Szövőszék és bábafog
Beszélgetés Szentimrei Judit néprajzkutatóval
Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet vagy Moldvai csángó népművészet – sokunk polcán sorakoznak ezek a harminc-negyven évvel ezelőtt kiadott kötetek, melyeknek egyik szerzője Szentimrei Judit iparművész, néprajzkutató. A 91 éves dédnagymamával kolozsvári lakásán beszélgettünk múltról, hazáról, családról, a munka és a tudás szeretetéről.
– Mit jelent önnek Erdély?
– Az egyszerű otthonnál sokkal többet. Ahogy a szász himnusz mondja: „Siebenbürgen, Land des Segens, Land der Fülle und der Kraft”. Az áldás földje. Szász elemit végeztem, mert édesapám úgy tartotta, mindhárom nyelvet ismernünk kell. – Kolozsváron végezte tanulmányait, Budapesten Györffy István, a magyar néprajztudomány egyik első jeles személyisége tanítványként folytatta, és már fiatalon megfordult Finnországban is. Hogyan határozta meg mindez az életét? – Tizenkét évesen Müller Hermannétól tanultam francia és svéd gobelint szőni. Később Nagy Imre festőművész azt mondta, hogy a leánykának szőni kell. Tizenöt éves voltam, akkor ismertem meg az uramat. 1938-ban kerültem Pestre, bejártam Györffy István óráira, ő pedig azt mondta: akit ennyire érdekel a népművészet, annak mindenképpen Finnországban a helye. Ösztöndíjat senki nem adott, de kaptam tőle két levelet. 1939-ben egyedül indultam el Finnországba. Helsinkiben a Tellervo nevű népi textilműhelyben és a néprajzi múzeumban dolgoztam. Enni és aludni itthon is lehet. Reggeltől délutánig szőttem a műhelyben, este és éjszaka pedig gyöngyöt fűztem. De nem csak a fővárosban voltam, bár a 18. születésnapomat épp ott ünnepeltem. Különböző családokat ismertem meg. Amikor például finn levelezőtársnőm falujából távoztam, kigyűlt a lakosság, és énekkel búcsúztattak. Apámmal lefordítottuk a szövegét magyarra: „Apád házánál kisleány, széppé serdültél már, oly széppé, mint a kis virág, előtted a világ…” Érdekes volt a viseletük is, mert a székely csíkos szoknya – melyet a lengyeleknél is viszontláttam, természetesen az ő színvilágukkal – ott volt a finneknél is északi színösszetétellel.
– Mi volt az első munkája? – Készítettem egy falvédőt, amin a család szerepelt. Ezt a gyermekszőnyeget itt a szoba közepén épp nem én szőttem, de a terveim alapján készítették 1957-ben. Több generáció felnőtt már rajta. A szőnyegen éppen azt táncolják, hogy „Most viszik, most viszik Danikáné lányát”, ott pedig, hogy „Dombon törik a diót, a diót / Rajta vissza mogyorót, mogyorót”. Éneklik is a gyermekek, négykézláb. 1957-ben rendeztük az első iparművészeti kiállítást is, korábban Kolozsváron ilyen nem volt, de még az országban sem nagyon. Volt itt egy uruguayi grafikus, akinek megtetszett az egyik szőnyeg. Kérdezte, mit fizessen érte. Mondtam, vigye el emlékbe. A legnagyobb dicséretet az ő nyolcéves fiától kaptam. Az édesapa levelében megírta, hogy a gyermeke azt kérdezte: „Milyen szép országban jártál, édesapám, ahol ilyen szépeket szőnek? Milyen jók lehetnek ott az emberek…” – Szőni, írni, kutatni vagy tanítani szeretett jobban? – Mindegyik egészen más. Dr. Kós Károly vezetésével – Nagy Jenővel és velem – 1952-ben megalakult a magyar népművészet-kutató csoport. Mindig vittünk magunkkal diákokat, nagyon élvezték, dolgoztak is rendesen. Nagyon szerettem tanítani, nálunk ez valószínűleg családi vonás. A terepmunka alatt pedig feltöltődtem. A Kárpátokat keresztbe-kasul gyalog jártuk be. Nem úgy van az, hogy az ember sző, vagy alkot. Dolgozik. Tudja, mit jelent naponta két órát aludni? Én akkor feküdtem le, amikor az uram fél hatkor felkelt. Ő rendezte a reggelit, a fiaim tejet hordtak reggel öt és hét között. Olyan szép élet volt nálunk fenn a Majális utcában. Egymást neveltük a családban. Nem csak én neveltem őket, hanem ők is egymást. Gyulu fiam például nyolcévesen kijelentette, hogy nincs megelégedve a szüleivel, mert nem nézik át otthon a leckéjét, mint másnak. Mert ahol átnézik, ott kiteszik a vesszőt, és tízest kap a gyermek, míg ő csak kilencest, mert van egy vesszőhibája. Nem én szóltam bele, hanem a hét évvel idősebb bátyja: „Azt a tízest a szülő kapja. Nézd át te, s akkor te kapod!” Én voltam a „kapitány” a családban, a „legénységem” pedig az uram és a négy fiam. Neveltük és segítettük egymást. – A Zsuzsi-baba és az Andris-baba című népviseletvarró pályázat is egy ilyen közös munka eredménye? – Igen, Zsolt a Jóbarát című ifjúsági lapnál dolgozott. Megkért, hogy segítsek, így ’70-ben én vezettem a lap Zsuzsi-baba-sorozatát. Három díjat hirdettünk meg, aztán 163-at kellett kiosztanunk. Ezt követte ’71-ben az Andris-baba. Amikor Nagy Jenő kollégám megnyitotta a pályamunkákból készült kiállítást, azt mondta: amit nekünk nem sikerült húsz év alatt felgyűjtenünk, azt a gyerekek három hónap alatt elvégezték. Nem a „magyaros” piros-fehér-zöld ruhákból van hiány, hanem a különböző vidékek viseletéből. Ma Kézdivásárhelyen tekinthető meg a babakiállítás. A Dolgozó Nő című folyóiratnál a Kati-baba rovatot vezettem, ami a csecsemőöltözetről és a bölcsődalokról szólt. Gyönyörű volt, ahogy beküldték a kicsi múmiákat. – A Kós-Szentimrei-Nagy szerzőhármas fogalommá vált Erdélyben. Közös munkáik mai napig számtalan család polcain megtalálhatók. Minek tulajdonítja a nagy sikert, és vajon miért nem ennyire népszerűek manapság a hasonló kiadványok? – A közös munkák nagyon szépek voltak. Először a székelyföldi Kászonba mentünk 1952-ben, másodjára – 1953-ban – Moldvába, majd ’54-ben Szilágyságba, rá egy évre pedig a Kis-Küküllő mentére. Ezek után azt mondták, hogy mi már felkutattuk az egész erdélyi magyarságot, nincs tovább. Pénzt nem kaptunk, de azért még mentünk. Az ötvenes években gyűjtött anyagok húsz évvel később jelentek meg. Ma egészen más az élet. A világháló és a televízió révén minden információ bejön a lakásba. De az is igaz, hogy mi igyekeztünk a hétköznapi ember nyelvén írni. Magyarországon nagyon csodálkoztak, hogy a Kis-Küküllő című kötet ekkora példányszámban jelenhetett meg: itthoni eladásra tizenötezer darabot nyomtak, külföldre pedig még tizenötezret. Azt mondták, ez hihetetlen, soha néprajzi kiadvány ilyen mennyiségben nem fogyott. Hallgattam ott egy előadást, s megállapítottam: ha mi azon a nyelven írnánk, mi magunk sem értenénk, és senki sem venné meg.
