt céljait. Amint mondta, ebben az időben az erdélyi tudományos életben központi szerepet játszott és játszik az EME. De Erdélyben nincs monopolhelyzetben, mert az idők során különböző kutató intézetek születtek meg. Ebben a változatosságot mutató tudományos világban az EME megtalálja a helyét. A tudományos kutatások különböző egyetemeken valósulnak meg. Mint például a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, a Sapientia EMTE komoly eredményeket ért el.
A visszatekintés a jövőbe való tekintést is jelenti. Hangsúlyt kap a nemzetközi kutatásba való bekapcsolódás, és a kutatás eredményeinek a nyilvánosságra hozása
Kocsis Károly: „Etnikai térfolyamatok a Kárpát- medencében” című előadásában vázolta azokat a változásokat, melyeket a Kárpát- medencében lezajlottak. Bemutatta, térképek alapján, a geopolitikai- nemzetiségi változásokat, melyek a honfoglalástól napjainkig megvalósultak.
Előadásában felhívta a figyelmet, hogy a Kárpát medence, mint magyar geopolitikai fogalmat az 1930-as évektől használják.
A XVI-XVIII században a belső háborúk a török hódolás, a felszabadító háborúk és az azokat követő migrációs mozgások eredményeként rendkívül nagy magyar etnikai regresszió, azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió valósult meg. 1495-ben a magyarok részaránya a Kárpát- medencében 2/3 volt, 1784-ben ez a helyzet 1/3 magyar és 2/3 nem magyarra változik. A magyar tenger összehúzódásának vagyunk a tanúi. Magyar etnikai regresszió figyelhető meg, 1495 és 1784 között. A XIX. és XX. század túlnyomórészt az önkéntes magyarosodás eredményeként, magyar etnikai terület regenerálása fele mutat, a magyarság számbeli növekedése jelent meg. 1910-ben a magyar lakosság 48 százalékot alkotott, a nem magyar 52 százalékot.
Az első világháború után a Trianoni szerződés értelmében, a határok meghúzásának következményeiről beszélt. Új államok és új határok keletkeztek.
Ma a Kárpát- medence összlakosságának száma 28 millió, melyből 11 millió magyar. Bemutatta milyen változásokat szenvedett az erdélyi lakosság. Ennek a résznek a legérdekesebb megállapítása: a cigány lakosság nagymértékű számbeli növekedése. Az erre vonatkozó statisztikai adatok az önbevallás adatai alapján készültek.
Egyed Emese „ A magyar irodalomtudományi kutatások új fejezete (Erdély, 1990-2011)” című előadásában három fogalomra összpontosított a téma tárgyalásakor: a szabadság, verseny és a felelősség. Nyomon követi azokat a változásokat, melyek a kutatás világában keletkeztek. De főleg a három említett jelenségre összpontosít.
Nagyra értékeli az 1990 utáni helyzetet, mely a szólási, gyülekezési, tanulási szabadsággal kapcsolódik össze.
A gyülekezési szabadság fontos, mert a tudományos élet szabad szerveződését jelenti. Lehet beszélni szólási és írási szabadságról is, amely által hajlamainkat ki tudjuk fejezni. A mozgás szabadság összefügg a tanulási szabadsággal. Különböző szakmai rendezvényeken, képzéseken vesznek részt a kollegák és a hallgatók. A legfiatalabbak is külföldi képzéseken vehetnek részt. Új egyetemi diszciplínák és szakok keletkeztek. Nagy előny a két vagy több nyelven való kutatás is. Az eredmények megjelentetésének fontosságáról is értekezett.
A tudományos versengés életben tartása igényli a kölcsönös meghívásokat. Legyenek kölcsönös publikációk és ne „tudományos gyarmatosítás”.
Vincze Mária „Gondolatok az erdélyi magyar közgazdasági és társadalomtudományi kutatások jelenéről és jövőjéről” című előadásában rendkívül érzékletesen szemlélteti a közgazdasági kutatásban bekövetkezett változásokat az utóbbi három évtizedben.
1990 előtt a központosított gazdaságpolitikáról írtak.
Rendszerellenes cikkek nem jelenhettek meg. Védekezési mechanizmusként egyes kutatók a módszertani kutatásokra helyezték a hangsúlyt.
1990 után arról a komoly szellemi támogatásról beszélt, amit biztosítottak a magyarországi egyetemi oktatók, akik előadásokat tartottak. Ilyen szempontból nagy szerepet játszott dr. Chikán Attila rektor–professzor, a piacgazdaság mechanizmusáról oktatta az erdélyi közgazdászokat. Szakkönyveket küldtek, magyarországi képzésekre hívták meg a közgazdászokat. Mindezek lehetővé tették a nyitást a gazdasági kutatásban, amely a nemzetközi kutatásban történő bekapcsolódást is jelentette.
Az újonnan megjelent magyar intézmények kedvező keretet biztosítanak a fiatal kutatók számára, az együttműködésre. Szükséges a kutatási hálózat kiszélesítése. Az eredmények közvéleményt alakító közlése.
XXI. században változás történt a kutatás módszereiben. Jobban előtérbe kerülnek a számítógépes szimulációk alkalmazása. Megpróbálják megérteni a látottakat, megalkotni azt a modellt, melyet érdemes követni. Az adatbázis elérhetősége jelentősen növelheti a kutatási eredményeket.
A konferencia a következő szakosztályokban folytatódott: 1) Bölcsészet, Nyelv-és Történettudományi Szakosztály 2.) Természettudományi Szakosztály 3.) Orvos és Gyógyszerésztudományi szakosztály 4) Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály Közgazdaságtudományi szakosztály. 5) Műszaki Tudományok Szakosztálya. 6. Matematikai és Informatikai Szakosztály. 7.) Agrártudományi Szakosztály.
Bizonyos események a Marosvásárhelyi Fiókegyesületben vagy Szovátán, a Teleki Oktatási Központban is tárgyalásra kerültek.
Két nap hihetetlenül gazdag tudományos megnyilvánulása fényesen bizonyította, milyen erőt is képviselnek az Erdélyben megvalósuló kutatások. Bizonyítják a magyar tudományos élet tagadhatatlan értékeit.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

Tehetség és tudománybarát társadalom
Dr. Néda Zoltán, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Elméleti Fizika professzorával, akadémikussal a klasszikus fizika módszereinek más területeken való alkalmazásáról, a tudományos kutatás lehetőségeiről, a fiataloknak a tudományos kutatás iránti érdeklődés ösztönzéséről beszélgettünk. Dr. Néda Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kutatócsoport vezetője, nemzetközileg elismert szakember, kutató.
Kutatási területe a statisztikus és a számítógépes fizika.
A klasszikus fizikai módszereinek alkalmazása különböző tudományágak területén
– Sikerült alkalmaznia azokat a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat, melyek a fizikában évszázadokon keresztül nagyon jól beváltak. A XXI. század lehetőségei közepette próbálják alkalmazni a klasszikus kutatási fizikai eljárásokat más tudományok területén. Ezzel elérhették azt is, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, melyek a ma ifjúságának az érdeklődési körét tágítják és lekötik.
Mondjak példát: a pártok miért lépnek egymással koalícióba, annak érdekében, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Vagy a természetből láthatják az égen madarak rajzását.
Az, az elgondolkodtató, hogy az ifjú ezeknek a jenségeknek a magyarázatát nem a fizika tanárától kérdezi meg, hanem más tantárgyat tanító tanártól.
A természetnek hihetetlenül sokféle megnyilvánulását tapasztalhatjuk. Azokat a módszereket, melyeket az idők folyamán a fizikusok kifejlesztettek az élettelen molekulák sokaságának a tanulmányozására, azok kiterjeszthetők az élő egyedekre is.
Ügyelvén arra, hogy nekünk van egy akaratunk, egy gondolkodási lehetőségünk. Tehát 10-es tömegnél ez a módszer nem igazán működik. De, amikor nagy tömegeket vizsgálunk, akkor az egyén szerepe, elvesztődik, és pont úgy viselkedik a sokaságban, mint egy molekula viselkedik például a gázban.
Már a múlt század húszas éveiben a fizikusok felhívták a figyelmet erre a jelenségre, de ez nem került előtérbe.
– Milyen okból?
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszert tanulmányozni tudjak analitikusan, tehát egyszerű egyenletek megoldásával, nagyon nehéz. Ehhez szükség volt a számítógépre. Szükség volt arra, hogy nagyon erős és gyors számítógépeink legyenek.
A másik ok, amiért előkerült ez a probléma: nagyon sok információnk van ezekről a rendszerekről, amelyek elérhetők az Interneten. Olyan adatbázisok vannak, melyekben, megkaphatjuk, ki hol dolgozik, hol lakik, hova megy. A mobiltelefonját is végig figyelik. Ki kivel van kapcsolatban, ki kivel, beszél, küld e- mailt és kinek. Senki sem gondolt arra, hogy ennyire hozzáférhető lesz a számítógép által.
Ez ellenben a tudomány fejlődésével velejáró jelenség. Ami azt is jelenti, a kutatás eredménye az össz- társadalom számára is jelent hasznot. Lévén a közlés egy olyan magas szintű lehetőség, mellyel eredményeket lehet elérni.
Más szemmel nézzük a világot
– A tudomány hazai színvonala számunkra nem azt jelenti, más területeket fedezzünk fel, hanem más szemmel nézzük a való világot, a körülöttünk levő jelenségeket, melyek állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor nagyon nehéz eldönteni, a fizika módszereivel is meg tudunk határozni olyan dolgokat, melyeket másképpen nem tudnánk megközelíteni.
A bankok manapság előszeretettel alkalmaznak fizikusokat a részvényárainak alakulását, jelezzék. Velük dolgoztatják ki a kockázat- menedzsment menetét.
A mai világban a fizikának klasszikus területe nagyon kiterjedt. Ha megfelelő módon ismerem a fizika lehetőségeit, akkor olyan beavatkozásokat tudok létrehozni, melyek addig elképzelhetetlenek voltak. Például a pacemaker előállításában a fizikának jelentős, nemzetközileg is elismert, szerepe van. De ez csak egy példa számtalan hasonló nagyságrendű érvet fel lehetne sorolni.
Ha megértem, hogy a szociális rendszerben a szinkronizáció mit is jelent, akkor olyan módszereket használhatok, melyek eredményeiben hasznos lehet a közösségnek.
A természetnél hasznosabb dolgot nem tudunk előállítani. Ha mi a természet architektúráit másoljuk le, azok mindig sokkal toleránsabbak. Mert a természet mindent úgy csinál, hogy hibái toleránsabbak legyenek. Ha valami kicsi elromlik a rendszerben, attól még az egész, jól működjön. A ma mérnökei ezt próbálják megvalósítani.
Paradigmaváltás csak a tudomány által fenntartható
– Ezek szerint a ma tudós nemzedékében föltétlenül van egy olyan „fentről” való rálátási lehetőség, amely a világ jelenlegi tudományos életét befogja? Követni tudja, azt az utat, melyet a világ gondolkodó fele, ismer. A világ megy a maga utján, melyet mindenütt finanszíroznak.
Ezt a hazai politikai élet képviselőivel hogyan lehetne megértetni?
