Székelyek nyomában Bukovinában
Régóta tervezem, hogy végigjárjam a másfél évszázadon át székelyek lakta öt bukovinai falut. Jártam Erdély szinte minden magyarlakta vidékén, de Kárpátokon túli magyarokkal is találkoztam. Bejártam a csángó települések jelentős részét: Gyímesekben, Moldvában, Barcaságban. Az egyköri ötágú (ma hétágú) sípot jelképező határon túli magyarok sorsával saját hazájukban ismerkedtem Kárpátaljától Őrvidékig, Losonctól Magyarkanizsáig, Kórogyig, Lendváig. De az 1941-ben Bukovinából végleg eltelepített székelyek „szülőföldjét” még nem láttam.
Idén nyáron elérkezett az alkalom, hogy – a Marosvásárhelytől amúgy nem túl messze fekvő – Bukovinába autózzak. Az oda kirándulókat leginkább a fenyvesekben gazdag táj festői látványa, a Stefan cel Mare (Nagy István) fejedelem idejében vagy azt követően felépülő kolostorok művészi falfestményei, a szucsávai várjátékok, a gazdag népművészeti és népi építészeti értékek, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dornei oxigéndús levegője és ásványvizei, esetleg az onnan kiinduló hegyi túrák vonzzák. Miközben Erdélybe ereszkedvén meglátogatják Drakula gróf várkastélyát, szállodáját, és megtekintik a világ talán egyetlen egész alakos Bram Stoker bronzszobrát. Történelmi áttekintés
A mai Románia északkeleti részén fekvő Bukovina valóban szemet gyönyörködtető panorámákat, rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosaiban szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújt az odalátogatóknak. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a Monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. Jelenleg északi fele Ukrajna része.
A történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy az 1764. január 7-i vérengzést, a madéfalvi veszedelmet követően a csíki havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt, nemsokára az amúgy gyéren lakott Bukovinába telepedett le. A Habsburg udvar, amely közben elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, az első telepesekkel még 1776-1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később, 1783-ban II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu megalapítását eredményezte: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva. A számadatok szerint összesen 2687-en települtek át Moldvából Bukovinába.
A száz év alatt lélekszámban közel négyszeresére növekvő és ezáltal életterében beszűkülő, ugyanakkor őseik földjétől, a székelységtől, a tömbmagyarságtól minduntalan távollevő bukovinai székelyek hazatelepítésének gondolata először az 1880-as évek elején merült fel. Ekkor már elkezdődött a kivándorlásuk Amerikába, leginkább Kanadába, de még Brazíliába is. Az első telepítésre 1883-ban került sor az Al-Duna szabályozásából nyert délvidéki, bánsági földekre, később Erdélybe, elsősorban Déva környékére, de a manapság Marosludashoz tartozó Andrássytelepre is.
A történelmi változások úgy hozták, hogy a bukovinai székelyek kisebbségi helyzetbe kerültek, és a román nacionalizmus tárgyaivá váltak. Az erősödő magyarellenesség, valamint a II. világháború kitörésekor Bukovina kettészakadása olyan kedvezőtlen viszonyokat teremtettek, hogy a Bukovinában élő magyaroknak nem volt maradásuk.
Az illegális áttelepülés beindulásával Budapest elkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal, és megszületett a Szatmár és Bihar megyei telepítés terve, amely Jugoszlávia lerohanásával nem valósulhatott meg, hiszen végülis az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskába telepítették 1941 májusában-júniusában. Ekkor tízezernél többen hagyták el bukovinai szülőföldjüket, majd alig három évig tartó bácskai építkezést és beilleszkedést követően a front elől északra kellett menekülniük, hogy többségük a mai Dél-Magyarországról, Baranya és Tolna megyékből elmenekült németek házait elfoglalhassa.
Elhagyott házak, templomok
A történelmi tényeken túl keveset tudunk arról, hogyan alakult az 1941-ben elhagyott falvak, házak, templomok és temetők sorsa.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a magyar kormánynak nem sikerült a jóval előnyösebbnek bizonyuló lakosságcserével megoldani a telepítést, ráadásul a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést sem sikerült kiharcolnia a román féltől. Ezért az igás állataikat és gazdasági felszereléseiket messze áron alul értékesítő telepesek gyakorlatilag csak személyes holmijaikat és háztartási felszereléseiket vitték magukkal. Miközben a hátrahagyott lakóházak és birtokok új tulajdonosai az elcsatolt Észak-Bukovinából menekült, a háborúban érdemeket szerzett, vagy a környező falvakból a jobb minőségű földek miatt idetelepedett románok lettek. A más nemzetiségű helybenmaradók vagy idetelepedők (ukránok, lengyelek, zsidók stb.), illetve a szülőföldön maradást választó 19 magyar család a továbbiakban abszolút kisebbséget alkottak.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint az egykori bukovinai székely falvakban már nemigen élnek magyarok. Hadikfalván egyetlen lakos vallotta magát magyarnak. Andrásfalván az utolsó magyar ember (a nevére már nem emlékeztek) még a rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra, de ott mégsem szeretett, ezért inkább visszajött szülőfalujába, és az időközben államosított háza használatáért haláláig bért fizetett.
Mind az öt, egykor magyar település már a falu határában felhívja az arra utazó figyelmét, elsősorban messzire ellátszó templomtornyaik által, amelyek elütő színfoltot alkotnak a hagymakupolás, kolostorszerű istenházakkal bíró falvak többségéhez képest. Igaz ugyan, hogy Radóc (Rădăuţi) környékén, ahol a bukovinai székelyeket letelepítették, éppúgy látni német evangélikus és lengyel katolikus templomokat, vagy éppen zsinagógát.
A bukovinai székelyek egyszerűségükben is feltűnő templomainak többsége (négy) ma is áll, csak a torony keresztjét cserélték fel, és a templombelsőt alakították át az ortodox egyház kívánalmai szerint. Két kivétellel. Fogadjisten templomát lebontották, mellé pedig felhúzták a görög keleti templomot, míg Andrásfalván csak a református templomot tartották meg, a római katolikus helyébe kultúrotthont építettek a községközpontban.
A továbbiakban – a többi közül kiemelve – szolgáljon néhány adat Hadikfalva templomáról. A kőből és téglából készített, 35 méteres tornyú, többnyire a falubeliek közmunkájával, verejtékével felépített templomot 1825-ben szentelték fel. Az 1941-ben a faluból lelkészestől távozó magyarok a katolikus Schmilewski család gondjaira bízták Isten házát, ám pap hiányában a néhány tucatnyi helyben maradó lengyel nem használta azt. A háborús viszonyok miatt öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az időközben betelepedett falu ortodox papot kapjon, és felavassa a papi lakot. A következő évben, 1947-ben a leendő görög keleti templom alapját megöntötték ugyan a falu központjában, de végül is megegyeztek abban, hogy együtt használják a már meglevő római katolikus templomot. Az évek teltek, és 1978-1981 között elvégezték a belső falfestést, majd 1986-ban Teoctist pátriárka felszentelte az egykor magyar katolikus hívek által felépített templomot. A Szűzanyának felajánlott templom búcsúját Mária-napon, augusztus 15-én tartják.
Egyébként 1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a szintén Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. A XVIII. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, akiknek a leszármazottai ma is megtöltik a templomot a lengyelül celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon akár tízezer moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángómagyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása.
Az egykori bukovinai székely falvak lankás dombvidéken épültek, tágas, széles utcákkal, zsindellyel fedett faházakkal és vályogtégla házakkal. Valamikor népiskola, posta, a vasút melletti falvakban pedig állomás állt a lakosok rendelkezésére. Az egykori épületek közül ma már – a templomokon kívül – az istensegítsi állomásépület az, amelyről bizonyosan elmondható, hogy „magyar időben” is álltak a falai. Az épületek többségét lebontották, legfeljebb átalakították. Esetleg a régi házat megtartva, mögé felhúztak egy újabbat.
A legészakabbra elterülő Andrásfalván még ma is megcsodálhatunk néhány székelyek által felhúzott régi házat. Az egyiket egy tizenegy gyermekes család használja. Bár két szobáját nemigen lakják, mert inkább az új házban zsúfolódnak össze (no, azért különösebb komfortra nem kell gondolni!), a két szoba közötti előszobából nyíló konyhaajtóról időnként mégiscsak lekerül a lakat.
A házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen díszítésül virágos, madaras vagy szarvasos motívumok fordulnak elő. A lakóházak között jómódról tanúskodó épületek is találhatóak, tulajdonosaik többnyire Olaszországban vállalnak munkát (házimunkák, építkezés, idénymunkák stb.). Becslések szerint a munkaképes lakosság negyede külföldön dolgozik. Torino környékén több tízezres létszámú a román közösség, köztük számos bukovinai lakossal, akárcsak szép számban moldvai csángóval.
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori „őslakosok” közül számosan „hazalátogattak” Bukovinába. A korosabbak esetén lelki békéjük megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millenium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér-zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzeti színű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székelymagyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, hátára faragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Măneuţi (Andrásfalva), Dorneşti (Hadikfalva), Ţibeni (Istensegíts), Iacobeşti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó immár román-magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székelymagyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a több méteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: „Rădăcinile neamului nostru se află înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai.” A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: „Itt nyukszik Istenben” Szőcs Antal (1910-1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy két tucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat „mesélhetne”. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő. Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sokezer zsidó vált a jászvásári és dorohoi-i pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csakhogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva-Dorneşti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880-ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Erdély.ma

Baptista lelkész beiktatása Temesváron
A Bega-parti város magyar baptista imaházában szeptember 23-án, vasárnap délelőtt a gyülekezet tagjai jelentős eseményen vettek részt: Boros Róbert személyében a közösség új lelkipásztort üdvözölhetett.
A beiktatási istentiszteleten Arad, Bihar és Szilágy megyéből, valamint a Székelyföldről érkeztek lelkipásztorok, meghívottak, gyülekezeti tagok.
Az istentisztelet kezdetén Demjén Attila, a temesvári közösség világi vezetője elsőként Simon András arad-belvárosi lelkészt köszöntötte, aki beszédében arra kérte a jelenlévőket, hogy álljanak új lelkipásztoruk mellé, imádkozzanak érte és családjáért.
Kovács Gyula nagyszalontai lelkész a lelkipásztor személyét, mint Isten munkatársát mutatta be, aki összetartja a gyülekezetet, Isten igéjét tolmácsolja a közösségnek, Krisztusra mutat és az Ő szolgálatában áll, mindegy, hova rendeli őt az Úr.
A beiktatást megelőzően Boros Róbert bizonyságtétele hangzott el. A fiatal lelkipásztor 16 évesen merítkezett be Aradon. A teológiára Kiss László lelkipásztor buzdítására jelentkezett. 1998-ban, tanulmányai befejezését követően a Szilágy megyei Kémer lett első állomáshelye. Innen 2003-ban meghívták Székelyudvarhelyre, ahol 9 évig szolgált. A temesvári magyar gyülekezet vendégszolgálatra kérte Temesvárra, ahol saját bevallása szerint úgy érzi, hazaérkezett.
A hat lelkészből álló beiktatási bizottság imáját követően az új temesvári lelkipásztort köszöntötte két elődje, Bálint Pál és Szűcs Benjámin Ottó lelkipásztor, Nagy Géza, a temesvári gyülekezet presbitere, a gertenyesi leánygyülekezet képviselői, Sallai Jakab aradi lelkipásztor, a nőtestvérek nevében Bálint Ibolya, valamint Marossy Zoltán kormányfelügyelő.
Nyugati Jelen (Arad)

