Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”
A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták.
Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is.
Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból.
Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum.
Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen.
Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. 
A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is.
Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése.
Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni.
Murádin János Kristóf
Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Konferencia és kiállításmegnyitó a reformáció jegyében
Július 4-én, kedden egész napos programsorozattal emlékeztek meg Nagykárolyban a Reformáció 500 évfordulójáról, melyet a Károlyi Kastélyban szerveztek meg.
Az esemény egy konferencia, illetve egy, a témában szervezett kiállítás köré szerveződött. A programsorozat délelőtt indult, a gyülekező után a jelenlévők egy istentiszteleten vehettek részt, melyen Nt. Forró László főjegyző hirdette az igét. A folytatásban a köszöntések után került sor az első előadásra, melyet dr. Bara Júlia, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott „Gróf Károlyi Sándor és a reformátusok címmel”.
A nap második előadását dr. Szőcs Péter, a Szatmár Megyei Múzeum aligazgatója tartotta. Beszámolója révén a Szatmár megyei református templomok régészeti leleteiről tudhattak meg érdekességeket a résztvevők. Délben kikapcsolódásképpen különleges műsor várta a konferencia látogatóit, akik a Carmina Renascentia régi zene együttes előadását hallgathatták meg.
A kellemes dallamok után került sor a Reformációs kiállítás megnyitójára, melynek keretén belül dr. Szőcs Péter köszöntötte a résztvevőket. Kiemelte, hogy a kiállítás megtekintésekor a részletekre is figyeljenek a látogatók, hiszen a bemutatott tárgyak értékei innen látszanak leginkább: a terítők hímzéseire, az örvös munkákra, a nyomdai munkák kivitelezési módjára. A továbbiakban Felician Bob, a Szatmár megyei múzeum igazgatója szólalt fel, aki az 500 évvel ezelőtti események erdélyi vonatkozásairól beszélt, majd dr. Hágó Attila Nándor, a Városi Múzeum vezetője vette át a szót, és mutatta be pár mondatban a kiállítást.
A kiállítás első részében a régióból származó kegytárgyakat láthatunk, illetve egy összeállítás révén a reformáció történetét ismerhetjük meg. A második részben fotókat láthatunk, melyek a környező templomok alaprajzát, külsejét és belsejét mutatják be.
Az ünnepélyes megnyitó után sor került a konferencia harmadik, és egyben utolsó előadására, melyet Ft. Illyés Csaba esperes tartott az „A reformáció egy mai katolikus lelkész szemével” címmel.
Az egy napos programsorozat fórumbeszélgetéssel, majd svéd asztalos ebéddel zárult. Bagosi Andrea / szatmar.ro

Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro

Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZ
Kántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ.
Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták.
A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között.
Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek.
Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek.
Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés.
Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke.
1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke.
Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki.
Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen.
Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely)