– Oly módon kellene megmagyarázni, amit a politikusok is fel tudnának fogni. Új látószöget kellene bevinni ebbe a kapcsolatba. Új nézőpontot az emberek életébe. Ahhoz, hogy jobban éljünk, az kell, hogy paradigmaváltások sorozata kövesse egymást. Az embernek a világhoz viszonyuló nézeteinek is állandó változása szükséges.
Egy olyan rendszer, melyben e változás nincs meg, tehát hiányzik a paradigmaváltás az életében, hogy mi az élet célja, hogyan is képzeli el az életét, ahhoz a gazdaságnak, kell a húzó ereje. De az állandó paradigmaváltást csak a tudomány tudja fenntartani.
A gazdaság egyszerű fejlődésével, azzal, hogy többet termelünk, nem tudjuk fenntartani. A kisembernek is állandó, új élet-céljai kellene, legyenek. Ebben nagyon sokat tud segíteni a tudomány. Már csak azzal is, hogy ráébreszti olyan területekre az embereket, amelyeket nem is gondolnának el. Amire nem is figyelnek fel.
– Mondjon egy példát.
A városok állandóan nőnek, a falu mind jobban csökken. A város növekedésének van egy nagy előnye. Ha veszünk egy területet, és megnézzük az egy egységnyi lakosságra jutó jövedelmet, az hogyan változik a település nagyságának függvényében? Akkor azt látjuk, az egységnyi lakossági jövedelem annál nagyobb, minél nagyobb az adott város.
Az sem elhanyagolandó, a város nagyságától függően mennyi az egy főre eső felfedezések száma? Minél nagyobb a város, annál több az egy főre eső szabadalmak száma.
Ez azt jelenti, hogy valahol effektívebbek vagyunk, amikor nagy közösségben vagyunk.
Nézzük, mennyi az egy egyénre jutó útszakasz a városban. Minél nagyobb a város, az egy egyénre jutó útszakasz annál kisebb. Az egy egyénre jutó energia felhasználás annál kisebb, minél nagyobb a város.
Az, hogy városaink nőnek, nem más, mint egyszerű optimizálódása a társadalomnak.
A városok növekedése az exponenciális-növekedés, ami leggyorsabb növekedés. Számunkra, ha bizonyos egyedeknek nem is tetszik, a társadalom számára ez mégis jó. Állandó, új szellemi, gazdasági eredményeket kell felmutatni. Ennek egyetlen lehetősége a tudomány világának támogatása. A kutatási eredmények növekedése segítheti elő ezt a tendenciát. Az állandó kutatási eredmények felmutatást kérnek. Ez az elvárás most már jogos a társadalom részéről. Jogos elvárás az életszínvonal állandó növekedése. Csak azt felejtik el, a stratégiát kell megvalósítani. Az állandó kutatást kell fenntartani, ami valahol a háttérben marad, amiről egyesek elfeledkeznek.
Ha azt szeretnénk, hogy valami új a világban létre jöjjön, az mégis csak emberfüggő, melyhez megfelelő támogatottság, kapcsolódik. Olyan egyedeket kell támogatni, akiben megvan az a belső képesség, amely ha megfelelő talajt talál, képes újat teremteni, mind a gondolkodásban, mind a gazdasági életben. Ez a társadalmi magatartásban is tükröződik. Mert tényekkel tudja bizonyítani hasznosságát.
Tehetség és tudománybarát társadalom
– Az embert megértő társadalomnak, mire kellene oda figyelni?
– Tehetség és tudománybarát társadalmat jelent valahol. Az értékek, valamikor, a mi társadalmunkban megbomoltak. Valahol nem igazán értékelik azokat a gyerekeket, akik a tudomány irányába vagy a művészetek terén tehetségesek. A ma menő gyerek az, aki például jól focizik, vagy vedeli a sört.
A társadalomban ezeket a dolgokat helyükre kellene állítani. A tudomány szerepét vagy a művészetek szerepét kellő képen hangsúlyozni kellene. Ezek olyan dolgok, melyek első látásra nem igazán jövedelmezőek. Ellenben anélkül, hogy az emberek tudnának róla, számos olyan eszköz, mint a mobiltelefon vagy az Internet, computer tomográfia mégis csak olyan tudományos intézmények teremékei, melyekben igen komoly munkák folytak az új típusú tudomány- társadalom kialakítása szempontjából.
El kellene, gondolkozzunk azon, amit mi ma nullának tekintünk, de mégis mindennapi életünkhöz tartoznak, hogyan alakultak ki. A társadalomnak valahol mégis csak érdeke volt a tudomány fejlesztése. Ezeket a példákat kellene az ifjúsággal, kellő intenzitással, megismertetni.
A média szerepe
Szerintem itt a média is komoly szerepet vállalhatna. Ébressze rá a társadalmat, e nélkül nincsenek meg azok az eredmények, melyeket egyébként elvár. E nélkül a tudomány, de a gazdaság sem tud haladni. E nélkül a jóléti társadalom nem fejlődik. Jön az energia-válság. Hamarosan elfogynak a hagyományos energiahordozók.
Az egyedüli lehetőség új energiahordozókat kiépíteni. Ezt tudomásul kell venni. Kutatások nélkül megáll a világ fejlődése. Rá kell, jöjjünk, szükségünk van azokra a tehetséges gyerekekre, akik ezt meg tudják csinálni.
– Azt a generációt, melyet az idősebb generáció nevelt ki, eleve úgy kell nevelni már a pólyától, hogy ők képesek legyenek olyan dolgokra is oda figyelni, amire eddig az idősebb, vagy régebbi nemzedékek nem figyeltek oda. A tudomány hozzátartozik a műveltséghez, ez az iskolára is vonatkozik. Az iskolában kell megszerettetni azokat a tudományokat, melyek számukra is érdekesek, legyenek.
– Egyes országokban a társadalom a tanárokat nem becsüli meg. Nincsenek megfelelően megfizetve. Valahol az, hogy valaki tanár, nem érdem. Nem egy menő szakma.
– Azokban az országokban, ahol mégis valamicskét megbecsülik a tanárokat, az életnívó is magasabb. Máshol ember függő a tanítás minősége. Szerencsénk, nálunk vannak még kollegák, akik létminimum alatti fizetésért is minőséget tudnak adni.
Tudományos játszóház
– Létrehoztuk a „tudományos játszóházat”, ahova a gyermek bemehet és játszhat. Tudományos kísérletekkel játszik. A Babeş- Bolyai Tudományegyetem folyosóit használtuk erre a célra, amikor hétvégén nem volt tanítás. Nagyon sikeres volt. Nemcsak a gyerekek, de a szülők is eljöttek.
A nagy probléma az, hogy a politikum nem fedezi fel ennek a hasznát. Létre kellene hozni az infrastruktúrát, ami meghozná a maga hasznát. Ráébreszteni mindenkit a tudomány hasznosságára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak! – Olvasói levél
Kedves Erdélyi Testvéreim!
Sok milliónyi anyaországi magyar nevében írok most Nektek. Nagyon fájt a szívem, amikor a hozzászólások egy részét olvastam, s még jobban, amikor Baricz Gergőt, s korábban másokat bántottak „honfitársaim.
Kérlek benneteket, hogy tudjatok róla, a legtöbbünk igenis tisztában van azzal, hogy mi történt a múltban, s kik vagytok ti, akik Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, és a Vajdaságban őrzitek a nyelvet, identitást, kultúrát , apáitok örökségét.
Tisztelünk és szeretünk benneteket, és felnézünk rátok.
S nekünk is rettenetesen fáj, amikor Magyarországon élő, de magyar identitással nem rendelkező egyének épp titeket bántanak. Higgyétek el, még mindig sok millióan gondoljuk mi ezt így. Azok, akik benneteket románnak (szlováknak stb) neveznek, itt élnek ugyan Magyarországon, de nem szeretik a hazájukat, annak múltját nem ismerik, és nem jelent nekik semmit az, hogy magyarok, mégpedig azért mert sokuk egyáltalán nem is az, még genetikailag sem.
Ne feledjétek, hogy a csonka országrészben is sokféle nemzetiség él együtt, akik magyarul beszélnek ugyan, de a magyar identitásuk elveszett. Ők azok, akik kinevetik a szomszédjukat, ha az kirakja a magyar zászlót a házára (Pesten!!!), és kigúnyolják azt, aki büszke a magyarságára. És nagyon sok köztük az újságíró, üzletember, művész, tévés személyiség, politikus is.
Tudnotok kell, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam a világon, ahol a hazafiságot tűzzel-vassal üldözték 45 évig, sőt, talán azóta is, csak most nem tűzzel és vassal, hanem furfangosabb módszerekkel teszik ezt.
Mialatt még a kommunista országokban is erősítették a nemzeti érzést 1945-1990 között is (pl Romániában is) Magyarországon az a világszinten egyedülálló helyzet állt fenn, hogy tilos volt büszkének lenni a nemzetünkre, 45 évig TILOS, abszolút tilos volt Trianonról, Erdélyről beszélni, azt a szót, hogy székely, otthon hallottam először, az iskolában soha. Nem hallottuk azt a szót, hogy „Felvidék, mert ha iskolai kirándulásra mentünk innen Pest megyéből Zólyomba vagy Kassára, akkor azt úgy kellett mondani, hogy „megyünk a csehekhez. És persze Zólyomban egy betű nem jelezte azt, hogy Balassi ott született, mert csak cseh és szlovák feliratok voltak mindenütt.
Úgy neveltek fel itt több nemzedéket a 60-as, 70-es, 80-as években, hogy azt higgyék, Erdély az Románia és ott románok laknak. Még a 80-as években is rendőrök verték meg azokat Pesten, akik március 15-ét meg merték ünnepelni valamelyik szobornál.
Vajon lehet azon csodálkozni, hogy a 45 év agymosás nyoma még ennyire látszik? Lehet ezen csodálkozni, ha a Magyar Tudományos Akadémia a mai napig is kirekeszti és nevetség tárgyává teszi azon tudósokat, akik tagadni merik a finnugor elméletet? Igen, tudjatok róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még mindig azt sulykolja, hogy a szkíta-hun rokonság csak mese, és semmi közünk Attilához.
Én a 80-as években jártam iskolába, és csupa olyan dolgot kellett tanulnom a saját országomban, hogy a magyarok egy műveletlen, igénytelen, durva, nomád nép volt, akik loptak, csaltak, raboltak, mi magyarok egy kis senki nép vagyunk, örüljünk, ha Európa befogad minket, legközelebbi rokonaink a manysik, és 896-ban a szlávoktól vettük el az egész Kárpát-medencét, ők voltak itt előbb, mi csúnya módon becsaptuk őket, minden szavunk szláv szó, a magyar az egy kis semmi nyelv, a nép meg egy semmi nép.
Komolyan mondom, hogy mi csak ezt hallottuk az iskolában még a 80-as években is. Kádár elvtárs jól elintézte ezt az országot, széttiporta büszkeségét és öntudatát, elérte, hogy szégyellje a származását, és kb a lakosság feléből szépen ki is irtották a nemzeti érzést.