Együtt is, külön is elkezdték a tanévet a MOGYE-n
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozata tegnap hagyományteremtő szándékkal a Vártemplomban kezdte el az új tanévet. A tanárok és diákok miután részt vettek az intézmény hivatalos tanévnyitó ünnepségén, átvonultak az évszázadok során számos és jelentős történelmi esemény helyszíneként szolgáló templom falai közé.
A tanévnyitón való részvétel csupán ezelőtt egy héttel vált biztossá, miután az egyetem román vezetői az oktatásügyi miniszter jelenlétében aláírták azt a hétpontos egyezséget, melynek alapján elindulhat a magyar struktúrák kiépítési folyamata. A hivatalos megnyitón szót kapott a MOGYE egyik legrégebbi oktatója, Egyed Imre is, aki magyarul szólt az egybegyűltekhez. Rövid beszédében azt hangsúlyozta, hogy az orvosi hivatáshoz nemcsak szaktudás, hanem emberiesség is szükségeltetik. „Mint ahogy ahhoz is, hogyha valaki magyarul szólal fel, azt végighallgassák” – tette hozzá.
A református templomban szervezett ünnepségen előbb a történelmi magyar egyházak képviselői, majd a tanári kar és a diákság képviselői szóltak az egybegyűltekhez. A lelkészek a hitről, az orvosi hivatástudatról és az anyanyelvű oktatásról beszéltek mint értékről. Ötvös József házigazda külön örömének adott hangot, hogy a MOGYE magyar vezetői a Vártemplomot választották az egyetemi év megnyitójának helyszínéül. „Ha a Genezáret-tónál nem lett volna ellenszél, Jézus nem kelt volna át a vízen járva. Ha az egyetemen nem lenne ellenszél, ma mi sem lennénk itt” – jegyezte meg a leköszönt esperes.
Szabó Béla tagozatvezető kezdeményezését azonban nem mindenki értékelte. A professzor elmondta, tegnap reggel több román kollégája is felhívta emiatt, és nemtetszésének adott hangot. „Nem volt semmi hátsó gondolatunk, mi tényleg egy szép hagyományt szeretnénk teremteni. Érdekes, hogy húsz éve a hivatalos ballagás után a Vártemplomban is elbúcsúztatjuk végzőseinket, és abban eddig még nem kötött bele senki” – mondta el a Krónikának a magyar tanárok szószólója.
Szabó Béla beszédében köszönetet mondott az egész erdélyi magyar közéletnek, melyet a MOGYE oktatói mindvégig maguk mellett éreztek az elmúlt hónapokban vívott küzdelmük alatt. Megköszönte azoknak a gólyáknak is, akik a puskaporos hangulat dacára a marosvásárhelyi egyetemet választották. Az egy héttel korábban aláírt kompromisszumos egyezségről pedig elismételte: nem ideális, de a semminél több.
Az egyházi szertartáson és a magyar tagozat évnyitóján egyetlen olyan magyar oktató sem vett részt, akit az év elején a román kollégái juttattak be az egyetem vezetőségébe.
(Visszajelzésre várnak a tüntetők
Folytatták tegnap bukaresti utcai tiltakozó akciójukat azok a személyek, akik három hete a MOGYE magyar tagozatának szánt fizetéses helyek kiegészítését követelik. Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, a tüntetés kezdeményezője a Krónikának úgy fogalmazott, hogy ők a végsőkig kitartanak, ám nem szeretnének úgy járni, mint azok a japán katonák, akik a második világháború befejezése után is még harcra készen álltak. „Éppen ezért egy visszajelzést várunk attól a három magyar oktatótól, aki egy héttel korábban aláírták a román féllel köttetett egyezséget. Mondják el ők: jogos a diszkriminatívan alacsony fizetéses helyek kiegészítéséért tüntetni, vagy sem” – üzent Szabó Bélának, Szilágyi Tibornak és Lőrinczi Zoltánnak a RMOGYKE titkára. Korábban a tagozatvezető Szabó Béla kijelentette, hogy elvileg támogatja a fizetéses helyek fele-fele arányban való elosztását, azonban a magyar tagozat felduzzasztása az akkreditálást sodorhatná veszélybe.)
Szucher Ervin Krónika
Krónika (Kolozsvár)

Székelyek nyomában Bukovinában
(Folytatás szeptember 26-i lapszámunkból)
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza- hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori "őslakosok" közül számosan "hazalátogattak" Bukovinába. A korosabbak lelki békéje megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millennium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: "Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pamântul natal."
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér- zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzetiszínű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székely-magyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, ráfaragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve.
Maneuti (Andrásfalva), Dornesti (Hadikfalva), Tibeni (Istensegíts), Iacobesti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó, immár román–magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székely–magyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotjukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a többméteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: "Radacinile neamului nostru se afla înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai." A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: "Itt nyukszik Istenben" Szőcs Antal (1910- 1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy kéttucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat "mesélhetne". A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő.
Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sok ezer zsidó vált a jászvásári és dorohoii pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csak hogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva–Dornesti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880- ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó
A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Ötven éve miséznek magyarul (Megkezdődött a Hit éve)
Két-háromszáz hívő és a sepsi-barcasági római katolikus papság jelenlétében, ünnepélyes szertartással rajtolt a XVI. Benedek pápa által meghirdetett Hit éve a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban. Október 11-én, csütörtökön múlt ötven éve, hogy a nagy megújulást hozó II. Vatikáni Zsinat munkálatait Boldog XXIII. János pápa megnyitotta, és bár a több évig tartó egyházi reform végét nem érte meg, ekkortól vált központilag elfogadottá – többek között – az anyanyelvű misézés és az ökumenikus szemlélet.
Az egyórás szentségimádás – a kérések és hálaadások ideje – és az ezt követő szentmise után – amelyet most Hajdú János főesperes celebrált, de amúgy a hétköznapok rendjéhez tartozik, és mindig szép számmal vesznek részt más felekezetűek is – Sávai János teológus professzor beszélt a majdnem három évig tartó II. Vatikáni Zsinat jelentőségéről, a római katolikus egyház eszméinek és gyakorlatának tisztázásáról, új idők kihívásaihoz való alkalmazkodásáról, ennek máig ható következményeiről. Ötven éve mondták ki Rómában, hogy az egyháznak közösségben kell élnie a hívekkel, „együtt hordozzuk a közterheket, együtt fáradozunk, hogy együtt örülhessünk”, és erre ma is szükség van. Bár soha ilyen szabadságban nem élt az emberiség, ma a szolgaság, elnyomottság új formáival kell szembenézni, ehhez pedig erős hit kell, és kinek-kinek az egyéni erőfeszítése is a krisztusi úton való maradáshoz. Hogy ez koronként milyen feladatok elé állítja még a papságot is, erről Szabó Lajos kanonok és Csiszér Albert pápai prelátus visszaemlékezéseiből kaphatott ízelítőt a hallgatóság: az egyházon belüli konzervatívok mellett a kommunista rendszerek sem fogadták örömmel a nyitást, sőt: az elmúlt ötven évből 27 hírzárlattal, megfélemlítési és ellehetetlenítési kísérletekkel telt el. Szabó Lajos elmondta: a kántorképzőn szinte semmit nem tudtak a Zsinatról, csak a végzős teológus hallgatóknak tartott külön kurzust az új szellemről a boldog emlékű Márton Áron püspök. Nagy öröm volt, hogy magyarul is tanulhattunk, mert latinul nehezebb volt; minket már magyarul is szenteltek fel, megengedték, hogy együtt misézzünk, anyanyelvünkön, és 1972-ben megjelent a szembeoltár is (addig háttal álltak a gyülekezetnek), a sepsiszentgyörgyi ma is megvan az altemplomban – elevenítette fel. A hetvenes években kezdődött a hittantermek kiépítése, néhol nyári konyhákban rendezkedtek be, de nem kellett a gyermekeket hívni, jöttek tömegesen. A hatalom ezt nem nézte jó szemmel, válaszul korlátozta a teológus hallgatók létszámát, sok jelentkezőt el kellett utasítani – ma pedig, mikor már nem akadályozott a felvétel, alig vannak jelöltek ezen a pályán. Viszont 1990 óta alulról induló kezdeményezésként megjelentek az úgynevezett lelkiségek – Sepsiszentgyörgyön is több van belőlük – , és ezek a kis csoportok kezdték élesztgetni a hitet azzal, hogy tettekre próbálták váltani a keresztény elveket. E munkához is kértek felsőbb segítséget csütörtökön az egybegyűltek. A Hit éve 2013. november 24-én, Krisztus Király ünnepén zárul. A sepsiszentgyörgyi megnyitón a házigazdák két kórusa, a Laudate és a Kis Apostolok is fellépett.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márton Áronra emlékeztek Rómában
2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa.
Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”.
Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták.
Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”.
Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”.
Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak.
A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől).
Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért.
Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz.
Szabadság (Kolozsvár)

Megmaradunk!?
Én is olvasom az okos, precíz kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is, ott is mennyivel fogyott a mi drága népünk, és hogy a statisztikák fényében mire számíthatunk. Természetesen én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik tíz cserép a házamról, akkor mikor fog elfogyni az összes cserép és rám roskadni a ház.
Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha ezer méterről ötvennel nekem jön az autó, akkor hány másodperc múlva fog elütni... csak az nem logikus, hogy akkor miért nem ugrok félre, miért nem igazítom meg a cserepeket az otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?
Egy statikusan gondolkodó világban élünk, a legtöbb ember abból indul ki, hogy ilyen a világ, ez van, ezt kell elfogadni. Mostanában újból és újból felcsendül bennem egy régi, Kájoni János által gyűjtött csíksomlyói dal refrénje: „ha nincs kenyér, keresünk!" Igen, mi keresztények a mi Urunktól, Istenünktől azt halljuk: „Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek", „bármit kértek az én nevemben, azt megkapjátok"... Igen, Isten változó, növekvő, kibontakozó világot teremtett, és mi ennek a folyamatosan születő világnak vagyunk a gyermekei. Nem statikus, fáradt gondolkodásnak kellene vezetnie bennünket, hanem egy dinamikus, bátor, cselekvő, keresztény lelkületnek, a mi Urunk, Istenünk szellemének. Isten ránk bízta a teremtő erőt, merem-e azt használni hittel, reménnyel? Szépnek látom Isten adta drága szülőföldemet? Azt, ami érték nekem, örömmel meg merem-e osztani gyermekeimmel?
Egy kedves vállalkozó itt Székelyföldön 15 év alatt egy kis csodát teremtett, van panziója, sípályája és főleg sok-sok vendége. Egy nap szomorúan felhívott, hogy nagyra nőtt fia összepakolt és elment Amerikába... Leültünk beszélgetni, és én őszintén megkérdeztem: „Mit gondolsz, amit itt 15 év alatt megálmodtál, felépítettél, más országban el tudtad volna érni?
Saját szájával mondta ki, hogy nem. Hát akkor miért kell nap mind nap azt mondani, hogy itt Erdélyben nem lehet eredményesen dolgozni, meg nem is érdemes, mert úgyis minden hiába, meg stb., stb. Ha a gyerekeid nap mint nap csak azt hallják, hogy nehéz, hogy nem éri meg, akkor miért ne mennének el a mi „rossz" világunkból?? Barátom némán hallgatott, láttam, hogy érti azt, amiről beszélünk. Végül is a problémák folyamatos felemlegetésével ő űzte el magától, szépen fejlődő vállalkozásától a gyermekét. Így igaz, de gond egy szál sincs – mondtam neki – most neked kell vissza is édesgetned a fiadat!
Ha felhívod, ha írsz neki, mindig mondd el, hogy mennyi vendég volt, hogy ma hányan lovagoltak és hogy mennyi állatot tudtál értékesíteni a saját tehéncsordádból. Nem kell bölcselkedni, valótlan dolgokkal hencegni, csak az igazat mondd ki, de azt újból és újból örömmel mondd el, mert a te örömödnek, bizakodásodnak teremtő ereje van! Használt a gyógymód, a fiatal ember mint szakács hazajött és vezeti apja konyháját.
Igen, folyamatos félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúráznunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében! Miért sírunk? Miért űzzük el gyermekeinket, fiataljainkat falvainkból, városainkból?
A félelem, a szorongás, még ha irreális is, mindenképp kifejti a maga pusztító hatását. Hogy mennyire így van, elmondok egy kísérletet: A tudósok vettek száz egeret, ötvenet beraktak egy kísérleti terembe, a másik ötvenet egy ugyanolyan terembe zárták. Arra voltak kíváncsiak, hogy a félelem, a szorongás, a stressz mit fog eredményezni az egereknél? Éppen ezért az egyik megfigyelés alatt álló terembe beraktak egy ketrecbe zárt macskát.
Így bezárva a macska nem bánthatta az egereket, de a szaga érződött, közben nyávogott, morgott félelmetesen és a kis parányi állatokra ez az irreális félelem is hatással volt. Abban a teremben, hol nem volt cica, az élet szépen ment a maga medrében, sok-sok kis egérke született, a párok gondoskodtak a parányi utódokról, vígan fejlődött az egérpopuláció.
A másik teremben, hol a cica a ketrecben biztosította a stresszt, a félelmet, bár egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek nem hoztak kellő mennyiségű utódot, sőt sokszor a megszületett utódokat is megették, és azok a kis egerek, amelyek életben maradtak, sokkal gyengébben fejlődtek, betegesebbek voltak, sőt mindenféle deviancia gyakrabban fordult elő náluk, pl. több volt itt a saját neme iránt vonzó egyed... Igen, a félelem, a szorongás, még az irreális, alaptalan félelem is öl, pusztít, hogy megfojtsa az áldozatát! Ezt a gonosz lélek is jól tudja, ezért lengi be világunkat ez a hatalmas nyugtalanság, félelem!! A gonosz mindig, de mindig a pánikol a szentírásban, ócsárolja a jó Isten által szeretettel teremtett világot. Jézus Krisztus mindig, de mindig vigasztal, biztat, bátorít! Azt kéri újból és újból, hogy ne féljünk, hanem bízzunk benne!
Végezetül szeretnék elmondani egy jó hírt! Erdélyben tavaly télen a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt, és mi szépen csendben pihentünk a nagy hó alatt. Érdekes, a kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét. Szerintem ebben a mai gazdasági, társadalmi hullámverésben is, ha magunkban, környezetünkben békés nyugalmat tudnánk teremteni, akkor Isten áldása kiáradna ránk és megmaradnánk. Ha hitetlenül a gonosz lélekre figyelünk, akkor a félelem, a szorongás, a legtöbbször felesleges pánik, alaptalan stressz összemorzsolja a szívünket is, de a népünket is.
Böjte Csaba t.
Erdély.ma