– A kutatást és a családot hogyan tudta összeegyeztetni? – A fiaimat hurcoltam magammal, mint kutya a tollseprűt. Ők azt mondják, óriási élmény volt számukra. Széken például Víg Gyuriéknál laktunk, akik eredetileg kecskepásztorok voltak. Az uram viszont ’47-48-ban megalakította Széken a második tagozatot, a kecskepásztort pedig feleségestől bevitte iskolaszolgának. Nem volt kis feladat tisztán tartani az iskolát, Szék ugyanis rettenetesen sáros volt, falábon jártak a gyerekek iskolába. Zsolt például a Víg-fiúkkal bivalyt őrzött, az erdőre járt fáért, és megtanulta, hogy az ágat nem úgy kell hazavinni az erdőről, hogy összerakod és húzod, hanem a legnagyobb ágat teszed legalul, arra rakod a többit, a nagyot fogod meg, és azt húzod. Így megy veled az erdő. – Vélhetően a gyermekeket is jobban érdekelte a körülöttük lévő természet és kultúra, mint manapság. – A Néprajzi dolgozatok című sorozatban külön rovatban hozták le a gyermekek gyűjtéseit. Állandóan foglalkoztak velük. De aztán valahogy ez is kimaradt. Az iskolák is másképp foglalkoznak a gyermekekkel. A generációk közti kapcsolat is más. Nálunk természetes volt, hogy ha gyermek született a családban, akkor én ott voltam. Az is igaz, hogy magam is a családi fészekben maradtam, ott voltak nekem a szüleim, és ha valamit kérdeztem apámtól, akkor azt mondta, hogy „abban a könyvben nézz utána”. – A motívumok világa nagyon összetett jelrendszer. Hogyan lehet eligazodni benne? – Nem csak a minta érdekes, hanem az ember, és különösen az asszony. Tudod-e, hogy mikor alszik? Egy öregasszony mondta a Küküllő mentén a régi öregekről: „Este, mikor lefeküdtünk, nagyanyám a tűz lángja mellett font, reggel, mikor felébredtünk, ugyanúgy a tűz lángja mellett pergette orsóját. Mikor aludt, nem tudom. Nem láttam.” Erről van szó. A népmesében is kiderül, hogy valójában mennyit dolgozik a fehérnép. Mikor a moldvai csángókról szóló kötet megjelent, Kányádi Sándor azt mondta: egyetlen szónak sem szabad elvesznie. Tudod, hogy mi a bábafog, és mitől véd? A gonosztól, a pletykától – mert a falusi pletyka öl. Az nem volt gyerekjáték. A csicshím például az anyatejet védte. Ezek nem játékszerek vagy viccek, nagyon is komoly dolgok.
Szentimrei Judit
Iparművész, néprajzkutató. 1921. május 19-én született Kolozsváron. Édesapja Szentimrei Jenő költő, prózaíró, publicista, színházigazgató. Édesanyja Ferenczy Erzsébet, Zsizsi balladaénekes-nő. Férje Szabó Gyula középiskolai tanár, gyermekeik: Bálint (1944) építész, egyetemi tanár, Zsolt (1946) újságíró, egyetemi tanár, Bojta (1947) építészvállalkozó és Gyula (1951) szerkesztő. 1940-től számos hazai és külföldi kiállításon vett részt saját textíliáival. 1950-től 1974-es nyugdíjazásáig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil tanszékének tanára, 1952 és ’69 között a Román Tudományos Akadémia magyar és román néprajzi csoportjainak tudományos kutatója. Ezernél több ismeretterjesztő cikke, tanulmánya jelent meg. Kötetei: Székely festékesek (1958), Kászoni székely népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1972), Szilágysági magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1974), Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1978), Moldvai csángó népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1981), Széki iratosok (1982), Torockói varrottasok (F. Halay Hajnallal, 1997), Torockói népművészet (Kós Károllyal, Nagy Jenővel, illetve Furu Árpáddal, 2006).
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Száz kötetesre tervezik a Székely Könyvtár könyvsorozatot
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehették az olvasók – mondta Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője valamint a Hargita Kiadó vezetője.
Már megjelent a Mikes Kelemen törökországi levelet tartalmazó kötet, a Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, továbbá Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye és Bözödi György Székely bánja című műve.
A következő öt kötet Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád Válogatott versei lesznek.
A Hargita Kiadó által a Hargita Megyei Tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába.
A kiadó szándéka az, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv „szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot.
A székleykonyvtár honlapja.
Kultúra.hu
Erdély.ma

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

Emlékezés 1956 hőseire
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)

Újabb békemenet, négyszázezren a Kossuth téren, jobbikos rendbontás (Ötvenhatos rendezvények Budapesten)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján számos megemlékezést tartottak Budapesten. Az október 23-i rendezvények százezreket mozgattak meg, a központi állami ünnepségen, a Kossuth téren a belügyminisztérium közlése szerint mintegy négyszázezren vettek részt. A tárca a rendőrségi létszámbecslések alapján azt írta: a békemeneten több mint 150 ezren, a Milla tüntetésén csaknem 20 ezren, a Jobbik demonstrációján néhány ezren, a Demokratikus Koalíció rendezvényén több százan voltak.
Békemenet lengyel részvétellel
A békemenet tegnap kora délután indult a budapesti Széna térről a Kossuth térre. Az ország függetlenségéért és a kormány melletti kiállásért szervezett menetet több ismert közéleti személyiség vezette, köztük a rendezvény egyik szervezője, Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum (CÖF) alapítója és szóvivője, Bencsik András, a Demokrata című lap főszerkesztője, Fricz Tamás, a CÖF másik alapítója és Bayer Zsolt újságíró. A magyar és lengyel zászlók, valamint a kormányt éltető, biztató táblák alatt álló tömeg az indulás előtt teljesen megtöltötte a Széna teret és környékét. Csizmadia László az MTI tudósítójának elmondta, a mostani menetnek hármas célja van: tisztelgés 1956 és a magyar ifjú forradalmárok előtt, „akik a vérüket hullajtották azért, hogy Magyarországon tíz napig szabadság legyen”. Másrészt tisztelgés Nagy Imre „kommunista vezér” előtt, aki képes volt félredobni „azt a mocskos ideológiát”, és a magyar szuverenitásért kiállni, így lett belőle mártír és hős. „És van még egy üzenetünk: az adósrabszolgaságot nem tűrjük. Tehát üzenjük mindenkinek a világban, a pénzhatalmaknak, hogy Magyarország nem marad adós” – hangsúlyozta Csizmadia László, hozzátéve: a kormánynak szüksége van a támogatásra, „meg kell mutatnunk, hogy egy demokratikusan választott, kétharmados kormány mögül nem álltak még ki az emberek”.