Ehhez a körülményhez jött még az, hogy 89-90 körül tömegével települtek át erdélyi magyarok, akiket az agymosás ellenére is nagyrészt nyitott szívvel fogadott az anyaországi lakosság. Csakhogy ott valami nagyon el lett rontva, mert sokan az áttelepültek közül nem jó hírét keltették az erdélyi magyarságnak. Én személy szerint is több olyan személyt ismerek, akik 1989 körül jöttek át, és úgy érezték, nekik itt minden jár. Sokan kaptak lakást, berendezési tárgyakat, és személyesen ismerek olyat, akinek az én családom segített, de pár évvel később az utcán elment mellettünk köszönés nélkül. Ismerek olyat is, aki szintén kapott lakást, és fel volt háborodva, hogy nem színes tévétt adtak hozzá, hanem fekete-fehéret. Miközben az anyaországiak közül senki nem kapott ingyen akkor semmit.
Nem túlzok, sőt. Ez mind tény, és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Tehát míg 1988-ban még tömegek vonultak a budapesti Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 90-ben már sokan csak azt látták, hogy rengetegen jöttek át Erdélyből, köztük nem egy olyan, aki csak igényelt, de meg nem köszönt semmit, ezzel rossz hírét kelve az áttelepültek becsületes többségének, illetve a szülőföldjükön maradtaknak.
Láthatjátok hát, hogy több körülmény összejátszása ez a helyzet , ami valószínűleg egyetlen más népnél sem fellelhető. Viszont az sem, hogy így elbánjanak egy európai országgal, mint velünk 1920-ban. Én mégis azt mondom Nektek, az elszakított országrészekben élő Testvéreinknek, hogy tartsatok ki, és egyáltalán ne foglalkozzatok azokkal, akik csak magyarul szólnak és írnak, de szívükben semmi közük a magyarsághoz., akiknek a dédapját vagy ükapját akkor fogadták be ebbe az országba, amikor a ti őseitek már évezredek (bizony évezredek!!!) óta azokon a helyeken éltek, ahol ti ma.
Hogy jönnek ők ahhoz, hogy titeket bántsanak, titeket, akik a kisebbségi sorsban is így összetartotok, és őrzitek a nyelvet, kultúrát, történelmet, akik hisztek még apáitok örökségében, ahogy Baricz Gergő is énekelte.
Kérlek benneteket, ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak, hanem ránk nézzetek és gondoljatok, ha az Anyaország jut eszetekbe. Ránk, akik még vagyunk sok milliónyian itt, és veletek együtt érzünk, veletek sírunk és amennyire erőnkből telik, meg is védünk, és szívesen fogadunk benneteket, éljetek bár Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Vajdaságban.
Ani, Magyarországról
(A levél hozzászólásként érkezett Bayer Zsolt Gyergyóalfalu című publicisztikájához) 
Erdély.ma

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Egységes fellépést és retorikát sürget Markó Béla
Ha egy kisebbségbe szorított közösség ki akarja vívni a maga nemzetiségi jogait, akkor egyformán kell beszélnie – mondta Markó Béla Piliscsabán. Szerinte Tőkés László nagyon élesen fogalmazza meg kritikáit, a hogyan továbbra azonban nem ad választ.
történelem azt mutatja, hogy akkor értünk el eredményeket, ha összefogtunk – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a Iosephinum Szakkollégium közéleti estjének vendégeként szerdán, Piliscsabán. Az RMDSZ-es politikus beszélgetőtársa Gazda István, a Magyar Tudománytörténeti Intézet igazgatója és Maróth Miklós, az MTA alelnöke volt.
Markó az eseményen úgy fogalmazott: minden mostani megosztottság és véleménykülönbség ellenére az elmúlt 22 év az egység története, ami nem problémátlan és dilemmák nélküli, de amikor létrejött az RMDSZ, a romániai magyar értelmiség egyetértett abban, hogy egy közös érdekvédelmi szövetségbe kell tömörülni, és nem ideológiai alapon létrejövő pártokat működtetni. Mint mondta, lehet meggondolkoztató kételyeket megfogalmazni ezzel a szövetséggel kapcsolatban, mert egy ilyen tömörülés nem nyújt módot olyan éles ideológiai vitákra, mint pártok esetében, ugyanakkor – hívta fel a figyelmet Markó – a szövetség napjainkig meg tudta őrizni 1990-es arányát a román parlamentben.
„A kormányra jutást úgy értük el, hogy egységesen tudtunk fellépni” – vallja a politikus, aki szerint a viták arról szólnak, hogy hatékony-e a parlamenti politizálás, vagy pedig erővel, radikálisan, parlamenten kívül kellene föllépni.
„Nem söpröm le az asztalról azoknak az érveit, aki azt mondják, hogy radikális eszközöket kellene alkalmazni, és erővel kellene élni, ilyenkor viszont azt kell kérdeznem: hol van ez az erő? Nekünk szövetségeseket kell keresnünk, mert egyedül nincs erőnk, a közelmúlt történelme és az európai magatartás pedig azt bizonyítja számunkra, hogy nagyon keskeny pallón kell végigegyensúlyoznunk” – fogalmazott az RMDSZ leköszönt elnöke.
Hozzátette: törekedni kell az egységes álláspontra az alapvető kérdésekben, így többek között abban, hogy „mit gondolunk a határon túli magyarok helyzetéről, jövőjéről, hogyan látjuk ezt rendezhetőnek, van-e közös víziónk, vagy hogy milyen politikai eszközöket tartunk célravezetőnek”. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár Bukarestben, akár Brüsszelben vagy másutt különböző véleményeket képviseljünk” – mondta.
Markó Béla szólt arról is, hogy a határon túli magyar közösségeknek azért kell politikailag egységesen fellépni, mert az ötszázalékos küszöb következtében a pártokra osztottsággal a parlamentbe jutást kockáztatják. Ennél is fontosabb azonban – mutatott rá –, hogy ha egy kisebbségbe szorított közösség ki akarja vívni a maga nemzetiségi jogait, akkor egyformán kell beszélnie. Kérdésre válaszolva Markó Béla azt mondta: Tőkés László nagyon élesen fogalmazza meg a kritikáit, a hogyan továbbra azonban nem ad választ.
Hírösszefoglaló
Kelemen: jobb a kapcsolat a Fidesszel
„Normalizálódott és folyamatosan normalizálódik a Fidesz és az RMDSZ viszonya, ez az irány tartható, a viszonyunk tovább javítható” – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az Új Magyar Szó című napilap által közölt interjúban. Hozzátette: a maga részéről pozitívnak minősíti az elmúlt hónapokban megtartott két találkozót a Fidesz és az RMDSZ vezetői között. Rámutatott: nem oldottak meg minden problémát, a bizalmat erősíteni kell, ezért szükség van arra, hogy gyakran találkozzanak és beszélgessenek. Kelemen szerint nem szerelemről szól a történet, az RMDSZ nem azt kívánja, hogy ő legyen a Fidesz első számú dédelgetettje, hiszen látszik, hogy „ők Tőkés Lászlóék pártját támogatják pénzzel, logisztikával”.
Krónika (Kolozsvár)

Tízéves a Termini – a hálózat, amely összeköti a magyarokat
Termini- és Ariadné-köteteket mutattak be a főkonzulátus udvari termében
A nyelvi változatosság kölcsönös elfogadását, mások nyelvi jogainak elismerését, a magyar nyelv jellemzőinek felmérését és a kisebbségi nyelvi jogok folyamatos bővítését tűzte ki céljául a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, amely 2001-ben, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére alakult meg. Nyelvi kutatóállomások jöttek létre a Kárpát-medence magyarlakta régióiban, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön például ennek nyomán alakult meg a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet. Az elmúlt évek eredményeit tárja a nagyközönség elé A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve című reprezentatív gyűjteményes kötet, amelyet csütörtökön délután, az Ariadné-sorozatban megjelent két másik kiadvánnyal egyetemben mutattak be a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében.
Szilágyi Mátyás főkonzul köszöntő szavai után Péntek János nyelvészprofesszor, az MTA külső tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke kifejtette: sikeres évet tudhat maga mögött a magyar nyelvészet Kolozsváron, 2011 utolsó hónapjaiban ugyanis több kötet is napvilágot látott ezen a területen. Közülük válogatva állították össze a most bemutatott könyvek listáját, a kisebbségi közösségek nyelvhasználatának témájára fókuszálva. Az ismertetések előtt a professzor vetített képes előadásban vázolta a Termini-hálózat legfontosabb megvalósításait.
– Akárcsak a „limes” és a „termini” által határolt terület a római közigazgatási egységek esetében, a külső régiók is védőövezetet alkotnak Magyarország körül, az országhatár és a nyelvhatár között, ilyen tekintetben a külső régiók nyelvi és kulturális végvárak, mi pedig, „terminisekként” ezeknek a végváraknak vagyunk a nyelvmunkásai, tanárai – magyarázta Péntek János. Hozzátette: bár mindössze tíz éves múltra tekint vissza a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, a Kárpát-medencei magyar nyelvészek közötti együttműködés már a rendszerváltás után elkezdődött. Évente, kétévente szervezett konferenciákon találkoztak a szakemberek, tudományos képzéseket tartottak Budapesten, Pécsen, Pozsonyban, Kolozsváron, Beregszászon, Debrecenben, Újvidéken, Veszprémben, Bukarestben, kutatásokat végeztek, adatbázisokat hoztak létre stb.
2001-ben kutatóállomások és egyéni kutatóhelyek létrehozását kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, a határon túli magyarság fennmaradásának szolgálata, a nemzetrészek nyelvének dokumentálása és a nyelvi jogok érvényesítése érdekében. Megalakultak tehát a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági „kirendeltségek” (Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, Gramma Nyelvi Iroda Dunaszerdahelyen, Hodinka Antal Nyelvi Intézet Beregszászon, Imre Samu Nyelvi Intézet Alsóőrön stb.), kizárólag pályázati keretből, főállások nélkül, tevékenységüket pedig az MTA Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete koordinálja, részletezte Péntek János.
Az országhatárok által generált és felerősített nyelvhasználati eltérések csökkentése érdekében indították el a határtalanítási programot, emellett pedig kontaktológiai (nyelvi kapcsolatok) és kétnyelvűségi vizsgálatokat, nyelvjogi és nyelvpolitikai elemzéseket végeztek az elmúlt tíz évben. S hogy hasznosulhat-e a gyakorlatban mindaz, amivel foglalkoznak? Az akadémikus, válaszként a romániai intézménynevek (nyelvijogok.ro és sztanyi.ro) és a román hivatalos űrlapok magyar megfelelőinek (ispmn.gov.ro) közreadását, valamint a Transindex által kezdeményezett Keressük a legsármosabb nyelvjárást! elnevezésű projektet említette, amelyek azt bizonyítják: nem hiábavaló mindaz, amivel foglalkoznak. Örömét fejezte ki ugyanakkor, hogy a különböző vizsgálatok szerint továbbra is magas az erdélyi nyelv értékelése, és az erdélyiek is büszkék nyelvükre.
Az est folyamán Péntek János által elmondottakat is vázolja a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda és a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet által kiadott Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Tanulmányok, beszámolók, kutatási programok című kötet, amelyet Benő Attila egyetemi docens, társszerző mutatott be. – A könyv megjelenése is azt bizonyítja, hogy működik a régiók együttműködése – hangsúlyozta, majd Tolcsvai Nagy Gábor akadémikus, az ELTE egyetemi tanárának szavait idézte: „a kiadvány tárgya a magyar nyelv, a határokon kívüli magyar nyelvhasználat. A szerzők a mai nemzetközi nyelvtudomány módszertana, szemlélete és terminológiája alapján, tárgyilagosan és szakszerűen fogalmazzák meg kutatásaik eredményeit”. A gyűjteményes kötetben Péntek János és Benő Attila mellett másik két erdélyi szakember, Csomortáni Magdolna és Juhász Tihamér írása is szerepel.
