1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Székely portákat fotózott a Google
Bár hivatalosan az országnak csupán nyolc nagyvárosát fotózta a Street View-csapat, valójában több Hargita megyei település is felkerült a Google utcanézet-szolgáltatásába. Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós mellett az E578-as európai út, a 12C és a 13A országút egyes szakaszai, illetve az azok mentén fekvő településeken is lehet nézelődni – virtuálisan.
Hivatalosan szerdán vezette be Romániában a Street View elnevezésű navigációs szolgáltatást a Google. A világ legnagyobb keresőportálja a bukaresti bejelentés szerint egyelőre Arad, Brassó, Bukarest, Kolozsvár, Konstanca, Nagyvárad, Nagyszeben és Temesvár utcáit vette fel a rendszerbe és tette lehetővé az utcák, terek böngészését a panorámaképek révén. A hivatalos közléstől eltérően az említettek mellett több Hargita megyei település is szerepel a szolgáltatásban. Terjedelmesen csak Csíkszeredát és Székelyudvarhelyt lehet virtuálisan végigsétálni, de Gyergyószentmiklós, Szentegyháza, Tusnádfürdő, valamint számos község és falu főutcái is elérhetők.
A 360 fokos panorámaképeket a felvételeken látható állapotok szerint valamikor a tavaly készíthették. Csíkszeredában például a Nagy Imre utca még alaposan fel van túrva, a Taploca utca felújítása javában zajlik. Hasonló a helyzet a székelyudvarhelyi felvételekkel is. Gyergyószentmiklós egy része, illetve az 578-as európai út, valamint a 12C és a 13A országút egyes szakaszai mentén fekvő települések is megtekinthetők, utóbbiak esetében viszont csak a főút mentén lehet szétnézni. Kisebb megszakításokkal a Csíkszereda – Székelyudvarhely vagy a Gyergyószentmiklós – Békás-szoros, illetve a Gyergyószentmiklós – Tusnádfürdő útszakasz is végigkövethető.
„Valóban nagyobb területet fed le Romániában a Street View, mint ami a hivatalos közleményben szerepel, de azokról a bejelentést akkor tesszük meg, amikor sikerült nagyobb összefüggő területeket is lefotóznunk, illetve feldolgoznunk” – érvelt a Hargita Népe megkeresésére a Google Románia szóvivője, Gabriela Chiorean. Mint mondta, a jelenleg elérhető panorámafotók 2008 és 2009 folyamán készültek, azok feldolgozása – arcok, autórendszámok, cégfeliratok kitakarása – azonban több időt vesz igénybe. „Romániában egyébként jelenleg összesen több mint 6000 km-t fed le a Street View” – tette hozzá Chiorean.
Kérdésünkre, merültek-e fel adatvédelmi aggodalmak a fotózás során a lakosság részéről, a szóvivő elmondta, az adatgyűjtés előzetes engedélyeztetés alapján, a személyes adatvédelmi törvények betartásával történt, ellenben ha bárki úgy érzi, a közzétett képek sértik jogait – például nem szeretné, ha ingatlanja bárki számára látható maradna –, a weboldalon jelezheti ebbéli igényét a Google-nek, az pedig elhomályosítja a kérdéses részt.
Románia különben a 27. ország, amelyet a Google felvett a Street View térképére, a projekten két évig dolgoztak a szakemberek. A képeket járművekre szerelt speciális kamerákkal készítették, amelyek menet közben rögzítették a felvételeket. Az ingyenes, minden internetező számára hozzáférhető szolgáltatás a Google honlapjáról érhető el. A rendszert egyszerű használni: a keresőbe a kívánt helyszínt begépelve vagy a térkép alkalmazásra váltva lehet kikeresni az adott utcát, majd a kép bal oldaláról az emberalakot formázó figurát egérrel rá kell húzni az utcára. A szolgáltatás útvonaltervezésre is használható, az indulási pont, valamint a keresett helyszín megjelölésével még a gyakorlati séta előtt virtuálisan megtekinthető az ajánlott útvonal.
A Google utcanézőjét legalább egy évvel megelőzte a norc.ro, amely hasonló módszerrel készítette el a hasonló elven, bár szerényebb keretek között működő szolgáltatását.
Mihály László, Szüszer-Nagy Róbert, Hargita Népe (Csíkszereda)

Székelyföld címerei kifestőkönyvben
Csíkszereda – A karácsonyi ünnepek közeledtével Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő a Székelyföld címerei című kifestőkönyvvel ajándékozta meg a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola tanulóit december 14-én, kedden.
A kifestőkönyvet Hargita Megye Tanácsának szakemberei a kicsik játszva tanulásának elősegítésére, szórakoztatására, identitásának fejlesztése érdekében készítette. A régi és az új székely címert, valamint Aranyosszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék címereit tartalmazó kifestőkönyvet a megyei önkormányzattámogatásával Márton Erika rajzolta Mihály János történész ötlete alapján.
– A Székelyföld címerei kifestőst még a karácsonyi ünnep előtt megpróbáljuk a megye összes I–IV. osztályos diákjához eljuttatni – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. – Jövő év elején újabb kiadvány megjelentetését tervezzük, amely a székelyföldi városok címerét tartalmazza majd, és egész Székelyföldön terjeszteni fogjuk. erdon.ro

Hagyományőrző - és teremtő iskola – A lápon túl is van élet
Az érkeserűi oktatás múltjához hozzátartozik, hogy a reformációt követően a római katolikus plébánia újraalapításának évében, azaz 1755-ben már katolikus elemi iskola működött a településen. A mintegy 250 éves oktatási múltnak megfelelve hagyomány van születőben a lápon túli iskolában.
A hatvanas évek végén lecsapolásra ítélt érmelléki láp a keserűi földeken adta meg magát utoljára. Az 1970–1974 között épült iskola első tanítási éveiben az itt tanító pedagógusok így emlékeznek ezekre az embert próbáló időkre: „Valamennyien hajóval – így hívták errefelé a köznyelvben a csónakot – közelítettük meg a főutcán épült iskolát. Reggelente, a magasabb fekvésű helyeken kikötött ez a vízi alkalmatosság és begyűjtötte a gyerekeket, tanítókat, majd a gumicsizmákat kint hagyva az iskola bejáratnál, felhúztuk cipőinket. Tanítás után megismétlődött a szertartás. Ebben a sajátos módon elzárt vízi világban így zajlott az élet, formálódott az ifjúság, nőttek a nemzedékek.”
Új idők új szelei
A láp lassan eltünedezett, még az a része is, amelyik valójában ökológiailag védelmet igényelt volna. A járhatatlan sáros keserűi utakat lassan lekövezték, majd pár évvel ezelőtt burkolat is került rájuk. A láp mesevilága ezzel, valamint a falu egyik jellegzetes figurájának, Számadó Ernőnek (1907–1983) a halálával szertefoszlott. A rendszerváltást követően 1997-ben a tanintézet felveszi a költő nevét. Bár voltak Keserűnek más nagy szülöttei is, többek között Böszörményi Jenő (1872–1957), az első magyar diesel-motor tervezője-gyártója, vagy Csécsi Nagy Imre (1804–1847) orvos, természettudós, debreceni kollégiumi tanár, de a választás a gyerekekhez legközelebb álló, a keserűi temetőben nyugvó költőre és meseíróra esett, aki egyike volt az „érmihályfalvi csoportot” alkotó ’56-os elítélteknek is.
Lápvilág, mesevilág
A Számadó Ernőre való emlékezést, valamint a „Hímeshátsziget” kultuszának újraélesztését célozta a 2007-ben először megrendezett szavalóverseny. A 2008-ban mesemondással is gazdagodó rendezvényt azóta minden évben csiszolgatják, bővítgetik lehetőségeik szerint az itteniek. Idén már a lápvilág hagyományait, szokásait, régi mesterségeit bemutató kiselőadásokat is hallhattak, valamint a vízi növények és állatvilág biztosította megélhetési formába is betekintést nyerhettek a tizenkét településről odasereglettek. Hiszen ki emlékszik ma már a sulyomszedőkre, darvászokra? Tudta-e valaki, hogy a sulyom (Trapa natans, népiesen vízigesztenye, vízidió) legalább olyan jóízű volt sütve, mint a mindenki által ismert fán termő formája, a szelídgesztenye? Pedig a múlt század elején nagy keletje volt ám még a mihályfalvi nagyvásárokon is. Hát még a darutollnak? Ki hitte volna, hogy akkora volt az értéke, hogy a legények akár egy zsák búzát is adtak egy-egy szép formájúért? A darvak pedig jobb házőrzőknek bizonyultak e vidéken, mint az ebek. Sőt, elkísérték gazdáikat a kocsmáig is, meg is várva a bejáratnál. Ezek mind, mind hozzátartoztak a lápvilág sajátos életéhez. Érkeserű lelkes tanári gárdája, valamint a vidék szellemének elkötelezett tősgyökeres szülöttei elhatározták, ezeket nem hagyják feledésbe merülni.
Semmiből teremteni
Az iskola folyosóin a Számadó-napok szervezői mesélnek: „Távol a nagyvilág zajától, nagypolitikától, így éljük meg a mai kor nehézségeit, apró örömeit. A csúfságosan nevetséges bérezésről nem is szeretünk beszélni, mert megalázó egy tanár számára. De még ebből is kiszorítjuk a gombostűre, a színes krétára, a különböző szemléltető eszközökre valót. Mert egyszerűen nincs miből gazdálkodni” – mesélik a fiatal pedagógusok az osztálytermeket mutogatva. Ezekben már járt a Mikulás. Jézuska-váró sarkok is ki vannak már alakítva, a katedrákon ott az adventi koszorú. Nagy-nagy béke árad minden zugból. Talán az utolsó bástyái ezek egy elveszett értékrendnek.