Tőkés: ne legyenek az egyházak az RMDSZ választási kampányának eszközei!
Vissza kell utasítani, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) választási kampányában eszközként használja fel a történelmi egyházakat – hangsúlyozta Tőkés László európai parlamenti képviselő.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában úgy vélte, az egyházkerületben politikai „behódolási" folyamat megy végbe.
Tőkés László példaképpen megemlíti, hogy Seres Dénes szilágysági RMDSZ-elnök gyűlésezni hívta a Zilahi Református Egyházmegye esperesi hivatalába a lelkészi kar tagjait, „bitorolva" az esperes jogkörét. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felidézi, hogy az év elején Biró Rozália az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke látogatta végig a nagyváradi református gyülekezetek presbiteri gyűléseit, „tolakodó választási kampányolásával igyekezvén leplezni korrupciós ügyleteit". A júniusi helyhatósági választások előtt pedig Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke és csapata az érmelléki egyházmegye lelkészértekezletén tartott „Anyaszentegyházunkra nézve megalázó" kampánytalálkozót – tette hozzá az EMNT elnöke.
Tőkés László szerint „a szintén református egyházi színekben színre lépő Ambrus Ferenc parlamenti képviselő-jelöltsége" is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „behódolását" bizonyítja. "Választások közeledtén világosan kell látnunk, hogy a magyarság nem azonos az RMDSZ-szel. A nemzet messze többet jelent, mint egy politikai párt. Se érdekből, se félelemből, se tunya megszokásból ne váljunk szekértolóivá azoknak, akik nemzeti érdekeink és önrendelkezésünk helyett – önző módon – saját érdekeiket tartják előbbre valónak. A történelmi Érmellék, Erdély és Partium múltja és jövője, krisztusi hitünk és nemzeti öntudatunk helytállásra és kiállásra köteleznek bennünket" – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
MTI
Erdély.ma

Az ‘56-os hősökre emlékeztek
Az 1956-os szabadságharc eseményeire emlékeztek tegnap a Nagyvárad-Réti Református Templomban, majd a templomkertben felállított emlékkőnél helyezték el az emlékezés virágait.
Több éves hagyománynak megfelelően október 23-ához közeledve Nagyvárad-Rétenmegemlékeztek az 1956-os forradalom eseményeiről, hőseiről és mártírjairól. Az istentisztelet alkalmával igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő Ézsaiás próféta könyvéből választott ige alapján: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem…” (Ézsaiás 49, 15). Tőkés László prédikációjában elmondta, hogy az 56-os események már gyermekkora óta nagy érzéseket váltottak ki belőle, amelyeket részben édesanyjával folytatott beszélgetésekből tudott meg. „A jelenben sem nyugodhatunk meg, mert még mindig mentességet élveznek azok, akik kezéhez vér tapad, de a kegyelem igéje vigasztal bennünket”-mondta el, majd hozzáfűzte, hogy Trianon után a magyar embert elhagyta az életkedve, de a mai embernek sorsa fölé kell emelkedjen és levetnie a visszahúzó örökség terhét, mely ellen 56-ban is fellázadtak. „Töretlenül kell tovább haladnunk az úton melyet a múlt eseményei is mutatnak, és nemzetünk, gyülekezeteink nagy családjában emlékezzünk és cselekedjünk.”
Megemlékezés
Az igehirdetést követően a Csillagocska zenekar és néptáncegyüttes ifjainak rövid megemlékező zenés-énekes előadására került sor, valamint a Nagyváradi Asszonykórus is énekelt. Pálfi József lelkipásztor köszönetet mondott mindazoknak, akik valamilyen formán hozzájárultak az alkalomhoz. Az ünnepi rendezvény keretében Wittner Mária 56-os halálraítélt osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. A forradalom és szabadságharc kapcsán elmondta, hogy „az igazság előbb utóbb felszínre kerül, hiszen előkerülnek azon tizenéves krónikások akik gyermeki őszinteséggel írták meg a forradalom történetét. Nekünk túlélőknek akiket életre ítéltek a halálos ítélet után kötelességünk lemosni a mártírokról azt a gyalázatot, amit a társadalomba sulykoltak hosszú éveken át”. Elmondta, hogy a magyar zászlón a lyuk lehet Krisztus sebe és mindazok sebei, akik golyó által haltak meg a forradalomban. „Nem szabad félni, mert a félelem egy borzasztó dolog, ami bármire rá tudja venni az embert”. Végezetül beszédét Gérecz Attila Karácsonyi ének a börtönben című versével zárta.
Az emlékezés virágai
Az ünnepi, megemlékező istentiszteletet követően a templomkertben felállított 56-os emlékkőnél folytatódott a megemlékezés. A hat éve az 56-os események mementójaként felállított sztélének idén méltó környezetet biztosított a réti gyülekezet, emlékparkká alakítva azt. A vasárnapi hálaadó istentiszteletet követően az emlékezők ezen emlékparkban hajtottak fejet. Bába Iván Magyarország Külügyminisztériumának államtitkára beszédében elmondta, hogy „a szabadság egy villanására emlékezünk, amely az elnyomás sötétségében tört fel. Az 1956-os forradalom egy nagy pillanata egy hatalmas villanással ismét megvilágította az egész magyarságot a világ minden pontján, és láthatóvá vált a nemzet egysége, együttes öröme és aggodalma, reménykedése és félelme. A partiumi és erdélyi magyarság is megmozdult, nem tervezetten, nem hosszas előkészületek után”. A boldogság tíz napig tartott, de ez is elegendő volt, hogy megmutassuk, hogy élünk és meghalni is képesek vagyunk a szabadságért -tette hozzá az államtitkár.
Bába Iván végezetül elmondta, hogy „nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadság hősei. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk: őrizzük az eszme tisztaságát és nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte, ez a mi munkánk!” A beszédet követően a Váradi Dalnokok énekeltek, majd akik elvitték az emlékezés virágait, csendben elhelyezték azokat az emlékkőnél.
Nagy Noémi
erdon.ro

