A trianoni döntés következményei
Könyvtrilógia a Nagy Háborúról
A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916.
– Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl?
– Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől.
– Miről szól az utolsó kötet?
– A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is.
– Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga?
– Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!
– Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel?
– Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is.
– A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása?
– Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat.
Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít.
– Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők?
– A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Seregszemlén az erdélyi magyar kutatók és kutatások
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Az EME különböző szakosztályainak és fiókszervezeteinek tudományos ülésszakára eltérő időpontokban kerül sor, így tulajdonképpen egész november úgymond a tudományoké, sőt: a jog-, közgazdaság- és társadalomtudomány szakosztály október végén tartotta, a művészettörténet szekció pedig december 9-én tartja előadásait. Idén a megnyitót november 24-én, 9 órai kezdettel tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.
A rendezvényről Bitay Enikő, az EME főtitkára számolt be a Szabadságnak.
– Hagyományunkká vált, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járult hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.
– Nagyon gazdag a rendezvény, ha csak a számos és változatos programot is nézzük. Mit lehet röviden elmondani ezekről?
– A rendezvények változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Tíz rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott, illetve lesz megtartva (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Érmindszent, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy).
Emléküléseket többnyire a fiókegyesületek szerveztek/szerveznek. A gyergyószentmiklósi fiókegyesület Történész konferencia a Szent László emlékév tiszteletére címmel nemzetközi fórumot szervezett, a csíkszeredai fiókegyesület tudományos konferenciát tartott Szent László király erdélyi, székelyföldi kultusza tematikában. A Zilah, Szilágysomlyó és vidéke fiókegyesület Érdmindszenten Ady Endre 140. születésnapja tiszteletére szervez emlékkonferenciát „Engem az én falum vár…” címmel, itt előadások hangzanak el, majd emléktáblát lepleznek le.
Az előző évek adatai szerint, több mint félezer érdeklődőt szólít meg a rendezvény, a múlt évben összesen 324 szerző 215 munkáját mutatták be.
– Mi a témája az idei tudománynapnak?
– A Magyar Tudományos Akadémia javaslatát figyelembe véve az Emberközpontú tudomány idén a téma, igyekszik közelebb vinni a tudomány az érdeklődökhöz, betekintést nyújtani a tudományos élet mindennapjaiba, a legújabb kutatási eredményeket közérthetően bemutatni, s mindemellett terjeszteni a tudományos értékeket. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus. Az akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke fogja képviselni.
– Fiatal kutatók is lesznek az előadók között?
– Hasonlóan a múlt év sikeres rendezvényéhez, idén is a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így tizenegy kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket.
Tizenegy fiatal kutató, tizenegy tudományterületről, különböző intézmények képviseletében tizenegy előadásában mutatja be legújabb kutatási eredményeit, illetve ezek hasznosulását. Betekintést kapunk a biológus kutató által tanulmányozott növény-baktérium kapcsolatába, a fizikus kutató a beltéri radon kutatás jelenlegi romániai helyzetét taglalja, a biológus-agrár-kutató által a mezőgazdasági kultúrák védelméről hallhatunk beszámolót. A rosszindulatú daganatok korszerű diagnózisáról és kezeléséről értekezik a patológus, közgazdász szakértő pedig a pénzügyi viselkedéstan nyitott kérdéseiről szól. A matematika oktatás modern elméleteit tekinti át a felkért előadó. A mérnökkutató a robotirányitási rendszerekről értekezik, az irodalomtörténész pedig Vikár Bélának a magyar-finn kapcsolatok szerepéről tart előadást. A paleontológus kutató a dinoszaurusz korának utolsó felvonását mutatja be a legújabb erdélyi kutatások fényében. A történészkutató a kolozsvári református egyházközség 17. századi gazdálkodásáról, a muzeológus pedig a nagyváradi Római Katolikus Püspökség alakuló egyházművészeti gyűjteményeiről beszél.
A tudománynapi rendezvény keretében is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására, a jelentős oktatói és kutatási tevékenységek elismeréseként, illetve a tudományos szakosztályok és kiadványaiban vállalt szakmai tevékenységekért. A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert is hozzájárul, az echo by Visszhang oktett lép fel. A rendezvény az EME székházában folytatódik állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.
– A kétnapos rendezvény másnapján már a szakosztályok szervezik az előadásokat?
