Kiállítás nyílt ’56-ról a várban
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától 1956-ról nyílt kiállítás a vár civil házában.
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör közti együttműködés többéves múltra tekint vissza. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább erőteljesebbé válik ez a kapocs, magyarságtörténeti kiállításoktól kezdve egészen közös kirándulásokig terjed a skála. A partnerség egy újabb állomásához érkezett csütörtök délután, amikor a vár I épületében (a főbejárattól jobbra) az ’56 – A mi forradalmunk, amely megrengette a világot című tárlat megnyitására került sor. A november 4-ig megtekinthető tárlat Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze. Tizenhat roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából, illetve a rendszerváltás pillanatát is.
Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület vezetője azt mondta: nehéz neki ’56-ról beszélnie, hiszen egy olyan köztes generációnak a tagja, mely nem élt akkor, viszont a kommunizmust megtapasztalta gyermek-, majd ifjú fejjel, hiszen éppen érettségire készült, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, ahogyan szintén érettségire készültek azok a fiatalok is, akiket Nagyváradon is bebörtönöztek az elveik miatt, illetve amiért szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Megjegyezte: úgy tartják, hogy az ünnep nem más, mint a múlt által ránk ruházott felelősségnek a vállalása, és szerinte ez mindenkinek a kötelessége a maga helyén és szakterületén. Az pedig, hogy a mostani gyerekeknek és fiataloknak a kommunizmus már történelem, azt bizonyítja: merjünk álmodni, és bízzunk abban, hogy ezek az álmok valóra válnak. Ugyanakkor a forradalom emlékét kötelességünk megőriznünk, erre kötelez bennünket a résztvevők életútja és példája, azoké a fiataloké, akik határozott választ tudtak adni a saját koruk kihívásaira, érett fejjel dönteni, és sutba dobni a jelenüket egy szebb jövő reményében. Azt, hogy nálunk is történtek megmozdulások, mindannyian tudjuk, de azt talán kevesebben, hogy több mint 400 fiatalembert hurcoltak meg csak azért, mert szervezkedni próbáltak abban bízva, hogy a forradalom átjön hozzánk is, és akkor ez ne érjen minket felkészületlenül. 13-16 éves fiúkról beszélünk, akik ezért nagyon kemény árat fizettek. Ötvenkettőt bebörtönöztek közülük úgy, hogy nagy részüket az iskolapadból vitték el, és vélt vagy koholt vádakkal szabadságvesztésre ítéltek még hat felnőttet is, közöttük két tanárt. Az egyik vezetőjüket, Domokos Miklóst, amikor kiszabadult, az édesanyja azzal a szavakkal próbálta: ti legalább megpróbáltátok. Őhozzá hasonlóan mindig próbáljuk meg mi is a legjobb kihozni magunkból és a lehetőségekből – tanácsolta.
Időzzenek el
Dr. Görög István, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári tagozatának alelnöke arról beszélt: Székely Kornél jeles magyarországi grafikusművész, aki egy életet áldozott arra, hogy foglalkozzon azzal a témával, mely a gyermekkorában meghatározó élmény volt a számára józsefvárosi srácként. Sok kutatómutató áll mögötte, köztudottan az egyik legnagyobb fotógyűjtemény tulajdonosa ő, és hosszú évekig foglalkozott azzal, hogy egy letisztult változatban bemutathassa azokat a napokat, amelyek valóban felemelték a nemzetünket.
A vendég azt kérte a jelenlevőktől: ne csak távolról nézzék végig a képeket, hanem ha lehet, akkor időzzenek el egy-egy tablónál, és tegyék meg azt, hogy az apró betűs közlendőket is elolvassák, mert számos olyan dologgal szembesülnek, ami meglepi őket, mert a történelemkönyvekben leírtakkal ellentétes üzeneteket sugallnak. Ezért is lett külön kiemelve Nagy Imre alakja, minden ellentmondásosságával. „Talán eljön egyszer majd az az idő, amikor minden a helyére készül” – fogalmazott.
Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke felidézte: körülbelül tíz évre tekint vissza az együttműködés, eleinte Sárközi Zoltánnal közösen tartották a kapcsolatot a fehérváriakkal, és az első világháborús események (Doberdó, Isonzó stb.), voltak a kapcsolódási pontok, majd bővült a kör a Tanoda Egyesülettel. Az önkormányzati köszönetet mondott a magyarországi vendégeknek, utalva arra is, hogy hosszú évtizedekig ’56 tabutéma volt, és reményét fejezte ki, hogy a partnerség a jövőben is gyümölcsöző lesz annál is inkább, hogy az ismereteink bővítésére mindig nagy szükség van .
A rendezvényt támogatta a Magyar Nemzeti Kereskedőház váradi irodája, közreműködtek Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművészek. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Szinte nem kaptak szót a megemlékezésen az ötvenhatos elítéltek
Megemlékezést tartott az 1956-os magyar forradalom hőseinek tiszteletére a Marosvásárhelyi RMDSZ és az Erdélyi Magyar Baloldal Platform a Kultúrpalota kistermében szombaton. A műsort fáklyás felvonulás követte a Vártemplom felé, majd az eseményt koszorúzás zárta a 2006-ban felállított kopjafánál.
Nagy Imre mártír-miniszterelnök 61 évvel ezelőtt megszólalt a Parlament erkélyéről, és elvtársak megszólítással kezdte beszédét. Erre zúdult fel a mintegy kétszázezres tömeg a Kossuth téren – Nem vagyunk mi elvtársak! – emlékeztette a Kultúrpalota kistermét sem megtöltő egybegyűlteket Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja. Csige Sándor Zoltán azzal folytatta, hogy e felkiáltás egyértelművé tette mindenki számára, a magyar nép nem a szocializmus megreformálásáért ment az utcára tüntetni. Amikor Magyarok, barátaim! megszólítással kezdte újra a beszédét, egyértelművé vált, hogy a sok hazugság után azonosulni tudott a háborgó tömegekkel.
Nem a vezetők voltak nagyok, hanem az egyszerű emberek – mondta Jókai 1848-ról, és ugyanez igaz 1956-ra is, hangsúlyozta a vezető konzul.
Tamási Zsolt történész felszólalásában kiemelte, minden népnek igénye van a szabadságra, s ha ezt a szabadságot megpróbálják elvenni tőle, az történik, ami 1956-ban Magyarországon. Ott az elemi erővel feltörő szabadságkiáltás jellemezte a forradalmat. Erdélyben másként történtek a megmozdulások. Itt a Szoboszlai-, Sass-, Faliboga- és más csoportok, az egyetemisták ugyanolyan célokért, de másként nyilvánultak meg, nem nagy vehemenciával, hanem hosszan készülődve érlelték sorsuk megváltoztatásának lehetőségét.
A magyarországi októberi események lendületet adtak az itteni szervezkedéseknek is, ám a kommunista hatalom azonnal reagált ezekre a próbálkozásokra.
Temesváron bebörtönzések történtek, előhúzták a „magyar kártyát”, elkezdődött a kisebbségek – nem csak, de jellemzően a magyarok – üldözése: a cél a közösség megtörése volt. Huszonnégy és harmincezer közé tehető az erdélyi meghurcolt emberek száma, és ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire érintette a társadalmat, számolnunk kell azzal is, hogy ez ugyanennyi családot jelentett, az érintett emberek száma tehát elérhette a százezres nagyságrendet – világított rá a történész.