Erdély és Partium több településén is megemlékeztek 1956-ról
A hétvégén Erdély és Partium több településén istentiszteletek keretében, emlékmű- és emlékpark-avatással emlékeztek az 1956-os forradalomra. “A magyarság megmaradása csak akkor lehetséges, ha Magyarország a közjog kötelékével, az állampolgársággal egyesíti a világ magyarságát” – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os emlékpark szombati avatóünnepségén.
Nem csak emlék. Sepsiszentgyörgyön parkot avattak az '56-os magyar szabadságharc tiszteletére
“Ez a teljes állampolgárságot jelenti, útlevéllel és szavazati joggal. 2014-től a Magyar Országgyűlés az egyetemes magyarság Országgyűlése lesz, minden magyar politikai akaratát kifejezve” – szögezte le a magyarországi politikus. Semjén Zsolt szerint a történelemből hitet, erőt és büszkeséget kell meríteni, és le kell vonni a tanulságokat. “Van-e nagyobb büszkeség, mint 1956 örökösének lenni, annak az ’56-nak, amely halálos döfést mért a bolsevizmusra, a kommunizmusra és a Szovjetunióra. 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy az a rendszer embertelen és istentelen – fogalmazott beszédében Semjén. – A Nyugat hálás lehet a kis Magyarország szabadságharcának, mert Mindszenty bíboros kálváriája és az ötvenhatos menekültek felnyitották annak a nyugatnak a szemét, amely Franciaországban és Olaszországban is hajlamos lett volna beleszédülni az eurokommunizmusba.”
„Jogunk van az önrendelkezéshez”
Semjén Zsolt szerint a magyar megmaradás kettős parancsa a nemzeti függetlenség és szabadság biztosítása és a szükséges társadalmi átalakulás végrehajtása. “Ma is ez a kettős feladat: a nemzeti megmaradás és a megmaradáshoz szükséges jogaink biztosítása. Mi sem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem Európában: ami más népeknél természetes, nekünk is természetes kell hogy legyen, ha más népeknek lehet autonómiája, önrendelkezése és nyelvi jogai, akkor nekünk magyaroknak is jogunk van ehhez” – mondta Semjén Zsolt.
Az ünnepségen Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere hangsúlyozta, még mindig él egyesekben a kommunista diktatúra eszméje, hogy csírájában kell elfojtani minden a magyar közösség számára fontos kezdeményezést. “A Székely Mikó Kollégium ügye egyértelmű példája annak, hogy a régi beidegződések ma is élnek csak más módszerekkel. A Mikó-ügy precedens lehet arra, hogyan lehet még jobban kifosztani a magyar közösséget. A Székelyföldön állandóan a közösségünk szabadságáért és túléléséért küzdünk, nem mások ellen, hanem magunkért. Ez a park legyen emlékeztető mindenki számára, hogy semmi sem lehet elég drága, ha a szabadságról, a jogainkról van” – fogalmazta meg Antal Árpád.
Az ünnepségen az 1956-os forradalom szellemét a romániai és a magyarországi volt politikai foglyok szervezeteinek képviselői idézték fel. Leleplezték az erdélyi ötvenhatosok emlékművét, amelyre a forradalom valamennyi romániai áldozatának a nevét felvésték, majd a fáklyás körmenet átvonult az Erzsébet parkba, ahol megkoszorúzták a kommunizmus áldozatai tiszteletére emelt kopjafát. Este a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvét.
Várad: megemlékezés az “ötvenhatos” istenházában
A nagyvárad-réti református istenházát “ötvenhatos” templomként tartja számon lelkipásztora és gyülekezete, ahol az 1956-os magyar szabadságharc évfordulójáról minden esztendőben hagyományosan megemlékeznek. Tegnap az ünnepi istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés visszaemlékezett a Reformátusok Világszövetségének 2002-es, váradi nagygyűlésére.
“A találkozó zárónyilatkozatának egy mondata a résztvevők egy részének ellenállásába ütközött, mivel az a kommunizmus áldozatainak állított volna emléket, és sokan úgy vélték, nincs rá bizonyíték, hogy áldozatok valójában voltak” – mutatott rá. Az EP-képviselő szerint ez a képtelen állítás még mindig él sokak tudatában, ezért lehetséges, hogy ma is mentességet élveznek a társadalomban azok, akiknek vér tapad a kezéhez. Tőkés úgy fogalmazott, jelenleg páratlan erőfeszítés részesei vagyunk, határon innen és túl, és ez az erőfeszítés arra irányul, hogy a múlt terheit végre levethessük.
Wittner Mária: ne féljetek!
Az évtizedeken át tartó hallgatás, a történelem meghamisítása ellen emelte fel szavát az istentiszteleten felszólaló Wittner Mária a forradalom egyik túlélő halálraítéltje, aki idén 75. életévét tölti be. Beszéde a hallgatóságot könnyekig meghatotta. Kijelentette: az 1956-ot követő véres megtorlások túlélőinek, illetve az utókornak kötelessége “lemosni a gyalázatot, a hazugságokat, amiket a világ legtisztább forradalmára rákentek, és amiket évtizedekig sulykoltak az emberekbe”.
Az egykori halálraítélt szerint valójában Krisztus ajándéka, a szeretet volt az, ami 1956-ban egybekovácsolta a magyar nemzetet, ám ezt a szeretetet ma sokan inkább felbontanák. Ezt pedig csak úgy tudjuk megakadályozni, ha száműzzük a félelmet az életünkből. “A félelem szörnyű. Azzal bármire rá lehet venni azt, aki fél” – mondta Wittner Mária, majd a bibliai és pápai üzenetet továbbította a gyülekezetnek: “Ne féljetek!” Az istentisztelet után Bába Iván magyar külügyminisztériumi államtitkár emlékeztetett arra, hogy az 1956-os forradalomnak erdélyi és partiumi vonzatai is voltak.
A templomkertben álló 56-os emlékkő körül idén a tárca támogatásával alakítottak ki emlékparkot, illetve egy olyan emléktáblát is elhelyeztek, amely a II. világháború végén lebombázott, majd 56-ban újjáépített templom történetére emlékezteti az erre járókat. A réti templom hagyományai szerint az államtitkár és Pálfi József lelkipásztor beszéde, illetve a Váradi Dalnokok szolgálata után a gyülekezet tagjai csendben helyezték el virágaikat az emlékmű mellé.
Főhajtás Zilahon
Zilahon tegnap kopjafaállítással emlékeztek meg az 1956-os forradalomra, az ünnepi eseményen Magdó János, Kolozsvár magyarországi főkonzulja is részt vett. Püsök Sándor Csaba zilahi református lelkipásztor a Krónikának elmondta, a Szilágyságban a zilahi az egyetlen kopjafa, amely az ’56-os forradalomnak állít emléket. Az emlékmű a város három református egyházközségének együttműködése nyomán valósult meg, több évvel az alapkőletétel után.
“Az alapkövet még 2006-ban raktuk le, a gyönyörű, emlékhelynek méltó kopjafa tulajdonképpen ebből nőtt ki. Azért tartottuk fontosnak a zilahi ’56-os emlékmű felállítását, hogy a mai nemzedék is összenőhessen ezzel az ünneppel, közösen emlékezhessen az akkor még egyetemi hallgató, ma már idősebb forradalmi résztvevőkkel, akiknek bőven részük volt a hatalmi megtorlásokban” – hangsúlyozta a lelkipásztor, aki azt is elmondta, a fiatalabb és az idősebb korosztály képviselői is szép számmal megjelentek az ünnepi eseményen.
Hozzátette, a kopjafaavatás az “Ötvenhatodik ’56” jelmondat alatt zajlott, hiszen éppen ennyi év telt el a forradalom óta. Magdó János főkonzul beszédében a szabadság és a forradalom eszmeiségének ápolására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, korábban a forradalomra való megemlékezés eltért Erdélyben és Magyarországon, a diplomata azonban örvendetesnek találta, hogy most már a határ mindkét oldalán szabadon felidézhetők a fél évszázados események.
A főkonzul személyes kötődését is megemlítette a résztvevőknek, kiderült ugyanis, hogy édesapja a forradalmi események idején a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem harmadéves hallgatója, így a történtek résztvevője volt. A zilahi megemlékezésbe a gyermekek is bekapcsolódtak, a kopjafa koszorúzását megelőzően ugyanis nemzeti lobogókat készítettek. A vasárnap felavatott emlékműnél egyébként kedden délután gyertyagyújtásra várják a lakosságot.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Elvetemült magyarok
Végre hátradőlhetünk. Sikerült a román közvéleménnyel megértetnünk, mit is akarunk elérni azzal, hogy visszaköveteljük a kommunisták által a magyar egyházaktól, szervezetektől, intézményektől ellopott ingatlanokat.
Szándékaink immár tiszták és világosak. Mindez egy kolozsvári hírportálnak köszönhető, amely a kincses városban a héten az elorzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgető utcai akció nyomán a következő címet adta az eseményről szóló írásának: A magyarok ki akarják rúgni a KFC-t a Főtérről.
A címből csak úgy sugárzik az ügy iránti megértés és a jóindulat: nagyjából úgy interpretálható, hogy itt vannak ezek a mindig okvetetlenkedő, betolakodó magyarok, akik mindenféle lehetetlen követelésekkel állnak elő. Az még hagyján, hogy autonómiát követelnek, vagy esetleg egész Erdélyt, az még nem olyan nagy tragédia, de most ez az elvetemült társaság arra készül, hogy kiűzze a kolozsvári főtérről a KFC-t. (Amely amúgy a katolikus egyháztól ellopott ingatlanban tanyázik.)
Már várom, hogy ennek nyomán mikor vonul ki trikolórerdőkkel felfegyverkezve a soviniszta Új Jobboldal a Főtérre tüntetni, hogy a megmozduláson a lánglelkű szónok kiderítse: a panírozott baromfialkatrészeket forgalmazó cég a román identitás szerves és elidegeníthetetlen része, olyannyira, hogy a dákoromán kontinuitás megalapozásában élen járó egyik történész már azt is kiderítette, hogy Decebál dák király is rántott csirkeszárnyat majszolt papírvödörből pikáns mártással, miközben Traianus római császárral a román nép létrehozásán ügyködött.
Azt is elképzelem, hogy a rémült román közönség élénkebb fantáziával megáldott tagjai a portál riogatása nyomán már látják is lelki szemeik előtt, amint a Deák Ferenc utcából vadul hujjogatva egy csapatnyi magyar érkezik vágtázva a gyorsétkezde elé, és hátrafele nyilazva úgy űzik ki az éttermet az épületből, mint annak idején Jézus a kufárokat a templomból. Ezt követően pedig minden civilizált ember legmélyebb megbotránkozására olyan kifőzdévé alakítják a helyet, ahol csupán nyereg alatt puhított pacalpörköltet árulnak.
De mindez már nem valósulhat meg, mert a szemfüles hírportál jóvoltából lelepleződtünk. És joggal válunk közmegvetés tárgyává, hiszen egy világszerte elismert érték ellen próbáltunk orvtámadást intézni. Olyan érték ellen, amelyhez fogható az egész kolozsvári főtéren nincs.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Román lap a Nyirő-ügyről
A Bukarestben kormányzó Szociál-Liberális Szövetséghez közel álló Jurnalul National című napilap a Nyírő-ügyről közölt írást hétvégi számában.
A román lap „A fasiszta Nyirő József a magyarországi színházakban!" című cikke kiemeli, hogy a budapesti Új Színház műsorra tűzte a Jézusfaragó ember című Nyirő-művet. A lap szerint Martonyi János külügyminiszternek magyarázkodnia kellett a múlt héten Washingtonban, a külpolitikai kutatóintézet rendezvényén: miért próbálja Magyarország a Horthy-rendszert és Nyirő Józsefet rehabilitálni. „Nem fogjuk rehabilitálni Horthy Miklóst vagy a rendszerét. Sehol sem fogunk hivatalos emlékművet állítani neki" – idézte a román lap a külügyminiszter válaszát.
A cikk szerint a Nyirő-üggyel kapcsolatban a külügyminiszter rámutatott: az újratemetés nem történt meg, Nyirő műveiben „nem volt fasizmus", azt pedig, hogy 1944 októbere után is a parlament tagja maradt, „elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan".
Erdély.ma

Címer és Szabolcska Mihály dombormű-avató a református templompalotában
„Közös hitünk egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg”
A Termesvár-Belvárosi református templompalotában vasárnap ünnepi istentisztelet keretében avatták fel az egyházkerület ólomüveg címerét és Szabolcska Mihály templomépítő lelkipásztor 80 esztendővel ezelőtt készült, hosszú évtizedekig rejtve maradt domborművét.
Az úrvacsoraosztással és az új presbiterek fogadalomtételével egybekötött ünnepi istentiszteleten Nt. Hegedűs Béla tiszakécskei lelkipásztor, Bács-Kiskunsági esperes hirdetett igét. Szabolcska Mihály későbbi temesvári lelkipásztor gyermekéveit Tiszakécskén (Ókécskén) töltötte, így személye összeköti a temesvári és a tiszakécskei református gyülekezeteteket és a Szabolcska Mihály nevét viselő temesvári és tiszakécskei református énekkarokat, amelyek ez alkalommal testvérkapcsolatra is léptek egymással.
A Himnusz eléneklésével befejeződött istentisztelet végén Nt. Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte a református templompalota felszentelésének 110. évfordulója alkalmából megszervezett második ünnepség díszvendégeit. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke ünnepi beszéde során így fogalmazott: a református templompalota 110 esztendejéről megemlékezve harangjátékot, hosszú ideig rejtve maradt domborművet és református címert avat a temesvár-belvárosi református gyülekezet. „Ez a három esemény arról szólt, hogy önök bíznak abban, hogy a bánsági magyar közösségnek van még magyar jövője ebben a térségben!” – mondta Halász Ferenc. Budapestről érkezett Páter Ruppert József, a romániai Piarista Rendtartomány rendkívüli megbízottja, aki a temesvári piarista templom pincéjében elrejtett és nemrég előkerült Szabolcska Mihály-domborművet átadta a református egyháznak. “Jézus Krisztus szavait idézve, a hit hegyeket képes megmozgatni. Itt most ennek a tanúi lehettünk, hogy a közös hitünk, ha nem is hegyet, de egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg a piarista templom pincéjéből ide a református egyházközséghez! – mondta páter Ruppert József. “Öröm járja át a szívemet, mert a helyére tettünk valamit. Ezt az emléktáblát elődeink egy kiváló ember emlékének vésették, hogy hirdesse az eljövendő nemzedékeknek Szabolcska Mihály érdemeit, mindazt, amit ő hitt és hirdetett. A magyar hit és egyházellenes hatalmak ezt nem akarták. Ezért a táblát elrejtették, de most 80 esztendő elteltével mégiscsak a helyére került, és azt hirdeti, amit elődeink akartak. Nekem a piarista rend romániai képviselőjének azontúl, hogy átadhattuk az emléktáblát, nagy öröm az is, hogy a református és katolikus testvérek együtt hoztak létre valamit, és itt ma testvéri szeretettel együtt ünnepelhetünk!”
A csodálatos módon éppen a Szabolcska Mihály által épített templompalota jubileumára előkerült dombormű alkotójának, Sipos Andrásnak érdemeit Szekernyés János helytörténész méltatta. Sipos Andrásnak kevés alkotása maradt meg, de kiváló művészpedagógusnak tartják, akinek keze alatt egy egész szobrászgeneráció nőtt fel. Sipos András Szabolcska-domborműve, amely az 1930-as években felerősödött román nacionalizmus miatt nem kerülhetett felállításra, egy rablótámadás során (betörtek a művész otthonába) megsérült. A sérült domborművet egy fiatal képzőművész, Nueleanu Bogdan Constantin szobrászművész restaurálta. A Szabolcska Mihály-domborművel együtt felavatott, ólomüvegből készült református címer Varga Luigi István szobrászművész és felesége munkája.
A nyolcvan évig rejtve maradt Szabolcska Mihály-dombormű a temesvári piarista templom pincéjéből került elő. Jakab Ilona, a Gerhardiunm Római Katolikus Líceum igazgatója a Nyugati Jelennek elmondta: a templom pincéjében végzett munkálatok során, nehezen megközelíthető helyen, véletlenül találták meg a Szabolcska Mihályt ábrázoló domborművet. Nem kis meglepetést okozott az elveszettnek hitt dombormű felfedezése, hiszen arról volt információ, hogy esetleg Szent Istvánnak az épületről „leparancsolt” szobrát rejtheti a pince.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Új egyházközséget alapítanak Gyergyószentmiklóson
A város felszegi részén már több éve kápolna építését tervezi a római katolikus egyház. A mintegy kétszáz hívet befogadó létesítmény felépítése még egy kicsit várat magára.
A gyulafehérvári érsekség Gyergyószentmiklóson újabb plébánia létrejöttét hagyta jóvá. A Bucsin negyedi Szent István plébánia a város alszegi részén élő római katolikus híveket szolgálja ki, míg a Márton Áron utcabeli Szent Miklós plébániához a közép- és a felszegi hívek tartoznak. Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébános megkeresésünkre elmondta, a „végek megerősítése” lenne az egyik célja a felszegi kápolnának, illetve a város azon részén élő, mintegy kétezer katolikus minél jobb kiszolgálása. A főesperes korábbi tapasztalatait megosztva elmondta, sok ember – hiányos ismeretei okán – félrevezethető, ezen is változtatni szeretnének az újabb plébánia létrejöttével.
A kápolna építésének elkezdése anyagiak függvénye, a plébános abban reménykedik, hogy jövő tavasszal nekiláthatnak a munkálatoknak. Az elképzelések szerint a Jézus szíve-kápolna nem csupán a szentmiséknek adna helyet, a közösségépítést tartva szem előtt, különböző összejöveteleknek is otthona lenne.
„Nekem, mint lelkipásztornak feladatom, sőt kötelességem, hogy a hívek lelki javát keressem, és ahhoz hogy jobban tudjunk segíteni nekik, figyelni rájuk, szükséges az újabb plébánia. Ezenkívül sok nyugdíjas korú él ott, aki naponta járna templomba, amennyiben az közelebb lenne otthonához” – mondta Portik Hegyi Kelemen.
A kápolna tervei elkészültek, jelenleg a városrendezés jóváhagyására vár. Megépítésére több olyan felszegi ajánlotta már fel segítségét, aki szívügyének érzi isten házának felépítését.
Az egykori iskolaépület jelenleg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány délutáni napközijének, illetve egy óvodai csoportnak ad otthont.
Bármennyire is szükséges az új kápolna megépítése, az idén nem kerül kivitelezésre. Mivel az iskola épületére is ráfér a javítás – a tavalyi újrafedést követően – még az idén nekifognak több, benti munkálatnak. A központi fűtés kiépítése mellett, szükség van új villany- és vízhálózat lefektetésére is, ugyanakkor az előírásoknak megfelelő mosdó létrehozására egyaránt – sorolta a főesperes.
Bajna György
Székelyhon.ro