– Szombaton, november 25-én további hat rendezvény zajlik párhuzamosan, különböző helyszíneken Kolozsvárt, más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében. A Nyelvészeti, irodalom-, színház- és zenetudományi kutatások a jövő emberéért tematika a diszciplínák sokfélesége és az intézmények találkozója jegyében zajlik, újdonsága a zenetudományi blokk, amelyet László Ferenc zenetudós születése 80. évfordulója alkalmából szerveznek. A történelem szekció előadásai az idei év történelmi szempontból két kiemelkedő eseményére, az 500 éves reformációra és 150 éves kiegyezésre emlékeznek: Reformáció Erdélyben — történészek és egyháztörténészek világítanak rá többek között az erdélyi szerzetesrendek és a reformáció kapcsolatára, a reformációnak az erdélyi könyvkultúrára és a könyvhasználatra, gondolkodás-, művelődés- és iskolatörténetre kifejtett hatására, illetve más, a reformáció vonzáskörébe tartozó kérdésre; Az osztrák-magyar kiegyezés a szimbolikus politika tükrében — a politikatörténeti kézikönyvek lapjairól jól ismert esemény és a kiegyezéssel kezdődő korszak újragondolását tűzi ki célul olyan esettanulmányok segítségével, amelyek középpontjában ezúttal a szimbolikus kérdések állnak. Az Erdélyi Természettudományi Konferencia keretében hagyományosan a biológia, fizika, földtudományok, kémia és környezettudományok szekciókban tartanak előadásokat, illetve poszterbemutatókat. Az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály Kolozsvári fiókjának tudományos rendezvényén előadások hangzanak el változatos témakörben, amelyek aktuális egészségügyi, kezelési, etikai és közegészségügyi problémákat vetnek fel. A XVIII. Műszaki Tudományos Ülésszak nemzetközi fórumán idén is jelentős intézményközi projektek, együttműködések eredményeit ismerhetjük meg. Nyolc egyetemről, négy kutatóintézetből összesen negyvenkét szerző huszonkét előadását mutatja be. A rendezvény keretében a Jenei Dezső emléklap átadása ünnepélyes keretet biztosít az erdélyi magyar műszaki tudományosságért kifejtett tevékenység elismerésére. Az Emberközpontú elméleti és alkalmazott agrártudomány című rendezvény célja pedig szakmai fórum biztosítása, amely keretében a magyar ajkú hazai és külföldi, pályakezdő és tapasztalt szakemberei az agrártudomány aktuális kérdéseit, a jövőbeni kihívásokat és javaslatokat fogalmazhatnak meg ezek megelőzésére, megoldására.
Mindegyik rendezvény fontos számunkra, jellemzői a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, a tudomány értékeinek terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.
Az EME kiadványaiból is lehet tájékozódni az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Az emberközpontú tudományt ünneplik, népszerűsítik a hét végén Kolozsváron
A magyar tudományt ünnepli a hétvégén az erdélyi tudományos élet, amelynek központi rendezvénye plenáris előadásokkal, tudománynépszerűsítő rendezvényekkel és emlékkonferenciával várja pénteken és szombaton az érdeklődőket Kolozsváron.
A Magyar tudomány napja Erdélyben című konferencia központi rendezvényét a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ünnepi rendezvénysorozatához kapcsolódva tartja az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 tudományos rendezvényt szervez. Sipos Gábor történész, az EME elnöke a Krónikának elmondta, a több helyszínen zajló seregszemlén minden tudományág képviselteti magát, a rendezvénysorozatba többek közt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia egyetem kutatóintézetei, múzeumok, valamint az EME kutatóintézete is bekapcsolódik. Az ülésszakon többek közt a nyelvészet, irodalom, néprajz, zenetudomány, történelem, természettudományok, műszaki és agrártudomány köréből hangzanak el előadások.
„Arra összpontosítottunk, hogy a fiatal kutatók hangsúlyosan jelen legyenek, hogy a tudomány utánpótlását bizonyítsuk a nagyközönség előtt. A plenáris előadássorozat, amellett, hogy szakmai színvonalú, igyekszik közönségbarát, tudománynépszerűsítő jellegű lenni” – fogalmazott az elnök. Kifejtette, az ünnep tulajdonképpen egész novemberben tart, az Akadémia 18 éve kezdeményezte, hogy november 3-án kezdődjék az egy hónapig tartó rendezvénysorozat, annak emlékére, hogy 1825-ben Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ezen a napon ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette az Akadémia létrehozását.
„Az EME 2002-től saját születésnapjához, vagyis november 23-hoz igazítja a tudomány ünnepét, de tulajdonképpen egész hónapban szervezünk rendezvényeket. Az egyesület marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a múlt hétvégén, a gyergyószentmiklósi és csíkszeredai fiókegyesületek pedig már korábban tartottak előadásokat az ünnep apropóján” – mondta el Sipos Gábor.
Kérdésünkre azt is kifejtette, hogy az MTA kezdeményezésére minden évben más-más, egységes mottót adnak az ünnepnek, hiszen a magyar tudomány is egységes: idén az Akadémia döntéshozói az Emberközpontú tudomány jelszót választották.
Nagyon jó ez a mottó, hiszen minden tudományág emberközpontú. Szomorú lenne, ha bármelyik is elfeledkezne az emberről, az egyénről, hiszen a tudománynak az egész emberi közösséget kell szolgálnia.
A társadalom általában érdeklődik a tudományos eredmények iránt, ha azt érthető módon, de a tudományos igazságokat is megtartva elmondja valaki. Egy táblányi matematikai képletet nem mindenki ért, csak az, aki ezzel foglalkozik, de ha az eredményeket szóban elmagyarázzák, akkor kiderülhet, hogy nagyonis érdekesek a közönség számára” – fogalmazott az EME elnöke. Az erdélyi eseménysorozat fővédnöke Lovász László, az MTA elnöke, a rendezvények bárki számára nyitottak, a teljes program a www.eme.ro/mtne honlapon található. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjében
Kolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum
A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak.
A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét.
Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről.
A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi kutatókat külföldön is elismerik
Az erdélyi tudományos élet kifejezés hallatán számos olvasónak az évszázadokon át egyre több szakképzéssel gazdagodó egyetemek, kutatási intézetek jutnak eszébe, amelyek mélyre visszanyúló történelmet írtak. Az eredmények alapján úgy tűnik, a tudósok pezsgése mára sem lankadt. Az erdélyi magyar kutatók helyzetéről, lehetőségeiről Balog Adalbert professzorral beszélgettünk.