Fennmaradni
Faur-Kis Angéla vezetőtanár az iskola hétköznapjairól beszél. Számot vet az utolsó öt év azon törekvéseiről, mely élhető teret hivatott biztosítani tanárnak-diáknak egyaránt az iskola falain belül. „Azért sok minden változott nálunk az elmúlt években, ha lassan is – mondja. – Megújultak az osztálytermek, a mosdók, a folyosók falaira lambéria került. Fűtőtestek vannak minden helységben, a kazánfűtés jó befektetésnek bizonyult. Az önkormányzat biztosítja hozzá a tüzelőt. Most kerül sor a belső nyílászárók cseréjére is – mutat a folyosókon leraktározott új ajtókra. Messze esünk a megye ütőerétől, de igyekszünk felzárkózni. Nekünk olyan hagyatékunk van, amit most igyekszünk kiaknázni. Leraktuk a hagyományteremtéshez szükséges alapokat. Hímeshátsziget – ahogy az iskola névadója említi Keserűt – mindig egy külön világ volt. Akkor legyünk erről a mese ízű láprengetegről híresek, hisz újra itt mossa már a falu partjait” – mondja Angéla.
Hagyományteremtők
Jelenleg 120 gyerek növöget az iskola falai között, akikre 16 pedagógus visel gondot. Két évvel ezelőtt az óvoda épülete is megújult, az utánpótlást két óvónő nevelgeti.
Hagyományteremtő törekvéseikben az iskola oszlopos tagjain kívül – Dandé Péter, Pete Sándor tanárok – a fiatal oktatói gárda tagjai is aktívan részt vesznek. A tavaly októberben alakult Érkeserűi Népdalkörben a helybéli asszonyok mellett pedagógusok is ápolgatják a tőrőlmetszett népdalok hagyományát. Idén májusban a falu magyarországi testvértelepülésén – Öcsödön – énekeltek együtt, de itthon is rendeztek már kórustalálkozót. A Számadó Ernő Napok lelkes támogatóinak egyike éppen ez a nyolctagú asszonycsapat. Lelkes helybéli vállalkozók és szülők is gondoskodnak arról, hogy ez az évről évre színesedő három hagyományőrző nap értékátadó közeggé nemesedjen. Nem mehet feledésbe a hely szelleme, melyet a láp annyi évszázadon keresztül megőrzött.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nyolcvankilenc holdudvarában
Sepsiszentgyörgyi cigányok égetik a diktátor portréját december 23-án
Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé.
Geológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek. Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk. Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett ,,szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, ,,szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozsvár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk. Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt. Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor. Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik. 1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek. A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek. A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért ,,a nedves kor", melyben ,,nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben. Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik. Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk. 1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben... Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyarországon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikerek és tervek a Csíki Székely Múzeumnál
Új külalakot kap a csíkszeredai intézmény
Gyarmati Zsolt igazgatása alatt a Csíki Székely Múzeum (http://www.csszm.ro) tevékenysége túllépte a város határait: az elmúlt években olyan kiállítások és események zajlottak az intézmény falai között, amelyekkel a múzeum a romániai és a nemzetközi kulturális körforgásnak is részévé vált, mondta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter azon a hétvégi sajtóértekezleten, amelyen a Mikó-vár helyreállításával kapcsolatos tervekről is beszámolt. A restaurálási munkálatok révén új külalakot kap az elkövetkező két évben a csíkszeredai intézmény. A felújításról, valamint a múzeum sikereiről és további terveikről kérdeztük Gyarmati Zsoltot.
Az Országos Örökségvédelmi Hivatal tavaly írt ki versenytárgyalást Csíkszereda nevezetes műemlékének, a Csíki Székely Múzeumnak is otthont adó Mikó-várnak a restaurálására: a munkálatok kivitelezésének jogát a Tectum Company Kft. nyerte el, a szerződést 2010. decemberében írták alá (ennek teljes értéke 7 192 000 lej áfával).
Mivel tavaly év végén már nem lehetett dolgozni, úgy tervezték, amint az idő is megengedi, elkezdődik a kivitelezés. Kelemen Hunor mostani bejelentése szerint a kulturális tárca idén 2 millió lejt utal ki a Mikó-vár restaurálására. A kivitelezési munkálatok közel 3000 négyzetméter felületre vonatkoznak: az elkövetkező 24 hónapban széleskörű helyreállítást végeznek a várban (szerkezet-megerősítés, tetőszerkezet-javítás, cserepezés, külső és belső vakolatjavítások, festés és meszelés, nyílászárók javítása és cseréje, padlózat javítása és cseréje, a fűtésrendszer és a villamoshálózat felújítása, vízelvezetés, az udvar kövezése, területrendezési munkálatok). – Ez az összeg egyelőre a 2011-es esztendő első félévére vonatkozik. Amennyiben a munkálatok megfelelő ütemben zajlanak, akkor már idén sikerül megvalósítani a restaurálás felét. Igyekszünk szakaszosítani a munkálatokat, hogy ezalatt ne kelljen bezárni a múzeumot – mondta lapunknak Gyarmati.
Tízezrek a nagyszabású tárlatokon
– A 2007-es Munkácsy-tárlat vezeti a Csíki Székely Múzeumban az elmúlt években szervezett kiállítások népszerűségi sorrendjét, aligha lehetne túlszárnyalni az akkori 62 ezres látogatószámot – magyarázta lapunknak Gyarmati Zsolt. Hozzátette: a tatárjárás korát bemutató Gyermekemet az országért! című vándorkiállítás 36 ezer látogatót vonzott 2009-ben, körülbelül ennyien voltak kíváncsiak a tárlatra a Kárpát-medence nyolc másik városában együttvéve. A 2009 októberében megnyitott Egyiptom művészete a fáraók korában című tárlatot 33 ezer személy tekintette meg, a 19. századi magyar festészet remekeit bemutató Barabás, Munkácsy, Szinyei és kortársaik című kiállításra pedig tavaly 20 ezren látogattak el. – Az elmúlt öt évben mintegy 200 ezer személy fordult meg a Csíki Székely Múzeumban, és ez a szám csak a nagyobb kiállításokra vonatkozik. Ha figyelembe vesszük, hogy Csíkszereda összlakossága 42 ezer fő, ez jelentős sikerként könyvelhető el – értékelte a múzeumigazgató. Tőle tudjuk ugyanakkor, hogy 2010-ben mintegy 50–80 ezer látogatója volt az intézménynek. Ezek azok az események, amelyek nem jöhettek volna létre partnereik – budapesti Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria stb. – nélkül.
Az állandó tárlatok mellett jelenleg két időszakos kiállítás tekinthető meg: február 25-ig látogatható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és a Fazakas és Kimmel gyűjtemény közös kávétörténeti kiállítása, A fekete leves, és február 6-ig tart nyitva a budapesti Forrás Galéria és a Csíki Székely Múzeum együttműködésének eredményeként megszervezett Boldogasszony című tárlat. – Hétvégenként hosszabbított nyitvatartással és kávéházzal várjuk az érdeklődőket a Csíki Székely Múzeumba. S bár ilyenkor télen, amikor Csíkban mínusz 8 fokot mutat a hőmérő higanyszála, s húsz centis hó van, az emberek nem szívesen mozdulnak ki otthonaikból, továbbra is azt tapasztaljuk: tetszik az embereknek, amiket szervezünk, szívesen jönnek hozzánk. Egy hónap alatt több mint ezren tekintették meg ezeket a tárlatokat – tette hozzá Gyarmati.
Múmiák és hoki a tervek között
Bőven vannak terveik az elkövetkező időszakra vonatkozóan a Csíki Székely Múzeum munkatársainak: Rejtélyek, sorsok, múmiák címmel májusban nyitják meg a Magyar Természettudományi Múzeum anyagából szervezett időszakos tárlatot. Ennek látogatói a 18. századi múmiákat ismerhetik meg közelebbről, ősszel pedig egy régóta dédelgetett álmukat valósítják meg az intézménynél dolgozók: Mikó-vár-történeti kiállítást nyitnak meg ekkor. – Az elmúlt években a várban és a vár előtti téren is jelentős feltárásokat végeztek a múzeum régészei, ezeket a munkálatokat mutatjuk meg filmvetítésekkel fűszerezve, s az emberek majd a leletek fölött haladhatnak el, szóval a feltárt darabokat is kiállítjuk – mondta Gyarmati. A csíksomlyói ferences nyomdát, a hagyományos népi mesterségeket, a megmentett szakrális kincseket bemutató és a zsögödi Nagy Imre munkáit felvonultató kiállítás mellett ez lesz az ötödik állandó kiállítása a Csíki Székely Múzeumnak.
Szintén Gyarmati Zsolttól tudjuk, hogy amennyiben a munkálatok ideje alatt a megyei könyvtár részlege elköltözik az épület déli szárnyából, annak helyére is érdekes kiállítást szerveznek. S ha már Csíkszeredát a hoki városaként is emlegetjük, egy jégkorong-történeti kiállítás megszervezése is a tervek között szerepel. – Ha az ember energiát és időt nem sajnálva munkálkodik, jelentős sikereket érhet el. Nagyon örülök annak, hogy az állami mellett a magánszféra is támogat bennünket. Évről évre abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy lehetőségünk nyílik műtárgyakat vásárolni. Ilyen értelemben is sikeresen zárult a 2010-es esztendő: Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzata küldetésének tekinti a helyi kultúra és művészet támogatását, a tőlük kapott gyorskölcsönből vásároltunk festményeket 18 ezer euró értékben a kolozsvári Quadro Galériától – tette hozzá a múzeumigazgató. Kifejtette: három nagy székely festőt tartunk nyilván: Márton Ferencet, Nagy Istvánt és Nagy Imrét, mindhármuktól jelentős anyag van a múzeum birtokában. A gyűjtemény ezúttal Nagy Istvánnak a 16 ezer euróért megvásárolt Pásztorok és Nagy István 2 ezer eurós Táj fákkal című képével bővült.
