Bocsánat?
„Ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?” – mereng vagy inkább szomorkodik mindnyájunk helyett Markó Béla az Élet és Irodalomban megjelent s az UMSZ által átvett cikkében, amelyben a harmadik erdélyi magyar párt körüli pesti és hazai tüsténkedést, s a nyomában létrejövő helyzetet próbálja felmérni.
A válasz kézenfekvő: senki nem fog bocsánatot kérni! Ki kért bocsánatot a felvidéki magyaroktól, hogy fele annyi képviselőjük sem jutott be a szlovák parlamentbe, mint korábban, mert a Fidesz támogatta MKP tárgyalni sem akart a Bugár Béla vezette Hid-Most vegyes párttal? Jól emlékszünk Csáky Pál lekezelő szavaira: szóra sem érdemes pártnak nevezte Bugárékat! Hát megfizettek érte, s fizet bőven a felvidéki magyarság (lásd az ottani állapotokat, a nyelvtörvény és a honosítás körüli botrányokat!), mert az MKP Orbánék fáradozásával sem érte el a parlamenti küszöböt, a mellőzött Híd viszont nyolc százalék fölött teljesített!
Nem jártak jobban a kárpátaljai magyarok sem: három- négy hellyel kevesebb képviselőjük lett a megyei tanácsban (az egymásnak feszülés nyomán a kijevi parlamentből már korábban kihulltak). A Fidesz ott is csak az egyik, az „igazi” magyarként nyilvántartott Kovács Miklós pártját, az UMDSZ- t támogatta, a Gajdos Miklós vezette formáció ellenében. S láss csodát: a választáson mégis Gajdosék szerepeltek jobban! A széthúzás okozta eredménytelenség miatt az ottani magyarság is sebezhetőbb lett. Gondoljunk csak a magyarnyelvű oktatás visszaszorítására és a magyar állampolgárságot kérők titkosszolgálati megfigyelésére és behívatására!
S még nincs vége. Az egyoldalú pesti támogatásnak is köszönhető, hogy a múlt évben nem csak Szabadkán, de a 68 százalékban magyar Révkomáromban sem sikerült magyar polgármestert választani. Először! Fennáll a veszély, hogy a tavaszon nemcsak a negyven százalékban magyar Szatmárnémetinek, de a hetvenkét százalékos Sepsiszentgyörgynek sem lehet újfent magyar előljárója, mert három civakodó magyar párt közt könnyen a negyedik román győzhet.
Mások mellett Kövér László biztos nem fog az erdélyi magyarságtól a lehetséges kudarcért bocsánatot kérni. Ezt onnan tudom, hogy a tavaszon, Szatmárnémetiben járva, megkérdeztem tőle: az új párt hangsúlyos támogatása és az RMDSZ mellőzése okán nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha nem jutunk be a román parlamentbe? Válasza: nem lesz, mert ők csak a legjobbat akarják nekünk! Már bocsánat: mi olyan hülyék lennénk, hogy Pest nélkül képtelenek vagyunk eldönteni, mi a legjobb nekünk?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Sikeres Székelyföld-konferencia Sepsiszentgyörgyön
Kiemelten fontos a vidékfejlesztés Hargita és Kovászna megyében, hiszen a lakosság túlnyomó többsége továbbra is vidéki környezetben él – hangzott el tegnap Sepsiszentgyörgyön, Kovászna Megye Tanácsának székhelyén, a Sikeres Székelyföld konferenciasorozat idei második állomásán.
A tanácskozáson ez alkalomból a két megye közös fejlesztési irányvonalait elemezték a résztvevők, elsősorban a vidékfejlesztés tekintetében. A két megyei önkormányzatot Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, illetve Demeter János, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke képviselte, de a tanácskozáson részt vett Tánczos Barna, a mezőgazdasági minisztérium államtitkára is.
Borboly Csaba tanácselnök felszólalásában hangsúlyozta, hogy a közel három éve indított konferenciasorozatnak máris látható eredményei vannak, hiszen a két székely megye között megfelelő az együttműködés, és sikerült valamelyest kimozdítani a közös ügyeket a megbeszélések szintjéről, és közös programok is elindultak. Rámutatott: a tanácskozások során ugyanakkor sikerült felmérni az érintett témakörökben – kutatás, műemlékek helyzete, székely termékek, turizmus – a megoldásra váró problémákat és azonosítani a lehetőségeket ezek rendezésére. „Az elmúlt három évben az önkormányzataink elkezdték segíteni egymást, közösen gondolkodni, cselekedni. A vidékfejlesztés terén ez elengedhetetlen, ugyanis egyike a problémás területeknek, hiszen sok esetben nem a pénz a probléma, hanem az összefogás megteremtése” – tette hozzá a Hargita Megyei Tanács elnöke.
A konferencián felszólaló Tánczos Barna a Nemzeti Vidékfejlesztési Program (PNDR) 2007–2013-ra vonatkozó összetevőit, így a főbb támogatási tengelyeket ismertette, illetve röviden szólt arról is, hogy mi várható a következő, 2013 és 2020 közötti szakaszban. Az államtitkár ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a vidékfejlesztés esetében is azonosítani kell azokat az irányvonalakat, melyek mentén a székelyföldi falvak fejlesztését el lehet kezdeni. Krónika (Kolozsvár)

A könyvesház csődje
A háromszéki magyar értelmiség egy részét ezekben a hetekben, nyári sziesztázása idején, a Corvina Könyvesház csődje lepte meg.
A könyvesbolt bezárásának bűnbakjait nem más közegben kell keresnünk, hanem magunk között. A téma lapbéli felvetése során egyetlen pozitív jelenségre figyelhettünk fel: az érdekeltek széles körét izgatja az, ami a patinás nevű könyvesbolttal történt. Sajnos, a könyvforgalmazás s az olvasás elsatnyulása – méghozzá azon a Háromszéken, amely évszázadokon át Székelyföld egyik legtöbbet olvasó, az iskoláztatást a nemzeti megmaradás alapeszközének tekintő tájegysége volt – ennél sokkal mélyebb gyökerű. A kortárs könyvszerzők, írók, más tollforgatók legtöbbször a saját bőrükön tapasztalhatják a könyv iránti egyre inkább elhatalmasodó közönyt, a szellemi leépülés legmeghökkentőbb példáit. Néhány hónappal ezelőtt a Bánffy Miklós fő műveként jegyzett Erdély trilógiájára Sepsiszentgyörgyön nyolcan voltak kíváncsiak, és a találkozón egyetlen példány kelt el. Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla Székelyföld-sorozatának legfrissebb kötetére a belvárosi református templomban hasonlóan kevesek voltak kíváncsiak. Ezen mit sem változtat az, hogy januárban ugyanezen a színtéren Kányádi Sándor bemutatkozásán százak vettek részt, s az sem, hogy dr. Szőcs Géza A család hangja című kötetének ismertetésén Alsócsernátonban a nyugdíjasklub tagjai testületileg részt vettek. Figyeljük meg, hogy a sokszor flancos falunapokon a településen élő vagy onnan elszármazott írókra kíváncsi-e valaki a túrós puliszka és a csórékolbász fogyasztása közben. Az érettségizők egy-egy ölnyi könyvajándékkal mennek-e haza? A családi ünnepeken divat-e, mint valaha, a könyv- és fotóalbum ajándék? Jutalom tárgya-e és kitüntetés eszköze-e a kiadvány? A tehetősebb vállalkozók, intézmények milyen mértékben támogatják helyi szerzők műveinek kiadását? Szent György-napokon, más alkalmakkor sztárvendég-e a könyv és szerzője?
A válasz egyértelműen nem. És nemcsak a pénzhiány, a tömegnyomor miatt szorul vissza a könyvvásárlás. Éltünk a mostaninál nehezebb időkben, de a könyv akkor is megbecsült szellemi táplálék volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővül a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen
Tovább bővül a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem a már meglévő tanítóképzés mellett ősztől informatika szakot is indít, 2012-től pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek is lesz a városban kihelyezett tagozata.
A kihelyezett kar beindításáról Bunta Levente polgármester tavaly már egyeztetett a BBTE rektorával, nemrégiben pedig személyesen tárgyalt a matematika és informatika kar tanszékvezetőjével és dékánhelyettesével, dr. Soós Annával. Ennek eredményeként 20–30 hellyel beindulhat a diplomás képzés Székelyudvarhelyen is. A matematika–informatika oktatás a Móra Ferenc Általános Iskolában zajlik majd.
Bunta Levente polgármester ugyanakkor megbeszélést folytatott Ulicsák Szilárddal, a Bethlen Gábor Alap vezetőjével, továbbá Kató Bélával, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnökével is azért, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek Udvarhelyen is legyen kirendeltsége. A tárgyalások eredményeként 2012-től Székelyudvarhelyen faipari, energetikai és turisztikai szakokon is tovább lehet majd tanulni, a város vezetése még keresi a megfelelő ingatlant.
A székely város elöljárója úgy látja, az elmúlt évtizedekben Udvarhely a felsőoktatás fejlesztésében lemaradt Csíkszeredához, Marosvásárhelyhez és Sepsiszentgyörgyhöz képest, de a jövőben igyekszik felzárkózni a közeli nagyobb városokhoz ezen a területen is. Nem szegényes most sem egyébként a felsőoktatási kínálat Székelyudvarhelyen. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítóképzés folyik, a magyarországi Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának kihelyezett tagozatán több szakon is tovább lehet tanulni, valamint a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem kihelyezett tagozatán is szerezhető felső fokú oklevél.
Deák Emese. Krónika (Kolozsvár)

Konzultáció - félidőben
Az RMDSZ főtitkárságán már megkezdődött az erdélyi magyar közösség gondjainak és elvárásainak feltérképezésére indított Erdélyi Konzultáció nevű felmérés adatainak feldolgozása – tudtuk meg Kovács Péter főtitkártól. Több területi szervezet kérésére az adatgyűjtés július első felére tervezett határidejét kitolták augusztusra.
Az RMDSZ főtitkárságán már megkezdődött az erdélyi magyar közösség gondjainak és elvárásainak feltérképezésére indított Erdélyi Konzultáció nevű felmérés adatainak feldolgozása – tudtuk meg Kovács Péter főtitkártól. Több területi szervezet kérésére az adatgyűjtés július első felére tervezett határidejét kitolták augusztusra.
„Nem is az volt a célunk, hogy a határidőt betartsuk, hanem, hogy minél több emberhez eljuthassanak a kérdőíveink” – mondta Kovács. Az RMDSZ korábban 250 ezer kérdőívet nyomtatott, melyeket a magyarság számarányának megfelelő arányban osztott szét területi szervezetei közt.