A magyar tudomány ünnepéről a Magyar Tudományos Akadémia már 1997 óta megemlékezik. Hivatalosan azonban 2003 óta ünnepeljük minden év november 3-án. A Kárpát-medence számos magyar közösségében egész novemberben zajlanak a tudományos konferenciák lehetőséget nyújtva a régi eredményekre való emlékezésre és az újak támogatására, bemutatására. Az erdélyi magyar kutatók esélyei napjainkban tudományterületenként változhatnak. A műszaki- és agrártudományokon belül például számos lehetőség van nagy cégeknél munkát találni az egyetem elvégzése után, amelyek közül egyre többen kutatásra is biztosítanak keretet az alkalmazottak számára. Balog Adalbert, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese lapunknak elmondta: az egyetemeken is számos pályázat áll a tudományos munkával foglalkozni szeretők rendelkezésére – már az alapképzés első évétől. A Sapientián minden szakterületen akad hallgató, aki már a képzés alatt betekint a kutatói munkába.
Az ösztöndíjak sem maradnak el, igaz, ezek megpályázására többnyire mester- vagy doktorképzésben részt vevő hallgatóknak van lehetőségük. Ilyen például a Collegium Talentum vagy a Márton Áron Kutatói Program. Az ezekre való pályázási folyamatok éppen most zajlanak” – fűzte hozzá a kertészmérnöki tanszék professzora. Balog Adalbert hangsúlyozta: a tudományos munkában való részvétel nemcsak különleges tapasztalat, de kihívás is a különböző szakterületek pályakezdő tudósai számára. Az eredményeket az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián mutatják be, amelyet idén már huszadik alkalommal szerveztek meg. Balog Adalbert tapasztalatai szerint a Sapientiára számos olyan jó képességű diák jelentkezik, akit őszintén érdekel a kutatói munka, és aki nem riad vissza az ezzel járó többletfeladattól.
A természettudományok, agrár- és műszaki szakterületek erdélyi kutatói rendszerint az Egyesült Államokban és Japánban is jó benyomást keltenek, hiszen számos romániai fiatal tudós ért már el rövid idő alatt kimagasló eredményt neves nemzetközi intézetekben. Ez ugyanakkor azzal is jár, hogy egy-egy erdélyi magyar kutató külföldön szerzett doktori fokozata után sokáig vagy egyáltalán nem jön haza.
Itthon pályázni bonyolultabb
„Ha a családot, a munkalehetőséget most nem vesszük figyelembe, kutatói oldalról nézve sem könnyű itthon maradásra késztetni az igazán felkészült, ambiciózus, fiatal szakértőket” – fogalmazott az egyetemi tanár. A rektorhelyettes kifejtette, amennyiben az egyetem elvégzése után nem találnak gyorsan kutatói állást, a fiatalok nagy része cégeknél próbálkozik tovább. Ha a frissen végzett egyetemen marad, és itthon szeretne kutatási pályázattal tovább lépni, az sok esetben nem váltja be a várt reményeket, mert a nálunk kiírt pályázatok sokszor rendszertelenül jelennek meg, nagyon lassú az elbírálás és bonyolult az adminisztrálásuk. Az itthon pályázók számát rendszerezettebb, átláthatóbb tenderekkel lehetne növelni, főként, hogy sok területen nagyon költséges a kutatás. Pályázatok nélkül pedig a tudós munkáját az egyetemek nem vagy csak korlátolt mértékben tudják finanszírozni.
Kisebb kaliberű pályázatok is a kutatók rendelkezésére állnak, így sokan megpróbálnak abból főzni, ami van, és olyan kutatásokat végezni, amelyekhez már eleve adottak a feltételek a hazai egyetemeken.
Szerencsére ezekből a munkákból is sok értékes eredmény születik” – jegyezte meg az oktató. Ugyanakkor, amíg itthon nehézkes a pályázatok elnyerésének túlbürokratizált útja, addig a külföldi ösztöndíjak és publikációs lehetőségek nyitottak a tudomány hazai szorgoskodói számára is. Balog Adalbert elmondta: számos nemzetközi, rövidebb-hosszabb távú ösztöndíj áll a kutatók rendelkezésére. Ha pedig a külföldi munka ideje alatt sikerül jó kapcsolatokat kiépíteni, azt itthon tovább fejleszteni esetleges közös kutatásokkal, máris nyert ügye van az adott hazai egyetemnek és tudósának. A professzor szerint a sikeres kutató és kutatás egyik alapfeltétele az együttműködés. Számos európai uniós pályázat kifejezetten ezt szorgalmazza. Ugyanakkor nem kell minden esetben hosszú hónapokra nyúló projekteket keresni a sikeres kutatáshoz vezető úton, hiszen sokszor a rövidebb tanulmányutak is megnyitnak egy-egy új ajtót, amely előbb-utóbb hozza magával a friss ötleteket is.
Közösségtörténettől a biogazdálkodás fejlesztéséig
Erdély egyetemein, illetve tudományos egyesületeinél gazdagon működnek különböző szakosztályok: a Sapientián elsősorban reál-, agrár-, valamint műszaki területeken hoztak létre kutatói csoportokat, illetve egy úgynevezett tutori programot is működtetnek humán- és társadalomtudományi témakörben. Balog Adalbert elmagyarázta, ezek a programok eleve már egy, a kutatásban is érdekelt és eredményeket elért oktató köré csoportosulnak. Sikeres pályázás esetén pedig az adott csoport műszereket, fogyóanyagokat vásárolhat, fejlesztheti a laboratóriumok felszerelését. A nemcsak kutatói munkát elősegítő, de az egyetemek felszerelését is korszerűsítő csoportos pályázás lehetőségét ma többnyire minden felsőoktatási, tudományos intézmény igyekszik kihasználni. A rektorhelyettes szerint számos jelentős kutatási eredmény született a közelmúltban Erdélyben.