Horthy Miklóst nem kell rehabilitálni
Folyamatos közéleti vita tárgyát képezi Horthy Miklós személye. A sokak által bűnösnek tartott kormányzó munkásságáról nincs egyetértés a történész szakmában. Raffay Ernő magyarországi történészt, nyugalmazott egyetemi tanárt Horthy Miklós megítéléséről kérdeztük.
– Nemcsak a Ceauşescu-rendszer Romániájában, hanem a kádári Magyarországon is a máig ható Horthy-kép rögzült sok ember gondolkodásában. A közbeszédben gyakran visszaköszön a „fasiszta-Horthy” jelző. Miért kezelte Horthy Miklóst közellenségként a kommunista történetírás?
– Magyarországon a közbeszédben ma is él, nem is kevés ember tudatában a negatív Horthy-kép. Ennek több oka van. Az 1945 után a választásokat elveszítő, azonban a szovjet megszálló hatóságok segítségével, erőszakkal hatalomra került – 1919-es gyökerű, önmagát kommunistának maszkírozó – baloldal a Horthy nevével fémjelzett korszakot megsemmisítendő ellenségének látta. Nem véletlenül, ugyanis 1920–1944 között a szó szoros értelmében üldözték a (csekély létszámú) hazai kommunistát. Sallait és Fürstöt, a két terroristát kivégezték, Rákosit és Vass Zoltánt fejenként 16 év börtönre ítélték. A Horthy-korszakban nemcsak belügyi, hanem szellemi irtóháború is zajlott az osztályharcos kommunizmus ellen. Ennek megfelelően a szovjet Vörös Hadsereg megszállásától (1944–1945) a Moszkvából hazajött (s szinte mindegyik szovjet titkosszolgálatnak dolgozó) kommunisták megkezdték a polgári- és nemzeti erők megsemmisítését és kivonását a (politikai) életből.
Az egész magyar politikai, oktatási- és sajtórendszert úgy alakították át, hogy az gyalázta a Horthy-korszakot. Ez 45 éven keresztül zajlott, és a baloldali (liberális és szocialista) körökben még most is folytatódik. Horthyról kizárólag elfogult, hazugságoktól és ügyes ferdítésektől sem mentes képet alkotnak ma is az állami egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián.
– A Tanácsköztársaság bukását követően, a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány az Antant támogatását élvezte. Az új hatalom mennyire törekedett a jogállamiság kialakítására, illetve az új kormányzó milyen mértékben hunyt szemet az önbíráskodás felett?
– Az 1919-es kommunista rombolás után – megtetézve a román, cseh és szerb megszállás rablásaival (pl. csak a román hadsereg mintegy 30 ezer vagon rabolt holmit vitt ki az országból) – stabilizálni kellett az országot. Elsőként a politikai stabilizációt, majd a gazdaságit (20-as évek), közben pedig (mivel nemcsak a háborút, hanem a békét is elveszítették a magyarok, jórészt a kommunisták és Károlyiék tevékenységének köszönhetően) a lelki stabilizációt kellett végrehajtani. Tény, hogy először volt a vörösterror, s erre adott válasz volt a magyar nemzeti erők visszavágása. Ez utóbbi nem terror volt, hanem a nemzet egészségesen maradt tagjainak/szervezeteinek jogos visszavágása (lásd Prohászka Ottokár püspök álláspontját). Tehát: nem kell vörösterrort bevezetni, és akkor nem lesz „fehérterror”. Horthy szerepe itt kimondottan pozitív: miután ténylegesen kezébe került a hatalom, leállította a durvább üldözéseket, éppen a mielőbbi normalizáció érdekében.
– A két világháború közötti Magyarország trianoni poraiból éledt újjá. Mai szemmel nézve mennyire nevezhető ez a két évtized gazdasági és szociális sikertörténetnek?
– A politikai megerősödés után (amit jórészt gróf Bethlen István hozott létre) a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében. Azzal a kivétellel, hogy az országban nem működhetett olyan politikai párt, amely az osztályharcra uszított. Ráadásul Bethlen a 20-as évek közepén jó kompromisszumot kötött a szociáldemokratákkal. A gazdasági konszolidáció a 20-as évek második felére stabilizálta a kapitalista gazdaság működését (a régi iparágak elérték az 1913-as termelékenységi szintet, új pénzt s új iparágakat hoztak létre: elektronikai ipar, vegyipar stb.). A Horthy-korszak teljesen új szociálpolitikát vezetett be: a dolgozók juttatásait az angol szociálpolitika sarkpontjaihoz mérték, de úgy, hogy a különféle juttatások százalékai nagyobbak voltak, mint Angliában. 1927–28-ban létrehozták az OTI-t (Országos Társadalombiztosítási Intézet), amely koordinálta a teljes szociálpolitikát. Az 1927/XXI. törvénycikk a kötelező betegségi- és balesetbiztosítási törvény az ipar és kereskedelem, a közlekedés dolgozóira, a háztartási alkalmazottakra és a különböző hivatalok (közjegyzői, ügyvédi irodák), az orvosi rendelők és a szerkesztőségek munkatárasaira vonatkozott. Eszerint az igényjogosultságot a monarchiabeli 20 hétről 52 hétre (!) emelték, úgy, hogy a táppénz a fizetés 55–75 százalékára nőtt (Angliában ez 18–32 között mozgott). Baleset esetén a dolgozó 60–66 százalékot kapott (Angliában 31–56-ot). 1928-ban az öregségi-, rokkantsági, özvegységi- és árvasági biztosításról szóló törvény hasonló szemlélettel kezelte a dolgozókat. 1920–1930 között országos lakásépítési program indult (nagyon sokan menekültek, természetesen lakás és pénz nélkül a megszállt területekről Magyarországra): 10 év alatt mintegy 290 ezer új ház és lakás épült; ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer lakosra jutó orvosok száma majdnem a duplájára, a kórházi ágyak száma 329-ről 467-re nőtt. Sokáig elmaradt azonban a mezőgazdasági munkások és a munkanélküliek biztosítása, a hitbizományi birtokok felülvizsgálata – tény, hogy a 30-as években ezekre nézve is történtek változtatások. Tehát: a horthysta kormányok komoly szociálpolitikai intézkedéseket hoztak – természetesen olyan arányban, ahogyan egy kirabolt és megcsonkított ország anyagi helyzete engedte.
– A Horthy-korszak egyik fő vezérfonalává vált Trianonban a magyarsággal elkövetett történelmi igazságtalanság jóvátétele, a revíziós politika. Mennyire volt ebben partner a magyar társadalom, a magyar pártok?
- A korszak mindegyik kormányának legfontosabb külpolitikai célja a területi revízió volt: visszavenni azt, ami a miénk. Megszállás alatt lévő magyar népcsoportok területi autonómiája eszébe sem jutott senkinek. Megítélésem szerint most is csak ez volna helyes álláspont. A magyar társadalom és az összes politikai párt egyetértett ezzel: senki nem mondott olyan vicceset – a politikai öngyilkosságot kockáztatva –, hogy mondjuk Kassa vagy Marosvásárhely környéke vívja ki a területi autonómiát: ez ugyanis az akkori felfogás szerint a megszálló ország határait stabilizálta volna. Az akkori magyarok pontosan tudták, hogy – a nagyhatalmi erőviszonyokat kihasználva – nagyobb az esélye a revíziónak, mint a megszálló akármelyik kormánytól, parlamenttől kivívott autonómiának. A Horthy-korszak magyar embere (mind Budapesten, mind Kolozsváron) egyetlen, egységes magyar etnikai és politikai nemzetben gondolkodott.
– Egyes történészek szerint a bécsi döntéssel visszaszerzett utódállamokban levő magyar területek elsősorban a német szövetségesnek köszönhetőek. Horthy mennyire volt Hitler megbízható szövetségese?
– Magyarországon háromféle történész létezik: szocialista (kommunista), liberális és konzervatív. Az első két irányzat (szocialista és liberális) történészei szerint Horthyék Hitlertől kapták vissza a területeket 1938–1941 között. Ez nem felel meg a valóságnak: a magyar kormányok kiváló diplomáciai tevékenységgel, helyenként katonai fenyegetéssel érték el a négyszeres határmódosítást. A részletes bizonyító tények leírására itt nincs tér, ám való igaz, hogy a történelem által akkor felkínált lehetőségeket a magyar kormányok ügyes politizálással és brutális haderőfejlesztéssel ki tudták használni. (Hasonló nagy lehetőségek adódtak volna 1999–2009 között, amikor egyetlen magyar kormány sem ismerte fel az adott lehetőségeket, pedig három utódállamból kettő fölbomlott.) Ami Horthy személyét illeti: 1920 után a Magyar Királyság harapófogóba került: Leninékkel ideológiai különbség, a szomszédos megszálló országokkal területi gondok, s az őket támogató nyugati hatalmakkal pedig ezek támogatása miatt nem lehetett politikai szövetséget kötni. Maradt az egyre erősebb Németország – ott meg az volt a baj, hogy Hitler a román olaj miatt inkább Romániát, mint Magyarországot támogatta. A magyar vezetés a II. bécsi döntés előtt éppen a Románia elleni katonai fenyegetéssel győzte meg Hitlert az erdélyi kérdés rendezéséről.
– A Horthy-korszak sokat vitatott része a kormányzó és a magyar zsidóság viszonya. A kormányzó idején jelentek meg a zsidótörvények, illetve hozzá köthető a vidéki zsidóság egy részének a deportálása. A háború után Horthyt nem állították bíróság elé. Nem volt ellene terhelő bizonyíték, vagy ebben más okok is közrejátszottak?
- – Szerintem Horthy, mint minden normális ember, nem szerette a Tanácsköztársaság gyilkosait, akik között aránytalanul sok volt a zsidó (az első népbiztosok közül 89,5 százalék zsidó, egy részük korábban szabadkőműves). Bethlen gróf tanácsára azonban az ország gazdasági konszolidációjához felhasználta a zsidó kézben lévő nagytőkét. Emiatt eltörölték a numerus clausust, s teret engedtek a hazai zsidó nagytőke további tevékenységének. A háború végén mind az amerikaiak, mind Sztálinék tudták, hogy Horthy nem bűnös, emiatt nem állították bíróság elé. Horthy 1944 kora nyarától sok hazai zsidót mentett meg annak ellenére, hogy politikai, sőt katonai hatóköre csökkent. E megmentett emberek és leszármazottaik 1945 után mind a mai napig sajnos gyalázzák a kormányzót.
– Magyarországon folyamatos viták vannak a szoborállítások ügyében. Miközben Horthynak vagy a hozzá hasonló jobboldali politikusoknak nem lehet szobrot állítani, az ország tele van kommunista múltú emberek szobraival. Mennyire jellemzi ez a kettős mérce a mai magyar történetírást?
– Ma sok magyar azt gondolja, ne bántsuk az egykori áldozatok itt élő leszármazottait, tehát ne állítsunk szobrot Horthynak sem. Aki ugyanis nem akar vagy nem mer szobrot állítani, az kimondatlanul is elfogadja a kormányzó bűnösségét. Ez helytelen álláspont, mivel Horthy a 20. század három legnagyobb magyarjának egyike. A megoldás az lehetne, hogy Horthy szobrot kapna az Országgyűlés előtti téren. Természetesen lovas szobrot. (Egyes Horthyt gúnyoló szegény kollégáimnál néha nem tudom eldönteni, Horthyt utálják-e jobban vagy a lovát.) Ez nem a kormányzó, hanem a szoborállítók számára jelentene megtiszteltetést. A magyarországi történetírás szellemileg katasztrofális helyzetben van: az MTA történészei között kizárólag liberális és szocialista (volt kommunista) történészek vannak. Amíg ők vannak ott (és az állami egyetemeken), addig Horthy megítélése változatlan marad.
– Lehet-e rehabilitálni Horthy Miklóst a maga eredményeivel és bűneivel együtt?
– Ez komoly és fontos kérdés. Nem is rehabilitálni kellene – hiszen őt semmilyen bíróság nem ítélte el, – hanem értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarországon honos népcsoport lehet a székely
Hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság (NVB) keddi ülésén.
A nemzetiségek jogairól szóló törvény értelmében nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. Jelenleg 13, az állam által elismert nemzetiség van Magyarországon: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.
A törvény szerint amennyiben további nemzetiség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel a feltételeknek, legalább ezer, magát ehhez a nemzetiséghez tartozónak valló, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkező magyar választópolgár kezdeményezheti a nemzetiség Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítását.
Ennek első lépéseként a kezdeményezők benyújtják a honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést az NVB-hez, amely azt formai szempontok alapján elbírálja. Az NVB keddi ülésén a kezdeményezést hitelesítette, a határozat jogerőre emelkedése után a kezdeményezőknek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjteniük.
Ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi, és amennyiben megvan a szükséges számú aláírás, az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) véleményét. Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Honosodás
Hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság. Magyarországon jelenleg 13, az állam által elismert nemzetiség van: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. A székely lehet a tizennegyedik, ha a sikerrel jár a választópolgári kezdeményezés.
Sokakat bizonyára kiráz a hideg, hiszen a román történészek legvérmesebb nacionalista vonalának képviselői már csaknem egy évszázada szajkózzák, hogy a magyar és a székely külön népcsoport lenne. A kisebbségek asszimilációját üdvösnek tekintő említett történészek szeme előtt ugyanis egyetlen dolog lebeg, így akarják megosztani a magyarokat, hogy számarányuk minél elenyészőbb legyen, és essenek el kisebbségi jogaiktól.
Romániában lefutottuk már többször ezt a meccset népszavazáskor, amikor a romániai magyar politikai pártok, a székelyföldi önkormányzati vezetők arra kérték az embereket, a cenzusnál ne székelyeknek vétessék magukat nyilvántartásba, mert ezzel a romániai magyar közösség önként, dalolva, maga állítja ki halotti bizonyítványát. A felhívásnak megvolt a foganatja, hiszen elenyészően voltak végül azok a büszke, dölyfös, közösségi felelősségtudattal nem rendelkező góbék, akik székelyeknek diktálták be magukat a népszámláláson.
Hasonló figurák állhatnak a magyarországi választópolgári kezdeményezés mögött is, hiszen mint tudjuk, az ostobaság, a hamis és önző kiválasztottság-tudat, nem utolsó sorban sorstársi gyűlölet határok fölött szabadon terjed, sajnos nem lehet palackba zárni. Egy ilyen kezdeményezés sikere azt jelentené, hogy Magyarországon elismernék hivatalosan a székely népcsoportot, amely tehát nemzeti kisebbség lenne.
Közvetlenül minket, romániai magyarokat nem érintene a dolog, de könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen orbitális marhaság mily lendületet adna a román nacionalistáknak, hogy bizonyítsák azt a csaknem egy évszázados fondorlatos elméletüket, miszerint a székelyek külön népcsoportot alkotnának. Nem hiányzik nekünk egy ilyen magyarországi kanyarral érkező örvütés, vannak sokkal értelmesebb és sürgősebb teendők, minthogy ostoba elméletek háttérbe szorítására pazaroljuk energiánkat.
Megnyugtató, hogy a választópolgári kezdeményezés csak akkor lehet sikeres, ha a Magyar Tudományos Akadémia és a magyar Országgyűlés is jóváhagyja. Utolsó szava mindenképpen a parlamentnek lesz, és nehezen tudom elképzelni, hogy a pesti törvényhozás hozzájárulna egy ilyen eszement kezdeményezés sikeréhez.
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)