Kovács Péternek jelenleg nincs kimutatása arról, hogy a kérdezőbiztosoknak eddig hány személyhez sikerült eljutniuk. Tájékoztatása szerint az adatok digitalizált formában, folyamatosan érkeznek a főtitkárságra, a válaszok kódolása is már megtörtént. Hozzátette, reményeik szerint az adatok feldolgozása után, várhatóan szeptemberben már világos képet kapnak arról, hogy melyek az erdélyi magyarság legfontosabb gondjai és az RMDSZ-szel szembeni elvárásai.
Pluszkérdőívek Magyarlétára
Kolozs megyében a leosztott 17 ezer kérdőív fele jutott eddig el a címzettekhez – tudtuk meg Máté András Leventétől, az RMDSZ-szervezet elnökétől. „Azt szeretnénk, ha minden olyan településre eljutnának ezek az ívek, ahol legalább egy magyar család él. Eddigi tapasztalataink szerint az emberek többsége szívesen válaszol a kérdésekre. Egy részük további kitartásra buzdítja az RMDSZ politikusait, többen bírálják is a munkájukat” – tájékoztatott a politikus.
Mint megtudtuk, a Tordaszentlászló községhez tartozó Magyarléta településre érkező 100 darab kérdőív kevésnek bizonyult, itt a kérdezőbiztosoknak további 15-20 darab ívet kellett igényelniük.
Bihar megyei részében mintegy 20 ezer emberhez szeretnének eljutni a kérdőívekkel – mondta el az ÚMSZ-nek Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke. Eddig hatezer személyt kérdeztek meg a felmérés során, a fogadtatás mindenhol pozitív volt. A munkát július végére szeretné befejezni a megyei szervezet.
Maros megyében több mint negyvenezer ívet osztottak szét – tudtuk meg a Maros megyei szervezet ügyvezető elnökétől. Brassai Zsombor tájékoztatása szerint a konzultáció a vége felé tart. A felmérésben a helyi tanácsosok vagy a helybéli választmány tagjai segédkeznek úgy, hogy elviszik a címzetthez a kérdőívet, majd néhány nap múlva utánamennek.
„Mindenki maga tölti ki, csak abban az esetben segítenek, ha nem tudja az illető kitöltetni, azért, hogy ne legyen befolyásolás. Az eddigi tapasztalatok szerint az emberek nagyon kedvezően fogadták azt a lehetőséget, hogy elmondhatják a véleményüket, akár jót, akár rosszat a településük jövőjével kapcsolatosan” – mondta az ügyvezető elnök. Szerinte eddig az derült ki a konzultációból, hogy az emberek többségének rossz ugyan a közérzete, vannak kifogásolni valók az RMDSZ-szel szemben, ám nagy többségük továbbra is az RMDSZ-ben látja a politikai érdekképviselet valós esélyét.
Kovászna megyében 10 ezer emberhez szeretnék eljuttatni a kérdőíveket. Tischler Ferenc, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke szerint az eddig megkeresett háromszékiek rendkívül pozitívan fogadták a szövetség képviselőit. „Üdvözlendőnek tartják, hogy az RMDSZ ennyire közvetlenül keresi fel támogatóit, és kéri ki azok véleményét” – magyarázta.
Tájékoztatása szerint a felmérés Sepsiszentgyörgyön kiegészül a „Városi konzultációval”, amely ugyanarra a kérdéskörre épül, kiegészülve más helyi jellegű kérdésekkel is. „Az eddigi válaszokból kiderül, hogy a megkérdezettek többsége az ivóvíz- és csatornarendszer, az úthálózat, illetve a vidéki kultúrházak fejlesztését tartja prioritásnak” – mondta az ügyvezető elnök.
Udvarhelyen nehezebben halad
Udvarhelyszéken 12 500 háztartásba szeretnének eljutni a kérdőívvel a helyi RMDSZ-es tanácsosok, városi elnökségi tagok, körzeti elnökök és önkéntesek. Eddig a tervezett háztartások valamivel több, mint egyharmadához sikerült csupán eljutni.
„Sajnos nagyon kevés önkéntes segédkezett a felmérésben, így az eddig meglátogatott székelyudvarhelyi családok száma alig haladja meg a négyezret” – tájékoztatta lapunkat Fehér István, a székelyudvarhelyi városi szervezet elnöke. Mint mondta, a legnagyobb csalódást a postaládákban hagyott ívek iránti érdektelenség okozta, mert csak 2 százalékban juttatták vissza a válaszokat a címzettek.
Csíkszéken 12 ezer családhoz szeretnének eljutni, ám itt is lassan haladnak a felméréssel. A csíkszeredai városi RMDSZ-irodánál érdeklődve megtudtuk, a már kitöltött kérdőívekből kiderül, hogy Csíkszereda lakóit az utak állapota, a romák helyzete, a munkahelyek kérdése, a parkosítás, játszóterek és a kóbor kutyák helyzete foglalkoztatja leginkább.
Tamás Mónika, az Erdélyi Konzultáció gyergyói koordinátora lapunknak elmondta: Gyergyószéken jó ütemben halad a felmérés, eddig közel hatezer családot kerestek fel. A gyergyószentmiklósiak általában a szegénységet, a munkanélküliséget, az utak állapotát, a por és szennyeződés jelenlétét, valamint a víz- és csatornahálózat elavultságát említették problémaként. Új Magyar Szó (Bukarest)

Újabb nyolc köztéri szoborral gazdagodik Sepsiszentgyörgy
Harmadik alkalommal alakult át szobrászműteremmé a sepsiszentgyörgyi Erzsébet Park: az egyik sétányon nyolc szobrász dolgozik, a cserefából készülő alkotásokat pedig a városnak adományozzák. Az idei tábor része az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozatnak, és egyszerűen az 550 címet viseli. Éltes Barna a tábor kurátora lapunknak elmondta, a téma adott, ám minden művész élt alkotói szabadságával és különböző módon közelített az alapötlethez.
Fontosnak tartják, hogy a járókelők követhetik az alkotás folyamatát, beszélgethetnek a szobrászokkal, így a kész mű már nem olyan idegen számukra, még akkor sem, ha egyesek elvontak. A tábor a múlt hét elején kezdődött és két hétig tart, az első két napon az alkotók a városban tartottak terepszemlét, felkutatták a leendő szobruk helyét. Majd a hét erdélyi és egy japán művész fejszével, vésővel, láncfűrésszel látott munkához. Sipos István Márton köldökzsinórra emlékeztető formát faragott, elmondta: a már korábban használt motívumot nagyította fel, a Sepsiszentgyörgy földjéből kibújó köldökzsinór a születést, az életet szimbolizálja. Berze Imre kisebb részekből állított össze egy nagyobb kompakt formát, mint ahogy a város is több részből áll, az absztrakt formában mindenki mást lát, például katedrálist vagy bárkát.
Pokornyi Attila alkotása már a helyére került, a felszeletelt fatörzs elcsúsztatva került a vasrúdra, az alkotás az évgyűrűkre utal. Az alkotások a lakónegyedekbe kerülnek, két évvel ezelőtt kilenc, tavaly tíz alkotás került a közterekre, idén pedig újabb nyolc szoborral gazdagodik a város. Éltes szerint vizuálisan erős hatása van, ha a betonkörnyezetben felállítanak egy organikus formát. Ezekkel az alkotásokkal barátságosabbá teszik tömbházakkal körbevett köztereiket. A szobrásztábor szakmai fórumot is jelent, hiszen szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére is lehetőséget nyújt, a művészek figyelik egymás munkáját és hatnak egymásra.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Szórványtábor Székelyföld szívében
Idén is megrendezésre került július 15–20. között a Hunyad Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület szervezésében, az VI. HIKE tábor. A tábor helyszíne idén a Sepsiszentgyörgytől 5 kilométerre található árkosi Európai Tanulmányi Központ volt. 
A tavalyi évhez hasonlóan idén is nem csak Hunyad megyéből érkeztek fiatalok, hanem Sepsiszentgyörgyről is. Mintegy 30 gyermek vett részt a táborban. Tavaly a Hunyad megyeiek voltak a házigazdák, idén pedig a sepsiszentgyörgyiek.
Kellemes és egyben ösztönző volt, hogy idén többen támogatták a tábor létrejöttét. Külön köszönetet szeretnénk mondani Hunyad Megyei Tanácsának, Kovászna Megye Tanácsának, a Nemzeti Civil Alapnak és az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoportjának.
A tábor témája az emberi értékek, illetve a keresztyén értékek a mai világban. Hogyan jutunk el oda, hogy különbséget tudjunk tenni értékek és értéktelen dolgok között? Melyek azok a támpontok, amelyekre támaszkodva felállíthatunk egy értékrendet? Elégséges-e csupán rendelkezni értékrenddel, vagy azt gyakorolni is kell? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ a fiatalokkal a csoportos beszélgetéseken. Persze mindemellett elmaradhatatlan volt az éneklés, a reggeli torna és áhítat, és a csoportos sport tevékenységek. Például az egyik délután négy barantacsoport látogatott el a táborba, hogy rövid bemutatót tartson őseink harctechnikáiból. A bemutatót követően kipróbálhatták a különböző eszközöket, és az ügyesebbek néhány mozdulatot is elsajátíthattak. A következő nap az árkosi lovardában a fiatalokat lovagolni tanították. Kirándulások is gazdagították a tábori programot. Utolsó nap Mohosláb–Szent Anna-tó volt az úti cél, ahol fürödni is tudtunk.
A szórakoztató programokon kívül a lelki és a szellemi táplálék sem hiányozhatott. Dr. Péter Sándor sepsiszentgyörgyi tanár és kutató a helységnevek eredetéről tartott előadást, Kádár Gyula történész Erdély fogalma, Székelyföld címere címmel tartott előadást. Vasárnap ellátogattunk az árkosi református templomba, ahol énekes szolgálatot tettünk.
Ahogyan a tavalyi, az idei is egy nagyon fontos kérdést boncolgatott. Egyre többet halljuk és érezzük is, hogy mai világunkban az emberi és a keresztyén értékek a háttérbe szorulnak, és helyettük az egyén kerül a központba. A legfontosabb alapköve életünknek az értékrend, amire építhetjük életünket. Az isteni értékek, sajnos, ma már nem divatosak. Nem „menő” keresztyénnek lenni és hitünket gyakorolni. Az az ember, aki ebben az értékrendszer nélküli világban isteni és emberi értékek nélkül éli életét, könnyen környezete zsarnokává válhat. Próbáljuk meg megőrizni és ápolni kulturális és szellemi értékeinket úgy, hogy azokat átadjuk a jövő generációinak, hogy ők is teljes emberként, magyar szellemi és keresztyén erkölcsi értékek szerint éljék életüket.