„Nemzetközi megítélés esetén figyelembe kell vennünk egy adott téma regionális töltetét, hiszen egy magyar nyelvvel, illetve néprajzzal foglalkozó kutatás eredménye elsősorban a Kárpát-medencében lesz fontos, értékelhető, hasonlóan más regionális kutatásokhoz. A Sapientia kolozsvári kara jelentős eredményeket mutatott fel ilyen téren: például az erdélyi magyar közösség múltjáról és jelenéről kaptunk ábrázolást a demográfiai változásoknak, politikai életnek, autonómiának és a nyelvi jogok érvényesítési lehetőségeinek, kultúrának és oktatáspolitikának a kutatásai által” – ismertette a professzor. Mindezek mellett Erdélyben a helytörténeti és örökségkutatás területén születtek érdemes eredmények az erdélyi jogi oktatás történetének feltérképezése mellett.
Természettudományok, illetve biomérnöki tudományok területén ugyancsak kiemelkedik néhány hasznos kutatás, mint a mikrobiális biopreparátumok előállítása az organikus mezőgazdaság számára, amely elősegíti a biogazdálkodást, de az extrém élőhelyek bakteriális biótájának vizsgálatában is, azaz egy meghatározott területen, adott időpontban előforduló élőlényfajok összességének vizsgálata terén is jelentős előrelépések születtek. A műszaki szakértők az anyagtudományok, nem-konvencionális technológiák és a plazmafizika, illetve az intelligens és autonóm robotirányítások területén alkottak maradandót. Balog Adalbert ugyanakkor hozzátette: mindez csak felületes ízelítő egy hosszú listából, amelyen a legelismertebb nemzetközi szaklapokban közölt kutatási eredményeket is találhatunk matematika, fizika, kémia és biológia területén.
Több és kevésbé bürokratikus hazai pályázatra lenne szükség
Balog Adalbert professzor a nemzetközi világ által elnyelt tudóstehetségek ellenére alapvetően optimistán látja az erdélyi magyar tudományos élet helyzetét, hiszen számos ambiciózus fiatal marad itthon.
De a külföldre költözöttek is rendszeresen hazalátogatnak egy-egy munka erejéig – erre adott lehetőséget a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett konferencia is, amelyen Erdélyből elszármazott magyar kutatók tartottak előadásokat. A számos, nálunk még érintetlenebb természeti környezetnek köszönhetően például Erdély is vonzó a külföldi, ökológia területén kutatóknak: német szakértők például előszeretettel látogatják hazánkat e célból. Ilyenkor heteket, hónapokat is nálunk töltenek. „Alaposan megnyesett bürokratikus kötelezettségek mellett gyakrabban kiírt hazai pályázatokkal sokkal több fiatalt tarthatnánk itthon, hiszen sokan közülük valóban kutatóként szeretnék megkeresni a betevőt. Ehhez azonban pénzügyi folytonosságra van szükség” – hangsúlyozta a rektorhelyettes. Hozzátette, a pályázatok mellett a kutatási körülmények fejlesztésével és méltányosabb kutatói bérezéssel az állam elszármazott, sokat tapasztalt és elért kutatókat csalogathatna haza, akik köré iskolákat lehetne építeni. Kádár Hanga / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szobrot állítottak a névadónak
Születésének 90. évfordulóján, az intézmény udvarán leplezték le a gyergyószentmiklósi múzeum névadója, Tarisznyás Márton mellszobrát. A múlt szerdai ünnepi eseményen a múzeum korábbi igazgatói is jelen voltak, a szoboravatót követően pedig néprajzi konferenciára és kiadványbemutatóra várták az érdeklődőket.
A gyergyószentmiklósi múzeum két korábbi igazgatója, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezte le Tarisznyás Márton mellszobrát, amely Varga Gábor a dombóvári képzőművész munkáját dicséri, adományozója pedig a gyergyószentmiklósi születésű, szintén Dombóváron élő Nagy Miklós.
Csergő Tibor jelenlegi múzeumigazgató kiemelte, nem ez Varga Gábor első alkotása, amelyet Gyergyószentmiklóson láthatunk, hisz a Virág negyedben lévő Orbán Balázs-mellszobor, valamint a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán található angyalos címer is az ő munkája. Az intézményvezető hosszasan méltatta a múzeum névadóját, mindeközben pedig a két korábbi igazgató munkájának jelentőségét emelte ki. Rámutatott, Kovács Domokos és Tarisznyás Márton annak idején kollégaként dolgoztak, később pedig Lukács Máriának köszönhette a múzeum, hogy visszakapta önállóságát, és felvette Tarisznyás nevét.
– Tarisznyás elsősorban a legjobb tudományos kutatója volt a vidéknek, és neki köszönhető, hogy a második világháború utáni időszakban Gyergyó értékeit bekapcsolta az erdélyi és az ország tudományos körforgásába – fogalmazott méltatásában Csergő Tibor, megjegyezve, Tarisznyás úttörőnek számított, azonban nem volt könnyű akkoriban tudósembernek lenni és kutatómunkát végezni Gyergyószentmiklóson, hiszen hiányzott az értelmiségi réteg, „gyakorlatilag Tarisznyásig a gyergyói ember nem látott tudóst”. Hozzátette, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett, amit többek között az is bizonyít, hogy annak idején ő leltározta fel a város műemlékeit, a lista azóta pedig alig változott. A szoboravató végén az igazgató megjegyezte, remélik, hogy előbb-utóbb valamelyik gyergyószentmiklósi közteret ékesítheti az alkotás.
