Megjelent az Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóirat 31. száma, mely negyedévenként jelenik meg, a székelyudvarhelyi Litera Veres kiadásában. A folyóiratban zömmel erdélyi vonatkozású képzőművészeti eseményekről, kiállításokról van szó, de tanulmányok, művészportrék is helyet kapnak benne. Az Egy az igazak közül című írásában a 90 éves Abodi Nagy Bélát méltatta Német Júlia műkritikus. Zsögödi Nagy Imre magyarországi vándorkiállításáról Sümegi György írt. Tóth Ferencre Szabó András emlékezett. A kiadványban immár tizenharmadik alkalommal jelentkezik az Erdélyi kastélyok rovat. A most megjelent 31. számban többek közt Bölöni Domokos, Bálint Ágnes, Barabás Hajnalka és Deák Ferenc Lóránd is jelen van szerzőként. Ez a folyóirat az egyetlen romániai magyar nyelvű képzőművészeti témájú kiadvány. /Bágyi Bencze Jakab: Erdélyi Művészet – újratöltve. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./

A Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok támogatásának minőségi megújítását, a határon túli magyarság számára megpályázható Szülőföld Alap működésének modernizációját, illetve megpályázható összegének emelését, a külhoni magyarok fesztiváljának bővítését, valamint az Európai Területi Együttműködési Csoportosulások létrejöttének elősegítését jelölte meg a nemzetpolitika idei célkitűzéseinek Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára január 20-án Budapesten. A szakállamtitkárság további tervei között a szórványban élő magyarság alapvető problémáinak régiónkénti meghatározása is szerepel. Gémesi Ferenc külön kiemelte a Kárpát-medencén kívüli, azaz a nyugati magyarság ügyét, velük a magyar kormány a rendszerváltás óta nem foglalkozott, pedig – mint mondta – komoly igény van arra, hogy a már nem Magyarországon születettek is megismerjék a magyar kultúrát. Az egész világot sújtó gazdasági válság nincs hatással az idei évben adandó támogatások összegére, az oktatás-nevelési támogatás összege és támogatottsági köre várhatóan a 2007/2008-as tanév szerint alakul. Így Románia 123 ezer tanulója és majdnem hatezer hallgatója több mint 2 milliárd 700 millió forintos támogatáshoz juthat. Nem változik a Nemzeti Jelentőségi Intézmények és Programok keretében támogatottak köre sem, Románia, csakúgy, mint az előző három évben, idén is összesen 386 millió forintot kap, amelyből 200 millió a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet illeti. Nagy Imre, a Szülőföld Alap Iroda igazgatója a pályázati úton elnyerhető támogatások helyzetét ismertette, s mint kiderült, a tervek szerint az alap forrása idén 100 millió forinttal nőhet. Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója a fejlesztéspolitika kapcsán az Európai Területi Együttműködési Csoportosulások létrejöttének elősegítését hangsúlyozta, mely az Európai Unió új területi együttműködési rendszerébe illeszkedő, a határok két oldalán fekvő önkormányzatok részvételével létrehozott sajátos intézmény. 2009-ben a magyar–román határon: Szatmárnémeti–Csenger–Nagyecsed, Nagykároly–Nyírbátor, valamint Nagyvárad–Debrecen térség között szeretnének kialakítani ilyen csoportosulásokat, mely főként a közút- és a vasúti hálózat fejlesztésével, és a határ két oldalán álló intézmények együttműködésével jár, így hozva létre a „Varratmentes Európát”. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Válságban sem csökken a támogatás. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 21./

A kommunista rendszerben a párt mindenható „szakembere” még a megnyitás előtt kötelezően megnézte minden kiállítás anyagát, kiparancsolta a műtárgyak közül mindazokat, amelyek ellen ideológiai kifogása támadt. Vagy a premier előtt egyszerűen letiltotta a színházi előadást, emlékeztetett Ujj János. Mostanság az egykori szigorú cenzorok egyike a modern tárlatoknak egyik leglelkesebb támogatója! Folyik a szerecsenmosdatás. Az itteninél nagyobb mértékben történik ez az anyaországban. A régi rendszer kiváltságosait, haszonélvezőit jól megfizetett tollnokok, az egykori elvtársaik igyekeznek tisztára mosni. Kezdődött 1990-ben, amikor Farkas Mihálynak, az ötvenes évek magyar kommunista „négyesfogata” egyik tagjának fia, az ÁVH-s alezredes Vlagyimir megírta a Nincs mentség c. könyvét. A cím ellenére ő talált mentséget a törvényszegésekre, apja és önmaga tetteire. Néhány hónapja a magyar közszolgálati televízió levetítette azt a dokumentumfilmet, amelyet az 1956-os miniszterelnök, Hegedűs András Ausztráliába kivándorolt unokája készített az akkor még élő nagyapjáról Budapesten. Az 56-os forradalom értékelésénél az 1956-ban a diktatúra ellen lázadókat, a Nagy Imre kormány tagjait felelőtlen személyeknek nevezte. A legocsmányabb szerecsenmosdatást Moldova György követte el Kádár Jánosról írt könyvével. A magyar történelem vérengző hóhérát (ő több embert ítéltetett el, mint ahány náci vezért a második világháború után Németországban!) a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezni, ez több mint alávalóság. És a Moldova György nevével fémjelzett könyv hány, a kádári gulyáskommunizmus után nosztalgiázó személyt téveszt meg. Minap este Aczél Györgyről, az MSZMP egykori mindenható ideológusáról vetített portréfilmet a Duna Televízió. (Ő volt Révai József politikájának a folytatója, a magyar Zsdanov.) Családtagjai, ismerősei, barátai szólaltak meg. Szinte valamennyien dicsérően! A megszólított írók, művészek, filmrendezők valamennyien Aczél György lekötelezettjei voltak. Mindnyájan az ő jóvoltából jutottak közlési, fellépési, rendezési lehetőséghez, kaptak útlevelet külföldre. Az elutasítottakat, hallgatásra ítélteket, az országhatárok mögé zártakat, az állásukból elbocsátottakat, a visszaminősítetteket szándékosan (?) nem kérdezte a film alkotója. Romániában a szerecsenmosdatás nem ilyen mértékű. A központi párt- és államvezetésben, sőt minden megyei pártbizottságban akadtak, akik felelősek voltak a gazdasági romlásért. /Ujj János: Szerecsenmosdatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

