1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alázatos Márton Áron
A 85 éves Kányádi Sándor író is többször találkozott Márton püspökkel. „1980 tavaszán kaptam egy borítékban egy levelezőlapot, amelyen ez állt: »Tekintetes KÁNYÁDI SÁNDOR szerkesztő úrnak
Kolozsvár
Tartozom Nagy Imre úrnak hálával, köszönettel és munkájának ellenértékével. Tulajdonképpen itt akadtam el. Megfestette az arcképemet, s én nem fizettem semmit érette. Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mivel tartozom. Kérésem nélkül ajánlotta fel, hogy megfesti az arcképemet, meg is tette, s én ezzel elintézettnek vettem az egészet. Nem mertem megkérdezni, hogy mivel tartozom. Mindezt azért írom Önnek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szívélyes üdvözlettel és tisztelettel, Gyulafehérvár, 1980. márc. 7-én Márton Áron püspök«
A feleségem azt mondja: a püspök úr meggyónt neked. Nekem? Akkor elmegyek és feloldozom. S felültem a vonatra, egy vasárnap volt. Húsvét előtt, halála évében, ’80-ban. Lementem Gyulafehérvárra. Gézánál jelentkezek, Pálfinál. S mondom, te, ez ügyben járok... – Szólok Erőss Lajosnak. Neki is elmondtam ugyanazt, mint Gézának. S azt mondták: Jakab püspök úr nincsen itthon, együtt fogunk ebédelni.
S jött a püspök úr. Reszketett is egy kicsit. Nagyon megörültem, egy kicsit aggódva is néztem, s akkor azt mondta: »Vigyázzatok, mert olykor kihagyok és felejtek hamar.« S aztán ebéd közben, amikor koccintottunk, reszketett a keze. És mondtam, hogy megkaptam a levelezőlapot, püspök úr, és a híve azt mondta, a püspök úr meggyónt nekem. Azért jöttem, hogy püspök urat föloldozzam. Mondom: mert ha Imre bácsi ezt a képet nem akarta volna püspök úrnak hagyni, akkor szó nélkül hóna alá csapja és elvitte volna. Itt hagyta a püspök úrnak, legyen nyugodt.
»Ünnep, fiam, számomra, hogy eljöttél.« Megölelt, megáldott.
Eközben Viváld atya, ugye, szagot vett, eretnekszagot. És nem is tudom, hogy kezdődött, az én protestánsságomat kezdte rózongatni. És nemcsak Kálvinig, hanem Lutherig visszamenőleg. S én úgy védekeztem, védekeztem, úgy, ahogy lehet... Leültünk az asztalhoz, és a püspök úr azt mondja: »Atya, egy ferencesnek az a dolga, ha meghívják egy püspöki asztalhoz, egyék, és azért olyan bő a csuha ujja, hogy rakjon bele szűkebb napokra is.« Akkor osztán megebédeltünk.”
Bács Lajos († 2015) zeneszerzőt, karmestert is megihlette a püspök személyisége és karizmája, arra ösztönözte, hogy megalkossa a Márton Áron-misét. Öt évvel ezelőtt bukaresti otthonában meghatódva idézte fel emlékeit: „Én is el szeretném mondani, hogy több ízben is találkoztam őkegyelmével: Petrillán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, minden egyes alkalommal megragadott egyénisége, karizmája, főleg nézése és hangjának, szavának erőssége, férfiassága. És egyszerűsége... és ezt elmondhatom a prédikációjáról is, hogy soha semmi látványos, teátrális nem volt abban, amit mondott, amit csinált, amit követelt magától és másoktól. Ez az erős benyomás volt az ihletése annak is, hogy elszántam magam egy misét írni az ő emlékére...
Nagyon mély benyomást tett rám mint ember. Fantasztikus karizmája volt. Egy alkalommal, a 60-as években valamikor... mi volna, ha elmennénk Gyulafehérvárra, a székesegyházba egy misén muzsikálni? El is mentünk. Vége lett a misének, eltelt talán több egy fél óránál is, miután összepakoltunk és lekecmeregtünk a kórusból, ki várt lent? A püspök úr, Márton Áron. Többen voltunk. Voltak közöttünk németek, románok, mindegyiknek megköszönte az anyanyelvén: a románoknak románul, a németeknek németül és nekünk természetesen magyarul. És megáldott mindannyiunkat. Úgy éreztem, ezt nem akárki teszi meg. Akármilyen nagy zeneszerető legyen, csak egy nagyon nagy ember engedi magának, hogy alázatos is legyen, hogy emberi közelségbe jusson mindegyikünkhöz. Ezt nem tudom elfelejteni. Tényleg egy rendkívüli ember, aki megérdemli, hogy boldoggá avassák, hogy szentté avassák.
Ilyen emberek, gondolom, nagyon ritkán születnek, és ezeket meg kell becsülni.”
(Részletek Nagy Zoltán Visszatükrözik a kortárs vallomások című, a Székelyföld folyóirat Márton Áron-pályázatán III. díjat nyert dokumentumriportjából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régi karácsonyi szokások nyomában
Jézus születéstörténetét idézték fel az elmúlt napokban székelyföldi családoknál, intézményeknél, illetve a nagyközönségnek is kecskeméti, szabadkai, beregszászi, csíktaplocai betlehemesek: december 9. és 13. között Csíktaploca volt a házigazdája a nyolcadik Kárpát-medencei Diákbetlehemes Találkozónak.
Összeragasztani, ami szétszakadt – ez is a célja a Kárpát-medence különböző vidékeit képviselő betlehemezők találkozójának, amely kecskeméti kezdeményezésre született. Vándortalálkozóról van szó, tudtuk meg Antal Imre csíkszeredai tanártól, aki elmesélte azt is, hogyan éledt újra ez a hagyomány nálunk.
„Néhány évvel ezelőtt Gergely István akkori csíksomlyói plébános könyvtárában kezembe akadt egy könyv, Magyar karácsony a címe. Belelapoztam, és megtaláltam benne a Csíktaploczai betlehemes leírását, rögtön gondoltam, jó lenne ezt betanítani. Mivel nem akadt jelentkező a szerepekre a felnőttek körében, eszembe jutott, hogy a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskolába, ahol tanítok, több taplocai gyerek is jár, és betanítom nekik” – mesélte Antal Imre.
És mert nincsenek véletlenek, épp akkoriban érdeklődött tőle egy zsögödi ismerőse, hogy nem tud-e valakit Erdélyben, aki betlehemeseket tanítana be, merthogy kecskemétiek szeretnék felvenni azzal a kapcsolatot. A kecskeméti Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola részéről Papp Zsolt volt a kezdeményezője a találkozónak, amit ez alkalommal immár nyolcadszor szerveztek meg. Így több mint száz gyermek ismerkedett meg vidékünkkel a napokban, szerdán Parajdon fogadták őket, ahol meglátogatták a sóbányát, majd Csíktaplocán vettek részt a nyitó szentmisén.
Csütörtökön a Gyimesekbe látogattak, az ezeréves határhoz, ahol Bilibók Ágoston nyugdíjas vasutas mutatta meg nekik többek közt, hogy hol álltak a katonák, hol voltak a lövészárkok. A betlehemes játékokat felevenítő diákok nagy szánkózással zárták a Hargitán a kirándulást. Este karácsonyi szokásokat mutattak be a diáktalálkozó résztvevőinek a csíkszeredai Nagy Imre-iskola diákjai Antal Imre irányításával, a kénosi regölést, illetve a moldvai hejgetést – ami tulajdonképpen a gabona útját követi végig a kenyér elkészültéig.
Egy pusztinai lány, Kefap Johanna moldvai csángó dalokat énekelt. Péntek a betlehemezés napja volt, ellátogattak a csoportok a Nagy Imre-, illetve a taplocai Xántus János-iskolába, a kulturális központhoz, a konzulátusra, valamint a városházára. A délutáni városnézés után ismét útnak indultak a betlehemesek, taplocai házakhoz kérve bebocsátást. Szombaton Márton Áron életútjának megismerése volt a cél, a domokosi múzeumot, továbbá a madéfalvi veszedelem emlékművét keresték fel a vendégek. A délutáni gálaműsorra mindenkit meghívtak, kitették a betlehemeket a színpad elé, és mindenik csoport bemutatta a mostanra betanult dramatikus játékát.