A Korunk–Komp-Press Kiadó Ariadné-sorozatában újonnan megjelent nyelvészeti kötetek fontosságát, közérthetőségét és hasznát emelte ki Balázs Imre József szerkesztő, a Korunk főszerkesztője, majd Rigán Lóránd szerkesztőnek adta át a szót, aki Benő Attila A dolgok másik neve című kötetét méltatta. – A szerző lehetőségrendszerként értelmezi a nyelvet, amely által sokféleképpen létesíthetünk kapcsolatot a világgal, hogy „gondolatainkat, értékelő viszonyulásunkat kifejezzük. A dolgokat, a szavak és szószerkezetek jelöltjeit mindig megnevezhetjük másként is”, írja. Ez pedig azért jó, mert ezáltal idegenné tehetjük az ismerőst, szokásost, új nevet kereshetünk a dolgoknak, és új módon szemlélhetjük a saját életünket, viselkedésünket, intézményeinket – vélekedett Rigán. Hozzáfűzte: amennyiben a szakemberek – nyelvészek, filozófusok, politológusok stb. – saját eszközeikkel bebizonyítják, hogy egy elfogadott nyelvhasználat nem megfelelő vagy esetleg nem az egyedüli lehetséges, perspektívával szolgálhatnak arra nézve is, hogy miként lehetne „másként beszélni, másként cselekedni, élni ebben a világban”.
Keszeg Anna értelmiségi útinaplónak nevezte a Péntek János által jegyzett Változó korunk – változó nyelvünk című kötetet, amely, a benne szereplő írások révén „elegánsan és árnyaltan dokumentálja” a szerző útjait, amelyeket nyelvészként, tudományszervezőként és -teremtőként megtett. Földrajzi tekintetben a magyar nyelvterület minden régiójára kiterjed; a szövegek 2003 és 2010 között íródtak, s több más mellett a nyelvmegtartásra, Sütő András munkásságára, Kalotaszeg és az erdélyi tudományos élet múltjára és jelenére is reflektál bennük Péntek János.
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)

„Egyre kevésbé hallják meg a nemzeti kisebbségek problémáját”
Az Európai Unió (EU) egyre kevésbé hallja meg a nemzeti kisebbségek problémáit, és a közösségi szintről érkező válasz mindig ugyanaz: a kisebbségvédelem kérdése nemzeti hatáskörbe tartozik – állapította meg Gál Kinga fideszes európai parlamenti (EP-) képviselő, a düsseldorfi kisebbségügyi konferencia résztvevőihez intézett, pénteken lejátszott videóüzenetében.
Az észak-rajna-vesztfáliai tartomány parlamentjében a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) és a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (BOUD) szervezte a csütörtökön kezdődött kétnapos rendezvényt, együttműködve a Dél-tiroli Népcsoportok Intézetével. A düsseldorfi konferencián szerte Európából húsz rangos előadó mutatta be a kisebbségvédelemmel kapcsolatos eddigi tapasztalatokat, a jelenlegi lehetőségeket és a további kihívásokat. Kiemelten foglalkoztak a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek kérdésével.
A nyitó nap egyik meghívott előadója lett volna Sógor Csaba, aki azonban váratlanul adódó, más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott személyesen megjelenni, ezért előadását felolvasták. Az elmúlt húsz év romániai kisebbségi vívmányait a parlamenten kívül nem lehetett volna elérni, kormányban és ellenzékben az RMDSZ mindig stabil és kiszámítható partner volt, még akkor is, ha a koalíciós társak sorozatosan nem tartották be ígéreteiket – állapította meg az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő.
Úgy vélekedett, hogy a kisebbségvédelem terén – az uniós romastratégia mintájára – egy egységes európai kisebbségi keretegyezmény is segíthetné a romániai magyarság – és minden unióbeli kisebbség – biztonságérzetének kialakítását.
Az autonómia kérdését illetően Sógor felhívta a figyelmet arra, hogy a kulturális autonómiát is tartalmazó kisebbségi törvény elfogadását Románia még a 2007-es EU-csatlakozás előtt megígérte, ez a tervezet azonban azóta is ott van a különböző parlamenti szakbizottságok fiókjaiban. „A területi autonómia lehetőségéről természetesen nem mondtunk le, de egy ilyen törvény megszavazásának a realitása egyelőre esélytelen” – tette hozzá.
A csütörtöki programban szerepelt még Sógor Csaba helyzetértékelése mellett Christoph Pannak, a Dél-tiroli Népcsoportok Intézete képviselőjének az előadása arról, milyen tapasztalatokat lehet leszűrni az Európa Tanács nemzeti kisebbségvédelmi keretegyezményének, valamint a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának az életbe lépése nyomán. Kocsis Károly (Magyar Tudományos Akadémia) a Kárpát-medencei „etnikumokról, nemzetekről és kisebbségekről” tartott előadást.
Külön beszámoló tárgyalta a magyarországi német kisebbség, a sziléziai németség, a Litvániában élő lengyelek, a németországi dánok, a dániai németek, a franciaországi bretonok, a franciaországi elzásziak, a hollandiai nyugat-frízek, illetve az Egyesült Királyságban élő walesiek, cornwalliak és gaelek helyzetét.
Péntek délelőtt Gál Kinga videóüzenetének lejátszása után Eplényi Kata, az EP-képviselő munkatársa részletesen ismertette az EU kisebbségvédelmi eszköztárát és az EP-ben működő – az elmúlt két és fél évben Gál Kinga által vezetett – kisebbségügyi munkacsoport tapasztalatait.
A videóüzenetben a magyar néppárti EP-képviselő felhívta a figyelmet arra: a magyarok nincsenek egyedül Európában kisebbségi problémáikkal, hiszen közel száz millióan érintettek a nemzeti kisebbségeket, regionális nyelveket, illetve nemzeti közösségeket érintő kérdésekben. Szerinte azonban Magyarország 2004-es EU-csatlakozása óta tapasztalható, hogy az EU egyre kevésbé hallja meg a nemzeti kisebbségek problémáit.
Elismerte, hogy ezen valamelyest változtat a Lisszaboni Szerződés életbe lépése, illetve az alapjogi charta jogi erőre emelkedése, de leszögezte: önmagukban még ezek sem elegendőek ahhoz, hogy az EU a kisebbségvédelem területén konkrét ügyekben az általános diszkrimináció tilalmán túlmenő közösségi szinten lépjen fel.
„Továbbra is az adott tagállami vezetők politikai akaratán múlik majd, mennyire érezheti magát egy-egy kisebbségi közösség otthon a hazájában és lát jövőképet gyermekei számára” – jegyezte meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Jelentős könyvadományt kapott a váradi PKE könyvtára
Több mint ötezer kötetből álló könyvadománnyal gyarapodott a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárának gyűjteménye Görömbei András és Tamás Attila jóvoltából.
Mintegy 5400 kötettel bővült a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárának gyűjteménye. A könyvállományt Görömbei András Kossuth-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, valamint Tamás Attila, a Debreceni Egyetem professor emeritusa adományozta a Nyíregyházi Főiskola közvetítésével a felsőoktatási intézménynek.
Az ünnepélyes átadásra pénteken került sor, az adományozókat Bitskey István, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke, Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola rektora és Tukacsné Károlyi Margit rektorhelyettes képviselte.
János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora önzetlen és nagylelkű gesztusnak nevezte a két jeles irodalomtudós könyvadományát, mely bevallása szerint hatalmas segítséget jelent a viszonylag fiatal nagyváradi egyetemnek. Az intézményvezető elmondta, hogy a könyvállományt helyszűke miatt két különböző helyen – a főépületben található központi könyvtárban, illetve a Zárda utcai dokumentációs központban – helyezték el.
A rektor köszönetét fejezte ki az adományozóknak, akik – elmondása szerint – a Nyíregyházi Főiskola és a Debreceni Egyetem vezetőihez hasonlóan fontos stratégiai partnerei és állandó segítői a Partiumi Keresztény Egyetemnek. Bitskey István, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke Görömbei András baráti üdvözletét tolmácsolta, aki – akárcsak Tamás Attila professzor – nem lehetett jelen az ünnepélyes átadáson. Az akadémikus beszédében a Partiumi Keresztény Egyetem és a debreceni tudományos bizottság szakmai kapcsolatának megerősítését szorgalmazta. Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola rektora felszólalásában dr. Görömbei András és dr. Tamás Attila munkásságát méltatta. Véleménye szerint hagyatékuk méltó helyen szolgálja tovább a magyarság és az egyetemes tudomány ügyét.
Tőkés László EP-képviselő, a Partiumi Keresztény Egyetem alapító elnöke szerint az anyaországiak határon túli magyar felsőoktatás iránti elkötelezettségét igazolja a nagylelkű könyvadomány. „Görömbei András, illetve az itt jelen lévő jeles irodalmárok tudatosították és cselekvésre is váltották szolgálatukban azt a gondolatot, hogy egyetlen magyar irodalomról beszélhetünk” – hangsúlyozta.
Tőkés László díszoklevelet és az egyetem címerét ábrázoló emlékplakettet nyújtott át az adományozókat képviselő vendégeknek, akik ezt követően Asztalos Attila könyvtárigazgató irányításával megtekintették az egyetem könyvtárát.
Krónika (Kolozsvár)

Incze Lászlóra emlékeztek (Ünnep Kézdivásárhelyen)
Szombaton könyvbemutatóval, dokumentumfilmmel és szoboravatással egybekötött ünnepségen emlékeztek a múzeumalapítás negyvenedik évfordulójára, és az intézmény felvette megálmodója, létrehozója, Incze László (1928–2007) tanár, helytörténész, muzeológus és közéleti személyiség nevét.