Idén ismét bebizonyosodott, hogy nagy szükség van ezekre a táborokra nem csak a szórványból érkező fiataloknak, hanem a tömbmagyar közösségben élőknek is. Két egészen különböző világ találkozik minden évben a tábor alkalmával, viszont egy dolog biztosan összeköti a két helyszínről érkezőket: a keresztyén értékek.
Vetési Nándor. Nyugati Jelen (Arad)

Több ligában az autonómiáért
Az autonómia nem követelés, hanem prognózis, mert autonómia lesz előbb vagy utóbb – szögezte le tegnap Tusnádfürdőn a 22. tusványosi szabadegyetemen Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár. Az autonómia változó feltételei című beszélgetésen a felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és erdélyi magyar politikai szervezetek képviselői beszéltek az országukban tapasztalható helyzetről. De nemcsak emiatt vált a nap meghatározó témájává az autonómia: délután három óra körül ugyanis mintegy félszáz biciklis – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett Kerékpártúra az autonómiáért akció résztvevői – érkezett meg a táborba, őket Tőkés László EMNT-elnök, az Európai Parlament alelnöke köszöntötte. A szabadegyetem és diáktábor utolsó előtti napján mind többen érkeztek, délutánra pedig mintha az időjárás is fejet hajtott volna a rövidnadrágos politizálás és a jókedvű szórakozás előtt: a szeles, hűvös reggel után délutánra már javában sütött a nap, a sörsátrak alatt beszélgetők körében pedig az ilyenkor szokásos fogadások köttettek: vajon betoppan-e mégis a táborba Traian Băsescu államfő. Tegnap délután a szervezők úgy tudták, nem érkezik Tusnádfürdőre az elnök.
Autonómiától a hisztériáig
Kárpát-medencei virtuális sétán vehettek részt azok, akik tegnap reggel jelen voltak a nemzetpolitikai kerekasztal-beszélgetésen: a Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában, Romániában élő magyar közösség jelenlegi helyzetéről, törekvéseiről, az előttük álló kihívásokról, létüket fenyegető csapdákról, veszélyekről tájékozódhattak. Elsőként Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szólalt fel, nem véletlenül, hiszen ahogy az előadást moderáló Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője fogalmazott, talán éppen Délvidéken érték el a legtöbb eredményt autonómiaügyben. A VMSZ elnöke hangsúlyozta: csak úgy lehet előrelépni, ha partnerekre találnak a többségiek körében, és megértetik velük, hogy az autonómia nem destabilizálja az országot. Hangsúlyozta a politikai szervezetek, a civil szféra és az értelmiségiek bevonásával megalakult Magyar Nemzeti Tanács elkezdte munkáját: kétéves művelődési, oktatási és tájékoztatási stratégiát dolgoztak ki, kampányt kezdtek, hogy a magyar gyermekeket írassák magyar iskolákba, megkezdődött a művelődési, oktatási intézmények alapítói jogainak átvétele. Értékelte, hogy a magyar kormány támogatja törekvéseiket, de hangsúlyozta: a munkát maguknak kell elvégezniük. Szlovákiában hisztériát kelt az autonómia fogalmának említése, de még a nyelvi jogok vonatkozásában is visszalépések történtek – értékelte Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, aki szerint a közelgő népszavazás megmutatja majd, mennyit apadt a szlovákiai magyarság létszáma, és ez talán mozgósító erőként hat majd a közösségre. Hangsúlyozta: a kormányban részt vevő Híd – Most-szerű vegyes pártok nem nyújtanak megoldást nemzetiségi problémákra, hiszen vegyes pártban már eleve kompromisszumot kell kötni. Így aztán a kompromisszumok kompromisszumának kompromisszuma valósulhat csak meg az eredeti célkitűzésekből. Ukrajnában is visszalépésről, nacionalista hisztériakeltésről, a kettős állampolgárok zaklatásáról számolt be Kovács Miklós és Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, illetve alelnöke.
A három "B" tengely
Az erdélyi helyzetről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszélt előbb, hangsúlyozva: kitartásra, türelemre, makacsságra van szükség az autonómia eléréséhez. Mint mondta, az autonómia eszköz, hogy a magyarok itthon, magyarként, szabadon, biztonságban élhessenek. Ezt csak lépésről lépésre lehet megvalósítani, folyton partnereket keresve a többség körében, hiszen a parlamentben a 6–7 százalék mellett meg kell találni a maradék 43 százalékot a döntések elfogadtatásához. Ráadásul még Erdélyen belül is különféle megoldásokat kell alkalmazni, hiszen nem ugyanolyan a Székelyföldön élők helyzete, mint a Partiumban vagy a szórványban élő magyaroké. A politikus a Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely fontosságáról beszélt, mint fogalmazott, szükség van Budapest támogatására, arra, hogy Magyarországnak tekintélye legyen Európában, de annak is tudatában kell lenni, hogy Budapest önmagában nem tudja megoldani az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyar közösség gondjait. Sikernek minősítette a nyelvi jogok bővítését és a nemzeti szimbólumok szabad használatát, mint mondta, ezeket a mozaikkockákat összerakva, építkezéssel lehet elérni az autonómiát. Utalt a régiósítási vitára is, hangsúlyozva: az RMDSZ nemet mondott a megamegyés elképzelésre, amely nem a magyarság érdekeit szolgálta volna, ezért is fontos a bukaresti érdekképviselet, hogy befolyásolni lehessen a döntéseket.
Stabilitási egyezményt
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely kapcsán megjegyezte: előbb a Nagyvárad–Kolozsvár—Marosvásárhely–Csíkszereda–Sepsiszentgyörgy tengelyt kellene kialakítani, azaz fontos lenne konszenzusra jutni az autonómia ügyében. A különféle magyar szervezetek közötti konszenzust egy erdélyi stabilitási egyezményben rögzítenék, ez lenne ama bizonyos nemzeti minimum – magyarázta. Konszenzus csak a neptuni politika feloldása után lehetséges, és ahhoz ezt a nemzetpolitikai kérdést meg kell tisztítani a pártpolitikai sallangtól – szögezte le Toró. Konszenzus nélkül nincs eredmény, ráadásul a többség megérzi az egység hiányát, és kijátssza azt. Elítélte a kamarillaegyezményeket is, szerinte a tapasztalat bizonyítja: azokból néhány kilométer aszfalt származik ugyan, de stratégiai kérdésekben nem lehet eredményeket elérni. Úgy vélte, a romániai magyar politikai elitben is vannak, akik az autonómiatörekvések ellenérdekeltjei, hiszen némelyeket kapcsolatrendszerük Bukaresthez fűzi. Az elhangzottak alapján az utolsóként felszólaló Németh Zsolt vonta le a következtetéseket. Szerinte a Kárpát-medencében ma már nem vitakérdés, hogy szükség van-e az autonómiára, inkább arról zajlik a vita, miként lehet a célokat megvalósítani, hiszen "mi akarjuk, ők (a többségi nemzet – szerk. megj.) nem, de innen szép nyerni". Több ligában zajlik a játszma, a magyar szervezeteknek ugyanis saját hazájukban és az összmagyar politikai térfélen is érdekeik érvényesítéséért kell harcolniuk. Az erdélyi helyzet kapcsán derűlátónak mutatkozott, szerinte a román politikai elit egyre racionálisabb, képes felfogni a maga érdekeit, és tudatában van annak, hogy a magyar közösség milyen mértékben befolyásolhatja a stabilitást. A Székelyföldi Autonóm Tartomány nem gyengíti, hanem erősíti Románia szuverenitását – szögezte le, majd kifejtette: Erdély a Kárpát-medencei magyar autonómiastratégia szempontjából kulcskérdés.
Kelement bombázták kérdésekkel
A hallgatók soraiból a legtöbb kérdést Kelemen Hunor RMDSZ-elnökhöz intézték. A marosvásárhelyi orvosi egyetemen a magyar tagozaton felszámolt, román tagozatnak átadott helyeket kommentálva elmondta: ilyen esetekben felsőbb, például kormányzati szinten kell lépni az egyetemi autonómia csorbulása árán is. A magyar egyetemisták alulreprezentáltságát firtató kérdésre azt mondta: a statisztikákban nem csak a minőségi intézmények, hanem a diplomagyárak is szerepelnek, így az adat nem feltétlenül releváns. A marosvásárhelyi rádiónál dolgozó Biró Zsolt ügyét nem kívánta kommentálni – Toró T. Tibor javaslatára azonban a hallgatóság tapssal fejezte ki szolidaritását az SZNT-ben való szerepvállalása miatt a rádió vezetősége által felelősségre vont újságíróval –, a Magyar Polgári Párt népszavazási javaslata kapcsán pedig azt mondta: körültekintően kell eljárni, meg kell nézni, mikor érkezik el a megfelelő pillanat, tisztázni kell, mi lesz Marosszékkel. A marosvásárhelyi közös magyar polgármesterjelölt kapcsán leszögezte: meg kell találni azt a jelöltet, aki az összes magyar szervezet támogatását élvezi, és aki képes is megnyerni a választásokat.
Sikeres biciklitúra
Tapssal, köszöntő szavakkal fogadták a tusványosi táborban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács háromszéki szervezete által szervezett autonómianépszerűsítő kerékpártúra résztvevőit. Az érkezőket Tőkés László is köszöntötte, méltányolta erőfeszítéseiket. A 240 kilométeres túrába kisebb-nagyobb távra több mint kétszázan kapcsolódtak be, kicsik és nagyok egyaránt. Mi több, román résztvevői is voltak az akciónak, és néhány kilométerre bekapcsolódott Édler András képviselő is – számolt be tegnap a Tusnádfürdőre való érkezést követően Nemes Előd, az EMNT háromszéki ügyvezető elnöke, aki értékelte az ügy kapcsán tapasztalt összefogást: párthovatartozástól függetlenül mindenki támogatta az akciót, meleg fogadtatásban részesültek az RMDSZ-es és az MPP-s polgármesterek vezette településeken egyaránt, és sikeresek voltak az esti beszélgetések is.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyükre kerültek a cserefa szobrok
Nyolc újabb, cserefák törzséből faragott, jobbára absztrakt köztéri szoborral gazdagodott Sepsiszentgyörgy, tegnapra az alkotások mindenikét elhelyezték a megyeszékhely különböző zöldövezetein.