A szobor leleplezését követően – a Tarisznyás Márton Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében – kétnapos néprajzi konferenciát nyitottak meg, ahol az itthoni szakemberek mellett Erdély különböző településeiről és Budapestről érkezett kutatók tartottak több témakörben előadásokat.
A megyei önkormányzat által támogatott konferencián a múzeum legújabb kiadványát is bemutatták: a Gyergyói viseletek a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményében című kiadványt Borsos Gyöngyi, Szőcs Levente, valamint Abrudbányai-Győri Tamás néprajzkutatók állították össze, megjelenése pedig a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Kertész László / Hargita Népe (Csíkszereda)

Aranyéremmel tüntette ki a Magyar Tudományos Akadémia
Ifjú kutatóknak szóló Pro Scientia-aranyéremmel tüntette ki a Magyar Tudományos Akadémia Virág Ádámot, aki idén szeptembertől a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként tevékenykedik Déván.
A díjátvételt követően kiderült, Virág Ádám fiatal szociológusként már komoly kutatói tevékenységet tudhat maga mögött. A Debreceni Egyetem szociológia és szociálpolitika szakán végzett alapképzés idején egy családsegítő szolgálatnál kutatta az alapítványhoz forduló szegény emberek kapcsolati hálóját. – Érdekes témának bizonyult, hiszen a társadalomtudomány azt állítja, hogy akinek magas a kapcsolati hálója, azaz több az úgynevezett „gyenge kötése” (ami nem a családon belüli, hanem a távolabbi, ismerősi kapcsolatokat jelzi), annak lényegesen könnyebb a munkaerőpiacon elhelyezkedni, hiszen e „gyenge kötések” révén olyan információkhoz jut, melyek segítik őt az elhelyezkedésben – magyarázza Virág Ádám. Majd további kutatási területként említi a magyarországi keresztény roma szakkollégiumok hálózatát, melynek budapesti, szegedi, miskolci és debreceni tanintézményeiben vizsgálta az itt tanuló roma hallgatók anyagi hátterének, családi helyzetének alakulását. –Ez egy egészen új kutatási terület volt, hiszen a kollégiumokat csupán 2011-ben hozták létre és minden városban más történelmi egyház működteti őket – meséli az ifjú szociológus.
A Pro Scientia aranyéremre való pályázási jogot azonban egy harmadik kutatással nyerte el. – Magyarországon az EU-s csatlakozást követően született meg a szociális szövetkezetek működését biztosító törvényes keret, és sokfelé alakultak ilyen szövetkezetek, melyek a hátrányos helyzetben lévő (pl. kis településen élő) személyeknek nyújtanak munkaerőpiaci lehetőséget. Én az észak-alföldi régió 3 megyéjében kutattam e szövetkezetek működését egyrészt országos szintű adatelemzéssel, másrészt interjúkat készítettem e szövetkezetek tagjaival, vezetőivel. Ezzel a kutatással nyertem el az Országos Tudományos Diákköri Tanács által kétévente megszervezett versenyt. Első helyezettként pedig jogosulttá váltam megpályázni az MTA aranyérmét, amelyet szintén kétévente ítélnek oda a különböző tudományterületeken kiemelkedő eredményt felmutató hallgatóknak. Országosan 45 fő kapja meg ezt a díjat, melyhez aranyozott érem, kitűző oklevél és természetesen komoly szakmai elismerés jár. Idén pedig Csányi Attila adományaként valamennyi díjazott 200 ezer forintnyi ösztöndíjat is kapott.
Virág Ádám a díj átvételét követően visszatért Dévára, ahol május végégig vállalt szolgálatot a magyar közösség körében. A dél-nyugat erdélyi unitárius szórványegyházközségben elsősorban az otthoni idősellátást szeretné elindítani. Emellett azonban számos kulturális jellegű programot (kiállítást, előadást, gyermekprogramot) szervez. – A tudományos munkát sem szeretném teljesen felfüggeszteni ez időszakban, hiszen 9 hónap elég komoly kiesést jelentene. Dévai tartózkodásom idején a korábban begyűjtött, de még feldolgozásra váró adatokat szeretném publikálni, majd távlatibb tervként folytatni kívánom a szociális szövetkezetek körében végzett kutatást, hiszen 2018. január elsejétől változik az ezek működésére vonatkozó törvény, így újabb szempontból lehet majd elemezni a szövetkezetek hatékonyságát. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Debreceni díszdoktorrá avatták Buzogány Dezső teológiai professzort
Buzogány Dezső református lelkipásztort, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárát választotta díszdoktorává a Debreceni Református Hittudományi Egyetem.
Fekete Károly tiszántúli püspök laudációjában rámutatott: „a Kálvin-évektől a reformáció kettős jubileumi évéig Buzogány Dezső szorgos és feszített tempójú fordítói munkájával a legtöbbet tette a Kárpát-medence református népének azzal, hogy anyanyelvünkön ismerhetjük meg a reformátori iratok leglényegesebb alapiratait és műveit.”