Orbán: ne idegenek kormányozzanak
A magyar kormány elfogadja az európai együttműködés szabályait, de azt nem, hogy idegenek kormányozzák a magyarokat, ahogyan azt sem, hogy EU-s intézmények tiszteletlenül bánjanak velük – jelentette ki Orbán Viktor az október 23-i állami ünnepségen, a budapesti Kossuth téren mintegy négyszázezer ember előtt elmondott beszédében, amelyben arról is szólt, hogy az 1956-os magyar forradalommal az egész világ jobb lett. A miniszterelnök 1956 ünnepét szentnek nevezte, mert azt megszentelte a magyarok szabadságért hullott vére, majd azt mondta: „itt van velünk lélekben minden szabadságszerető magyar Kolozsvártól Budapesten át Los Angelesig”. Az 56 évvel ezelőtti forradalom hősei ütötték az első és végzetes rést a szovjet világbirodalmon, ők ébresztették fel a nyugati baloldal lelkiismeretét, négy évtizeddel később, a rendszerváltáskor pedig ők adtak erőt a szovjetek kiszorításához, a szocialista munkáspárt földre döntéséhez és a szabad világtól elválasztó aknazár és szögesdrót akadályok megsemmisítéséhez – méltatta beszédében a szabadságharcosokat Orbán. 1956. október 23-án – folytatta – a Kossuth Lajos téren történt meg az az addig elképzelhetetlennek tűnő csoda, hogy mindenki, még a párttagok többsége is felfedezte: becsület nélkül nem lehet élni. A miniszterelnök párhuzamot vont a szocializmus bukása és a nyugati világ gazdaságának 2008-ban kitört válsága között, és azt mondta: azért rendült meg mindkettő, mert egyik sem az igazság útján járt. Európa ma a feje búbjáig eladósodott, a saját dogmái kötik gúzsba, a világban jelenleg zajló változással azonban el fog dőlni, „ki gályázik reménytelenül az adósságtengeren, és ki az, aki visszanyerve szabadságát partot ér”, ahogyan az is, hol állandósul a felfordulás, és hol lesz szilárd a jövő – vázolta a miniszterelnök Európa mostani helyzetét, jelezve, hogy szerinte a kontinens még nem döntötte el, hova álljon, Brüsszelben még nem tudják, „a fékre lépjenek, vagy a gázpedálra”. Megítélése szerint Európának meg kellene értenie, hogy nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke. A hegy valóban magas, de van út a tetejére – fogalmazott a kormányfő, aki a csüggedőket, a megfáradtakat és a reményvesztetteket arra emlékeztette: 1956 legnagyszerűbb leckéje az volt, hogy a forradalmat javarészben munkások, az akkori bérből és fizetésből élők csinálták. Ők valóban kisemmizettek és jövőtlenek voltak, de nem törődtek bele a kilátástalanságba, hitből, szabadságvágyból és hazaszeretetből a legnagyobb dolgot hozták létre, amit ember létrehozhat, fellázadtak, és ezzel visszaadták a nemzet méltóságát – jelentette ki. „Ha csak feleannyi hitünk lesz, mint nekik volt, hegyeket tudunk megmozgatni” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor a forradalom emlékére összesereglett magyar ünneplőknek azt kívánta, október 23-a mindig emlékeztesse őket arra, hogy „annyira élünk csak, amennyire Magyarország él”.
Bajnai korszakváltást szorgalmaz
Kormányváltásnál több, rezsimváltás, korszakváltás kell, ehhez pedig széles választói összefogás és a közös célok megtalálása szükséges Bajnai Gordon volt miniszterelnök szerint. A napokban létrejött Haza és Haladás Egyesület vezetője az ugyancsak egyesületté alakult Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) október 23-ai fővárosi demonstrációján azt hangsúlyozta: az ország egységéhez először a változást akarók egységét kell megteremteni. Ebben – a reménykedő baloldaliak, a csalódott jobboldaliak, a politikailag elárvult szabadelvűek és a zöldek összefogásában – központi szerepet szán az Együtt 2014 elnevezésű választói mozgalomnak, amelynek létrehozásáról a Haza és Haladás, a Milla és a Magyar Szolidaritás Mozgalom döntött. Nem alakulnak párttá, de tudják, hogy a szövetségben szükségük lesz demokratikus pártokra és politikusokra – mondta Bajnai Gordon, közölve, várják azok csatlakozását, akik nem akarják megtagadni pártkötődésüket, és azokat is, akik nem akarnak párthoz tartozni, ám tenni kívánnak a változásért. Szerinte a három szervezet együttműködésével létrejött az „új politikai közép”. Céljaikként a jogállam helyreállítását, a szolidaritást, a haza és haladás ügyének összebékítését, valamint az európai értékek erősítését nevezte meg. Bajnai azzal kezdte beszédét, hogy nehéz döntés volt visszajönnie „a nézőtérről a színpadra”. Azonban szerinte megint „utcára kell menni a jövőnkért és a jogainkért, politizálnia kell annak is, aki csak egyszerű polgár, civil akar lenni”. „Politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként” – mondta. A volt kormányfő szerint sokan vannak, akik 2010-ben a változásra szavaztak, és jó okuk volt rá: véget akartak vetni a korrupciónak, meg akartak szabadulni a rossz kompromisszumoktól, a kapkodó és félbemaradt reformoktól, a teljesületlen ígéretektől. „Általuk győztek, és most ellenük kormányoznak” – utalt a Fidesz vezette kormányra. Azt mondta, a kormány csigolyánként törte el a magyar demokrácia gerincét, és hűbérurai között osztja fel az országot, így az állam mára a korrupció eszközévé vált. Bírálta a szegényeket sújtó társadalompolitikát, a szegények előrejutását nehezítő oktatási reformot, és úgy fogalmazott: a mostani a kudarcok kormánya, mert noha biztonságot, nyugalmat és gyarapodást ígért, ehelyett félelmet, kilátástalanságot és szegénységet hozott az országra.
Több ezer jobbikos tüntető
A Jobbik elnöke szerint a ’89-es politikai generáció minden tagjának takarodnia kell a magyar közéletből, mert „az elmúlt huszonkét év bőven elegendő volt belőlük”. Vona Gábor erről pártja tegnapi nagygyűlésén, több ezer ember előtt beszélt a belvárosi Deák Ferenc téren. Az ellenzéki pártvezető – aki a Jobbikot és annak szimpatizánsait a 2006-os politikai generációnak nevezte – azt mondta, az ő generációja nem akar „aljas, áruló és hazug politikai generáció lenni”, mint amilyen a ’89-es. Példaként említette Demszky Gábor, Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nevét, amit a tömeg hangos pfújolással fogadott. Vona Gábor szerint ezek a politikusok „eljátszották a politikai lehetőségüket, elhazudták a rendszerváltást, és megalázó feltételekkel betoloncolták az országot az Európai Unióba”. A Jobbik elnöke a nagygyűlésen meghirdette a Független Magyarország programját. A 16 pontos programban szerepel a magyar föld alkotmányos védelme, az egykulcsos adórendszer megszüntetése, a csendőrség felállítása és a halálbüntetés visszaállítása, Magyarország kilépése az Európai Unióból, a privatizáció visszamenőleges felülvizsgálata és a jogtalanul szerzett magánvagyonok elkobzása, a felső tízezer, a politikai szereplők és a cigányság vezetőinek vagyonosodási vizsgálata és a nem igazolható módon szerzett vagyonok utólagos megadóztatása, valamint „a magyar föld védelmében a Magyarország és Izrael közötti társulási szerződés felmondása”. Szintén a programpontok között van a történelmi jogfolytonosság visszaállítása, az államadósság újratárgyalása, „a szétszabdalt magyarság ügyének nemzetközi fórumok elé vitele”, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala, egy új földbirtokrendszer bevezetése, a magyar élelmiszer-önrendelkezés, külgazdasági minisztérium felállítása a magyar termékek keleti piacra juttatása érdekében, európai munkáért európai bérek kifizetése, valamint az „indokolatlan cigány túlszaporodás megállítása”.
A nagygyűlésen Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselője arról beszélt: mindenkinek meg kell találnia a maga módját arra, hogy fellázadjon a jelenlegi rendszer ellen, amely „lelki terrorban tartja a társadalmat, és folyamatosan megalázza az embereket”. Szerinte 1956 nem történelem, hanem meggyőződés és világnézet, ezért kell a mai nemzeti radikálisoknak is fellázadniuk és ellenállást tanúsítaniuk.