Egy őrálló emlékére
(Öt éve hunyt el dr. Csiha Kálmán püspök)
"Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
az Isten igéjét hirdették nektek" (Zsid 13,7)
Bibliai ihletésű cím alá kötelezően szentírási idézet illik, ha valaki az öt éve elhunyt erdélyi református püspökről, dr. Csiha Kálmánról emlékezik. Felgyorsult életünkben riadtan állapítjuk meg: egy évtized felezővonalánál még igen elevenen élnek az emlékek, mert nagyon mély nyomot hagyott bennünk egyénisége, küldetése, személyisége. Külső megjelenésében is összetéveszthetetlen volt: palástban, atillában, ingujjban; igehirdetése iskolateremtő volt Erdélyben. Utánozzák is késői utódok, s ő a mennyei magasságból Csiha Kálmán-os mosolyával bólint boldogan, mert élete volt az igehirdetés. Néha még sajátos hanghordozását is halljuk, ha számtalan prédikációs kötetét vagy emlékiratait fellapozzuk, vagy elővesszük versesköteteit.
Áldott időre esett püspöki szolgálata: a második keresztyén évezred utolsó, záró évtizedének volt erdélyi őrállója, az erdélyi református egyház 44. püspöke (negyvennégyből nyolcan voltak marosvásárhelyi lelkipásztorok). Templomtól és egyháztól félő két emberöltőnyi "szocialista idő" után tájainkon újra templomok épültek, s ő püspöki áldásával járta végig az új reményre ébredt Erdélyt – Brassótól Kalotaszegig, Csíkszeredától Déváig. Majd kitágult magyar református egyházi szolgálata az egész Kárpát-medencei zsinati elnökségével, sőt "a föld végső határáig" (Ap Csel. 1,8) szóló krisztusi paranccsal bátorított Ausztráliában, biztatott Dél-Amerikában, mert felelősséggel felvállalta a 43 országba szakadt magyar reformátusok fájdalmát és örömét.
Szép életének legszebb ideje mégis e Maros-parti városhoz kötődik, mert része volt e város lelki, szellemi életének. Az akkori kordivat ellenére vált itt esperesként a város egyik legismertebb személyiségévé, a mindenkori emberek lelki biztatójává, és ezért nem kopik emléke a kor és divat változásával. Hite és jelleme tette ilyen stabillá és bátorrá. Az ő hite és bátorsága nem hangos, harcos felvonulás volt, hanem következetes szolgálat. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén a nyugat-európai küldöttek dokumentumba szerették volna foglalni az egyneműek házasságát. Akkor a Nagytemplomban fölállt dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, bibliás hitével és szent fényben fürdő arcával szembenézett a nagyvilág félezer küldöttjével, és határozottan kijelentette: "Ha ezt a Biblia-ellenes gondolatot belefoglalják a nagygyűlés záródokumentumába, akkor mi, magyar reformátusok most innen kivonulunk!" Mint jól sikerült prédikációi után, feszült csend ülte meg a debreceni Nagytemplomot, a vita eldőlt, s a záródokumentumba nem került be a nyugat-európaiak javaslata.
Adyval együtt elmondhatta, az Értől indulva az Óceánig érkezett; az Ér mellékén született, s a nagy óceánig való elérkezéséig útját kemény küzdelem edzette. Származása miatt iskolákat kellett váltania, ifjú házasként nádat vágott a Duna-csatornánál, s 1990-ben, püspöki beiktatásakor a színpompás népviseletbe öltözött Erdély köszöntötte a Farkas utcai templom előtt, és amikor hazaérkezett szeretett városába, itt díszpolgárrá avatták.
Sírja szerényen húzódik meg a két Bolyai sírköve mellett, de emléke nem a református temetőben él, hanem az emberek szívében, amit egy őszi szombati történet is igazol. Magyarországi csoport csodálta a város legidősebb büszkeségét – a Vártemplomot. Szemükben láttam a kíváncsiságot, ezért átvezettem őket a templommal összekötött gótikus terembe, és mesélni kezdtem: itt indult el ötödfél évszázaddal ezelőtt a székelyföldi református kollégiumi oktatás… Egyik turista halkan megszólalt: "Nézzétek, itt van Csiha Kálmán püspök mellszobra!" A csoportot vezető és kísérő magyarországi lelkipásztor mosolygó arccal nyugtázta: "halála előtt még nálunk evangelizált, mintha csak tegnap lett volna." E fél évtized zsoltárszerű lerövidülése igazolja, evangelizációs szavai élnek tovább, és így élő emléke is él bennük/bennünk.
Marosvásárhely, 2012. október 31-én
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Hősök, mártírok emléknapján
A Hősök, mártírok és áldozatok emléknapján, november 4-én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség szervezésében istentisztelettel egybekötött megemlékezés keretében tisztelegtek az áldozatot vállalók emléke előtt.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László várad-olaszi lelkipásztor, EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki kifejtette: a szeretet vezérelte mindazokat, akik a kockázatok tudatában vállalták sorsukat, és készek voltak életüket áldozni a hazáért. Krisztus példáját követték, amikor legyőzték félelmüket és kiálltak hitük és nemzetük mellett – mutatott rá az igehirdető arra bíztatva a gyülekezetet, hogy a hősök, mártírok és áldozatok által kijelölt utat követve küzdjék le saját szívükben is a félelmet. A lelkipásztor szerint a hősök, mártírok és áldozatok gyásznapja hitbéli és erkölcsi tanulsággal szolgál mindannyiunk számára.
Az istentisztelet után Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Fábián Enikő alkalomhoz illő szavalata után Tallai Gábor budapesti történész, a Terror Háza Múzeum projektigazgatója tartott előadást. Meglátása szerint a megtévesztés és a manipuláció korszakát éljük, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésére is rányomja bélyegét. Fontos, hogy megemlékezzünk hőseinkről, és ne hagyjuk, hogy mártírok és hősök nélküli, arctalan világ vegyen bennünket körül. Arcot a hősöknek – 1956 hősei című előadásában Tallai felelevenítette a forradalom előzményeit, bemutatta a sorsfordító napok eseményeit és beszélt az ezt követő megtorlásokról is. Rámutatott arra, hogy az 1989-es rendszerváltozáskor, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásakor tulajdonképpen az 56-osok győztek. A „pesti srácok” félelmet nem ismerő harca mellett a történész kiemelte a „nagyváradi srácok” helytállását is, ezáltal megemlékezve a kommunistaellenes megmozdulások erdélyi áldozatairól is.
Az előadást követően a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek a Gulágot túlélő, nemrég elhunyt Rózsás János emléke előtt, majd a megemlékezés záróakkordjaként megkoszorúzták a Várad-Olaszi templom kertjében található Millecentenáriumi Emlékművet, így adózva minden magyar hős, áldozat és mártír emlékének.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája .
Tőkés László K Ö Z L E M É N Y E

Újra a magyarkakucsiak között jártunk!
Évente általában egyszer, az elszármazottak találkozója alkalmából van alkalmam arra, hogy eljussak Magyarkakucsra, ahol egy maroknyi magyar, egy maroknyi református tesz mindennap valamit annak érdekében, hogy bizonyítsa, hogy szórványban is meglehet maradni magyarnak.
Az elmúlt hét vasárnapján a helybeliek meghívásának eleget téve újra a Sebes Körös völgyi településen jártam. Ünnepre készültek a település reformátusai, hiszen az ünnepi istentisztelet keretében tették le az esküt az egyházközség október 7-én megválasztott presbitériumi tagok. A nem legmegfelelőbb időjárás – zuhogó eső – ellenére, ha nem is telt meg teljesen a templom, de sokan jöttek el, hiszen nemcsak eskütétel volt, de az Úr asztala is megvolt terítve. A Magyarkakucsi Református Egyházközség magyarkakucsi tagjai 102 lelket számlálnak, mindössze 77-en fizetnek egyházfenntartói járulékot. Vannak viszont más településről érkezettek is az egyházközségben, közülük 34-en járulnak hozzá, hogy az egyházközség működőképes legyen. Ezek a hivek Vársonkolyosról, Élesdről, Váradról, Marosvásárhelyről, Örgetegről és Szászfalváról erősítik a gyülekeztet, összesen 47-en. Minderről Barabás Imre az egyházközség főgondnoka tájékoztatott.
Figyelembe véve a fentieket, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem is olyan egyszerű dolog az, hogy az egyházközség normálisan működjön, hogy az Istenháza, a parókia és a gyülekezeti ház olyan szépen rendben legyen téve, hogy sokan megirigyelhetnék.
Igehirdetés
Az ünnepi istentiszteleten az egyházközség parókus lelkésze Szilágyi Gyöngyi hirdette Isten igéjét. Alapigének prédikációjában Ezsdrás Könyve 10 részének, 7-10.ig tartó versét választotta. Prédikációjában kiemelve azt a tényt, hogy sokunkban megingott a hit. „Szeretnénk mi is mai emberek, ha alkalmunk volna találkozni Jézussal, ha ez megtörténne talán több lenne a hitünk is”, – hangzott el. Majd arról szólt, Jézus mielőtt elment volna azt mondta, hogy menjetek Jeruzsálembe, menjetek a templomba ott várjatok rám. Úgy értékelte, hogy az egyháznak szüksége volna, hogy visszatérjünk az alapokhoz és arra, hogy mindenki megértse a templom nemcsak az épületet jelenti, hanem mindent ami a hitet jelenti, mondta többek között az igehirdető.
A továbbiakban az úrvacsorához megterített asztal köré vonult a jelenlévő presbiterek – nyolcan voltak. A tiszteletes Szilágyi Gyöngyi A királyok első könyve 19-ik részének, 4-8 közötti versét idézte: „Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre (…) szólt Isten igéje. Beszélt arról, hogy a presbiternek akkor is kell tenniük, ha már úgy érzik, hogy nagyon nehéz, mint történt az Illés prófétával is.
Az istentisztelet további részében a jelenlévő presbiterek letették a hivatali esküt, melynek szövegét az egyházközség lelkipásztora olvasta fel a gyülekezet előtt. A választott elöljárók ezt követően a szent vacsora sakramentumában részesültek, hasonlóan a jelenlévő gyülekezeti tagokkal, a meghivott vendégekkel.
A presbiterek névsora
Barabás Imre – tizenöt éve – főgondnok; Faragó Gyula gondnok; Vince Gyula presbiter; Szilágyi Zoltán presbiter (Élesd); Cseri Zoltán új presbiter (Vársonkolyos); Vince Sándor új presbiter; Balajti István (Szászfalva); Szilágyi Levente pótpresbiter (Élesd).
Dérer Ferenc
erdon.ro