Az elfogadott kormányhatározat alapján több száz igazgatót – többek között a pénzügyőrségtől, az állategészségügytől, vámhivataloktól, tanfelügyelőségektől – váltottak le. Az elkövetkező harminc napban versenyvizsgákat írnak ki az illető tisztségek betöltésére. Kolozs megyében is lemondatták a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ által támogatott intézményvezetőket, így Vákár Istvánt, a Mezőgazdasági és Halászati Kifizetési Ügynökség aligazgatóját, Lőrinczi Zoltánt, a Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatóját, Nagy Imrét, az Állategészségügyi Igazgatóság aligazgatóját, Darabos Attilát, a Környezetvédelmi Operatív Program igazgatóját és Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettest. Ecaterina Andronescu oktatásügyi miniszter azt állította, hogy csak ott váltják le a főtanfelügyelőket, illetve főtanfelügyelő-helyetteseket, ahol erre szükség van, s nem állnak politikai kritériumok a lemondatások mögött. /N. –H. D. : Kolozs megyében is leváltották a magyar intézményvezetőket. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./

A sepsiszentgyörgyi festőóriás, Gyárfás Jenő teljes életművét átfogó kiállítás nyílt a Csíki Székely Múzeumban. Első alkalommal került sor a Gyárfás-életmű kiszállására. „Gyárfást nevezhetnénk a szentgyörgyiek Nagy Imréjének is, de sokkal inkább találó rá a székelyek Munkácsyja kifejezés” – mondta Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a május 14-én tartott kiállításmegnyitón. „Gyárfás Jenő életművének a 80%-a a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában van, a Gyárfás Jenő Képtár csak egy töredékét tudja bemutatni az életműnek. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója elmondta, hogy Gyárfás pályája csúcsán volt, amikor (1881-ben) aranyérmet nyert a Tetemrehívás című alkotásának első változatával – amely a budapesti Magyar Nemzeti Galériában főhelyen látható –, amikor hirtelen elhatározással hazatelepült Sepsiszentgyörgyre. Ott műtermet alakított ki, és nekifogott művészi vágyai megvalósításához. /Antal Ildikó: Csíkszeredában a székelyek Munkácsyja. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 15./

Újabb tüntetést szervez az RMDSZ, június 3-án, Marosvásárhelyen tiltakoznak a magyar területi intézményvezetők leváltása ellen. Május 22-én Csíkszeredában tartottak hasonló megmozdulást, több mint 15 ezren követelték a megyei hivatalok, ügynökségek magyar nemzetiségű vezetőinek tisztségükbe való visszahelyezését. A leváltási hullám elleni tiltakozásul az RMDSZ a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) közösen bizalmatlansági indítványt nyújtott be. Kolozs megyében hat magyar területi intézményvezető volt, közülük csupán Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes tarthatta meg vezető tisztségét. Nagy Imre, az állategészségügyi igazgatóság volt aligazgatójának menesztését követően az élelmiszerbiztonsági részleg vezetését ajánlották fel neki. A környezetvédelmi minisztérium helyi intézménye jelenleg vezető nélkül működik, vezetőjét Darabos József Attilát ugyanis menesztették. Lőrinczi Zoltán szaktanácsadóként dolgozik tovább a Kolozs Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vidékfejlesztési részlegén. Lőrinczi korábban az intézmény aligazgatója volt. Vákár István a Mezőgazdasági és Halászati Kifizetési Ügynökség volt aligazgatója elmondta: leváltása után szaktanácsadóként az ügynökségnél maradt. Különös helyzetben van Csoma Botond, az Állami Birtokok Ügynöksége (ADS) Kolozs megyei kirendeltségének igazgatója. Azért nem váltották le, mert az általa vezetett intézmény felszámolás, illetve átalakítás előtt áll. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes megőrizte tisztségét, továbbra is a befektetésekkel foglalkozik. /N. H. -D. : Intézményvezetők leváltása ellen tüntetnek ma Marosvásárhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

2008. június 9. és 15. között játszották le Budapesten a Centrális Galériában a Nagy Imre-per teljes, ötvenkét órás hanganyagát, amelynek keretében az érdeklődők először ismerhették meg a népbírósági koncepciós eljárás minden részletét; a hanganyagot a per ötvenedik évfordulóján tették közzé, pontosan azokon a napokon és ugyanabban az időbeosztásban, ahogy az fél évszázada megtörtént. A Szabadság sorozatban közölte a per nyilvánosságra került anyagát, továbbá az üggyel kapcsolatos véleményeket, hozzászólásokat. Vida Ferenc, a Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót halálra ítélő népbírósági tanács elnöke a rendszerváltás után, halála előtt közvetlenül sem bánta meg döntését. Vida Ferenc /sz. Csongrád, 1911/ részt vett a cionista mozgalomban 1932–1933-ban, közben elvégezte a jogi akadémiát, majd 1934-ben Tel-Avivba ment, ahol részt vett az ottani munkáspárt megalapításában. Magyarországon 1936-tól ügyvédjelölt volt, emellett az illegális kommunista mozgalomban is dolgozott. 1942-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték illegális kommunista szervezkedésért. Vida Ferenc nevéhez fűződik többek között Déry Tibor és társai, Erdős Péter, Haraszti Sándor és társai, Kardos László és társai, Lőcsei Pál, Mérei Ferenc és társai, Zsámboki Zoltán és társai, a Corvin közi felkelők fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László és társai, a csepeli felkelők, Szente Károly és társai ellen lefolytatott per. Összesen húsz embert végeztetett ki 1956-os tevékenység miatt. Vida Ferenc 1990. november 7-én halt meg. 1957. április 9-én hoztak párthatározatot Nagy Imréék letartóztatásáról, amelyre április 14-én került sor a romániai Snagovban, ahol addig házi őrizetben voltak. A börtönben fűtetlen magánzárkákban laktak, betegségükre nem kaptak orvosi ellátást, ami miatt kiújultak Nagy Imre szívpanaszai. Összeállt a lista, hogy kiket miért vonnak vád alá, és milyen ítéletet szabnak ki rájuk. Ezt a listát a moszkvai pártvezetéssel 1957 őszén Biszku Béla, a Kádár-kormány belügyminisztere hagyatta jóvá. /Nagy Imre-per, 1958. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./