A több ezer összegyűlt nagy része a beszédek elhangzása után elhagyta a Deák Ferenc teret. Az ott maradt több száz szimpatizáns egy koncertet hallgatott. A koncertet követően a Jobbik Ifjúsági Tagozat szervezésében néhány ezer ember átvonult a Deák Ferenc térről a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székháza elé. A tömeg útközben a Mocskos zsidók!, ÁVH!, Orbán, takarodj!, Gyurcsány, takarodj!, Orbán, Gyurcsány, Gordon, mind a három lógjon! és Fegyverbe! jelszavakat skandálta. Később a tömeg nagyobbik része a Múzeum körút felé elhagyta a Bródy Sándor utcát, azonban néhány tucat tüntető elindult a Kossuth térre. Útközben, a Blaha Lujza térnél felborítottak egy kukát, és végig a fáklyás felvonulás alatt is használt jelszavakat skandálták. A Szabadság térnél rohamrendőrök igazoltatták a tüntetők egy részét.
A Magyar Becsület Rend első kitüntetettje
Tamás Aladárné Szűcs Ilona, a felvidéki Balogvölgy tanítónője kapta a Magyar Becsület Rend első kitüntetését, amelyet Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök jelenlétében adott át Áder János államfő a Parlamentben tegnap. Orbán Viktor az ünnepségen Magyarország nevében köszönetet mondott Tamás Aladárnénak mindazért, amit a magyar nemzetért tett. A kormányfő felidézte: Tamás Aladárné az egyszerűsített honosítást lehetővé tevő magyarországi törvénymódosítást követően, 99 évesen, a lányával együtt a magyar állampolgárság felvétele mellett határozott. Lépése miatt a szlovák állam megfosztotta őt a szlovák állampolgárságától. Több mint egy éve, minden viszontagságot vállalva, egyik élharcosa annak, hogy a magyarságukhoz ragaszkodó felvidéki közösség tagjai a magyar állampolgárságuk felvétele után a szlovák alkotmány rendelkezéseivel összhangban megtarthassák szlovák állampolgárságukat is – mutatott rá a miniszterelnök. Orbán Viktor kitért arra is, hogy idős kora ellenére Tamás Aladárné aktív tagja a rimaszombati közéletnek, tagja az MKP-nak, alapítója és aktív vezetője a Wass Albert Nyugdíjasklubnak. A kormányfő rámutatott: a kitüntetett megélte a XX. század legnehezebb időszakait, és azt, hogy a történelem szeszélyei folytán ötször is változott az állampolgársága úgy, hogy szülőföldjét sosem hagyta el, és mindig magyar maradt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)
Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott.
Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között!
A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok!
Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.)
A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg.
Román és magyar elvtársak
A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről.
A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek!
A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki.
A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték.
A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel.
Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették.
A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták.
A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés.
Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok
Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt.
A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott.
Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak.
A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem.
A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról.
Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották.
A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség.
Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel.
A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot.
1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki.
Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.)
Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája
A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”.
1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel.
Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket!
A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!)
Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is.
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi.
Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc.
Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet.
Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban.
Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Székely könyvtár)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja
Kányádi Sándor: Válogatott versek
Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
Benedek Elek: Székely népmesék
Farkas Árpád: Válogatott versek
Tamási Áron: Ábel az országban
Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések
A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae Benedek Elek: Székely népmesék Farkas Árpád: Válogatott versek Tamási Áron: Ábel az országban Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Székelyeknek, székelyekről. És nem csak…
Ritka és példaértékű kezdeményezés a Székely Könyvtár című könyvsorozat, amelyet a Hargita Kiadó és a Hargita Megyei Tanács indított útjára. Ennek első 10 kötetét mutatták be hétvégén Marosvásárhelyen, a G. Caféban. Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőkkel, a Székelyföld folyóirat és egyben a sorozat szerkesztőivel a már hagyományossá vált Látó Irodalmi Játékokon Parászka Boróka újságíró beszélgetett.
Habár az est a rendezvény plakátján szereplő "Megesz-e a medve?" kérdés és medvekép tisztázásával kezdődött, a résztvevők megállapították, hogy a beszélgetésnek semmi köze "a medve nem játék", jól ismert székely mondáshoz. Sőt, a medvének a bemutatott kötetekhez sincs köze, a műveknek viszont a székely identitáshoz annál inkább, hisz a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat épp ezt hivatott felmutatni, erősíteni.
"Mindenkinek van egyfajta elképzelése a székelységről, egyesek úgy gondolják, hogy mi valamiben mások vagyunk, és én azt tanultam, hogy a másságot tisztelnünk kell, úgyhogy ezzel a sorozattal az lenne a cél, hogy felderítsük miben is áll ez a regionális másság, meg lehet-e egyáltalán fogni, meg lehet-e magyarázni." – mondta Lövétei Lázár László. Parászka Boróka kérdésére válaszolva, hozzátette, hogy a sorozat létrehozásával szellemi hátteret szeretnének nyújtani a regionális tudatépítéshez. "Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz az elkövetkezendő években a Székelyföld. Nem ártana hangsúlyosabban figyelni rá, megerősíteni azt. És nem mindegy, hogy milyen szellemi erővel vágunk ennek neki. Ha bemegy az ember a könyvesüzletbe, rengeteg könyvet talál a székelyekről, a Székelyföldről, de mi úgy gondoltuk, hogy nem árt az alapműveket egy sorozatba összegyűjteni, ez kiindulóalap lehet, ha rá tudjuk venni az embereket, hogy ezeket a műveket elolvassák, szeressék, akkor már megérte."
A szerkesztők igyekeztek az írott kultúra minden területéről és minden korszakából szerzőket beválogatni a sorozatba. Az irodalmi művek mellett helyet kapnak szociográfiai és történelmi írások is, a népköltészet és a klasszikus írók mellett pedig a kortárs szerzők is. Évente 10 kötet kiadását tervezik, ötös "minisorozatokban". A szerzők listázásakor elsősorban olyan írókra, költőkre esett a választás, akik származásilag is a régióhoz kötődnek, de attól az ötlettől sem zárkóznak el, hogy nem székelyföldi írók Székelyföldről szóló köteteit is megjelentessék – tudtuk meg a szerkesztőktől. Az első tíz kötet szerzői közt ott van, többek között, Mikes Kelemen, Apor Péter, Tamási Áron, Bözödi György, Kányádi Sándor és Zsögödi Nagy Imre is. Minden minisorozatban szerepel majd "régi", közelmúltbeli és jelenkori könyv egyaránt.
A kötetek közt nagyon sok újrakiadás van, szembetűnő viszont, hogy nincs előszó, utószó, fülszöveg. Ez a fajta szerkesztés tudatos választás volt: "az előszavak, utószavak általában valamilyen időhöz, helyhez, hangulathoz kötődnek (…) a szövegek elmondják maguk helyett azt, amit mondani kell, mi csak hozzá tudunk tenni, rosszabb esetben elvenni azokból" hangsúlyozta Lövétei Lázár László. Mégis, könyvjelző formájában pótolják az életrajzi adatokat, és a sorozat honlapján (http://www.szekelykonyvtar.ro) ajánlók is olvashatók.
A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy Nyírő József , Vass Albert, vagy más "kényesnek" számító írók szerepelni fognak-e a sorozatban? Fennáll-e a veszélye annak, hogy nem kívánt ideológiák tükröződjenek bizonyos művekben, s ezek hatással legyenek a sorozat többi darabjára, hogy az összeolvasásból összefolyás legyen?