Ezzel véget ért az idei, tematikájában a város 550. születésnapjához kapcsolódó, az Erzsébet parkban tartott kéthetes szabadtéri szobrásztábor, melyen a hét székelyföldi művész mellett egy japán alkotó is részt vett. Éltes Barna, a művészeti rendezvény szervezője, kurátora lapunknak elmondta, bíznak a folytatásban, ugyanakkor továbbra is szívesen segítenek az érdekelteknek abban, hogy vizuálisan jobbá, szebbé tegyék a köztereket, javaslataikkal, ötleteikkel igyekeznek hozzájárulni, hogy a térváltoztatás ne öntörvényű módon történjék.(mózes) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Vágta, a sikerrendezvény
"Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár" – dúdolták a tűzoltóautó tetején a szolgálatot teljesítők hosszú percekkel azt követően is, hogy az Óriáspince-tetőn elcsendesedtek a Honfoglalás című rockopera utolsó akkordjai. A szombaton rendezett első Székely Vágta rendezvénysorozata a szélsőséges időjárás ellenére is meghatározó közösségi élményként marad meg sokunk emlékezetében.
Szinte misztikus ködbe burkolózott szombat reggel a Maksa fölötti magaslat, amikor a megnyitóünnepséggel megkezdődött a Nemzeti Vágta első, az anyaország határain kívül rendezett előversenye és kísérő rendezvényei. A lovas huszárok felvonulását követően Székely Tibor, a Nemzeti Vágta kapitánya a lovas vitézek jelmondatát – "Erőt, tisztességet!" – ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere pedig a román politikusoknak üzent: "Ahányszor a bukarestiek elmondják, hogy Székelyföld nem létezik, mi annyiszor szervezünk egy-egy nagy rendezvényt." A szólamokon túl azonban a látogatók tömege – délután háromig az időjárást is a Székely Vágta "támogatói" közé sorolhattuk –, a kosztümös történelmi filmekbe illő díszletek és környezet, a jó szervezés, a választékos étel-, italkínálat, a mértéktartó ízléssel felvonultatott, túlnyomó részében lóhoz és lovagláshoz kötődő kiállítások és tevékenységek varázsolták jól azonosíthatóvá az eseményt. No és természetesen a verseny, hiszen mindennek ez volt az eredője. Harmincan neveztek, de csak 29-en álltak rajthoz a három nemzeti vágtás hellyel kecsegtető viadalon, amely egészen a középdöntőfutamokig balesetmentesen zajlott. A harmadikban a küzdelem hevében két páros kisodródott, s a védőkordonon kizuhanva mindkettejük számára hatalmas bukás lett a dolog vége – szerencsére súlyosabb következmények nélkül. Sajnos, amikor az Illyefalva képviseletében induló Filep Marót Levente Nor nevű 11 éves lovával győztesként fejezte az utolsó középdöntőfutamot, "leszakadt" az ég az Óriáspince-tető fölött. A hatalmas zivatar alaposan "átrendezte" a sátrakat, elmosta a versenypályát, így a rendezők úgy döntöttek: a döntőt – és a további délutáni rendezvényeket – lefújják, az eredeti hármas helyett pedig a döntőbe jutott négy versenyző képviselheti majd Székelyföldet a szeptemberi budapesti Nemzeti Vágtán. Így ifj. Bihari Béla nyolcéves Neagra lovával Kálnokról, a megyeszékhelyet képviselő Bagoly Szabolcs a 11 éves Samirral, Székelyudvarhelyről Ambrus Szabolcs a 14 éves Flamingóval és a már említett Filep Marót készülhet Budapestre. Az egyetlen, függőben maradt kérdés az esti Honfoglalás című rockopera megrendezése vagy vasárnap estére halasztása volt, mivel azonban az időjárás-előrejelzés vasárnapra sem kecsegtetett jobb perspektívákkal, a szervezők úgy döntöttek, jöjjön a komáromi Magyar Lovas Színház, a szigetszentmiklósi Sziget Színház és közel száz háromszéki szereplő közös előadása. A vállalást a közönség is honorálta, estére több ezren szállingóztak vissza az Óriáspince-tetőre, és énekelték-tapsolták végig a Honfoglalás több mint harminc lovas szereplővel, látványos fényelemekkel színesített egyedi történetét.
Mentettek, akit tudtak
Egy hasonlóan nagy tömegeket megmozgató rendezvény kötelező "szereplője" a mentőszolgálat és a különböző segélyszervezetek csapatai, akik az Óriáspince-tetőn szinte folyamatos tevékenységre kényszerültek. Több vérnyomás-ingadozással, anginás panaszokkal (szívtájéki fájdalommal) hozzájuk fordulón segítettek, apróbb sebeket, autóbaleset sérültjeit, alkoholkómás fiatalt elláttak. Egy 68 esztendős csíkszeredai férfin, az egyik huszár édesapján azonban közel egyórás küzdelem árán sem tudtak már segíteni.
Csint Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sirató egy könyvesboltért
Valamiből naponta kifogyunk. Belőlünk is kifogy a városunk egyszer. Addig azonban még vissza-visszanézek egykori kisvárosunkra.
Olyan kicsi volt ez a Sepsiszentgyörgy, annyira megélhető és áttekinthető, mintha éppen azelőtt, diákkorunk előtt egy héttel telepedtek volna le őseink, és sürgősen hozzáláttak megépíteni az otthont, a települést.
Most itt né, siratgatom azt a könyvüzletet, mely annyira hozzátartozott a városhoz, mint az óratorony. Nos, az a könyvüzlet mielőtt végleg átadta volna lelkét teremtő népének, egyszerűen bezárt. Bezárták, eltörölték, nem létezik.
Most kóborolhatunk az utcákon, minap állapította meg vendégem, hogy Jézusom, hiszen ez egy európai, ez egy gyönyörű város lett, nézd csak, mi volt itt... És emlékezik 64 évesen itteni diákkorára. És mivé varázsolták, és milyen a park...
És bezárták a könyvüzletet. Mert már nem volt üzlet, már nem hozott pénzt. Érdekes dolgok ezek. Ami állami volt, ami össznépi – hogyan nevezzem? –, azt eladták az utóbbi húsz évben, valaki megvásárolta, aztán bezárta. A Csíki utca első épülete volt tán száz éven is át, aztán most semmi. Nem megy a könyvüzlet.
Arra is emlékszem, hogy az északi falát egyszer csapó eső, zivatar takarta ki: az átázott sokszori festés, meszelés alól fölbukkant a cégér: Kossuth Kávéház. Sejtelmesen tűntek föl az öles, fekete betűk, hírül adván a csapó esőben, hogy ez nem mindig volt szocialista román őshaza... Légszomjjal haladok el napok óta az egykori üzlet előtt. Itt dedikáltam könyveimet, itt dedikáltunk, itt rajongtunk, itt rendeltük meg a hozzáférhetetlen könyveket. Itt a jelenlegi nagy semmi helyén mindig is könyveket leltünk. A tulajdonossal a Hargita-tetőn ismerkedtem meg véletlenül. Ő mondta, nem megy az üzlet, be kell zárni, nem fogy a könyv. Akkor arra gondoltam, vajon igaz az, hogy ma senkit nem érdekelnek a könyvek? Hol fogják megvásárolni a könyveinket? Mintha a Csíki utcát is csak azért tették volna rendbe, hogy formát s méltóságot kapjon a könyvesbolt. Bűvös szó a privatizáció, az vitte sírba Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy iparát, az uzoni szeszgyárat, és maradtak kenyér nélkül sok százan, családostul. Hová lett a Textilgyár? Hová a cigarettagyár híre-neve? Hogy van az, hogy a népnek magának semmi beleszólása nincs, nem volt az össznépi tulajdon sorsába? Ó, sok mindent nem értek, azt sem, miért nevezik ezt az egész balhét demokráciának? Siratok egy könyvüzletet. Földszinten kocsma a város, de kiesett az ablakán a könyvesbolt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
A második világégés előzményei
A politikusok egy része – már a húszas évek elején – rádöbbent arra, hogy a nagyhatalmak az igazságtalan békeszerződésekkel megteremtették a második világháború kitörésének lehetőségét. A békediktátumok lehetetlenné tették az újonnan létrehozott, területileg kibővített országok és a területrablással megcsonkítottak közötti együttműködést, ezért a harmincas években mind a győztesek, mind a legyőzöttek kiszolgáltatottá váltak a náci Németországgal szemben.
A nagy délszláv, a Jugoszláv állam létrehozói még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezzel elvetették nemcsak az 1940-es és 1945-ös vérengzések magvait, de a 75 évvel későbbi négy véres háborúét is. A katýnihoz hasonló rémálomra, Európa legújabb történetében a legnagyobb vérengzésre, egy albán kisváros, Szrebrenica teljes férfilakosságának legyilkolására sem került volna sor, ha az első világháború után tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát. Ha Közép-Európa népei együttműködhettek volna, akkor a második világégés idején jóval kisebb áldozattal, pusztulással jár. A jelenlegi alacsony életszínvonal bizonyára az ausztriaihoz lenne mérhető, és e térség megúszta volna a kommunizmus szörnyűségeit. Hogy nem így történt, az utódállamok mohó területszerzési vágyának, a nagyhatalmaknak, elsősorban a francia diplomáciának köszönhető. A húszas évek elején Lord Rothermere ezt írta a Magyarország helye című írásában: "Kelet-Európa nem más, mint sok kis Elzász-Lotharingia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította e két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné tette az újabb háborút. Nagyobb mértékben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél tucat országában, melynek bármelyike gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek." Már rég nem emlegetné senki Trianont, ha a területrablás helyett az etnikai elv alapján kantonizálták volna az osztrák–magyar birodalmat. De a Közép-Európában élő népeket egyenjogú szövetségi államba lehetett volna tagolni, létrejöhetett volna a mai Európai Unió elődje, a Duna Menti Egyesült Államok szövetsége, közös piaca. Ennek hiányában azonban a második világégés újabb milliók pusztulását hozta. A békediktátumok által megteremtett Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott. A területét megduplázó Románia is elvesztette Dél-Dobrudzsát, Észak-Bukovinát és Moldova Prut és Dnyeszter közti területét. Az akkor nyert területekből uralma alatt tartja még Erdélyt, Partiumot és a Bánságot. Ezek megtartásának legbiztosabb módja az lehetne, ha a román államhatalom közösségi jogokat ad a különböző etnikumoknak. A belső önrendelkezés, a területi, a helyi és a kulturális autonómiák révén nem kellene rettegnie a területi integritás csorbításától. Ha egy országban biztosított a széles körű kollektív jog, a különböző autonómiák, és ténylegesen megoldott a "nemzetiségi" kérdés, ott nyugalom, feszültségmenetesség és jó együttműködés honol. Romániában azonban még 2011 nyarán is tapasztalható a magyarellenesség. Ahányszor Székelyföld területi autonómiájának kérdése a média figyelmébe kerül, annyiszor árad a gyűlölet és az arcátlan hecckampány a tévé "szennycsatornáiból". A székely megyék feldarabolásának réme, Székelyföld és Erdély neve hivatalos okmányokban való használatának tilalma mind-mind arra mutat, hogy Románia nem akar változtatni politikáján, továbbra is fontos cél a homogenizálás, az őshonos magyarság felszámolása. Mindez akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság legfőbb vágya békében és nyugalomban élni. Ezt csak a kollektív jogok biztosításával lehet megvalósítani.