Buzogány Dezső református lelkész, egyháztörténész, egyetemi professzor az udvarhelyszéki Szederjesen született 1957. június 30-án. Gimnáziumba Segesváron járt, majd 1981-ig a Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Lelkipásztori szolgálatait Nyárádselyén és Ádámoson végezte. 1990. őszétől felkérték az erdélyi protestáns egyháztörténet és a latin nyelv tanítására a teológián. Doktori fokozatot 1992-benszerzett, 2001 óta párhuzamosan a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán is tanít. 2005-ben Szöulban vendégtanár, több nyugat-európai és észak-amerikai fakultáson vendégelőadó, hangzott el.
Buzogány Dezső a romániai magyar és a magyarországi egyházi élet és tudományos közélet tevékeny résztvevője. Integratív személyiségével, kezdeményező készségével számos eredményes tudományos és közéleti pályázat eredményes szervezője és lebonyolítója” - hívta fel a figyelmet a laudáció szerzője. Emlékeztetett, az 1992-ben újjáalakult Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) őt választotta első elnökének, de az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja, majd alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság teológiai és egyháztörténeti szakosztályának elnöke. Emellett az oktatási tárca több országos bizottságában képviseli az erdélyi magyarságot, hangzott el.
Buzogány Dezső történészi munkássága is jelentős, mutatott rá Fekete Károly, aki a kutató, szervező, szerkesztő, iskolateremtő és utánpótlás-nevelő tevékenységére is felhívta a figyelmet. Buzogány Dezső egyébként szakértőként vesz részt a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatásáért zajló perben, a római katolikus egyház kérte fel gróf Batthyány Ignác püspök végrendeletének, illetve más, bizonyítékként szolgáló latin nyelvű dokumentumok lefordítására. Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron komoly irodalmi lehetőségek vannak
Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel
Szilágyi Márton az ELTE egyetemi tanára, tanszékvezető, az MTA doktora, ismert irodalomtörténész, októbertől a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának vendégtanára. Legújabb kötete a Kalligram Kiadónál jelent meg, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából „Mi vagyok én?” Arany János költészete címmel. A szerző szívesen mesélt a Szabadságnak munkájáról, az újragondolt Arany-képről, a régi szövegek újszerű megközelítéseiről, életművek arcainak megváltozásáról. A beszélgetésből az is kiderül, hogy milyen kincseket rejt Kolozsvár egyetemi könyvtára, és mindez hogyan változtatja meg az Aranyról eddig kialakult képünket. Szilágyi Márton az újraindult Arany János kritikai kiadás résztvevője, amely formabontó jellegével a magyar nyelvterületen megjelent kritikai kiadások megújítója lehet.
– Miben különbözik a kötetben bemutatott Arany-kép az eddig ismert Arany-ábrázolásoktól?
– Több különbség is van, az egyik, hogy részben más szövegekről beszél, mint amiről az Arany-kötetek beszélni szoktak. Például az epikus műveknek a bemutatását egy olyan szöveggel kezdi, amelyet sokáig nem tartottak Arany életművébe tartozónak, ez A dévaványai juhbehajtás című fiatalkori szövege. A másik, ami szokatlan, hogy én viszonylag nagy terjedelemben foglalkoztam Aranynak a közköltészethez való viszonyával, illetve az alkalmi verseivel. Külön figyelmet szenteltem azoknak a töredékeknek, amelyek például az 1850-es évek elején keletkeztek. Ezek nem kész művek, így nem igazán foglalkoznak velük az Arany-monográfiák. Igyekeztem olyan szempontokat találni az életműhöz, amelyek újszerűek, és kölcsönöznek a kötetnek egyfajta egyediséget.
– A kötetben olyan szövegek elemzése is megtalálható, mint például a Toldi, amelyet már számos alkalommal elemeztek. Melyek voltak azok a szempontok, amelyek kapcsán teljesen új irányból közelítette meg Arany művét?
– A Toldi valóban hosszú idő óta kötelező iskolai olvasmány. Meggyőződésem szerint ez a szöveg rendelkezik egy transzcendens horizonttal, és voltaképpen az isteni gondviselésnek a működését írja le. A bűnbeesés, a megbánás és a megbocsájtás ösvényein halad át a főhős. Ez a próbatételes út eljut odáig, hogy teljesül az a vágya, ami a mű elején megfogalmazódik, a gondviselés segítsége többször is nyilvánvalóan megmutatkozik a sorsában. Például amikor az üldözői közül az Isten haragja agyonüt egy hajdút. Itt nem egyszerűen egy szóképről van szó, mert Arany az Isten szót következetesen nagybetűvel írja ebben az esetben, tehát a jelzés teljesen egyértelmű, maga az Isten avatkozik be Toldi sorsába. Ha ebből az irányból gondoljuk végig a Toldit, akkor nagyon sok minden más fénybe kerül.
– A bevezetőben számos bizonytalanság és kétely merül fel önben, hogy valóban újszerű lehet-e ez a kötet, közben pedig végig jelen van a remény is. Bár csak nemrég jelent meg a könyv, az eddigi visszajelzések alapján beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket?
– Talán igen. Olyan részekből áll össze, amelyekből néhány korábban már megjelent és kezdenek beépülni a szakirodalomba. Az említett kétely azt jelenti, hogy az ember soha ne legyen magabiztos, ha valamit elkezd, mert nem biztos, hogy be tudja fejezni. De végül is sikerült, és a könyv megjelenhetett a költő születésének 200. évfordulója apropóján meghirdetett emlékévben. Az Arany-szakirodalom egyrészt hatalmas, másrészt Aranynak is központi szerepe van a magyar irodalmi műveltségben és közgondolkodásban, tehát ilyen esetben jó, ha az ember szerény, és nem akar túlságosan nagyot fogni.