"Ha szólásszabadságról van szó, akkor minden jelenjen meg és legyen az oktatás feladata, hogy elmagyarázza a diákoknak, hogy volt ilyen, volt olyan, Nyírő ide tévedt, oda tévedt, de attól függetlenül, írt gyönyörű novellákat" – jegyezte meg Lövétei Lázár László, Fekete Vince pedig hozzátette, hogy "nem létező dolgok fölött nem érdemes vitát nyitni. Nyírő írásairól nem esett még szó, ha pedig meg fog jelenni, meg kell nézni, hogy az adott könyvben mi szerepel."
A közönség soraiból jövő hozzászólásokból is kiderült, hogy az a "szellemi minimum", amelyet a sorozat szerkesztői az olvasók figyelmébe ajánlottak túlmutat ideológiákon és valós értéket képvisel
Toth Ibolya
Népújság (Marosvásárhely),

Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),

Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Benkő Samu
Bolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről.
Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához?
A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.)
Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak.
Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”
Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.
Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.
„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”
Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát?
„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”
Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik.
Gruik Ibolya .
Magyar Szó (Újvidék).

Elitorientált magyar szülők
Továbbra is népszerűbbek a belvárosi iskolák a lakónegyedekben működő kisebb tanintézetekkel szemben – derült ki az előkészítő (nulladik), illetve az első osztályokba való beiratkozás első szakaszának összesített adataiból. Több illetékes ugyanakkor a Krónikának úgy nyilatkozott: mindez nem jelenti azt, hogy a lakónegyedi oktatási intézetek hamarosan kiürülnek.
A megkérdezettek szerint ugyanakkor idén nyugodtabban zajlott az iskolákba való jelentkezés, hiszen tavaly első alkalommal indultak előkészítő osztályok, így sokan nem ismerték pontosan a teendőket, ebben az évben azonban a szülők már felkészültebben érkeztek a tanintézetekbe.
Kolozsváron a János Zsigmond Unitárius Kollégium a legnépszerűbb a magyar kisdiákok szülei körében: a belvárosi iskolában három elemi osztályt indítanak a következő tanévben, a beiratkozás április 22-én zárult, első szakasza során pedig már mind a 75 helyet elfoglalták. A megyei tanfelügyelőség adatai szerint nem maradt több hely az Apáczai Csere János Gimnáziumban és a Kolozsvári Református Kollégiumban sem, de sokan jelentkeztek a városközpontban lévő Báthory István Gimnáziumba is, ahol szintén három osztályt indítanak ősztől. Ez utóbbiba egyébként még három kisdiák iratkozhat be a május 8. és 17. között sorra kerülő második szakaszban. A lakónegyedi iskolák többsége egy magyar nyelvű első vagy nulladik osztályt indít a következő tanévtől, az iratkozás első szakaszában ezek közül egyik sem telt meg.
Nagyváradon a Szacsvay Imre Általános Iskolába iratkozott a legtöbb magyar anyanyelvű gyermek: szeptemberben az induló öt osztályban összesen 130 kisdiák kezdi meg az előkészítő, illetve az első osztályt. A Szacsvayba még 13 gyermek jelentkezhet. A Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban az egy jóváhagyott osztályba eddig 22-en iratkoztak be a megengedett 25 helyre, míg a Szent László Római Katolikus Gimnáziumban mind a 25 hely betelt. Kolozsvárhoz hasonlóan a partiumi megyeszékhelyen is további diákok jelentkezését várják a lakónegyedi iskolák magyar nyelvű osztályaiba.
Az iskolák között is van versengés
Erdélyi körút a magyar oktatásért Folytatódik a „2013 a külhoni magyar kisiskolások éve" című program körútja, amelynek keretében a magyar közigazgatási minisztérium által kezdeményezett projekt illetékesei Felvidékre és Erdélybe látogatnak. A program célja, hogy meggyőzzék a külhoni magyar szülőket, magyar anyanyelvű tanintézetbe írassák gyermekeiket. A körúton helyszínenként több mint száz gyermekhez, pedagógusaikhoz és szüleikhez látogatnak el a szervezők, akik ügyességi játékokkal, zenével és tánccal készülnek a találkozókra. Az erdélyi körút szerdán, május 8-án Zilahon indul, 9-én Székelyudvarhelyre és Nagyenyedre látogatnak el a szervezők, 10-én pedig a Kolozs megyei Válaszúton találkoznak a kisdiákokkal.
Pásztor Gabriella, a Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatója a Krónika megkeresésére rámutatott: a belvárosi iskolákba való áramlás régóta tendencia Váradon, ez azonban nem azt jelenti, hogy a körzeti iskoláknak nincs létjogosultságuk. A Szacsvay egyébként a város szívében található, és hagyományosan a belváros legjobb iskolájának számít, így a szülőknek már a nyolcvanas évektől kezdve meg kell küzdeniük azért, hogy ide írathassák gyermeküket. Az igazgató szerint egyébként sok tényezőtől függ, hogy a szülő milyen iskolát választ gyermeke számára. „A gyerekek összlétszáma egyre kisebb, így az iskolák között is van egyfajta versengés. A szülők nyilván figyelemmel követik a különböző iskolák eredményeit, és arról is értesülnek, hol milyen rendezvényeket szerveznek a tanítás mellett – ezeket mind alapul veszik a döntésben" – tudtuk meg. A Szacsvayban például április végén Iskolakóstolgatás címmel szerveztek rendezvényt, amelyen a leendő előkészítősök és a szülők is megismerkedhettek a tanintézettel és a tanítókkal.
A nagyvárosokban egyébként nem ritka, hogy a szülők – rokonok, ismerősök révén – ideiglenes tartózkodási engedélyt szereznek annak az iskolának a körzetébe, ahová gyermeküket íratni szeretnék. Ezzel kapcsolatban Pásztor Gabriella elmondta: a szülői kreativitás valóban határtalan, az iskola azonban nem ellenőrizheti, hogy a megadott adatok valósak-e. Ugyanakkor Váradon is jellemző a belváros elöregedése: a családok többsége a lakónegyedekben él, a városközpontban egyre több üzlet nyílik. Az iskola ezért a jelentkezéseknél azt is figyelembe veszi, ha egy szülőnek a lakása nem, viszont a munkahelye a közelben van.
Marosvásárhely az első ötven között
Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Gimnáziumban és a Tudor Vladimirescu Gimnáziumban meghirdetett helyekért egyaránt nagy volt az érdeklődés. Az oktatási minisztérium összeállítása szerint a két tanintézet az ország 50 legkeresettebb iskolájának listáján is szerepel: a Bolyai 13., míg a Vladimirescu 27. helyen. A tanfelügyelőség adatai szerint Csíkszeredában nincs kiemelkedően népszerű tanintézet, nagyjából ugyanannyian iratkoztak be a Nagy Imre, a Petőfi Sándor és a József Attila Általános Iskolába. Ezzel szemben a sepsiszentgyörgyi szülők többsége a Székely Mikó Kollégiumot részesítette előnyben: a négy osztályban meghirdetett 115 helyből egy sem maradt üresen. Szintén négy elemi osztályt indítanak a Mikes Kelemen Gimnáziumban, ahol még 23 kisdiák jelentkezését várják a beiratkozás második szakaszában.