Nem kérnek a megosztottságból: elítélik a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítását
Természetellenesnek, meggondolatlannak és nevetségesnek tartja a romániai magyar pártok és szervezetek vezetőinek többsége azt a polgári kezdeményezést, miszerint a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia Magyarországon.
Jobbára csodálkozást és döbbenetet váltott ki Erdélyben a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság (NVB) kedden hozott döntése, melynek alapján a testület hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést. Az NVB honlapja szerint a kezdeményezést bizonyos Váradi Barna nyújtotta be.
Megosztást szolgáló kezdeményezés
Az RMDSZ minden egyes népszámlálás alkalmával arra kérte a magyarokat, így a székelyföldieket is: vállalják magyarságukat „székely öntudatuk” mellett, hiszen a magyar közösség valós létszámától függ több olyan alapvető jog is, amely például az anyanyelv-használathoz kapcsolódik – válaszolta a szövetség sajtószolgálata lapunk kérdésére.
Bár az identitás szabad kinyilvánításának oldalán áll, a szövetség mégis arra figyelmeztet: a hasonló kezdeményezések következményei beláthatatlanok lehetnek.
Ebben annak veszélye is rejlik, hogy a román szélsőségesek – az „oszd meg és uralkodj elve” alapján – ismét bizonyítgatni kezdik: a székelyek külön kisebbséget alkotnak, a magyar közösség számaránya így Romániában nem is tehető 1,3 millióra. „Székely vagyok, de a magyar nemzeten belül nem vagyok kisebbség. A kezdeményezést nem támogatom” – hangsúlyozta érdeklődésünkre Kelemen Hunor szövetségi elnök a téma kapcsán.
Nem tartja hasznos kezdeményezésnek a magyarországi próbálkozást Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnöke sem. „Minden identitás a pozitív ismérvek mellett negatív tényezőkkel is jár, ilyen ez is. Mihelyt létezik Székelyföld, létezhet székely identitás is, csakhogy ez a népcsoport annyira integrálódott a magyar közösségbe, hogy meggondolatlan és felesleges ilyen kezdeményezésekbe fogni” – vélekedett Toró. A néppárti vezető emlékeztetett azokra a román megosztási kísérletekre, melyek ’89 után megerősödtek. Ilyen volt például a forradalom utáni első két népszámlálás metodológiája, mely külön entitásként tüntette fel a magyart és a székelyt.
Pozsony Ferenc néprajzkutató lapunktól értesült a hírről, amelynek hallatán nevetéssel reagált a kezdeményezésre. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső tagja kifejtette: ő is csak azt mondhatja, amit Egyed Ákos már rég megfogalmazott. A neves történész elmélete szerint a székelység már 1848–49-ben betagolódott a modern, polgári magyar nemzeti közösségbe. Utoljára Nicolae Ceauşescu próbálkozott a székelység kiragadásával a magyarság sorából, igyekezete azonban nem járt sikerrel” – mondta Pozsony Ferenc.
Már csak a jászok és a kunok hiányoznak
"Ilyen alapon a jászok és a kunok is alkothatnak külön népcsoportot” – reagált Váradi Barna kezdeményezésére Biró Zsolt. Bár meglepte a kezdeményezés, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy véli, a Székelyföldön is akadnak székelyebbek a székelyeknél. Ez a legutóbbi népszámláláson is kiderült, amikor egyesek mindenáron székelyként szerették volna bejegyeztetni magukat. Biró nem zárja ki azt sem, hogy egyes áttelepültek így próbálnának hasznot húzni a legközelebbi kisebbségi önkormányzati választásokon.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke természetellenesnek és abszurdnak tartja a felvetést. Ugyanakkor nem zárja ki a kívülről irányított provokáció lehetőségét sem. „A törvény szerint az a népcsoport számít hivatalosan elismert kisebbségnek Magyarország területén, amely a magyar nyelvtől és kultúrától eltérő nyelvet beszél és kultúrát képvisel, ugyanakkor legalább száz éve az ország jelenlegi határain belül él. Tudomásom szerint sem a bukovinai székelyek, sem a Ceauşescu-rendszerben áttelepültek vagy a zöld határon átszököttek nem élnek száz éve Magyarországon. Hogy a nyelvükről meg a kultúrájukról ne is beszéljünk!” – fejtette ki lapunknak az SZNT elnöke.
Izsák Balázs továbbá leszögezte: bárhol is élnének, a székelyek magyar identitásúak. „Aki székely Csíkban, székely Pesten is!”
Lényegesen különbözik a fentiek véleményétől Ráduly Róbert, az RMDSZ csíkszeredai polgármesterének álláspontja. Szerinte a Székelyföldön nagyon sok sors- és nemzettársában komoly igény mutatkozik arra, hogy magyar anyanyelvű székelynek vallja magát. Érvelése szerint az, aki Csíkban székelynek mondja magát, Magyarországon sem vallhatja másnak magát. Ha egyszer felkerülök a mennybe, és találkozok tősgyökeres székely nagyszüleimmel, hogyan magyarázzam meg nekik, hogy én elmagyarosodtam, már nem vagyok székely?” – kérdezett vissza Ráduly.
Az Országgyűlésé a végső szó
Amint arról a Krónika is beszámolt, a nemzetiségek jogairól szóló törvény értelmében nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Jelenleg tizenhárom, az állam által elismert nemzetiség van Magyarországon: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. A törvény szerint amennyiben további nemzetiség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel a feltételeknek, legalább ezer, magát ehhez a nemzetiséghez tartozónak valló, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkező magyar választópolgár kezdeményezheti a nemzetiség Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítását.
Ennek első lépéseként a kezdeményezők benyújtják a honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést az NVB-hez, amely azt formai szempon¬tok alapján elbírálja. Az NVB keddi ülésén a kezdeményezést hitelesítette, a határozat jogerőre emelkedése után a kezdeményezőknek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjteniük. Ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi, és amennyiben megvan a szükséges számú aláírás, az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia véleményét. Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról.
A választási bizottsághoz forduló Váradi Barnáról egyesek tudni vélik, hogy azonos azzal a Csibi Barnával, aki 2011 márciusában Csíkszereda központjában felakasztott egy Avram Iancut jelképező szalmabábut.
A Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alapítója „hőstettét” pedig a világhálón is közzétette. A férfi ellen két bűnvádi per is folyamatban van. 2015 decemberében idegengyűlöletre való felbujtásért és revizionista eszmék terjesztéséért állították bíróság elé, két hónappal korábban pedig rasszista, fasiszta és idegengyűlölő nézetek terjesztéséért. Az időközben Kárpátaljára telepedett és megházasodott férfi felvette felesége nevét, így lett belőle Váradi Barna. Az utóbbi időben többször is felbukkant szülővárosában, bizonyos források szerint pedig nemrég hazaköltözött.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

A székelyek mint magyarországi nemzeti kisebbség: kalandorság
Képzeljünk el egy olyan népszámlálási eredményt, amely szerint a magyarok száma Romániában 650 ezer. Nem ötven év múlva, hanem akár a következő cenzus nyomán, és nem természetes fogyás vagy kivándorlás nyomán. Hanem azért, mert a statisztikákban ugyancsak mintegy 600 000 főnyi székely is megjelenik.
A következmények meglehetősen súlyosak lennének, hiszen a magyar közösség hiába bizonygatná a valós tényeket hangoztatva, hogy a székelyek is magyarok, a statisztikai tények mégiscsak azt mutatnák, hogy két külön etnikumról van szó. Ami azt vonná maga után, hogy egyrészt elveszne a nyelvi és kulturális jogok jelentős része, másrészt lényegesen csökkennének a magyar közösség amúgy sem bivalyerős bel- és külföldi érdekérvényesítési képességei, és természetesen a román illetékesek mindent megtennének, hogy a székelyeket ne számítsák hozzá a világban élő összmagyarság létszámához.
Ez persze egyelőre negatív utópia, ugyanakkor könnyen megtörténhet, hogy egy magyarországi népszavazás nyomán előbb-utóbb akár ide is eljuthatunk. A Nemzeti Választási Bizottság ugyanis hitelesített egy olyan népszavazási kezdeményezést, amely arról szól, hogy a székelyeket ismerjék el honos magyarországi népcsoportnak. „Alulírottak kijelentjük, hogy a székely nemzetiséghez tartozónak valljuk magunkat!” – áll a kezdeményezésben, amelynek hivatalossá válásához elegendő ezer választópolgár támogató aláírása. Ezt követően ugyanakkor szükséges a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása is, majd az Országgyűlésé a végső döntés.
Az ügy eléggé furcsa, mi ugyanis eddig úgy tudtuk, hogy a székelyek sajátos kulturális hagyományaik és nyelvjárásuk mellett ugyanúgy a magyar nemzet részét képezik, mint a palócok vagy a matyók. Hiszen – amellett, hogy regionális és csoportidentitásuk vitathatatlan – magyarul beszélnek, és a székely identitáson túlmenően magyar identitással rendelkeznek, a magyar nemzet részének tekintik magukat. A mostani népszavazási kezdeményezés ezt az összetartozást torpedózná meg azáltal, hogy magyarországi „nemzetiséggé” degradálná a székelyeket.
Hogy ez kinek lenne jó, kérdéses, valahogy ugyanis nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy, a Székelyföldről Magyarországra költözött vagy székely származású magyar állampolgár számára kecsegtető jövőképet jelentene kisebbségivé válni úgy, hogy anyanyelve és kultúrája is magyar – bár persze mindenkit megillet a jog, hogy olyan nemzetiségűnek tekintsék, amilyennek vallja magát. Csakhogy jelenleg Magyarországon a székely nem számít nemzetiségnek.
Annál inkább Romániában. Ahol előfordult, hogy a népszámlálási íveken a választható nemzetiségek között a székely is szerepelt, hiába magyar anyanyelvűek és identitásúak a székelyek. A román hatóságok célja egyértelmű volt: ezáltal próbálták csapdába csalni azokat, akikben annyira túlbuzog a székely regionális öntudat, hogy – miközben bizonyára nem is mérik föl, mekkora baklövést követnek el – büszkén vallják magukat székelynek. Ezáltal pedig hivatalosan csökkentik a magyarok statisztikai létszámát.
Gondoljunk bele, mi történne Romániában, ha Magyarországon hivatalosan elismernék, hogy a székely a magyartól eltérő, önálló nemzetiség. Bár nem vagyunk jósok, el bírjuk képzelni, csak idő kérdése lenne, hogy a román illetékesek fölvessék: ha Budapest sem tartja magyarnak a székelyeket, akkor Bukarest miért tenné?
Amúgy is léteznek olyan hagymázas román történelmi képzelgések, amelyek szerint a székelyek ősei eredetileg románok voltak, csupán a „megszálló” magyarok magyarosították el őket erőszakkal. Úgyhogy ez jó alkalom lenne a székelyek „visszarománosítását” célzó mozgalom beindítására.
Ami akár azzal az abszurd helyzettel is együtt járhatna, hogy éppen a román hatóságok bátorítják a székely identitás és nemzetiség vállalását a népszámlálásokon is, éppen azért, hogy minél inkább csökkentsék a magyarok létszámát, és leválaszthassák a székely nemzetrészt a magyarokról. Miközben korlátoznák a magyar nyelvű oktatást a Székelyföldön – hiszen miért tanuljanak magyarul a székelyek, ha nem magyarok? Úgyhogy a budapesti népszavazási kezdeményezést veszélyes kalandorságnak tartjuk. Már csak azért is, mert feltételezhető kezdeményezője – akkor még más néven – hajtott már végre olyan akciót, amely öncélúságán túlmenően semmi egyébre nem volt jó, mint hogy a magyarok ellen hergelje a románokat.
Reményeink szerint azonban nem jut olyan szakaszba a történet, amely miatt aggódnunk kéne. Azt ugyanis nehezen tudjuk elképzelni, hogy az akadémia arra a következtetésre jut: jogos a felvetés, egy nemzetiséget ugyanis a hatályos törvény értelmében a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztet meg. Márpedig a székelyeknek saját nyelve – legalábbis eddigi tudomásunk szerint – nincs. Az üdvös tehát az lenne, ha a kezdeményezést még idejekorán elkaszálnák. Az ugyanis óriási kárt okozna a magyar nemzetnek és a magyar nemzet részét képező székelyeknek.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Trianon minden rossz gyűjtőneve
mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője
A magyar kormány titkos propaganda-főosztálya, amely aknamunkát folytat a román állam ellen, és támogatja a magyar szeparatista törekvéseket – nemrégiben így állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot a romániai sajtóban, mégpedig egy kolozsvári történészprofesszor vádaskodásai nyomán. A csoport a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatók számára kiírt Lendület-pályázatán nyert harmincmillió forintot a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek bővítésére. A munka vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk
– Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy propaganda-főosztály…
– Nézzen körbe, hárman dolgozunk ebben az irodában, de csak két szék van, és a bútorközbeszerzés is várat magára. Ha valaki azt gondolja, hogy veszélyt jelentünk a román állam egységére, akkor annál nagyon komoly gondok vannak, szerintem.
– Azt tudtuk, hogy a magyarok még nem tették túl magukat Trianonon, de hogy eszerint a románok sem, az furcsa. Főleg, hogy nemcsak politikusok álltak bele a vádaskodásba, hanem komoly tudósok is. Volt bármi előzménye ennek a kirohanásnak?
– Annyiban meglepődtem, hogy nem volt apropója. Nem mondtunk semmi csúnyát, nem jelent meg olyan, ami sértette volna a román nemzeti érzelmeket. Szerintem a történteket a román belpolitika felől közelítve lehet megérteni: több pénzt lehet szerezni bizonyos kutatásokra, ha elkezdik mutogatni, hogy a magyarok előrébb járnak. Bár a történteknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, azt megértettük, hogy ügyelnünk kell a kommunikációra, és bizonyos gyanúknak elébe kell mennünk.
Édesapám színházkritikus volt, 1985 és 1990 között ki volt tiltva Romániából. A gyerekkorom úgy telt, hogy csak keresztnéven mutatkozhattunk be a telefonba, vigyázni kellett, hogy mit mondunk, nehogy a kinti magyaroknak baja legyen belőle – harminc évvel később ugyanabba a folyóba lépünk bele. Ez szomorú.
– Milyen területekre fókuszál a kutatócsoport? Lehet még újat mondani Trianonról?
– Abban bízunk, hogy lehet. A kutatásunk első része a diplomáciai okmányok lefordítása, és szerkesztett kiadása – valószínűleg a közvélemény számára ez a legkevésbé érdekes. Ezen a téren az elmúlt három évtizedben is kemény munkát folytattak a történészek, mi erre is építünk. A francia diplomáciai dokumentumok megjelentek már magyarul, nagyon sokat tudunk az angol békeelőkészítésről is, de vannak olasz, amerikai, sőt japán dokumentumok is.
– Japán?
– Némiképp „ezoterikusnak” tűnik, de Japán – nagyhatalomként – jelen volt a békekonferencián, képviselői benne voltak az összes Magyarország sorsát meghatározó jóvátételi és határkijelölő bizottságban – viszont arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, hogy mit gondoltak rólunk. Mint ahogy a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv iratok is tartogathatnak újdonságokat.
A projekt második része az összeomlás és a magyar társadalom viszonyát vizsgálja. Itt szeretnénk egy picit túllépni a megszokott történeti elbeszéléseken, ugyanis az eddigi kutatásaim során feltűnt, hogy van számos olyan tényező, amely döntően meghatározta a korszak Magyarországát, mégsem kaptak elegendő figyelmet. Ilyen például a hadsereg kérdése. Tényleg szükséges volt-e a leszerelés, illetve mi lett volna, ha ez nem történik meg? Érdekes tényező a közellátás is, a szén például döntő momentum az egész kérdésben, hiszen fegyverként tudták használni.
A diplomáciai levelezésekben számtalanszor találkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a szénszállítmányt engedjék át a demarkációs vonalon, mert akkor más ügyben nyomást tudunk gyakorolni a magyar kormányra. De az országon belül is nagy volt a szén jelentősége: a debreceni önkormányzat a ’20-as évek elején azzal zsarolta a kormányt, illetve az illetékes kormánybiztost, hogy ha nem adnak elég szenet, akkor nem tudják fűteni a városi téglagyárat, így nem tudnak házakat építeni, pedig a menekültek már most is tüntetnek az utcán, és feltörik az üresen maradt lakásokat.
A közellátás szerepére utal Teleki Pál egyik levele is, amelyet 1920 áprilisában írt haza Párizsból, amikor már kinevezték külügyminiszternek, de még kint volt a békedelegációval. Ebben úgy fogalmaz: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” De ugyanígy fontos téma a közegészségügy vagy a menekültkérdés is.
A harmadik pillérben a határok megszilárdulását vizsgáljuk: mit veszítettünk, hogyan változott meg a határmenti települések gazdasága, hogyan vette át például a csempészet a korábbi legális kereskedelem helyét. De érdekes kérdés, hogy miként alakult át az emberek fejében a mentális térkép, házasodnak-e például továbbra is a szomszéd faluból, ha a határ közéjük esett.
Sebestyén István / hetek.hu