– Az Aranyén túl milyen életműveknek az arca változott meg látványosan az utóbbi években?
– Én alapvetően a 18–19. századi magyar irodalommal foglalkozom, tehát a példáimat is ebből az időszakból hoznám. Ami szerintem a leglátványosabban megváltozott az utóbbi években az Jókai. Az ő esetében az utóbbi időszakban olyan konferenciák, tanulmánykötetek, és különálló tanulmányok jelentek meg, amelyek szinte teljesen átrajzolták a nagy mesemondóról, az öntudatlan és naiv elbeszélőről kialakult képet. Ezek még nem álltak össze nagy értelmezésekké, bár van néhány kísérlet rá. Hasonló impulzust kapott például a Petőfi-kutatás is. Kerényi Ferenc Petőfi könyve rendkívül jelentős mű, és teljesen átrajzolja a Petőfiről eddig gondoltakat, és össze is foglalja azokat az eredményeket, amelyek az utóbbi évtizedekben születtek. Nekem megadatott a lehetőség, hogy 2014-ben szerkeszthettem egy Petőfiről szóló tanulmánykötetet, ez hosszú idő óta az első tanulmánykötet volt, és ebben is nagyon sok izgalmas értekezés látott napvilágot. Voltaképpen egy olyan szerző van, akiről kellene hogy legyen valami újdonság, ez pedig Vörösmarty. Itt szintén nagyon izgalmas kérdések vetődhetnek fel, de ez a folyamat épp csak elindult.
– Ön az Arany János kritikai kiadás résztvevője, amelyben sajtó alá rendez egy kötetet. Mit vár az újraindult kritikai kiadástól?
– Azt mondhatná az ember, hogy minek egy új kritikai kiadás, amikor már létezik egy. Ennek ellenére úgy vélem, azért fontos egy új kritikai kiadás, mert még mindig nincs rend az Arany János-életműben. Az 1950-es években elinduló kritikai kiadás első hat kötete, amely Arany költői műveit tartalmazza, és amelyet Voinovich Géza rendezett sajtó alá, még tisztességes jegyzetekkel sincs ellátva, ugyanis Voinovich már idős volt, éppen ezért talán sietnie kellett a munkával. Ha valaki szeretne segítséget kapni egy Arany elbeszélő költeménynek vagy egy lírai versnek a megértéséhez, akkor ezt a kritikai kiadástól nem kapja meg. Azóta előbukkantak új szövegek, például az előbb emlegetett A dévaványai juhbehajtás nem szerepel a kritikai kiadásban. Még idén is jelent meg kiadatlan Arany-szöveg az egyik irodalmi szakfolyóiratban, amely egy fiatalkori prédikációja. Bizonytalan az életműnek a kronológiája is. Ezek mind olyan tényezők, amelyek indokolják azt, hogy készüljön egy új kritikai kiadás, amelyik végre rendet tesz az időrend, a szövegek pontossága, a jegyzetek és egyáltalán a szakirodalmi beágyazottság szempontjából az Arany-kutatásban. Olyan egész kötetnyi terjedelmű szövegek vannak, amelyek kritikai kiadásban eddig még nem jelentek meg, mint például Arany János dalgyűjteményének a kiadása. Élete végén lejegyezte azokat a dallamokat, amelyekre fiatal korából emlékezett. Ezt Kodály Zoltán adta ki, amely nagyon jó kiadvány, csak azóta nagyon sok mindent tudunk a dallamokról is, meg a szövegekről is, amiről ő még nem tudhatott. Az egyik sajtó alá rendező, Csörsz Rumen István olyan módon szeretné ezt megvalósítani, hogy ne csupán a kritikai kiadásban jelenjenek meg ezek a szövegek és dallamok, hanem hogy legyen egy hangzó kritikai kiadás is. Följátssza a zenekarával – mert ő aktív zenész is – ezeket a dallamokat, hogy az is tudja követni, aki esetleg nem tud kottát olvasni. A kritikai kiadásnak ez is egy új lehetősége, ami valóban új értelmet ad ennek a régi műfajnak. Ez egyszerre folytatója és megújítója lehet azoknak a kritikai kiadásoknak, amelyek eddig megjelentek magyar nyelven.
– Hogy érzi magát vendégtanárként Kolozsváron? Milyen érzés, hogy itt mutatják be először az Arany Jánosról írt kötetét?
– Ez számomra nagyon kedves gesztus, mert Arany János ide is tartozik, és nagyon hálás vagyok, hogy az egyetem erre módot adott, hogy a bemutató itt megtörténhet. Azért is különösen fontos Kolozsvár ebből a szempontból, mert éppen mióta itt vagyok vendégtanárként, a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, ami régóta itt van ugyan, de a kutatás eddig nem igazán fedezte fel, és ami szerintem teljesen átrajzolja az Arany Jánosról szóló képet. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonában volt, egy bekötött kötet, amelybe Arany János az 1856-ban megjelent kisebb költeményei teljes anyagát bemásolta, illetve bemásoltatta. Tehát részben autográf Arany-kéziratokkal van tele, és számos olyan Arany-vers található benne, amelynek korábban nem ismertük a kéziratát. Másfelől pedig Arany másoltatta a tanítványaival a verseket, de azokat is utólag átnézte, és saját kezűleg javította. Ez a kötet azért izgalmas, mert voltaképpen ez az előképe a Kapcsos könyvnek, ahol ugyanúgy egy könyvbe másolta be Arany a verseit, és ez alapján például a kritikai kiadást teljesen más oldalról lehet megközelíteni, hiszen rendelkezünk Arany-kéziratokkal. Ez itt lapult az egyetemi könyvtárban, hogyha nem jövök ki vendégtanárnak, akkor valószínűleg nem is fedezem fel.