Kompromisszumos megoldás Szentgyörgyön
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő szerint Háromszéken a beiratkozás idén hisztéria- és pánikmentesen zajlott. Az illetékes a Krónikának elmondta: sehol nem tapasztalták a szülők részéről azt a félelmet, amit tavaly. „Az elmúlt évben még nagy volt a bizonytalanság, a szülők nem tudták, mire számíthatnak, ez megnehezítette számukra a döntést, nem tudták hova írassák a gyereket előkészítő osztályba. Idén zökkenőmentesen zajlott minden, sokan tanácsot kértek a gyereküket tavaly nulladik osztályba írató szülőktől" – magyarázta a főtanfelügyelő. Hozzátette: az első fordulóban közel kétezer gyermek jelentkezett előkészítő osztályba, a második szakaszban mintegy 200 iratkozót várnak. Keresztély Irma lapunknak azt is elmondta, hogy a belvárosi Székely Mikó Kollégiumban túljelentkezés volt, a meghirdetett száz helyre 115-en jelentkeztek. Az iskola vezetősége igazságos kritériumrendszer alapján akarta rangsorolni a beiratkozott kisdiákokat, ezért minden szülővel egyenként elbeszélgettek. A szülők végül elfogadták azt a kompromisszumos megoldást, hogy létszámfeletti osztályokba tanuljanak a gyerekeik, így a 25 helyett 28 fős előkészítők indulnak ősztől. Keresztély Irma hangsúlyozta, a belvárosi iskolák vonzereje mindig nagyobb, ám az oktatás minőségének megítélése rendkívül szubjektív. „Természetesen minden szülő a lehető legjobbat akarja a gyerekének, de a belvárosi iskolák vonzereje nem növekszik olyan mértékben, hogy az a lakónegyedi iskolák kiürüléséhez vezetne" – szögezte le a főtanfelügyelő.
Országos szinten a szaktárca becslése szerint több mint 15 ezer magyar anyanyelvű gyermeket kellett volna beíratni iskolába, az első szakaszon azonban mindöszsze 10 ezren jelentkeztek az iskolákba – nyilatkozta a Szabadság napilapnak Király András oktatási államtitkár. A helyzet a román gyermekek esetében sem jobb: az anyakönyvi nyilvántartás szerint az iskolakötelesek száma eléri a 218 ezret, azonban csak 160 ezren iratkoztak be.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Felmérik a kisiskolások tudásszintjét
Megkezdődött csütörtökön és szakaszosan egész hónapban zajlik az általános iskolások tudásszintjének felmérése. A második, negyedik és hatodik osztályos tanulók ismeretellenőrzése az oktatás megtervezéséhez nyújt támpontot.
Az oktatási minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Értékelő és Vizsgáztató Központ hat Hargita megyei iskolát jelölt ki az általános iskolások körében elvégzendő tudásszintfelmérő vizsgák lebonyolítására. A felmérés során a másodikos, negyedikes és hatodikos tanulók ismereteit vizsgálják azzal a céllal, hogy ellenőrizzék a szaktárca által kidolgozott eljárásokat és módszertanokat, valamint azért, hogy kipróbálják a mérési eszközöket. A vizsgákon a galócási Dumitru Gafton és a csíkszeredai Nagy Imre általános iskolák második osztályos tanulói vesznek részt, Székelyudvarhelyről a Tamási Áron Gimnázium negyedik osztályos diákjai, valamint a csíkszeredai Liviu Rebreanu Általános Iskola negyedikesei, a hatodikosok körében pedig a vaslábi Teodor Chindea, illetve a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály általános iskolákban lesznek felmérések.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő elmondta, a mérések eredményei nem kerülnek be a naplókba, de megbeszélik a tanulók szüleivel, illetve ezek alapján kell kidolgozni a tanulók számára egyéni oktatási terveket. A másodikosok tudásának felmérése csütörtökön kezdődött, és pénteken, május 10-én ér véget, a vizsgaeredmények támpontot jelentenek a tanulók felkészítésének irányításához és az oktatás megtervezéséhez a következő tanévben. Hasonló céllal vizsgáztatják majd a hatodik osztályos diákokat is május 15-én. A negyedikesek május 22-én adnak számot tudásukról, a szakemberek azért végzik az ismeretellenőrzést, hogy képet kapjanak arról, miként teljesítik a tanulók az oktatási követelményeket az elemi oktatás befejezésekor – tájékoztatott a Hargita Megyei Tanfelügyelőség. A másodikosok és negyedikesek vizsgája szövegértési és -alkotási tesztből, valamint matematikapróbából áll, a hatodik osztályos feladatsor is két részből áll: nyelvi és kommunikációs tesztből, illetve egy matematika és tudományok felmérőből.
A közeljövőben, a kisérettségi során a nyolcadik osztályos tanulók is számot kell majd adjanak tudásukról, az a vizsgasorozat viszont már mindannyiuknak kötelező lesz, és a június utolsó hetében zajló felmérőkön elért eredményeiket beleszámítják a középiskolai felvételi jegybe is.
Széchely István
Maszol.ro

Németh Géza-emlékhely létesült Gyimesbükkön
Bővült a Deáky Panzió köré létesített történelmi emlékpark Gyimesbükkön. Az erdélyieket és a moldvai csángókat felpártoló református lelkész születésének 80. évfordulóján Németh Géza-emlékhelyet létesítettek az ezeréves határ közelében.
Németh Géza budapesti református lelkész volt, aki a nyolcvanas években kiállt az erdélyi menekültek mellett, megsegítésükre szervezte meg Budapesten az Erdélyi Gyülekezetet és a karitatív jellegű Reménység Szigete nevet viselő intézményrendszert. Németh Zsoltnak, a magyar külügyminisztérium államtitkárának édesapja sokszor járt Erdélyben, a Gyimesekben és a moldvai csángó falvakban.
A csíkszeredai pedagógusok egy csoportja Németh Géza 1995-ben bekövetkezett halála után – hálájuk jeléül – megalakította a Németh Géza Egyesületet. A Csikós Klára által vezetett egyesület 2003 óta évente kiosztja a Németh Géza Emlékdíjat, idén pedig emlékpadot, emlékhelyet létesített.
Deáky András gyimesbükki nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, a Bákó megyéhez csatolt település magyar nyelvű oktatását újraindító, a település számára minden téren maradandót alkotó, sikeres vállalkozó köszöntötte az emlékhelyavatóra egybegyűlt erdélyi, moldvai és anyaországi vendégeket, hangsúlyozva, hogy Németh Géza az 1980-as években sok erdélyi embernek adta vissza a hitet és a reményt.
Kisgyörgy Borbála az gyesület nevében ismertette röviden Németh Géza életpályáját, majd felolvasta Németh Géza A fehérvárcsurgói birkalegelőn című versét. Ennek egyik szakasza került fel az emlékpadra: "De annak, akit nyírnak / annak bőrébe valahogy/ mindig belebújok"/.
Csikós Klára, az egyesület elnöke Németh Gézával kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, ökumeniai nyitottságáról, munkásságáról, meghurcolásáról, illetve lelkészi és irodalmi és tevékenységéről beszélt. Megtudtuk, hogy Németh Géza elsőként foglalkozott Magyarországon kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval, menekült magyarok felkarolásával, ifjúsági vezetők képzésével.
A csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte az ünneplőket, majd felolvasta a Németh-család üzenetét. A levélben Németh Géza három fia, ifj. Géza, Zsolt és Áron az édesapjuktól kapott értékeket osztottak meg, emlékeztek arra a lelkészre, aki szinte mindvégig üldözött volt, de mégis részt vett a társadalom gondjainak megoldásában.
Az emlékhelyet Salamon József gyimesbükki plébános áldotta meg, mondott imát előtte, majd a padra leülve elmondta: „A padon ülve el tudunk gondolkodni a világ dolgain, születhetnek filozófiai gondolatok, de nagyon fontos, hogy a padra, embertársunk mellé leülve el tudunk beszélgetni, meg tudjuk beszélni fontos dolgainkat.”