Újdonságként Antal Imre vándorbotot készíttetett, melyet a beregszásziaknak nyújtottak át: jövőre ők lesznek a házigazdái a Kárpát-medencei Diákbetlehemes Találkozónak. A taplocai találkozó megszervezésében oroszlánrészt vállaltak a helybéliek, amiért köszönet illeti őket.
Izsák-Székely Judith
Krónika (Kolozsvár)

Szász Endre grafikus, festő 90 éve született
Szász Endre Munkácsy-díjas grafikus, könyvillusztrátor, festőművész kilencven éve, 1926. január 7-én született. Csíkszeredában látta meg a napvilágot. Sebészdoktor apja orvosi pályára szánta, de már gyermekkorában megmutatkozott kiváló készsége a rajzoláshoz, festéshez.
Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Erdély akkori szellemi vezetőivel, Kós Károllyal, Szolnay Sándorral és Nagy Imrével, akik felismerték tehetségét, segítették fejlődését. Tanára a marosvásárhelyi festőiskolában az akvarellista Bordy András volt.
Miután 1946-ban átjött Magyarországra, a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Az intézményben Szőnyi István és Bernáth Aurél volt a mestere, de Szász nehezen viselte a politikai légkört és az iskolai kötöttséget, ezért abbahagyta tanulmányait.
Dekorációs szakemberként helyezkedett el, de mivel nem volt hajlandó „Szabad Nép-félórákra” járni, 1950-ben fegyverrejtegetés koholt vádjával tíz év börtönre ítélték, a rácsok mögött egy évet töltött. 1951 és 1960 között mintegy 600 könyvet illusztrált, vonalrajzaival, rézkarcaival több díjat nyert külföldi könyvkiállításokon. Illusztrációiban felhasználta a rézkarctechnikát, vonalrajzai máig meghatározóak a hazai könyvillusztrálásban.
Számos közéleti ember portréját készítette el, festészetében a klasszikus mesterek technikájából merített, sajátosan egyedi, figuratív stílusban használta fel a szürrealizmus és a szimbolizmus elemeit. Néhány évig a filmgyárban is dolgozott, 1968-ban látványtervezője volt a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagoknak.
1970-től Torontóban, majd 1974-től Los Angelesben élt, ekkor lett világhírű. A világ több nagyvárosában rendezett kiállításokon csodálhatták meg a látogatók egyedi motívumait, jellegzetes, allegorikus fejdíszt viselő nőalakokkal díszített porcelánjait, ékszereit, kristályait. Népszerű lett, rengeteg pénzt keresett, a saját maga által kikevert színű Rolls-Royce-szal járta a világot. A gazdagság azonban nem hozott boldogságot számára, csak a munka.
Csaknem húsz év után végleg visszatért Magyarországra, mert mesteriskolát szándékozott alapítani a tehetséges itthoni fiataloknak. A Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával tervét részben meg is valósította, itt születtek meg világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven „porcelánfalat” készített, de különleges forma- és színvilágú vázákat, dísztárgyakat is. A hatalmas porcelán faliképek megalkotásakor a nyers, öt milliméter vastag porcelánra szórópisztollyal fújta rá a festéket, azután égette ki nagy gondossággal a lapokat. Így készült a Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfala, a Miskolci Egyetem aulájának faliképe, a kaposvári kormányhivatal Somogy múltját és jelenét bemutató több mint 100 darabból álló porcelánkép-sorozata. Ezután Sopronba költözött, majd kaposvári kötődése miatt – anyai nagyszüleinek köszönhetően – a megyeszékhelyhez közeli Várdán telepedett le, az általa felújított kastélyban élt és alkotott. Otthonában éveken át szervezett képzőművészeti tábort fiataloknak. Szabadság (Kolozsvár)

Megszűnne a latin óra, kötelezővé tennék az informatikát
Új tantárgyakat vezethetnek be, illetve csökkenthetik bizonyos tantárgyakból az óraszámot szeptembertől az 5-8. osztályokban, az oktatási tárca által meghirdetett három kerettanterv szakmai megvitatását követően. Hargita megye főtanfelügyelője szerint még így is sok óra jutna a kisebbségi oktatásban részt vevő diákoknak.
Az oktatási minisztérium által decemberben közvitára bocsátott, 5-8. osztályosoknak szóló kerettantervek szerint megszűnne a nyolcadik osztályban eddig kötelező latin óra, kötelezővé tennék a jelenleg opcionálisan választható heti egy informatika órát. A hetedikeseknek jelenleg is tanított polgári nevelés tantárgyat lebontanák ötödikben gyerekjogi nevelésre, hatodikban interkulturális nevelésre, hetedikben demokratikus nevelésre, nyolcadikban pedig gazdasági nevelésre. A három kerettanterv ötödik és nyolcadik osztályosoknak szóló variációi szerint csökkenhet a biológia, történelem, földrajz és román órák száma is. A kerettantervek megtalálhatók az oktatási tárca honlapján.
Forró Gerda Mária, a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola igazgatója megkeresésünkre elmondta, hogy véleménye szerint jó kezdeményezés a latin órák megszüntetése, hiszen azoknak a tanulóknak, akiknek valóban szükségük lesz szakmájukban a latin nyelv ismeretére, későbbi, egyetemi tanulmányaik során alaposabban elsajátíthatják azt. Emellett megjegyezte, hogy az informatika órák kötelezővé tételével nem feltétlenül ért egyet, mert tapasztalata szerint a diákok amúgy is sok időt töltenek otthon számítógép előtt. A polgári nevelés négy évre lebontott tantárgyait – gyerekjogi nevelés, interkulturális nevelés, demokratikus nevelés, gazdasági nevelés – hasznosnak véli a csíki igazgató. „Például a gazdasági nevelés bevezetését kifejezetten jónak találom, lehet, sok gyerek azt sem tudja, hogy van otthon is költségvetés” – fogalmazott Forró.
„Jövő héten tervezünk konzultációt tanfelügyelő kollégákkal a kerettantervekről. Szeretném, ha kicsit boncolgatnánk a dolgot, mert úgy talán kikristályosodik, hogy mik a pozitívumok vagy a kevésbé szükséges dolgok” – közölte megkeresésünkre Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője. Az egyik probléma a kerettantervvel – fűzte hozzá –, hogy még mindig igen sok óra jut a diákoknak egy hétre: „Ha megnézzük, hogy a kisebbségi oktatásban még pluszban van anyanyelv és irodalom, illetve kisebbség- és hagyománytörténet tantárgy, akkor ismét 32-34 órája is lehet hetente a magyar iskolában tanuló gyerekeknek.”
Az új szabályozási rendszer végleges formája a közvita során alakul ki, a szakmai szervezeteknek és pedagógusoknak január 23-ig van lehetőségük véleményezni a kerettanterveket. „Az oktatási minisztérium szándéka, hogy már ősztől bevezethesse a kerettanterv valamelyik változatát, esetleg egy köztes megoldást azokból. Ezt természetesen a cikluskezdő, 5. osztálytól alkalmazná majd” – nyilatkozta a főtanfelügyelő.
Molnár Rajmond. Székelyhon.ro

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 3-I SZÁMÁBÓL
A szokatlan érdeklődést kiváltó seregszemle egyik meghatározó részét képezte a székely iskola bemutatása, különös tekintettel Csíkszereda büszkeségére, Zsögödi Nagy Imrére. Már a művek száma is kiemelte mesterét a „közkatonák” sorából, hiszen mintegy harminc lap és vászon nyújtott bepillantást erőtől duzzadó életművébe. A rajzok és metszetek mellett ikonológiai szempontból is korszakos olajképek sorakoztak a nézők előtt: Önarckép almával, Kucsmás önarckép, Forrás, Rigó Manci vagy a Pihenő pásztorgyermekek. Imre bácsi vésővel, tollal, grafittal, nádrúddal, karctűvel, ecsettel vagy bármiféle nyomhagyó szerszámmal megteremtett székely expresszionizmusa, legendásan szókimondó realitásérzete és vérbő rajzkultúrája a csíki táj levegőjének ultramarinba hajló koloritjában feloldódva egész művészgenerációk számára jelzett biztos tájékozódási irányt.
