Rendhagyó irodalomórák 1956-ról
Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó tart rendhagyó irodalomórákat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. A magyarországi előadóművész szerdán és csütörtökön csíkszéki iskolákban találkozik a diákokkal.
Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körútra indult Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyarokhoz. A körút során Székelyföldre is ellátogatott Forr a dal már, avagy diákok voltak és ők csinálták a dicsőséges forradalmat című rendhagyó előadásával. A pódiumműsor jegyzőkönyveken, filmfelvételeken és visszaemlékezéseken keresztül felidézi az 1956-os eseményeket, emléket állítva a hősök és áldozatok előtt.
„Mindenképp egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami közös pontokat hoz a mai, 2016-ban élő diákok és az 1956-os események között. Erre adta egyértelműen magát az a tény, hogy tulajdonképpen a felkelőknek és a forradalmároknak a nyolcvan százaléka diák volt. Ebben az előadásban elég nagy részt szentelek a Corvin közieknek, a »pesti srácoknak«, és tulajdonképpen így próbálom közös nevezőre hozni a mai fiatalok és az akkoriaknak az életét. Természetesen vannak benne versek, hiszen én versmondó vagyok, és a versekkel igazán jól kifejezhető egy-egy kor emberének a lelkülete” – hangsúlyozta Tóth Péter Lóránt.
Elmondta, olyan verseket próbált elhozni a gyerekeknek, amelyek bemutatják, hogy az ’56-os fiatalok milyen lélekkel, milyen erőkkel mentek ki az utcára. Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila örök érvényű versei mellett természetesen az ’56-os versek, Márai Sándor, Illyés Gyula, Buda Ferenc, Csics Károly versei és prózai alkotásai röpítik vissza a közönséget a Corvin köziek mindennapjaiba.
Az előadó – aki korábban testnevelő tanárként dolgozott Magyarországon – úgy véli, az iskolai oktatásban kevés figyelmet fordítanak az 1956-os eseményekre. „Konzultálva a határon túli kollégákkal, úgy tudom, hogy ’56 nem igazán tananyag. Magyarországon is elég távolságtartóan kezelték ezt a korszakot, ezeket az eseményeket a gyerekek. Valószínű azért, mert korban egész közel van hozzánk, és sok a föltáratlan akta még, hisz történelmünknek ez a dicsőséges két hetében az események nem napról napra, hanem óráról órára változtak, nehéz ezt teljességében belátni. Azért fontos, hogy tudjanak a mai gyerekek erről, mert ’56-ban a magyarok voltak az elsők, akik megpróbáltak rést törni a kommunizmuson. Egy olyan nemzet ment az utcára, amely ismét megmutatta, hogy szabadságszerető nép. A gyerekeknek fel szoktam villantani ezeken az irodalomórákon, hogy mit kezdjünk mi, mit kezdjenek ők 2016-ban a szabadsággal. Hogy mit jelent most a szabadság és mit jelentett 1956 előtt, és hogy azok a fiatalok miért mentek ki az utcára. A mai gyerekeknek egy kicsit mankó ez afelé, hogy éljenek úgy, hogy nekik ne kelljen fegyvert fogni. És azt a szabadságot, amit örökségbe kaptak a Corvin köziektől, a pesti srácoktól, nekik is tovább kell adni. Mindig kihangsúlyozom, hogy nem ússzuk meg, ezt a tüzet felelősségteljesen kell óvjuk” – fogalmazott az előadó.
Előadások Csíkban
Szerdán a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában és a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában tartott rendhagyó irodalomórát Tóth Péter Lóránt, csütörtökön pedig reggel 9 órától a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában, míg 11 óra 40 perctől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban folytatja körútját az előadó
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verssel emlékeznek az 1956-os forradalomra Szatmárnémetiben
Magyarországi vendégművészek versesttel emlékeznek szombaton 18 órától az Északi Színház Ács Alajos stúdiótermében az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára.
Az Arccal a földön a Huszadik Század! című műsorban elhangzó költeményeket Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek előadásában hallgathatja meg a közönség, az est szerkesztője Rózsássy Barbara József Attila-díjas költő.
Az előadás az úgynevezett „füveskertiek”, az 56-os forradalom előtt a kommunista rendszer által a váci börtönben fogva tartott költők börtönverseiből épül fel, az est keretét pedig Vörösmarty Mihály két verse adja, elemelve, egyetemessé téve ezáltal az előadás mondanivalóját, az ember szabadság iránti örök vágyát.
A „füveskertiek” költőcsoport legismertebb tagjai a forradalom későbbi mártír költője Gérecz Attila, az emigrációba kényszerített Tollas Tibor, a stuttgarti Nemzetőr című lap alapítója, a még ma is alkotó Kárpáti Kamill, a Stádium Kiadó vezetője, aki legtöbbet tette e költőcsoport megismertetéséért, a megtört és a börtön után bárzongoristaként tengődő Szatmáry György, a Kádár-rendszer által öngyilkosságba hajszolt Béri Géza, és a ma idősotthonban élő Tóth Bálint voltak.
Az ötvenes években politikai okokból a kommunista diktatúra börtönében sínylődtek Vácott, ahol 1954-ben – a Nagy Imre-féle politikai vezetés jóvoltából – szabadabban összeülhettek a börtönkápolna melletti füves tisztáson (innen az elnevezés: „füveskertiek”). Az egykori börtönlakók emlékezete szerint ebédidőben s munkavégzés után itt is, mint a recski munkatábor estjein, állandó fenyegetettségben, a sötétzárka és akasztás árnyékában, de mégis valódi irodalmi élet zajlott - áll a Északi Színház Harag György társulatának közleményében.
Tasi Annabella
maszol.ro

Az 56-os forradalomról szól a TUDÁSZ vetélkedő
A rendhagyó műveltségi vetélkedő megyei szakaszára ezúttal a hatvan évvel ezelőtti eseményekből kellett felkészüljenek a diákok.