A moldvai csángók legismertebb népdalénekese, a pusztinai Nyisztor Ilona, illetve Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár szép népdalokat adott elő, majd a jelenlévők elénekelték a székely, a magyar és a csángó himnuszt. Ezt követően koszorúzásra került sor, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő nevében, Sógor Csaba koszorúját Lukács Borbála, a csíkszeredai Nagy Imre iskola tanárnője helyezte el. A gyimesi Németh Géza-emlékünnepség egy hársfa-, illetve két gesztenyefa-csemete elültetésével, illetve kerekasztal-megbeszéléssel zárult.
Dobos László
szekelyhon.ro

Politikai pojáca
Magyarországon nem hivatalosan ugyan, de már választási kampány zajlik. A felmérések azt mutatják: továbbra is a Fidesz a legnépszerűbb, egyes elemzők szerint sokat segít a magyar kormánypártnak, hogy az ellenzék képtelennek látszik a közös fellépésre. A Medián közvéleménykutatása szerint az MSZP 23, az Együtt 2014 – Párbeszéd Magyarországért választási szövetség 10 százalékon áll a biztos szavazók között. A megkérdezettek 35 százaléka Bajnai Gordont megfelelőbbnek tartja az ellenzék vezetésére, Mesterházy Attila 30 százalékot kapott. A Tárki szerint az MSZP támogatottsága a pártválasztóknál 22 százalék, az Együtt-PM pedig 10 százalékon áll.
A 2010-es nagyarányú választási kudarc után szétesett baloldalon javában tartanak az egyeztetések, a Mesterházy Attila vezette MSZP-nek és a Bajnai Gordon neve által fémjelzett Együtt-PM szövetségnek ezután kell megállapodnia a közös jelöltekről, listáról, stratégiáról és a miniszterelnök-jelölt személyéről. Elhangzott: alapvető különbségek nincsenek a két párt elképzelései között, így gyors megállapodásra számítanak. Elmondták azt is: mindkét fél elképzelhetőnek tartja, hogy a másik párt vezetője álljon az ellenzéki szövetség közös listájának élén. (Harmadik személy tehát nem jöhet számításba…) Ami pedig a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció pártjával való esetleges együttműködést illeti, a szombati egyeztetések utáni sajtóértekezleten kitérő választ adtak. Valami ilyesmit: voltak fontosabb kérdések is, amiben egyeztetni kellett, a Gyurcsány-dolog harmadrendű probléma. Amiből akár azt is érthetnénk: a megújulást hirdető baloldal szeretné végleg maga mögött hagyni a Gyurcsány-korszakot (is).
Ez a sértett mellőzöttség érződik ki abból a klónozott őszödi beszédből is, ami június 16-án hangzott el Budapesten, immár nem intimnek vélt pártvezetői berkekben, hanem utcai nyilvánosság előtt, Nagy Imre egykori házánál, az 1956-os magyar forradalom főhőse kivégzésének évfordulója alkalmából. Szerzője ugyanaz az eredetieskedő, saját politikai sírját változatlan buzgalommal ásó Gyurcsány Ferenc volt, aki nyolc évvel ezelőtt miniszterelnökként hatalmi apparátusa tartós hazudozásaival kérkedett, és húszmillió románnal riogatta az anyaország kenyérkeresőit, miközben a kettős állampolgárság ellen kampányolt.
„A tömeg, amely mohón és falánkan jól akar lakni ennivalóval, olcsó és gyors keresettel, technikai kényelemmel, műveltségpótló szórakozással és ismeretekkel, igénytelen lesz erkölcsi és szellemi magatartásában. Ennek az igénytelenségnek természetes következménye a pökhendi és szemérmetlen ököljog, társadalmi, kulturális és világnézeti vitákban.” Márai Sándor 1942-ben leírt sorai tökéletesen találnak a mai Gyurcsányra, aki cinizmussal társított állandó vagdalkozásában egykori elhíresült beszédét most is „korszakalkotónak” minősíti. A „második öszödije” minden eddiginél sértőbb, vehemensebb. A legfőbb politikai ellenfelének tartott Orbán Viktorról többek közt azt állította, hogy az „hatalma érdekében az ócska, ósdi keresztény, konzervatív középosztály összes eszmei zagyvasága és önzése által fordított utat járja, lopja a szabadságot.” A DK vezére saját magát múlta felül, amikor gyalázkodásában kijelentette: „az egyházak számára Orbán kolléga hátsó fele a fontos”.
Akármennyire is választási kampány dúl odaát, az efféle tömegsértegetés még akkor sem hagyható visszhang nélkül, ha klinikai esetről van szó. Ennek a vehemenciának a magyarázata: Gyurcsány ázsiója annyira leromlott, hogy a választási kampány komolyra fordultával már senki sem akarja magát kompromittálni vele, kimaradt a baloldali erők miniszterelnök-jelölti trónjáért folytatott harcból. És minél inkább iparkodik nyilvános szereplésekkel, annál mélyebbre süllyed. Arra viszont talán alkalmas, hogy a (nagyon) piszkos munkát elvégezze.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Sike Lajos: Mátyáshoz mérhető?!
Hát kaptam a pofámra az elmúlt napokban, mert nem tudtam hallgatni! Jóllehet személyes és családi érdekem azt kívánta volna, hogy fogjam be a bagólesőmet – ahogy mifelénk mondják –, vagy ha szólok, akkor dicsérjem a partnereimet, hogy milyen okosak és milyen zseniális meglátásaik vannak... Ám, én lüke, inkább ellentmondtam nekik és tűrtem, hogy lekomcsizzanak, -horngyulázzanak, -gyurcsányozzanak, -bajnaizzanak, pedig ezeket a neveket ki sem ejtettem.
Már elnézést, de mégsem állhattam meg őszinte szó nélkül, hogy az anyaország mai miniszterelnökét, a Fidesz napokban újraválasztott elnökét egyesek nem csak Szatmárban, de Háromszéken is a Mátyás királyunk utáni századok legnagyobb nemzetvezetőjének tartják! Már csak azért sem, mert mérete is kisebb, mint például Bethlen Gáboré, Bocskai Istváné, Kossuth Lajosé, Tisza Istváné, Horthy Miklósé, Nagy Imréé, Antall Józsefé. De akár Kádár Jánost is említhetném, aki ugyan nem szabad választással került hatalomra, hanem a szovjet fegyverek segítségével, de végül olyan gulyáskommunizmust teremtett, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is ő a huszadik század Magyarországának legnépszerűbb politikusa.
A mostani Győző méretben inkább Horn Gyulára hasonlít, de kezet rá, hogy róla nem fognak utcát elnevezni a nyugati országokban, mint az utóbbiról. Gyula pufajkás volt ugyan fiatalabb éveiben, de reformkommunista vezetőként, amikor eljött a pillanat, nem habozott azt cselekedni, ami a magyar nemzetnek és vele a szabadságnak és a demokráciának legjobb volt: megnyitni a nyugati határokat, elvágni a két világot egymástól elzáró szögesdrótot. Volt erre bátorsága még akkor is, ha a megszálló szovjet csapatok bent voltak az országban. Mert nagy tetteket nem azért hajt végre az ember, mert ilyen vagy olyan ideológiát, eszmerendszert képvisel, hanem azért, mert felismeri, hogy alkalmas pillanatban mit kell cselekednie országáért, nemzetéért.