Szűknek bizonyult az egykori tanácsház gyűlésterme, a jelenlegi múzeum kiállítóterme, több mint kétszázan jöttek el, a nagyon sok helybeli mellett itt voltak a szülőhely, Barót, valamint Kovászna, Kolozsvár és több erdélyi város képviselői. A főbejárat melletti falra felszerelt, kétnyelvű tábla jelzi: az intézmény ettől a naptól az Incze László Céhtörténeti Múzeum nevet viseli. Elsőként Dimény Attila múzeumvezető idézte fel a negyven évvel ezelőtti múzeumnyitást, majd dióhéjban a négy évtized legfontosabb statisztikai adatait sorjázta: ez idő alatt közel félmillióan látogatták az intézményt, amely több mint hétszáz rendezvénynek adott otthont, az időszakos képzőművészeti kiállításoknak köszönhetően mára ötszáz értékes alkotással gazdagodott. Dimény beszédében külön kiemelte néhai Incze László szerepét, aki munkatársaival intézményt teremtett Kézdivásárhelyen. A megemlékezés a Vörös T. Balázs által 2001-ben készített és Incze László múzeumpedagógiai tevékenységét bemutató huszonhat perces dokumentumfilm megtekintésével kezdődött, majd könyvbemutatóval folytatódott. A kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, Dávid Gyula irodalomtörténész és Kötő József színháztörténész a múzeumalapító munkásságát méltatta, A rendhagyó székely város című, frissen megjelent, Incze László tanulmányait tartalmazó díszes könyvet özvegye, Szabó Judit ny. tanár, néprajzkutató, a kötet szerkesztője mutatta be. “Incze László neve már életében összeforrt a kézdivásárhelyi múzeummal, mert a látogatók százai találkoztak vele tárlatvezetőként. Nagy türelemmel és nem kisebb szakértelemmel mutatta be a frissen kiállított tárgyakat vagy az állandó kiállítások anyagát. Sokan ismerték őt, és őrzik emlékezetükben szerény és tiszteletre méltó alakját” – írta róla köszöntőjében dr. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, akinek üzenetét Kötő József tolmácsolta. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a jelenleg a magyarországi Mezőkovácsházán élő nyolcvankét éves Király Károly levelét olvasta fel, aki a rossz időjárás és betegsége miatt nem lehetett jelen az ünnepségen. Király 1968–1972 között a Román Kommunista Párt Kovászna megyei bizottságának első titkára volt, segítsége és aktív támogatása nélkül aligha jöhetett volna létre a céhtörténeti múzeum. Üzenetében külön kiemelte Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa érdemeit, aki abban az időben a megye kulturális tevékenységét vezette. Negyven évvel ezelőtt az avatószalagot ő vágta el. Ezt követően kötetlen beszélgetésre került sor, kortársak, barátok és ismerősök emlékeztek Incze Lászlóra, majd a rendezvény a múzeum udvarán folytatódott, ahol leleplezték a névadó szobrát, Vetró András képzőművész alkotását. A bronz mellszobrot a Bedő Zoltán által vezetett Incze László Egyesület állíttatta. Kötő József a névadó tudományos és közéleti munkásságát méltatta, a mellszobrot Tamás Sándor és Rácz Károly polgármester leplezte le, ft. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes és nt. Szőcs László kézdi-orbai református esperes áldotta meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kutatók fognak össze a tehetséges erdélyi gyermekekért
Akadémikusok, a Magyar Tudományos Akadémia szakosztályai és Magyarország egyetlen főhivatású kutatóintézet-hálózatának intézményei egyaránt részt vesznek abban a programban, amely olyan erdélyi, falusi és szórványterületekről származó, nehéz körülmények között élő, tehetséges diákokat támogat, akik e segítség nélkül nem tudnák elvégezni a középiskolát.
Hatvanegy és fél évnyi ösztöndíjnak megfelelő összeg három hónap alatt – ez az eredménye annak a felhívásnak, amelyet a Péntek János, az MTA kolozsvári külső tagja és É. Kiss Katalin akadémikus kezdeményezésére 2003-ban alapított Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tavaly novemberben intézett a kutatókhoz.
„Az a szándék vezérelt bennünket, hogy miként az elmúlt kilenc évben, most is minél többen csatlakozzanak az erdélyi magyar közösség tehetséges, de rászoruló fiataljait segítő összefogáshoz” – nyilatkozta az Mta.hu-nak É. Kiss Katalin. A diákok közül azok pályázhatnak a havi tízezer forintos ösztöndíjra, akik igazolják, hogy családjukban az egy főre eső jövedelem nem éri el a létminimumot, és kitűnő vagy jeles tanulók.
A legutóbbi felmérés szerint az ösztöndíjasok családjában az egy főre eső átlagos havi jövedelem száznyolcvan lej, miközben az ingázás vagy a kollégiumi lakhatás átlagos havi költsége mintegy kétszáz lej. A pályázatokat tanárokból, egyetemi oktatókból álló kuratórium rangsorolja. A szülők szerződésben vállalják, hogy gyermeküket magyar tannyelvű iskolában taníttatják tovább, és az ösztöndíjat kizárólag a gyermek szükségleteire költik.
A program keretében jelenleg 283, erdélyi, falusi vagy szórványvidékről való, középiskolás vagy középiskolába készülő, jól tanuló, nehéz sorsú magyar gyermek kap ösztöndíjat. „A kilencedik éve működő egyesület most újabb, jelentős lendülettel világhírű tudósoktól kapott segítséget. Somogyi Péter, az Oxfordi Egyetem világhírű agykutató-professzora állt mellénk az elmúlt hónapokban, és vont be újabb támogatókat. Nem véletlen egyébként, hogy Magyarországról, szerte a világból és innen is elsősorban azok támogatják a programot, akik tisztában vannak azzal, hogy a jövő szempontjából is legfontosabb az a szellemi erőforrás, amely fiataljainkban van meg. Őket kell megóvni az elkallódástól” – nyilatkozta a Krónikának Péntek János.
A novemberi felhívás nyomán eddig nyolcvan hazai és külföldi magyar kutató jelentkezett családjával együtt támogatónak. „Azt reméljük, hogy ez a támogatói közösség, mely néhány hónap alatt 7 millió 380 ezer forintot gyűjtött össze, önfenntartó lesz, azaz baráti, szakmai, rokoni kapcsolatait mozgósítva el tudja érni, hogy a szeptemberben középiskolába lépő új korosztály rászoruló legtehetségesebbjeinek is tudjunk majd ösztöndíjat adni. Akik készek segíteni, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület honlapján találnak további információkat.
Az egyesület március 31-én Kolozsváron tartandó – néhány kiemelkedően eredményes ösztöndíjas bemutatkozására lehetőséget adó – tehetség napján is szívesen látjuk őket” – mondta É. Kiss Katalin. Péntek János lapunknak kifejtette, márciusban várható az Ady Endre-ösztöndíj másodszori meghirdetése a most folyó egész tanévre. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium megbízásából ezt az ösztöndíjat az Oktatáskutató és – Fejlesztő Intézet a Wekerle Sándor Alapkezelővel közösen hirdeti meg a Kárpát-medence külső régióiban.
„A pályázatok összeállításában, majd a tanév végi elszámolásban fontos szerepe jut tanárkollégáinknak: az iskolák vezetőinek, osztályfőnöknek. Kérjük, hogy ebben is és majd júniusban az újra meghirdetendő Nyilas Misi- pályázatokban támogassák törekvéseinket” – hívta fel a figyelmet Péntek János. Az egyesület továbbra is ezen a honlapon érhető el: www.nyilasmisi.ro.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Körömfaladék
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Több erdélyi művész és tudós részesült magyar állami kitüntetésben
Bogdán Zsolt és Selmeczi György a Magyarország Érdemes Művésze díjat vette át tegnap, Kézdi Imola pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapja meg ma, de rajtuk kívül több erdélyi művész és tudós részesül elismerésben a nemzeti ünnep alkalmából.
Két kolozsvári művész is átvehette tegnap a Magyarország Érdemes Művésze díjat a nemzeti ünnep alkalmából. Bogdán Zsolt színművész és Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője a budapesti Iparművészeti Múzeum dísztermében Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-minisztertől, Halász János parlamenti államtitkártól és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkártól vette át az elismerést a többi díjazottal együtt.
„Márai Sándor szerint az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka” – fogalmazott a nemzetierőforrás-miniszter a díjátadón.
A nemzeti ünnep alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház másik színművésze, Kézdi Imola is magyar állami kitüntetésben részesül, ő a ma esti néptánctalálkozó gálaműsora után veheti át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Szilágyi Mátyástól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától a Kolozsvári Magyar Operában. Bogdán Zsolt egyébként 2002-ben a Jászai Mari-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjét vette át, míg Kézdi Imola 2010-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat.
Tegnap egyébként többek között a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Magyarország Babérkoszorúja díjat is kiosztották az Iparművészeti Múzeumban, a Parlamentben pedig Schmitt Pál köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök társaságában kiosztotta a magyar művészeti és tudományos élet legrangosabb kitüntetésének számító Kossuth- és Széchenyi-díjakat is az idei kitüntetetteknek.
Az államfő emlékeztetett: az UNESCO döntése értelmében 2012-es esztendőt a száz éve született Szentágothai János életművének szenteljük. „Az ő eredményessége és gazdag személyisége mindenestül azt üzeni nekünk, hogy csak a jelenben érdemes keresni a nagyság titkát” – méltatta a neves tudós alakját Schmitt.
A Kossuth Nagydíjat Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író kapta meg, váratlan balesete miatt azonban az elismerést csak később tudja átvenni. A Széchenyi Nagydíjat Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díjas orvos, agykutató, az MTA rendes tagja vette át az államfőtől. Kossuth-díjban 17 művész, köztük színészek, építészek, zenészek, filmrendezők részesültek. A könnyűzene területén például Demjén Ferenc és Kovács Ákos kapta meg a kitüntetést. Széchenyi-díjban pedig 17 tudós részesült.
További erdélyi kitüntetettek
Az erdélyi művészek közül Kardos M. Róbert nagyváradi színművész Jászai Mari-díjban, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő és Kenéz Ferenc költő József Attila-díjban, Soó Zöld Margit festőművész pedig Munkácsy Mihály-díjban részesül. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Kolozsvári Magyar Operában ma este Kézdi Imola színművész mellett Dávid Lajosnak, Gaal György Elemérnek, és Mózes Attila írónak adja át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, Asztalos Lajosnak és Bú József Olivérnek a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Pataky Józsefnek és Tolna Éva Gizellának pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Csíkszeredában Bíró Béla a Magyar Arany Érdemkeresztet, Nagy László a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, míg Pál Ibolya Mária a Magyar Ezüst Érdemkeresztet veheti át, Pap Géza pedig Budapesten kapja meg a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Krónika (Kolozsvár)

Quo vadis, MOGYE? – Konferencia a határokon átnyúló összefogásról a magyar felsőoktatásért
„A magyar főtagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti. Éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a romániai egyetemek versenyében” – hangzott el szombaton, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által Marosvásárhelyen szervezett Határokon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért című konferencián.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar főtagozat létrehozását nem lehet önerőből megtenni, szükség van a magyarországi társegyetemek segítségére – mondta prof. dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) elnöke. A szervezet 3 éves működése során szoros kapcsolatokat alakított ki számos anyaországi felsőoktatási intézménnyel, meghívására több mint száz előadó érkezett Marosvásárhelyre, támogatásukra lehet számítani, ám e támogatás nem korlátozódhat csupán oktatócserére, szükség van a kutatási programok összehangolására, a hallgatók külföldi továbbképzésére.
Prof. dr. Bódis József, az MTA doktora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, a Pécsi Tudományegyetem rektora a Magyar Rektori Konferencia szerepéről beszélt a törvényalkotásban, előadásában kitérve a magyarországi oktatási rendszer struktúraváltására, a minőségi képzést célzó, kerettörvény kapcsán történt szakmai egyeztetésre, a kerettörvény hiányosságait sem hallgatva el. A MOGYE-n felmerült konfliktus kapcsán kifejtette: a felsőfokú oktatás igazi alapja a tudományos tevékenység, a teljesítmény, hiszen ez minden akkreditációs folyamat legfőbb szempontja. „Kezet kell nyújtanunk az itteni kollégáknak. A magyarországi egyetemeken – ahol erősödni fog a doktori képzés – megvan az akkreditációs potenciál, amivel segíteni tudnak” – jelentette ki Bódis professzor. Prof. dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, a Szívsebészeti Klinikának professzora történelmi visszatekintőjében a MOGYE létrejöttéről beszélt, részletesebben kitérve az itteni orvosképzés kezdeteire, a román nyelvű képzés bevezetésének körülményeire.