Jóleső érzéssel szemléltem Erdély kiválóságait megörökítő arcképcsarnokának elsősorban azokat a lapjait, amelyek a fametszet hangsúlyozottan nagyimrés jegyeit hordozzák magukon: határozott fekete-fehér formák tömör kontrasztjait a fény-árnyék eszközének alkalmazásával (Ziffer Sándor portréja, Méliusz József portréja, Varga Nándor Lajos portréja). A jóleső érzés abból is fakadt, hogy ezek a nyomatok mind egy szálig azon a présgépén készültek, amelyet még 1970-ben nekem adott át Imre bácsi használatra és megőrzésre. Egy megyei tárlaton szereplő lovas rézkarcom lágyította meg az akkor már idős mester szívét, s mivel korára való tekintettel amúgy sem állt további szándékában a súlyos lendkerekek forgatása, a harmincas években leleményes székely mesterek által fabrikált masináját minden hozzátartozó egyéb grafikai szerszámával, így karctűivel, marató tálaival, hengereivel, fa-, vörös- és sárgarézdúcaival, valamint máig is használható festékes tégelyeivel rám testálta. Vastag filcből készült munkaköpenyével együtt a mai napig őrzöm eme ritka ereklyetárat – azok után, hogy grafikusként magam is évtizedeken keresztül az immár műtörténeti kuriózumként becsülhető gépen készítettem levonataimat. Mintha ma is hallanám Imre bácsi kissé érces hangját, látnám felemelt mutatóujját, ahogy a szín és a vonal kapcsolatában a rajz kivételes rendeltetéséről vall: „A grafika nem egyéb, mint az egyetlen út a festészethez”.
Árkossy István. Szabadság (Kolozsvár)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Az impozáns termeket járva újfent elidőztem egy rajznál. Címe: Szárhegyi emlék. Szerzője a háromszéki Kökös fia, Deák Ferenc, aki minden idők erdélyi grafikusainak egyik legkiválóbbika volt (tipográfusként különösképpen az), és akinek egy sajátosan zamatos grafikája gazdagította eme nagylélegzetű, honi seregszemlét. Így aztán lépnem sem kellett, hiszen egy helyben élhettem át az egykor bíborfényű napkeltéket is köszöntő baráti diskurzusokat, amelyeknek ma már pusztán a mementó burkában hallhatom folyton távolodó visszhangjait. Egyetlen rajzra tekintek, de egy egész életművet látok. Ez az életmű poétikus és drámai, nagyvonalú és cizellált, melankolikus és derűvel fűszerezett, konkrét és áthallásos; olyanféle, akár egy, a sors bőkezű adományaival felpakolt, vándorútjára induló székelytarisznyás mondahős Nagy Imre kékzöldekben színjátszó fenyveseinek ballada illatú országában.
Egyetlen rajz a falon – egyetlen emlékfutam az üveglappal örökre lezárt, illuzórikusan elfolyó térben. Neve egybeforrt az 1970-ben induló Kriterion Könyvkiadó iskolateremtő képjegyeivel (a kiállítás tárlóiban szemlére elhelyezett kiadványok arculata ezt kellőképpen igazolta is), az ihletett sziluettbe foglalt szárnyas ló évtizedes röptével, s mindez olyan korban, amikor a szellem röghöz kötöttségének kényszerű zablája egyre inkább megfeszült. Kiadványok százainak alaki világra jötténél bábáskodott Feri, mely művek – idő fakította címlapjaikkal – ma is híven vallanak a műforma tisztánlátásáról. S hogy tervezés közben semmi apró szakmai vonatkozású mozzanat sem kerülhette el Deák éberségét, tisztán kiviláglik sűrűn visszatérő, akár credóként is idézhető szavaiból: „Ez egy igen lényeges részletkérdés”.
Id. Feszt László korszakváltó rézkarcai messziről hirdetik mesterük amorf alakzatainak már-már szublimált vízióit. Kedvelt aquaforte-mezzotinto technikával maratott-dörzsölt nyomatai az anyag faktúrájának parádéjával nyűgözik le a szemlélőt. Az Ismeretlen térben és az Analízis címet viselő két kiállított műve közül a másodiknak – amely a csiga-csigavonal képi alakzatait szellemesen variálja – az egyik példánya még születése idején (1972) dedikálva hozzám került, amikor is gyakorta meglátogattam őt „égközeli” műtermének múzeumi miliőt sugalmazó tereiben. Élcelődő természet volt, aki – látványos itáliai bemutatkozásainak visszhangos sikerei idején – művésztársai irigykedésével, meg nem értésével, alaptalan kritikájával szembesülve, némileg kedveszegetten végezte katedravezetői, később pedig rektori teendőit.
Feszt a grafika tágas spektrumának minden elképzelhető részletét jól ismerte. Tanítványok szűkebb köre bolygóként követte őt. Köztük az aradi születésű, majd Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő, kiemelkedően tehetséges pályatárs, Baász Imre is. Imre kezdetben inkább expresszív felhangokkal jellemezhető, szimbolikus motívumokat idéző rézkarcokkal jelentkezett (Veszély, Dosszié, Rácstörő), majd évek múlva látványvilága a konceptuális, valamint akcióművészet irányába teljesedett ki. A kor társadalmi feszültségeinek érzékeltetésére ikonikus jelrendszerekben igyekezett meggyőződésének látható formában is hangot adni. A rács, a kötél, a kerítés, a fűrészpengeként villódzó vonalak vissza-visszatérő alakzataiból formálódott teljessé képi epikájának eszköztára. Illusztrációk kapcsán gyakorta keresett fel a szerkesztőségben. Erős művészegyéniségére vallott, hogy mindenkor friss szemléletű szövegrajzait – a megszokottól eltérő módon – nem a kézirat szerzőjének világához idomította, hanem abból a világból azt és annyit vett át, ami és amennyi saját művészi hitvallásának kifejezését legteljesebben szolgálta.
Szervátiusz Jenő szobrai előtt (Önarckép, Térdelő akt, Fahordó, Mosoly stb.) Kolozsvár sétatéri pavilonjában eltöltött elsőéves szemeszterek emlékeit idézem fel, amikor Jenő bácsi a mintázás alapfogásaiba igyekezett minket beavatni. Már a kezdet kezdetén elmondta, hogy a formák megteremtése során két alapvető módon járhatunk el. Az egyik: amikor az anyag fokozatos hozzáadásával „felépítjük” a szobrot, a másik: amikor az előttünk álló tömbből sok türelemmel „kibontjuk” azt. Tanulmányaink során épp az agyagból való mintázás került terítékre, így a modell körül strázsáló állványokon a karakteres és a szánalmas arcmások igen vegyesen váltogatták egymást.
Jenő bácsi köztudottan nem volt bőbeszédű. Ám ha szólt, emlékezni lehetett szavaira. Elméletek hangoztatása helyett szívesebben „statuált” példát néhány határozott mozdulatával a képlékeny anyagra. Egy napon az egyik „mű” igencsak roskatag képet mutatott már születése pillanatában; megroppantnak, elkínzottnak tűnt önnön súlya és alkotója határtalan igyekezete alatt. Látva ezt, Jenő bácsi mintázó fát kért. A művészpalánta készségesen át is akarta nyújtani a magáét: egy aprócska, finoman csiszolt ívekkel kiképzett, nem is olcsó szobrász szerszámot. Ám az avatott mester ezt könnyed mozdulattal visszautasította, és egy deszkának beillő, testes fadarab után nyúlt, amivel a fel-felszisszenő alkotó szeme láttára néhány lendületes csapással pillanatok alatt, szó szerint „helyrepofozta” a degenerált sziluettet. Aztán letette az ekképpen lélegzethez jutott, életre kelt szobor mellé a deszkalapot, egészen közel a finoman csiszolt aprócska mintázófához. Sokat mondó pillantást vetett mindkettőre, a mű megszeppent alkotójára is, aztán szokásához híven, szó nélkül továbblépett.