Az est folyamán Buta Árpád énekelt, Bedő Hunor és társulata néptáncokat adott elő, bolyais diákok mondtak verset. Az utolsó vers előtt a műsorvezető bejelentette, hogy ezzel vége a megemlékezés kistermi részének. Vass Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke viszont ezt kiegészítette egy javaslattal, hogy kapjanak szót a teremben lévő egykori elítéltek is, hiszen ők azok, akik hitelesen tudják idézni a forradalom utáni megtorlások történetét.
Így kapott szót Horváth Matild, akit 1958-ban tartóztattak le Tekerőpatakon röpcédulázás miatt. Hét évet ült. Szilágyi Domokos elmondta, azt a szenvedést vagy nem lehet leírni, vagy nem lehet elhinni, amiben nekik részük volt. Szeretné eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a Szekuritáté teljesen ártatlanul nem vett őrizetbe senkit. De igenis, vett. Őt például azért, mert amikor kilenc embert ártatlanul letartóztattak, egy provokátor besúgó azt kérdezte tőle, mit tettek ezek az emberek. Ő pedig azt válaszolta: „Ezek biza az égvilágon semmit.”
Ezért az egyetlen mondatért ült három évet, és ítélték teljes vagyonelkobzásra.
Kelemen Kálmán az idén elhunyt egykori bebörtönzött Varga Laci bácsira, a börtönviselt református lelkészre emlékezett. Beszélt az 1958-as júniusi börtönlázadásról is, amikor a fegyőrök az ő cellájukba is begépfegyvereztek. Ő hét év börtön után került haza. Gráma János nyolc évet töltött börtönben egy általa írt versért. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

Történelmi „lecke” és a valós tények
Vélemény
Makkai János véleményeivel (Népújság, 2017. október 25.) nem szállok vitába, szíve joga, hogy azt állítsa, Gyurcsány Ferenc jobb ötvenhatos beszédet mondott, mint Orbán Viktor.
Az ötvenhatos magyar forradalom valódi értékét, a forradalmárok nagyságát kisebbítő ténybeli tévedései miatt viszont tollat ragadtam. Makkai szerint a szuezi válságot kirobbantó angol-francia-izraeli katonai kalandban „érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térképújrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy »elfoglaltságot« teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon”. Csakhogy a forradalom 1956. október 23-án robbant ki, a szuezi intervencióra pedig csak öt nappal később, október 28-án került sor. A szovjet-amerikai viszonyban kispályás angol-francia duett még Makkai téves sorrendje esetén sem lett volna képes kiprovokálni a magyar forradalmat és szabadságharcot!
Az időközben megnyitott irattári anyag egyértelműen bizonyítja azt, hogy az Egyesült Államokat és elnökét, Dwight Eisenhowert abszolút meglepte mind a magyar forradalom kitörése, mind pedig a szuezi kaland, amelyik köztudottan nem a Nyugatnak, hanem a Szovjetuniónak vált hasznára.
Szerintem Nyikita Hruscsov 1956. februári pártkongresszusi beszéde sem járulhatott hozzá a magyar forradalom kitöréséhez. Álláspontomat két esettel támasztom alá: (1) Nagy Imre, a moszkovita múlttal rendelkező miniszterelnök úgy szólította meg a tüntető tömeget, hogy „elvtársak”; (2) a hruscsovi olvadás korlátait, viszonylagosságát pedig a november 4-i szovjet katonai intervenció bizonyítja.
Generációm a legérzékenyebb tinédzserkorban, 15 évesen élte át az ötvenhatos sokkot. Olyan osztálytársunk is volt, Moyses Márton, aki megpróbált átszökni a román–magyar határon, azért, hogy csatlakozzon a szabadságharcosokhoz. Egykori iskolánk, a Bolyai Farkas sajnos nem ápolja emlékét, noha 1972-ben a Brassó megyei pártbizottság székháza előtt szenvedett tűzhalált, így tiltakozva a nacionál-kommunista elnyomás ellen.
Kincses Előd
Előzmény: Népújság (Marosvásárhely), 2017. okt. 25.
Az alkalmi történelemleckékről
Hallgatom az ünnepi megemlékezéseket. A Gyurcsány Ferencé emészthetőbb, mert pragmatikusabb. Alapvetően fordulatosan megkomponált, emlékezésbe szőtt célzatos kampánybeszéd.
Az Orbán Viktoré emelkedettebb, de, ha nem is egyszerű, el lehet vele bajlódni. Azt persze ő sem tudja elhitetni velem, hogy „Mi, magyarok, a szabadság népe, egy különleges szabadságnemzet” lennénk. Sajátos talán, de „különleges” aligha. Valójában a lehetetlennel próbálkozik egy gondolatfonalra fűzni 56’-ot, a rendszerváltást s a mai orbáni „szabadságharcot” Brüsszellel. Bizonytalanok a kapaszkodók. Nem voltak és nincsenek egyszerű helyzetek, így semmit nem lehet kisajátítani, a történelmet meg végképp nem.
Nincs magyar 1956 a joggal emlékezetes, 1956. február 14-én elhangzott hruscsovi beszéd nélkül, amely az erjedés, vagy másként a szabadságeszmény újraéledésének első látható tünete volt a magam történetírásában…
De tovább árnyalva, nem tekinthetünk el ’56 összefüggésében attól sem, hogy a világ éppen akkor felforrósodó régiójában a szuezi válság eseményei kötötték le a világ figyelmét. Az ottani fejleményekben érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térkép-újrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy „elfoglaltságot” teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon, miközben eszükbe sem jutott a forradalom segítségére sietni. Cél helyett eszközzé silányítva így a magyar reményt…
Aztán ’56-ot legfeljebb összefércelni lehet a rendszerváltással, hiszen az akkori fordulatot az ugyancsak „elfelejtett” Bush–Gorbacsov 1989. decemberi máltai „hajókirándulása” alapozta meg – lejárt az addigi „jaltai világrend” szavatossága. Ezzel pedig mintegy „közmegegyezéssel” kínálták fel tálcán Kelet-Európa országainak a szabadságot. S ha volt ennek tétje, mindössze az volt, hogy ki hogyan képes élni az önállóság/függetlenség annyi amennyi esélyével. Ennek a siralmas panorámáját láthatjuk napjainkban…
Manapság a legnyomasztóbb a Brüsszellel vívott „szabadságharc”. Ha igaz az, hogy a közelebbről meg nem határozott globalizáció „farvizén felemelkedett pénzügyi birodalmak” megszállták Brüsszelt, kézenfekvő a megoldás: faképnél kell hagyni őket! Ahogy az uniós szövevényből napjainkban kínkeservesen szabadulni próbál Nagy-Britannia. Oszt’ jónapot…
Ami végül azt a szabadságot jelentheti, amire a legszívesebben gondolok, az Heltai Jenő Szabadság című költeményében zseniálisan összefoglalt, sosem volt és talán sosem lesz eszményi állapot. De attól még őrizhetjük a lelkünkben sok-sok egyéb „haszontalanság” mellett. Ajánlom mindenkinek, ha nem egyéb, mindannak mércéjeként, amit nap mint nap megélünk a való világban. Az ünnepi szónokokat kivéve. Az efféle költői eltévelyedés könnyen zavarba ejtő lenne, nem szokott szerepelni a számukra készített „emlékeztetőkben”. Akár szabadon szónokolnak nekünk, akár papírról olvassák fel a maguk alkalmi történelemleckéit… MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hatalom szolgálatában – a megvezetett erdélyi magyar elit is elítélte az 56-osokat
Az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom eddig ismeretlen erdélyi vonatkozásairól hangzottak el figyelemre méltó előadások a romániai Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete által, a történések 60. évfordulójára szervezett sepsiszentgyörgyi konferencián.