Pozitívan értékelte a csíkszeredai városvezetés és a múzeum, valamint a közintézmények és a magánszféra közötti együttműködést Székely Sebestyén György, a Quadro igazgatója. Úgy véli, szép lassan Kolozsváron is megvalósul egy ehhez hasonló hálózat, amelynek jó példája a galéria és a Művészeti Múzeum közös, a tavalyi Múzeumok éjszakája kapcsán szervezett rendezvénye. – A csíkszeredai múzeum vezetősége a képek aukciós árának jutalékából alkudott, ezáltal a magángyűjtők figyelmét is ráirányíthatjuk ennek jelentőségére – tette hozzá Székely Sebestyén
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Búcsú az iskolától
Csíkban pénteken kezdődnek el a ballagási ünnepségek – a térség középiskoláiból és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről több százan ballagnak el a hétvégén, illetve az azt követő héten.
A csíki kicsengetési ünnepségek sorát a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium kezdi el, az iskola végzősei június 4-én, pénteken ballagnak. A rendezvény 10.30 órakor kezdődik a végzősök ballagásával, a kicsengetési ünnepség pedig a tanintézmény sportpályáján 11 órától lesz.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium végzősei egy nappal később, június 5-én vesznek búcsút iskolájuktól. A gimnázium kápolna-dísztermében 9 órától hálaadó szentmisét tartanak, majd 11 órakor folytatódik a ballagási ünnepség az iskola sportpályáján.
Június 4-én és 5-én zajlik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai campusa végzős hallgatóinak a ballagása is. Június 4-én 14.30-kor kezdődik a hagyományosan a ballagás részét képező ökumenikus istentisztelet a csíksomlyói kegytemplomban, amelyre a végzős hallgatók népviseletben, gyalog vonulnak fel. Június 5-én az egyetem előterében reggel 8 órakor plakátot írnak a ballagók, majd részt vesznek az utolsó előadáson. 10.45-kor átvonulnak a Szakszervezetek Művelődési Házába, ahol 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség.
Június 6-án a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium végzős diákjai ballagnak. Reggel 9 órakor kezdődik a hagyományos lovas felvonulás, 11 órától szentmise lesz az iskola udvarán, majd 13 órakor veszi kezdetét a ballagási ünnepség.
Június 8-án két kicsengetés is lesz Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Iskola és a Kós Károly Építészeti Szakközépiskola diákjai búcsúznak e napon az iskolájuktól. A művészeti iskolában 10 órakor az iskola sportpályáján – rossz idő esetén a Szakszervezetek Művelődési Házában – kezdődik az ünnepség. A végzősök az iskola diákjainak sorfala között, zászló mögött, a kórus énekszavára vonulnak be, majd az ünnepi beszédek, a búcsú szavai, illetve a díjátadások következnek. A Kós Károly Szakközépiskolában 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség, a végzősöket az iskola udvarán a levonulás után beszédekkel, díjátadással búcsúztatják.
Június 9-én Csíkszeredában a Venczel József Faipari Iskolaközpontban illetve Csíkszentmártonban a Tivai Nagy Imre Középiskolában búcsúznak a végzősök. A Venczel József Iskolaközpontban 10 órakor kezdődik a ballagási ünnepség a végzősök felvonulásával, majd az iskola mögött folytatódik a beszédekkel, búcsúztatókkal, ünnepi műsorral. A Tivai Nagy Imre Középiskolában is 10 órakor kezdődik a kicsengetési ünnepség, amelyen a ballagók székelyruhában vesznek részt. Június 10-én három kicsengetési ünnepség is lesz Csíkban. A Kájoni János Kereskedelmi Iskolaközpontban 11 órakor kezdődik az ünnepség a végzősök levonulásával. Veress Emőke igazgató elmondta, ha a sztrájk miatt le tudják zárni addig a diákokat, akkor díjazás is lesz, ha nem, akkor ez elmarad, a ballagási ünnepséget azonban mindenképpen megtartják. Aznap 10.30-kor kezdődik a kicsengetési ünnepség a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában is. Az osztályfőnöki órák után a diákok levonulnak az udvarra, ahol a köszöntő és búcsúztató beszédek, a díjazások következnek.
Június 10-én ballagnak a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai is. A 11 órakor kezdődő ballagási ünnepséget jó idő esetén a tanintézmény udvarán tartják meg. A csíkszeredai városháza idén is megajándékozza a végzősöket. A Sapientia ballagói, továbbá minden, Csíkszeredában magyarul érettségiző végzős Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét kapja ajándékba a csíkszeredai önkormányzattól.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

A forradalmár utóélete
A véletlen műve, hogy Tőkés László pártjának bejegyzéséről épp június 16-án, Nagy Imre és forradalmár társai újratemetésének napján tárgyalt/döntött a román bíróság. A tavalyi magyarországi kormányváltás óta nem fért kétség ahhoz, hogy lesz újabb erdélyi magyar párt, ami egy év elteltével meg is valósult.
Mindenki csak Tőkés-pártként emlegeti az Erdélyi Magyar Néppártot, mivel úgy tűnik, hogy neki és őérette született. Lehetne a Fidesz erdélyi tagozatának is nevezni, vagy Orbán Viktor erdélyi pártjának, de ez nem lenne elég, ahhoz, hogy gyökeret tudjon ereszteni az erdélyi politikai életben. Kell hozzá Tőkés neve, Tőkés arca, és nem utolsó sorban az ő politikai antitalentuma. Az egykori forradalmár megtépázott hírneve, megcsorbult feddhetetlensége dacára is Orbánék egyetlen esélye erdélyi térhódításuk biztosítására és az RMDSZ “megbüntetésére”. Kockázatos, de mindenképpen esély. Nézőpont kérdése megválaszolni a címben feltett kérdést, hogy sikeres lehet ez a párt. Attól függ, kinek mit jelent a siker. Arra elég lehet, hogy kiszorítsa a román parlamentből az RMDSZ-t, ahhoz viszont túl kevés, hogy átvegye helyét. Ha csak a bosszú a cél, tökéletes eszköz lehet - a párt is és Tőkés is.
Új párt régi arcokkal
Orbánék a 2002-es bukásuk óta próbálkoztak már kihelyezett erdélyi tagozattal az RMDSZ ellenében, de Orbán személyes kampányrészvétele sem volt elegendő a polgárinak nevezett belső ellenzék győzelméhez. Az elmúlt nyolc évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy Tőkés személye nélkül nem lehet RMDSZ ellenzéket építeni Erdélyben. Orbán Viktor és Kövér László helyi potentátjai, Szász Jenő és párttársai, rendre alulmaradtak Markóval, az RMDSZ-el szemben, egyedül Tőkésnek, egyéni jelöltként sikerült felvennie a versenyt a 2007-es EP-választás során. Nem volt teljes a győzelem, mert az RMDSZ így is bejutott a brüsszeli parlamentbe, ám a Tőkés egyéni képviselői mandátuma is összejött. Három RMDSZ képviselő helyett ugyan csak kettő jutott be, de a romániai magyarság végül is három személyt delegálhatott az európai törvényhozásba. Késélen táncolt a helyzet, a szerencsés végkifejlethez kellett a rendkívül alacsony román részvétel, ellenkező esetben brüsszeli képviselet nélkül maradt volna a legnagyobb lélekszámú kisebbségi magyar közösség. Egy év múlva, 2008-ban a román helyhatósági választásokon a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt (MPP) Tőkés és Orbán személyes kampánytámogatása dacára, ismételten csúfosan alulmaradt az RMDSZ-szel szemben. Talán az volt ez volt az a pillanat, amely mind Orbán, mind az RMDSZ számára egyértelművé tette a helyzetet. Markóék kiegyeztek Tőkéssel a 2009-es EP-választásra, odaadták neki a listavezető helyet, mert talán felmérték, hogy mégha kényelmetlen, kezelhetetlen útitársról is van szó, biztonságosabb őt újra a szövetségen belül tudni, mint egy esetlegesen egységesülő ellenzék élén, tényleges vezetőként viszontlátni. Tőkés számára pedig ez volt az egyetlen megoldás a politikai túlélésre: újabb püspöki mandátumért nem indulhatott, a polgári ellenzék megosztottsága és erőtlensége folytán nem tudott politikai jövőt biztosítani. Ő általában nem szokott számolni tettei-kijelentései politikai következményeivel, talán meg is kockáztatta volna az újbóli egyéni megmérettetést, még akkor is, ha ez a brüsszeli képviselet elvesztését eredményezheti. Esetében valószínűleg nem az, vagy nem csak az döntött az RMDSZ lista mellett, hogy nem bízott saját erejében, hanem inkább az a megaláztatás, amely 2007-ben Brüsszelben érte egyéni képviselőként. A temesvári forradalom hősének azzal kellett szembesülnie, hogy a Néppárt elutasította felvételi kérelmét, s többszöri nekifutással, a Fidesz és az ősellenség RMDSZ támogatásával sem sikerült elérnie, hogy a néppárti frakció tagja lehessen. Egyedül annak a Cohn Benditnek a zöld-radikális frakciója fogadta be, aki ellen a médiatörvény és Orbán kritikája miatt az idén már közleményben tiltakozott az egykori pártfogolt. A zöld-radikális püspök szerepét nem vállalhatta újra, akkor már inkább az örökösen lekommunistázott, lenemzetárulózott RMDSZ biztos listáján mentette át magát. Orbán is ekkor, 2008-ban, ismerhette fel, hogy sem saját személye, sem Tőkés kívülálló, pártok fölött lebegő személyként nyújtott támogatása nem elég ahhoz, hogy kiüsse az RMDSZ-t a nyeregből. Tőkést csak úgy lehet felhasználni, ha számára biztosítja a megkérdőjelezhetetlen első számú vezető szerepét, kizárólag rá épít. Ezután Orbán látványosan kivonult Szász és a polgári párt mögül, s fokozatosan Tőkés emberei is kiszálltak a pártból. Kövér László támogatottjai kegyvesztettek lettek Orbánnál, úgy tűnt, hogy a Fidesz Erdély politikájában kezd a kompromisszumra hajlamosabb, racionálisabb, ún. Németh Zsolt-vonal felülkerekedni. Erre engedett következtetni a Tőkés-RMDSZ kiegyezés a 2009-es EP választásokon, ám ezt cáfolták meg a tavalyi budapesti kormányváltás óta eltelt hónapok történései. Tőkés RMDSZ listavezetőként az RMDSZ leghangosabb és legvehemensebb bírálója lett, s a régi, RMDSZ-ből kiszorult, az MPP létrehozásánál is bábáskodó politikusokkal, a magyar kormány anyagi-erkölcsi-politikai támogatásával megszületett az új párt. Neve már van, Erdélyi Magyar Néppárt, elnöke viszont még nincs, ami azt jelzi, hogy valami nincs rendben a gépezetben, Budapest stratégiájában valami nem működik olajozottan. Orbánék egyértelműen Tőkésre építették ezt a pártot, de nem tudták elérni, hogy ő fel is vállalja annak elnökségét. Az előtérbe tolt arcok, a pártépítés nem egyszerű feladatát elvégző két politikus - Toró T. Tibor volt RMDSZ-es képviselő és Gergely Balázs, Tőkés unokaöccse, az MPP volt kolozsvári elnöke - nem elegendő ahhoz, hogy a püspök konkrét, tisztségben is nevesíthető részvétele nélkül sokkal többet tudjon nyújtani, mint egy kissé felturbózott MPP.