Helyreállították a bögözi műemlék templom falfestményeit
Majdnem 800 év után ismét eredeti pompájában tekinthető meg a bögözi református műemlék templom értékes falképegyüttese. A megújult freskókat a november 24-én megszervezendő, Épített örökségünk védelme a Kárpát-medencében című konferencia keretében adják át ünnepélyesen, egyben további támogatókat keresnek a felújítási munkálatok folytatásához.
A Hargita megyei templom leginkább középkori falképei révén került a művészettörténeti kutatások érdeklődési körébe. A szakirodalom szerint az Árpád-kori templomban található például a Szent László-legenda legkorábbi ábrázolása, keletkezését a 13. század végétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszik. Jelenleg a templombelsőben a hajó nyugati és északi falát díszítik a két vagy esetleg három periódusban festett falképek.
Az egyházközségnek 1865 óta tudomása volt a falfestményekről, de csak Csehély Adolf udvarhelyi tanár figyelt fel a templom 1898-as tatarozása során az újra előbukkanó figurális ábrázolásokra. 1930-ban a nedvességtől lemálló meszelés alól előtűntek az alsó képszalag egyes jelenetei, ekkor figyeltek fel a Krisztus mandorláján vörössel írt rovásírásos feliratra. 1942-ben került felszínre az utolsó ítélet és a Szent Margit-legenda ábrázolása, valamint a Szent László-legenda 2. és 3. jelenete. A nyugati falképet 1966-ban tárták fel. 1943 novemberében készült egy restaurálási javaslat és értékbecslés, de a terveket a háborús események meghiúsították.
A templom átfogó restaurálási tervének elkészítését még 2009-ben kezdeményezte az Új Ezredév Alapítvány. Az ehhez szükséges támogatások begyűjtését egy 2010-ben a helyszínen megrendezett konferencia szolgálta, amelynek nyomán a magánszemélyektől, cégektől és a Hargita megyei önkormányzattól kapott összegek után az akkor még Kelemen Hunor vezette művelődésügyi és műemlékvédelmi tárca is jelentős összeggel járult hozzá a teljes körű felújításhoz, amely az idei év elején kezdődött el.
A román állam 1 768 240 lejjel járul hozzá a templom megújulásához 2012 és 2013 folyamán, a keretösszegből 2012 végéig 900 ezer lejt folyósít a szaktárca. A hónap végén megszervezésre kerülő konferencián a templom teljes restaurálásának programját is ismertetik, és további támogatókat keresnek a munkálatok zavartalan folytatásához.
Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba: gondolatok a pénzről és a bankárokról!
Minap egy társasággal találkoztam, akik nagyon vehemensen szidták a bankár világot, mely ugye „nyakunkra hozta ezt a nagy gazdasági krízist"!! Megkérdezték, hogy én mit is szólok ehhez a kérdéshez. Egy darabig hümmögtem, de aztán időt kértem és megígértem, hogy majd hozzá szólok ehhez a kérdéshez egy kis elmélkedés után.
Kezembe vettem a szentírást és arra próbáltam ráfigyelni, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus mit tanít a pénzzel, a bankvilággal kapcsolatosan.
Néhány szentírási rész ötlött különösebben is a szemembe:
Jézus a talentumát elásó embernek azt mondja, hogy: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!" Mt 25. Ezek szerint a Mesternek nincs baja a bankárokkal, sem magával a pénzzel, sem az anyagi világgal. Végül is Isten teremtette az anyagi világot, még az aranyat is mely bolygónkon is megtalálható, bár tudjuk ugyancsak Jézus Krisztustól, hogy: „Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába." Mk 10,17-30
Jézus nem haragszik a pénzzel foglalkozó emberekre, még azokat sem kerüli akik csalnak. Betegnek kell az orvos! Csodálatos a Zakeusos történet: „Ezután Jerikóba ért (Jézus) és áthaladt rajta. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: „Zakeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: „Bűnös embernél szállt meg." Zakeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." Lk.19.1-8
Többször is elolvastam az egész részt, de Jézus nem kéri sehol ettől az embertől, hogy változtassa meg a munkahelyét, hagyjon fel a mesterségével.. Egyszerűen csak annyit mond Jézus a megtért vámosnak: „Boldogság költözött ma ebbe a házba!"
Jézus maga is elfogadta a pénzt, sőt az apostolok missziós csapatának még pénztárosa is volt: „Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz." Vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek." Jn 13.
Krisztus nem azt akarja, hogy pusztítsuk el a bankárokat a bankjaikkal együtt, hanem azt szeretné, hogy ők is – akárcsak mindenki más – , az anyagi világot bátran használják, de ne legyenek annak rabjai. Isten nem azt akarja, hogy valakik ellen háborúzzunk, hanem csak azt, hogy a szeretet, a jóság útján járva szabadon kövessük Őt. A pénz az csak eszköz, és ezt is akárcsak bármilyen más eszközt, lehet jóra is használni, de általa lehet hatalmas bukásba is sodródni.
Szent Ferenc szellemében én azt tartom, hogy a pénz az ördög ganaja és éppen ezért ha adnak nekem belőle arra is használom amire való: Szépen elterítem a „földön", igen elterítem hogy egy egy gyermek, vagy életet szolgáló intézmény jobban fejlődjön, haladjon, bontakozzon ki. Úgy gondolom, hogy akkor van baj ha elkezdjük gyűjtögetni, halmozni, és az általa képviselt hatalommal megpróbálunk visszaélni. Ha valaki a sílécen száguldva nagyot esik és összetöri magát, nem a sízéssel van baj, hanem azzal az emberrel aki tudás, tapasztalat, óvatosság nélkül egy olyan sípályára merészkedett, hol magában és másokban kárt tett. Fontosnak látom ezeket a gondolatokat megosztani, hogy ne nyissunk a gyűlöletnek, a haragnak egy új frontot, és hogy egyes bankárok nyilvánvaló bűne miatt ne ítéljük el a pénzvilág minden szereplőjét.
Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér
www.magnificat.ro
Erdély.ma

Románia megsértette az alapvető emberi jogokat
Tőkés László: petíció a romániai magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáért - Petíciót nyújt be a romániai magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása érdekében három magánszemély az Európai Parlament petíciós bizottságának - jelentette be Tőkés László csütörtökön Budapesten sajtótájékoztatón.
Az európai parlamenti képviselő közölte, hogy a dokumentum három aláírója Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, Erdélyi Géza felvidéki református püspök és Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. Mint mondta, a beadványhoz az apropót a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium "botrányosságig fajult esete" szolgáltatta.
Tőkés László, az EMNT elnöke arról is beszélt, hogy „23 év alatt nem sikerült elemi fontosságú kérdéseinket megoldani”, ezért az EMNT mozgalmat indított Teljes körű visszaszolgáltatás címen. Ennek keretében különböző erdélyi objektumok előtt demonstrációkat szerveznek, ahol követelik az egykor magyar egyházi kézben volt épületek visszaadását.
Bejelentette azt is, hogy vasárnap Nagyváradon rendezik a délvidéki szolidaritás napját, amelynek célja az ott élő magyarság emberi, kisebbségi, anyanyelvi és oktatási jogai melletti kiállás, valamint a „méltánytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt 'temerini fiúk' ügyének pártolása”.
Az EP-képviselő közölte, december 1-jén a hajdúdorogi görögkatolikus székesegyházban lesz a negyedik Kárpát-medencei ökumenikus nagytalálkozó Krisztus-várás a Kárpátok alatt címmel.
Felhívta arra is a figyelmet, hogy a romániai Országgyűlési választási kampány során az Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) jelöltje „azzal dicsekedett”, hogy pártjuk élen járt eddig is az egyházi tulajdon visszaigénylésében, holott ez szerinte nem igaz, mert az egyházak leginkább egymaguk küzdöttek eredeti tulajdonuk visszaszolgáltatásáért, miközben az RMDSZ-t nem érdekelte ez az ügy.
Tőkés László beszámolt arról, hogy az ingatlanok visszaigénylésében értek el részeredményeket, így került vissza egyházi kézbe a nagyváradi református püspöki székház, valamint a református nyugdíjpénztár bérpalotája is.
Lomnici Zoltán rámutatott: számos esetben lehetett tapasztalni, hogy Románia megsértette az alapvető emberi jogokat. Noha Románia az EU-ba való felvételekor vállalta, hogy a tulajdonjogot is tiszteletben tartja, ezt nem teljesítette – tette hozzá. Elmondta, hogy az EU alapjogi chartája alapján bármely uniós állampolgár fordulhat az EU fórumaihoz, ha valamely tagállam jogsértése felmerül, s az Európai Parlament képviselői döntenek, hogy az EU bírósága elé utalják-e az adott ügyet. Hangsúlyozta: alapvető fontosságú a kisebbségben élő magyarság megmaradása szempontjából az egyházak működése, a román asszimilációs törekvéseknek ugyanakkor része a magyar egyházak gyengítése.
Közölte, azt kérik, hogy az Európai Parlament petíciós bizottsága tűzze napirendre a romániai egyházi ingatlanok visszaállamosításának ügyét, illetve vizsgálja meg, hogy az EU jogrendszerével összeegyeztethetők-e a román államnak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására, illetve a Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó intézkedései.
Követeléseik alapja a 2001-ben hozott romániai restitúciós törvény, amely arról határozott, hogy természetben vagy pénzben kárpótolni kell az egyházakat a tőlük elvett épületeikért, ám az esetek többségében ez nem történt meg. Példaként hozta fel, hogy 2001 óta az egyházak által benyújtott kérelmek felére kaptak csak választ, sok esetben elutasítót.
Megemlítette, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület 2001 óta 835 kérelmet nyújtott be, de csak kéréseik 36 százalékában hoztak eddig döntést, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség pedig 476 ingatlant igényelt vissza, ezekből azonban csak 166 ügy zárult le úgy, hogy 134 ingatlant adtak vissza, 22 esetben kárpótlást ítéltek meg, 10 ügyben pedig elutasították őket.
(MTI)

Gondolatok a pénzről és a bankárokról
Minap egy társasággal találkoztam – tagjai nagyon vehemensen szidták a bankárvilágot, amely ugye „nyakunkra hozta ezt a nagy gazdasági krízist”! Megkérdezték, hogy én mit is szólok a kérdéshez. Egy darabig hümmögtem, de aztán időt kértem, és megígértem, hogy majd hozzászólok ehhez a kérdéshez egy kis elmélkedés után.
Kezembe vettem a Szentírást és arra próbáltam ráfigyelni, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus mit tanít a pénzzel, a bankvilággal kapcsolatban. Néhány szentírási rész ötlött a szemembe. Jézus a talentumát elásó embernek azt mondja: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Mt 25.
Ezek szerint a Mesternek nincs baja a bankárokkal, sem magával a pénzzel, sem az anyagi világgal. Végül is Isten teremtette az anyagi világot, még az aranyat is, mely bolygónkon is megtalálható, bár ugyancsak Jézus Krisztustól tudjuk: „Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.” Mk 10,17-30 Jézus nem haragszik a pénzzel foglalkozó emberekre, még azokat sem kerüli, akik csalnak. Betegnek kell az orvos!
Csodálatos a Zakeus története: „Ezután Jerikóba ért (Jézus), és áthaladt rajta. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: „Zakeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: „Bűnös embernél szállt meg.” Zakeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Lk 19,1-8
Többször is elolvastam az egész részt, de Jézus nem kéri sehol ettől az embertől, hogy változtassa meg a munkahelyét, hagyjon fel a mesterségével. Egyszerűen csak annyit mond Jézus a megtért vámosnak: „Boldogság költözött ma ebbe a házba!” Jézus maga is elfogadta a pénzt, sőt az apostolok missziós csapatának még pénztárosa is volt: „Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.” Vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek.” Jn 13.
Krisztus nem azt akarja, hogy pusztítsuk el a bankárokat a bankjaikkal együtt, hanem azt szeretné, hogy ők is – akárcsak mindenki más – bátran használják az anyagi világot, de ne legyenek annak rabjai. Isten nem azt akarja, hogy valakik ellen háborúzzunk, hanem csak azt, hogy a szeretet, a jóság útján járva szabadon kövessük Őt. A pénz az csak eszköz, és ezt is, akárcsak bármilyen más eszközt, lehet jóra is használni, de általa lehet hatalmas bukásba is sodródni.
Szent Ferenc szellemében én azt tartom, hogy a pénz az ördög ganaja, és éppen ezért ha adnak nekem belőle, arra is használom, amire való: szépen elterítem a „földön”, igen elterítem, hogy egy-egy gyermek vagy életet szolgáló intézmény jobban fejlődjön, haladjon, bontakozzon ki. Úgy gondolom, hogy akkor van baj, ha elkezdjük gyűjtögetni, halmozni, és az általa képviselt hatalommal megpróbálunk visszaélni. Ha valaki a sílécen száguldva nagyot esik, és összetöri magát, nem a sízéssel van baj, hanem azzal az emberrel, aki tudás, tapasztalat, óvatosság nélkül egy olyan sípályára merészkedett, hol magában és másokban kárt tett. Fontosnak látom ezeket a gondolatokat megosztani, hogy ne nyissunk a gyűlöletnek, a haragnak egy új frontot, és hogy egyes bankárok nyilvánvaló bűne miatt ne ítéljük el a pénzvilág minden szereplőjét. 
Böjte Csaba
A szerző ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója
Krónika (Kolozsvár)