A második bécsi döntés
A románosítás folyamatát Észak-Erdélyben az 1940-es, második bécsi döntés szakította meg. A Trianonban elcsatolt területek kétötöde (43 492 km2) visszakerült az anyaországhoz. Dél-Erdély 60 000 négyzetméter területe román többségével, az ásványkincsekben, a gázmezőkben gazdag vidékeivel továbbra is román uralom alatt maradt. E mesterségesen meghúzott határnak soha nem volt történelmi és földrajzi előzménye. Bár Erdély felosztása közlekedési, gazdasági szempontból nem volt ideális, de a népességarány szempontjából elfogadhatónak tekinthető. Az 1941-es "igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott" népszámlálás szerint a magyarok száma 1 344 000 (52,13%), míg a románoké 1 068 700 (41,45%).
Tény, hogy a bécsi döntés után kibontakozó kölcsönös (spontán) népességcsere, népességmozgás a magyarok lélekszámát növelte. Dél-Erdélyből mintegy 200 000 magyar telepedett át, míg Órománia területéről, a Kárpátokon túlról még 60 000 magyar érkezett. Ezzel párhuzamosan az Észak-Erdélybe betelepített, kb. 200 000 fős román nemzetiségű – azok, akik az adminisztrációban, a vasutaknál, a csendőrségnél és más munkakörökben a magyarok helyébe kerültek – hazament ősei földjére. Időközben az anyaországból is nagyszámú magyar érkezett, többségük azok közül került ki, akik 1918 és 1922 között menekültek el Erdélyből. Számuk elérte a 197 000-et. E népességmozgás révén az észak-erdélyi részen több magyar, a dél-erdélyi részen több román élt. A számok egyértelműen mutatják azt, hogy hamis az a román propaganda, amely szerint Észak-Erdély román többségű volt. A jeles geográfus, Rónai András Térképezett történelem című könyvében közölt népességi adatok alapján – 1944 februárjára vonatkoztatva – egyértelműen állítható, hogy Észak-Erdély valóban döntő többségében magyarok által lakott területté vált, 3 011 000 lakosából 1 867 000 magyar (62,%), míg 1 036 000 román (34,4%), azaz alig több, mint a népesség egyharmada. Elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés a magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos trianoni diktátum igazságtalanságait részben enyhítette. A bécsi döntésben a magyar nép érthető módon igazságtételt látott, és kitörő örömmel fogadta, míg a románok – elsősorban azok, akik Erdély megszerzése után (1918) telepedtek ide – nehezen tudták elfogadni Észak-Erdély elvesztését.
Észak-Erdély Azok a magyar fiatalok, akik a román uralom idején magyar iskolák, illetve nyelvismeret hiányában nem tanulhattak, a "kis magyar idő" alatt lehetőséget nyertek a tovább tanulásra. Kulturális és társadalmi szervezetek százai alakultak. Az erdélyi gazdatársadalom a magyar állam gazdaságpolitikájának és a háborús konjunktúrának köszönhetően anyagilag talpra állt. A legtöbb gazda – köztük a székelyek is – ekkor szerezte be korszerű mezőgazdasági felszereléseit. Sajnos, a háború itt is éreztette hatását, mert megszabták a termelést és a fogyasztást is. Mivel a román uralom idején felszámolták a tapasztalatokkal és közigazgatási ismeretekkel rendelkező erdélyi magyar tisztviselőréteget, ezért a szakemberhiányt a szakmailag felkészült anyaországiakkal pótolták. A magyarországi tisztviselők némely része azonban nem ismerte a helyi szokásokat, ezért kisebb konfliktusok és feszültségek is kialakultak. Állampolitikai szinten a románsággal való együttműködésre törekedtek, ezért a magyar államvezetés igyekezett visszafogni a románellenességet. Börtönbüntetést róhattak ki azokra, akik a kisebbségre lealacsonyító szavakat használtak. A magyar iskolákban a magyar gyermek nemcsak tanulta a román kisebbség nyelvét, de román nyelvből is érettségiznie kellett. E sorok írója több olyan személyt ismer, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Református Kollégiumban román nyelvből is érettségizett. Ismert olyant is, aki magyar rendőrként román településen teljesített szolgálatot, de a poszt elnyeréséért román nyelvből is kellett vizsgáznia. Mindezek mellett – a román települések egy részén – a magyar nyelv oktatása formális volt. Helyi szinten itt-ott került olyan magyar tisztviselő is, aki nacionalista beállítottságú volt, de viselkedését nem felsőbb utasítás határozta meg. A nacionalizmusról beszélve ne feledjük el, hogy 2011-ben, 66 évvel a háború után, ha valaki azt mondaná egy színmagyar településre kihelyezett román rendőrnek, hogy illenék ismernie a helyi lakosság nyelvét, bizonyára nem szerezne jó pontot. Azt meg egyenesen felháborítónak éreznék, ha Székelyföldön vagy Erdély magyarlakta régióiban a román diáktól megkövetelnék a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Még elgondolni is szörnyű, hogy a román diák magyar nyelvből is érettségizzék. Ismerve a román nacionalizmust, bizony a médiában ömlene a magyar elnyomás rémképe. Azt, hogy a román pénznemre a hat legnépesebb romániai nemzetiség nyelvén is felírják az értéket, még elképzelni is nehéz, mert a román nacionalizmus még a Székelyföld nevet sem engedi hivatalos okmányban leírni.
Dél-Erdély A Dél-Erdélybe szakadt magyarság helyzete a háború alatt tovább romlott. A legembertelenebb, legmegalázóbb helyzetbe a katonai és a munkaszolgálatra rendelt magyarok kerültek. A különböző bírságok, túladóztatás nyomasztóan hatott a gazdasági életre. A kölcsönös nemzetiségpolitika egyáltalán nem működött. A dél-erdélyi magyarság vezetői a fokozódó nemzeti elnyomás miatt igyekeztek megszervezni a magyarság érdekvédelmét. Ion Antonescu kormányfő jóváhagyásával 1940. november 4-én megalakult a Romániai Magyar Népközösség. E szervezet – a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások ellenére – elsősorban a jogvédelem révén próbálta orvosolni a magyar sérelmeket.
A magyarság egy másik jelentős szervezete, a Dél-Erdélyben maradt Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület egy része a Népközösség keretében, Nagyenyed központtal folytatta tovább tevékenységét. A dél-erdélyi magyarságnak olcsón közvetítettek mezőgazdasági gépeket, műtrágyát, tenyészállatokat. A gazdasági élet megszervezése mellett a magyarság vezetői fontos feladatnak tekintették a magyar kultúra ápolását is. Ebben a helyzetben megnőtt az egyházak szerepe. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye 86 plébániát tartott fenn, míg az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget. Az unitáriusok, az evangélikusok szintén igyekeztek egyházközségeiket és felekezeti oktatásukat fenntartani. Erre igencsak szükség volt, mivel a román állam bezáratta a magyar iskolák többségét. Magyar nyelvű oktatást csak a hitvallásos iskoláknak nevezett tanintézetekben engedélyeztek, de a magyar gyermekek alig fele járt oda.
A magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi igazgatásban is csekély. A katonai diktatúra 1942-ben betiltotta a magyar lapokat, végül 1943-tól engedélyezték az Erdélyi Gazda és a havi Szemle megjelenését. A könyvkiadás a mélypontra jutott.
A szovjet csapatok előnyomulása
Amikor egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok előretörése megállíthatatlan, az erdélyi magyar politikai elit, a különböző politikai és civil szervezetek képviselői – 1944. augusztus 24-én – Kolozsváron tanácskozást tartottak. Több kérdést vitattak meg. Célként tűzték ki a gyárak, üzemek leszerelésének és elszállításának megakadályozását. Elhatározták azt is, hogy a magyar közigazgatás kivonása után megszervezik a közrend fenntartását. Eredménye: valóban sikerült megakadályozni a fosztogatásokat. A gyűlésen részt vevők felkérték Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval, hogy elkerülhető legyen Erdély hadszíntérré válása. Ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régi idők hangulata elevenedik meg Sepsiszentgyörgyön 
Kulturális és szórakoztató rendezvények sora csalogatja Háromszékre a turistákat. Sepsiszentgyörgy városvezetése oroszlánrészt vállal a szervezésben, és úgy tűnik eredménnyel. Az idei esztendő első felében több mint húszezer turista fordult meg Háromszéken, majdnem 80%-al több mint, egy évvel korábban.
Fúvósok játszanak a zenepavilonban, ismét sétálnak a korzón, és benépesült az Erzsébet-park, Sepsiszentgyörgy belvárosa sokat fejlődött az elmúlt egy évben. Régi idők hangulata tért vissza, értéket jelent a kultúra, a találkozás. Sokak szerint ez, a park a varázslatos újjászületésének is köszönhető. Az önkormányzat a Regionális operatív programban pályázott a történelmi belváros felújítására. Az integrált városfejlesztési terv része a mintegy öthektáros park rehabilitációja, kiképzése is. A kertészek csodát tettek a lakók, és a turisták legnagyobb örömére. A leglátványosabb változás a háromteraszos kialakított dísztó, amelybe fehér virágú tavirózsákat ültetett a főkertész.
Nem csak a park újult meg, számos műemléképületet restauráltak, és a tervek szerint sétálóutcákat alakítanak ki éttermekkel, kávézókkal. A turisztikai információs iroda munkatársai sokat tesznek a város, és a térség értékeinek népszerűsítéséért. Ide naponta általában 15 turista tér be érdeklődni a különböző programokról, kiállításokról. 
Duna Tv. Erdély.ma

Antal Árpád: a prefektúrának a magyar nyelvhasználatot is védenie kellene
Ne csak a román, hanem a magyar nyelvnek a polgármesteri hivatalokban és a dekoncentrált intézményekben való használata fölött is őrködjék – erre kéri Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Kovászna megyei prefektúrát.
Csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a Kovászna megyei prefektúra felszólításokat küld azon cégeknek, amelyek magyar nyelven is hirdetik magukat. A városvezető felháborítónak tartja, hogy a prefektúra a törvények betartására figyelmeztetett egy nagyáruházat, amelyik magyar nyelvű hirdetésekkel reklámozta termékeit. 