Szervezkedő amerikás székelyek: a tengerentúlról származik a honossá nyilvánítás ötlete
A székely önrendelkezés kinyilvánítása, a függetlenedés a hosszú távú célja az Egyesült Államokban létrehozott Székelyek Világszövetsége nemrég nyilvánosságot kapott kezdeményezésének, miszerint nyilvánítsák honos népcsoporttá Magyarországon a székelyt.
Magyarországon kívül más országokban – többek között Romániában –, továbbá az ENSZ-ben is őshonos népcsoportként ismertetné el a székelyeket az Amerikában működő Székelyek Világszövetsége. Noha – mint azt lapunkban nemrég megírtuk – a budapesti Nemzeti Választási Bizottságnál (NVB) a Székely Gárda alapítója, az Avram Iancut ábrázoló bábut felakasztó csíkszeredai Csibi Barna terjesztette be a kezdeményezést, valójában az Egyesült Államokban élő székelyek által létrehozott civil szervezettől ered az ötlet, hogy a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia az anyaországban.
A Székelyek Világszövetségének elnöke, a Dallasban élő András Mihály a napokban két magyarországi hírportálnak is nyilatkozott az akcióról, amelynek sikeréhez össze kell gyűjteniük ezer támogató aláírást, a Magyar Tudományos Akadémiának is véleményt kell mondani az ügyben, végül pedig az Országgyűlés szavaz a kérdésről.
De mi a célja a tengerentúli alakulatnak a székelyek őshonossá nyilvánításával? András szerint a kérdés – amelynek hitelesítését egyébként az NVB korábban kétszer is elutasította – alkalmas arra, hogy székely furfanggal színvallásra kényszerítse a magyar politikai erőket és a budapesti kormányt, mennyire támogatják „a székelyügyet”.
„Ha elfogadja a parlament, ha nem, nekünk, székelyeknek jó. Ha nem fogadják el, majd beszélgetünk. És meglássuk 2018-ban, hogy akkor ki az, aki rájuk fog szavazni. És akkor megyünk a törvényszékre is, hogy vegyék le a székely zászlót a Parlamentről, mert akkor ők nem képviselnek minket!” – nyilatkozta az Indexnek a csíkszeredai származású András Mihály, aki az Azonnali.hu portálnak cáfolta, hogy indulni szeretnének a magyarországi választáson.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Semjén: a székelyek magyarok
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint káros és veszélyes az a kezdeményezés, ami a székelységet a magyar nemzettől különböző nemzetiségként akarja meghatározni. Semjén Zsolt az MTI-nek nyilatkozva hétfőn kijelentette: a székelyek magyarok.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a kezdeményezéssel összefüggésben kiemelte: a leghatározottabban ellenzi, ez egy káros és veszélyes lépés. A székelyek magyarok, s ilyen alapon a palócoktól kezdve más magyar nemzetrészekkel is meg lehetne osztani a magyarságot.
Hozzátette: a kezdeményezés jó szándékú, de teljes hozzá nem értés alapján történt vagy sokkal rosszabb, hiszen a román politikának mindig is célja volt annak elérése, hogy sem a csángók, sem a székelyek nem magyarok.
Kiemelte: a kezdeményezés ellentétes a történelmi valósággal és a magyar nemzeti érdekekkel egyaránt. A Nemzeti Választási Bizottság július 25-én hitelesítette a székelyek Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést.
A határozat jogerőre emelkedése után a kezdeményezőknek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjteniük. Ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi, és amennyiben megvan a szükséges számú aláírás, az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) véleményét.
Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról.
MTI; Erdély.ma

Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége
Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.
Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.
Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.
A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.
A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…
Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.
Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.
Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.
Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.
Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.
Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)
Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.
Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt.
Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”
Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár)