„Az orvosképzés során a legfontosabb az óriási tananyag elsajátítása, amit legkönnyebben anyanyelven lehet. Az a fajta orvosi képzés, amikor az előadásokat magyarul tartják a hallgatóknak, a gyakorlatot románul, nonszensz” – jelentette ki. Prof. dr. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora feltette a kérdést: „Mennyire lehet hiteles egy egyetem, amely a hallgatóinak egy részét elveszíti, amely nem a közösség hosszú távú megmaradását, jövőjét szolgálja? Az egyetem szerepe a minőségi oktatás mellett az is, hogy neveljen, olyan értelmiséget hozzon létre dákjaiból, amely a közösséget felemeli. Milyen felelőssége van egy magát magyar vezetőnek nevező egyetemi vezetőnek? Hibás nézet az, hogy semmilyen, hogy mindenki boldoguljon a saját portáján.
Orvosokra szükség van – itthon. Orvosprofesszorainknak ki kell nevelniük az utánpótlást. Magyarország segítségével tudjuk ezt megtenni, de a közös cselekvés ne akadjon el a gondolat szintjén. Hozzuk létre az erdélyi magyar tudományegyetemek vezetői konferenciáját, amely vállalja, hogy hitelesen próbálja szolgálni a közösséget, egymást segítve építkezik, szót emel a magyar nyelvű képzés mellett, javaslatot tesz politikai vezetőinknek, a társadalomnak, hogy mit kellene tenni az egyetemi oktatás érdekében. A magyar tagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti” – jelentette ki.
Dr. Soós Anna egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese támogatta Dávid László rektor javaslatát, szerinte a romániai magyar egyetemek vezetői fórumának létrehozásával lehetővé válna, hogy Magyarország felé is egységes álláspontot képviseljenek a romániai magyar egyetemi képzés ügyében. Prof. dr. Miseta Attila, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja hangsúlyozta, a romániai magyar orvosképzés fejlesztése nemcsak magyar, de román érdek is, hiszen a magyar közösségek fennmaradását segítik elő Romániában.
A Pécsi Egyetem hallgatói önkormányzatát Maróti Péter elnök és Varga Péter alelnök képviselték. Prof. Tóth Csaba, az MTA doktorának, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, az Urológiai Klinika professzorának érdekfeszítő és szellemes előadása üdítően hatott a közönségre, prezentációjában visszatérő gondolatok: óvjuk egymást és környezetünket, védeni kell a hatalmas fákat tartó erdélyi gyökereket, megbecsülni a magyar nyelvet. Prof. dr. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese elmondta, jelenleg a fennmaradásért küzdenek, erkölcsi kötelességnek nevezte az új törvény betartását a MOGYE-n. Quo vadis, MOGYE? – tette fel a kérdést, úgy vélve, hogy az egyetem jövője a közös oktatásban van, de egyenlőségi viszonyok mellett. Hangsúlyozta, az egyetemek közötti felerősödő versenyhelyzetben éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a MOGYE számára.
Dr. Horváth Gizella egyetemi docens, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta az óvodától az egyetemig, Derzsi Ákos parlamenti képviselő, az egészségügyi és családvédelmi bizottság és európai üzleti kapcsolatokért felelős bizottság tagja a magyarul történő felnőttképzés jogszabályi hátteréről tartott előadást. A konferenciára nem érkezett meg prof. dr. Kellermayer Miklós, az MTA doktora, és nem jött el Tőkés László református lelkész, az Európai Parlament képviselője sem. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Konferencia a felsőoktatásról
Határon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért címmel szervezett konferenciát a hétvégén Marosvásárhelyen a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE), ahol erdélyi magyar egyetemek mellett magyarországi felsőfokú oktatási intézmények is képviseltették magukat.
A Kultúrpalota kistermében szervezett konferencián dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, az RMOGYKE elnöke köszöntőbeszédében arról a civil szervezetek közötti összefogásról értekezett, amely a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését tűzte ki céljául. Bódis József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktora, a Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke az MRK törvényalkotásban betöltött szerepét mutatta be, dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Szívsebészeti Klinika professzora Az érthető beszéd és nyelv szerepe a beteg-orvos kapcsolatban címmel tartott előadást.
Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora az Erdélyi Magyar Tudományegyetem szerepe az erdélyi magyar felsőoktatásban témában értekezett. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar dékánja rámutatott arra az európai uniós törekvésre, amely az egységes kutatások összehangolását ösztönzi különféle programok és pályázatok által. Tóth Csaba az MTA doktora a határokon és nemzetiségeken átívelő együttélésről beszélt. Dr. Szabó Béla, a MOGYE Általános Orvostudományi Kar dékánhelyettese Stratégiák a magyar oktatás megmaradásáért a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen címmel tartott előadást.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Lelkünk jóvoltáról…
Mikor jó egészségünk vagyon, úgy élünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le- betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik. (Kibédi Mátyus István)
Kevés olyan település van Erdélyben, amely azzal dicsekedhet, hogy európai hírű tudósnak ringatta bölcsejét. A 2010. augusztus 27–28-án, szombaton és vasárnap megtartott Kibédi Napok kiemelkedő eseménye volt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudor, Marosszék orvosenciklopédikusa, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzője szellemiségének idézése azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke.
Ennek a konferenciának az anyagát veheti kezébe az érdeklődő olvasó.
Sütő András nevezte égtartó embernek Szabó T. Attilát. Teljes joggal, hiszen hatalmas munkája, az Erdélyi szótörténeti tár “tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük.” Ráduly János ugyanilyen égtartó embernek mondja Mátyus Istvánt: “A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / »analizált« borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / »a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát.« // Örökségül / anyatejes, »megigazított« életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó.” (Égtartó ember – Kibédi Mátyus István emlékének)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. “Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog” – vélekedett Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az 2010-es díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos, az orvostudor leszármazottja volt. A tudományos konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli.
Kibéd nemrég nyerte vissza önálló községi státusát, azóta szemmel láthatóan megugrott a fejlődésben: bevezették a földgázt, elkészült a vízvezeték- hálózat, utakat aszfaltoztak, méltón emlékeznek a falu fiaira, Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923) zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutatóra, és Madaras Gábor (Nagyiklód, 1918. augusztus 22. – Marosvásárhely, 1980. szeptember 18.) népdalénekes, jogász, zenetanárra, az erdélyi népdal és nóta felejthetetlen dalosára. Halála 30. évfordulója tiszteletére tartott emlékműsort a nevét viselő egyesület a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyarnóta-társulat énekesei voltak. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművész.
Ez a kiadvány olyan sorozat elindítója lehet, amelynek fő célja összecseng a Mátyus Istvánnak a munkás, józan életre nevelő, az élet minőségére figyelő, az egészséges életmódra oktató – ma így mondanók: – munkaprogramjával. Népünkre a XXI. században is igencsak ráfér az egészségügyi nevelés. Amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, véssük elménkbe Mátyus Istvánnak ezt a gondolatát is: “Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk.” (A 285 éve született Kibédi Mátyus István, Marosszék első orvostudósa és enciklopédikusa című kötet zárszava. A kötet a 2010. augusztus 27–28-án, a kibédi művelődési házban tartott üléssszakon elhangzott előadásokat tartalmazza. Összeállította dr. Mátyus András. Székelyudvarhely, 2011.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért
Zárónyilatkozatban kötelezték el magukat az erdélyi magyar felsőoktatás támogatása mellett a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) által a Határokon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért címmel Marosvásárhelyen szervezett konferencia előadói.
A március közepén megtartott értekezleten az erdélyi előadók a közösséget hitelesen szolgáló, a magyar nyelvű felsőoktatásért szót emelő Erdélyi Magyar Tudományegyetemek Vezetői Konferenciájának létrehozásáért szálltak síkra. A konferenciát követően az előadók (prof. dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, a RMOGYKE elnöke, prof. dr. Bódis József, az MTA doktora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, a Pécsi Tudományegyetem rektora, prof. dr. Péterffy Árpád (Debreceni Egyetem, az Orvos- és Egészségtudományi Centrum, a Szívsebészeti Klinika), prof. dr. Dávid László, a Sapientia- Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, prof. dr. Miseta Attila, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar dékánja, prof. Tóth Csaba, az MTA doktora (Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Urológiai Klinika), prof. dr. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese, dr. Horváth Gizella egyetemi docens, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese, prof. dr. Kellermayer Miklós, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem, Laboratóriumi Medicina Intézet, Magyar Egészségügyi Társaság elnöke, Derzsi Ákos RMDSZ-es parlamenti képviselő, az egészségügyi és családvédelmi bizottság és európai üzleti kapcsolatokért felelős bizottság tagja a hétfőn kiadott zárónyilatkozatban megfogalmazzák: “Célunk, hogy megvalósuljon az együttműködés szervezett formája a romániai, magyar nyelven (is) oktató egyetemek és a felsőoktatást támogató civil szervezetek között. Évente rendezünk olyan fórumokat, konferenciákat, ahol az egyetemek és a civil szervezetek együttműködési módozatait kidolgozzák és elemzik”.
A továbbiakban közlik: az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatási intézmények vendégoktatók, közös kutatási programok, diákcserék iránti igényüket évente május 31-ig hozzák a Magyar Rektori Konferencia tudomására, hogy az anyaországból érkező segítség minél szervezettebb és hatékonyabb legyen. A Pécsi Tudományegyetem európai uniós pályázatokon együttműködne a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel, a Magyar Rektori Konferencia pedig vállalja, hogy a Magyarországon működő levelező doktori képzést kiterjeszti a romániai magyar felsőoktatás végzettjeire is. “Támogatjuk az Erdélyi magyar vezetői konferencia megalakulását, amely a Magyar Rektori Konferencia testvérszervezeteként kíván tevékenykedni, az alakuló gyűlést a közeljövőben a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem hívja össze” – áll a zárónyilatkozatban.
Az aláírók fontosnak tartják, hogy a Magyar Rektori Konferencia támogatja a romániai, magyar oktatási nyelvű egyetemek által létrehozandó vezetői konferenciával közös egyeztető testület megalakítását, amely egyfelől egyeztető, másfelől aktív, kezdeményező- véleményalkotó fórum lenne az erdélyi magyarságot is érintő oktatáspolitikában. Üzenetükben megfogalmazzák: az orvosi- gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának létrehozása nem veszélyezteti a román oktatást.