Ezek egyikét Benkő Levente történész, újságíró tartotta Az erdélyi értelmiségi elit és 1956 címmel. Az alábbiakban ebből szemelgetünk.
Amint azt már a bevezetőjéből megtudhattuk, Hruscsov hatalomra kerülése után a Szovjetunióban, valamint annak csatlós államaiban, így Romániában is enyhülés állt be az addig keményvonalas politikában. Ez viszont – addig példátlan módon – lehetőséget teremtett a proletárdiktatúra visszaéléseinek enyhe bírálatára. Ilyen előzmények után került sor 1956. szeptember 29-én a magyar írók, költők, irodalmi szerkesztők kétnapos értekezletére Kolozsváron, melyen a jelenlévők túlnyomó része felvetette a múltban is felmerült, de eddig asztal alá söpört gondokat. Az itt elhangzott hozzászólások zöme természetes módon a nemzetiségi kérdéskört érintette. Így Szilágyi András egyebek mellett kitért arra, hogy a magyar gyermekeknek kevesebb a továbbtanulási esélye, mint a románoknak, miután a felvételi vizsgákon kötelező a – magyarok számára hátrányos – románnyelv-vizsga. Sérelmezte azt is, hogy az inaslegényeket nem kézügyességük és hozzáértésük, hanem nemzetiségi hovatartozásuk szerint válogatták ki, és helyezték el egyes kolozsvári vállalatoknál. Ugyanakkor szóvá tette, hogy a kolozsvári Orvostudományi, illetve a Mezőgazdasági Intézetben magyar professzorok sokaságát állították félre az utóbbi években, sőt a magyar tagozatot egyszerűen megszüntették. Ebből is látszik tehát, hogy – néhány kivételt leszámítva – megfogalmazták a rendszerrel szembeni elvárásaikat, illetve jobbító szándékukat, azonban mindezt egyénileg tették. A kollektív fellépés és az általuk is gyakorlatilag kiszolgált pártvezetést komoly tárgyalásra kényszerítő, átfogó kezdeményezés azonban ezúttal sem történt.
Éppen ezért az elhangzottak ismeretében szomorúan kell megállapítanunk, hogy ezzel szemben az október 23-án kitört magyarországi forradalom és szabadságharc kényszerére, a Fazakas János által november 2-án összehívott gyűlésen már a romániai sajtó hazug és gyűlölködő hangnemében ítélték el az anyaországukban történteket.
Balázs Lajos például többek között a következőket mondja: „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek.” És sajnos, ettől nem különbözik Sütő András felszólalása sem, aki azt is kijelenti, hogy a leghatározottabban, élesebben, a proletárdiktatúra eszközeivel kell lesújtani azokra, akik a polgári demokrácia igényeivel jelentkeznek. Ráadásul mindezt össze is foglalták egy hasonlóan durva hangvételű zárónyilatkozatban, ami a szovjet csapatok Magyarország ellen intézett támadásának hajnalán jelent meg, amikor a Szabad Kossuth Rádió révén Nagy Imre segélykiáltásától visszhangzott a világ.
Bármilyen fájdalmas is tehát, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a magyar forradalom és szabadságharc idején és azt követően az erdélyi magyar elit összezárt, és testületileg felsorakozott az eseményeket elítélő és pocskondiázó román kommunista párt mellé – vonta le végezetül következtetését az előadó. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Meglepetés
Kossuthot ábrázoló dagerrotípiához kapcsolódó dokumentumra bukkant a Nagy Imre-hagyaték kurátora, Szabó András, aki annak próbáltutánajárni, hogy miként került a relikvia Bostonból Csíkszeredába.
Szeptember hatodikán történt, bő 31 kurátori munkaév után, de a jövő esztendei Nagy Imre-kiállítás előkészítő munkálatai sűrűsége miatt csak most tudtam megírni az alábbi történetet. Az idén friss technikai újításon átesett Nagy Imre Képtár új helyiségébe helyezem át irodámat. Dossziék, folyóiratok, könyvek, levelek, akták, fényképek, hanglemezek, hangszalagok stb. garmadáját kellett csoportosítva összepakolnom, át is néznem, s egyúttal mindezeket leporolnom, hogy költöztetésük után mihamarabb, rendben, polcra rakhassam. Köztük vannak azok az írógéppel készült leltári dossziék is, amelyeket már a Nagy Imre mester halála előtti napokban elkezdtek összeállítani, s amelyek alapján 1977-ben elkészítették a Csíki Múzeum, illetve alkalmanként még Hargita Megyei Múzeumként emlegetett intézmény képzőművészeti leltárkönyvét, amely egyaránt tartalmazza a Nagy Imre és más-más alkotók által adományozott vagy tőlük vásárolt kisebb-nagyobb hagyatéki műlajstromát.
1986 tavaszán, amikor Márkos András, Janitsek András, Mester László Zsuzsa képzőművészeket követő, sorban a negyedik elődömtől, Kántor József textilművésztől két hónapnyi leltározás után átvettem a képzőművészeti, illetőleg a Nagy Imre mester zsögödi szülőházában őrzött személytárgyi gyűjteményt, az akkor általunk fel sem lapozott leltárdossziék is jártak a kezemben, de tartalmukkal nem törődve, csupán dokumentum értéküket tekintve darabszámként vettünk róluk tudomást. Akkorra már átvették helyüket a hivatalos leltárkönyvek. Most pedig, a pakolás alkalmával mindenik dossziét átpörgettem, hogy valamelyest a belsejüket is leporoljam, s meglepetésemre, egyiknek az utolsó lapjai közül egy négybe hajtott papíros esett ki.
Kikerekedett a szemem, amikor a lapot szétnyitottam.
Egy 1901-ből származó, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói fejlécével ellátott, előnyomtatott, kalligrafikus gyöngybetűkkel kitöltött, majd az igazgató által saját kezűleg aláírt köszönőlevelet tartottam a kezemben.
Olvasásakor első döbbenetemet maga a levél mint eddig ismeretlen tárgy váltotta ki, a másodikat a bennem átcikázó gondolat: 32 év után?!, a harmadikat, hogy a Csíki Székely Múzeum tulajdonában is van egy Kossut-dagerrotípia (leltárkönyvi adatai: szerzője: ?, címe: Kossuth Lajos, jelzet nélkül, keletkezésének dátuma 1852, műfaja: dagerrotípia, mérete: 215x164 mm, szerzeményezési módja: ?, szerzeményezés éve 1977, leltári száma: 930). Egyúttal pedig – mintegy megnyugvásként – az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen történt a 264 éve alapított, világszínvonalú British Museum esetében: gyűjteményükben rátaláltak egy addig ismeretlen régi könyvre…
Ezek után hozzáláttam a kereséshez. Az igazgatói kézjegy nem egyértelmű olvashatósága miatt a MNM honlapján kezdtem a keresést. És a múzeum főigazgatóit sorjázó weboldalán rá is találtam SzaLay Imre nevére, aki 1894–1916 között töltötte be az intézményvezetői tisztséget.
A leltárdossziéból előkerült akta szövege a következő:
„A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJÁTÓL 423. sz.
Nagyságos Krécsy Béla főreáliskolai tanár úrnak, Budapest. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatósága hálás köszönetét fejezi ki az alább felsorolt ajándékért, melylyel Nagyságod a Nemzeti Múzeum régiség osztályát gazdagítani szíves volt. Budapesten, 1901 évi február hó 6.-án.