A Nagy Imre-per 1958. február 5-én megkezdődött, akkor Radó Zoltán volt a népbírósági tanács elnöke; majd a pert – pótnyomozásra (ami soha nem történt meg) hivatkozva – szovjet nyomásra félbeszakították. Hruscsov átmeneti enyhülési politikáját ugyanis megkérdőjelezte volna egy halálos ítéletekkel terhelt koncepciós per. Az 1958. június 9. és 15. között lezajlott zárt és gyorsított bírósági eljárás során Nagy Imrét és társait a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel, illetve szervezkedés vezetésével vádolták. Figyeltek arra, hogy az MSZMP akkori első titkárának, Kádár Jánosnak a szerepéről ne essék szó, mivel egy ideig ő is a forradalom ügye mellett állt. 1958. június 16-án hajnali öt órakor a Kozma utcai börtönben a vesztőhelyre vezették őket és felolvasták halálos ítéletüket. A Kossuth Rádió 1958. június 16-án, pontban éjfélkor ismertette a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott perről szóló hivatalos közleményt, amely tudatta, hogy az ítéleteket már végre is hajtották. /Nagy Imre-per, 1958. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./

Június 16-án húsz éve temették újra Nagy Imrét. Nagy Imre és társai exhumálását és újratemetését hatalmas viták előzték meg a már szétesőben lévő MSZMP felső vezetésében, az elvtársak féltek, mi fog történni a temetésen. Az ‘56-os Intézet néhány napja közzétette annak a 185 ismert besúgónak a névsorát, akiket mozgósítottak 1989. június l6-án, megbízták őket, hogy figyeljenek, ki mit beszél, hogyan viselkedik. Felesleges volt Grósz Károly akkori miniszterelnöknek és a hozzá közel állóknak vízágyúkról vizionálniuk, a több százezres tömeg méltóságteljesen emlékezett. Igaz, hogy néhány beszéd felháborította az elvtársakat, de leginkább az akkor még fiatal, kezdő politikus Orbán Viktor szónoklata, aki akkor vált Magyarország egyik ismert politikusává. Elmondotta ugyanis, hogy Nagy Imre kormányának követelései – a többpártrendszer, a magyar függetlenség és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról – mit sem vesztettek aktualitásukból. Ezzel megkezdődött a vértelen magyar forradalom, és megbukott egy hazugságokon alapuló rendszer. Kádár János halála azt is jelentette, hogy a vérrel megpecsételt titok – Nagy Imre és mártírtársai nevét kimondani sem lehetett – nem titok többé. Hogy a 185 besúgó miket jelentett, talán nem is fontos. Megkezdődött valami, amit már nem lehetett vízágyúkkal és besúgókkal megállítani. /Bogdán László: A magyar bársonyos forradalom kezdete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./

A rendszerváltás nemcsak politikai-gazdasági fordulat, hanem a nyilvánosság forradalma is volt. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére az 1989-es közvetítések ismétlésével és ritkán látható dokumentumfilmekkel emlékezik június 16-án a Magyar Televízió. Történelemformáló műsorfolyamnak számított az MTV 1989. június 16-i adása, mikor a köztévé négyórás élő közvetítése számolt be Nagy Imre és mártírtársai ravatalozásáról a Hősök terén. A történelmi felvételeket a miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének 51., illetve újratemetésének 20. évfordulója alkalmából június 16-án, teljes terjedelmében ismét levetíti a Magyar Televízió. Az Ötvenhatos vértanúk emléknapján értékes dokumentumfilmeket is vetít a köztévé, amelyek Nagy Imre forradalmi szerepvállalását, elítélésének és kivégzésének történetét, valamint a mártír miniszterelnök kultuszának kialakulását mutatják be. Rainer M. János és Bohó Róbert Nagy Imre élete és halhatatlansága című kétrészes dokumentumfilmje a forradalmi eseményekre, a koncepciós perre és az újratemetésére koncentrál. /Emléknap Nagy Imre és társai tiszteletére. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 16./

Újabb ünnepet kellett kordonok között tölteniük a megemlékezőknek Budapesten: június 16-án emlékeztek meg a fővárosban Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetésének 20. évfordulóján a kivégzett kormányfőről és az 1956-os forradalom és szabadságharc többi mártírjáról. Az ünnepség Nagy Imre Vértanúk terén lévő szobrának megkoszorúzásával kezdődött. A megemlékezés idejére a Vértanúk terét minden irányból kordonokkal és kötelekkel zárták le. A koszorúzás helyszínére a meghívottakon és az előzetesen regisztrált újságírókon kívül mást nem engedtek be. /Ünnep kordonok között – Nagy Imrére emlékeztek Budapesten. = Krónika (Kolozsvár), jún. 17./ A megemlékezés a Hősök terén folytatódott. Az előzetesen regisztrált újságírókon és a meghívottakon kívül senki nem mehetett a térre, amit ezúttal kordon helyett „csak” kötéllel, valamint rendőrsorfallal vettek körül. Kommandósokat voltak a Szépművészeti Múzeum tetején. /Kánya Gyöngyvér: Ötvenhat mártírjaira emlékeztek Budapesten. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./

Június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 20. évfordulóján az m1 egész napos műsorfolyamot szentelt a húsz évvel ezelőtti, mondhatni a nemzet egészét megmozgató történelmi igazságszolgáltatás megidézésének, közte Orbán Viktornak akkor, 1989-ben elmondott megrendítő beszédével. Orbánnak volt bátorsága több százezres tömeg előtt kimondani, hogy a szovjet hadsereg hagyja el Magyarországot.,,Ha hiszünk a magunk erejében – mondta a szónok –, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ‘56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának azonnali megkezdéséről. ” Az Orbán-beszéd indító passzusa is kimosódott a közemlékezetből: ,,Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. ” A húsz évvel ezelőtti tisztességadás teljes terjedelmében való megismétlése arra is alkalmat teremtett, hogy azt egybevessük a húsz év utáni kordonos koszorúzásokkal, melyek éppen a legilletékesebbet, a népet rekesztik el a megemlékezés lehetőségétől. Ez viszont azt is jelzi, hogy a hatodik koporsóban valóban eltemették az azóta eltelt húsz évet. Viszont a kordonbontó tévés közvetítés is jelzi, hogy lehet – lesz – feltámadás, hangsúlyozta a cikkíró. /Sylvester Lajos: Kordonbontó feltámadás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 18./