”A magyar oktatás fejlődése, jövője a román társadalomnak is fontos és hasznos, ugyanakkor az Európai Unió által elvárt – jog-és esélyegyenlőségen alapuló – együttműködés alapvető követelménye. A multikulturálisként meghatározott egyetemeken a különböző nemzetiségű oktatók és diákok közötti együttműködést fontosságának megfelelően kell kezelni, ebben a magyar közösségnek kezdeményező szerepet kell vállalnia. Fontos lenne, hogy az érintett román és a magyar oktatási intézmények vezetői évente találkozzanak, és tágítani kell az együttműködés kereteit, ugyanakkor fontos a magyar–magyar, a magyar–román diákszervezetek közötti együttműködés bővítése is” – teszik hozzá az aláírók. Hangsúlyozzák, amennyiben a román tanügyi törvényben szabályozott multikulturalitás érvényesítése a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen elmarad, és nem hozzák létre a magyar nyelvű, önálló struktúrájú orvosi és gyógyszerészeti képzést, “a magyar nyelvű felsőoktatási intézmények közösen fognak fellépni a megfelelő romániai és európai uniós fórumoknál anyanyelvű oktatásra való jogunk védelmében”. Úgy vélik, a MOGYE-n a magyar oktatás megmaradásához nélkülözhetetlen az anyaország támogatása, e célból évente meg kell szervezni az öt magyar orvosi és gyógyszerészeti egyetem tanszékvezetőinek egyeztető fórumát, az illetékes tisztségviselők részvételével.
A zárónyilatkozat utolsó, 13. pontja szerint “a keresztény, értékteremtő szellemiség jegyében kell képeznünk a jövő nemzedéket. A felsőoktatási intézmények fontos szerepe, hogy nemcsak jó szakembereket, hanem lelkükben, testükben egészséges embereket képezzenek”.
(a.)
Népújság (Marosvásárhely)

Előkerült Kossuth mellszobra
(vajda)
Szenzációs alkotásra bukkantak a megyei múzeum munkatársai a néprajzi részleg felújítási munkálatai közben. Tekintettel arra, hogy a tatarozás során az épület helyiségeit is átrendezik, a raktárakban és a pincékben évtizedekig heverő tárgyakat is elköltöztették. Így fedezték fel Kossuth Lajos 1892-ben készített mellszobrának gipszmintáját, amely Pokorny Attila restaurátor műhelyébe került.
A szobrászművész lapunknak elmondta, a kiváló alkotás siralmas állapotban volt. Avatatlan kezek barbár módon megrongálták. A feje le volt törve, a szemét kiszúrták, a ruha díszítőelemei hiányoztak, a patinája is igen megkopott. Alig néhány napja fogott hozzá a restauráláshoz. A megtisztítás után kiderült, hogy a szobrot 1892-ben az 1852–1919 között élt Kiss György készítette. A művésznek olyan alkotásai ismertek, mint a budapesti Hősök terén álló Millenniumi emlékmű Károly Róbert király szobra. Ő volt az, aki az Országház Építési Bizottságának megbízásából mintázta meg a Parlament számos kül- és beltéri szobrát, többek között a Képviselőház társalgótermének több mesterségszobra is neki köszönhető. A Parlament külső szobrai közül a Zrínyi Miklósról, III. Ferdinándról, Jurisits Miklósról és Erdődy Tamásról megmintázott alkotásai is jelentősek. Nagy valószínűséggel az Iparművészeti Múzeum tetején lévő apródszobrokat is ő készítette. Gyakran nyúlt történelmi jellegű témához, kiemelkedők alkotásai Vörösmarty Mihályról, Kossuth Lajosról, Zrínyi Miklósról, Szondi Györgyről, továbbá Berzsenyi Dániel, Arany János és Kisfaludy Károly mellszobra, melyet a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére készített el. Budapesten kívül jelentős műveket alkotott Ausztriában, Olaszországban, Horvátországban, Szlavóniában, Felvidéken és Erdélyben. Hogy miként került a gipszminta Marosvásárhelyre, nem lehet tudni, valószínű, hogy a köztéri szoborpályázat egyik alkotása lehetett.
A néhány napja napvilágra került műről restaurálás után szilikonminta készül, majd Pokorny Attila szerint jó lenne, ha kerülne anyagi támogató ahhoz, hogy akár bronzba is kiöntsék a mellszobrot. A helyreállított gipszmunka mindenképpen a megyei múzeum kiállítótermébe kerül majd, Ferenc József és Sissi mellszobra mellé.
Népújság (Marosvásárhely)

Állásfoglalás
A Magyar Tudományos Akadémia I. Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya az alábbi állásfoglalást hozza az 55/2014. (III. 4.) kormányrendelettel létrehozott Magyar Nyelvstratégiai Intézetről.
Az MTA I. osztálya a Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozásakor felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelvvel és minden tudományos, kulturális és művészeti tevékenységgel kapcsolatos stratégiai és politikai döntést tudományos kutatással kell és lehet megalapozni. Tudományos kutatást nemzetközi minőségbiztosítási kritériumokkal megalapozott kutatóintézetekben, kutatóhelyeken lehet végezni [az általános igazságon túl l. Magyarország Alaptörvénye X. cikk (2)].
Az MTA I. osztálya fontosnak tartja, hogy a nyelvpolitikai döntések előkészítése szervezetten történjen. Egyúttal aggodalommal látja, hogy a Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozásakor az alapító
- nem egyeztetett a Magyar Tudományos Akadémiával, a magyar nyelv kiművelésének tudományos letéteményesével, a „nemzet tanácsadójával”, illetve általában a tudományos intézményekkel, kutatóhelyekkel;
- nem nyilvánította ki a tudományos műhelyekkel való kapcsolattartásnak és a tudományos eredmények felhasználásának szükségességét, sem a határon túli tudományos intézmények bevonását, azoktól mintegy elkülöníti az új intézetet;
- nem gondoskodott a létrehozandó intézet nemzetközi szabványok szerinti tudományos minőségbiztosításáról.
Az MTA I. osztálya határozottan kinyilvánítja, hogy mind az MTA kutatóintézetei, mind az egyetemek tanszékei és kutatócsoportjai kiemelkedő eredményeket értek el a magyar tudomány különböző területein, erre a továbbiakban is képesek nemzetközi szinten, és készek segítően hozzájárulni többek között a magyar nyelvvel kapcsolatos döntések tudományos előkészítéséhez. Ez a kiterjedt és nyílt tevékenység mindenkor tudományos alapot ad a kultúra egyes területein meghozandó politikai döntéseknek.
Budapest, 2014. április 1. mta.hu.

Orbán Viktor interjúja a The Washington Postnak
Interjút készített Orbán Viktorral a The Washington Post. Online kiadása pénteken közölt szemelvények belőle. A lap szerint ez az első interjú, amelyet a magyar kormányfő amerikai újságírónak adott.
Az interjút készítő Lally Weymouth bevezetője szerint Orbán Viktor valaha baloldali szabadságharcos volt a szovjetek ellen, de 1994-ben vett egy jobbkanyart és sohasem nézett vissza. A lap szerint a kormányfő a múlt héten adott interjújában "megpróbálta elmagyarázni, hogy miért tévednek a bírálói, amikor azt állítják, hogy tekintélyuralmi, központosított államot épít ki".
Az alaptörvényről Orbán Viktor kijelentette, hogy nagyon büszkék rá. "Ez volt a küldetésünk, mivel Magyarország volt az egyetlen közép-európai ország, amely nem volt képes egy új alkotmány írni a kommunista rezsim bukása után" - jegyezte meg, majd egy közbevetett kérdésre hozzátette, hogy 1989-ben a kerekasztalnál ő is részt vett ugyan az akkori alkotmány átdolgozásában, de az nem volt elegendő, mivel ott voltak a kommunisták is. "Amikor átírtuk, azt mondtuk: ez egy átmeneti alkotmány" - hangsúlyozta.
Visszautasította, hogy az alaptörvényről nem konzultáltak az ellenzékkel. "Ez tényszerűen nem igaz. Volt egy bizottság, mely felkért minden parlamenti pártot - így az ellenzéket is -, hogy legyen részese a folyamatnak" - mondta.
A kérdésre, hogy a végeredmény nem összpontosított-e minden hatalmat a kezébe, Orbán Viktor kijelentette: "Az alaptörvény önmagában nem tesz lehetővé semmiféle hatalomkoncentrációt."
A Médiatanácsról szóló kérdésre válaszolva kiemelte: "Mindenki egyetértett abban, hogy a korábbi médiaszabályozás összeomlott". A miniszterelnök cáfolta, hogy a testület tagjai mind a Fidesz jelöltjei lennének: "Ez nem igaz. Az előző rendszerben a küldöttek személyét a párthovatartozás határozta meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy ne legyen pártképviselet, s csak olyanok lehetnek a tanács tagjai, akiket a parlament támogat." A Médiatanács vezetője, Szalai Annamária ugyan tagja volt a volt Fidesznek, de "mi ezzel a probléma?" - kérdezett vissza. Kiemelte: Magyarországon a média legalább 75 százaléka külföldi tulajdonban van. " Szóval, menjen el a tulajdonosokhoz s kérdezze meg őket, miért nem készek arra, hogy biztosítsák a rendes sajtószabadságot" - mondta.
A Klubrádióról szólva rámutatott: "A koncessziójuk lejárt, s aztán licit folyt érte, mint minden más frekvenciáért is. Ha az az érzésük, hogy az érdekeiket nem tartották tiszteletben, akkor bírósághoz fordulhatnak, s ezt meg is tették. És nyertek."
A kérdésre, hogy a hirdetésnél előnyben részesítik-e a kormánypárti sajtót, Orbán Viktor így válaszolt: "Vannak állami vállalatok és azok hirdetnek. Próbálja meg Magyarországot úgy elképzelni, hogy az legalább olyan demokratikus, mint az Egyesült Államok."
A közbevetésre, mely szerint "nem lehet minden hatóság élére saját embert állítani, s azt mondani, ez ugyanolyan demokratikus (eljárás), mint az Egyesült Államokban, Orbán Viktor így felelt: "Ez nem igaz. Az új parlament által kinevezett első alkotmánybíró korábban az MSZP képviselője volt, amely most ellenzékben van. Az Állami Számvevőszék alelnöke az MSZP tagja volt. A Költségvetési Tanácsnak, amely az egyik legbefolyásosabb intézmény, három tagja van, közülük kettő baloldali. Hogy mondhatja azt, hogy minden intézményt mi irányítunk?"
A kormány hajlandó-e teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) feltételeit - hangzott egy újabb kérdés. A miniszterelnök kijelentette: "Nem tudjuk, hogy mik ezek a feltételek." A közbevetésre, mely szerint az IMF-nek a központi bank kezelését kifogásolja, Orbán Viktor így válaszolt. "Azt mondták, szükségük van az Európai Unió véleményére, hogy a nemzeti bankkal kapcsolatos szabályozás rendben van-e. Megkértek, tegyek meg bizonyos dolgokat, és így tettünk. Volt egy tervünk, hogy egyesítsük a nemzeti bankot a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével. Az EU ezzel nem értett egyet, ezért úgy döntöttünk, nem egyesítjük őket."
A magyar-amerikai kapcsolatok alakulását firtató kérdésre a kormányfő így fogalmazott: "Stratégiai szövetségesek vagyunk. Aktívak vagyunk a közös NATO-fellépésekben". Hozzátette: "Amennyire tudom, az amerikaiak elismerik a magyar eredményeket, azt mondják, hogy a biztonság terén elégedettek az együttműködéssel, ezért azt hiszem, hogy jó a kapcsolatunk."