Tőkés pedig úgy tűnik, kivár az RMDSZ brüsszeli listavezetői biztonságában. Egyetlen dolgot vállalt, nevezetesen azt, hogy egyre harsányabban támadja az RMDSZ-t, és egyre szolgaibb módon védelmezi, dicsőíti Orbánt. Ha nem sikerül Tőkéssel felvállaltatni a pártvezetést, Budapest taktikája csődöt mondhat. A püspök nyilvánvalóan arra játszik, hogy kitölti brüsszeli mandátumát, és ha majd a jövő nyáron esedékes helyhatósági választásokon sikeres lesz pártja, akkor már trónkövetelőként ő tárgyalhat az RMDSZ-el az őszi parlamenti választási együttműködés feltételeiről. De az ő személyes implikálódása nélkül akár el is úszhat a helyhatósági választás, az RMDSZ ugyanis sokkal jobban beágyazódott a helyi közösségekben. Bár Tőkésnek már sokszor, sok mindent elnézett a közösség, az azért mégis visszatetszést, sőt visszautasítást válthat ki, ha névlegesen mások vezetik pártját, ő pedig továbbra is brüsszeli RMDSZ politikusként kampányol az ellen a szervezet ellen, amelyet Európa felé képvisel, nem kis fizetésért. A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon megoldás nincs ebben az esetben. Tőkésnek rövidesen választania kell a kecske és a káposzta között, mint ahogy azt is aránylag el kell döntenie, hogy marad az erdélyi autonómia eszme “élharcosa”, vagy Orbán Viktor és a Fidesz erdélyi helytartója. Mert, hogy a kettő együtt nem megy, az kétségtelen. Ha az új párt nem fogalmazza meg saját, a Fideszétől jól elkülöníthető, az erdélyi valósággal legalább köszönő viszonyban lévő politikai álláspontját, esélye sincs a fennmaradásra, akkor sem, ha Orbán személyesen vállalja el a pártelnökséget. Erdélyben nemcsak az RMDSZ, hanem a transzilvanizmus is erős. A kettős állampolgárság biztosítása fölötti öröm sem lesz képes sokáig elfedni, hogy a Fidesszel szembeni politikai kiszolgáltatottság és alárendeltség logikailag ütközik az erdélyi magyar önrendelkezés-autonómia eszméjével, a transzilvanizmus lényegével. Fülkeforradalmárrá lett a temesvári forradalom hőse A forradalmár Tőkés László, a püspök-politikus sikere, népszerűsége, de maga a személyisége is talány. Egyelőre nem ártott meg neki sem nyilvánvaló politikai hozzánemértése, kompromisszumképtelensége, sem egyházi emberhez nem méltó állandó politikai bosszúvágya, sőt, még botrányos magánélete, nőügyei, válása sem törte össze “erkölcsi mérce” imidzsét. Tavalyi válása idején nyilvánosságra került nőügyei kapcsán az egyik erdélyi magyar portál összeállítást készített, amelyben politológusoktól érdeklődött arról, milyen hatással lehet mindez Tőkés politikai karrierjére, mennyire hitelteleníti azt az alapállását, miszerint ő “erkölcsi” alapon ostorozza az RMDSZ-t. Az azóta néppárttá vált nemzeti tanács mozgalom egyik legfontosabb ideológusa akkor úgy nyilatkozott, hogy el kell különíteni a magánerkölcsöt a politikai erkölcstől. Tőkés nyilvánvalóan a politikai erkölcs szószólója. Bár akkor nevetségesnek tűnt ez a meghatározás, úgy tűnik bevált. Igaz, hogy Európában minél keletebbre megyünk, annál kevésbé számít rossz pontnak némi félrelépés egy férfi politikus részéről, de az ő esetében az is bebizonyosodott, hogy még a püspökök számára is bocsánatos bűn lehet. Politikailag nagyon hosszú ideig kiszámíthatóan következetes volt. Adott helyzetben előre lehetett vetíteni az ő várható reakcióját, szinte már szavait is meg lehetett jósolni. Ebben a bizonyosságban-kiszámíthatóságban hozott kiszámíthatatlan változást a tavalyi magyar kormányváltás, s Orbán Viktor miniszterelnöksége. Tőkés, aki mindeddig sohasem viselte el, hogy bármi vagy bárki beárnyékolja, megkérdőjelezze az ő első számú vezetői szerepét, az elmúlt hónapokban, rá egyáltalán nem jellemző módon, nyíltan felvállalta a másodhegedűs szerepét, most már következetesen Orbán első és leghűségesebb fegyverhordozójaként jelenik meg. Ez a váltás több más, mondhatni személyiségbeli változást is eredményezett a volt püspöknél. Tőkés László a forradalmár, aki húsz éven át a demokrácia, a jogállamiság, a sajtó-és szólásszabadság szószólójaként viselkedett, aki 1989-ben Temesváron ezek megvalósulásáért (is) kockáztatta önmaga és családja biztonságát, a Ceausescu-rendszer nyelvezetét, stílusát és szellemiségét idéző közleményekben, látszólag önként áll ki Orbán Viktor védelmében mindannyiszor, amikor kritika éri a kormányfő fülkeforradalom utáni intézkedéseit. Megvédte már a magyar médiatörvényt, Orbánt is Cohn Bendittel és mindenkivel szemben, aki rossz szót szólt a nemzet miniszterelnöke ellen. Közleményei Orbánnal kezdődnek és Orbánnal végződnek, vagy legalábbis utalnak Orbán valamely megnyilvánulására, kijelentésére, pozitívan méltatják már nem csupán a nemzet újraegyesítésére tett erőfeszítéseit, hanem időnként belpolitikai döntéseit is. Annak, aki élt az elmúlt rendszerben, és főképp a Ceausescu-diktatúrában, akaratlanul is a korabeli közlemények, nyilatkozatok jutnak eszébe. Azok, amelyek mindig Ceausescu elvtárs hasznos útmutatásaival voltak tele és folyton-folyvást az ő nagyságát bizonygatták. A forradalmár püspök-politikus ma már teljesen kritikátlanul viszonyul olyan magyarországi, Orbán-Fidesz intézkedésekhez, amelyek a tekintélyelvűség, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság korlátozása, a jogbiztonság felszámolása irányába mutatnak. Gyakorlatilag nyilvánosan elkötelezte magát egy olyan eszmerendszer mellett, amely ellen oly sikeresen harcolt 1989-ben, aminek köszönhetően máig jelen van egy olyan porondon, - a politikai erőtérben - amelynek bár az alapszabályait sem volt hajlandó elsajátítani. Sikeres lehet a párt, van-e politikai jövője Tőkésnek? A válasz röviden: nem. Orbán óriásit tévedett, amikor bedarálta Tőkést, megfosztotta jellegzetes, ellentmondásos személyiségétől. Temesvár hősét sikerült a magyar belpolitika részévé tennie, besorolnia hűséges fegyverhordozói közé. Tőkés egy lett a sokból, olyannyira, hogy az erdélyi választók szemében is rövidesen megszűnhet erdélyi politikusnak lenni. Orbánnak sikerült az, ami sem a Securitaténak, sem az RMDSZ-nek, sem az egyháznak, sem a magánéletéről szóló pletykáknak nem sikerült: azzal, hogy kiiktatta Tőkés különvéleményét, fülkeforradalmárt csinált a forradalmárból, gyakorlatilag megpecsételte politikai jövőjét is. Ez a Tőkés addig létezik, míg Orbán Viktor életben tudja, vagy akarja tartani őt, erdélyi pártja pedig addig él, amíg választói erdélyinek tudják tekinteni őt. Orbán az RMDSZ-t akarja legyőzni, s ezért akár Tőkés Lászlót is feláldozza.