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

A csángó gyerekek várják az angyalt – Jótékonysági felhívás
Kedves Angyalok!
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi ellenőrzése alatt működő, moldvai magyar oktatási programban, jelen pillanatban 2190 gyerek tanulja iskolában, vagy délutáni foglalkozások keretében a magyar anyanyelvet. 43 oktató és pedagógus neveli őket arra, hogy anyókáik nyelvét megtanulják, a néprajzkutatók által felgyűjtött folklórkincseket visszatanulják, kellő önbizalommal felvértezve merjék vállalni moldvai csángómagyar hovatartozásukat. Ma érdekes kérdést szögeztek nekem apró tanítványaim: ha magyarul írják meg az angyaloknak szánt levelüket, akkor is megkapják a karácsonyi ajándékot? Természetesen, feleltem, de az a legbiztosabb, ha le is rajzolják, habár az angyalok számára ismeretlen a nemzeti hovatartozás kérdése, ők csak a jó és a kevésbé jó gyerekek között tesznek különbséget, így nyugodtan kitehetik az ablakba már ma estétől a levelüket. Mindenki érdeme szerint fog a karácsonyi ajándékozásban részesülni. Hazatérve azon gondolkodtam, hogy felnőttként, a lészpedi gyerekek tanító bácsijaként, a moldvai magyar oktatási program koordonátoraként, felelősségem és kötelességem kicsit besegíteni azon folyamatba, hogy az angyaloknak szánt leveleik célba érjenek.
Az ők nevükben írok. Azoknak a moldvai csángómagyar gyerekek nevében, akik magyar szentes énekekkel, magyar betlehemessel és magyarul fölzengő karácsonyi énekekkel készülnek a Szeretet Ünnepére. Ők azok, akiknél a magyar nyelv birtoklása fordítottan arányos a szociális helyzetükkel, ez az a hely, ahol a legszegényebb családok őrzik a magyar nyelv legrégebbi, ma is élő dialektusát.
Évtizedek óta nem írtam már a Mikulásnak vagy az Angyalnak. Felnőttként nem is értek hozzá, ezért másolom ide egyik tanítványom „írását”, hogy angyalokra találjon. Szeretettel, Márton Attila, lészpedi tanító bácsi,
a moldvai magyar oktatási program koordinátora
„Drága Angyal!
Magam csángó gyermekecske vajok. Megreménykedni akaram, hogy ebben az esztendőben is kapok karácsonyra valami szép dolgot. Nem semmi baj, ha leánkás holmi lesz a csomagban, akko jó lesz a tesvéreimnek. Az se baj, ha emberes vagy asszonyos dogok lesznek benne, mert azokot odaadom édesapámnak vaj édesanyámnak. Nekik is Karácsony lesz! Ha bubáknak való játékokot küldesz, akko várni fogom lesz, még egy tesvérem szülessen. Mind egy kicsi Jézus. Őt es erőst fogom szeretni!
Dicsertessék Jézuskának szent neve! Szeretettel, Józsika”
Hasznos információk az angyaloknak:
www.csango.rmpsz.ro http://www.keresztszulok.hu/karacsonyi_csomagkuldes www.csango.eu Villámposta: keresztszulo@rmpsz.ro
Erdély.ma

IV. Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagytalálkozó Hajdúdorogon:
Szeretettel győzzétek le a gyűlöletet!
Krisztus-várás a Kárpátok alatt címmel 2012. december 1-jén Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagytalálkozót tartottak Hajdúdorogon, a helyi magyar görög-katolikus közösség megalapításának 100. évfordulóját ünnepelve.
A negyedik ízben sorra kerülő nagytalálkozó alkalmával a határok által elválasztott, de hitük által összetartozó egyházak híveik védelmében emelik föl szavukat az ige és az imádság erejével – szerepel a szervezők, Tőkés László korábbi királyhágómelléki püspök, valamint Kocsis Fülöp görög-katolikus megyés püspök meghívójában.
Az ünnepi alkalom alkonyati zsolozsmával kezdődött, melyben Kocsis Fülöp püspök fogalmazta meg az összejövetel alapgondolatát: amiképpen Krisztus legyőzi a halált és győzedelmeskedik a sötétség fölött, úgy mi is Krisztus ereje által küzdhetjük le az emberi sötétséget. Krisztushoz kell kötődnünk ahhoz, hogy isteni erő ragyogjon fel a Kárpát-medencében, mondotta a házigazda. Nemes Csaba egyházügyi főtanácsadó, az ünnepség moderátora elöljáróban kijelentette: az adventi Krisztus-várás létállapotában rá kell ismernünk bűneinkre, és le kell győznünk türelmetlenségünket.
Kósa Lajos debreceni polgármester köszöntője után Tőkés László, a Kárpát-medencei ökumenikus nagytalálkozók ötletgazdája szólt az egybegyűltekhez. Az előző alkalmakat felelevenítve rámutatott arra, hogy sokszor könnyebb lenne hallgatni a bennünket ért igazságtalanságokról, de – amiképpen a házigazdák jubileumi himnuszában is áll – a szeretet szólásra késztet bennünket. Tőkés László úgy fogalmazott: nem siránkozó önsajnálatból fakad a találkozó, hanem annak bizonyosságaképpen, hogy „a gyűlölet egyetlen hatékony ellenszere a szeretet”. Ezzel kapcsolatosan kijelentette, „nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjék rajtunk a sötétség, a gonoszság, a félelem és a csüggedés”, annál is inkább, mivel a keresztény ember Pál apostol szavait tekinti iránymutatónak: „jóval győzd meg a gonoszt” (Rm. 12, 21). Tőkés László szerint a megannyi országba szétszakított, több milliónyi kisebbségi magyarságunk ellen irányuló indulat mértéke az antiszemitizmushoz és a cigányellenességhez hasonlítható. A nagyfokú magyarellenesség miatt követeljük az emberi és nemzeti méltósághoz való elidegeníthetetlen jogainkat, amelyek megteremtésén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is fáradozik – hangsúlyozta az erdélyi EP-képviselő.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az összetartozás fontosságát emelte ki, mondván: „ma azért sírna Mária, mert nincs együtt az, ami összetartozik, nincs együtt az, ami egymásnak van teremtve”. Szerinte a Tőkés László és Kiss-Rigó László püspökök által indított „imahadjárat” pontosan azt a célt szolgálja, hogy egymásra találjanak a felekezetek és a nemzetrészek a Kárpát-medencében.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a karácsony és az advent inkább szól manapság a fogyasztásról, mint az értékekről. Rávilágított arra, hogy a történelem ura nem a pénz, nem a politikum, hanem egyedül Isten. A nagytalálkozó alkalmával kárpát-medencei identitástudatunk mutatkozik meg, és megtapasztalhatjuk a szolidaritás és összetartozás erejét, miközben félelem nélkül, határozottan kiállunk jogainkért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese a Bibliát idézte: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Rm. 8,19). Sokszor a sóvárgás miatt hályogos szemünktől nem látjuk a valóságot, azt, hogy a felszabadulás rajtunk múlik, fogalmazott.
Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke hangsúlyozta: fontos, hogy összefogjanak azok az igazak, akik a mindennapi egzisztenciális nyomás ellenére készek áldozatot hozni magyarságukért.
Végül Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a romániai magyarok nemzetiségi jogaiért szállt síkra, kiemelve az anyanyelv használatát és az önrendelkezést. A Kárpát-medencei magyar közösségek és régiók jövőképét egyedül az autonómiáért folytatott szabadságharcunk határozhatja meg. Ehhez a harchoz egységre buzdította az anyaországi és határon túli politikusokat, egyházakat és civil szervezeteket is.
A méltóságteljes ünnepség Nemzeti imánkkal és Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök áldásával zárult.
Nagyvárad,
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
K Ö Z L E M É N Y

Mikulás-nap a Gondviselés Központban
Szent Miklós püspök ünnepnapján a kolozsvári Szt. Mihály Caritas és a Szent Mihály Nőszövetség ajándékcsomagokkal kereste fel a kolozsvári Providenţa-Gondviselés-Fürsorge Központ otthon lakóit.
A mentálisan sérült felnőttek számára indított nappali foglalkoztató központnak jelenleg tíz gondozottja van, akikkel két szociális munkás, Kézdi Orsolya és Kovács Melinda foglalkozik állandó jelleggel. Több önkéntes is besegít – van köztük pszichológus, gyógypedagógus, szociális munkás, lelki vezető. A csoportos foglalkozások célja a közösségbe való beilleszkedés, a munkára való felkészítés, az egészséges életmódra való nevelés. Ezeken a csoportos foglalkozásokon a konfliktushelyzetek megoldását is gyakorolják.
A napi tevékenységük része a kézimunkázás, kézművesség, népdalok éneklése, kis jelenetek betanulása is. Delfin híradó címmel újságot szerkesztenek és a közelmúltban fényképkiállításon vettek részt saját fotóikkal.
A Mikulás-napi ajándékokat kis műsorral köszönték meg, A sziget című jelenet a szeretet megmentéséről szólt, majd a békességről, a türelemről, a szeretetről és Jézusról énekeltek, mert Jézus és a szeretet mindenkié. Búcsúzáskor pedig saját készítésű tárgyakkal ajándékozták meg a Caritas és a Nőszövetség munkatársait.
Molnos Sára
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (8.)
Bólogatójánosok a Nagy Nemzetgyűlésben
Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében.
Értékét növeli, hogy 1983-ban, teljes megvakulása előtt – mely a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe jegyezte be börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire minden esélye megvolt –, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
Az emlékezet emberileg nagyon is érthető kihagyásait tetten érhetjük abban az ENSZ-memorandum-rekonstrukcióban, amelyet dr. Dobai István az 1990-es évek elején állított össze. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában általam megtalált ENSZ-memorandum feszes, világos vonalvezetésű, logikájú tanulmány. Minden során érződik egy harminchárom éves, alkotóképessége teljében lévő nemzetközi jogász problémaérzékenysége, a megoldást sürgető igyekezete.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül tíz személyt 1958. május 30-án a temesvári Május 1. munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1958/719-es számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 1958/206-os számú végleges döntésével helyben-hagyta. A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő bólogatójánosként minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet 1958. szeptember 1-jén éjszaka 23 és 24 óra között a Securitate temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző- osztagnak, majd agyonlőtték őket. A módszer nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a katyni erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a katyni mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, mely a tetemeket eltemette, elkapartatta. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell hogy legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk. A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallosjoga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégzőhelye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955. novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés áll be, hogy Közép- és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a többpártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának néhány kitételében ma is alkalmazható programját. Az angol Munkáspárt (Labour Party) programját vette mintaként, de elképzeléseiben nagyban befolyásolták a 19. század végétől kiadott pápai enciklikák, valamint az Actio Catholica mozgalom alapelvei.
Bár a Keresztény Demokrata Párt programjának „célországa” Magyarország – fizetőeszközként is a magyar forintot jelölte meg –, Confederatio című dolgozatában tételesen is megfogalmazta: „Gyakorlat igazán akkor lesz belőle, ha a KDP romániai pártja s magyarországi pártja mindkét helyen egy időben kormányra jut.” Az 1955-re datált pártprogram XXIV., Külpolitikánk című alfejezetében az egyik legfontosabb célkitűzést is megjelölte: „Pártunk távolabbi törekvése a Dunai Konfederációs Állam, amennyiben szomszédaink velünk azonosan gondolkodnak. Támogatjuk az Egyesült Európa gondolatát.”
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelkészszentelés és díjátadó
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) rendes közgyűlésére került sor december 7-én pénteken, amely keretében lelkészszentelést tartottak és átadták a Pro Ecclesia, a Pro Partium és az M. Nagy Ottó Díjakat.
A KRE rendes közgyűlése reggel 10 órától kezdődött ünnepi istentisztelettel a Nagyvárad-Olaszi Református Templomban. A közgyűlést Varga Attila főgondnok nyitotta meg. Az igehirdetés szolgálatát Csűry István püspök végezte, aki a Lukács evangéliumából (Lukács 14, 25-27) felolvasott igerész alapján elhangzott prédikációjában az elhivatott szolgálatról beszélt, aláhúzva, hogy a lelkipásztoroknak, akire Isten sok embert és feladatot bíz, szüksége van lelkének megerősítésére, és Jézus Krisztus feltétel nélküli követésére. „Mikor Krisztus követői leszünk, megoldást találunk azokra a problémákra, amelyeket addig egyedül hordoztunk. Krisztussal találkozó embernek minden gondja megoldódik. Egy tapodtat sem fogunk tudni haladni, ha nem Krisztussal végezzük vállalt feladatunkat”- tette hozzá Csűry István.
Lelkészszentelés
Az igehirdetés végeztével került sor a lelkipásztorok felszentelésére. A nyolc felszentelendő lelkipásztor – Elek Arnold Zoltán, Máthé Loránd Árpád, Józsa Ferencz, Tolnai János-Bálint, Orbán István Dániel, Demeter Csenge, Zsákai Norbert, Ráksi Lajos István – a lelkipásztori eskü letétele után letérdelve fogadták az esperesek áldását, akik egy-egy bibliai idézettel kértek áldást és szentséget a lelkészek szolgálatára. Ugyancsak a közgyűlés keretében kerültek kiosztásra a Pro Ecclesia, a Pro Partium és a M. Nagy Ottó Díjak. Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos ismertette a díjazottak neveit és felolvasta a laudációkat. A díjakat Csűry István püspök és Varga Attila főgondnok adták át. Pro Ecclesia díjat kapott a Szilágyborzási Református Gyülekezet (Somlyói Református Egyházmegye), az Erdőhegy-Kisjenői Református Gyülekezet (Aradi Református Egyházmegye) és a Borsi Református Gyülekezet (Bihari Református Egyházmegye). A Pro Partium Díjat dr. Vajda Sándor, borosjenői gyülekezet tagja (Aradi Egyházmegye) kapta meg. Az M. Nagy Ottó Díjat, amit idén először adtak át, Bara Erzsébet, a zilahi református Wesselényi Kollégium vallástanárnője vehette át. Az ünnepélyes istentiszteletet követően a közgyűlés a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében folytatódott.
Nagy Noémi
erdon.ro