A városvezető szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy Sepsiszentgyörgyön magyar nyelven is reklámozzák magukat a céget. Úgy véli: a prefektúra túllépi hatáskörét, ugyanakkor azt üzeni a vállalkozóknak, hogy ne ijedjenek meg a hasonló felszólításoktól. A polgármester ugyanakkor adatokat kért a prefektúrától, hogy hány esetben küldtek ki ilyen felszólításokat, konkrét választ azonban még nem kapott kérdésére. Krónika (Kolozsvár)

Szent királyunk ünnepe Háromszéken
Augusztus 20-án és 21-én ünnepi szentbeszédek szólnak a magyar államalapítóról, Szent István királyról. Háromszék népe jogosan, fennkölt szívvel és lélekkel ünnepelhet, mert a nagy király koronája alá tartozott az egykori történelmi Magyarország e sarkocskája is, ahol lakunk és ahol élünk. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az itt székelő két katolikus főesperesség az erdélyi főegyházmegye része, annak pedig alapítója a szent király volt. Szószéki beszédek hangzanak el protestáns templomainkban is, hiszen több templom alapja az ősi vallás korában épült.
A hétvége két napján a megye legkülönbözőbb tájain, egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékezés gyertyalángjai az oltárokon, friss virágokból kötött koszorúk kerülnek az emlékkeresztekre, István király szobrainak lábához Sepsiszentgyörgyön, Sepsiszentkirályban, Kézdiszentléleken, Kovásznán. Százak emlékeznek majd, itthoniak és messze földről érkezők, százak és ezrek a Szentföldön, Isten szabad ege alatt, a Perkő-hegyen felépített szabadtéri oltár előtt, Kovászna városában, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének. Öt plébánia és az árkosi filia Szent Istvánt választotta védőszentjéül.
Kisgyörgy Zoltán összeállítása egy Szent István király napja oldalon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nehéz az árulás!
Vajon fukarok, meghunyászkodók a sepsiszentgyörgyi kereskedők, vagy egyszerűen csak közönyösek? Ha megkérdezzük, miért nem írják ki az áruik nevét magyarul is, leggyakrabban a kiadásokra hivatkoznak, legyen az nagyobb üzlet, mint mondjuk a Bertis, a Bem Balogh vagy kisebb, tömbházak földszintjén átalakított kétszobás lakásban meghúzódó vegyesüzletecskék.
Pár évvel ezelőtt a Trident és Profi előtt tüntettek a fiatalok, követelték, hogy anyanyelvünkön is írják ki a termék árát, s alkalmazottjaik ismerjék az itt élő közösség nyelvét. Hogy közben saját magyar kereskedőink eltekintenek az anyanyelvünk használatától, észrevétlen maradt, s mára oda jutottunk, hogy még a Magyarországról importált kolbász neve is karnac hazsdu néven szerepel az üzletek hűtőpultjának árukínálata között.
Románia törvényei nem tiltják a kétnyelvűséget, s ma már huszonegy év után mindenki azt gondolja, e területen elértük, amit lehet. Igen ám, de a krajcároskodó kereskedő fölülírja a kínkeservesen kiharcolt jogokat, mert egyszerűbb a szállítólevelekről, a csomagolásról átmásolni az áru nevét és árát, hagyja, hogy a kedves vagy épp kedvetlen vásárló maga süsse ki, mi rejtőzik egy-egy román megnevezés mögött. Ha mulasztásukat valaki – sajnos, igen kevesen – szóvá teszi, megsértődnek. Maga el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka az árulás. Dehogy nem. És förtelmes. Máshol fölényes és kioktató a válasz: Romániában élünk, nem? Igen, de..., hagyjuk. Éljen a profit, a szabad kereskedelem és a magyar kereskedő, ki sutba vágja anyanyelvét, kinek fontosabb néhány garas, mint a vásárló, ki a szent nyereség jegyében megfosztja vevőit attól a kis örömtől, hogy legalább itt, Székelyföldön kenyeret, cukrot, rizst, virslit vagy párizsit, cérnakolbászt, avagy uborkát magyarul vásároljon. S míg az alprefektus – a román kormány helyi ökleként – számon kéri az önkormányzatoktól, egy-egy román üzletlánctól, hogy miért használja a magyar nyelvet is, azok az emberek, kik a mi kis pénzünknek hála maradhatnak meg a piacon, fütyülnek ránk, nyelvünkre, szokásainkra, igényeinkre s nem utolsósorban jogainkra. Mert Romániában élnek, nem a Székelyföldön. Ha néhány napig, esetleg hétig nem tenné be magyar ember a lábát ezekbe az üzletekbe, holtbiztos rájönnének a tulajdonosok, kereskedők, nem "árulni" kell, hanem a vásárlót szolgálni.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősdi kerámiát, dák érméket adnak a rézágyúért
Elcserélik Gábor Áron ágyúját: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum erősdi kerámiát, dák ezüstérméket ad érte a Bukaresti Történelmi Múzeumnak. Vargha Mihály, a székely múzeum igazgatója lapunknak elmondta, ez az egyetlen módja, hogy az ágyú tulajdonjogát megszerezzék.
„Hiába, hogy az ágyút a Székely Nemzeti Múzeumból vitték el a hetvenes években, nincs mód arra, hogy az intézménynek visszaadják, viszont a múzeumi törvény lehetővé teszi a cserét” – magyarázta a döntés hátterét Vargha Mihály. A két múzeum vezetői megtárgyalták, hogy mit kérnek, és mit tudnak ajánlani az ágyúért cserébe, és mind a két fél számára kielégítő megegyezés született.
A Székely Nemzeti Múzeum a rézkorból származó 12 darab erősdi kerámiát, szerszámokat, festett edényeket és figurákat, a „szemerjai dák kincsből” 61 római ezüstérmét, valamint az ágyú másolatát adja át a bukaresti intézménynek Gábor Áron egyetlen fennmaradt eredeti ágyújáért cserébe. Kovászna Megye Tanácsa és a művelődési minisztérium kell még jóváhagyja, hogy a tárgyak átkerülnek megyei tulajdonból országos tulajdonba, illetve fordítva, és egyik múzeum kezeléséből a másik intézményhez, mondta Vargha Mihály. A múzeumigazgató hangsúlyozta, a rézágyú rendkívüli eszmei értéket képvisel, ezért nagyon fontosnak tartották, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeumban maradjon, ám ennek csak a csere a törvényes útja. A híres székely ágyúöntőmester, Gábor Áron hetven ágyút készített, ezek közül csak ez az egy, 370 kilogrammos cső került elő 1906-ban, amikor a kézdivásárhelyi Rudolf-kórház udvarán csatornázási munkálatokat végeztek.
Az ereklyét 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban állították ki. 1971-ben alakult Bukarestben a Román Történelmi Múzeum, akkor a fővárosi szakemberek bejárták az ország minden múzeumát, és amit értékesnek találtak, államtanácsi határozattal elkobozták. Erre a sorsra jutott több tárgy a sepsiszentgyörgyi múzeum tulajdonából, köztük a Gábor Áron-féle ágyúcső. A sepsiszentgyörgyi muzeológusok 1990 óta többször is visszakérték az ágyút. A székely ereklyét tavaly március 15-én három hétre kölcsönözte vissza a sepsiszentgyörgyi múzeumnak a fővárosi intézmény, majd a művelődési minisztérium közbenjárására a kölcsönzést meghatározatlan időre meghosszabbították. Az ágyúcsőre kíváncsiak száma látogatottsági rekordot döntött, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Baróton több ezer látogató tekintette meg.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Nyelvháború Szentgyörgyön
Már a magáncégek magyar nyelvű reklámtábláit is szabályellenesnek tartja a háromszéki alprefektus. Mint arról korábban beszámoltunk, György Ervin prefektus pihenőszabadsága alatt valóságos „nyelvháborút” indított Valentin Ionaşcu, aki két hete felszólította a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot, hogy hivatalos dokumentumok fejlécében ne szerepeljen magyar nyelvű szöveg.
Divatba jön a feljelentés
A napokban kereskedelmi társaságoknak is hasonló tartalmú felszólítást kezdett küldeni az elszánt tisztségviselő. Például a Domo üzletlánc sepsiszentgyörgyi, köztéri reklámtáblájának magyar nyelvű feliratozását találta jogtalannak a nyelvi kérdésekben „különutas” elöljáró.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ helyi elnöke az eset kapcsán elmondta: ezután a magyar kérdésekben notórius helyi feljelentőhöz, Dan Tănasă-hoz hasonlóan, minden héten beadvánnyal fordul a prefektúrához, és számon kéri, hogy a közintézményekben ki vannak-e helyezve a kétnyelvű táblák, hiszen a kormányhivatal nemcsak a román, hanem a magyar nyelvhasználatért is felelős.
Ez természetes?
A polgármester korábban kifejtette: a kormányhivatal jogászai nem ismerik Románia törvényeit és a nemzetközi egyezményeket. A prefektúra szakértői az alkotmány két cikkelyére hivatkoznak, amelyek szerint Románia egységes nemzetállam és a román az ország hivatalos nyelve, mondta el Antal Árpád, aki felhívta a figyelmet a regionális nyelvek chartájára. E szerint a kisebbségek nyelve egyenjogú a többség nyelvével.
A polgármester emlékeztetett, a prefektúra jogászai az elmúlt időszakban kifogásolták még a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal kétnyelvű pecsétjét, és azt, hogy a városban elhelyezett turisztikai tájékoztató táblákon vagy a parkolójegyeken először magyarul és utána románul szerepelnek az információk. A politikus szerint egy olyan városban, ahol a lakosság 75 százaléka magyar anyanyelvű, és a turisták 90 százaléka Magyarországról érkezik, ez természetes.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Nyelvháborút” indít a kovásznai alprefektus
Rendszerint félremagyarázzák a nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályokat a Kovászna megyei prefektúra jogászai, és a sajátos törvényértelmezés alapján Valentin Ionaşcu alprefektus valóságos hadjáratot indított a magyar nyelv ellen – fogalmazott Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt követően, hogy Ionaşcu arra szólította fel a háromszéki magáncégeket, hogy köztéri reklámtábláikon kötelező módon használják a román nyelvet. Amíg György Ervin prefektus pihenőszabadságon volt, helyettese többek között a Domo üzletlánc Sepsiszentgyörgyön felállított magyar nyelvű reklámtáblájának eltávolítását is követelte.
Valentin Ionaşcu alprefektus korábban arra szólította fel a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot, hogy a hivatalos levelei fejlécében ne használja a magyar nyelvet. Az alprefektust nem sikerült utolérnünk, ám megyei kormányhivatali források szerint Ionaşcu az 550-es számú jogszabályra hivatkozva szólította fel a kereskedelmi társaságokat a román nyelv használatára. A jogszabály szerint közterületen mindent kötelező románul is feliratozni.