Szervátiusz Jenő arcának szép ívű „ősmagyar” vonásait Mohy Sándor a kiállításon is bemutatott olajképén örökítette meg(Szobrász). De igen népszerű, a sajtóban is sűrűn leközölt alkotása volt Mohynak az ugyancsak kiállított Borotválkozó önarcképés a Kőfaragók is, amelyek közül az utóbbi, noha még 1947-ben öltött formát, ám évek múltán újabb változatban is feltűnt az egyik megyei tárlat alkalmával. A szóban forgó festmény formakezelésének megkapó nagyvonalúsága, a társszínek érzékeny harmonizációja és mohysándoros összefogottsága az egyik legkorábbi műélményeim közé sorolják ezt a számomra részleteiben ma is felidézhető kompozíciót. És ahogy Mohy – kezdetben Mohi-ként írta a nevét – a szürke árnyalatok biztonságot nyújtó alaprendszerére fűzte fel élénkítő hatású koloritját, úgy vált jellemzővé Kolozsvár egy másik, kedvelt és köztiszteletnek örvendő festője, Fülöp Antal Andor, „mindenki Andorkája” számára a nápolyi-, kadmium-, króm- és permanens sárga színek tobzódása csendéleteinek mindörökké bimbózó virágoskertjeiben (Csendélet őszi virágokkal, Iréne).
Árkossy István. Szabadság (Kolozsvár)

Játszadozás a kisebbségekkel: húzd meg-ereszd meg (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában (2.)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít?  Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti. 
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik. 
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre.  Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát. 
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot. 
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást.   Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gaál András előtt tisztelegnek
Életmű-kiállítással tiszteleg Csíkszereda városvezetése és a Csíki Székely Múzeum a nyolcvanéves Gaál András képzőművész előtt. A kiállítást március 5-én 18 órától nyitják meg.
„Amit jelentett a csíki képzőművészeti életben ezelőtt közel száz évvel Nagy István, Nagy Imre, nagyjából azt jelenti a huszadik század végén és a huszonegyedik század elején Márton Árpád és Gaál András művészete is” – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a csíkszeredai városházán tartott sajtótájékoztatón. Antal Attila, a város alpolgármestere elmondta, fontos felmutatni azt, „amire büszkék vagyunk”.
A kiállításon a művész 108 alkotása tekinthető meg. „Sosem láttam így együtt ezeket a munkákat, hihetetlen élmény” – fogalmazott az eseményen jelen levő Gaál András, akinek nevéhez fűződik többek között a művészeti oktatás megalapozása Csíkszeredában, a rendszeres képzőművészeti kiállítások elindítása, valamint a Szárhegyi Barátság Alkotótábor megalapítása is 1974-ben.
A gyergyóditrói születésű, jelenleg Pannonhalmán élő művész, aki negyven éven keresztül volt rajztanár Csíkszeredában, mintegy 1500 alkotása a világ számos országában, köz- és magángyűjteményekben találhatók.
A szombati kiállításmegnyitón a Csíkszereda Kiadó által megjelentetett, Gaál Andrásról szóló monográfiát is bemutatják. A kötetben Székedi Ferenc a művésszel készített életútinterjúja és a festőművész munkáinak nyolcvan reprodukciója is helyet kapott.
Péter Beáta. Székelyhon.ro 

Bibó Istvánra emlékeznek a kolozsvári Sapientián szombaton
Bibó István emlékrendezvénynek ad otthont a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának aulája a hétvégén.
Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek, a Partiumi Keresztény Egyetemnek és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának közös rendezvénysorozatára kerül sor 2016. április 2-án 14:00 órától a Sapientia EMTE Tordai úti épületében.
A konferencia központi témája Bibó István, a 20. századi Magyarország legnagyobb demokrata politikai gondolkodója, 1956-ban a Harmadik Nagy Imre-kormány – a szovjet megszállás után helyén kitartó, s a megszállás ellen tiltakozó – államminisztere.
A rendezvény programja:
14.00 Megnyitó - Tonk Márton, dékán
14.15 Kiállítás megnyitó - Bibó István: Az államtudós és az államférfi - Gyarmati György, ÁBTL
14.30-15.30 "Ad quid venisti?" / Miért jöttél? - az ELTE, ÁJK Perjátszó körének előadása
6.00-17.00 Bibó István interjúk - Filmvetítés (Hanák Gábor filmje)
17.15 Pódiumbeszélgetés Bibó Istvánról - az emberről és a gondolkodóról
(Tegzesné Bibó Borbála, ifj. Bibó István, Gyarmati György, Ilyés Szilárd, Zsidai Ágnes)
Moderátor: Fegyveresi Zsolt
maszol.ro

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyedszázada költözhettek a magyar iskolába
Huszonöt év nem nagy idő egy iskola történetében, viszont amire nagyon büszke a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola vezetősége, hogy e negyedszázad alatt 3928 nyolcadikos fejezte be ott tanulmányait. Pénteken ünnepel az iskolaközösség.
Április 13-án huszonöt éve volt, hogy beköltözhettek a valamikori 9-es és 12-es számú iskola tanulói az új iskolaépületbe. Ehhez szükség volt László Pál néhai polgármester kiállására a magyar anyanyelvi oktatás mellett, aki 1990-ben ígéretet tett, hogy 1991 szeptemberéig megépítteti a Nagy Imre Általános Iskola épületét az 1974-ben megálmodott és 1978-ban megöntött alapokon.
Közben 31 elemista és 33, 5–8-as osztályba szervezve összesen 1739 tanuló tanult a saját iskolaépülettel még nem rendelkező iskolában, az egyesült 9-es és 12-es tanintézetből. A tanítás nehéz feltételek között, két váltásban, több helyszínen zajlott: az egykori 12-es számú általános iskola épületében, az 1-es és a 2-es számú ipari líceumok iskolaépületeiben meg diákszállásain, valamint a Petőfi Sándor Általános Iskola épületében.
„A gyarmaton, a mai pedagógusháznál tanult a diákok egy része, a 9-es iskolából pedig kiköltözött a magyar tagozat, abban a reményben, hogy egy új, magyar nyelvű iskolában folytathatják tanulmányaikat” – magyarázta Forró Gerda, a Nagy Imre Általános Iskola jelenlegi igazgatója. A 91 tagú tantestület élén Mandel László iskolaigazgató, Téglás Sándor és Orbán László igazgatóhelyettesek álltak.
Több név is felmerült, de szerették volna, hogy egy olyan ember nevét viselje az új iskola, aki itthon élt, alkotott, így esett a választás zsögödi Nagy Imrére – mondta Forró Gerda.
Ma már kiállítás idézi fel az emlékeket, a huszonötödik évforduló megünneplésére felkérték az egykori diákokat, vigyenek be olyan tárgyakat, amelyek a jelenleg ott tanulóknak felidézhetik, hogyan zajlott az iskolai élet „az ő idejükben”. Így kerültek az előcsarnokban megtekinthető tárlatra karszalagok, régi ellenőrzők, amelyek még három évharmadról és az elemi oktatásban való jeggyel osztályozásról tanúskodnak, régi iskolatáskák, a műhelygyakorlaton készült keresztszemesek, régi csengők, emlékkönyvek, és ott olvasható többek közt Kacsó Márta tanárnő kézírásával az iskola himnusza is. Forró Gerda szerint, ami a legnagyobb hozadéka volt a kiállítás megszervezésének, hogy a régi diákok újra betértek, felidéztek szép emlékeket, és valamennyien büszkén emlékeztek egykori iskolájukra.
A pénteken 10 órakor az Erőss Zsolt Arénában kezdődő ünnepséget megelőzően rajz-, illetve szavalóversennyel is készültek az iskola tanulói, sporttevékenységek zajlottak, valamint emlékkönyv készül. A későbbiekben film is felidézi a huszonöt év történéseit. Pénteken főként az iskola tanulói mutatkoznak be az ünnepség keretében: fellépnek az iskola kórusai, furulyásai, néptánccsoportok, lesz talajtorna-bemutató, verses összeállítás Szülőföldem címmel. Zárómomentumként gyerekek, tanítók, tanárok közös előadásában hallhatunk egy dalt, ami az Örökségünk címet viseli.