Az 1956-os forradalom eseményeit fókuszba állító rendezvényen a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium, a Tamási Áron Gimnázium és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium háromfős diákcsapatai mérkőznek meg.
A kérdésfeltevések a már megszokott, mozis formában állítják meglehetősen nehéz feladatok elé a diákokat, de ezúttal sem fog hiányozni a színjátszás sem. Így a nézők megtudhatják, hogy sikerül-e az ÁVH-nak beszerveznie Kovács Jánost, hogy milyen lelkiállapotban volt Nagy Imre 1956. november 4-én hajnali 4 óra és negyed hat között, hogy Zsuzsika hogyan látogatja meg a Corvin-közben harcoló kedvesét, hogy túléli-e Kovács János a forradalom utáni napokat, de azt is, hogy hogyan telt egy székelyudvarhelyi család 1956. október 24-i estéje. A rendezvény egyben az 1956-os forradalom 60. évfordulójára való emlékezés is.
A műveltségi vetélkedő csütörtökön 13 óra 30 perctől kezdődik a Digital 3 Televízió, vagyis a volt Stúdió mozi nagytermében. uh.ro

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Imre sem szent
Gyilkosságsorozattal végződő háború 
1956 októberében a Szovjetunió háborút viselt Magyarország ellen, az idegen csapatok beavatkozásával pedig maga Nagy Imre is végig egyetértett. Mindez Horváth István magyarországi hadtörténésznek A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen című, a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásában hangzott el.
A II. világháborút lezáró, 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés 22. cikkelye alapján a Szovjetunió csak addig tarthatott haderőt Magyarországon, amíg Ausztria vissza nem nyeri függetlenségét. Annak ellenére, hogy ez 1955. május 15-én bekövetkezett, Moszkva csapatkivonás helyett az Ausztriában állomásozó egységeit is Magyarországra telepítette, ami felháborodást váltott ki a lakosság körében. Ugyanakkor az 1948-ban megkötött szovjet–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megtiltotta az egymás belügyeibe való beavatkozást. Elmondható tehát, hogy 1955 végétől a szovjet csapatok minden jogi alapot nélkülözve tartózkodtak Magyarországon, és avatkoztak be 1956 októberében az ottani eseményekbe, vagyis hódító háborút viseltek ellene – szögezte le az előadó még az elején.
Ugyanakkor Nagy Imrének szerepe volt a szovjet csapatok első, október 24-i behívásában, hiszen erről nemcsak tudott, hanem bele is egyezett. Ráadásul, amint az ún. Jelcin-dossziéból kiderül, október 25-én a Budapesten tevékenykedő szovjet csapatok létszámának növelését kérte. Kiderült továbbá, hogy az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom vérbefojtása annak a legfelsőbb politikai vezetésnek a kérésére, hozzájárulásával és egyetértésével történt, melynek Nagy Imre is tagja volt.
A magyar fővárost a Forgószél-hadművelet során október 24-én hajnalban megtámadó, 31 500 főt számláló, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 616 tüzérségi löveget és aknavetőt, 185 légvédelmi löveget, 380 páncélozott szállító harcjárművet és 3830 gépkocsit felvonultató szovjet csapatok azonban heves ellenállásba ütköztek. Ennek következményeként pedig október 30-án kénytelenek voltak elfogadni a tűzszüneti ajánlatot és visszavonulni, így a magyar forradalom gyakorlatilag győzött. Moszkvának azonban, amint ezt a korabeli dokumentumok egyértelművé teszik, esze ágában sem volt sorsuk alakítását a magyarokra bízni. A béketárgyalásokkal csak időt akart nyerni hadereje növeléséhez, majd amikor ez megtörtént, november 4-én hajnalban újabb támadást intézett a főváros ellen, és egy hét alatt vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A megtorlás azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis az idegen fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár János bosszúhadjáratba fogott, melynek során a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesült: 229 személyt végeztetett ki, vagyis éppen annyit, ahányan a karhatalmi erők állományából a forradalom alatt az életüket veszítették. És tette ezt annak ellenére, hogy közülük több mint hatvanan nem a forradalmárokkal folytatott tűzharcban veszítették életüket, hanem a szovjetek vagy saját tisztjeik lőtték agyon őket. Horváth szerint ez egyértelműen politikai gyilkosságsorozat volt, hiszen ítélethozatalkor még a saját törvényeiket sem tartották be.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt…. 
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Évet értékelt a csíkszeredai városvezetés az újságírókkal
A zászlóperekről és a korrupciós perekről szólt az idei év – elevenítettek fel az idei év történései közül néhányat az újságírók szerdán a csíkszeredai a városházán tartott évértékelő beszélgetésen, amelyen Csíkszereda vezetői voltak a házigazdák.
Szó esett arról is, hogy az erre az évre tervezett hosszú beruházási listából nem sok valósult meg, mint például a Vigadó épületének felújítása. Szintén befejezésre várnak többek között olyan elkezdett munkálatok, mint a taplocai terelőút kiépítése, a zsögödi Nagy Imre utcának rendbetétele vagy a Csíki Mozi beüzemelése.
Szőke Domokos alpolgármester arról beszélt, hogy szakember- és munkaerőhiánnyal küszködnek, Füleki Zoltán alpolgármester pedig elmondta, az sem segítette a beruházásokat, hogy év közben módosították a közbeszerzési törvényt, amelynek alkalmazási normáit csak szeptemberben tették közzé.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint ugyanakkor jobb lenne, ha kevesebb beruházást terveznének be év elején, amelyeket a rendelkezésre álló erőforrások függvényében meg is tudnának valósítani.
A kötetlen beszélgetés során pozitív eredményekről is szó esett, például így értékelték a Márton Áron Tehetséggondozó Központ felépülését és megnyitását.