A Roosevelt tér átnevezésének az okát firtató kérdésre elmondta, hogy a tér az egyik sarkában álló Magyar Tudományos Akadémia alapítójának a nevét kapta. Rámutatott ugyanakkor, hogy Budapesten nemrég állítottak szobrot Ronald Reagannek a Szabadság téren, és hamarosan George H. W. Bushnak is lesz szobra a fővárosban.
Az egyházak ügyével kapcsolatban Orbán Viktor leszögezte: nem csökkentették az egyházak számát, nem korlátozzák a vallási közösségek létrehozását. "A szabadság abszolút. Arról van szó, ki kap állami pénzt és ki nem. Ha valamelyik támogatást szeretne kapni, akkor meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Magyarországon számos közösség regisztráltatta magát egyházként, de nem voltak azok. Ezt csak a pénzért tették."
A rendkívüli adók kivetését a miniszterelnök így indokolta. "2010-ben Magyarország rosszabb állapotban volt, mint Görögország. Azért kezdeményeztük a válságadóztatást, mert jövedelemre van szükségünk, hogy kilábaljunk ebből a válságból - hangoztatta. A kérdésre, hogy ezek az adók nem apasztják-e el a külföldi befektetéseket, Orbán Viktor megjegyezte:"Kibontakozóban vagyunk. Mindössze két napja nyitottam meg a Mercedes-gyárat, amely a GDP 1 százalékát fogja megtermelni a következő évben." MTI

Közömbösek névadásügyben a Maros megyei magyarok
Míg Marosvásárhelyen a magyar szülők, a civil társadalom és újabban az RMDSZ is hónapok óta ádáz harcokat vívnak annak érdekében, hogy a szinte fele arányban lakott város bár egy általános iskolája magyar személyiség nevét vehesse fel, a megye színmagyar településeinek nagy többségében egészen más a helyzet. Bár az elmúlt huszonkét év alatt az önkormányzati, illetve iskolai vezetők egyszerű tollvonással megoldhatták volna a tanintézetük elkeresztelésének ügyét, nagyon sok helyen 1989-től máig erre még nem kerítettek sort.
Néhány településen voltak említésre méltó próbálkozások, azonban azok különböző okokból csak részmegoldást eredményeztek. Máshol viszont – az illetékesek elmondása szerint – sem idő, sem alkalom még nem volt a keresztelőre.
Ahol „még nem volt alkalom”
Az egyik ilyen község a Marosvásárhelytől mintegy 11 kilométerre fekvő Ákosfalva, amely a maga kilenc településével a megye egyik legnagyobb közigazgatási egységének számít. Mind a kilenc, szinte színmagyar faluban működik iskola, de neve egyiknek sincs. „Lenne kiről elnevezni, de eddig nem volt rá alkalom” – magyarázkodik a három polgármesteri mandátumot kitöltő és újrázni készülő Ozsváth Csaba. Kérdésünkre, hogy ha az elmúlt huszonkét év alatt a kilenc falu egyikében sem került megfelelő alkalom, mikor fogják azt megtalálni, Ozsváth az őszi iskolakezdést jelölte meg.
„Nyárádszentbenedeken van egy kezdeményezés, ott majd az ősszel elkereszteljük az iskolát” – mondta. Arra, hogy kiről, az elöljáró nem tudott választ adni. Ugyanazt a kifogást találta Kacsó Antal is, Nyárádmagyaros elöljárója, aki szerint az elmúlt huszonkét év alatt sem a községközpontban, sem Nyárádselyében „nem kínálkozott alkalom” a névadásra. A polgármester szerint az iskolák elnevezését a „feltárások” hiánya is akadályozta.
„Most viszont már tudunk arról, hogy a falunak van egy ’48-as forradalmára. Szó is van arról, hogy a Bereczki László nevet adjuk a magyarosi iskolának” – mondta. A forradalmárról egyébként a faluban számos öreg eddig is tudta, hogy ő és testvérei voltak azok, akik megalakították a környék nemzetőrségét, majd a forradalom leverése után részt vettek a szabadságharc újjáélesztését célzó Makk-féle összeesküvésben.
Az ákosfalvival és nyárádmagyarosival szinte azonos helyzetet találtunk az öt faluval és egyben ugyanannyi iskolával rendelkező Csíkfalván. „Gondolkodtunk, javaslatok is elhangzottak, de egyelőre még nem döntöttünk” – jellemezte az elmúlt bő két évtized történéseit Balogh István. A községgazda úgy tudja, a színmagyar önkormányzat, illetve a tantestület tagjai azon akadtak fenn, hogy helyi személyiségről vagy valamelyik klasszikus költőről nevezzék el a falvak tanintézeteit.
Az elöljáró szerint a helyhatósági választások után a község valamelyik településén csak lesz névadó ünnepély. „Az 50-es években volt egy nevezetes sporttanár, aki Csíkfalváról származott, nem emlékszem a nevére, talán valami Kémenesnek hívták, lehet, hogy róla fogjuk elnevezni az iskolát” – hangzott az újabb négyesztendős mandátumért versenybe szálló RMDSZ-es polgármester válasza.
Keresztelő a polgármester tudta nélkül
Nagyernye és Gernyeszeg szintén a megye legnagyobb magyar többségű községei közé tartozik. Az itteniek egy fél lépéssel az ákosfalviak és csíkfalviak előtt járnak, ugyanis iskolai szinten már megszületett a döntés. Nagyernyében I. Apafi Mihályról, Erdély – a falu határában megválasztott – uralkodójáról Gernyeszegen Teleki Domokosról neveznék el az iskolát.
Tar András erdőszentgyörgyi polgármester szerint a küküllőmenti kisvárosban is iskolakeresztelőt kellene tartani. „Jó lenne Rhédey Klaudiáról elnevezni a helyi iskolacsoportot” – fejtette ki lapunknak a leköszönni készülő városatya. Felvetésünkre, hogy Szent György lovag személyében a kisvárosi iskolának két éve már van neve, Tar elmondta, hogy arról nem a helyi tanács döntött. „Mire ráébredtünk, megvolt a név. Én például nem is tudtam róla, csak nagyot csodálkoztam, amikor bejelentették, hogy a város egyetlen iskolacsoportját ezentúl így hívják” – mondta el lapunknak Erdőszentgyörgy polgármestere.
Valamivel jobb a helyzet Marossárpatakon, Gernyeszegen, Erdőcsinádon, Marosvécsen, valamint a Makfalvához tartozó Hármasfaluban.
A sárpataki általános iskola tanügyi káderei már évekkel ezelőtt eldöntötték, hogy a falu első tanítójáról, Adorjáni Károlyról keresztelik el a tanintézetet. Három évvel ezelőtt az önkormányzat is felkarolta a kezdeményezést, és „bizalmat szavazott” a nép néhai napszámosának. A tanfelügyelőség azonban a mai napig sem bólintott rá a sárpatakiak kérvényére.
„Négy éve kitettük a táblát, azonban a tanfelügyelőség még válaszra sem méltatott. Az elején még arra gyanakodtunk, hogy az iskola akkori, román nemzetiségű igazgatója nem adta le a dossziét. Aztán kiderült, hogy az okiratok már rég Marosvásárhelyen voltak, csak az illetékeseket nem érdekelte” – mondta el Berekméri Edmond marossárpataki tanító és egyben önkormányzati képviselő. A gernyeszegiek kálváriája 2003-ban kezdődött, amikor úgy döntöttek, Teleki Domokosról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a falu és egyben Erdély egyik neves, 19. századi politikusáról nevezik el általános iskolájukat.
„Nyolc év várakozás után, tavaly újrakezdtük a folyamatot, és akármi is legyen, e hónap végén, április 29-én megtartjuk a névadási ünnepséget” – szögezte le Antal Levente, az iskola igazgatója, hozzátéve, hogy hivatalosan csak az ősztől használhatják az új nevet. A Gernyeszeghez tartozó erdőcsinádiak is évekkel ezelőtt tették meg az első lépést. Annak ellenére, hogy ők sem kapták meg a szükséges jóváhagyást, az iskola homlokzatára kihelyezték a templomépítő Szucsáki Ferenc nevét rögzítő táblát. A Dózsa Györgyhöz tartozó kisebb falvak iskoláinak viszont éppen azért nincs neve, mert Iszlai Tibor helyi polgármester szerint csak a központi iskolát lehet elkeresztelni. Az Alsó-Nyárád menti tanintézet egyébként Rákosi Lajos nevét viseli.
Marosvécsen Kemény Jánosról, a helikonista mecénás báróról nevezték el a tanintézetet, de a hivatalos okiratokban ez a név sem jelenik meg. A küküllőmenti Hármasfaluban tíz évvel ezelőtt, nagy pompával tartották meg a keresztelőt. 2002. augusztus 17-én az RMDSZ csúcsvezetőinek utasítására és jelenlétében leplezték le a Szent István államalapító királyunkról elnevezett iskola tábláját. A helyi illetékesek már jóval az avató előtt leadták a kérvényt a tanfelügyelőségre, de Marosvásárhelyen azzal a nevetséges kifogással utasították el, hogy Szent István nem a település szülöttje, és semmi köze Hármasfaluhoz. Holott a három faluból álló település egyikét mindaddig Székelyszentistvánnak hívták, amíg a kommunista hatalomnak szemet nem szúrt ez a név.
„Másodjára is leadtuk a dossziét, akkor egy úgymond jellemzést is kértek Szent Istvánról. 2003-ban újrakészítettük a teljes dokumentációt, de azóta sem érkezett válasz. Én kitettem a táblát, és azt mondtam, akinek nem tetszik, jöjjön, és vegye le. A kétnyelvű tábla azóta is áll” – idézte fel az egy évtizeddel korábban történteket Muszka József, az iskola akkori igazgatója. Utódja, Albert Csilla lapunknak elmondta, hogy a tantestületnek szándékában áll újból próbálkozni, de csak a következő tanévben.
Amint arról korábban beszámoltunk, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) emberjogi szervezet aktivistái és a marosvásárhelyi Dózsa György utcai 2-es számú iskolába járó magyar gyerekek szülei hónapok óta kérik, hogy a tanintézetet a város múlt század eleji polgármesteréről, Bernády Györgyről nevezzék el. A kezdeményezést látszólag Dorin Florea polgármester is támogatja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) azonban Ceauşescu tavaly elhunyt udvari költőjéről, Adrian Păunescuról szeretné elneveztetni a belvárosi iskolát.
Lépni kell, mert formaság az egész
Fejes Réka tanfelügyelő szerint nem elképzelhetetlen, hogy az általa képviselt intézményben egy-egy magyar településről érkező dosszié valamelyik fiók mélyére került volna az évek során. Szerinte a kéréseket és a dokumentációt időnként fel kellett volna frissíteni. Mint mondta, azok a magyar iskolaigazgatók és polgármesterek, akik szívügyüknek érezték a tanintézet elnevezését, addig nem hagyták lerázni magukat, amíg a tanfelügyelőség rá nem bólintott a kérésükre. „Az új tanügyi törvény értelmében a dolgok sokkal egyszerűbbek: az önkormányzat dönt, mi pedig tudomásul vesszük a helyi közösség akaratát” – fejtette ki Fejes, aki egyébként a tanfelügyelőség névadó bizottságának tagja. A tanfelügyelő ugyanakkor cáfolta a dózsagyörgyi polgármester állítását, miszerint csak az önálló vagy központi iskola viselhet nevet.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)