Szalay Imre (sk.) a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
Az ajándék tárgya:
Két Amerikában készült daguerrotyp ezüst lap, az egyik Kossuth Lajos álló, a másik Kossuth Lajos ülő és Pulszky Ferenc álló alakjával.”
A köszönőlevél tartalma alapján, az interneten, a tavaly még közszemlére is kitett budapesti Kossuth-portrékra is rákerestem, amelyekről többek között ez olvasható: „Kossuth Lajosról az egyik legismertebb dagerrotípia nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban készült pár évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Southworth és Hawes stúdiójában. […] 1852-ben Kossuth Lajos – titkára társaságában – Pulszky Ferenccel kereste fel a fotóstúdiót, ahol Southworth és Hawes készítette el a mai bejegyzésben látható képeket. A Kossuth-dagerrotípiák hazaszállításának történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta […].”
Akkor azonban még 29 esztendő volt hátra a Csíki Székely Múzeum első alapításáig, tehát Krécsy úr Csíkszeredának nem adhatott egyetlen példányt sem.
Az adomány köszönőlevelében említett két dagerrotípia nem más, mint a Mai Manó Ház honlapján bemutatott darabok, amelyek mellett a lapon még egy, a Museum of Fine Arts, Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) tulajdonát képező Kossuth-portrét is bemutatnak. Ez pedig majdnem tökéletesen azonos a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe 1977-ben beleltározott Kossuth-arcképpel, de láthatólag sokkal jobb állapotú. 1901-től 1977-ig 76, 2017-ig pedig – majdnem duplája – 116 esztendő telt el. S ki tudja, azalatt milyen Kossuth-portré kalandok játszódtak le, melyek egyik állomására Csíkszeredában sor került.
Most légy okos muzeológus!
Most? Tulajdonképpen, ha már leltárunkban volt, korábban kellett volna okosnak lennem. De mert engem nem történészi, hanem művészhagyaték-kurátori feladattal bíztak meg, nem kerestem, mi módon került hozzánk ez a fény-arckép.
Már későn, de még pislákoló reménnyel felkerestem a 96. esztendejét júniusban betöltött János Pál nyugalmazott múzeumigazgatót, hogy megtudjam: honnan, kitől került a mi Kossuth-dagerrotípiánk a múzeumba, mert a leltárkönyvben nincs erre utaló bejegyzés. Már semmire sem emlékszik. Felkerestem a 80 esztendős Szőcs János nyugalmazott muzeológust is, aki 1981–1985 között igazgatója is volt az intézménynek, de részletekre ő sem emlékszik.
Muckenhaupt Erzsébet régikönyv szakos kolléganőnk pedig, aki 1976-ban került a múzeumhoz, emlékszik, hogy friss muzeológusként hallotta említeni a dagerrotípiát, s látta is azt: „Emlékszem, hogy a frissen megvásárolt dagerrotípia dobozában volt a köszönőlevél is, de akkor annak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.
Megnézegettük és félretettük, de részletes információkhoz akkor én még nem jutottam.”
Valószínű, hogy a leltározáskor – tevés-vevés közepette – kerülhetett a köszönőlevél véletlenül abba dossziéba, amelyben én megtaláltam, és azt is valószínűnek tartom, hogy a korszak diktatórikus és a biztonsági szervek által állandóan figyelt intézményben csak a leglényegesebbre összpontosítottak: mihamarabb kerüljön leltárba!
Következtetésképpen összefüggést vélek az egyaránt 1852-es datálású MNM- és a CSSZM-beli Kossuth-dagerrotípiák között. Valószínű, hogy a hozzánk került portré
egyike annak a 17 darabnak, amit Krécsy Béla magával hozott Bostonból, de ide vezető útjának egy szakasza igencsak titokzatos.
A CSSZM irattárában őrzött I/1976-1977-es dosszié 122. lapja tartalmazza az 1974. október 30-án kibocsátott 63-as sz. törvény alapján a múzeumban működő Hargita Megyei Műkincshivatal 1977. esztendő negyedik évnegyedére szóló román nyelvű munkatervének a Vásárlási javaslatok előterjesztése című fejezetét. Ennek első bekezdése: „Kossuth Lajos fényképe (tulajdonosa Kerezsy László. Csíkszereda).” (A továbbiakban a Lőrincz Ferenc tulajdonát képező két Nagy Imre-portréra, egy-egy, a Gál József tulajdonában levő, Bem tábornokot és a Száva Erzsébet tulajdonában levő, Gecző János jogászt ábrázoló portréra, valamint a Kovács István tulajdonát kápező két cím nélküli Nagy István-olajfestményre kértek vásárlási keretet.)
Felhívtam telefonon néhai Kerezsy László nagyobbik – ugyancsak László nevű – fiát, aki 1977-ben már felnőtt volt, s megkérdeztem, ez ügyben hogyan és mire emlékszik? A következőt mondta el: „Édesapám a dagerrotípiát Bukarestben, az ócskapiacon vásárolta, mint: Öregember portréja. 3000 lejért adta el a múzeumnak.” Id. Kerezsy László múzeumbaráttól, amatőr kutatótól és műgyűjtőtől az idők folyamán nemcsak ezt, hanem több más tárgyat is vásárolt az intézmény. És ő volt az, aki elkészítette a csíkszentkirályi kőfejtőben 1953-ban robbantás alkalmával előkerült, a köztudatba dák leletként meghonosodott 14 darab aranyozott ezüstkincs másolatát is.
Sajnos a múzeum irattárában már nem találhattam meg a dagerrotípia megvásárlását igazoló pénzügyi dokumentumot, mert a Levéltári Törvény az ilyen típusú akták időszakonkénti megsemmisítését írja elő.
*
Véleményem szerint – bárhogy alakult is Kossuth-portrénk Budapest és Bukarest közötti sorsa, amelynek teljes rejtélyéről, ki tudja, valaha is fellebben-e a fátyol? – a dagerrotípiát megőrizve, a most előkerült eredeti köszönőlevelet egyeztetés után hivatalos formában át kell adnunk a mára jogos tulajdonosává avanzsált kibocsátójának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Maga őrizze az utókor számára! Hargita Népe (Csíkszereda)

Az erdélyi '56-ról nyílt kiállítás Máramarosszigeten, ahol Márton Áron is raboskodott
A jelenleg börtönmúzeumként működő épület 1950 és 1955 között a politikai foglyok börtöne volt.
Az 1956-ban meghurcolt erdélyi magyarokat bemutató kiállítás nyílt Máramarosszigeten a volt börtön épületében működtetett emlékmúzeumban. A kiállítás anyaga egy többéves kutatás eredménye, amelyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatói vettek részt. Az átvizsgált levéltári dossziék alapján elkészült az erdélyi magyar 1956-os szervezkedések és csoportok történeti képe, valamint a kommunista totalitárius rendszer válaszát jelentő megtorlást is bemutató kiállítás. Ennek egyik sajátossága, hogy konkrét szereplőkön keresztül mutatja be az ’56-os szabadságharc erdélyi vonatkozású történéseinek néhány mozzanatát, így téve emberközelivé a múltat. A kiállítás anyagában a különböző régiók történései jelenednek meg, nyolc csoportra osztva – vádeljárások és ítéletek konkrét adatait is tartalmazva.
Az eseményt a BBTE Magyar Történeti Intézete, a Buza László Egyesület, a máramarosszigeti börtönmúzeum, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hozták tető alá.