Barabás Hajnal Székelyhon.ro

Erdélyi származású ’56-osok a bitófán
Az 1957 elejére megszilárdulni látszó Kádár-rendszer vérbírói segítségével hozzálátott a még évekig tartó bosszúhadjáratához. Két erdélyi származású forradalmár kivégzésére 1957. január 19-én – hatvan éve – került sor. Szabó Jánost (Zaguzsén, 1897. szeptember 17.–Budapest, 1957. január 19.), a Széna téri jelentős ellenállási csoport parancsnokát mindenki csak Szabó bácsinak szólította. Dudás József (Marosvásárhely, 1912. szeptember 22.–Budapest, 1957. január 19.), a kalandos életű műszaki mérnök ellenmondásos tevékenysége a forradalom radikális szárnyához tartozott, nem ismerte el Nagy Imre kormányát. Szabó János és Dudás József  a társadalmi igazság elkötelezett híve volt,  sok ezer magyarhoz hasonlóan fegyvert ragadtak, amikor azt tapasztalták, hogy Rákosi–Gerő bandája miatt Magyarország a koncepciós perek és kivégzések, a romló gazdasági helyzet kettős átkának a terhét viseli.
A Krassó-Szörény megyében született, gyermekkorától árvaságra jutott Szabó János 1942-ben telepedett át Budapestre. A sokáig állástalan gépkocsivezető, meggyőződve a pártbeliek önzéséről (nem segítették álláshoz) polgári pártok tagja lett 1947-ig. Sikertelen Nyugatra szökése után, rövid börtönbüntetését letöltve, 1950-től gépkocsivezető. Mivel a jugoszlávok adták vissza 1949-ben, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1953-ban kémtevékenységgel vádolta meg, és kilenc hónapi kegyetlen vallatás után engedték szabadon. Meggyőződéssel állt be a Széna téri fegyveresek jelentős budai területeket ellenőrző csapatába 1956. október 26-án, majd parancsnokuk lett. Többnyire fiatal forradalmárok rajongtak nagy bajszú vezérükért. Népszerűségét látva, Dudás József meg akarta bízni valamennyi forradalmi fegyveres csoportosulás ellenőrzésével, amit Szabó bácsi nem vállalt. Csoportja november 4-e után is felvette a harcot a Budapestre betörő szovjet csapatokkal. Miután feloszlatta megfogyatkozott és szétvert csapatát, felesége hiába kérte, hogy tűnjön el. Szabó bácsi ebédelt, amikor november 19-én letartóztatták. 
Dudás József mérnök részt vett az erdélyi illegális kommunista párt akcióiban. Több városban élt (Brassó, Kolozsvár) és tevékenykedett. Számos – később vezető – kommunistával ismerkedett meg (Gheorghe Ghorghiu-Dej, Ana Pauker, Mogyorósi Sándor stb.), miután 1933-ban a Temesváron szervezett sztrájk vádlottjaként kilenc év börtönre ítélték. 1939-ben szabadult ki, és a bécsi döntés után Budapestre költözött. Részt vett 1944-ben a németellenes fegyveres ellenállásban, és tagja volt Horthy kormányzó megbízásából a fegyverszüneti tárgyalásokra  a Szovjetunióba menesztett küldöttségnek. A kommunista Románia 1951-ben azzal a váddal kéri ki Magyarországtól, hogy besúgó volt, majd 1954-ben visszamehet, mivel nem tudják rábizonyítani. 1956. október 27-én kapcsolódik be a forradalmi mozgalomba. Lelkesítő beszédet mond előbb a Margit hídnál Veress Péter védelmében, majd másnap, 28-án a Széna téri ellenállókat buzdítja a kitartásra. November 2-án a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházát foglalja el mintegy 200 fős csapatával. Nem ismeri el a Nagy Imre-kormányt, ezért letartóztatását kezdeményezik. Néhány zavarkeltő megmozdulás után elveszíti tekintélyét emberei előtt, és elhagyják. A megtorlásokat irányító és elrendelő szovjet katonai vezetők Dudás József és Szabó János letartóztatását és fellebbezés lehetősége nélküli halálos ítéletük kimondását követelik a magyar statáriális katonai törvényszéktől. A két hazánkfia  a politikai bosszú első áldozata, mártírja volt.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A PKE diákszervezetét és Lászlófy Pált is kitüntették
Újév-köszöntő ünnepséget tartott NagyváradonTőkés Lászó európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke. 
A szombati eseményen átadták a Közjó Szolgálatában Díjat, amelyet ezúttal a Partiumi Keresztény Egyetem diákszervezete érdemelt ki, Lászlófy Pált, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnökét pedig az EMNT Kós Károly-díjával tüntették ki.
Tőkés beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmáról és jelentőségéről beszélt, majd visszatekintve a 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. A 2017-es évre vonatkozóan Isten áldását kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt« töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”.
A Barabás Balázs által szerkesztett műsor Zákonyi Botond történésszel, Magyarország bukaresti nagykövetével forgatott az Ilfov megyei községben. Az 1956-os magyar forradalom leverése után itt tartották őrizetben Nagy Imrét és társait. Mivel a helyszín a román belügyminisztérium felügyelete alá tartozik, a román hatóságok ritkán adnak engedélyt ott filmezni, így valószínűleg a Digi 24 az első, amely 1956 témájában forgathatott tévés anyagot.
A műsorban Zákonyi Botond többek között 1956-ról és Nagy Imréék elhurcolásáról beszél, felidézi az akkori események romániai visszhangját. Mint ismeretes, annak idején több ezer embert tartóztattak le, mert támogatta a magyarországi forradalmat, néhányukat ki is végezték. Az 1956-tal és Nagy Imréék snagovi fogságával foglalkozó Diplomata útlevél című műsort szombaton 22.30 órától sugározza a Digi 24 hírtelevízió.
Krónika (Kolozsvár)

'56-tal és Nagy Imréék snagovi fogságával foglalkozik a Digi 24
Rendhagyó adással jelentkezik szombaton este a bukarestiDigi 24 hírtelevízió Diplomata útlevél (Pașaport Diplomatic) című műsora, amely Nagy Imre volt kormányfő snagovi fogva tartásának helyszínét járja be.