Mind Magyarországon, mind Romániában húsz éve zajlik a kommunista rendszer besúgóinak meghurcolása. Politikai meg bosszúállási célokból időnként előkerülnek listák, ilyen-olyan kartonok, titkos ügyiratok, írta Krebsz János. Lehet ennél mélyebbre süllyedni? Alázhatók-e még jobban egy elvont erkölcs nevében a bűnbakok, az egykor beszervezettek? – kérdezte. A cikkíró szerint a bizonyítékok egy része megsemmisült, másik részét meghamisították, a harmadik mennyiség bármikor elővehetően zsarolási célokat szolgál. Néha úgy látszik, mintha mozgatná valami titkos erő a szálakat. Közben miniszterelnöknek megválasztják az egykori ügynököt. Magyarországon egy elszánt kutatócsapat azt állítja, hogy a pártállam óta alig változtak a szolgálatok, tovább élnek egykori struktúrák, titkosak az iratok – az egyetlen megoldás a teljes nyilvánosság lenne. Most hirtelen előkerült a rendszerváltás szimbolikus fordulatának tekinthető Nagy Imre-temetés beszervezett ügynökeinek száznyolcvan fős listája. Van köztük sztárügyvéd, újságíró, az akkoriban alakuló pártok aktivistái, meg a történelmi pártok olyan személyisége, akiből például az új, demokratikus parlament korelnöke lett. Mi a mostani akció magyarázata? Krebsz nem érti. /Krebsz János: Erkölcsi relativizmus. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

Elhunyt Király Béla /Kaposvár, 1912. ápr. 14. – Budapest, 2009. júl. 4./, az 1956-os forradalom egyik vezetője, örökségének képviselője. 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén ő mondta az egyik beszédet. 1935-ben a Ludovika Akadémián avatták fel hivatásos tisztnek. Élete legszebb napjai közé sorolta az észak-erdélyi bevonulást. A vezérkari akadémia 1942-ben kitüntettet végzettje volt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka lett 1950-ben. Egy évre rá letartóztatták, a tábornokok perében halálra ítélték, majd ítéletét életfogytiglanra változtatták, 1956-ban a forradalom idején szabadították ki. Király Béla lett a Nemzetőrség parancsnoka, majd a Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetője. 1956. november 4-én megindultak a szovjet csapatok, Király Béla a fegyveres ellenállást választotta, majd az emigrációt. Az emigrációban elsőrendű feladatának tekintette, hogy a megtorlás és elnyomatás körülményeit tolmácsolja a világnak. Király Béla Brüsszeltől Tokióig járta a világot. Egyetemi katedrához jutva nemcsak a hadtörténetet tanította az amerikai diákoknak a Columbia Egyetemen, hanem a magyarság sorsát is. Szorgalmazta, hogy a nemzeti ereklyét, a Szent Koronát visszaadják Magyarországnak. A hetvenes években Erdélybe látogatott. Barátság fűzte a kolozsvári Péterffy István egyetemi professzorhoz. Gondoskodott arról is, hogy kiadója, az Atlantic Research and Publications termékei eljussanak Erdélybe. A kiadó legimpozánsabb darabja volt Erdély története három kötetének angol fordítása. Bekapcsolódott a hazai közéletbe, az Orbán-kormány idején katonai tanácsadói feladatkör ellátását is felvállalta – idős kora ellenére. /Csucsuja István: Király Béla (1912–2009). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 9./

Vetró Artúr (1919–1992) kolozsvári szobrászművész augusztus 30-án töltötte volna be 90. életévét. Szobrász, egyetemi tanár, művészeti író volt, Zsögödi Nagy Imre barátja. Temesváron, majd Budapesten végezte iskoláit, aztán hazajött, Kolozsváron egyetemi tanár, majd az intézet dékánja. 1954-ben részt vett a Velencei Biennálén. Étienne Hajduval találkozott Párizsban. Barcsay Jenővel levelezett. Nem tartozott a kor kegyeltjei közé. Nagyváradon Ady-, a kincses városban Eftimie Murgu-mellszoba áll, Sepsiszentgyörgyön a Bodok Szálló előtti Integető lány című szobra. /Vargha Mihály: Vetró Artúr emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 12./

Az 1940-es évek végén, a politikai-kulturális káoszban Ditrói Ervin művészettörténész, egyetemi tanár egyedül létrehozta a kolozsvári Művészeti Múzeumot. Úgy érezte, minél többet meg kell menteni azokból az értékekből, amelyek a patinás kulturális intézmény-feloszlatásokat követő, műkincs-átcsoportosító-romboló-rabló időkben gazdátlanokká váltak. A kor kolozsvári magyar művészeinek reprezentatív alkotásai mellett Ditrói Munkácsy Mihály Ecce homojáról is említést tett. Állítólag hengerre felcsavarva vár a jobb időkre, várja feltámadását-feltámasztását. Országos szintű tanácskozást szervezett a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója, Calin Stegerean. Felmerült, hogy az állandó kiállítás helyett időről időre felszínre lehetne hozni az értékes raktárkészlet egy részét, megismertetni a közönséggel. Itt jöhetne be a képbe a Munkácsy-festmény, azután ott van a gazdag nagybányai anyag, és ott a Szolnay-, Szervátiusz-, Nagy Imre-, Mohy-, Nagy Albert-, Miklóssy-, Incze János-, Fülöp Antal Andor-, Gy. Szabó-, Lövith-, Benczédi-munkák sokasága. /Németh Júlia: Hengerre felcsavart Jézus Krisztus-kép. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