– Miért tartja fontosnak Erdélyt és Kolozsvárt szakmailag?
– Itt valami hihetetlen bőségben állnak rendelkezésre olyan kéziratok és régi kiadványok, amelyek a magyar irodalomtörténet számára alapvetőek lehetnek. Az utóbbi időben egyre jobbak a feltételek arra, hogy ezekhez hozzáférhessünk. Attól függően, hogy az ember melyik korszakával foglalkozik az irodalomnak, akár régi magyar irodalommal, akár a 19. század második felével vagy a közbülső századokkal, mindenféleképpen talál olyan kéziratos és akár kiadott, egykori sajtótermékekben megjelent szövegeket, amelyek nélkül nem lehet a folyóiratokat vagy éppen a kéziratokat igazán megérteni. Ezenkívül vannak itt olyan erdélyi kollégák, irodalomtörténészek, akik egyrészt rendkívül fontos munkát végeznek, másrészt pedig a velük való szakmai kapcsolat és konzultáció tágítja az ember ismereteit. Szerintem itt rendkívül komoly lehetőségek vannak. Föl kell fedezni ezeket a lehetőségeket és a későbbiekben kiaknázni. Kénesi Kinga / Szabadság (Kolozsvár)

A kortárs kultúra mint közös nyelv – Magyar Örökség díj erdélyi művészeknek
A gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekest és Márton Árpád csíkszeredai festőművészt is Magyar Örökség díjjal tüntették ki a hét végén Budapesten.
Magyar Örökség díjjal ismerték el a gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekes és a csíkszeredai Márton Árpád festőművész munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a hét végén. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság döntése értelmében azokat díjazták, akiknek nevéhez köthetőek korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményei.
Bekapcsolni Erdélyt a világ komolyzenei vérkeringésébe
Molnár Levente művészetét, munkásságát Bocskor Lóránt színművész, a Virtuózok rendezvényigazgatója méltatta a díjátadón. „Művész és ember– ez a kettősség válik jelentőssé Molnár Levente életművében, aki fiatal kora ellenére olyan teljesítményeket tudhat maga mögött, amelyek bárkinek egy egész életre elegendőek lennének.
Mint mindig mondja, szeretne olyan világban élni, ahol a kortárs kultúra az a nyelv, amit minden ember beszél. Hiteles, meggyőző erővel tudja képviselni ezt az egész világban, munkássága bizonyíték arra, hogy az igaz tehetség utat törhet magának" – méltatta Bocskor Lóránt a gyergyóremetei származású Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, baritont, aki rengeteg felkérést kap a világ első kategóriás operaházaiból. A méltatásban elhangzott, az énekes folyamatosan azon munkálkodik, hogy Erdélyt rácsatlakoztassa a világ komolyzenei vérkeringésére.
Molnár Levente Gyergyóremetén született 1983-ban, érettségi után, 18 évesen debütált az aradi Nemzeti Színházban, 21 évesen pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban játszott főszerepeket. Nemzetközi bemutatkozására 2007-ben a Cardiffi Énekversenyen került sor, ahol döntősként Carlo Rizzi vezényletével mutatkozott be. Egy évvel később már a londoni Covent Gardenben énekelt.
Az elmúlt években Berlinben, Bécsben, Bordeaux-ban, Münchenben, Londonban, Tokióban és Madridban is fellépett, dolgozott például Juan Diego Florez-szel és Rost Andreával, valamint Marco Armiliato, Ascher Fisch, Zubin Mehta és Kent Nagano világhírű karmesterekkel.
„Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék”
Márton Árpád csíkszeredai festőművész munkásságát Banner Zoltán művészettörténész, költő méltatta a díjátadón.
Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van. Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám. Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” – nyilatkozott a művész a héten a Liget.ro-nak az elismerésről.
Márton Árpád középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát (1964). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz.
Kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Olajban és olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejező erejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik.
A csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon: New York (1974), Barcelona (1976), Krakkó (1977), Nürnberg (1980), Washington (1988).
Magyar Örökség elismerésben részesült még Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata; Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek" mozgalom, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete; Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete; Gyóni Géza költészete és patriotizmusa. Krónika (Kolozsvár)

Az OTDT Arany Kitűző kitüntetésében részesült Dr. Tonk Márton egyetemi tanár
A kitüntetés átadására 2017. november 20-án a Magyar Tudományos Akadémián szervezett XXXIII. OTDK Záróünnepség keretében került sor.
Az OTDT Arany Kitűző az Országos Tudományos Diákköri Tanács Ügyvezető Elnökségének a TDK-t támogató, kiemelkedő munkásságot elismerő, a mozgalom szimbólumát megjelenítő kitüntetése, amely 2004-ben került megalapításra és első ízben odaítélésre. sapientia.ro

Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött.
No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk:
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
*
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és
4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.”
*
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is.
Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban.
De folytassuk Csorba Béla adataival.
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.”
*
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
*
Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)