A Barabás Balázs által szerkesztett műsor Zákonyi Botond történésszel, Magyarország bukaresti nagykövetével forgatott az Ilfov megyei községben. Az 1956-os magyar forradalom leverése után itt tartották őrizetben Nagy Imrét és társait. Mivel a helyszín a román belügyminisztérium felügyelete alá tartozik, a román hatóságok ritkán adnak engedélyt ott filmezni, így valószínűleg a Digi 24 az első, amely 1956 témájában forgathatott tévés anyagot.
A műsorban Zákonyi Botond többek között 1956-ról és Nagy Imréék elhurcolásáról beszél, felidézi az akkori események romániai visszhangját. Mint ismeretes, annak idején több ezer embert tartóztattak le, mert támogatta a magyarországi forradalmat, néhányukat ki is végezték. Az 1956-tal és Nagy Imréék snagovi fogságával foglalkozó Diplomata útlevél című műsort szombaton 22.30 órától sugározza a Digi 24 hírtelevízió.
Krónika (Kolozsvár)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Csifó János beszélgetős délutánja
A marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Szerte a világon több mint harmincezren olvastak fel Szabó Magda műveiből
Kilencedik alkalommal szervezte meg a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár meg a nemzetközi felolvasómaratont. Az idén Szabó Magda műveiből olvastak fel.
A maratoni felolvasás központi helyszínén, a könyvtár előadótermében délelőtt tíz órakor kezdődött el a megnyitóünnepség, Szabó Magda műveiből készült könyvkiállítás fogadta a felolvasásra érkezőket.
A felolvasás megkezdése előtt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, dr. Farkas Balázs konzul és Török Edit könyvtáros szóltak az egybegyűltekhez.
Az idén a maraton ötletgazdája, a székelyudvarhelyi László Judit indította a felolvasást, akinek oroszlánrésze van abban, hogy mára ilyen méreteket öltött a rendezvény. A felolvasást a konzulátus munkaközössége folytatta. A nap folyamán délelőtt 10 órától érkeztek a könyvtár előadótermébe a felolvasók, a korábbi évekhez hasonlóan a helyi iskolák, kulturális intézmények, civil szervezetek, egyesületek csoportjai. Az iskolák közül elsőként a Nagy Imre Általános Iskola VI-VII-es diákjai, majd felváltva a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium diákjai olvastak fel, illetve a Petőfi Sándor Iskola hatodikos diákjai. De nem csupán csoportok olvastak, magánszemélyek, családok is érkeztek felolvasni a délután folyamán.
Idén is a megyei könyvtárban olvastak fel a Németh Géza Kulturális Egyesület tagjai. Kora délután a Hargita Népe szerkesztőségéből érkeztek felolvasni, délután egy csíkszeredai első osztályos Waldorf-csoport szülőkkel közösen érkezett a felolvasásra. A könyvtárban működő mindkét olvasókör tagjai felolvastak a délután folyamán.
Kedd reggelig összesen 32 ezer személy jelezte, hogy csatlakozna a maratoni felolvasáshoz. Romániából közel 28 ezren, ebből Hargita megye 60 településén 17 ezren. Külföldről tíz országból mintegy 3500-an jelentkeztek, közülük 2700-an Magyarországról. Első alkalommal vettek részt a nemzetközi felolvasómaratonon a Magyar Olvasástársaság és a Marosvásárhelyi Rádió munkatársai is.
Belgiumból a Brüsszeli Magyar Ház csatalkozott a felolvasókhoz, Írország (Dublin), Egyesült Királyság (Szóló Szőlő – Chester, magyar tanoda), Németországból és Svédországból pedig magánszemélyek. Idén a legtávolabbi felolvasók az óceán túlpartjáról jelentkeztek be, az Amerikai Egyesült Államokban, Cleveland- ben a Bocskai Rádió munkatársai Csibi Loránd szervezésében olvastak fel, Los Angelesben pedig a Magyar Kulturális Intézet tagjai.
Az előzetes bejelentkezésekből ítélve több mint harmincezren olvastak fel kedden Szabó Magda műveiből.
Forrás: konyvtar.hargitamegye.ro
Erdély.ma

Egyed Ákos: Berde Mózsa, az önvédelmi harc szellemi vezetője
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kölcseysek a Nemzeti Színházban
Az idei tanévben a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetősége úgy döntött, hogy a budapesti Nemzeti Színház felajánlását elfogadva jutalomkirándulást szervez az eredményes diákok számára. Ennek megfelelően május 11-12-én 49 diák és 5 tanár indult útnak, hogy megtekintse Budapestet. A kirándulásról Képíró Dorottya tizenegyedikes diák írt beszámolót, alábbiakban ez olvasható.
„A határon való gyors átkelés után a busszal történő utazás jó hangulatban telt: nevetgéltünk, csevegtünk, megosztottuk egymással versenytapasztalatainkat. Megérkeztünk Budapest szívébe, hogy a világon minden tekintetben egyedi Duna-parti panorámát megtekintsük. Ezt követően az Országház mellett József Attila és Nagy Imre vértanú miniszterelnök szobránál hajtottunk fejet. Téglás József tanár úr vezetésével megtekintettük a Parlament, majd a Magyar Tudományos Akadémia, aztán a Pesti Vigadó és az egykori MTV-székház épületeinek környékét. A Duna-korzóról a budai oldal szépségében gyönyörködtünk, majd a Deák tér, Vörösmarty tér és a Váci utca következett. A Belvárosban elfogyasztott ebéd után a Fehér holló utcai szálláshelyünkre mentünk. Rövid pihenő, átöltözés után elérkezett a nap fénypontja, a Csongor és Tünde c. mesedráma megtekintése a Nemzeti Színházban.