Mire lehet a legbüszkébb egy tanintézet-vezető? Forró Gerda a hálát említette, amelyet az iskolában töltött időért, gazdagodásért éreznek az egykori diákok, Kerekes Szilárd pedig kiemelte, tudtuk szerint a megye egyik legnépesebb iskolája a Nagy Imre, most össze is számolták, az elmúlt 25 évben összesen a nyolcadik osztályt 3928 nyolcadikos fejezte ott be, és sokukról tudják, hogy megállták helyüket az életben. „Lehetetlen lenne itt mindazok nevét és tetteit felsorolni, akiknek munkája öregbítette Iskolánk hírnevét” – mondta Portik Judit tanítónő, és valóban nehéz lenne összefoglalni mindazt, ami negyedszázad alatt szép emlékként él a tanintézet egykori és jelenlegi munkatársaiban, tanulóiban.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Snagovi iratok, évfordulós emlékezet
Noha jól látható, kiszámítható, hogy az1956-os történések 60. jubileumának közeledtével kézenfekvően meg fognak szaporodni a visszaemlékező, elemző vagy értelmező kiadások, ám talán még ezeknél s a visszaemlékezések vagy retro-értékelések kínálkozó sokaságánál is beszédesebbek lehetnek maguk a nyersen, de alapos lábjegyzetekkel közreadott eredeti dokumentumok!
Egy román miniszterelnöki ajándék, Iliescu és Nastase személyes gesztusa a Román Információs Hivatal és a volt Securitate anyagaiból válogatott (47 kötetnyi) irategyüttes jelent meg az 50. évfordulóra, mely a Nagy Imre és fogolytársainak leveleit, jegyzeteit, tárgyalásait, kommunikációs kísérleteit, s egyáltalán: a snagovi kényszerelhelyezés időszakában keletkezett írásos forrásokat közli.[1] E kötet (a maga koránt sem épp kicsiny terjedelmével) a szerkesztők negyven oldalas ismertetőjével kezdődik, melyben okadatolt tényeket közölnek, majd Lukács Györgyről készült 1956. novemberi iratot tárnak elénk, s ezt követően már rögtön rabjai is lettünk a jelentések jelentéseinek – erre ébredünk rá egyhamar. A Feljegyzések a beszélgetésekről fejezet az alaphangot, a Politikai levelek blokk a korjelenségeket, a Politikai jegyzetek pedig a szereplők „kitörési kísérleteit”, elrablásuknak Lukács Györgyéhez hasonló státuszdiskurzus-jellegét, és a Függelék a korabeli szovjet-román-magyar intézkedések kísérleteit pontosítja. Zárul a kötet a „snagovi csoport” tagjainak (mintegy húsz oldalon át sorjázó) rövid életrajzával ér véget, majd a Névmutató zárja a kötetet, melyet ekképp letenni nemigen lehet, csakis úgy, ha rögvest a többit, életrajzokat, esszéköteteket, életmű-részleteket, a többoldalú megközelítéshez szükséges újabb dokumentumokat, életút-narratívákat, további bibliográfiákat vesszük elő…
Bizonnyal azt hihetnénk:végtelen mennyiségű sztori, elbeszélhetetlen zártság és morálfilozofikus rétegzettség, politikai és mentális csalatkozás, meghasonlások és fölfejlések hekatombányi tömege van jelen egy ilyen kötetben, melyekre elég pusztán utalni, s máris mindenki sejti, mit várjon tőle. Ámde ami épp a legizgalmasabb, az nem ebben lakozik. Hanem magában a kommunikációban… – a közlés (levelek, „feliratok”, petíciók, tudósítások, vallomások, segélykérő próbálkozások) lehetőségének és értelmének hitében, a naplóírás vagy levelezés vágyálmában, az elkobzott üzenetek rejtett jelképiségeiben, a monologizáló személyiség reményteljes kapcsolatkereséseiben, a magát föladni nem akaró Én túlélési vízióiban. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben roppant újszerű, s ezért korszakos divatot teremtő hatású lett a vallomásos mutatkozás, az életút-képekben rejlő át- és kibeszélési „gyógyítás” eszköze, sőt a minderre rátelepülő társadalomtudományi kutatások módszertani érzékenység-változása is.
E kötet, bár leginkább (s a látszat szerint) „csak” dokumentumkönyv (a „csak” itt jelentéses kicsinyítésként van jelen, természetesen…, hisz indításként épp ennek végtelen nagyszerűségéről szóltam…), épp ezt a leküzdhetetlen sokféleséget, az ideák és ideológiák, rejtések és közlések, sugárzások és rejtekezések dinamikáját jeleníti meg – idejemúlhatatlan hitelességgel. Ennél többet könyvtől nehezen, inkább csak értelmezői önmagunktól várhatunk.
Avagy a megértő Időtől, mely értelmet ad a titoknak, a rejtélynek és a belátásra épülő fohászoknak, a vallomásos szereplőknek, a kiutat kereső foglyoknak, a „cseléd”- és besúgó-környezetnek, s mindannak, ami politikai foglyokat, /menekülteket!/ napi létmód és reménykeresés szintjén tesz kiszolgáltatottá, bizakodóvá, vagy reménytelenné.
Sokra értékelendő ma már e forrásközlés, s nem egyszerűen vagy nem pusztán azért, mert rendszerváltó ürügy lett ’56-ból Magyarországon, hanem mert a „szürke” dokumentumok szereplői emberi emberek, reménykedő-jobbító, meghurcolt vagy csalatkozott politikusok, családok együttese, kapcsolatok és belső szeretetviszonyok egész arzenálja valóban, s ezt magában is rejti a könyv.
Rejteni is persze csak addig tudja, míg „ki nem olvassuk” belőle…
[1]A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Iratok. Összeállította, szerkesztette és bevezette Baráth Magdolna – Sipos Levente. Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006., 464 oldal.
A.Gergely András
maszol.ro

Színház a lurkóknak is
Hét társulat, tizenöt produkció, huszonhárom előadás – foglalható össze számokban a negyedik alkalommal Csíkszeredában megrendezendő Lurkó Fesztivál. Május 16-22. között a legkisebbektől a felnőttekig, mindenki számára kínálnak magyarországi és erdélyi társulatok előadásokat több helyszínen.
„Az évad bizonyos szempontból legjelentősebb színházi eseménye következik: a gyerekek számára hoznak minőségi kínálatot különböző társulatok, ami a színházzal való találkozás legnemesebb pillanatait teremtheti számukra. Nem mintha az évad többi része nem lenne épp ilyen fontos, de ennek, hogy a gyerekeknek játszunk, különös jelentősége van, mert a jövő színházát alapozzuk” – jelentette be Parászka Miklós, a szervező Csíki Játékszín vezetője a közelgő fesztivál programját ismertető keddi sajtótájékoztatón.
Az idei fesztivál különlegessége, hogy több helyszínen tartanak előadásokat, különlegességként a Nagy Imre Általános Iskola tornatermében, továbbá a Márton Áron Gimnázium dísztermében, a Művészetek Házában, a Csíki Moziban, a Hunyadi László Kamarateremben, illetve szabad téren, a Csíki Játékszín melletti parkban.
Bemelegítő, nulladik napként hétfőn Gyerekek báboznak címmel a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola I-II. osztályos tanulóinak két csoportja mutatja be bábelőadásait a Csíki Moziban. Kedden már itt lesz a győri Vaskertes Bábszínház, a társulat öt produkcióját hozza el, minden korosztályt megszólítva – tájékoztatott Szabó Noémi sajtóreferens. A Szemenszedett mesével kezdenek négy éven felüli gyerekeknek, ami egyféle Hamupipőke-történet. Az időnk rövid története már nagyobb gyerekeknek szól. A kisebbeknek hozzák a Bob és Bobek című produkciót, a cilinderből kikerülő két nyúl történeteit. Lesz egy tárgyanimációs előadásuk, amelynek a Fehér varázs a címe, az 1-3 éveseknek szól az Egyik kicsi, másik nagy című előadás, amely gyerekversekre, mondókákra épül.