Ugyancsak kormányhivatali források szerint a törvény értelmezhető, és a jogászok egy része úgy magyarázza, hogy a kereskedelmi társaságokra is vonatkoztatható. Az alprefektus értelmezése szerint magánterületen minden cég a saját belátása szerint feliratoz, ám közterületen köteles románul is feltüntetni az információkat.
A szabadságáról tegnap visszatérő György Ervin prefektus lapunknak elmondta, utána kell járnia az ügynek, hogy kiderítse a jogi hátterét.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere korábban elmondta, az alprefektus és a kormányhivatal jogászai folyamatosan rosszindulatúan félremagyarázzák a törvényeket, és állandó hadjáratot folytatnak a magyar feliratok ellen. Antal elmondta, kezdeményezni fog egy találkozót, ahol az alprefektusnak és a prefektúra jogászainak a Románia által ratifikált nemzetközi egyezményekből, például a regionális nyelvek chartájából tart majd felolvasást, hogy megértsék, a kisebbségek nyelve egyenrangú a román nyelvvel, és jogunk van bármikor használni azt.
Veress Dávid, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke elmondta, az alprefektus eljárása a kicsinyeskedés és a 90 éve tartó lélektani hadjárat része. „Nem kell bosszankodnunk az ilyen jellegű támadások miatt, hanem még inkább oda kell figyelnünk a magyar nyelv használatára, és arra, hogy ott is legyenek magyar feliratok, ahol most nincsenek” – mondta Veress Dávid.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Birtalan Ákostól
Augusztus 24-én, negyvenkilenc éves korában hunyt el, de csak harminckilenc évet élt Birtalan Ákos. Mintha sejtette volna rossz sorsát, rövid férfikorát a következetes és kemény közösségéért folytatott munka határozta meg. Felelősen gondolkodó ember, jól képzett közgazdász volt, s a kezdetek RMDSZ-képviselőjeként sem átlagos.
Megeshet, ha tíz évvel ezelőtt nem zuhan rá a könyörtelen agyvérzés, a szövetség sorsa is másképp alakul. Mert nem pártban, főként nem egypártrendszerben gondolkodott, mert megújulást, változást akart, mert szolgálatot, és nem hatalmat akart. Ő volt az az RMDSZ-képviselő, aki lapunkban hetente parlamenti beszámolót közölt, mert tudta, kötelessége választóit tájékoztatni minden lépéséről, a parlamenti széljárás minden rezdüléséről.
Rövid életével és kurtára szabott munkásságával is bizonyította: Erdély és Székelyföld gazdasági felemelkedése a magyarság e vidéken való megmaradásának egyetlen lehetséges útja. Ezért harcolta ki, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek közgazdasági szaka legyen Sepsiszentgyörgyön, ezért kutatta Erdővidék gazdasági felemelkedésének lehetőségeit, ezért volt szívügye az erdők visszaszolgáltatása, a közbirtokosság újraélesztése. S már súlyos betegen ő volt három megyében az egyetlen RMDSZ-politikus, ki a Székely Nemzeti Tanács felkérésére vállalta, hogy Székelyföld autonómiastatútum-tervezetét a román parlament elé terjessze. Hogy ne jussanak 25–30 év alatt a csángók sorsára a székelyek – írta akkori közleményében.
Kétezer tavaszán zúdult rá a végzet, egy forró augusztus végi napon teljesítette ki munkáját a halál. Kedves Birtalan Ákos, a magad mögött hagyott békétlenség ellenére, nyugodj békében!
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Birtalan Ákos
2011. augusztus 24-én Sepsiszentgyörgyön elhunyt Birtalan Ákos volt turisztikai miniszter. A volt háromszéki parlamenti képviselőt 49 éves korában érte a halál, azt megelőzően nyolc évvel ezelőtt agyvérzést kapott, súlyos betegsége miatt 2003-tól nem folytathatta munkásságát
Birtalan Ákos 1992-től 2004-ig volt az RMDSZ háromszéki képviselője, elismert gazdasági szakembere. 1996 és 1998 között a Ciorbea-kabinetben turisztikai miniszter lett, de tevékenykedett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi főiskolájának adjunktusaként, majd docenseként.
Alapító tanszékvezetője volt a Sapientia EMTE csíkszeredai gazdaságtudományi tanszékének, tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, meghatározó szerepe volt a csíkszeredai egyetemi helyszín létrehozásában. Alapító tagja volt a Romániai Magyar Közgazdász Társaságnak, a sepsiszentgyörgyi Berde Áron Tudományos Társaságnak pedig alapító elnöke volt.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke lapunkhoz elküldött közleményében kifejti: „Birtalan Ákos elkötelezetten küzdött Székelyföld, Erdély felemelkedéséért, munkásságát a közösségünkért érzett felelősség határozta meg”. Markó Béla miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott: „Birtalan Ákos nemzete iránti elkötelezettsége példa marad mindannyiunk számára”.
Márton Árpád háromszéki RMDSZ-képviselő lapunknak kifejtette: „Birtalan Ákos kiváló szakember, nagyon hasznos és képzett képviselő volt, aki általános elismerésnek örvendett, a parlamentben még ellenfelei is adtak a szavára.”.
Albert Álmos háromszéki RMDSZ-es szenátor lapunknak kifejtette: nagy veszteségként élte meg Birtalan Ákos nyolc évvel ezelőtti tragédiáját, és mostani halálát is. „Birtalan Ákos hatalmas munkabírású, vérbeli politikus volt, aki szakmaiságával elérte, hogy ő lett az RMDSZ első minisztereinek egyike. Hiánya hatalmas veszteség” – mondta Albert Álmos.
Birtalan Ákos Sepsiszentgyörgyön élt, nős volt, két gyermeket nevelt. Lapunk úgy tudja, temetése Kolozsváron lesz.
Kovács Zsolt
Birtalan Ákos /Székelyvécke, 1962. július2. – Sepsiszentgyörgy, 2011. augusztus24./ Új Magyar Szó (Bukarest)

Üzenet a zászlógyalázónak (Mai levelünk)
Augusztus 20-án, Szent István királyunk és a magyar államalapítás ünnepén elmentünk a Perkőre a felső-háromszékiekkel ünnepelni és részt venni a Historica-koncerten. Amint felértünk, az ott lévő sok rendőr közül az egyik mutatta, merre parkoljunk az autóval, mi pedig engedelmesen arra mentünk. Kiszálltunk, kivettük a pecabotra erősített, angyalkás címeres magyar zászlónkat, és elindultunk a színpad felé.
Amikor a rendőrök közelébe értünk, egy civil ruhás férfi – aki a rendőrrel kedélyesen beszélgetett – utánunk kiált (magyarul): "Az ott milyen zászló?" Először azt hittük, hogy nem ismeri az angyalkás címert, ezért mosolyogva válaszoltunk neki, és tovább indultunk. Az egyén csak nem hagyta annyiban, kiabált utánunk, hogy ennek itt nincs mit keresnie, nem a miénk, AZ a miénk – és mutatott a színpad előtt felhúzott kék-arany-ezüst székely zászlóra. Kezdett bosszantani a dolog, hiszen mi Sepsiszentgyörgyről ünnepelni és kikapcsolódni mentünk a Perkőre, nem rendőrökkel haverkodó provokátorok kötekedéseit hallgatni. Odaszóltam neki, hogy hagyjon békén, én magyar állampolgár vagyok, úgyhogy az ő baja, mit gondol, és faképnél hagytuk, elindultunk a kirakodóvásár felé. Az illető (most már az autójából, a lehúzott ablakon kihajolva) megint belénk kötött – a rendőrök szeme láttára, füle hallatára –, azt üvöltözte, hogy takarodjunk keresztül a határon, és ott lengessük a magyar zászlót, itt nincs mit keresnünk. Akkor már nagyon zavart és felháborított a viselkedése, hiszen mi ezt az embert sosem láttuk azelőtt, nem szóltunk hozzá, nem provokáltuk, és nem értettük, hogy mi baja velünk, no meg a magyar zászlóval, ráadásul a nemzeti ünnepünkön.
Sajnos, nem jegyeztem fel az autója rendszámát, de remélem, magára ismer, és mélyen elszégyelli magát! Üzenem neki: én Székelyföldön születtem, és nem megyek át semmilyen határon! A magyar zászlónak pedig igenis helye van ezen a földön, nemcsak Perkőn és nemcsak Szent István napján, hanem életünk minden pillanatában!
Sántha Éva, Sepsiszentgyörgy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam Dálnoki Veress Lajos
Vitéz Dálnoki Veress Lajos (1889–1976) vezérezredesnek állított emléktáblát a Kárpát-medendei Történelmi Vitézi Rend erdélyi főkapitánysága tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Kónya Ádám Művelődési Ház városközpont felőli falán.
Dálnoki Veress Lajos Sepsiszentgyörgyön született, 1938–40-ben a 15. gyalogdandár parancsnoka, 1940-ben vezérőrnagy és a 2. lovasdandár parancsnoka. 1942-ben az 1. páncéloshadosztály parancsnoka a doni arcvonalon, altábornagy. 1942–44-ben a IX. hadtest parancsnoka, 1944 augusztusától vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka. 1947. április 16-án kötél általi halálra ítélték, de büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1956-ban szabadult. Londonban hunyt el, az Amerikai Egyesült Államokban temették el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Távozik a környezetvédelmi ügynökség RMDSZ-es vezetője
Várhatóan ma benyújtja lemondását Nagy József, az Országos Környezetvédelmi Hatóság igazgatója azt követően, hogy a kiotói egyezmény betartását felügyelő bizottság felfüggesztette Romániának a szén-dioxid-kibocsátáscsökkentési egységekkel való kereskedési jogát. Az RMDSZ-es szakember ezt szombaton jelentette be, hozzátéve, hogy nem tartja magát felelősnek a kialakult helyzetért.
Nagy József szombaton Sepsiszentgyörgyön közölte, lemond hivataláról, ha sor kerül Románia felfüggesztésére
A kiotói egyezmény betartását felügyelő bizottság felfüggesztette Románia jogát, hogy értékesítse fel nem használt szén-dioxid-kvótáját. Az erre vontakozó döntést augusztus 25. és 27. között, Bonnban megtartott ülésén hozta meg a testület, és tegnap hozta nyilvánosságra. Románia felfüggesztését a bizottság a július 6–8. között, szintén Bonnban tartott ülésén javasolták. A szankciót amiatt szabták ki, mivel Románia elmulasztotta idejében elkészíteni az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó jelentést, amire a kiotói egyezmény kötelezi.