A Vidnyánszky Attila rendezte darab teljesen új megvilágításba helyezte a művet. Láthattuk megelevenedni magunk előtt a könyvből ismert szereplőket, Csongort, Tündét, a gonosz Mirigyet, az ördögfiakat. A korszerű fény- és hangtechnika, a háromszintű díszlet, illetve a profi színészi előadásmód egyaránt lenyűgözött mindenkit. Különösen meggyőző volt számunkra Nagy Mari Mirígye és Szűcs Nelli Ilmája, de belopta magát szívünkbe a Csongort alakító Fehér Tibor is. Jót derültünk az ördögök burleszkké formált figuráin, s megrendítő volt a legendás Lukács Margit hangján hallani az Éj asszonyának szövegét, amit archív felvételről játszottak be. A színházban elfogyasztottuk az ízletes vacsorát, majd visszatértünk szálláshelyünkre. A hosszú és élményekben gazdag napra való tekintettel mindenki hamar nyugovóra tért.
Pénteken, a reggeli után sétáltunk még a szálláshely környékén. Megnéztük nappali fénynél a Nemzeti Színházat körülvevő parkot, illetve a Művészetek palotáját, végigpásztáztuk a Dunán átívelő hidakat. Ezt követően felültünk a buszra és hazaindultunk. Az úton most sem hagyott alább a jókedv. Véleményt cseréltünk az esti darabról és megtárgyaltuk az előző nap eseményeit. Sűrű és emlékezetes két nap volt mögöttünk. Köszönjük az élményeket!” szatmar.ro

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

A hét műtárgya
Művészek ágyúdörgésben a címe a Csíki Székely Múzeum legújabb időszakos kiállításának, mely a magyar képzőművészet legjelesebbjei által az első világégésről készült alkotásaiból vonultat fel átfogó válogatást. Az alábbiakban Murádin Jenő ismertetőjét közöljük.
Nagy István: Katonafej, 1918
A hadak útját megjárt erdélyi művészek közül kétségtelenül a székely Nagy István termékeny művészete volt és maradt a leginkább időtálló. Műveinek expresszív drámaiságában olyan példát mutatott, amellyel párhuzamba csak a brassói szász Hans Eder képalkotása állítható.
Az első kiállításain már virtuóz rajzkészsége, kimagasló tehetsége mellett bizonyított Nagy Istvánt (1873–1937) a brassói 24. honvéd gyalogezredbe sorozták be. A galíciai fronton, a Bukovina és a Visztula közötti összecsapásokban esett át a tűzkeresztségen. Ezrede a gorlicei áttörésből (1915. május 2.) szintén kivette a részét. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a festő Tarnopolnál, 1917 májusában a Dnyeszter menti Mielnicán táborozott. 1918. március elején, az orosz békekötés után vezényelték át ezredét az olasz frontra, az Etsch völgyébe.
Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagy méretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban „élesben” készítsen rajzokat. Még hatásosabb volt a 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes kezdeményezése. 1917 táján saját hatáskörében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartozó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.
A Nagy István-képek – többségük szénrajz vagy kréta és pasztell – a háború döbbenetes krónikája, akkor is, ha nem széttépett holttesteket, agonizáló sebesülteket sorakoztat föl. Portrék áttekinthetetlen sorozata többségükben táji háttér nélkül.
A képciklust csak ritkábban szakítja meg egy-egy kompozíciós téma: Géppuskások, Orvosi rendelőben. Modelljeinek nem jegyezte föl a nevét, és ez az anonimitás még fokozza a szemlélő megrendülését. Nem egyebek ők, mint katonamundérba bújtatott parasztok, egykori napszámosok, nehéz sorsú kisemberek. A képcímek is semlegesek: Közlegény, Katonafej, Öreg katona, 24-es baka, Levelet író katona, Galíciai parasztasszony, Szerb foglyok. Az 1918-ra datált Katonafej, amely két Nagy István-monográfiában is méltó helyet kapott, talán valamennyinél expresszívebb, drámaibb hatású. „A nagy, kerek fejű katona képmása kitölti a képmezőt. Modellje már-már az őrülettel határos letargiában mutatja be a háború frontjait végigharcolt katonát.” Így nézhettek ki azok, akik lövészárkokban élték meg a végeérhetetlennek tűnő időket. Hargita Népe (Csíkszereda)

Finisszázs helyett
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)

Hazahívó hangok ünnepe
Zenébe oltott gyermekkorok
Az ének és tánc bűvöletében töltött gyermekkor legszebb pillanatait hívták elő szombaton a hat évtizede született Székely Népi Gyermekegyüttes tagjai.
Délelőtt 10 óra körül zsúfolásig telt a Kultúrpalota előcsarnoka. Arcok, tekintetek keresték egymást, kezek lendültek egymás felé. Az üdvözlések után a szélrózsa minden irányából érkezett egykori gyermek táncosok, énekesek a kisterem felé vették az irányt, ahol kisebb csoportokban, halkan indult el a múltidézés.
„Te se tudtad, hogy én ki vagyok”, „Jóska bácsi de fiatal volt ezen a fényképen!” – hangzott fel mindegyre innen is, onnan is, aztán valaki azt is megemlítette, hogy 1957-ben ebben a teremben tartotta a gyermekegyüttes a legelső próbát, akkor énekelték először együtt, hogy A juhásznak jól megy dolga.
– Kezdjük a próbát – vetítette tréfásan egymásra az idősíkokat az egyik emlékező. Akkor már hetven-egynéhányan ültek a teremben, amelyet az elcsendesedés pillanatában egy régi kórusfelvétel fehér-fekete ünnepélyessége töltött be. Ezt követően Cseh Gábor, a találkozó főszervezője köszöntötte egykori együttestársait, pajtásait. A hajdani gyermek táncos csodálatos intermezzónak nevezte az együtt töltött éveket, majd a szépség örökkévalóságát tagadó Villont cáfolva mondta a Magyar- és Németországból, Svájcból, Svédországból, Izraelből, az Egyesült Államokból, Ausztriából és Ausztráliából érkezetteknek: – Mi szépek vagyunk ma is. Köszönöm, hogy hazajöttetek.