Külhoni Magyarságért Díjat vett át Kolozsváron Horváth Anna, Kató Béla és Tamási Zsolt
Az államalapítás ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nevében Pótápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár átadta a Külhöni Magyarságért Díj elismeréseket az erdélyi díjazottaknak a kolozsvári főkonzulátuson. Horváth Anna, a kincses város volt alpolgármestere, Kató Béla püspök és Tamási Zsolt József történész részesültek a kitüntetésben.
Pótápi Árpád János államtitkár Dobó István gondolataival kezdte beszédét, miszerint „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Az elöljáró szerint ma is ez nemzeti megmaradásunk legnagyobb titka. A magyarok ereje soha nem a fegyverekben, a lélekszám fölényében vagy a haragos gondolatokban rejlett, hanem a lélekben, magyarázta.
„A Külhoni Magyarságért Díj elnyerői a tavalyi és az idei évben is olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, magyarságukat vállalva tették azt, ami rájuk bizatott” – mondta az államtitkár. Hozzátette, a közösség sikerét soha nem a győzelemben, hanem a helytállásban kell mérni.
„Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak a magyarságért” – szólt a díjazottakról, akiket arról biztosított, hogy nincsenek egyedül a küzdőtéren. Pál apostol üzenetével zárta köszöntőjét, eképpen: „üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.”
Horváth Anna laudációjában elhangzott: a csíkszeredai születésű, jogász és közgazdász végzettségű díjazott egy olyan család leszármazottja, amelyben a köz szolgálatának hagyománya nemzedékről nemzedékre szállt, Nagy Benedek 1956-os elítélt gyermeke. Doktori fokozatot földrajz szakon szerzett. Egyetemi éveiben Magyarország Bukaresti Nagykövetségén fordítóként dolgozott, első munkahelyét a román kormány 1997-ben létrehozott Kisebbségvédelmi Hivatalában szerezte. 2007-ben államtitkárnak nevezték ki, 2012–2016 között Kolozsvár alpolgármestere volt, a tisztségről 2017-ben lemondott, miután befolyással való űzérkedéssel vádolták. 2015 óta a Kolozsvári RMDSZ elnöke. Munkássága során bebizonyította: a nehezen értelmezhető törvénykezések ellenére sem szabad meghátrálni.
Kató Béla püspök Barátoson született, a teológia elvégzése után ugyanitt teljesített szolgálatot. A laudációban úgy fogalmaztak, a nemzetpolitika ő maga, hiszen hitelesen képviseli mindazt, amit nemzetpolitikának nevezünk. Elhangzott: minden erdélyi városban ott látjuk a püspök úr keze nyomát, de ő maga azt vallja, hogy az épületek semmit sem érnek, ha nincs, aki élettel megtöltse azokat. Lelkészi szolgálatának nagy részét Illyefalván töltötte. A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és az Illyefalvi Gyermekfalu megalapítója. Abban hisz, hogy csak a közösségi élmény tarthatja itthon az erdélyi magyarokat.
Tamási Zsolt József történelem szakon szerzett diplomát, a BBTE és a marosvásárhelyi Sapientia EMTE óraadójaként is dolgozott. 2015 óta a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum címzetes tanára és igazgatója, oktatásszervezőként és vallásoktatási módszertanosként is tevékenykedett. 2016-ban a Korrupcióellenes ügyészség hatósági felügyelet alá helyezte, azt kifogásolva, hogy annak ellenére járult hozzá a líceum működéséhez, hogy tudta, az intézmény nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az MTA és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja is volt. „Elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány és az oktatás területén” – összegeztek a laudációban.
Tasi Annabella / maszol.ro

Kiosztották a Fényes Elek-díjakat
Huszonharmadik alkalommal rendezték meg a Partiumi Honismereti Konferenciát a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében.
A szeptember 1-3 között megrendezett nagyszabású esemény pénteken délelőtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) új székhelyén a köszöntőkkel kezdődött. Áhitatot mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke a Példabeszédekből vett igerész alapján, míg Fodor József, a nagyváradi római katolikus püspökség vikáriusa Ferenc pápának a teremtett világ világnapjára írt üzenetéből idézett. A megjelenteket köszöntötte többek között dr. Pálfi József, a PKE rektora, aki felidézte azt, hogy a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írtak alá, aminek alapja az, hogy mindkét intézménynek van közös érdeke, méghozzá a Partium és a Bánság értékeinek a felvállalása. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke köszöntőjében elmondta: ma már semmi sem természetes Nagyváradon, „a szép ünnepeink ellenére nap mint nap meg kell küzdenünk azért, hogy otthon érezzük magunkat”- fogalmazott, majd a konferenciára utalva kijelentette: „minden ilyen típusú rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatnunk kell.” Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntőjében elmondta: egy közösséget meghatároz az, hogy milyen közösségi hálózattal rendelkezik, a PBMET egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Kiemelte továbbá, hogy a PBMET nemcsak a Partiumban és a Bánságban, de az egész Kárpát-medencében össze tudta fogni azokat, akik helyben dolgoznak és feltárják a helyi értékeket. „Dukrét Géza és a PMBET igazi műhelyt hozott létre: a vidéken zajló kutatómunka professzionalizációja ment végbe, folyamatos fejlődés figyelhető meg” – emelte ki a politikus.
Aprómunka
Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke úgy ítélte meg köszöntőjében, hogy a PBMET az aprómunkát végzi el, ami nagyon fontos, hiszen az egyetemi központok nem tudják elvégezni azt a kutatómunkát, amit helyi lelkész, a helyi tanító vagy más helyi kutatók képesek és el akarnak végezni, és az így összegyűlő munka maradandó értéket képvisel. „A PBMET és az általa elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek” – fogalmazott Gaál György. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke néhány magyarországi példa megemlítése kapcsán kijelentette: „avatni szeretünk, karbantartani nem” aláhúzva ezzel azt, hogy nagyon fontos megóvni és megőrizni épített örökségünket. Fontos továbbá, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvben megjelenjenek, mert az biztosan hozzáférhető, míg az internet sokszor bizonytalan és nem hiteles információ forrás.
Fényes Elek-díjak
A köszöntők után osztották ki a Fényes Elek-díjakat. Az első díjazott Berecz Gábor volt. Mint az a méltatásból kiderült, Berecz Gábor az 1990-nen újjáalakított aradi Kölcsey Egyesületben töltött be vezető tisztséget, mely egyesületnek jelenleg az elnöke. 2003-tól az újraalapított Havi Szemle, majd 3Havi Szemle művelődési folyóirat új sorozatának szerkesztőjeként tevékenykedett, éveken keresztül közölt címertani ismertetéseket Arad megye településeinek a pecsétjeiről. A másik díjazott Gaál György, akinek érdemeit Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum Egyesület leköszönő választmányi tagja méltatatta, többek között kiemelve, hogy az 1948-ban született Gaál György már diákkorában az irodalomtörténettel jegyezte el magát, egyetemi évei alatt részt vett a Gaál Gábor Irodalmi Kör működésében, és az akkor alakult háromnyelvű, magyar, román, német kulturális diáklap, az Echinox magyar oldalának a szerkesztésében. Az egyetem után tanár lett, 1980-ban védte meg doktori disszertációját, 1985-től a középiskolai tanári munkájával párhuzamosan az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet tanára lett nyugdíjazásáig. Irodalomtörténeti munkásságán kívül számos könyve és tanulmánya foglalkozik tudomány- és oktatástörténettel, és kiemelkedő a helytörténeti munkássága is: már az 1970-es évektől behatóan foglalkozott a Házsongárdi temető történetével, de visszatérő helytörténeti témája maga Kolozsvár, amelynek számos tanulmányt, könyvfejezetet, később pedig önálló köteteket is szentelt. 1990-ben alapítója, alelnöke, majd elnöke a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak, a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöke, az Erdély Múzeum-Egyesület nagyválasztmányi tagja, az MTA köztestületi tagja. Munkásságát számos elismerés igazolja, többek között a Romániai Írószövetség díjai (1999, 2004, 2009), az Erdélyi Múzeum-Egyesület helytörténeti pályázatának a díja (1991), a Spielmann József Orvostörténeti Díj (2009); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-díja (2004); a Magyar Kultúra Lovagja (2007), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012). Az ünnepi momentum után az ebédszünetig a plenáris ülés zajlott le, a jelenlevők három előadást hallgattak meg: a Bélfenyéri Tamásét Szent László törénykönyveiről, a dr. Pálfi Józsefét a Váradi Bibliáról és az Olasz Angéláét a Kárpát-medencében fellelhető Szent László emlékekről.
Pap István / erdon.ro

Kölcsey-kultusz Szatmár megyében
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonómia és egészség párhuzamai
Közigazgatás-önigazgatás, autonómiatípusok Európában címmel tartott előadásokat Maros megye több településén Bácsfainé dr. Hévizi Józsa budapesti történelemtanár, történész, az Erdélyi Szövetség elnöke, az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című könyv szerzője (Püski Kiadó, Budapest, 2001)
Tartalmas, ismeretekkel felvértezett és tanulságos értekezése során a finnországi svédek, Dél-Tirolban élő németek és olaszok, vallonok és flamandok, svájci és spanyolországi etnikumok, skótok, korzikaiak, írek, szorbok önállóságra való törekvéseiről és eredményeiről beszélt. De szóba került Koszovó, Gagauzia, a magyarországi történelmi valóság és nyilván a romániai magyarság, azon belül a Székelyföld sajátos helyzete is. Az előadás végén biztatóul szolgált, hogy az ENSZ közgyűlése által éppen tíz évvel ezelőtt, 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”
Az előadások elsődleges céljaként szolgált az autonómia szellemiségének és gyakorlatának a népszerűsítése kevésbé politikai, inkább szakmai, gyakorlati szempontok alapján. Másodsorban az autonómiaküzdelem erdélyi áldozataira emlékeztünk. Szervezőként, résztvevőként és az autonómia elkötelezett híveként az esemény kapcsán megfogalmazott következtetéseimet foglalom össze. A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent (az egyén önállóságát), az autonómiát, vagyis az egészséget azonban megzavarhatja a lét túlzott medikalizációja. Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk – és gyakoroljuk is –, miközben a politikának az lenne a célja, hogy – az egészség megrendülésének analógiájára – orvosolja az általa képviselt közösség önállóságát biztosító féltételek megrendülését. Sajnos a gyakorlatban a politikai érdekek sokszor felülírják a személyi, közösségi érdekeket. Örvendetes tény, hogy a – korántsem felhőtlen – nemzeti összetartozás jegyében magyar politikai egyetértés létezik mind a határokon innen, mind azokon túl a kisebbségben élő határon túli magyarságnak biztosított autonómia szükségességéről. Úgy tűnik, hogy közösen és külön-külön ráébredtünk arra, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás, a pozitív és követendő példák erre biztatnak. Ugyanakkor az autonómia különböző formáinak gyakorlati megvalósításában, a kivívott jogok megtartásában leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) korábbi párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről. Kós Károlynak Erdély, a Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek, mint közel száz évvel ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (...) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...” A működőképes autonómiamegnyilvánulások elérésének és fenntartásának az abszolút feltétele a mennyiségileg szaporodó és minőségi értékeket felmutató célközönség léte. Ezért minduntalan tudatosítani kell, hogy fennmaradásunk érdekében létkérdés a népesedési mutatók javítása. Ugyanakkor hiszem, és vallom, hogy a gyermekvállalás mellett a tulajdonjog megtartása és gyarapítása, a gazdasági potenciál növelése és a jólétből fakadó adományozás bármely közösség számára alapvető megtartó erő, a szülőföldön való boldogulást szolgálja. Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.” Utóirat Személyes megjegyzésemnek kell hangot adnom: az előadáson megjelent alig kéttucatnyi marosvásárhelyi érdeklődő köréből nemcsak a politikusok, hanem a történelemtanárok is hiányoztak, sőt a sajtó is hiányosan képviseltette magát. Utóbb az egyik újságíró azzal magyarázta távollétét, hogy a lap főszerkesztőjével kellett volna egyeztetni. Kérdem én: az annyira áhított autonómia jegyében?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. kronika.ro