Az idei Csíkszeredai Városnapok kiemelkedő eseménye volt a Márton Ferenc képzőművész születésének 125. évfordulója alkalmából július 31-én megnyílt, emlékkiállítás. Az 1884. december 15-én Csíkszentgyörgyön született és 1940. június 8-án Budapesten elhunyt Márton Ferenc képviselte Magyarországon a szecessziós-szimbolista és népies jellegű – székely – plasztikai kifejezésmódot. A tárlat több mint 120 alkotása: főiskolai tanulmányrajzok, vászonra készült olajképek, portrék (politikusok, országgyűlési képviselők, katonai és tiszti portrék), faliképek, bélyegek, plakáttervek, rajzok, pasztellek. A kiállítást Szabó András művészettörténész és Turcza László festőművész rendezték és válogatták, a Csíki Székely Múzeum és magánszemélyek tulajdonában lévő alkotásokból. A látogatók a képzőművészt bemutató dokumentumfilmet is megtekinthették (rendező: Becze Zoltán). Az emléknapon vittek közönség elé két olyan munkát is, amelyek szerzői a Márton Ferenc- életmű feltárásán fáradoznak: Murádin Jenő–Sümegi György–Zombori István: Márton Ferenc című könyvét, és Szabó Andrásnak A maszk. Márton Ferenc grafikus, festő és szobrászművész /Tipographia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ című kismonográfiáját. Utóbbi dolgozat lektora, Banner Zoltán művészettörténész számára külön öröm, hogy az első jelentős lépést a Hargita megyei, pontosabban a csíki művészeti múlt emlékeinek, gyűjteményének a kurátora, Szabó András teszi meg. Szabó András Zsögödi Nagy Imre életművének az őrzésében, leltározásában és kutatásában máris nagy érdemeket szerzett. /Damján B. Sándor: Csíki könyv egy csíki művészről. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 10./

Az 1989-es romániai változásoknak is a magyarországi 1956 volt a forrása és ihletője – fejtették ki október 22-én Snagovban a romániai forradalmárok képviselői, akik részt vettek a magyar nemzeti ünnep alkalmából Nagy Imre emlékoszlopának koszorúzási ünnepségén. Az 1956-os forradalom miniszterelnökét és munkatársainak a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült csoportját annak idején a Bukarest közelében lévő Snagovba hurcolták, és ott tartották fogva szovjet parancsra az akkori román hatóságok. Ezen a helyen 1997-ben állították fel emlékoszlopot. Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet a hagyományoknak megfelelően megkoszorúzta az emlékhelyet, október 23. alkalmából. /Megkoszorúzták Nagy Imre snagovi emlékoszlopát. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./

„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” – méltatta 1960. október 23-án J. F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ‘56-os forradalmat. 1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt. Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből a megszállók hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül. 1956-ban a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetők tudomására hozta, hogy szabad kezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Október 22-én Budapesten a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontot. Elhatározták a lengyelek melletti tüntetést másnap, 1956. október 23-án. Október 23-án a hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést. 15 órakor indult a tüntetés a Petőfi-szobortól, ahonnan a Bem-szoborhoz vonultak. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Megszülettek az első lyukas zászlók, kivágták a Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre. Estére mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze. A tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése: „Ruszkik haza!” A tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz. Jelszavakat skandáltak: „Vesszen Gerő! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!” Nagy Imre a Parlament erkélyén szerencsétlen beszédét „Elvtársak!” megszólítással kezdte, mely a tömegből ellenszenvet váltott ki. „Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre kénytelen volt „Magyarok! Barátaim!”-ra változtatni a megszólítást. A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása előtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyasszonyának temploma, melyet 1951-ben leromboltak. Október 23-án a hatalmas Sztálin-szobrot ledöntötték. Elterjedt a hír, hogy a Rádiónál az ávósók lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek elindultak a Rádióhoz. A Rádióhoz kirendelt katonák átálltak a tüntetők oldalára. A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetők fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen. A tüntetők elfoglalták a központi pártlap, a Szabad Nép székházát. Debrecenben október 23-án szintén nagy tömeg tüntetett, az ávósok a fegyvertelen tüntetőkre vezényelték az első sortüzet, mielőtt még Budapesten az első puskalövések eldördültek a Rádió ostroma előtt. Ilyen egységes talán még soha nem volt a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévő törpe kisebbség kivételével. Október 23-án éjszaka Gerő Ernő pártvezető kérésére az országban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fővárosba. Megkezdődtek az összecsapások a felkelők és a szovjet csapatok között. /Emlékezzünk 1956. október 23-ára! = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./

A rendszerváltozás során fontos szerep jutott az egykori ötvenhatosoknak a demokratikus átalakulás megteremtésében – derül ki Molnár Adrienne 89:56. Ötvenhatosok a rendszerváltásról című, pár nappal ezelőtt megjelent kötetéből. Az ötvenhatosok és a rendszerváltás kapcsolatát a személyes emlékeken keresztül mutatja be a könyv, amely a budapesti ‘56-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúi alapján készült el. Az elmúlt húsz évében készült több mint hatszáz életútinterjúból 89-et válogatott könyvébe a szerző. 1988 januárjában még betiltották Ember Judit Menedékjog című dokumentumfilmjét, amely a jugoszláv követségről elrabolt és Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport sorsát dolgozta fel, október 23-án azonban – noha nyilvános megünneplését nem engedték – már nem akadályozták meg, hogy a Jurta Színházban a forradalom kitörésének napjáról maguk az érintettek emlékezzenek meg. 1989. január 28-án Pozsgay Imre rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. 1989. március 29-én az Új Köztemető 301-es parcellájában a nyilvánosság kizárásával megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai kihantolása. Február 22-én törölték az állami ünnepek sorából november 7-ét, és elrendelték a koncepciós perek felülvizsgálatát, májusban az Igazságügy-minisztérium közzétette az 1956. december 20. és 1961. december 13. között a bíróságok által halálra ítélt és kivégzett személyek – a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján összeállított – névsorát. /Kiss Judit: Múltfeltárás és kollektív emlékezet. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./