Kelemen Ferenc nyugalmazott újságíró, rádiós szerkesztő szintén táncosként vett részt a Székely Népi Gyermekegyüttes életében. A találkozóra számos fényképet gyűjtött össze, amelyeket kivetítve nézhettek végig a jelenlevők.
– Aki felismeri magát, álljon fel a színpadra – hangzott a jókedvű utasítás, de a jelenlevők ülve követték a gyimesi táborozások örömkockáit, a fellépések alatti és utáni pillanatokat, amelyeket egy tankként zúgó orosz készülék örökített meg annak idején.
– Itt azt hiszem magamról, hogy tudok táncolni. Most az unokám ötször olyan szépen táncol – jegyezte meg az egyik felvételnél Kelemen Ferenc.
A vetítés után Cseh Gábor a teremben jelen levő Székely Olgát, a gyermekegyüttes egyik táncoktatóját köszöntötte. A következő percekben egymás után léptek színpadra az emlékezők.
Gutfreund Lia Izraelből érkezett.
– Az együttes énekkarában kapott tanítás egy életre útmutató volt számomra. Minden hang külön-külön tanulta be a saját részét, és úgy álltunk a próbákon és az előadásokon, mint a katonák – idézte fel az egykori kórustag, akinek az elmúlt években Izraelben is voltak fellépései. Arra is emlékezett, hogy milyen dallal felvételizett a gyermekegyüttesbe. „Nyírfa ága, sej, kifaragva,/ abból lesz a jó balalajka” – énekelték vele együtt az egybegyűltek.
„Hogy kerültünk a dobozba?”
A gyermekegyüttes tagjai közül többen a művészi pályán maradtak. Szász Károly 30 éven át zenélt és konferált a Maros Művészegyüttes fellépésein. A találkozón egy tréfás, népmesei hangulatú szöveggel idézte fel az akkori produkciók hangulatát.
Bálint Márta Kossuth-díjas, Budapesten élő színművésznő Cseh Gábor kérésére lépett az emlékezés színpadára.
– Bennem a felvételi maradt meg a legélénkebben. Kudarcélmény volt, én ugyanis a tánckarba készültem, és a kórusba kerültem. De annak, hogy énekeltem, nagy hasznát vettem az évek során – mondta a színművésznő, majd a gyimesi táborozást, a nagy sikerű bukaresti fellépést és a televíziós élő adást is felidézte.
– Én, a nyolc-kilenc éves kicsi leányka, csak néztem bambán, hogy hogy kerültünk mi bele abba a zárt dobozba.
Márton Mária Magdolna a gyermekegyüttes utolsó nemzedékéhez tartozott. 1968-ig pergette vissza az időt, amikor tanítónője elvitte Székely Olga táncoktatóhoz.
– Emlékszem, hogy igyekeztem a Pionírházba fel, a kaptatón. Olga néni olyan csinos volt, és olyan szép.
– Most is az – hallatszott egy hang a teremből, majd újra az emlékezőé volt a szó.
– Olga néni elvitt Székely Dini bácsihoz, a tornakertbe. Az együttessel Dini bácsi koreográfiáit adtuk elő, Nagy Imre zongorán kísért. Kitűnő darabok voltak. Aztán eljött Birtalan Jóska bácsi, az énekkar vezetője a 12-es iskolába, ahova én is jártam, és kiválasztotta a jó hangú gyermekeket, közöttük engem is. Mezzoszoprán lettem. Így táncoltam és énekeltem is az együttesben. Amikor pioníregyüttessé alakítottak minket, fel kellett tenni a fehér hajpántot. Én azt is tiszta szívből viseltem, csak énekelhessek.
Utoljára a táncos gyermekek Dini bácsija, a néhai Székely Dénes lánya, Székely Mendel Melinda színművésznő, költő, képzőművész lépett az egybegyűltek elé.
– Nagyon boldog lenne édesapám, ha itt lehetne – mondta a művésznő, aki az együttes utolsó nemzedékéhez tartozott, ugyanakkor az elsőhöz is, hiszen már a babakocsiban is jelen volt a próbákon.
A délelőtti együttlét végén egyszer csak felhangzott a Pál, Kata, Péter. Többszólamú kórussá vált a publikum, és ebben a pillanatban már nem is az emlékezni vágyók ültek a széksorokban, hanem az egykori tiszta hangú, tiszta szívű gyermekek.
„Lányok, most!”
A közös emlékezés előtti percekben az együttes néhány tagja kérésünkre lapunk olvasóinak mesélt.
Király Lucia a kórus első szólamában énekelt. A Marosvásárhelyen élő hölgyet arról kérdeztük, mit adott neki leginkább a gyermekegyüttes.
– Fegyelemre és önbecsülésre tanított. Vasárnap délelőtt 10 órától voltak a próbák, a televízióban éppen akkor vetítettek egy ifjúsági filmet. Szívesen néztem volna, de indulni kellett énekelni. A különböző fesztiválokon díjakat is nyertünk. Három-négy autóbusszal mentünk a kiszállásokra, Bákóba, Szebenbe. A kórusvezetőt, Jóska bácsit, imádtuk. Ha pedig valamelyikünknek rossz kedve volt, Széllyes Sándor vigasztalta, szórakoztatta. A táborok is nagy élményt jelentettek, számomra a kiruji volt a legmaradandóbb. Hatodikosok, hetedikesek voltunk, akkoriban szövődtek a gyermekkori szerelmek. Esténként ültünk a tűbortűznél, és a San Remó-i fesztivál olasz dalait énekeltük… A Marosvásárhelyen élő együttestagokkal a mai napig találkozunk strandon, hangversenyen… A 25 éves találkozót a nyolcvanas évek elején a Grand Szállóban tartottuk, ott volt a Szekuritáté is. Egyszer aztán Jóska bácsi felállt, és azt mondta: lányok, most! Mi pedig énekelni kezdtünk.