Gál Mária
Népszava

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Terroruralom két moszkvai emigráció közt
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Gyarmati György, a Pécsi Tudományegyetem habilitált professzora tartott előadást Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről az Ady líceum dísztermében.
Az egybegyűlteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén Gyarmati György professzor behatárolta a 20. századi magyar történelem azon szűk évtizedét, melyet a Rákosi-korszak jelzővel illetünk. Arra hívta fel a figyelmet: az elmúlt évszázadban kilenc rendszerváltozás is volt Magyarországon (az Osztrák- Magyar Monarhia összeomlása, az őszi rózsás forradalom és Kun Béla, a Horthy-korszak, Szálasi, polgári parlamentális demokrácia, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak, 1989) és a történelmi inga többnyire mindig a szélső pontig lendült. Ezen folyamatok tulajdonképpen kevesebb mint kilenc évtized alatt lezajlottak, így a hosszabb életútú személyek simán átélhették ezeket, és előfordulhatott, hogy egyszer elismerték, máskor pedig meghurcolták őket (például Király Béla, Kosáry Domokos, Jakó Zsigmond vagy Fejtő Ferenc).
A történész három alkorszakra osztotta a Rákosi-időszakot: demokratizálás, illetve presztálinizálás (1945-1947), sztálinizálás (1948-1952) és desztálinizálás, illetve resztálinizálás (1953-1956). Megitélésében a korszak azért tehető a 1945-1956 közötti évekre, mert Rákosi Mátyás 1945. január 30-án szállt le a debreceni pályaudvaron a magyar fegyverszüneti egyezményt aláíró delegáció vonatjáról és 1956. június 26-án ment/küldték/menekült a szovjet fővárosba, ahonnan többé már nem tért vissza, vagyis úgy is lehet mondani, hogy két moszkvai emigrációja közt valósította meg a terroruralmat Magyarországon. 1945-1947 között megvoltak a polgári parlamentális demokrácia színpadi kellékei (földosztás, az általános és egyenlő, a nőkre is kiterjedő választójog megadása, tandíjmentesség)- melynek köszönhetően „bezzeg-országnak” számított Kelet-Közép Európában-, a háttérben azonban eközben már zajlott a presztálinizálás, a masszív és eredményes szovjetizálás.
Rendeleti kormányzás 
Az 1945 novemberében lebonyolított választások eredményeképpen sajátos helyzet alakult ki a parlamentben: 97,3 százalékos többséggel bírt az MKP-SZDP-NPP-FKgP alkotta kormánykoalíció (a jaltai nagyhatalmi megállapodás előírta, hogy a fasiszta uralom alól felszabadított országokban demokratikus parlamenti választásokat kell tartani és kormánykoalíciók kell alakuljanak), tehát nem létezett ellenzék és klasszikus értelemben vett jobboldal. A kommunisták, a szocdemek és a párton kivüliek csak 1946 márciusában tömörültek baloldali blokkba. Ugyanakkor politikai asszimetria alakult ki, vagyis az 57 százalékkal rendelkező kisgazdáknak hiába volt többségük a törvényhozásban, ez a végrehajtó hatalomban elolvadt. A háborúban szétvert ország újjáépítésére hivatkozva bevezették a rendeleti kormányzást és a pártközi értekezletek fórumát. A Szovjetunió ugyan nem terrorizálta Magyarországot, de a háborús jóvátétellel zsarolva tudta a kommunista ambíciókat érvényesíteni. Magyar-szovjet vegyesvállalatok jöttek létre, biztosítandó a jóvátételi termeltetést. Gyarmati György szerint az újjáépítési boomról tudósító korabeli híradók nem voltak propaganda filmek, hiszen a jóvátétel inspirálólag hatott, és az emberek úgy gondolták, hogy jobb lesz nekik, ha megfeszítik magukat. Ez a munka ugyan eredményes volt, de mint tudjuk, nem hasznosult, ezért csupán féloldalas sikerről beszélhetünk.
Ötéves tervek
Az első ötéves terv csak évi 10 százalékos, mai szóval élve GDP-növekedést írt elő, de Sztálin kitalálta, hogy a termelés nem csupán a védekezési pozíciót kell biztosítsa, hanem a hadra foghatóságot is. 1951-ben már arról beszéltek, hogy a magyar gazdasági fejlődés határa a csillagos ég kell legyen, a könnyűiparban évi 27 százalékos, a nehéziparban pedig 30-35 százalékos növekedést irányoztak elő. Noha valójában „holtberuházásokkal” a piacon nem hasznosítható „holttermékeket” állítottak elő, Magyarország az ötvenes évek elején évi két hadigazdaságnyi termelést produkált. Közben rendszerátalakítási (transzformációs) veszteség is sújtotta, a célokhoz rendelt eszközök pedig kontraproduktív voltak, vagyis munkás és paraszt eredetű, de szakmailag képzetlen emberek kerültek poziciókba. A történész szerint mindezeknek betudhatóan 1953-ra az ország csődközeli helyzetbe került.
Reformtörekvések
1953 nyarán ugyan az egyedül induló Népfront 98,2 százalékos többséget szerzett, de a katasztrófális helyzet és az ötéves terv célkitüzéseinek nem teljesítése miatt Rákosinak magyarázkodnia kellett. Moszkva ugyan meghagyta pártvezetőnek, de a kormány élére Nagy Imrét nevezte ki. 1955-ben megszüntették a vegyesvállalatokat, és a Szovjetunió arra akarta kényszeríteni Magyarországot, hogy vásárolja vissza egykori saját vagyonát. Rákosi ismét megerősödött és Nagy Imrének mennie kellett. Gyarmati György szerint először a párttagság, majd a fiatalok és az értelmiség lázadt fel Rákosi ellen, tehát egy reformtörekvéssel induló politikai krizis vezetett el oda, hogy 1956 októberében Gerő Ernő kérte a szovjet csapatok beavatkozását, a forradalom és a szabadságharc pedig véget vetett a Rákosi-korszaknak.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Helytörténeti múzeum nyílt Csíkszentmártonban
Értékes helytörténeti múzeummal gazdagodott Csíkszentmárton: az egykori Kászon-Alcsík járásbíróság fogdájának felújított épületében, a Baka János Könyvtárközpontban a látogatók pannókon ismerkedhetnek a településhez kötődő jeles személyiségekkel, háborús képeslapok gyűjteményét, vagy az utolsó magyar király Úz-völgyi látogatását dokumentáló fotósorozatot láthatnak. A helytörténeti értékek megmentése, dokumentálása és a közösségnek, ezen belül a diákoknak való bemutatása volt a célja Pál Zoltán és Péter Laura tanárnak, amikor benyújtották pályázatukat a Bethlen Gábor Alap jogelődjéhez, a Szülőföld Alaphoz.
A pedagógusok munkáját diákjaik segítették, akik családjaikban féltve őrzött régi dokumentumokat bocsátottak rendelkezésükre, valamint néhány falubeli, akik helyismeretükkel vagy tulajdonukban levő fényképekkel, tábori képeslapokkal, régi iratokkal gazdagították a gyűjteményt.
A múzeum látogatói négy nagy tablón ismerkedhetnek meg többek között a nagy műveltségű, 1928-ban elhunyt Baka János kántortanító életével és munkásságával, akit pápai aranykereszttel tüntettek ki, és akinek elfeledett sírkövére idén vésték fel nevét. Szintén nagy pannók idézik a csíkszentmártoni születés báró Antalfi János (1644–1728) erdélyi püspök életét és munkásságát. Első és második világháborús fényképeken láthatjuk a csíki katonákat, háborús képeslapgyűjteményt csodálhatunk meg, amit az 1916-os orosz harctérről küldtek haza a katonák. De IV. Károly magyar király 1917-es Úz-völgyi látogatásáról, valamint a magyar hadsereg 1940- es bevonulásáról, az országzászló avatásáról is láthatunk fényképeket.
– Azokat az értékeket igyekeztünk összegyűjteni, amelyeket a helyi közösség termelt ki – mondja Pál Zoltán tanár.
A pályázati úton nyert összeg nemcsak a gyűjtemény méltó bemutatását szolgáló bútorzat és pannók elkészítésére biztosított alapot, hanem értékes történelmi könyvek és informatikai eszközök beszerzésére is.
A pénteken a Baka János Könyvtárközpontban megnyitott múzeum a Tivai Nagy Imre Gimnázium diákjainak is rendelkezésére áll történelemórák színhelyéül. Az értékes gyűjteményt a tervek szerint folyamatosan bővíteni fogják: máris többen jelezték, hogy készek a birtokukban levő történelmi értéket képviselő tárgyakat és dokumentumokat a múzeum rendelkezésére bocsátani.
A csíkszentmártoni múzeumavatót megelőzően a Tivai Nagy Imre Gimnázium diákjai irodalmi összeállítással emlékeztek az 1956-os forradalom eseményeire. A forradalom előzményeiről, hőseiről és következményeiről a Magyar Köztársaság Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa, Szarka Gábor konzul beszélt.
Takács Éva
Hargita Népe
Erdély.ma

Fiatal művészettörténészek fóruma
A gyulafehérvári székesegyház, a kolozsvári egykori Domonkos-rendi kolostor, a csíkszeredai Mikó-vár építéstörténetéről, az őraljaboldogfalvi falképeken megörökített női viseletekről, Kós Károly 1909-es művésztelep-programjáról, zsögödi Nagy Imre és id. Pieter Brueghel szülőföld iránti szeretetéről és még számos érdekfeszítő, erdélyi vonatkozású témáról értekeztek tegnap és ma a frissen diplomázott, mesterképzős, illetve doktorandus művészettörténészek a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Központban. A szakma fiatal képviselőinek tapasztalatcseréjére kétévente kerül sor, a konferenciát 2007-ben szervezte meg először a – Babes-Bolyai Tudományegyetem művészettörténész szakos magyar hallgatóinak háttérintézményeként működő – kolozsvári Entz Géza Alapítvány. 2009-ben a budapesti CentrArt Egyesület is csatlakozott a rendezvényhez, melynek második színhelye így az ELTE lett. Ekkor született meg az elhatározás, hogy az elkövetkező esztendőkben váltakozva szervezik meg Erdélyben és az anyaországban az ülésszakot. Idén a Maros Megyei Múzeum adott otthont a lassan hagyományossá váló eseménynek.