Nagy Imre Érdemrendet adott át Sólyom László köztársasági elnök öt kitüntetettnek az 1956-os forradalom évfordulóján október 23-án a budapesti Sándor- palotában, köztük van Tempfli József nyugalmazott római katolikus megyéspüspök. /Nagy Imre Érdemrend Tempfli Józsefnek. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Barabás Miklós festőművész kézdimárkosfalvi szobra és a szülőház helyén állított kopjafa megkoszorúzásával kezdődött november 6-án a Barabás Miklós Céh 80. évfordulójának szentelt kétnapos ünnepségsorozat. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő-képtára és az árkosi Művelődési Központ közös szervezésében megnyitották a Barabás Miklós Céh – 80 című nagyszabású kiállítást, amelyen az 1929-ben létrehozott, és 1994-ben újraalakított művészszervezet egykori és mai alkotó tagjainak művei láthatók. /80 éves a Barabás Miklós Céh. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./ Erdély, sőt, Románia minden sarkából összesereglett művészek tisztelegtek Barabás Miklós emléke előtt. A Gyárfás Jenő Képtárban megnyílt a kisebbségi lét kezdete óta legátfogóbb képzőművészeti tárlat: 159 képzőművész alkotásai sorakoztak, akik Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész, a kiállítás kurátora felkérésének eleget téve, hozzájárultak ahhoz, hogy a látogatók minél teljesebb képet kaphassanak az erdélyi magyar képzőművészetről. Vinczeffy László elmondta, az, hogy Barabás Miklós Céh éppen Sepsiszentgyörgyöt választotta az évforduló megünneplésére, nem véletlen: Kós Károly kezdeményezésére 1929 szeptemberében a Székely Mikó Kollégium négy termében állítottak ki az akkori erdélyi magyar képzőművészek, a tárlat sikerén felbuzdulva alakították meg kevéssel utána a Barabás Miklós Céhet. A mostani emlékkiállításon nem csupán a kortársak, de az alapítók is jelen lehettek, így került fel a falakra többek között Kós Károly, Szolnay Sándor, Jáni Dávid, Nagy Imre alkotása. Az 1994-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh az összefogást jelenti. Vinczeffy László legfőbb céljuknak az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását és működtetését jelölte meg. A tárlatmegnyitón részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, kifejtette, a gazdasági válság mellett Magyarországon még erkölcsi válság is van, nem kellene sajnálni a kultúrára a pénzt. Ami az elmúlt húsz esztendőt illeti, azalatt sok minden történt, kiemelten két elvről beszélt: integráció és autonómia. Nem csupán az európai integráció fontos, de a magyar kultúrában is meg kellene teremteni az integrációt. Az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megvalósításával kapcsolatban megígérte: vállalja azt a részt, ami rá juthat. A tárlatmegnyitó zárásaként a szervezők meglepetést tartogattak: a Barabás Miklós Céh az erdélyi magyar művészet önzetlen pártolásáért kitüntette, tiszteletbeli tagjaivá fogadva egyúttal Veres Pétert, a Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet folyóirat főszerkesztőjét, és Kopacz Attilát, a Cova Kiadó vezetőjét, számtalan igényes képzőművészeti album megjelentetőjét. Az ünnepségsorozat november 7-én az árkosi Művelődési Központban szervezett, A Barabás Miklós Céh múltja, jelene és jövője című konferenciával zárul. /Váry O. Péter: Lesz erdélyi magyar képzőművészeti múzeum (Nyolcvanéves a Barabás Miklós Céh). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./

Berlin szovjet megszállásától a berlini fal lebontásáig terjedő időszakot öleli fel az a bukaresti fényképkiállítás, melynek anyagát Varga Andrea magyarországi történész állította össze. A Történet a szabadságról című tárlat az Európai Bizottság bukaresti kirendeltségének felkérésére és támogatásával készült. A magyarországi történész korabeli fényképek és újságcikkek segítségével idézte fel a kelet-közép-európai országokban 20 évvel ezelőtt történt rendszerváltás kulcsfontosságú eseményeit. A kiállítás nemcsak a romániai rendszerváltásnak kíván emléket állítani, hanem Kelet-Közép-Európa többi államában a szabadságért vívott harc főbb eseményeit dokumentálja. „A kelet-közép-európai kommunista diktatúrák olyanok voltak, mint egy nagy talapzat, amely nem tudta elkerülni összeomlását, miután megjelentek rajta az első repedések” – mondta a történész. A tárlat Berlinnek a szovjet megszállásával kezdődik, az 1953-as berlini munkástüntetéssel, az 1956-os magyar forradalommal, az 1968-as prágai megmozdulással, a lengyel Szolidaritás tíz éven át tartó ellenállásával folytatódik, majd a berlini fal lebontását, Nagy Imre újratemetését, a temesvári felkelést és a balti államokban történt változásokat dokumentáló képekkel, szövegekkel ér véget. /Az európai rendszerváltásról nyílt tárlat Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./