Ábrahám Benedek minden nyáron hazatér Izraelből, és három hónapot szülővárosában tölt. Annak idején ő is az énekkar első szólamában szerepelt, az együttes első nemzedékének tagja. Kérésünkre azt a bukaresti fellépést idézte fel, amelyet Gheorghiu Dej száz szegfűből álló csokorral jutalmazott.
– Arra nem emlékszem, hogy busszal vagy vonattal mentünk-e a fővárosba, de azt tudom, hogy a pártvezér rendeletére hálókocsin utaztunk haza, ami teli volt Pepsi-Colával – mesélte az egykori gyermek énekes, akinek emlékezetében A búzakoszorú című előadás maradt meg a leginkább. Ő volt a négy fiú egyike, akiknek ki kellett vinni a színpadra a koszorút, de amikor lehajolt érte, elpattant a székely nadrágja kötője. Úgy ment ki a közönség elé, hogy közben fogta a kötőt, a publikum azonban nem vette észre, mi történt, csak az ijedtséget látták az arcán. Ami a zenével való későbbi kapcsolatát illeti, kilenc évet járt zeneiskolába, később pedig rockzenekarban játszott.
Koszta Gyöngyi Zalaegerszegről érkezett haza, családjával a marosvásárhelyiek és a bolyaisok világtalálkozóján is részt vett. Ő is a gyermekegyüttes énekkarában énekelt, és jól emlékszik még a bukaresti száz szegfűre. De nem csak a fővárosi fellépés jelentett számára maradandó élményt.
– A fellépéseken rendszerint sötétség volt fölöttünk, de amikor az előadás végén felkapcsolták a villanyt, láthattuk, hogy még a kakasülő is teli volt emberekkel. Akkor hangzott fel a taps, ami hihetetlen boldogsággal töltött el mindig.
Kötetbe zárt gyermekkor
Délután a Kultúrpalota kistermébe, a Gyöngyvirágtól lombhullásig című, tíz évvel ezelőtt született kötet második, bővített kiadásának bemutatójára tértek vissza az ünneplők. Cseh Gábor emlékeztette az egybegyűlteket, hogy eredetileg egy emlékfüzetet terveztek az 50 éves találkozóra, de Birtalan József egy albumnyi fényképet vitt az ötletgazdáknak, így a füzetből könyv lett. A bővített kiadásban több írás és fénykép található a gyermekegyüttesről, és a 400-nál több együttestag névsorát is kiegészítették. Azok nevét, akik a kötet nyomdába kerülése után jelentkeztek, a kiadványhoz mellékelt könyvjelzőn sorolták fel. A bővített kötet a Juventus Kiadó gondozásában jelent meg. Szucher Ervin, a kiadó igazgatója elmondta, hogy már az első változat kézbevételekor úgy érezte, hogy időutazáson vesz részt.
– Az átkos rendszernek voltak szép részei is, amelyeket nem a rendszer, hanem a rendszert alkotó emberek teremtettek meg. Ilyen volt a gyermekegyüttes – mondta Szucher, majd Kuti Mártának, a kötet szerkesztőjének adta át a szót. A szerkesztő azt a magas művészi színvonalat emelte ki, amelyet a kötetben időrendi sorrendben olvasható kritikák is megfogalmaznak, és amelynek köszönhetően a gyermekegyüttesnek nem volt hanyatlása.
– A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett – szögezte le Kuti Márta, majd arra kérte az egykori együttestagokat, keressék meg a kötetben önmagukat, a gyermekkorukat, amely kivételes volt, mert a művészet vette körül.
A „Nagy” ölelésében
Az együttlétet megkoronázó gálaműsorra a palota nagytermében került sor. A házigazda szerepét betöltő Csíky Csengele színművésznő az 1956-ban alakult Állami Székely Népi Együttesből egy évvel később kinőtt Székely Népi Gyermekegyüttes történetét körvonalazta a kis énekesek, táncosok kiválasztásától a rendkívüli bemutatókon, fesztiváldíjakon át a felső irányítással történt megszüntetésig.
– Önök most visszatértek a nagy sikerek színhelyére. Isten hozta Önöket itthon – zárta a rövid összegzést a színművésznő, majd Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője szólt az egybegyűltekhez. Az intézményvezető kérésére a telt házas publikum egyperces csenddel adózott a földi létből eltávozott együttestagok emlékének. A továbbiakban Barabási Attila a hagyományőrzésnek, a magyar népi kultúra népszerűsítésének, az utánpótlás biztosításának a fontosságát hangsúlyozta, illetve azt is megemlítette, hogy második alkalommal ünnepel együtt az egykori Székely Népi Gyermek- együttes közösségével. A művészegyüttes vezetője ez alkalomból emlékplakettet adott át Cseh Gábornak.
Kelemen Ferenc, a gyermekegyüttes alapító tagja egykori szólótáncoshoz illő lépésekkel érkezett a színpadra.
– Mit mondhat egy olyan ember, aki a gyermekkorát a szülein kívül a muzsikáló léleknek köszönheti? – tette fel a költői kérdést az emlékező, majd egyebek mellett a felnőttegyüttes Viszik a menyasszonyt című előadását idézte fel, amelynek hatására ő is a gyermekegyüttesbe kívánkozott.
– Mint a szőlőfürtök, csüngtek mindenhol a páholyokban az emberek. Felment a függöny, és mi tátott szájjal hallgattuk a bihari vendégeket. Csodálatos volt ez a nagy együttes, amelynek dédelgető ölelésében képezhettük magunkat – mondta Kelemen Ferenc, majd azt is megjegyezte, hogy nemrég jött rá, mind a gyermek-, mind a felnőttegyüttest szakszerűen kidolgozott terv szerint rombolták a kommunizmus idején.
A délelőtti együttléten is felszólaló dr. Székely Mendel Melinda lírai pillanatokkal ajándékozta meg az egybegyűlteket, majd az est házigazdája színpadra hívta a jelen levő együttestagokat, akik egy szál piros szegfűt és emlékoklevelet vehettek át.