– A konferencia célja bemutatkozási lehetőséget adni, fórumot teremteni a fiatal művészettörténészeknek. Az ülésszakon mintegy negyven előadás hangzik el, a meghívottak a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, magyarországi felsőoktatási tanintézményekből – többek között a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, a Pécsi Tudományegyetemről, a Gödöllői Református Líceumból –, erdélyi és anyaországi kulturális intézményekből, múzeumokból érkeztek, ugyanakkor vannak közöttük művészettörténeti tanulmányaikat Rómában, Svédországban folytató fiatalok is. Új kutatási eredmények kerülnek itt bemutatásra, amelyek reményeink szerint a továbbiakban egy kiadványban is megőrződnek – összegezte az előadások szünetében a konferencia lényegét Orbán János művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Székelyföld 1000 pillanata
A Székely Nemzeti Múzeum, Székelyföld páratlanértékű történelmi, régészeti, néprajzi, természettudományi, képzőművészeti gyűjteményeinek létét, folyamatos gazdagodását az alapításától erre felé az önálló tudományos kutató és feltáró munka mellett az adományozóknak köszönheti. A múzeumalapítás szemöldökfájára is Csereyné Zathureczky Emília nagy értékű adományát vésték fel eleink. És hogy a múzeum képi világa felé nyissunk Csíkzsögödi Nagy Imre festőművész, amint e sorok írójának annak idején mondta, „a vérét” adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak, félszáznál is több festményt, grafikát, tusrajzot, amelyeken édesanyánkat, feleségünket, testvérhúgunkat, nagyanyánkat, a nagybetűs Nőt, az emberi nem folytonosságát, a jövőt kihordó asszonyt festette, és rajzolta meg. Nagy Imre példáját Bene József, Kós András és mások követték. A múzeum sajátos képi világának megteremtését tette lehetővé Gyárfás Jenő munkáinak begyűjtése és kiállítása is.
A Magyar Örökség-díjas Váradi Péter Pál 1008 nagyformátumú, 77 tablót betöltő fotógyűjteménye a Székely Nemzeti Múzeum létét megalapozó adományok sorába illeszkedik. A Veszprémben élő, erdélyi származású fotóművész a sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás anyagának összehozásával megteremtette Székelyföld monumentális Nyitott Képeskönyvét, amely Erdély történelmi tájegységének eddigi legteljesebb és legszínesebb képi bemutatása. 
Aki e Nyitott Képeskönyv lapjainak labirintusait a székely anyaszéktől, Udvarhelyszékből kiindulva székenként végigjárja, egy sajátos, öntörvényű világra csodálkozhat rá. Váradi Péter Pál a Székelyföld egészét varázsolja elénk, és ennek képi világán túl a székelység történetébe, őskorába és hőskorába kalauzolja a látogatót, miközben katartikus művészi élményt is nyújt. 
A fotóművész ezzel a kiállítással virtuálisan megteremti Székelyföld képi autonómiáját, amelynek jogi létrehozását e tájegység értékeitől idegen személyek és csoportosulások éppen napjainkban akadályozzák. Az, amit Székelyföld 1000 pillanata című kiállításon láthatunk az adományozó tizenkét évi Erdély-járásnak az eredménye, több tízezer fénykép „színe virágából” összeválogatott alkotás, olyan nyitott album, amelynek lapjai és oldalai Székelyföld testét-lelkét egyszerre képesek felmutatni. Az itt és most, mostantól az állandó kiállításon látható anyag tartalmazza annak az eddig kiadott, egyenként 260 – 360 színes fotóval illusztrált honismereti albumnak a javarészét is, amely Székelyfölddel és népével való azonosulás hiteles fotóművészeti lenyomata.
De nem csupán ennyi! Székelyföld Nyitott Képeskönyve más művészetek és tudományok: a történelem, a régészet, a néprajz, a természettudományok, a képzőművészet és az emberi lélek mélységei és magassága felé is nyit. Az Erdély egészének bemutatását megcélzó honismereti albumok megalkotásában Váradi Péter Pál felesége és alkotó társa a székelyföldi származású Lőwey Lilla, a fotóművész magyartanár, aki a képanyaghoz olyan irodalmi, költészeti, prózai, történelmi válogatást társított, amely a képek értelmezésében is eligazít, de ezen túl, a lélek rejtelmei felé kalauzol.
És hogy „házon belül”, azaz családon belül maradjunk, Soós Andrea előadóművész, Lőwey Lilla lánya versmondással, az előadó művészet eszközeivel hozta lelki közelségbe az állandó kiállítás képeit. A Székelyföld 1000 pillanata kiállítás egyben műszaki premier is. Váradi Péter Pál nagy ívű gesztusa mellé társul Asztalos László udvarhelyszéki ipari fizikus „adománya”, aki az elektronikus vezérlésű képeskönyv-lapozással lehetővé teszi, hogy az album egyetlen gombnyomással kinyitható és becsukható, s ezzel a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia termének sokfunkciós kihasználása továbbra is biztosított és alkalmas lesz a hagyományos rendezvények, konferenciák, előadóestek, könyvbemutatók szervezésére.
Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla munkássága Székelyföld bemutatásnak hagyományaihoz kapcsolódik, ezeknek a folytatása s egyben továbbvivője is. Munkásságuk az Orbán Balázs Székelyföld leírásához mérhető – honismereti albumaikban sűrűn hivatkoznak erre a forrásra -, újabb kori terepbejárásaikkal, a művészi fotózással és a bőséges irodalmi anyag albumokba válogatásával a művészi élmény mellé az oktatás és képzés lehetőségét és kínálják. Meglévő, és – főleg – nem létező, román nyelvből magyarra fordított tankönyveinket nem helyettesítik, hanem felülírják, s abban az esetben, ha a tanítók, tanárok és a szülők Székelyföld Nyitott Képeskönyvére felfigyelnek. Hiánypótlónak bizonyul ez a képes honismereti album azok számára is, akik Erdély évszázadok óta Székelyföldnek, Terra Siculorumnak nevezett földrajzi, lelki és szellemi tájegységével most vagy ezután ismerkednek. 
Az ismeretek hiányának oka lehet a mai nemzedék fiatalsága, de az előző időkben felnőtt generációkat sem kényeztették el, sem a magyarországi, sem a Romániában kiadott tankönyvek, s forráshiány következtében a szülők sem mindig egyengették fiaikat, lányaikat Transsylvania, s ezen belül Székelyország megismerésének szellemi portyáira.
És Magyarországon nem első ízben regnál olyan kormányzat, amely Erdélyt magyar nemzetmegtartó értékeivel együtt ellöki magától, a kettős állampolgárság megtagadásától az erdélyiek autonómiatörekvéseinek szomszédsági és nemzetközi képviselete helyett ezek ellen agitálva ágál. 
A Székelyföld 1000 pillanatának megtekintése a fotókhoz társított versidézetekkel is meditációra késztet. Politikai aktualitása mellett elvi, metaforikus üzenete is van annak a kiállított fotónak, amelyen egy egész nyáj széles, jégodoros és hófoltos hegyi vízen átívelő gyalogos lengőhídon fegyelmezetten egyes sorba szerveződve halad át a túlsó partra. A juhász szokatlan módon nem a nyáj élén halad, nem vezet, hanem ezután kullogva tapogatózik át a hídon. 
Láthatunk egy faluvégi krisztus-keresztet is, amelynek letörött a fél ága. A megfeszített Krisztus fél karja a vallás- és egyházakat rongáló törekvéseket képileg idézve mementóként lendül a magasba.
A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás meglepetéssel szolgálhat majd Székelyföld új „arcteremtői” számára is, akik a hagyományos, romantikusnak és avíttnak vélt Székelyföld-arculat helyett egy „modern” Székelyföld-kép megteremtésére pályáznak. 
A szándék két forrásból is ismerős. A Kárpátok hírhedt Géniusza is az avítt, a régi lerombolására törekedett. Sikerrel. Vannak aztán, akik az ősi magyar szimbólumok, a csörgősipkának nevezett Szent Korona, a nemzeti színek, a magyar címer heraldikai elemei ellen emeltek-emelnek még ma is szót. Legújabban a turulmadár-kórral keltenek pánikot, és ezzel riogatják a szimbólum-madarak röptéből a nemzetvédelem szükségességére figyelőket.
Váradi Péter Pál fotóin a székelyföldi turulmadaras emlékművek egész során őrködnek a bronzmadarak. Váradi Péter Pál Székelyföld újabb kori felfedezésének jó szemű és avatott mestere. Olyan ember, aki képes egyetlen felvétel megejtéséért ezer kilométerre kocsikázni, ugyanannak a jelenségnek az évszakonkénti és napszakonkénti változásait is nyomon követni. Ha pedig történelmi, régészeti bizonytalanságot vesz észre, akkor az igazi felfedezők izgalmával kutatómunkába kezdenek, hogy a történelmi hűségre és igazságra fényt derítsenek. Kiváló példa erre a Bodzamező fölötti Tatárhavas várromjainak és az 1848-as védősáncoknak a földrajzi behatárolása, vagy Székelyföld történelmi határainak kifürkészése és képi megjelenítése.