Dobes Andrea történész, muzeológus a megnyitón elmondta: a kiállítás abból a célból jött létre, akárcsak a börtönmúzeum, hogy tudatosítsa a kommunizmus borzalmait a meghurcolt áldozatok sorsán keresztül. A kiállítás megnyitóján Lönhárt Tamás, a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára tartott előadást, amely rövid áttekintése volt a Lengyelországból kiinduló események sorának. A lengyel eseményekkel szolidarizáló budapesti fiatalok által kirobbantott forradalom iránt pedig, a felgyülemlett kisebbségi sérelmek miatt, az erdélyi magyarság jelentős része is szolidarizált. Schwartz Róbert, az EMNT kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte, a kiállítás méltó emléket állít az 56-os hősöknek. Hunyadi Attila Gábor, a BBTE Magyar Történeti Intézetének oktatója, a Buza László Egyesület alelnökeként a fiatalok, iskolai és egyetemi hallgatók számára működtetett tevékenységeket és pályázási lehetőségeket ismertette, melyek által az egyesület több éven keresztül az erdélyi magyar történelmi és kulturális értékek megismerését szolgálta sikeresen.
Elszigetelt világ a város közepén
A város központjában található börtönmúzeum 1948–1955 között a kommunista rendszer politikai börtöneként szolgált. Az épület az egykori Királyi Törvényszék mellett, Máramaros vármegye börtöne volt. Az egykori bíróság épülete jelenleg a máramarosszigeti Polgármesteri Hivatal épületeként is szolgál. A Börtönmúzeum bárki számára látogatható: 1993-tól elkezdték az épület felújítását, napjainkban pedig a kommunista rendszer bebörtönzött áldozatainak állít emléket.
Az itt egykor fogvatartott személyek két csoportra oszthatók: a miniszterek, államtitkárok és a pártban aktív politikai szerepet vállaló személyek, valamint a római és görög katolikus püspökök és papok csoportja. Egyszerre kétszáz fogvatartott élt itt bezárva, amelyből 53-an a börtön falai közt vesztették életüket. Őket a Máramarosszigethez közel, a szegények temetőjében hantolták el – jelöletlen sírokban. Ezen a helyen hantolták el Iuliu Maniut is, akinek a földi maradványait eddig nem sikerült azonosítani. 2006-ban tettek erre kísérletet, de az erre vonatkozó ásatások nem jártak sikerrel.
A börtönben nem volt orvosi ellátás, a cellákban nem volt wc, a téli időszakban a fűtést egy, a celláról cellára vezetett vízcsövön keresztül oldották meg, amelyet végül felszámoltak, mert a fogvatartottak azon keresztül, Morse-kóddal kommunikáltak egymással. Tisztálkodási lehetőség hetente egyszer volt.
Márton Áron is itt raboskodott, a 45-ös cellában tartották fogva romai és görög katolikus papokkal együtt. Az ő ügyében 1951-ben hoztak ítéletet, majd Máramarosszigetre szállították. A börtönmúzeum ebből kifolyólag zarándokhelyként is szolgál azok számára, akik lerónák tiszteletüket a néhai püspök előtt. A legtöbb máramarosszigeti rab ügyében nem hoztak ítéletet, a fogvatartottakat Duna Munkatelep fedőnév alatt internálták, vallatták és tartották fogva.
A kiállításmegnyitón Lönhárt Tamás a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára előadásában az 56-os forradalom lengyelországi előzményeiből kiindulva felvázolta, hogy mi vezetett Romániában a magyarországi 1956-os forradalommal való szolidaritáshoz, amely végül Erdélyben is bebörtönzésekhez és megtorláshoz vezetett.
Mi történt ’56-ban?
A Lengyelországban végbemenő politikai válság következtében, annak fordulataként Wladyslaw Gomulkát választották meg főtitkárnak. A magyar forradalom túlnőtt a „lengyel példán” – rendszerváltó forradalommá vált. Végül a szovjet haderő bevonulásával, Magyarországon fegyveres szabadságharc bontakozott ki. Október 23-án Nagy Imre kormányt alakított, ami történelmi jelentőségű, mert ez volt az első alkalom a magyar kommunista államhatalmi berendezkedés történetében, hogy nem Moszkvából neveztek ki valakit az ország élére: a népakarat által legitimizált kormányhatalom jött létre. Október 23–25. között a magyar kormány két tűz közé kerül, egyrészt a szovjet intervenció, másrészt a fegyveres felkelés kereszttüzében a békés megoldást kereste. Október 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt támogatás nélkül maradt. Ennek következtében a többpártrendszer elfogadásával átalakult a Nagy Imre kormány: 5 párti koalíciós kormányként folytatta, mely első ülését november 3-án tartotta az Országgyűlés épületében. Már november elsején Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, ami a szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatott egységeinek kivonását kellett volna eredményezze. Közben Kádár János november elsejétől Moszkvába utazott, ahol felkészítik, hogy ő lesz a következő vezetője a Nagy Imre bukása utáni Magyar Népköztársaságnak.
November 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonulnak Budapestre. Király Béla, mint a Nemzetőrség akkori parancsnoka bizonyította, hogy Nagy Imre utolsó pillanatig nem adta ki a tűzparancsot: a felkelő csoportok döntése volt, hogy a magyar nép nevében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. A fegyveres harc november 23-ig tartott. Ezután általános sztrájkba léptek a munkások, abból a megfontolásból, hogy ha megbénul az élet, megbénul a kommunizmus is. Ez a tiltakozás 1957 április elsejéig tartott, ez volt a világtörténelem leghosszabb sztrájkja.
Az erdélyi 56 és a preventív terror
Ezzel egy időben a romániai magyarság fellépését a magyar kisebbséget ért sérelmek indokolták, a nemzeti szolidaritás megnyilvánulása mellett. 1956 szeptemberében a magyar írókkal Miron Constantinescu kormányfő keresi a párbeszédet: őszintén beszámoltak arról, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek milyen helyzetet teremtettek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése döntött: megnyitja a román-magyar határt, valamint az egyetemi oktatás minden intézményében magyar tannyelvű vonalra lehetett újból jelentkezni 1956 októberében. Arra is engedélyt adott, hogy az egyetemisták önálló diákszervezeteket hozzanak létre a már meglévő kommunista szervezetek mellett
Ezek megalakítását arra használták fel az egyetemisták, hogy saját programot fogalmazzanak meg. Megválasztják vezetőiket. Később ebből következtek az első letartóztatások, melynek során a hatalmon lévő kormány preventív terrort vezetett be. Ennek célja: „félj, hogy ne is merd megtenni”. Ennek során ártatlan embereket is letartóztatnak, ami tovább fokozta a feszültséget. November közepén a román kommunista kormány leállította a letartóztatásokat és elkezdődtek a megfigyelések. Az erdélyi 1956-os eseményeket bemutató kiállítás alanyai közt szerepel a homoródalmási Nyitrainé Deák Berta, valamint a Moyses Márton baróti diák, akiket politikai alapon, rendszerellenesnek bélyegzett nézeteik miatt hurcolt meg a Securitate.
Nyitrainé Deák Berta, aki részt vett az EMISZ összejöveteleken, egyetértett és támogatta a szervezet céljait. Perének vádirata szerint az EMISZ célja az „RNK-beli népi demokratikus rendszer megdöntése” volt. Valójában az EMISZ tagjai főleg unitárius lelkészek, teológusok, brassói munkásifjak, székelyföldi iskolások voltak. A szervezet célja közt szerepelt a fiatalabb generáció magyarságtudatának ápolása, történeti ismereteik, nemzeti és keresztény vallásos identitásuk erősítése. A vádpontok alapján Nyitrainé Deák Berta 25 év börtönt kapott, férjét és két fiát is letartóztatták.