Ezt követően a jelen és jövő táncosnemzedékei töltötték be a teret. A Fagyöngy citerazenekar műsora után a Maros Művészegyüttes utánpótlás csoportja, a Napsugár néptánccsoport, illetve a Csillagfény néptánccsoport gyermekei és fiataljai ajándékozták meg színes, igényes műsorral az ünnepelteket. A gazdag produkció egyértelművé tette, hogy az egykori Székely Népi Gyermekegyüttes örökségének vannak és az elkövetkezőkben is lesznek őrzői.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

A vártnál lényegesen kevesebben választották a szakiskolát a kilencedikesek közül Hargita megyében
A meghirdetetthez képest százzal kevesebb tanuló iratkozott be a Hargita megyei szakiskolákba: a 2017-2018-as tanévet így a betervezett 834 helyett összesen 731 szakiskolai diák kezdte meg a megyében, 30 osztályban. Ráadásul az alacsony gyermeklétszám miatt az osztályok közül többet kénytelenek voltak összevonni, így sok esetben egy osztályban két különböző szakmát tanuló csoport jár.
Véglegesítették a múlt héten a szakmai oktatás Hargita megyei beiskolázási adatait, amelyeket a Hargita Megyei Tanfelügyelőség rendelkezésünkre bocsátott. A kimutatásuk szerint a meghirdetett 834 szakiskolai helyre a tanév elejére 731-en jelentkeztek, azaz 100-zal kevesebben a tervezettnél, a csíkszéki szakiskolákba 50-nel kevesebben választották a szakiskolai képzést: az elvárt 336 diák helyett mindössze 286-an.
A tanfelügyelőség táblázatában ugyanakkor feltüntették még a roma gyermekeknek szánt helyek számát is. Az összesítésből kiderült, hogy a megye iskoláiban fenntartott 27 helyükből, 22-öt töltöttek be cigány nemzetiségű tanulók. Továbbá külön jegyezték a csíksomlyói Szent Anna Speciális Szakközépiskola beiskolázási adatait is, amelyekből kiolvasható, hogy 48 helyet biztosítottak az asztalos, valamint a textilipari szakra, de végül mindössze 13-an iratkoztak be ezekre.
Népszerű és népszerűtlen szakok
A csíkszeredai szakiskolák közül a Kájoni János Szakközépiskola, a Kós Károly Szakközépiskola, valamint a Székely Károly Szakközépiskola meghirdetett pincér, víz- és gázszerelő, autószerelő, valamint autóbádogos és autófestő szakjai bizonyultak a legnépszerűbbnek, hiszen annyi diák jelentkezett ezekre, hogy 28-as, azaz teljes létszámú osztályokat tudtak indítani ezeken a szakokon. Szintén teljes osztály indulhatott a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskola pék- és sütőipari szakján. Kevésbé népszerűnek bizonyult a balánbányai Liviu Rebreanu Szakközépiskola pincér és élelmezési eladó szakja, mert erre nem iratkozott senki, ugyanez a helyzet a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola hegyvidéki gazda szakján. A csíkszéki szakiskolák többi szakjaira éppen annyian jelentkeztek, hogy szakmánként félcsoportokat alakítottak ki, többnyire 14-es létszámmal, esetenként ezeket kénytelenek voltak összevonni egy osztályba.
A szakközépiskolát részesítik előnyben
Bálint Gabriella, a Venczel József Szakközépiskola igazgatója megkeresésünkre elmondta, a legnagyobb érdeklődést a pék- és sütőipari szak iránt tanúsítanak a diákok, ezt a szakot minden évben el tudják indítani, az asztalos szak iránt csökkent az érdeklődés, ebben az évben csak egy féllétszámú osztályt tudtak indítani, így összevonták a szintén félcsoportos erdész szakkal. Mint megtudtuk, az erdész szakot új képzésként hirdették meg a szakiskolában, és úgy tervezték, hogy jövőre kertész szakot indítanának, és évenként felváltva oktatnák hol az egyik, hol a másik szakot.
Az érdeklődés kapcsán elmondható, hogy még mindig az elméleti osztályok telnek be előbb, a szülők valamilyen oknál fogva a szakközépiskolát részesítik előnyben a szakiskolával szemben, talán azért, mert úgy gondolják, hosszú távon jobb lehet, ha a gyermeknek megvan a 12 osztálya, és kapnak egy technikusi diplomát, akkor is, ha nem lesz sikeres az érettségijük – magyarázta az igazgató.
Vízi István, csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola igazgatója a következőképpen vélekedett: vidéken az az irány figyelhető meg, hogy egyre több tanuló választja inkább a városi tanintézeteket, kevesebben maradnak a helyi iskoláknál. Az alcsíki szakiskolába idén mindössze egy összevont osztály indult két külön csoporttal úgy, hogy a szakórákat külön tartják a hegyvidéki gazda, illetve a pincér és élelmezési eladó szakosok számára.
Iskola után lehessen elhelyezkedni
„A Kós Károly Szakközépiskola által kínált szakokra nagyon jó volt a jelentkezés, a három képzés közül a víz- és gázszerelő szakon túljelentkezés is volt, ezért vizsgapróbát is tartottak a jelentkezőknek” – értékelte Szén János, a csíkszeredai szakközépiskola igazgatója. Hozzátette, hogy az ács, valamint a kőműves szakosztályaikon is a beteltek helyek. Mint mondta, olyan szakmák ezek, amelyekre itt Csíkszéken van érdeklődés.
Azt látom, hogy a városban minden iskola igyekszik olyan szakokat indítani, amire van kereslet: felmérik a cégeknél, hogy milyen munkaerő-szükséglet van, és ezek alapján próbálnak újabb szakmákat oktatni. Így a diákoknak az iskola elvégzése után esélyük lehet elhelyezkedni – fejtette ki az iskolaigazgató.
Barabás Hajnal / Székelyhon.ro

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)