A Hargita hegység egyik hónaljában, a Bucsin tető felé kanyargó úton van egy, ezen a kiállításon is látható havas paplanba takarózó házikó, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, családjának, a gyerekeknek és az unokáknak a székelyföldi ihletésű otthona. A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítással a Székely Nemzeti Múzeumban is otthont teremtettek Székelyföld, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág minden rendű, nemű, és nyelvű lakosa számára.
Akik tudni akarják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk, tekintsék meg a nyitott képeskönyvet, lapozzanak bele a Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla honismereti albumaiba, és ezekben olyan honra lelnek, amelynek természeti és emberi értékeit kötelességünk megtartani, együtt tartani, lakhatóságát testi és lelki mivoltában is megőrizni, önállóságát, és a maga megejtően szép másságát védelmezni.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008/ című könyvéből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

IV. Kárpát-medencei Betlehemes találkozó - Hírek
December 14–18. között három országból hetvennél több magyar fiatal utazik Ukrajnába, a Kárpátaljára, hogy az ottaniakkal együtt részt vegyenek egy kárpát-medencei betlehemes találkozón.
A találkozó mottója Sík Sándort idézi: „Csak azt tudjuk szeretni, amit ismerünk!”
A Bekecs Beregszász – Kecskemét Baráti Társaság Egyesület 1999 óta építi a testvérvárosi kapcsolatokat Beregszásszal. A fiatalok cserelátogatása 2008-ban tematikus rendezvénnyé bővült. Az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról és Magyarországról származó diákok az adventi időszakban családoknál laktak, együtt jártak iskolába a velük egykorú gyermekekkel, közösen töltötték szabad idejüket, közben sok helyen bemutatták betlehemes műsorukat. 2010-ben Erdélyben, Csíkszeredán találkoztak.
A betlehem-járás a magyar népi színjátszás téli ünnepköri szent formája. Ez a fajta népi színjáték, mely a szimbólumok nyelvén és eszközeivel dolgozik, már kihalóban volt. Lelkes néprajzosok, amatőr színjátszók feltámasztották, így a betlehemes játék – amely etnikus, szakrális és a szó minden értelmében hagyományból építkező – e találkozó keretében is egyesítő erővel bírhat.
A rendezvény alkalmat teremt arra, hogy a közös ünneplés közben gyerekek és szülők ismerkedjenek, barátkozzanak egymással. Lehetőséget ad arra is, hogy az ünneplés mellett a részt-vevő fiatalok megismerjék a mindennapok valóságát. A diákok részt vesznek tanórákon, a kísérők bekapcsolódnak a tantestületek munkájába, komoly tapasztalatcsere zajlik. A szervezők reményei szerint egy több határon átívelő, komoly kapcsolati háló alakul ki a diákok, a tanárok, az egyesületek és azok tagjai között. Ez a háló még bővülhet is, hiszen a szabadkai Október 10. Általános Iskola több nevelője is csatlakozik idén érdeklődőként a csapathoz.
2011-ben ismét Magyarországon kívül, Beregszászon lesz a találkozás. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola, a kassai Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alap-iskola és a kecskeméti Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola diákjait a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban várják.
Az újra egyesülő Európában a civilek, a civil szervezetek irányításával a fiatalok szüntethetik meg az emberi kapcsolatokban az ismert történelmi okok miatt kialakult folytonossági hiányokat.
A 33 szentimrés diák és kísérő tanáraik kiutazását a HATÁRTALANUL! program keretében mintegy 800 ezer forinttal a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatja. A találkozót Kecskemét Város Önkormányzata, a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyei Katolikus Iskolák Alapítvány, a Lurkó Diáksegítő Alapítvány és több magánszemély segíti. A megvalósításban közreműködik a kecskeméti Bekecs Egyesület, a beregszászi Cserkészliliom Alapítvány, a kassai Árvácska Tehetséggondozó Társulás és a csíkszeredai „Csobod Öröksége” Egyesület.

Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Lebuktak a csíkszeredai szoborgyalázók
Meggyalázták Zsögödi Nagy Imre szobrát egy csíkszeredai román iskola fiataljai. Az eset ugyan tavaly történt, de a tetteseket akkor nem találták meg. A diákok most azért buktak le, mert a rongáláskor készült fotóikat feltöltötték az egyik közösségi portálra.
Az iskola igazgatója a Duna TV Híradójának elmondta: megengedhetetlen és tisztességtelen dolognak tartja a szoborgyalázást. Mint mondta: az iskolában arra tanítják a gyerekeket, hogy tartsák tiszteletben az értékeket.
Hargita megye főtanfelügyelője úgy fogalmazott: az elkövetőknek felelniük kell tetteikért. Ez a véleménye Csíkszereda alpolgármesterének is, aki szerint aggasztó, hogy ilyesmi történik a városban. Ez a felnövekvő generáció gyakorlatilag ma már nem az iskolában, nem a szülők körében nevelkedik, hanem a médián keresztül – nyilatkozta Antal Attila.
A román sajtó azonban hallgat a történetről. Két hónapja ugyanakkor hatalmas etnikai botrányként tálalta a 16 éves csíki hokisok verekedését.
hirado.hu/Duna Tv, Híradó
Erdély.ma

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

A gyergyószárhegyi alkotótábor 40 évének legjava Kolozsváron
A gyergyószárhegyi képzőművészeti alkotótáborban az elmúlt 40 évben született alkotásokat bemutató kiállítás nyílt kedden Magyarország kolozsvári főkonzulátusán, az eseményen a szintén Gyergyószárhegyen zajló írótalálkozó törzstagjai is felolvastak műveikből.
Szilágyi Mátyás főkonzul a Gyergyószárhegyi kisugárzás című rendezvényen elmondta, a képzőművészeti és irodalmi alkotótáborok az évek során nemzeti kinccsé váltak, amelyek összefűzik a magyar alkotóenergiát. Kassay Péter, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója hangsúlyozta, az intézmény, illetve a táborok elsődleges célja a lokális művészet helyének megkeresése globális szinten, ennek egyik fontos lépése a kincses városban szervezett kiállítás.
„Úgy gondolom, hogy a székelyföldi település az a hely, ahol egy megfelelően hosszú rúddal akár a világot is ki lehet mozdítani helyéről. Az intézmény és annak feladatköre fokozatosan bővült, jelenleg évente több képzőművészeti, népművészeti alkotótábort, írótalálkozót, kiállításokat és más kulturális rendezvényeket szervezünk Szárhegyen” – magyarázta Kassay Péter.
A képzőművészeti alkotótábor történetét Márton Árpád festőművész ismertette, aki elmondta: a rendezvény Nagy Imre ötletének köszönhetően született meg, az első táborok pedig Csíkzsögödön zajlottak.
„A második világháború miatt sajnos abbamaradt a szervezés, 1974-ben azonban Zöld Lajos újságíró, Gaál András festőművész és jómagam kezdeményezésére újraindult az egy hónapon át zajló tábor. Szerettük volna a nagybányai művésztelep szellemiségét, hagyományait folytatni, ehhez elsősorban a szárhegyi kastély és a kolostor rendbehozására volt szükség, amelyet szintén mi végeztünk” – fejtette ki a csíkszeredai művész. Mint mondta, a tábor időközben nemzetközivé nőtte ki magát, ahová a világ minden tájáról érkeznek alkotók, a kincses városban nyílt kiállítás pedig elsősorban kolozsvári művészek munkáit mutatja be.
Az irodalmi alkotótáborokat Egyed Péter író, egyetemi oktató, a szárhegyi írótalálkozók szakmai vezetője mutatta be. Mint hangsúlyozta, a település különös vonzással, varázzsal rendelkezik, elsősorban történelmének köszönhetően.
„A rendezvény 1980-ban Domokos Géza író-politikus, a Kriterion kiadó igazgatójának kezdeményezésére indult, a résztvevők eredetileg a román–magyar fordításokat középpontba állító szakmai műhelyt terveztek. Az első tábor politikai katasztrófa volt, így a második kísérletig tíz évet kellett várni, 1990-ben Gyergyószentmiklóson került sor a találkozóra. A harmadik tábort már a 2000-es évek elején szerveztük meg, ezt követően alakult meg egyébként az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az E-MIL” – idézte fel Egyed Péter. Mint mondta, a további táborokra 2006-ban, 2008-ban és 2010-ben került sor, ezek elsődleges érdeme pedig, hogy a résztvevőknek könyvkiadási, illetve – értékelési problémákkal kapcsolatban is szerveztek beszélgetéseket.
„Az intézményesülés irányába hat, hogy időközben sikerült egy díjat is létrehoznunk, amelyet Csiki Lászlóról neveztünk el – ezt először 2010-ben Karácsonyi Zsolt érdemelte ki –, ebben a Hargita megyei tanácsnak is nagy szerepe volt” – tette hozzá Egyed.
A rendezvényen egyébként Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő és Király Zoltán költő, a gyergyószárhegyi írótalálkozó törzstagjai olvastak fel műveikből. A kiállítás május 2-áig munkanapokon, előzetes egyeztetés alapján látogatható.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár János megdicsőülése
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)

Megint Pime
"2012. május 31-én 17 órakor a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Bp. V. Szalay u 10-14.) épülete előtt tiltakozunk a politikai antiszemitizmus megjelenése, az iskolás korú gyerekek megfertőzése ellen" - írja a Nagy Imre Társaság közleményében. És azt is, hogy "Wass Alberttel, Szabó Dezsővel és Nyirő Józseffel az antiszemitizmust tette kötelezővé a magyar iskolákban a kormány."
Aligha valószínű, hogy a kormányzat visszavonul egy ilyen tüntetés hatására, és átgondolja, mit cselekszik. Nekünk viszont ki kell dolgozni egy stratégiát: mit tanítunk szülői felelősséggel a saját gyerekeinknek ezekről a tananyagi emberekről a hatalom ellenében? Volt már ilyen a kádári időkben. Nekem Pime bácsikám mesélt a valóságról.