Moyses Márton Baróton végezte középiskolás tanulmányait. Novemberben másik három társával megpróbál átjutni Magyarországra a „forradalomért harcoló ifjakat megsegíteni”. Ő és Kovács János eltévedtek a határsávban és visszafordultak. Végül a BBTE hallgatójaként tartóztatták le 1960-ban. A Securitate által végrehajtott erőszakos kihallgatások ideje alatt, hogy ne tudjon vallani, rabruhájából kitépett szállal elvágta a nyelvét. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség 1961-ben 7 év börtönre ítélte. Tanulmányait soha nem folytathatta, egy mezőgazdasági kollektív gazdaságban dolgozott. Az 1968-ban a Prágai Tavaszt is eltipró kommunista önkény ellen tiltakozva, 1970-ben a Brassó megyei pártbizottság épülete előtt felgyújtotta magát. Égési sérülései ellenére a Securitate kórházi ágyán is vallatni próbálta, ennek következtében elhunyt. A Máramarosszigeten bemutatott kiállítás november 26-ig tekinthető meg. Ambrus István / Transindex.ro

Felavatták Sass Kálmán mártír lelkész szobrát Érmihályfalván
Felavatták Sass Kálmán mártír lelkész mellszobrát vasárnap Érmihályfalván annak a református templomnak a kertjében, amelyben a lelkész egykor szolgált. A szobrot a Lakiteleki Népfőiskola ajándékozta a Bihar megyei város református közösségének.
A szoboravatón Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a népfőiskola alapítója arra hívta fel a figyelmet, hogy a szamosújvári börtönben 1958 decemberében kivégzett Sass Kálmán rehabilitálása a család 23 rendbeli folyamodványa ellenére sem történt meg. A börtönigazgatóság még a lelkész földi maradványait sem adta ki, rehabilitáció hiányában pedig nem lehet róla közterületen megemlékezni.
„A mártír törvényszerűen felmagasztosul, míg az elpusztítója a történelemben megvetendő, alantas szereplővé süllyed. Minél inkább védi a múlt rendszer rémtetteit, és azonosul a ma regnáló hatalom a hajdani vérbírákkal, annál inkább osztozik azok megvetendő, gyalázatos történelmi szerepével. A mártírok emlékét érdemben nem a hatóságilag engedélyezett emléktáblák őrzik, hanem az életüket, magatartásukat, kitartásukat tisztelők tudata és szíve” – jelentette ki Lezsák Sándor. Az Országgyűlés alelnöke emlékeztetett, hogy az 1956 utáni koncepciós perben Sass Kálmánt és néhány gyanúsított társát egyebek között azzal vádolták, hogy kapcsolatot tartott fenn a Rongyos Gárdával vagy pedig a Nyilaskeresztes Párttal. A lelkész ezzel szemben 1944-ben zsidókat bújtatott a tanyáján, és egy partizánnak is menedéket nyújtott. A koncepciós perben végül ez utóbbi tette vált fő vádponttá, hiszen a partizán Maléter Pál volt, a forradalmi Nagy Imre-kormány később kivégzett honvédelmi minisztere.
A mellszobrot, Lantos Gyöngyi csongrádi szobrászművész alkotását Lezsák Sándor és a mártír lelkész fia, Sass Huba leplezték le. Az 1904-ben született Sass Kálmánt államellenes összeesküvés vádjával tartóztatták le 1957 februárjában 37 érmihályfalvi lakossal együtt. A vádlottak többségét több évig tartó szabadságvesztésre, három embert, Sass Kálmánt, Hollós István tanárt és Balaskó Vilmos lelkészt halálbüntetésre ítéltek. Balaskó ítéletét később életfogytiglanra módosították, Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958 decemberében agyonlőtték.
Sass Kálmán feleségét és öt gyermekét egy dél-romániai munkatelepre deportálták, ahonnan csak kilenc év múlva szabadultak. Ekkor szereztek tudomást arról, hogy a családfőt évekkel korábban kivégezték. Krónika (Kolozsvár)

Továbbra sincs miből tanulniuk a magyar ötödikeseknek
Továbbra is magyar tannyelvű könyvek hiányában folytatják tanulmányaikat a magyar anyanyelvű ötödikesek, mivel csak a román nyelv és irodalom, valamint az idegen nyelv tankönyvek érkeztek meg a tanfelügyelőségre, ahonnan már ki is szállították a Hargita megyei iskolákhoz.
Azt még nem tudni, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek számára mikor fordítják le a tankönyveket, például a biológia, matematika, földrajz és történelem könyveket.
A román anyanyelvű ötödik osztályos tanulók mostantól minden tantárgyat tankönyvekből tanulhatnak, nem így a magyar anyanyelvűek, akik továbbra is csak a román és magyar nyelv és irodalom, illetve idegen nyelv és vallás tankönyveket kaptak, a többi tantárgyból még nincs magyar fordítású tankönyvük.
Az eddig leszállított kiadványok mintegy nyolcvan százalékát sikerült eddig továbbküldeni a Hargita megyei iskolákhoz, ezeket a múlt héten kapta meg a tanfelügyelőség.
A fennmaradó kiadványokat a hét folyamán szállítják ki a tanintézetekhez – nyilatkozta érdeklődésünkre Sipos István. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség tankönyvekért felelős munkatársa elmondta, eddig kettő kivételével mindegyik kiadó eljuttatta az iskolák által megrendelt tankönyveket a tanfelügyelőséghez, de hamarosan a késlekedő kiadványok is megérkeznek.
A tankönyvek többségét tehát már sikerült eljuttatni az iskolákhoz, ezek ugye a román és idegen nyelvű (angol, német, francia) kiadványok. Magyar tagozatoknak egyelőre nincsenek könyvek, s nem tudni, hogy mikor lesznek – szögezte le a tanfelügyelő. Kérdésünkre kifejtette, továbbra sincs semmi konkrétum a kiadványok magyar nyelvre történő lefordításával kapcsolatban, csak annyit tud, hogy az illetékesek keresik azokat a munkacsoportokat, akik elkészítenék a magyar nyelvű fordítást. Mindaddig a pedagógusoknak az előírt tanterv szerint, tankönyvek nélkül kell oktatniuk a magyar tannyelvű ötödikeseket.
A csíkszentgyörgyi Gál Sándor Általános Iskolába még nem érkeztek meg az idegen nyelv tankönyvek, a román nyelvűeket pedig nyilván nem rendelték meg, mert a magyar anyanyelvű ötödikeseknek magyar könyvekből kellene tanulniuk – mondta hétfői megkeresésünkkor Kopacz Edward László igazgató, hozzátéve, hogy nem tudja, mikor kapják meg a szóban forgó magyar kiadványokat. Továbbá megjegyezte, a pedagógusoknak bizonyára nem lesz könnyű magyar nyelvű tankönyvek hiányában oktatni a tanulókat.
„Mint a tanév első két hónapjában, ezután is a tanterv szerint állítják össze a megtanulandó leckéket az oktatók” – fogalmazott. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskolához már egy ideje kiszállították az idegen nyelv tankönyveket – tudtuk meg Dávid Zoltán intézményvezetőtől. A magyar tannyelvű kiadványok hiánya kapcsán megjegyezte, a „tanároknak marad a fapados módszer, azaz sokat készülni az órára, a leckéket kivetíteni stb.”