Budapestről itt lesz a Juhász Kata társulata, ők fognak a Bemelegítés című előadással a tornateremben fellépni, és ez nem föltétlenül egy testnevelés órai bemelegítésre utal, hanem egyfajta felkészülés az életre. Itt lesz Budapestről a Nézőművészeti Kft. két produkciója, A gyáva és az Ady/Petőfi. Előbbi szövege drogfogyasztók történetei alapján állt össze. A fesztivál utolsó napján, jövő vasárnap a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház két előadással örvendezteti meg a közönséget, A Hepp, cirkuszi bohócjáték kisebbeknek, este a Kövek a zsebben című előadásukat láthatjuk, mely 14 év fölöttieknek szól. Az erdélyi társulatok közül jelen lesz a fesztiválon a marosvásárhelyi Ariel román tagozata A kíváncsi kiselefánt előadással, a nagyváradi Lilliput Társulat A helység kalapácsával, szabad téren pedig a kolozsvári Puck bábszínház a Világszép nádszálkisasszonyt mutatja be. A házigazda Csíki Játékszín két előadással jelentkezik: a Hamupipőkét elsőssorban a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyerekeinek kínálják fel ajándékként, és lesz egy premierjük is, az 1-4 éves korosztálynak szóló Pity-Palatty című, közös játékkal végződő stúdiószínházi bemutató. A jegyek ára az előadásokra 7 és 10 lej.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Már a Bibliában megjelent a Gulág előképe
MTI - A Szovjetunióban az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték. Az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak - mondta Kun Miklós történész a Gulág-jelenségről csütörtökön, Budapesten tartott konferencián.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök a konferenciát megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Gulág-jelenség gyakran ismétlődik a történelemben, és valamilyen formában ma is jelen van. Már a Bibliában is megtalálható - mutatott rá -, hiszen az egyiptomi rabszolgaság és a babiloni fogság is a Gulág előképe.
Hozzátette: Jézus kereszthalála, a megváltás nem változtatta meg sem az ember természetét, sem az anyagvilágot, sem pedig a történelem menetét, de megmutatta, hogy az üdvtörténet fényében hogyan nyerhet értelmet akár a legtragikusabb esemény is. A hívő ember tehát, egy jelenséget vizsgálva, megtalálhatja annak helyét az "abszolút dimenzióban".
Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) miniszteri biztosa köszöntőjében arról beszélt: az internálótáborok, az elhurcoltak emberi méltóságának megtörése állami érdeket szolgált, mivel a megtört társadalom könnyen irányítható. Igaz, az ilyen társadalom nem termel értéket, de nem is az értékteremtés volt a cél, hanem - csak és kizárólag - a hatalom megtartása.
Kozma Gábor, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola (GFF) rektora azt mondta: a kommunista diktatúrák alatt az egyházak szenvedték el a legsúlyosabb üldöztetést, ennek részleteit azonban a szélesebb közönség máig nem kellően ismeri. Hozzátette, hogy GFF-en kutatási projektet indítottak deportáltak és munkatáborok címmel, amelynek célja az is, hogy ismertebbé tegyék a kommunizmus egyházüldözését. Erdődy Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) rektorhelyettese azt emelte ki, hogy a konferencia névtelen áldozatoknak állít emléket, akik a győztesek bosszújának kiszolgáltatva embertelen körülmények között küzdöttek életben maradásukért.
Kun Miklós történész, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) oktatója előadásában arról beszélt, milyen fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében a Gulágnak. 1951-ben az ország GDP-jének több mint 10 százalékát a Gulág állította elő - ismertette. Az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték - mondta - hozzátéve, hogy az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak. A Gulágon fogva tartottak dolgoztak a szénbányákban, a legnagyobb építkezéseken és a hadiipar melléküzemágaiban is. A szovjet gazdaság nem működött volna a Gulág nélkül - fűzte hozzá.
Andrea Dobes muzeológus, történész, a Máramaros Emlékközpont munkatársa a máramarosszigeti politikai börtönről szóló előadásában ismertette: 1950 és 1955 között összesen 700 ember raboskodott a börtönben. A 120 ember befogadására alkalmas épület többségében egyszemélyes celláiban őrizték a politikai és kulturális élet elítéltjeit és az egyház képviselőit. A ma már emlékközpontként működő börtönt, amelyben korábban köztörvényes bűnözőket tartottak fogva, több okból választhatták a politikai elítéltek börtönéül. Egyrészt közel volt a Szovjetunió határához, másrészt messze volt minden nagyvárostól, harmadrészt a sok egyszemélyes cella lehetővé tette a rabok izolált fogva tartását - ismertette a történész.
Andrea Dobes szólt arról, hogy a Máramarosszigeten őrzött politikai foglyok első csoportját azok a magas rangú tisztviselők alkották, akiket 1950. május 5-én éjszaka tartóztattak le. A második csoportot tagjai katolikus főpapok és egyházi személyek voltak. A görög katolikus egyház papjait 1848-ban először megpróbálták ortodox vallásra téríteni, majd az ellenállókat bebörtönözték, és betiltották az egyházat. A római katolikus egyházat - annak vatikáni kapcsolatai miatt - nem tudta felszámolni a kommunista rendszer, de számos papját letartóztatták. Összesen 58 klerikust, köztük 16 címzetes és titkos püspököt tartottak fogva a máramarosszigeti börtönben. Márton Áron gyulafehérvári megyés püspök 1951-től 1954 májusáig raboskodott ott - hangzott el. Ezeket a papokat rendszeresen felkeresték a Securitate, a román titkosszolgálat tisztjei, azt ajánlva, hogy ha áttérnek az ortodox vallásra, másnap szabadon engedik őket, de egyikük sem volt erre hajlandó - tette hozzá Andrea Dobes.
Horváth Attila, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának docense a magyarországi internálótáborokról tartott előadásában arról beszélt, hogy miniszterelnöksége idején Nagy Imre megszüntette az internálótáborokat, de az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány visszaállította azokat, és 1960 áprilisáig újra működtek.
Szólt arról, hogy a Hortobágy vidékére történt deportálások annyiban különböztek a többi kitelepítéstől, hogy az ország más területeire kitelepített családokat házaknál - többnyire kulákoknál - helyezték el, a Hortobágyon viszont a néhány hónapos csecsemőtől az aggastyánig mindenki juhaklokban lakott. Ezek a táborok voltak a legkegyetlenebbek: októbertől májusig nem volt meleg víz sem, amivel az anyák megfürdethették volna csecsemőiket, és sokszor a gyerekeket is munkára fogták - ismertette.
Horváth Attila elmondta azt is: a kitelepítettek ingatlanjait a legmegbízhatóbb kádereknek adták oda. A kitelepítésből visszatérők sokszor azzal szembesültek, hogy bár a telekkönyvön még az ő nevük szerepelt, nem kaphatták vissza tulajdonukat. A hatalom még a polgári törvénykönyvet is módosította, hogy lehetetlenné tegye az ingatlanok visszaperlését. A rendszerváltozás után ezeket a lakásokat bitorlóik olcsón megvásárolhatták és rokonaikra írathatták - tette hozzá. A rendezvényt a GFF, a KKM, a Barankovics István Alapítvány, az ELTE és a KRE Kremlinológiai Intézete szervezte a Gulág Emlékbizottság támogatásával.
mult-kor.hu

Új galériák a Kultúrpalotában
Bővül, rétegződik a marosvásárhelyi Kultúrpalota kínálata. A megyei múzeum, a képtár újabb kiállítótereket alakít ki gazdag gyűjteménye, műkollekciója bemutatására és a felszaporodni látszó vendégtárlatok bemutatására. Néhány napja a Ion Vlasiu Galéria nyílt meg a III. emeleten. Népes közönség volt az avatóünnepségen, hivatalosságok és a szakma jelesei méltatták az eseményt s a sokoldalú alkotó, szobrász, festő, tollforgató művész munkásságát. Az 1908-ban Lekencén született Ion Vlasiu Marosvásárhelyen kezdte tanulmányait, Kolozsváron folytatta, majd országosan is egyre ismertebb lett, a kortárs román művészet élvonalába emelkedett. 1997-ben hunyt el Bukarestben. Megyénkhez több szállal kapcsolódott, sokáig dolgozott Dédabisztrán, ahol háza és műterme volt. Marosvásárhely díszpolgári címét is megkapta. A vásárhelyi művészeti múzeumnak közel száz művet adományozott. Azoknak egy része a 80-as években a nevét viselő galériában a Teleki Téka épületében került közönség elé. Értékes adománya még gyarapodott, a munkákból mintegy ötven festmény, szobor, más mű kapott helyet az új kiállítóteremben. Ioan Sulea festőművész, a képtár vezetője és munkatársai érdekes ötlettel oldották meg a rendezést az aránylag szűk térben. A Városháza felé néző ablakokat és a falat teljes szélességben, magasságban egy háromdimenziós hatású hatalmas fotóval fedték le. A galériába lépő látogató úgy érzi, mintha a tárlat egy megkapó látványú műteremmel folytatódna. A galérianyitásra elkészült a Ion Vlasiu életművét és vásárhelyi kollekcióját bemutató impozáns katalógus is, Ioana Vlasiu, Ioan Sulea és Cora Fodor művészettörténész nagyszerű munkája.