Várom, hogy mit lesz kötelező tanulniuk például Wass Albertről. Ha kiderül, írok pár mondatot arról, hogy szerintem mit kell tudni róla. Kicsi még a gyerekem ahhoz, hogy Ágoston Vilka könyvét a kezébe adjam. Persze megnézem, hogy tanulnak-e valamit a giccsről, és arra építem majd a mondanivalómat. Mert az tűrhetetlen, hogy egy giccsőrről a gyerekem ne tudja, mitől az. Szomorú, hogy a kormányzat arra kényszerít, hogy idő előtt beszélgessek vele arról a mágiáról, amelyik gyanútlan kiskölyköket fertőzhet politikai számításból. Az ilyen hatalomnak nem lehet jó vége.
Andrassew (Iván) Népszava

A nyilasokról
Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”
Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?
S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székelyudvarhelyen élt a Rajk család.
A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor – egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként – az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.
A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolyanok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.
Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Százkötetes Székely Könyvtár
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehetik az olvasók – mondta el Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az eddig megjelent kötetek: Mikes Kelemen Törökországi levelek, Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, Tamási Áron: Ábel a rengetegben és Bözödi György: Székely bánja. A következő öt kötet: Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád válogatott versei.
A Hargita Kiadó által a Hargita megyei tanács Hargita megyei tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába. A kiadók szándéka, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv "szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent Iván-éj Csíkszeredában
Színházi előadással, kiállításmegnyitóval és koncertekkel zajlott hétvégén Csíkszeredában a harmadik alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakája, amely hajnali két órakor ért véget, és mintegy 1780 látogatót regisztráltak a szervezők.
A házigazdák – más múzeumok hasonló rendezvényeitől eltérően – erre a napra, Szent Iván napjára szervezték a rendezvényt, a hosszú nyári nappalok miatt, ráadásul a hűvös klímájú Csíkban ez a hónap kedvez leginkább az ilyen eseményeknek.
Az olyan délutáni gyermekprogramok mellett, mint az arcfestés vagy könyvkötés, illetve a pólófestés, négy órától ingyenesen látogatható volt a Csíki Székely Múzeum legújabb állandó kiállítása, A Mikó Vár története.
Este hat órától a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ötéves erdélyi terepmunkájának fotóiból álló Erdély virágai című fotókiállítást a kiállító intézmény főigazgató-helyettese, dr. Bereczki Ibolya, valamint Vass Erika néprajzkutató – muzeológus és házigazdaként Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója nyitotta meg a múzeum Kossuth utcai galériájában.
Este nyolc órától a Nagy Imre Képtárban a Kolozsvári Állami Magyar Színház Visky András Megöltem az anyámat című művét láthatta a nagyérdemű Albert Csilla és Dimény Áron színművészek tolmácsolásában, akik egyben rendezői és előadói is a kamaraelőadásnak. Ugyanitt reggel kilenctől Zsögödi Nagy Imre életműkiállítása is megtekinthető volt, este hat órától pedig a csíkszeredai képzőművészeti élet kialakulásáról láthattak előadást az érdeklődők. Este a progresszív zenét játszó Inocsényka együttes lépett fel, majd utána a magyarországi alternatív újhullám-zene legendás alakját, Müller Péter Sziámit hallhatta-láthatta a közönség, aki Takáts Eszter zenekarával közösen létrehozott Catsandoxszal lépett fel a múzeum belső udvarán, ahol ideiglenesen sörsátrak alatt olthatta szomját a közönség.
A rendezvényt éjszakai filmvetítés zárta: a Trčs Courts Filmfesztivál anyagából készült válogatást vetítették le. A fesztivál egyébként több várossal párhuzamosan, igen nagy sikerrel még májusban lezajlott Csíkszeredában is.
Horváth Szekeres István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Péntektől Csűrszínházi Napok
Jubileumi névadó ünnepség
A 10. alkalommal szervezi meg az idén a Mikházi Csűrszínházi Egyesület a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Maros megyei tanács, a nyárádremetei önkormányzat, a Maros Művészegyüttes, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Népi Alkotások Háza, a Yorick Stúdió, a Bekecs néptáncegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Maros Megyei Múzeum a Csűrszínházi Napokat, amely az idén is különleges programmal várja mindazokat, akik a foci- Európa-bajnokságból – a döntő előtt – részt vennének a művelődési eseményeken.
Mint ismeretes, az idén majdnem minden hétvégén kínált valamilyen produkciót a Csűrszínház. Eddig színházi előadás, táncszínház, bábelőadás, folklórműsor és kórushangverseny gazdagította a jubileumi évadot, amely kétségtelenül a június 29-e és július 1- je közötti Csűrszínházi Napokban csúcsosodik.
A rendezvénysorozat pénteken 17 órakor kezdődik. Tavaly a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnak, személyesen a nagynevű néprajzkutatónak köszönhetően sikerült berendezni a kántori lakást a mezőségi használati eszközökkel, tárgyakkal. Az idén is pompába öltözik az évszázados épületbelső. Az alapítvány kalotaszegi és moldvai csángó belsőt varázsol Mikházára. A kiállítás Kallós Zoltán jelenlétében 17 órakor nyílik, és szeptemberig lesz látogatható.
Az ünnepi évadhoz méltó különleges esemény helyszíne lesz az iskola, ahova a Maros Megyei Múzeum hozzájárulásával Nagy Imre festőművész eddig raktáron levő alkotásait hozzák el. Így helyszűke miatt az idén elmarad a fotókiállítás. A 18 órakor nyíló tárlat anyagáról Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója fog beszélni. A hagyományhoz híven lesz könyvbemutató, a a Népújság is várja majd az olvasókat, érdeklődőket sátrába interaktív újságíró-olvasó találkozóra. 18.30-tól a művelődési otthonban Sebestyén Aba gondolatébresztő előadással lép a nagyérdemű elé. A Yorick stúdió vezetője Kocsis István: A tér című monodrámáját hozza ki Mikházára.
A jubileumi évad és a Csűrszínházi Napok valódi gálaműsora 20.30-tól kezdődik. Amint korábban hírül adtuk, a 10 éves évforduló alkalmával a Csűrszínház felveszi Széllyes Sándor, a Maros Művészegyüttes egykori tagjának, énekesének, mókamesterének a nevét. A névadó emlékműsorban jelen lesz a művész is, legalábbis hang- és televíziófelvételen. Róla emlékeznek majd volt kollégái, és természetesen a művészegyüttes jelenlegi tagjai is fellépnek a Nagy István színművész által vezetett műsorban. 23 órától pedig meglepetésekkel tarkított művészbált szerveznek.
Június 30-án, szombaton 10 órakor a székelyvajai fúvószenekar költi a falut, majd a névadó emlékműsor a mikházi temetőben tett zarándoklattal zárul, ahol rövid ima után megkoszorúzzák Széllyes Sándor sírját. A színházművészet iránt érdeklődők gazdag könykínálatban válogathatnak a Reneszánsz panzió teraszán, ahol 13 órától könyvbemutató lesz: Balázs Évát, Farkas Ibolyát, Kovács Leventét, Makra Lajost, Székely Szabó Zoltánt ismerhetik meg az érdeklődők a kötetekből.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással szerepel Mikházán a 10. Csűrszínházi Napok programjában. Müller Péter – Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicalje június 30-án, szombaton délután 5 órától tekinthető meg. Szereposztás: Kárp György, Nagy Dorottya és Bokor Barna. Az előadás rendezője: Kincses Elemér, díszlet- és jelmeztervező: Labancz Klára, zenei vezető: Csíky Csaba, koreográfus: Szőke István, zenei tanácsadó: Orosz Szabó Edit. A zenekar tagjai: Makkai István, Fülöp Alajos és Vilhelem András.
Székely Csaba: Bányavirág című nagy sikerű darabja a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös előadása, mely a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás díját érdemelte ki, két főszereplője, Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna pedig a MASZK Országos Színészegyesület által odaítélt legjobb férfialakítás díján osztozott. Az előadás este fél 10- től kezdődik. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsa. Világosító: Aszalos Attila. Video: Sebesi Sándor. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet- jelmez: Lukácsy Ildikó. Rendező: Sebestyén Aba.
Jegyek elővételben Marosvásárhelyen a Kultúrpalota jegyirodájában válthatók keddtől péntekig 12-17.30 óra között (telefon: 0265/261-420 vagy 0372-758-230), és előadások előtt Mikházán a Csűrszínháznál felállított jegypénztárban. Részletek a www.facebook.com/tompamiklos oldalon. A többi színtársulat előadásaira jegyek a 0746-856-310-es telefonszámon foglalhatóak, illetve a helyszínen válthatóak.
A napot éjfél körül kezdődő népi bál zárja.
A vasárnapi programot a hagyományokhoz híven a 9 órakor kezdődő szentmise nyitja, majd ezt követően gyerekeknek szóló műsorok lesznek. A Kamaszok színtársulat rövid zenés-verses műsorral jelentkezik, míg 12 órától a Csűrszínházban a magyarországi Forrás Színház előadja a Szivárvány szép kapujában című zenés mesejátékot.
Természetesen az idén sem maradnak el az állandó programok, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kézműves-termékekkel lesz jelen, vásárolhatók csűrszínházi trikók, szombaton délelőtt a gyerekekkel a Garabonciás egyesület pedagógusai foglalkoznak.
A marosvásárhelyi érdeklődők előzetesen a Bálint Trans szállítási vállalatnál a 0265/255-092-es telefonszámon jelentkezhetnek be. Nagyobb csoport esetén kedvezményes menettérti szállítást is biztosít a cég.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)