Véghajrá, Magyarország!
Az elmúlt nyolc esztendő pannon politikatörténetéből hét legalább úgy néz ki, mint a fizetett újsághirdetésekben sebészeti klinikának álcázott boszorkánykonyha, amelyben kígyót és békát összehordani haladó gyógymódnak számít, a sarlatán érvágások és a felületi köpölyözésben elgennyedő gondok miatt viszont a páciens belerokkan(hat) a terápiába. Hét magyar szűk esztendő hagyatéka: csődkormányzás, hazugságbeszéd, politikai szubkultúra, legfelsőbb körökben meghonosodó korrupció, szociális káosz, az effajta televényen pedig, mint annyiszor a történelemben, a maga „törvényszerűségei” szerint gyökeret eresztő szélsőség és demagógia. Hozadéka pedig, – öröm az ürömben, ahogyan azt a beszédes nevű „Tégy a gyűlölet ellen!” mozgalom főszervezője, Hegedűs Zsuzsa szociológus, „a jobboldal marxistája” megjósolta – az újjáéledő szolidaritás és a társadalmi önszerveződés megerősödése. Hamarosan kiderül, hogy az öntudatos állampolgár mennyit is nyom a latban!
Az elmúlt nyolc esztendő magyar törvényhozásának szomorú mérlege van. „Reform-intézkedések” és jogszabályok egész sora bizonyult hebehurgyának, az Alkotmánybíróságnak soha nem akadt annyi munkája, mint ebben az időszakban. Újabban viszont az ügyészségnek is egyre bokrosabb teendői vannak a politikusok háza táján. Az igazságszolgáltatás malmai, ha lassan is, mentelmi jogtól csikorogva, csak őrölnek valahogy. De mintha teljesen hiába derülne ki tételesen, hogy az élő klasszikus szerint „hazudtak reggel, éjjel meg este”, hogy szervezetten, „trükkök százaival” hordták szét a közvagyont és züllesztették működésképtelenné a legalapvetőbb közintézményeket, a korrupciós botrányok ellenére politikai felelőse nincsen semminek. Azaz: minden (elsősorban a gazdasági válság) és mindenki más (legfőképp az ellenzék) felelős, az ágazatokat hivatali szinten felügyelőkön kívül. Ők legfeljebb jól fizető vagyonkezelő társaságok élére, netán európai uniós hivatalokba katapultálnak. (Az első magyar kormányfőt, Batthyány Lajost még „felelős miniszterelnöknek” nevezték. Egyáltalán mérhető, mennyit változott a politikai morál mondjuk Batthyány, vagy akár a szentségtörésig megidézett mártír Nagy Imre óta?)
A köztársasági elnök az alkotmányosan lehetséges legkorábbi dátumra tűzte ki az országgyűlési választásokat, ezzel pedig a Harmadik Magyar Köztársaság eddigi legrövidebb választási kampánya vette kezdetét. Ami nyilván illúzió, hiszen a szerecsenmosdatás nagyjából a „szakértői kormány” kinevezésével, majd’ egy esztendővel ezelőtt vette kezdetét. (Ad absurdum: szerencsére!)
A magyar baloldal jelenlegi támogatottsága talán a rendszerváltás körüli mértékhez sem fogható, hiszen akkor látványosan „szakítottak” a pártállami kormányzati múlttal, az elmúlt nyolc esztendőt azonban már nem lehet letagadni. Nyugat-európai statisztikai hivatalok szerint gazdaságilag az integrációs folyamatban még éltanulónak számító Magyarországnak sikerült a térségben a legkevésbé fölzárkóznia az Európai Unióhoz, a csatlakozástól számított hat esztendő pedig éppen a baloldali kormányzás idejének „sűrűjét” képezi! Történelmi vereség előtt állni bizonyára nem könnyű dolog, a cél azonban (sikerül-e megakadályozni, hogy az ellenfél – a kampány retorikájában inkább (köz)ellenség – megszerezze az alkotmányozáshoz elegendő kétharmados többséget?) az eszközt is szentesíti... Banánköztársaságokra jellemző vádaskodások persze nevetségesek egy EU- és NATO-tagország belpolitikai csatározásaiban, külpolitikai téren azonban az ország tekintélyének mérhetetlenül sokat ártanak.
A túlélésre játszó, kétes(élyes) szövetkezésekbe menekülő „törpepártok” átsodródása baloldali térfélre szinte törvényszerű, jó ideje tartó mozgás, akárcsak a „talajgyökér és rögvalóság” bűvöletében radikalizálódók demagógiája, amelyet a mélyszegénységbe süllyedő, súlyos szociális, demográfiai, sőt interetnikus feszültségek sújtotta térségek türelmetlen és hiszékeny szavazói minden bizonnyal parlamenti képviselethez juttat, a vészmadarak leplezetlen kárörömére. (Sajnos, a sokat emlegetett „írástudók árulása” – amely pártállástól független, azaz pártállástól függő! – demokráciában arról ismerszik meg, hogy a kormányzati politika diplomás haszonélvezői gátlástalanul és felelős kritika nélkül igyekeznek „munkáltatóik” szekerét oly módon tolni, ami vastagon fizetett reklámügynökségeknek is a becsületére válna.)
A kormányképes jobb-közép erők az elsíbolt rendszerváltás befejezését, a kármentést, a felelősség megállapítását és felelősségre vonást, a magyar méltóság helyreállítását, gazdasági rehabilitációt, végső soron egy jobb és biztonságosabb élet reményét ígérik. (És kételkedőknek nincs helyük!) Revansot a hosszas ellenzékiségért, mert jó munkához idő kell, ha már a rosszhoz ennyi kellett... Ennek a népi bölcsességnek az apropóján legalább nyolc esztendőnyi „rossz munkát” kellene gyorsan rendbehozni, hogy az áprilisi parlamenti választások nyomán alakuló kormányzatnak a hitele még egy mandátumra megmaradjon, de mindenképpen kitartson az önkormányzati választásokig. Húsz esztendővel a rendszerváltás után azonban az élhető jelenre vágyó polgárok egyre kevésbé fogékonyak a boldogabb jövő miatti folyamatos áldozatvállalásra. Csodát szeretnének. Bárhogyan is van, csodát igérni most a legnagyobb felelőtlenség, a csodavárásnak ugyanis kiábrándulás a vége. Mert ahogyan egy klasszikus krimi zárómondata fogalmaz: ez egy mai történet, amely tegnap kezdődött, és holnap ér véget. Esetleg holnapután...!
LACZKÓ VASS RÓBERT. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Le kell ráznunk bilincseinket
Az ész és bűbáj erdélyi gyémántja
"Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László)
– Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással)
A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is.
– Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság.
Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Mennyi nő... (Miklóssy Mária árkosi kiállítása)
Rendhagyóra tervezték, és ilyennek is sikeredett Miklóssy Mária majdnem életmű-kiállításának megnyitója Árkoson a művelődési központ Istálló Galériájában. Kopacz Attila, a központ igazgatója úgy vélte, hogy a művésznő sok-sok nőszereplős festményét és rajzait nincs, aki nálunk szavakkal érdemben bemutassa, emiatt megfelelőbb lesz, ha a művelődési központ barátját, Cristina Guga brassói zongoraművészt, tehát egy másik nőt kér fel arra, hogy művésznő társa, Miklóssy Mária alkotásait zenei hangulatfestéssel hozzák értelmezési közelségbe. Cristina Guga egyetemi tanársegéd angliai koncertútja előtt tehát kocsiba ült, és Árkoson termett, ahol az Istálló Galériában virtuóz előadásban Prokofjev- és Chopin-zeneműveket játszott.