Marosnémetin folytatódott a reneszánsz kastélyfesztivál
Marosnémetin a Gyulay Ferenc kastélyban folytatódott szerda este a VIII. Reneszánsz kastélyfesztivál. A Dél-Erdélyért Kulturális Társaság képviselői tekintettel a szép számban megjelent többségi közönségre, román nyelven ismertették célkitűzéseiket, 10 éves tevékenységüket és felkérték a kastély tulajdonosait, Tholdy Horváth Pétert és Évát, hogy két nyelven mutassák be a különleges szépségű épület történetét.
A 17. század derekán Gyulay Ferenc dévai várkapitány által emelt reneszánsz kastélyt, két évszázaddal később gróf Gyulay Lajos építette át klasszicista stílusban. Az ő nevéhez fűződik a hatalmas kastélypark kialakítása is. A kastély oldalágon öröklődött gr. Kuun Géza orientalista tudósra, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökére, az erdélyi Református Egyház főgondnokára, aki fantasztikus tudományos munkássága kapcsán számtalan neves tudóst látott vendégül Marosnémetin. Az öröklődés szintén oldalágon folytatódott és a múlt századforduló táján eladásra került a kastély. Ekkor vásárolta meg a Petricsevics-Horváth-Tholdy család, akiknek az államosítás nyomán kellett elhagyniuk birtokukat. A gyönyörű műemléképületben ezt követően termelőszövetkezeti irodák, kocsma, falusi bolt működött.
Az 1989-es fordulat nyomán történő restituciós folyamat idején a hajdani tulajdonos unokája, Tholdy Horváth Péter Ausztráliából jött haza visszaszerezni családja birtokát. Jelenleg az ő tulajdonát képezi a kastély és a hajdani birtok egy része. Az épületet apró lépésekkel igyekszik felújítani. A belső terek már nagyszerű helyszínként szolgálnak különböző kulturális rendezvényeknek, de szakmai konferenciák, családi, közösségi események szervezésére, sőt szálláshelyként is alkalmas az épület.
A kastélyismertetést követően a közel 30 esztendős múlttal bíró baróti Kájoni Consort Régizene-együttes lépett színpadra. Rövid bemutatkozásukból kiderült, az eredetileg kikapcsolódás végett zenélő társaság az évek folyamán komoly régizenei repertoárt dolgozott ki, játszott el számos kulturális, jótékonysági rendezvényen, fesztiválokon, történelmi megemlékezéseken, stb. 2011 óta rendszeres szervezői az olaszteleki Régizene találkozónak, melynek a nemrég rendbetett Daniel-kastély biztosít teret. Marosnémetin egyházi zenével indították műsorukat, majd a középkori Európa világi zenéjéből nyújtottak ízelítőt, a 13. századtól indulva, a 17. századig kalauzolták hallgatóságukat. Külön vastapsot kaptak Johannes Honterus brassói származású humanista polihisztor, reformátor, pedagógus művei, a baróti zenekar által előadott latin ódák, melyeket a szerző diákjai kedvéért zenésített meg.
A Kájoni Consort által megteremtett korabeli hangulatot a kolozsvári Amaryllis Zene- és Táncegyüttes előadása fokozta. Az elegáns virág nevétől ihletett Amaryllis 1993-ban alakult, aktív részesévé válva a kolozsvári művelődési életnek. Nevéhez fűződik a kolozsvári Mátyás Napok megszervezése is. Az évek folyamán köreiből nőtt ki a Passamezzo Táncegyüttes. Az alapító tagok tavaly élesztették fel az eredeti Amaryllist és fiatalok bevonásával újraindították a zenekart, valamint a táncegyüttest. Szabó Anikó táncoktató vezetésével korhű zenére és koreográfiákra építik előadásaikat. Marosnémetin a középkorban népszerű kontratáncokkal örvendeztették meg a közönséget.
A rendezvényen jelen voltak a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum nyolcadikos diákjai is, akik az Örökségőrző program keretében tavaly fogadták örökbe a marosnémeti Gyulay-kastélyt. E hét elején lelkesen segédkeztek a múlt heti viharok idején megrongált kastélykert kitakarításában, szerdán pedig süteménnyel kedveskedtek az est vendégeinek. Nyugati Jelen (Arad)

Határon túli magyar fiatalok: a pénztelenség és a munkanélküliség a legfontosabb problémájuk
Ezt a korosztályt nehéz ugyanazokkal az identitásra és etnikumra kihegyezett diskurzusokkal megszólítani
Kerekasztal-beszélgetést szervezett Budapesten a Mathias Corvinus Collegium a kárpát-medencei magyar ifjúságról. Milyen a határon túli magyar fiatalok értékvilága, politikai részvétele, vallásossága? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vizsgált az MTA és a Mathias Corvinus Collegium GeneZYs 2015 nevet viselő kutatása, amelynek eredményeit tavaly januárban ismertették először. Zsigmond Csilla, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány budapesti ügyvezetője és a Genezys 2015 kutatást végző kutatócsoport tagja Sokszínű Ifjúság című előadásában magáról a kutatásról, és az eredményeket tárgyaló, most megjelenő könyvről beszélt. A GeneZYs 2015 célcsoportja a 15-29 év közötti fiatalok voltak, a módszertan egy kvótás mintavétel volt, amely korra, végzettségre, településtípusra nézve reprezentatív volt. Személyes megkereséssel 2700 fő vett részt a felmérésben. A kutatásra azért volt szükség, mert kárpát-medencei viszonylatban csak 2001-ben készült hasonló (MOZAIK 2001) szociológiai felmérés – mondta Zsigmond Csilla. A GeneZYs 2015 néhány fő témaköre a társadalmi mobilitás, az oktatási részvétel, gyerekvállalási hajlandóság, munkaerőpiaci életút, vallásosság, előítéletek, szabadidő-használat, migrációs hajlandóság voltak. A médiahasználatot és a digitális tájkép elkészítését emelte még ki Zsigmond a témakörökből, hiszen az elmúlt évekből igen kevés fogódzó volt. Az első eredmények közül a nemzethez tartozás kérdésében van lényeges eltérés a 2016-os Magyar Ifjúságkutatás gyorsjelentésének adataihoz képest. A kisebbségben élő magyarok részét képezik-e a magyar nemzetnek kérdésben három ország esetében csak 3-5%os eltérés volt mérhető, viszont Szlovákia esetében 86%-ról mindez 67%-ra esett vissza. Nem tudjuk a Magyar Ifjúságkutatás pontos módszertanát, mindenesetre ennek a 21%-os eltérésnek a vizsgálata új szakmai beszélgetések elindítására adhat okot – fejtette ki Zsigmond. A GeneZYs 2015 kutatásban az a kérdés is megjelent, hogy a kisebbségi magyarság részét képezi-e a többségi nemzetnek. Itt viszont azt láthatjuk, hogy a szlovákiai magyarok azok, akik legkisebb arányban gondolják azt, hogy a szlovákiai magyarok a szlovák nemzet részét képezik.
A pénztelenség és a munkanélküliség, vagyis a létfenntartáshoz szükséges problémák azok, amelyek mind a négy régióban (Erdély, Szlovákia, Kárpátalja és Vajdaság) a fiatalok számára a legfontosabbnak bizonyultak. Zsigmond Csilla szerint ez jelzésértékű lehetne a politikum számára is, hogy ezt a korosztályt nehéz ugyanazokkal az identitásra és etnikumra kihegyezett diskurzusokkal megszólítani, hiszen nem ezek azok a témák, amelyek őket érdeklik. Amikor értékekről van szó, akkor pedig sokkal fontosabb a család, a barátok és ismerősök, mint a közösségi élet problémái. Illetve az adatokból az is kiderül, hogy az anyanyelven való továbbtanulást sem sorolták feltétlenül előre a problémák között. Zsigmond szerint kérdés lehet, hogy Kárpátalján az elfogadott ukrán oktatási törvény mennyire változtatja ezt meg az ott élőkben.
Erdélyben a fiatalok többsége rugalmasabb munkaidőt, de alacsonyabb fizetést választana, derül ki az első eredményekből. Ezzel szemben a többi régióban inkább a magas fizetést és a kötött munkaidőt választanák a fiatalok.
A könnyű drogok használata területén belül is megfigyelhető a régiók közötti különbség. Míg Vajdaságban a fiatalok körülbelül fele kipróbált valamilyen könnyű drogot, addig Kárpátalján vagy Erdélyben csak a megkérdezettek 20%-a állítja ezt.
A határon túli fiatalság tekintetében hangsúlyosabb a jobbra tolódás, mint a magyarországi fiatalok esetében. Az önmagukat leginkább jobboldalinak vallóak a szlovákiai magyarok, a legkevésbé a vajdaságiak. Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy miben áll a határon túli magyarok jobboldalisága, akkor azt mondhatjuk, hogy a szlovákiai magyarok esetében a legerősebben jellemző a másság elutasítása. Ez leginkább a homoszexuálisok illetve a kábítószerhasználók ellen irányul, ugyanakkor nem gondolják azt, hogy az általános rossz gazdasági helyzet az ifjúságra veszélyt jelentene, és az átlagosnál jobban rokonszenveznek az oroszokkal.
A vajdasági magyar fiatalok esetében a fiatalok jobboldalisága leginkább abban mérhető, hogy kevésbé preferálják az alkotó szabadidőt, mint önmagukat kevésbé jobboldalinak valló társaik. Fontosabb számukra a cselekvő magyarság, azaz a magyar pártra való szavazás, és a magyar nyelven való tanulás. Az erdélyi, önmagukat jobboldalinak valló fiatalokra kevésbé jellemző az önállóság, pozitívabb a saját csoport, illetve a határon túli többi magyar csoport megítélése, valamint egyértelműen negatívabban viszonyulnak a többségi nemzethez.
Az adatokból azt láthatjuk még, hogy a liberális nyitottság elsősorban a vajdasági magyarokra jellemző, őket követik a szlovákiai magyarok, az erdélyi magyarokra közepes szinten jellemző, a kárpátaljaiakra pedig egyáltalán nem. Azok akik politikai attitűdjüket tekintve liberálisabbak, azokra egyúttal jellemző a felnőtt világgal szembeni erősebb oppozíció is. Szlovákiai és erdélyi fiatalok esetében ez a vallási, illetve a politikai vezetőkkel szembeni ellenszenvben nyilvánul meg. A szociális biztonságot pedig elsősorban a kárpátaljai és az erdélyi fiatalok preferálják, és elutasítás a vajdasági és a szlovákiai magyarok esetében mutatkozik.
Ha egy síkon szeretnénk elhelyezni a különböző régiók fiataljait, akkor a két ellentétes végpontnak Vajdaságot illetve Kárpátalját mondhatjuk. A kárpátaljaiak egy erősen hagyományos értékrendet képviselve, míg a vajdasági egy jóval nyitottabb értékrendet támogatva. A vajdasági fiatalokhoz közel helyezkednek el a szlovákiai fiatalok. Az erdélyi fiatalság esetében pedig, több kérdésben inkább közelítenek a vajdasági fiatalok által adott válaszokhoz, viszont számos kérdésben pedig a sokkal hagyományosabb értékrendet képviselik.
Migráció szempontjából lényeges különbségek vannak a régiók között. Erdély esetében létező trend Magyarország, de általánosságban nagyobb többségben mennek Nyugat-Európába – mondta el Orbán Balázs, a Migrációkutató Intézet főigazgatója az előadás után tartott Változásban. Beszélgetés a Kárpát-medencei magyar ifjúságról című kerekasztal-beszélgetés keretében. Szerinte Magyarország gravitációs ereje csökkent, ez a környező országok gazdasági felzárkózásának tudható be. Kárpátalján még mindig Magyarországra való költözési hajlam.
Orbán Balázs szerint a nemzetpolitikában gondolkodók körében mára konszenzus van arról, hogy nem jó folyamat az, hogy a határon túli fiatalok szülőhelyükről elvándorolnak, még akkor is, ha adott esetben Magyarországról van szó. Cél tehát így az lehet, hogy az adott régiók magyarságmegtartó képességet növeljük. Megemlítette továbbá azt is, hogy a kettős állampolgárság egyrészről segíti a magyarság megmaradását, de ezzel együtt az elszívó erőt növelte. Orbán Balázs szerint a magyar nemzetpolitika akkor lesz erős, ha egy gazdasági lábat is növeszt magának. Nem elég etnikai illetve kulturális folyamatokat elindítani. Akkor lesz Kolozsváron vagy Pozsonyban jó magyarnak lenni, ha gazdasági szempontból is megéri magyarnak lenni. A nemzetpolitikának így nemcsak kulturális és etnikai, hanem gazdasági kérdéssé is kell válnia.
Ha Magyarország nem versenyképes, akár a környező országok tekintetében is, akkor nincs sok esély – tette hozzá Talpas Botond, az Igen tessék! Egyesület elnöke. Szerinte először a környező országokban kell Magyarországnak teljesítenie ahhoz, hogy EU-ban is versenyképes legyen. Talpas kiemelte még az internet, illetve a kommunikáció fejlődését, amely segíti a magyar nyelv használatát a kisebbségben. A határon túli magyarság sokkal inkább informált a magyar közéletet illetően, mint eddig volt. Szerinte érdekes dolog lesz az, amikor felnő az a generáció, aki ugyanazokat a médiaorgánumokat fogyasztotta fiatalkorában, mint az anyaországi fiatalság.
A kerekasztal-beszélgetésen kitértek az elfogadott ukrán oktatási törvényre is. Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint a 2015-ös kárpátaljai tendencia megváltozott, akkor a magyar fiatalok jelentős része a többségi nyelvű tanintézményekben vett részt oktatásban. Ma a magyarul tanulók százalékos aránya megnőtt. Jelenleg a felsőfokú oktatásban is körülbelül fele-fele arányban tanulnak kisebbségi illetve többségi nyelveken. Ha a jelenlegi oktatási törvény így marad, az a kárpátaljai magyarság teljes asszimilációját jelentheti. Papp Z. Attila szerint fontos megjegyezni, hogy a környező országok esetében nemzetállamokról van szó. A többségi nyelv identitásképző erő is így egyben. Illetve azt is ki kell emelni, hogy ha a közeg nem szimpatikus az adott fiatalnak, akkor a nyelvet is nehezebben tanulják meg. Azaz, amíg a kisebbség negatívan viszonyul a többségi nemzethez, addig az adott ország államnyelvének elsajátítása nehézségeket fog szülni.
Amikor arról beszélünk, milyen nyelven tanulnak, akkor fontos figyelembe venni a szociális helyzetet – tette hozzá Bauer Béla, a Századvég Alapítvány vezető kutatója. Kiemelte, hogy a magyar nyelvű iskolák nemcsak a magyar nyelvű tanításról szólnak, hanem a tradíció, ünnepek, hagyományok átadásáról is. Az ukrán nyelvtörvény így megkérdőjelezi a jelenlegi identitás-viszonyokat is. Novák Péter / Transindex.ro