A tankönyvmizéria előzményei
Az oktatási minisztérium által meghirdetett versenytárgyaláson a vesztes kiadók óvásai miatt a tanévkezdéskor mindössze három tantárgyból kaptak tankönyveket a magyar tannyelvű ötödikesek: román nyelv és irodalomból, magyar nyelv és irodalomból, illetve hittanból, amennyiben római katolikus vallásúak; román tannyelvű társaik csak hittanból, illetve testnevelésből. Az oktatási tárca a tankönyvhiányt egy úgynevezett „Compendiu” címmel kiadott útmutató segítségével orvosolta. A kiadvány kizárólag román nyelven jelent meg. Ez az útmutató tulajdonképpen egy terjedelmesebb könyv, amelyben tantárgyanként nyolc-tíz lecke található, a tananyag pedig a tanév első két hónapját fedte le, amely időszak lejárt. Ezt követően noha valóban megérkeztek a tankönyvek, csak a román tannyelvű ötödikesek részesülnek teljes mértékben belőle, hiszen magyar nyelvre még egy kiadó sem fordíttatta le a kiadványokat. Molnár Rajmond / Székelyhon.ro

Akik szeretik a szót és a könyvet
Csütörtökön a Darvas-házban elkezdődött a Várad Kulturális Folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület által IX. alkalommal szervezett Nagyváradi Könyvmaraton Bazárral és Gyújtóponttal.
A Darvas-LaRoche-házban csütörtök este megjelent érdeklődőket a Holnap Kulturális Egyesület nevében Simon Judit köszöntötte. Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány ügyvezető igazgatója arra hívta fel a figyelmet: az épületet hamarosan bezárják, mert kívül-belül restaurálják, de reméli, hogy amikor újból kinyit majd, ismét számos kulturális rendezvény helyszínéül fog szolgálni. Hozzátette: örül a Könyvmaratonnak, és jó olvasást kívánva mindenkinek, gratulált a szervezőknek, mert szerinte amit csinálnak, az a város hasznára van.
Az Europrint Kiadót képviselő Derzsi Judit azt mondta: türelmetlenül várja, hogy bemutassa a kiadó elmúlt évi termékeit. Az idei Könyvmaraton programját Szűcs László, a Várad Kulturális Folyóirat főszerkesztője ismertette, kiemelve azt: úgy döntöttek, hogy ezúttal nem a klasszikus, megszokott könyvbemutatókat tartják, mert a szerzők joggal sérelmezték azt, hogy a nagy jövés-menésben, a futószalagon egymás után következő bemutatók miatt nem kapnak elég figyelmet. És egyébként is, vannak még olyan kiadványok, melyeken még dolgoznak, tehát csak ezután fognak megjelenni.
Könyvbazár
Simon Judit két kötetet ismertetett. Mátyás Zsolt Imre színművész Diógyerek című novelláskötetét már korábban bemutatták, míg Fazekas Csaba Protestantizmus és közélet a XIX. századi Bihar vármegyében: Szilágyi Lajos életútja című könyve aznap jött ki a nyomdából. Id. Szilágyi Lajos (1784-1865) Bihar vármegyei nemes, a Bihari Református Egyházmegye világi ülnöke nem volt különösebben jelentős közéleti személyiség, történelemformáló politikus, viszont érdeklődött a helyi és országos közélet iránt, a protestánsokat az 1830-as években ért sérelmek miatt felekezeti egyenjogúságot követelt, például a házasságkötéskor, többek közt erről is lehet olvasni a kiadványban. Derzsi Judit azoknak ajánlotta az Europrint által megjelentetett, vagy a kiadótól megrendelt köteteket, „aki szeretik a szót, a szépet és a könyvet”. Felmutatta például a Murádin László nyelvész: Az asszony nem ember?, Bihari Csaba: Falusi mesék, Nemlaha György: Kabaré A Holnap városában című kiadványokat. Szűcs László, Móra László A román kézilabda magyar legendái című könyvet és a már bemutatott Dánielisz-kötetet állította fókuszba, illetve jelezte: előkészületben Keresztesi József naplója, Mozog Nagy Imre postamester visszaemlékezése, az Élő Várad antológiája, a MÚRE riportkönyve és a Karácsony a Szilágyságban.
Gyújtópont
A könyvismertetők után a Gyújtópont című sorozat következő részével folytatódott a rendezvény. A Fiatal Írók Szövetsége elnökével, Korpa Tamással, és az élővárados Ozsváth Zsuzsával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett, felolvasásokkal tarkítva. A Várad folyóirat egy hónappal ezelőtt Ady 140 címmel meghívásos pályázatot kezdeményezett Ady Endre születési évfordulójához kapcsolódva, a folyóirat szerzői holdudvarától versben vagy prózában kérve parafrázisokat, stílusgyakorlatokat, a költő életművéhez formai vagy tartalmi megközelítésből kapcsolódó szövegeket. A találkozó befejezéseként ezekből olvastak fel ízelítőt maguk a szerzők, valamint Mátyás Zsolt Imre színművész, a temesvári színtársulat tagja, aki maga is költeménnyel jelentkezett a játékos, díjak, versengés nélküli kihívásra. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)

Több dudás egy csárdában
A román kormány új adóreformja megtizedeli a helyi önkormányzatok költségvetését. Ennek sok városban a helyi kulturális intézmények látják a kárát. Hargita megyében a színházak és táncegyüttesek kiadásainak kényszerű lefaragása hatékonyabb együttműködésre kényszeríti az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményeket.
„Jobban össze kell hangolni a kulturális támogatási rendszert és a kulturális szolgáltatásokat Csíkszeredában” – jelentette ki Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere még szeptemberben a helyi FunFm rádióban, majd több megszólalásában is kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Októberi ülésén a csíkszeredai önkormányzat képviselőtestülete – a közalkalmazotti béremelés, valamint az adóreform miatt – mintegy 15 millió lejt vont el a helyi önkormányzat jövő évi költségvetéséből. Innen már egyenes út vezetett az önkormányzat által fenntartott Csíki Játékszín, a Csíki Székely Múzeum és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes átszervezéséhez. Ennek nyomán zűrzavar és pánikhelyzet alakult ki a csíkszeredai kulturális intézményekben. Az érintettek szerint ehhez a bizonytalan helyzethez nemcsak a gyors átszervezés, hanem a hiányos kommunikáció is hozzájárult. Mára már körvonalazódik a megoldás, egy dolog azonban bizonyos: jövőre kisebb költségvetésből, és összevont munkakörű, alacsonyabb számú személyzettel kell majd dolgozni.
Őrök és tárlatvezetők nélküli múzeum
Utánajártunk, hogy a különböző székely kulturális intézmények hogyan vészelik át a drasztikus forrásmegvonást.
A Csíki Székely Múzeum igazgatója, Gyarmati Zsolt az első, ezzel kapcsolatos értesülésekre reagálva úgy fogalmazott: „mi, menedzserek azzal szembesültünk, hogy nem volt egy minden részletre kiterjedő, alapos, nyugodt hangvételű megbeszélés.” Végül heteken keresztül, több szakaszban zajlott az egyeztetés, és a múzeum számára sikerült kompromisszumos megoldást találni. Megszűnt egy betöltetlen restaurátori állás, ugyanakkor leépítették az összes teremőrt és tárlatvezetőt, az ő foglalkoztatásukra már nem maradt lehetőség. A múzeumtól további két állást áthelyeztek a polgármesteri hivatalhoz, így jelenleg 23 alkalmazottal működik a Csíki Székely Múzeum. Tizenhárom termet használunk a Mikó-várban, ez nyárra húsz lesz. Egyelőre keressük a megoldást, hogy ezt a húsz termet ki és hogyan őrzi majd, ki fog tárlatot vezetni.