Tegnap a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat keretében került sor újabb galériaavatásra. Az ismert műgyűjtő házaspár adományozta Elisabeta és Gheorghe David-kollekció kapott egy termet a Kultúrpalota jobb oldali szárnyának II. emeletén. Remélhetőleg mihamarabb megoldás születik arra is, hogy a hajléktalanná vált Nagy Imre-gyűjtemény is az érdeklődők számára elérhető, a rangját megillető helyre kerüljön. Jó hír és egészen friss, hogy a Vida Árpád- monográfia után szintén a Soós Zoltán vezette Maros Megyei Múzeum égisze alatt megjelent egy Vidát is megelőző, fiatalon elhunyt rendkívüli vásárhelyi tehetség, Dósa Géza festőművész albuma is. A kötet a napokban jött ki a nyomdából, az életművet elemző szerző Szinyei Merse Anna budapesti művészettörténész. A szép kiadvány bizonyára rövidesen a nagyközönség számára is elérhető lesz. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Tamási Áron a Bolyai Egyetemen 1956 októberében
Aki az 1956-os Magyar Forradalom napjait Kolozsvárt élte meg, annak számára minden bizonnyal emlékezetes marad Tamási Áron találkozása az egyetemi ifjúsággal a Bolyai Egyetem Horea úti épületének dísztermében, 1956. október 17-én.
Ez a látogatás önmagában is nevezetes esemény lett volna, hiszen Tamási, azt követően, hogy 1944 őszén Budapestre távozott, csupán egy évvel korábban, 1955 nyarán jöhetett haza (a háború utáni magyarországi közéletben vállalt szerepe miatt a kommunista hatalomátvétel után tilalom alá került, s csak Sztálin halálát követően, az „olvadás” éveiben jelenhettek meg újra könyvei, s kapott Kossuth-díjat is a Nagy Imre-kormánytól 1954-ben). Az első évben természetesen a szülőfalu, Farkaslaka volt az úti cél, majd 1956 januárjában édesanyja temetésére utazhatott haza. De a második 1956-os útja már az író hazatérését is jelentette: az Igaz Szó a szeptemberi és októberi számokban közölte új színdarabját, az Ördögölő Józsiást, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó ígéretet tett könyveinek romániai kiadására, s Marosvásárhelyen október 11-én az Igaz Szó rendezésében sor került egy nagy visszhangot kiváltott irodalmi estre is, a Kultúrpalota dísztermében.
Kolozsvárra hazatérőben, 1956. október 15-én érkezett, feleségével, Basilides Adéllal. Jordáky Lajosék látták vendégül a Kőkert utcai családi házban, s Jordáky – akivel már az 1937-es Vásárhelyi Találkozó óta közelebbi kapcsolatban volt – a Kolozsvárt töltött napok számos eseményére elkísérte vendégeit, többek között a Bolyain lezajlott találkozóra is. Tőle tudjuk e néhány nap részleteit is, hiszen naplójába (amelyet Molnár Gusztáv közölt 1988-ban a Medvetánc című folyóiratban) pontosan bejegyezte a történteket, majd amikor Jordákyt a Dobai István-féle „ENSZ-memorandum”-perben szintén letartóztatták, a Securitaten történt kihallgatásai rendjén is többször faggatták Tamási találkozásairól.
Ezek szerint Tamási Áron érkezése másnapján, október 16-án délelőtt találkozott a kolozsvári írókkal (az Utunk egy rövid híre szerint a Művelődési Házban, ahol mintegy 40-en vettek részt), majd aznap este Jordákyéknál töltött szűkebb körben néhány órát Bartalis János, Jancsó Béla, Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos István, Nagy Géza, Nagy Imre, Abodi Nagy Béla és Nemes István (Nagy Imre ügyvéd-barátja) társaságában. Valószínűleg ezen a napon kereste meg őt két – akkor – IV. éves magyar szakos hallgató, Láng Gusztáv és Miess G. (Ritoók) János, akik meghívták a Bolyai Egyetem irodalmi körébe, találkozni a diáksággal.
Másnap, október 17-én Tamási Áron Jordáky Lajossal látogatást tett a Bolyai Egyetem rektoránál, Bányai Lászlónál, aki hivatalossá tette a diákság meghívását, aznap délutánra.
A délután 5 órára kitűzött találkozó a Bolyai Egyetem irodalmi körénél jóval szélesebbre sikerült. Nem csak az irodalmi köri tagok, sőt nem is csak a bolyaisták voltak ott „a díszterembe bezsúfolódott mintegy hétszáz diák” között (ahogy egyikük, Nagy Benedek, akkor II. éves, az első Bolyai-perben nemsokára 5 évre ítélt történészhallgató visszaemlékszik), hanem a Képzőművészeti Főiskola, sőt még a Protestáns Teológia irodalmi érdeklődésű hallgatói is. A hírveréshez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Utunknak épp az aznapi számában jelent meg, rövid bevezetővel, egy majdnem egész oldalas összeállítás a marosvásárhelyi irodalmi estről: Tompa László meleg hangú köszöntője, Tamásinak a Harmat és vér című novellája, a Tamásit a Romániai Írók Szövetségének elnöksége nevében köszöntő Radu Boureanu egy verse, József Attila fordításában, az oldalon Tamási és Boureanu fényképével.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóval
A vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig
Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó.
Kilencvenöt éves János Pál
János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki.
– Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…)
A Nagy Imre-hagyaték
Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója.
Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett.
A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok
Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni.
Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget.
Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van.
Amikor a múzeumot átadtam
a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Ezek a szakosztályok indulnak a következő tanévtől
Elkezdődött a kilencedik osztálytól kezdődő hároméves szakoktatásban való iratkozás a múlt héttől. Ősztől a csíkszéki szakközépiskolákban a térség munkaerőpiacának igényei szerinti szakosztályok indulnak.
A csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában asztalos, pék-, sütőipari szakmunkás, illetve kertész szakok indulnak ősztől. A Kós Károly Építőipari Szakközépiskolában kőműves, ács–asztalos–parkettázó és víz-, gázszerelő osztályokba lehet iratkozni. A Kájoni János Szakközépiskolában fodrász és szakács ágazatokra jelentkezhetnek a tanulók. A Székely Károly Szakközépiskolában autószerelő, lakatos és karosszérialakatos, valamint villanyszerelő szakok indulnak. A csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában hegyvidéki farmer, továbbá pincér- és élelmezési eladó szakágakat terveztek. A csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskolába pedig hegyvidéki farmer szakosztály indul szeptembertől.
Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője érdeklődésünkre elmondta, hogy ezeket a szakosztályokat a térség vállalkozásainak és gazdasági egységeinek a munkaerőigényei alapján állították össze. „A gazdasági szféra részéről kapott jelzések alapján indították az iskolák és a tanfelügyelőség a képzéseket” – húzta alá Görbe. A szakmai oktatás egyébként gyakorlatközpontú. Az elméleti tudás megszerzését leginkább a kilencedik osztályra időzítik, felsőbb tagozatokon pedig már a szakmai ismereteken és gyakorlatozáson van a hangsúly. Nagy szerepet kapnak a szakmai oktatásban a magáncégek, mivel az iskolák vállalatokkal partnerségben végzik a szakoktatást. A szakoktatásban induló kilencedik osztályokba e hét péntekig lehet még jelentkezni.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolaigazgatók: van, aki már lemondott, és van, aki fontolgatja
Két Csíkszeredai tanintézet vezetője is leköszön ősztől, egy iskolában pedig még kérdéses, hogy a jelenlegi igazgató folytatja-e a munkát a 2016–2017-es tanévben – tudtuk meg Görbe Pétertől, Hargita megye főtanfelügyelőjétől.