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Teljesen felújítják az Arany-múzeumnak otthont adó szalontai Csonkatornyot
Teljes körű felújításnak vetik alá a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumnak otthont adó Csonkatornyot az Arany János-emlékév keretében.
A legnagyobb epikus költő hagyatéka a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) gyűjteményén és Nagykőrösön kívül a hajdúvárosban található. A négy ütemből álló felújítás első szakaszában új, a XXI. századi muzeológiai előírásoknak megfelelő, tűzbiztos fémszekrényekkel felszerelt raktárhelyiséget alakítottak ki a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) szakembereinek irányításával a Csonkatorony mellett álló Arany Palotában, mely épületet az 1920-as években bérházként építettek, hogy az ingyenesen látogatható múzeum fenntartási költségeit fedezni tudják. Az Arany Palota ma a nagyszalontai városi könyvtárnak is helyet ad.
Dr. Szilágyi Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmuzeológusa közölte, ezeknek a tárgyaknak az átköltöztetése az új raktárba megtörtént. A felújítási munkálatok második ütemében kívül-belül megújul a legendás Csonkatorony. Az épület kiürítése október 24-én befejeződött, így megkezdődhettek a munkálatok. A felújítás során teljes körű festésre, az elektromos rendszer korszerűsítésére és fűtéstelepítésre is sor kerül, így a korábban fűtetlen épület télen is látogatható lesz.
A fejlesztés harmadik szakaszában korszerűsítik az emlékmúzeum infrastruktúráját, a negyedik ütemben pedig az épületegyüttes udvara is megszépül. A torony renoválásával egy időben az Arany János Emlékmúzeum állandó kiállítása is megújul. Az előző tárlat több mint 40 éve, 1975-ben nyílt meg, ennek kiállítási darabjai kisebb részben átkerültek az Arany Palota galériatermében berendezett időszaki kiállítás anyagába, nagyobb részben azonban restaurálásra szorulnak, akárcsak több száz eredeti kézirat.
„Az új kiállítás alapvető feladata az lesz, hogy az Arany Jánossal kapcsolatos legújabb irodalomtörténeti kutatások eredményei mellett bemutassa azokat a relikviákat, amelyeket még személyesen Arany László adományozott a nagyszalontaiaknak a múzeum létrehozásakor.
Törekszünk arra, hogy a kiállítás interaktív legyen, de elsősorban nem digitális, hanem manuális interaktivitásra kell gondolni” – idézte a PIM közleménye Szilágyi Judit főmuzeológust. A megújult Csonkatorony és az új állandó kiállítás a tervek szerint 2018. március 2-án, Arany János születésének 201. évfordulóján nyílik meg.
Az Arany János Emlékmúzeumot ma Nagyszalonta önkormányzata üzemelteti, a szalontaiak által Csonkatoronynak nevezett műemlék épületet pedig tavaly szolgáltatták vissza a helyi Arany János Művelődési Egyesületnek (AJME). Az épület egy, a törökdúlás után ide telepített hajdúk által épített, védelmi célokat szolgáló torony, amelynek építését 1636-ban fejezték be. Az emlékmúzeum – amely 1899 augusztusától látogatható az épületben – öt szinten mutatja be Arany János és Nagyszalonta történetét. A földszinti teremben a látogatók a város és a torony múltjával ismerkedhetnek meg, a négy emeleti teremben az Arany-emlékek láthatók. Bepillantást nyerhetünk Arany János életútjának különböző szakaszaiba, illetve a negyedik emeleten Arany utóéletét, költői hagyatékát láthatjuk.
A harmadik emeleten a költő bútorai vannak, olyan tárgyak, amelyeket Arany élete utolsó 15 évében használt. Ezen a szinten sorakoznak az egykori dolgozószoba bútorai is, amelyek a budapesti akadémiai lakásból kerültek Nagyszalontára. A kiállítás egyik különleges darabja az a fotel, amelyben Arany János elhunyt. Ezen kívül olyan alkotások láthatóak, mint Barabás Miklós Arany-portréja, a költő szülőházának a makettje, Éder Gyula festményei Aranyról és a városalapító Bocskai Istvánról, Puskás Sándor szobra, ami Arany és Petőfi barátságának állít emléket, Izsó Miklós kisplasztikái vagy Szervátiusz Jenő terrakotta szobra ami Toldi viaskodását örökíti meg a farkasokkal. Krónika (Kolozsvár)