Egyébként vitapartnereimnek abban igazat adtam, hogy Viktor csakugyan egyféle nemzetvezető, méghozzá teljes mellel, de azt, hogy mennyire nagy, a jövő évek döntik el. Alkalmasint az ellenzékéhez tartozó magyar komcsik győzték meg azokat a nyugati lapokat, amelyek azt írták róla, hogy egyelőre méreténél is kisebb vezető. Mikor ezt kimondtam egyik vitapartnerem kis híján leköpött. Szerencsére még a hetedik X-nél is jól tudok ugrani.
Szóval, a bajokat elfedni próbáló nemzetieskedés és az olcsó populizmus sok erdélyi magyart is elaltat. Olyannyira, hogy szerintük csak az számit igaz magyarnak, aki immár kettős állampolgár és természetesen a Fideszre fog szavazni. Ezer bocsánat a legnagyobb magyaroktól (no nem a Széchenyihez hasonlóktól, azoktól nincs miért), de több százezer erdélyi magyarhoz hasonlóan nem kértem és kérek kettős állampolgárságot, s szavazni sem fogok ottani pártokra. Mert sok-sok erdélyi magyarral vallom: nekünk itt van dolgunk és nem a kettős állampolgárság a magyarság ismérve – már csak azért sem, mert több ezer szlováknak, románnak, szerbnek, ukránnak, sőt már kinainak is van magyar állampolgársága, sokkal inkább, hogy ki minek vallja és érzi magát, s főleg mit tesz a nemzetéért. Egyébként nagy írónk, Illyés Gyula szerint ennél is egyszerűbb a meghatározás: magyar az, aki annak vallja magát! Amikor megtudtam, hogy a regnáló pesti kormány újabban, elég furcsa módon, pénzért is árulja a magyar állampolgárságot (például az a kínai személy, aki legalább 250 ezer eurót fektet be az anyaországban egyből megkapja a magyar állampolgárságot!), még jobban megerősödött bennem az erdélyi-magyar tudat.
Erről vitázó partnereimet azzal szoktam leszerelni, hogy normális ésszel ítélve, mi nem magyarországi pártokhoz, hanem a magyar nemzethez tartozunk, már azért is, mert a pártok gyakran buknak! Mint ahogy a mostani kormánypárt is előbb-utóbb bukni fog. Hacsak vezetője, a miniszterelnök már a jövő tavaszi választásokig nem bizonyítja be (például komoly gazdasági fejlődéssel, s széles összmagyarsági és nemzetközi elismertséggel), hogy Mátyás óta ő a legsikeresebb magyar vezető!
Ám sokakkal együtt attól tartok, hogy ő nemhogy Bécset, de még Avasfelsőfalut sem tudná meghódítani.
Megjegyzés: Az Új Magyar Szó és utóda, az interneten megjelenő maszol.ro hasonlít a balliberrális Népszavához. Dühödten támadja a magyar kormányt, különösen Orbán Viktort.
Maszol.ro

A forradalom üzenete
Ötvenhét éve ezekben a napokban dőlt el Magyarországon, hogy a magyar nép változtatni akar a sorsán és gyarmati helyzetén. A szabadságot választja, akár a kuruc korszakban, vagy 1848–49-ben.
Mindez nem megy könnyen, október 23-án kitör a fegyveres harc, naponta változik a kommunista pártvezetés és kormány összetétele. Véres harcok után, október 28-án délután híres rádióbeszédében Nagy Imre bejelenti a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az előző napok megmozdulásait. Az események felpörögnek. Október 30-án Nagy Imre bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, majd felszámolják a rettegett Államvédelmi Hatóságot. Újjáalakulnak a pártok, kinyílnak a börtönök kapui, tárgyalások kezdődnek Magyarország Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot, nemzeti ünneppé nyilvánítják október 23-át! Közben szovjet „tanácsadók” Moszkvába viszik Kádár Jánost. A moszkvai vezetők meggondolják magukat, ismét megjelennek magyar területen a Vörös hadsereg csapatai, Budapesten megkezdődnek a véres harcok, a nagyvilágban dúl a szuezi válság, a forradalmat vérbe fojtják, Kádár hazatér, ő és klikkje veszik át a Szovjetunió vezéreinek jóváhagyásával a hatalmat, és megkezdődnek a megtorlások. A többit tudjuk. Tudjuk? A megtorlások értelmi szerzőit, a kivégzések elrendelőit máig nem vonták felelősségre, most készülnek a 92 éves Biszku Béla elleni újabb perre. Ugyanakkor felmerülhet bennünk ama gondolat is, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok másként alakulnak? Igen, győzhettek volna a forradalmárok, akkor még egyet akart az egész nemzet, a szabadságot, és Maléter Pál csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, s a térségben 33 évvel hamarabb kezdődhettek volna el a magyar példa nyomán a demokratikus átalakulások. Bibó István, a végsőkig kitartó államminiszter az ENSZ ülésein fejthette volna ki emelkedett nézeteit az emberi jogokról, és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! De hát, tudjuk – tudjuk! – nem ez és nem így történt. Jött Kádár az akasztófákkal, jöttek az ítéletek, Pest és a kivérzett ország felett köröztek a halál fekete madarai. Ennyit ért az Albert Camus által is felhánytorgatott magyarok vére? Később, persze, változott a lemez, mint a balcsillagzat alatt álló magyar történetben annyiszor. Ígéretek is jöttek, aki nincs ellenünk, velünk van! És megszületett Kádár János népe. Bibó István nem az ENSZ-ben tartott szabadelőadásokat, hanem a váci fegyházban taníthatta angolra Göncz Árpádot. De mindez már hideglelősen ismerős.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnak
A marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála
Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária.
Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.
Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt.
Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti."
Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.
A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.
Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított.
Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.
November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:
"A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam."
Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé.
Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását."
Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli."
Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet.
Dudás József 1912–1957
1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.
1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is.
Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték.
Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.
Népújság (Marosvásárhely)

Az 1956-os forradalom 16 pontja
Az 1956-os forradalom 16 pontja az a követeléslista, amelynek első változatát a Szegeden megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) fogalmazta meg 1956. október 20-án, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen az ország egyetemeinek küldötteiből alakult diákgyűlés résztvevői öntötték végleges formába október 22-én.
A budapesti egyetemisták és főiskolások október 23-i tüntetésének első állomása a belvárosi Petőfi-szobor volt. Itt olvasták fel a 16 pontot, miután Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt.
Király Béla, Budapest 1956-os katonai főparancsnoka, történész a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában a forradalom voltaképpeni programjának nevezte a 16 pontot, amely, mint mondta, „utótűzként terjedt el az országban”. Lényeges pont, mondta a történész, hogy a 16 pont nem követelte a kommunista párt betiltását és a szocializmus eltörlését, de követelte a titkos szavazással végrehajtandó általános választásokat, ami azt jelenti, hogy már ekkor lehetségesnek tartották a szocializmus eltörlését.
A 16 pont a következő volt (több szövegváltozat is elterjedt):
1. Vonják ki a szovjet csapatokat! (Ezt kiáltozták hozzá: „Ruszkik haza!”)
2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben (Magyar Dolgozók Pártja)! Válasszanak új KV-t (Központi Vezetőséget), hívják össze a pártkongresszust!
3. Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!
4. Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!
5. Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
6. Vizsgálják fölül a magyar–szovjet, illetve a magyar–jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
7. Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!
8. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket (a magyar közvélemény nem tud semmiről), a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról! (az 1947. április 10-eipárizsi békében foglalt jóvátétel tízszeresét rabolták el!)
9. Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!
11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a SZU-ba (Szovjetunió) hurcolt foglyokat!
12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!
14. Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!
15. Szolidaritást a lengyel néppel!
16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!
(Forrás: wikipedia)
Nyugati Jelen (Arad)