Görbe kifejtette, a Nagy Imre Általános Iskolában egy év igazgatói munka után mond le Forró Gerda Mária, a helyét pedig valószínűleg Dávid Zoltán, az iskola földrajz szakos tanára veszi át. A Xántus János Általános Iskolában szintén egy év munka után lesz igazgatóváltás: Kovásznai Ágnes gyermeknevelési szabadságra megy. Ebben az iskolában még nem nyilvános, hogy kit neveznek ki igazgatónak – közölte a főtanfelügyelő.
A Kós Károly Építőipari Szakközépiskolában egyelőre kérdéses az igazgatói, illetve az aligazgatói szék sorsa. A tanintézet vezetői személyes okokra hivatkozva még nem döntötték el, hogy folytatják-e munkájukat a következő tanévben – nyilatkozta Görbe. Hozzátette, a megyében nem a tanfelügyelőség, hanem az iskolaközösség tantestülete javasolja az új igazgatót és igazgatóhelyettest, csak ezt követően nevezi ki a tanfelügyelőség az új vezetőt. Idén is így döntenek azon vezetői tisztségek betöltéséről, amelyek nyugdíjazás, lemondás vagy egyéb okok miatt megüresednek.
Személyes okokra hivatkozva mond le Forró Gerda Mária, a Nagy Imre Általános Iskola igazgatója. Érdeklődésünkre elmondta, hogy következő tanévtől visszatér a tanári tevékenységhez, továbbá osztályfőnök lesz. A Kós Károly Szakközépiskola igazgatója és aligazgatója is személyes okok miatt fontolgatja lemondását – közölte velünk Szén János igazgató. „Igyekszünk minél hamarabb eldönteni, hogy folytatjuk-e tovább. Egyelőre még nem mondtunk le, csak nem adtuk beleegyezésünket a további folytatáshoz” – szögezte le. Ennél többet azonban nem kívánt hozzátenni.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Öt napon át ünnepelnek a Csíkszeredaiak
Újdonságnak számító programpontokkal is várják a Csíkszeredaiakat az augusztus 3–7. között zajló városnapokon. Először szerveznek például veteránjármű-kiállítást, illetve megemlékezést tartanak a Nagy Imre-képtár 40. évfordulójára.
Számos kulturális és sportrendezvény kap helyet a Csíkszeredai Városnapok programjában, tájékoztatott Prigye Kinga, Csíkszereda Polgármesteri Hivatala kulturális irodájának munkatársa. Mint elmondta, a város kulturális alintézményei, a Csíki Játékszín, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, valamint a Csíki Kamarazenekar is kiveszik részüket a rendezvénysorozatból. Emellett – a korábbi évekhez hasonlóan – lesz önkormányzati labdarúgótorna, amatőr úszóverseny, és a tavalyi szünet után ismét megszervezik a lábtenisz-bajnokságot.
Idén a Szabadság téri nagyszínpadon olyan előadók lépnek fel, mint az Iris & Cristi Minculescu együttes, illetve a Blue Projekt zenekar, a Koszika & The HotShots, a magyarországi Republic együttes, Baricz Gergő, valamint Keresztes Ildikó énekesek, a Parno Graszt és a Kormorán zenekar. Utóbbi 40. jubileumi nagykoncertjét tartja.
„Jobban figyeltünk ezúttal a programokra, főként helyi zenekarok lépnek fel. Lesznek gyergyószentmiklósi és Sepsiszentgyörgyi együttesek is, de a többségük csíki. Annyian jelentkeztek, hogy nem tudtuk az összeset fogadni az időkeret miatt. Minden este négy zenekar fog fellépni, összesen tizenhatan” – ismertette Prigye Kinga. A helyi zenekaroknak helyet adó Origo-színpad helyszíne sem változik, idén is a Majláth Gusztáv Károly téren állítják fel.
Szerda az utolsó nap, amikor még benevezhetnek a városnapok legnépszerűbb rendezvényére, a 16. Pityókafesztiválra a gasztronómiai versenyen részt venni kívánó csapatok. A jelentkezési feltételekről bővebben Csíkszereda honlapján lehet olvasni, érdeklődni a Csík-Infó Turisztikai Információs Iroda 0266–317007-es és a 0745-82876-as telefonszámain lehet.
A Pityókafesztivált szombaton a központi parkban tartják. Szintén kedvelt rendezvény a tízéves Dob-Ban Ritmusfesztivál, a kerek évforduló apropóján kétnapos lesz a rendezvény. Mint Prigye fogalmazott, sikerült erre az eseményre is híres előadókat meghívniuk, ilyen fellépő lesz A.G. Weinberger, a romániai blues neves képviselője. A városháza munkatársa kiemelte még az Orpheusz-sátor programjait is, amelyek „érdekes színfoltját jelentik a városnapoknak”, továbbá újdonság, hogy először tartanak veteránjármű-kiállítást a Vár tér parkolójában szombaton 9–20 óra között.
Július 28-án kikiáltásos nyilvános versenytárgyalást tartanak a polgármesteri hivatalban a Temesvári sugárút melletti zöldövezet (Szabadság tér és a Szív utca közötti szakaszon), valamint a Mihail Sadoveanu utcai parkolóban kijelölt közterületek bérbeadására, szórakoztató park létesítésére.
Augusztus elsején szintén versenytárgyalás lesz a Szabadság tér Sapientia egyetem előtti és melletti, valamint a Mihail Sadoveanu utcai parkolóban kijelölt közterületek bérbeadására, közélelmezési tevékenység folytatására. További részletek a város honlapján olvashatók, ahonnan le lehet tölteni a részletes városnapi programot is.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

A nemzeti avantgárd szobrászóriásai – Megnyílt a Műcsarnok Szervátiusz-kiállítása
Megnyílt a Budapesti Műcsarnokban az eddigi legátfogóbb kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor életművéből.
Először vizsgálja átfogó közös kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor szobrászművészetét: a Budapesti Műcsarnok Két szobrász, két nemzedék című tárlata kedden nyílt meg az intézmény Ágak című kiállításegyüttesének részeként.
„A két szobrász életművét még sosem tekintette át a mostanihoz hasonló mélységű, közös tárlat, és a Műcsarnokban találkoznak először nagyobb mennyiségben az Erdélyben mAradt és a Magyarországon őrzött Szervátiusz-munkák is” – emlékeztetett a megnyitón Szegő György művészeti igazgató, aki Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével együtt személyesen is köszöntötte a 86. születésnapját ünneplő Szervátiusz Tibort.
Temesi Ferenc író nyitóbeszédében a „magyar szobrászat kettős templomtornyaiként” jellemezte a két Szervátiusznak, a „magyar nemzeti avantgárd szobrászóriásainak” művészetét. Szervátiusz Jenő egy oldal szalonnával vágott neki a Párizsba vezető útnak, „ez a két év volt az egyeteme” – idézte fel az író, hozzátéve: a szobrász Erdélybe „hazatérve magát Erdélyt hozta haza”, és olyanokkal tanult tovább, mint Koós Károly vagy Nagy Imre.
„Alkotott kőbe, fémbe is, de faszobraiban az erdélyi erdők mondanivalója is benne van” – méltatta Szervátiusz Jenő művészetét Temesi Ferenc. Mint fogalmazott: „Organikus szobrászat ez, amely megmutatja, hogy hagyomány nélkül nincs megújulás; csak egy régebbi, eddig figyelemre sem méltatott hagyományt kell felfedezni, miként Bartók tette a népzenével.”
Temesi Ferenc elmondása szerint Szervátiusz Tibor a legjobb helyre született, apja ugyanis mindenre megtanította, ami a szobrászatban tanulható. Más munkák mellett kiemelte Szervátiusz Tibor Tüzes trón című Dózsa-szobrát, Kolozsvári Krisztusát, illetve Ady-portréját is.
A Rockenbauer Zoltán által rendezett Szervátiusz-tárlat október 16-ig látogatható a Műcsarnokban, ahol kedden nyílt meg az Ágak című kiállításegyüttes másik két tárlata, a Természetművészet-változatok, amely az irányzat kiemelkedő kortárs magyar és nemzetközi alkotóinak munkáit mutatja be, valamint az Ázbej és Ázbej című, az építész Ázbej Sándor, illetve fia, a képzőművész Ázbej Kristóf életművét bemutató kiállítás is.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)