Összegeztek az EMNP udvarhelyszéki jelöltjei
Kampánytapasztalatairól számoltak be az Erdélyi Magyar Néppárt udvarhelyszéki jelöltjei. A parlamenti választások summázásaként László János, a párt udvarhelyszéki szervezetének elnöke elmondta: bár a részvétel országszerte gyenge volt, a számokból kiderül, hogy Udvarhelyszéken
„Sikeres kampányon vagyunk túl, hisz a helyhatósági választásokhoz képest az EMNP támogatottsága Udvarhelyszéken 16-ról 25 százalékra nőtt” – mondta László János, hozzátéve: az alacsony részvételi arányhoz jelentősen hozzájárult az RMDSZ demoralizáló kampánya is. „Az eredményeket sokféleképpen lehet értelmezni, a legfontosabb viszont az, hogy eljutott-e az üzenetünk a választókhoz, a jelöltekhez. Köszönettel tartozunk elsősorban azoknak a választóknak, akik megértették üzenetünket, főként a lengyelfalviaknak és a homoródszentpáliaknak, ahol a néppárt jelöltjei a legtöbb szavazatot kapták” – fogalmazott Zakariás Zoltán udvarhely- és gyergyószéki szenátorjelölt. Folytatásként kihangsúlyozta: a továbbiakban a helyi önkormányzatoknál végzendő szakmai tevékenységre fektetik majd a hangsúlyt, ezáltal is felkészítve a helyi közösségeket az önrendelkezésre. „Az eredmények bebizonyították az EMNP létjogosultságát, azt, hogy az általunk felvetett témák – az autonómia, a föderalizmus kérdése – életképesek. A jövőben is ezen a vonalon dolgozunk” – magyarázta.
Székely Kinga Réka képviselőjelölt számára lelki feltöltődés és valódi megvilágosodás volt az elmúlt időszak. „Annyi őszinte emberrel találkoztunk, akik annak örültek, hogy huszonkét év után végre van valaki, aki a jövő építéséről beszél és azon dolgozik” – mondta. A homoródszentpáli unitárius lelkész bibliai példával élve vázolta céljait, mondván: akárcsak a keresztre feszített Jézusnak, az EMPN-nek is eljön a pünkösdje. „Ebben reménykedünk, de készek vagyunk tenni is a változás érdekében” – tette hozzá végül.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

A 1989-es romániai népfelkelés huszonharmadik évfordulóján forradalmárok – köztük Tőkés László EP képviselő, a rendszerváltó események kirobbantója – jelenlétében mutatták be Szőczy Árpád kanadai újságíró, filmrendező tényfeltáró kötetét a temesvári Új Ezredév Egyházközség épülő templomában.
A könyvbemutató előtt hálaadó istentiszteletre került sor. Gazdáné Mátyus Melinda lelkipásztor hirdetett igét, aki a terméketlen fügefa példázatával szemléltette, hogy a krisztusi kegyelem miként viszonyul Isten igazságszolgáltatásához és ítéletéhez. Prédikációjában kiemelte: 1989-ben a temesvári református gyülekezet nem volt „terméketlen fügefa”, hiszen bátran kiállt az igazság mellett, és teljesítette a rábízott isteni küldetést. 
Gazda István, az Új Ezredév Egyházközség lelkipásztora az igehirdetést követően Ady Endre A tűz csiholója című versét idézve rámutatott arra, hogy a bátorságból fakadó helytállást nem mindig kíséri általános elismerés és igazságszolgáltatás. A „százszor bátrak és viharvertek” az igazukért küzdöttek Temesváron, és huszonhárom év elteltével újra síkra kell szálljanak azokkal szemben, akik el akarják rabolni a forradalom eseményeinek valóságtartalmát – hangzott el.
Az évfordulós megemlékezés második felében Szőczy Árpád Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című kötetét mutatták be, amely a Drakula árnyékában című film bővített tartalommal szolgáló könyvváltozata. Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadótanácsosa, az egyházkerület keretében működő átvilágító bizottság vezetője a könyv szerzőjéről elmondta: a díjnyertes filmrendező és újságíró részese volt a temesvári forradalmi eseményeknek, hiszen édesapjával közösen közreműködött abban, hogy a francia-kanadai riporterek titkos felvétele – amelyet a Magyar Televízió Panoráma című műsorában mutattak be – elkészülhessen. Könyvét három nyelven adta ki: angol, magyar és román nyelven. Antal János véleménye szerint napjainkban, amikor megpróbálják meghamisítani történelmünket, és nagy szükség van Temesvár forradalmi szerepének és szellemének a rehabilitációjára, Szőczy Árpád munkássága, és a most megjelent könyvhöz hasonló alkotások „erős barikádot” jelentenek.  A méltatásban az is elhangzott, hogy Szőczy Árpád könyvének megírásakor összesen 65 interjút használt fel, kutatásait három kontinensen végezte. A volt Szekuritáté irattárában, valamint a Magyar Országos Levéltár gyűjteményeiben való alapos kutatómunka eredményeképpen könyvében újabb besúgók személyére derül fény. 
Szőczy Árpád a könyvbemutatón elmondta: nincs még egy olyan református gyülekezet a világon, amely a temesváriakéhoz hasonló történelmi szereppel bírna. A hősökkel szemben viszont ott vannak az árulók, akik együttműködtek a román titkosszolgálattal. A szerző megkülönböztette azokat a besúgókat, akiket kényszerítettek az együttműködésre azoktól, akik meggyőződésből, vagy anyagi érdekből működtek közre a Szekuritátéval. Mint mondotta: könyvének írásakor mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy tisztázza magát, és elmondja álláspontját, azonban kevesen éltek a lehetőséggel.
Tőkés László, a Ceausecu-diktatúrát megdöntő forradalom elindítója, volt királyhágómelléki püspök, jelenlegi európai parlamenti képviselő a forradalom meghatározó mozzanatainak felelevenítésekor „isteni koreográfiának” nevezte azt, ahogyan a rendszerváltozásra irányuló, egymással párhuzamosan történő események szálai összefonódtak. „Mindenki tette a dolgát lehetősége szerint, és abból alakult ki ez a végkifejlet” – fogalmazott az egykori temesvári lelkipásztor. Beszédében megemlékezett Újvárossy Ernőről, és mindazokról, akik életükkel fizettek a szabadságért, mondván: a mártírhalált halt temesváriak tudatosan vállalták a sorsukat, és önfeláldozásuk nem volt hiábavaló. Példájuk arra kell indítson bennünket, hogy az ő állhatatosságukkal és lelkesedésükkel folytassuk jogos küzdelmünket a posztkommunizmussal, posztszekurizmussal szemben. Tőkés László ugyanakkor az emlékezés fontosságát emelte ki, annak igazolásaképpen, hogy a küzdelem még tovább tart, mindaddig, amíg igazság nem szolgáltatik, amíg a bűnösök el nem nyerik méltó büntetésüket.  
Az évfordulós ünnepi esemény nemzeti imánk eléneklésével, majd dedikálással zárult.
Nagyvárad,
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
K Ö Z L E M É N Y

Pro Ecclesia- és Pro Partium-díj Arad megyeieknek
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület december 7-i közgyűlésén egy Arad megyei egyházközséget és egy magánszemélyt tüntetett ki odaadó és áldozatos munkájukért.
A Pro Ecclesia-díjat az erdőhegy-kisjenői gyülekezet kapta, mindenekelőtt a közösségi ház, gyülekezeti terem felépítésért. Ennek azonban régi előzményei vannak – 1939-ben önerőből építették fel új templomukat, ami komoly áldozatvállalást igényelt az akkor 1700 lelket számláló gyülekezettől. Bár az utóbbi évtizedek során a gyülekezet lélekszáma a felénél kevesebbre apadt, „az ősök elszántsága, Istenhez és a magyar nyelvhez való hűsége megmaradt az utódok szívében”, olvassuk a laudációban, amelyet Módi József Arad egyházmegyei esperes és Venter Miklós egyházmegyei főgondnok írt alá.
2007-ben született meg az elhatározás – Kovács Gyula akkori lelkipásztor szolgálata idején –, hogy építsen a gyülekezet egy közösségi házat, mely helyet biztosíthat a helybelieknek és a Körösköz magyarságának is a közösségi élet megélésére, egyházi és kulturális események rendezésére. A Feier Lajos és Molnár Csaba aradi mérnökök által megtervezett, 190 négyzetméter alapterületű gyülekezeti házat a hívek önerőből, közmunkával építették fel. Az alapok beöntésétől kezdve a falak emelkedésén át miden munkafázisban látható volt az egységes, jókedvű és önzetlen hozzáállás a presbiterek és gyülekezeti tagok részéről egyaránt. Az elkezdett munkálatok 2010-től Papp József lelkipásztor vezetése alatt folytatódtak, s Isten kegyelméből 2012. május 12-én ft. Csűry István püspök úr jelenlétében, ünnepélyes keretek között sor került a gyülekezeti ház megáldására.
***
 A Pro Partium-díszoklevelet dr. Vajda Sándor borosjenői orvosnak ítélte az egyházkerület vezetőség. A ft. Csűry István püspök és dr. Varga Attila főgondnok által aláírt díszoklevél szerint a megbecsülés „a közélet, a kultúra, az oktatás a gazdaság azon kiválóságainak (jár), akik életművűkkel vagy sok évtizedes munkásságukkal hozzájárultak a Részek reformátusságának és magyarságának hitbeli, erkölcsi, szellemi és anyagi megmaradásához, felemelkedéséhez és egységesüléséhez. Eme díszoklevél áldozathozatalának tiszteletteljes megbecsülése mellett ösztönző szándékjutalom a Partiumért való további hűséges munkálkodásra. „Amit cselekesztek tettel, az Úr Jézusnak nevében cselekedjétek” (Pál apostol Levél a kollossébeliekhez). Az elismerés mellé egy szép bronzplakett járul.
Dr. Vajda Sándor borosjenői presbiter, aki közel két évtizedig volt az egyházkerület igazgatótanácsosa, volt zsinati, közgyűlési és fegyelmi bizottsági tag nagy meglepetéssel, de, bevallása szerint nagy örömmel szerzett tudomást kitüntetéséről. Ami a díszoklevélben nem szerepel: Vajda doktornak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy felépült a maroknyi borosjenői reformátusság új temploma, amelynek tízéves évfordulóját az egyházkerület püspökének részvételével nemrég ünnepelte nemcsak a helybeli református közösség, hanem a Fehér-Körös menti város egész magyarsága.
Tudomásunk szerint eddig Arad megyéből a szép elismerést dr. Kovách Géza és post mortem Seres Géza esperes kapta meg.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)