Az Istálló Galéria megnevezés nálunk szokatlannak tűnhet, túlságosan is kötődik, és asszociációs úton képbe hozza az építmény állatszálláshoz kötődő jelentését a maga szag- és formavilágával együtt, és kevésbé utal arra, hogy a fogalomnak más tartalmai is vannak, olyan is, mint amikor a motorosversenyek résztvevői szintén istállókba ,,kötik be" drága paripáikat. Az árkosi Istálló Galériába ,,bekötött" képek az egykori jászol fölötti, hosszú-hosszú falsíkon a képsor dimenzióit látványosan növelik, hosszú szerelvénnyé szervezik, és különleges, egyedi hatást keltenek. Miklóssy Mária képekben megnyilvánuló feminizmusa a kiállított anyagban szembeszökő. A festmények ,,szereplői", kivéve néhány régebbi rajzát, amelyeken a férfi-nő párosításban egy-egy nyeszlett férfiforma is megjelenik a nő mellett, mind-mind nők, női idomok, gömbölyded testalkatrészek, amelyek váltakozva forma- és színabsztrakciókba hajlanak, ívelnek át. Zsögödi Nagy Imre, az egyik legmarkánsabb erdélyi festőnk amikor hatvan és egynéhány alkotásából összeállított gyűjteményét az akkor még éppen visszanevezetlen Székely Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, kijelentette: egy kollekciót kap tőlem Kolozsvár, egyet Marosvásárhely és egyet Csíkszereda. Nektek a ,,vérünket" adom. Amikor arcomról leolvasta, hogy a ,,vérünket" szót nem tudom értelmezni, megmagyarázta: a magyar művészek közül senki sem festette, rajzolta meg azt, amit Tizian a taliánoknál megtett. Megfestette anyánkat, asszonyunkat, lányunkat, húgunkat, nénénket, megfestette a vérünket, a Nőt. Miklóssy Mária nőközpontúsága ehhez hasonlatos. Képeiről csupa nő köszön vissza. Festményeit a Nagy Imre alkotásaival egybevetve lényeges különbség az, hogy a csíkzsögödi művész nőfigurái rusztikusak, csupa izomból, húsból, vérből kialakítottak. Miklóssy Mária ,,nőinek" lágyabb hajlatú idom- és testívei stilizáltak, hajlékonyak, a görbületek kapnak hullámzó hangsúlyt. Nagy Imre nőalakjai életerőt, edzettséget, rátermettséget sugárzóak, Miklóssy Mária alkotásain a testmezőket lezáró vonalak hajlékonyak, ívekbe hajlóak. Olyanok, mint a természetben a lágy ívelésű dombok, halmok, domborulatok, hisz az sem véletlen, hogy fizikai-földrajzi környezetünk megnevezésére az emberi testrészek neveit visszük át. A hegynek van háta, hasa, gerince, nyaka, dereka, lába, homloka, válla, és így tovább. A festmények kiegészítő kellékei szintén nőiesek: csipkék, halmotívumok, gyakran mitológiai jelképek igazítják el a nézői gondolatot. Miklóssy Máriának egy erős férfiegyéniség mellett, mint amilyen férje, néhai Plugor Sándor volt, nem lehetett könnyű fellelnie önmagát, nem ismételni, utánozni azt, ami férjére annyira jellemző volt. És sikerült. Az árkosi Istálló Galéria mostani kiállítása ennek az alkotóegyéniségnek a titkait tárja elénk. Érdekes, hogy a kiállításmegnyitón jelen lévők döntő többsége is nő volt. Érzékelték, hogy a festőnő nő.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Október csodája
El lehet játszani a gondolattal, mi történt volna, ha másképpen zajlik le minden 1956 véres őszén, de sajnos, csak játszani lehet ezzel a gondolattal, ezzel a meghökkentő ötlettel, mert minden úgy történt, ahogyan történt, pontosan úgy, és most már soha nem tudjuk meg, hogyan történt volna, ha Magyarország terve sikerül, ha az orosz csapatok mégis Szuezbe mennek, ahová különben is irányították őket, ha a Nagy Imre-kormánynak sikerül kivívnia az ország függetlenségét, a szabadságot, ha sikerül kiszakadni a béketáborból, ha kivonulnak a Magyarországon akkor és még azután harmincöt évig ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok, megmaradt volna-e a nemzeti egység, ami az októberi forradalom elvarázsolt napjaiban létrejött, s ami az ország zimankós története során kevésszer, szinte soha nem jöhetett létre, milyen irányba mozdult volna el Magyarország, mi lett volna a munkástanácsokkal, a gazdasággal, a demokráciával, igen, a kérdéseket lehetne folytatni, számtalan kérdés van még, de ugyanakkor megtörtént, ami megtörtént, a Vörös Hadsereg tankjai és hadosztályai Szuez helyet mégiscsak Magyarországra vonultak be, Budapestet lőtték szét tizenkét év után megint, immár másodszor, igen, tudjuk, bevonultak megvédeni a világbékét, és az Egyesült Államok, Nyugat-Európa nem kockáztatott a kicsi Magyarországért. Noha költői, nem véletlenül, ennek a kicsi országnak a hősiességét és mártíriumát harsogták kelettől nyugatig, de mindhiába, a világ akkori nagyhatalmai nem kockáztattak, esetleg, ha segítséget nyújtanak Magyarországnak, amelyről a felkelők egy része naivul annyit ábrándozott, amelyben vakhitű kétellyel ugyan, de annyira reménykedett, talán tényleg a harmadik világháború kitörését kockáztatják, és egészen egyszerűen egy atomháború kockázata a képzeletbeli mérleg serpenyőjében többet nyomott a latban, mint az esetleges segítségnyújtás, ezért aztán a világ hatalmasságai sorsára hagyták Magyarországot, s Hruscsov meg a dühös kínai, a mindenáron megtorlást akaró keletnémet és román vezetés valósággal belehajszolta a megalkuvó Kádárt ezekbe az iszonyú megtorlásokba, sokasodtak az akasztófák, dúlt a terror, dugig teltek a börtönök, aztán elmúlt ez is, forgott a történelem mókuskereke, és jött még harminchárom év, amíg végre megvalósultak az ötvenhatos forradalmárok álmai, bár nem teljesen úgy, ahogyan ők elképzelték, hiszen a nemzet függetlensége megvalósult ugyan, de a nemzeti egység már csak azért sem jöhetett létre, mert a különböző szekértáborok marni kezdték egymást a hatalomért, a nemzeti egység pedig egyszeri csoda maradt, néhány elvarázsolt nap, amikor a magyarok nem egymással vitáztak, nem egymásra acsarkodtak, hanem egyetértettek mindenben, hiszen céljaik közösek voltak, s önös érdekeiket már csak ezért sem helyezték a köz érdeke elé, haza és haladás ismét egybeolvadt, igen, mindenképpen ez ötvenhat októberének igazi csodája, elbűvöl és elvarázsol ma is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)