Borbély László környezetvédelmi miniszter elmondta, Romániának 2007-től kezdődően kell jelentést tennie a kiotói egyezmény alkalmazását ellenőrző bizottságnak, ám amikor miniszteri mandátumát átvette, megállapította, hogy ez irányban semmi nem történt, ezért hat tanulmányt rendeltek, melyek azonban csak az év vége felé készülnek el. „2007 óta kötelező jelentést tennünk e bizottságnál a gázkibocsátások felméréséről. Sajnos, elődeim semmit sem tettek, hogy ezt a felmérést tökéletesítsék. Több éve el kellett volna végeznünk ezeket a tanulmányokat, 2010-ben kettőt elindítottunk, és idén további négyet. Ezek összetett tanulmányok, valamennyi folyamatban van, és az év vége felé készülnek el. Május–júniusban indult a vizsgálat emiatt. Remélem, hogy a felfüggesztés nem tart az év végénél tovább” – nyilatkozta Borbély. A miniszter megjegyezte, hogy Bulgária, Görögország és Horvátország is kapott már hasonló felfüggesztést.
Nem bíznak Romániában
Egy magát megnevezni nem kívánó környezetvédelmi szakember véleménye szerint Románia felfüggesztésének oka az, hogy „nem bíznak abban, a román hatóságok képesek megbirkózni a melegházhatást okozó gázok kibocsátásának megbecsülésével országos szinten. Pontosabban, Bukarest nem volt képes helyesen jelenteni a melegházhatást okozó gázkibocsátások országos adatait, nem tudta elkészíteni ennek ún. leltárát” – magyarázta a szakértő.
A melegházhatást okozó gázok 2011-es országos felmérését az Országos Környezetvédelmi Hatóságnak (ANPM) kellett volna elvégeznie. A júliusi előzetes felfüggesztési határozattal egy időben kormányhatározat készült Romániában az ANPM tisztviselői létszámának növeléséről, akik ennek a leltárnak az elkészítésével foglalkoznának, ám eddig még nem minden állást töltöttek be, állítják az intézmény képviselői. Emil Boc kormányfő a múlt héten kijelentette, az ANPM első emberének „fejét akarja”, ha sor kerül Románia felfüggesztésére, valamint egy arra vonatkozó akciótervet, hogyan lehet elkészíteni minél hamarabb a jelentést, ami a szankció visszavonását vonná maga után. Nagy József szombaton Sepsiszentgyörgyön közölte, lemond hivataláról, ha sor kerül Románia felfüggesztésére, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem felelős a kialakult helyzetért. Nagy arra is felhívta a figyelmet, hogy Románia a szankció életbelépése előtt sem élt a fel nem használt szén-dioxid-kvóta értékesítésének a jogával.
Csökkenőben az árfolyam
A kiotói egyezmény valamennyi aláíró állam számára megállapít egy kvótát, megszabva, hogy az illető ország milyen mennyiségű gázkibocsátásra jogosult. Azon országok, melyek a megengedettnél kevesebb üvegházhatású gázt engednek a légkörbe, kvótájuk fel nem használt részét eladhatják olyan államoknak, melyek nem tudják betartani a kiotói egyezményben vállalt kötelezettségeiket. Amennyiben Románia elkészítette volna a jelentést, most 300 millió szén-dioxidkibocsátáscsökkentési egységet tudna értékesíteni. Borbély László elmondása szerint ennek jelenlegi értéke 1,8 milliárd lej, ugyanakkor Florentina Manea, a környezetvédelmi minisztérium klímaváltozással foglalkozó igazgatóságának vezetője csak 1,5 milliárd lejre becsüli az elmaradó bevétel értékét. Florentina Manea idén áprilisban arról beszélt, hogy Románia olyan országokkal tárgyal e jogosítványok eladásáról, amelyek nem teljesítették a kiotói egyezményben vállalt kötelezettségeiket, mint például Japán, Spanyolország, Portugália vagy Kanada. „Jó lenne, ha 2012-ig eladnánk ezeket a jogosítványokat, mert nem tudni, hogy át lehet-e vinni őket a következő évre. Reméljük, lesz konkrét üzlet az elkövetkező időszakban” – mondta akkor Manea.
A felfüggesztéstől függetlenül Románia már eddig is nagy összegű bevételtől esett el, ugyanis két év leforgása alatt a szén-dioxidkibocsátáscsökkentési egységek eladási ára két év leforgása alatt a felére esett. Krónika (Kolozsvár)

A Kovászna megyei alprefektus hadjárata a magyar nyelv ellen 
Kampányt indított a magyar nyelv hivatalos használata ellen Valentin Ionescu a Kovászna megyei alprefektus, mindezt akkor amikor felettese a magyar prefektus nyári szabadságát tölti. 
Nemcsak a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot szólította fel, hogy a hivatalos dokumentumok fejlécében ne használják a magyar nyelvet, hanem egy üzletlánc magyar reklámját is jogtalannak ítélte. „A törvény betartását megkövetelem, a perfekturának egyébként az a feladata, hogy őrködjön a törvény tiszteletbe tartása fölött. Az üzletlánc esetében is egy közérdekű hirdetőtábláról beszélünk” – mondta az alprefektus.
Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere az eset kapcsán azt mondta, hogy tiltakozásként minden héten beadvánnyal fog fordulni a prefekturához, számon kérve, hogy a közintézményekben ki vannak-e helyezve a kétnyelvű táblák. 
Duna Tv, Híradó. Erdély.ma

Évadrajt a székely színházakban
Gazdag évadot ígérnek a székelyföldi színházak – a lapunk által megkeresett intézményekben már javában zajlanak az évadnyitó előadások próbái. A színházigazgatók az új darabok mellett azokat a színműveket is műsorra tűzik, amelyek a tavaly közönségsikernek örvendtek.
Sokszínűség Csíkban
A Parászka Miklós által vezetett Csíki Játékszín sokszínű évadot ígér – a csíkszeredai társulat igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, erre a műfaji sokarcúságra azért is szükség van, mert „a fogékony csíki közönség körében erősek az elvárások, ami igazából az egész színház felhajtóereje is egyben”.
Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, az évadot a magyar dráma napján, szeptember 21-én kezdik, Tasnádi István Finito című előadását újítják fel, amely a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján közönségdíjat kapott. Hozzátette, a 2010–2011-es évadból még visszahozzák Martin McDonagh Vaknyugat című stúdiódarabját, amely szintén elnyerte a nézők tetszését.
Parászka elmondása szerint az új évadban színpadra állítják a Mindennapi varázslatok című mesejátékot, Budaházi Attila rendezésében, illetve Porogi Dorka Tudós nők című Molière-feldolgozását. Karácsony-szilveszter körül zenés-táncos produkcióval készül a társulat, Schlanger András Jókai Mór Gazdag szegények című népdrámáját viszi színre.
Az évad második felében, immár hagyományt követve Victor Ioan Frunză az ismert Tóték című Örkény-drámát rendezi, Parászka Miklós pedig Móricz Zsigmond Búzakalász című regényét állítja színpadra.
A Csíki Játékszín a Kisvárdán díjazott Finito című darabját is átmenti a most induló új évadba
Bemutatódömping Sepsiszentgyörgyön
„A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház, amely túljutott a kezdeti buktatókon, kialakította sajátos arculatát és európai színvonalú előadásokkal tudja képviselni Romániában a mozgásszínházi formát, idén a hetedik évadát kezdi” – mondta el évadnyitó sajtótájékoztatóján Uray Péter. A társulat művészeti vezetője szerint a 2011/ 2012-es évadban három új előadást készítenek.
Szeptember 10-én kerül sor az Isten szeme című produkció bemutatójára, amelyet a budapesti Rácz Attila rendez Tar Sándor A mi utcánk és más művei alapján. A második bemutatót január végére tervezik, és Gemza Péter rendezi, Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján. Az évad harmadik előadása, Csehov – Negyedik felvonás címmel, a szerb színész, rendező és színházpedagógus Rale Milenkovic irányításával születik meg.
A Tamási Áron Színház az új évadra három nagyszínpadi előadást és négy kamaratermi produkciót tűz műsorra – az évad nyitóelőadása Katona József Bánk bán-jának Bocsárdi László rendezte bemutatója lesz, szeptember 16-án. Ezt követően három kamaratermi produkcióra kerül sor: Slawomir Mrozek Szép nyári nap (r. Zakariás Zalán) és Szophoklész Trakhiszi nők (r. Balogh Attila) és Gogol: Egy őrült naplója (Mátray László egyéni előadása).
A színház idén is készít szilveszteri bemutatót: László Miklós Illatszertár című komédiáját Béres Attila rendezi. Jövőben két előadás bemutatójára kerül sor, Csehov Ivanovját és Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című komédiáját játssza a társulat, előbbit Anca Bradu, utóbbit Zakariás Zalán rendezésében.
Könnyed évad Székelyudvarhelyen
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál már javában zajlanak az előkészületek az október 6-i évadnyitóra, amelyen I. Sz. Turgenyev: Egy hónap falun című művét mutatják be. „A tavalyi, húzós évad után, most egy szellősebb következik: összesen négy nagyszínpadi és egy vendégelőadás szerepel a műsorprogramunkban, valamint öt darab marad repertoáron a tavaly játszottak közül – az új előadások műfajilag a vígjáték és komédia között mozognak” – nyilatkozta lapunknak Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója.
Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata G.Feydeau: Bolha a fülbe című komédiáját hozza el az udvarhelyi közönségnek, az év utolsó hónapjában A. Mariott és A. Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk, vígjátékot láthatja a nagyérdemű. Tavaszra tervezik Görgey Gábor: Örömállam, komédia bemutatását, és a gyerekeknek is készülnek egy darabbal, a társulat a Terülj, terülj asztalkám című népmesét állítja színpadra.
Újítanak a figurások
A gyergyószentmiklósi Figuránál is elindult az évad. „Az első előadás, szeptember 20-án, Dézsi Szilárd darabjával indul, amely Andersen Hókirálynőjének színpadi adaptációja” – tájékoztatta az ÚMSZ-t Béres László, a színház igazgatója, aki elmondta, az idei évadban egy gyerekelőadás, két nagyszínpadi bemutató és két, a színházi nyelv megújítását célzó törekvésre épülő előadás szerepel a tervek között.
Decemberben egy zenés előadással jelentkezik a Figura, a Dívák munkacím alatt készülő darab kimondottan a társulatra íródik. Január-februárban táncelőadással készülnek, az Aranycsinálók című mozgásszínházi előadást Goda Gábor, Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke rendezi. Tavasszal Victor Ioan Frunză: Aldous Huxley Szép új világ című regényének feldolgozását állítja színpadra. Az évad végére tervezik Gorkij: Vassa Zheleznováját, Béres László rendezésében.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-