A magyar tudomány napja
Csütörtök délelőtt nyílt vándorkiállítás a nagyváradi Ady Endre Líceumban a magyar tudomány napja alkalmából. A Magyarok Világszövetség jóvoltából egy magyar Nobel-díjasokat, feltalálókat és találmányaikat ismertető tárlatot láthatnak az iskolában.
A magyar tudomány napját a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1997 óta tartja, 2003 óta pedig Kárpát-medence-szerte megünneplik azt november 3-án, ugyanis 1825-ben Széchenyi István ezen a napon birtokainak egy évi jövedelmét felajánlva járult hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.
Az Ady Endre Líceum dísztermének szomszédságában helyet kapó, 120 darab, magyar tudományos eredményeket bemutató képből álló kiállítás a gyógyászat, a légi közlekedés, a gépgyártás, a növénytermesztés, az állatorvoslás, atomenergia, világűrkutatás és egyéb területek jeles képviselőivel ismerteti meg az érdeklődőket.
A dr. Pálfi György által összeállított anyag kiállításának megnyitóján a tanintézmény igazgatónője, Vad Márta köszöntötte a jelenlévőket Ciubotariu Éva Ilona aligazgató kíséretében. Az Iskola Másként hetében tartott kiállításmegnyitón Czirják Enikő rajztanár örömmel közölte, hogy a tavaly megkezdett átalakításnak köszönhetően sikerült kialakítani diákjaival egy minigalériának megfelelő termet az iskolában, amelyben már számos vendégkiállításnak, de a növendékek munkáinak is teret adtak.
A megnyitón Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkipásztor a Magyarok Világszövetsége elnökének, Patrubány Miklósnak az üzenetét adta át a diákoknak. Az üzenet a történelmi Magyarország területén született magyar és nem magyar feltalálók és tudósok rendkívüliségét, illetve Teller Ede atomfizikus és Baráth Tibor történész a magyarságra és a magyar nyelv birtoklására vonatkozó véleményét fogalmazta meg, amely lehetővé tette, hogy „Ady Endre teremtő nyelvén ismerjék meg a világot, és tárják fel legnagyobb titkait.” Mátyás Attila az üzenet kapcsán arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy a Kárpát-medencei magyarság hozzájárult a világ fejlődéséhez, és arra ösztönözte őket, hogy munkájukat ne külföldön próbálják majd kamatoztatni, hanem itthon tegyenek meg mindent azért, hogy megvalósítsák önmagukat – Einstein sikerének titkával a birtokukban: szorgalommal és kitartással, egy-egy terület vagy egy szakma kimerítő ismeretével. A megnyitó végén elhangzott Ady Endre Fölszállott a páva és Szilágyi Domokos A próféta című verse.
A kiállítás egy hónapi megtekinthető, és nyitva áll más iskolák diákjai és tanárai, illetve minden érdeklődő számára. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kúria: jogszerű volt az NVB hitelesítő döntése a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítása ügyében
Helybenhagyta a Kúria a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amelyben még a nyáron hitelesítették a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, így indulhat az aláírásgyűjtés.
A nemzetiségek jogairól szóló törvény értelmében nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, és olyan összetartozástudatról tesz bizonyságot, amely ezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Jelenleg 13, az állam által elismert nemzetiség van Magyarországon: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.
A törvény szerint ha további nemzetiség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel a feltételeknek, akkor legalább ezer, magát ehhez a nemzetiséghez tartozónak valló, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkező magyar választópolgár kezdeményezheti a nemzetiség Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítását.
Ennek első lépéseként a kezdeményezők benyújtják a honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést az NVB-hez, amely azt formai szempontok alapján elbírálja.
Az NVB július 25-én hitelesítette a Váradi Barna magánszemély által benyújtott kezdeményezést a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítása ügyében.
A határozat ellen jogorvoslati kérelmet nyújtottak be, ezt bírálta el keddi ülésén a Kúria. A Kúria internetes oldalán közzétett végzés szerint a honos népcsoporttá nyilvánítás iránti kezdeményezés a hitelesítésre vonatkozó népszavazási eljárásban alkalmazandó követelményének megfelelt, így az NVB a kérdést jogszerűen hitelesítette.
A kezdeményezőnek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjtenie, ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi. Ha megvan a szükséges számú aláírás, akkor az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia véleményét.
Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával együtt felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról. MTI; Erdély.ma

Székely kisebbségi népcsoport – agyalágyult elképzelés
Agyalágyult emberek agyalágyult kezdeményezése – ekként jellemezte a székelyek magyarországi honos népcsoporttá nyilvánításáról szóló kezdeményezést Gazda Zoltán. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki elnöke abban bízik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elutasítja a javaslatot.
A magyar legfelsőbb bíróság (Kúria) helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amelyben még a nyáron hitelesítették a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, így indulhat az aláírásgyűjtés.
Magyarországon nemzetiségnek számít minden olyan, az ország területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, és olyan összetartozástudatról tesz bizonyságot, amely ezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Csak „agyalágyult emberek agyalágyult elképzelése” lehet az, hogy a keleti határt évszázadokig védő székelységet most kisebbségnek nyilvánítsák Magyarországon. – A magunk részéről köszönjük, elég nekünk, hogy Romániában kisebbség vagyunk, nem szeretnénk magunknak ezt a státuszt Magyarországon is. Csak valami hátsó politikai megfontolás, önkormányzati vagy parlamenti képviselői hely megszerzése állhat egy ilyen buta elképzelés mögött – véli Gazda Zoltán.
Az SZNT sepsiszéki elnöke szerint a törvény által előírt ezer támogató aláírást valószínűleg össze tudják gyűjteni a rendelkezésre álló 120 nap alatt, ám abban bízik, hogy a véleményezési joggal rendelkező MTA nem enged át ilyen badarságot. Erdély András / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Intézményépítés a tudományos kutatásban
A Magyar Tudomány Ünnepének rendezvényein belül, hosszabb szünet után szervezték meg pénteken Nagyváradon a Partiumi Magyar Tudomány Napja 2017 című előadássorozatot, jeles meghívottakkal. Az eseménynek a Partiumi Keresztény Egyetem új épülete biztosított helyet.
„Nem tudok olyan tudóst, akinek ne lenne mély hite. A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak” – idézett Einsteinnek a Princetoni Egyetemen, 1939-ben elhangzott beszédéből dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora a pénteki, Intézményépítés és nemzeti összetartozás a Kárpát-medencei magyar tudományos kutatásban című előadássorozat megnyitóján, az egyetem új épületének aulájában. A megismerésnek nincs határa, s ha ez így van, a tudományos gondolkodásnak nem szabad megelégednie a „milyen?” és „hogyan néz ki?” kérdésekkel, fontos feltenni a „miért olyan, amilyen?” és „miért nem más?” kérdéseket is – hangzott el, majd a rektor köszöntötte a debreceni és hazai meghívottakat és résztvevőket.
A közelmúltról
Dr. Fleisz János, a Sapientia Varadiensis Alapítvány elnöke a hosszabb idő után ismét megszervezett rendezvény múltjára tekintett vissza. Bár Váradnak nagyon jelentős múltja van a tudományos élet területén, számos egyházi és világi személy járult hozzá ehhez, mégis, a rendezvény szempontjából a közelmúlt történései lényegesek, mondta el az alapítvány elnöke, aki a későbbiekben kitért az 1990 utáni tudományos szerveződésekre, sikerekre és sikertelenségekre. Egyebek mellett szó esett az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetének megalakulásáról, a Sapientia Varadiensis Alapítványról, melynek közreműködésével megemlékezés-sorozatot szerveztek Károly József Irenaeus kanonok, tudós tanár tiszteletére. Az első alkalommal 2000-ben megszervezett Magyar Tudomány Napja Nagyváradon rendezvény hat év után elmaradt, később a Festum Varadinum ülésszakon belül zajló rendezvények vették át a helyét. Rangos esemény volt, amikor 2011-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nagyváradon tartotta meg első kihelyezett ülését. További rendezvényekről szólva dr. Fleisz János megjegyezte: fontos, hogy több évtizedes elnyomás után sikerült helyi erőket mozgósítva újra kibontakoztatni Nagyvárad tudományos életét – sajnos egy hosszabb időszakon keresztül a rendezvények csak alkalmanként lettek megszervezve.
Új kezdet
Két éve szereztek tudomást a Partiumi Területi Kutatások Intézetének indulásáról, s az első partiumi konferencián felvetették: eljött az ideje új megközelítésben megszervezni a tudományos ülésszakot. Örvendetes, hogy széleskörű közösségi összefogással sikerült „összekötni a múltat a jövővel”.
Dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Területi Kutatások Intézetének alapító igazgatója nyitóbeszédében köszönetet mondott dr. Pálfi Józsefnek és dr. Fleisz Jánosnak azért, hogy ilyen kiváló partnerségre adtak lehetőséget. Később említést tett a Magyar Tudomány Ünnepén belül az intézet által szervezett rendezvényekről, melyek 2014-ben indultak, s melyeket igyekeztek évről évre megszervezni, tavaly óta Partiumi Regionális Tudományos Konferencia címmel. A későbbiek során a jelenlévők néma főhajtással emlékeztek mindazokra a hazai és debreceni egyetemi tanárokra, akiknek az érdeme, hogy létrejött a konferencia, s akik már nincsenek közöttünk.
Sokan lépnek be
A megnyitó beszédeket plenáris előadások követték. Morvai Tünde, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának titkára bemutatkozását követően többek között arról szólt: a külső köztestületi tagok fele erdélyi magyar tudósokból áll, s Nagyváradról a legtöbb köztestületi tag a műszaki tudományosság területéről „érkezett”, ezt követik a filozófiai és történelemtudományi szakok képviselői. Erdélyből folyamatosan lépnek be fiatalok, Nagyváradról 97 köztestületi taggal bővült a MTA tagjainak száma, hangzott el. Egyre nagyobb az igény a csoportos pályázatokra, a régiókon belüli, határon átnyúló tudományos kutatásokra, fontos teret hagyni a Kárpát-medencei szakmai együttműködésnek, s ilyen értelemben is fontos az informális kapcsolatok kiépítése a tudományos ülésszakok alkalmából.
Előadások
A későbbiekben dr. Páles Zsolt akadémikus, az MTA Debreceni Területi Bizottságának alelnöke a Debreceni Akadémiai Bizottság székházáról, tevékenységeiről tartott előadást, dr. Pusztai Gábor tudományos titkár a DAB díjairól, határon átnyúló kapcsolatairól, kiállításairól szólt. Dr. Sipos Gábor akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, majd dr. Péntek János akadémikus, az MTA Kolozsvári akadémiai bizottságának alelnöke szólalt fel. A szünet után tanácskozással, majd szekciókon belül, szakelőadásokkal folytatódott a rendezvény. Neumann Andrea / erdon.ro