Valószínű, hogy muzeológus kollégáim, akiknek egyéb feladatuk lett volna, bevállalják ezt is” – magyarázza az igazgató nem túl rózsás helyzetüket. Gondjaikat az is növeli, hogy a jövő évi költségvetés ismeretében valószínűleg be kell zárniuk a Kossuth utcai galériát, amely a kortárs képzőművészeti megnyilvánulások központi tere volt a városban. Pénzszűke miatt megszűnnek a múzeum egyéb kulturális rendezvényei is, amelyek színesítették a kínálatot. Ezek közé tartozik a három filmfesztivál – a Tres Courts, Filmtettfeszt és a KineDok –, a táncház, elköltözik a társasjátékklub és valószínű, hogy a hétvégi gyerekfoglalkozás is. Ugyanakkor az eddig ingyenes Múzeumok Éjszakájára belépőt kell majd fizetni. Három kiadvány megjelentetését tervezték: az egyik a tizenharmadik éve rendszeresen kiadott, a múzeum alapfunkciójába találó Múzeumi Évkönyv, a másik Szabó András Napraforgók című, a 20. századi csíki művészetet bemutató könyve, valamint a várostörténeti konferencia kiadványa. Ezeket forráshiány miatt nem tudják megjelentetni. A tervezett kiállítások számát húszról ötre csökkentik. Látható lesz a Weöres 100, és egy, a ferences rendről szóló kiállítás, valamint két nagyobb: a Magyar Nemzeti Galériából hoznak egy Aba Novák Vilmos–Nagy Imre-tárlatot, továbbá lesz egy várostörténeti kiállítás. A Nagy Imre Galériában a művész születésének 125. évfordulója alkalmából egy jubileumi tárlat nyílik. Az ideihez képest a múzeum költségvetése egyharmaddal fog csökkenni.
Ragaszkodnak a színház autonómiájához
A csíkszeredai képviselő-testület októberi ülésén – amelyen az érintett három intézmény majdnem minden munkatársa jelen volt – olyan döntés is született, hogy a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalhoz került át a színház hangtechnikusa, aki egyben díszletmunkásként is tevékenykedett, illetve a szervező és az ügyintéző. Felszámolták a jegypénztárosi, a kellékes (aki heteken keresztül önkéntesként dolgozott tovább az intézménynél) és a súgó állását (az utóbbit más típusú szerződéssel foglalkoztatják a továbbiakban), illetve visszavette a város a Csíki Mozi működtetésére elkülönített öt állást is.
„Megpróbálok a tényekre reflektálni és szem előtt tartani a társulat perspektíváját különös tekintettel arra, hogy februártól nyugdíjköteles vagyok. Úgy szeretném itt hagyni a tizennyolc év alatt felépített színházunkat, hogy az fejlődni tudjon. A színházépítésben nincsenek befejezett folyamatok, mert mindig szükség van a megújulásra. Viszont arról beszélni kell, hogy ez mennyire függ össze a valós igényekkel” – hangsúlyozta Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója az átszervezéssel kapcsolatos kérdésünkre.
A színház jövő évi költségvetése kapcsán néhány hete elkezdődött egy beszélgetés a polgármesterrel, a tanácsosokkal és az alpolgármesterrel. Kiderült, a kormány által a művésztársadalomba bevezetett év eleji béremelés és az új adóreform miatt a színház kevesebb pénzből tud jövőre gazdálkodni. Az igazgató szerint a színház munkaközössége is nyíltan állt hozzá a párbeszédhez, hiszen nyilvánvalóvá vált, nem maradhat minden a régiben. „Nincs ellenállás: a színház és a színtársulat részéről nagyon rugalmas és nyitott, rákérdező, kooperatív magatartást tapasztalok. Ezt kellene összekötni azzal a döntéssorozattal, ami jó irányba vezetheti intézményünket” – magyarázza az igazgató, aki szerint a társulat gesztust tett azzal, hogy elfogadta, nem nőnek a bérek a megadott és lehetséges szintig. Cserébe azt szeretnék, hogy maradjon meg a barátságos és szeretetteljes környezet, amihez az elmúlt tizennyolc év során hozzászoktak. Ahhoz is ragaszkodnak, hogy maradjon meg az intézmény autonómiája, aminek igényét a társulat írásban fogalmazta meg az önkormányzat felé.
Nem szüntetnék meg a falusi kiszállásokat
Az 1998-ban elindított intézmény működését 65 személlyel tervezték, de eddig legtöbb 45 állás volt betöltve. A legutóbbi önkormányzati karcsúsítás után ez a szám 39-re csökkent, és ekkor már „kigyúlt a piros lámpa”, hiszen eddig is összevont munkakörökkel dolgoztak. „Ezt tovább karcsúsítani nem lehet, mert akkor az intézmény elveszti a repertoár-színházi jellegét – ez havi 15–16, évi 160 előadást jelent, 5–6 premiert. Az intézmény jellegére ezen a tájon feltétlenül szükség van” – érvel az igazgató.
A csíki színház vidéki tájprogramjában kezdetben a falusi önkormányzatok pótolták ki a jegybevételt, hogy ezzel ne okozzanak veszteséget a városnak, de a vidékjáró program felfutásával a megyei tanács is adott pénzt. Egyértelmű azonban, hogy a továbbiakban ennél több pénz kellene, hogy a kiszállások zavartalanul működjenek. Az elmúlt tizennyolc évben kiderült: falvakon is van érdeklődés a színház előadásaira, ezért számos helyen felújították a művelődési otthont.
Az igazgató jó ötletnek tartja, hogy városi szinten létrejön egy művelődésszervezői testület, és megnyílik a lehetősége az elektronikus jegyeladásnak. Azt mondja, fontos lenne Hargita megye másik két színtársulatával is jó együttműködést kialakítani. Parászka szerint ez a három színház különböző regionális identitásokat testesít meg, azaz három különböző arculattal rendelkezik. Másrészt a három intézmény összköltségvetése nem éri el egy átlagos romániai vidéki színház büdzséjét.
Példának hozta fel a temesvári színházat, amelynek évi 6,5 millió lej a költségvetése, a szatmárnémetinek pedig 7,5 millió. A három Hargita megyei színház ennél kevesebb pénzből sokkal több előadást visz színre.
A teátrumnak a tavalyi évadban 51 ezer nézője volt, mintegy 8200 bérletet adtak el, és 169 saját előadást tartottak, 44-et pedig fogadtak.
A tárgyalások nyomán a színház vezetősége az eredetileg igényelt 2,7 millió lejes szubvencióból lefaragott kétszázezer lejt, de 2,5 millió lej alá nem mennének, mert az már veszélyezteti a színház működését. Megfelelő önkormányzati támogatás nélkül a színház sorsa megpecsételődne: tavaly – pályázatokkal együtt – háromszáznyolcvanezer lej saját jövedelmük volt, és ezt az összeget szeretnék növelni hatszázötvenezer lejre.
A Csíki Játékszínt is érintő átszervezések miatt több színházi szakember és mintegy félezer, a színházért aggódó személy írta alá a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) közleményét. A dokumentumban azt nehezményezik, hogy a csíkszeredai önkormányzat átszervezi a kulturális intézményeket. Péter Beáta / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)