Székely nemzeti operát mutatnak be Gyergyószárhegyen augusztus 20-án
A Csaba királyfi című székely nemzeti opera ősbemutatóját Gyergyószárhegyen tartják szombaton, az előadás szervezői több ezer nézőre számítanak.
G. Nagy István Ilián magyarországi író székely nemzeti operaként határozza meg a Csaba királyfi című alkotás műfaját, hiszen az általa írt műben a klasszikus opera hangzása is megtalálható a rockopera elemei mellett. A műben távol-keleti zenei motívumok is vannak, így ujgur és székelyföldi csángó dallamrészletek is felismerhetők.
A szerző az MTI-nek csütörtökön elmondta: négy hónapja dolgozik Erdélyben a mű színpadra állításán. A Csaba királyfi szövegkönyvét és a mű versrészeit egyaránt a magyarországi író írta, akárcsak a teljes dalanyagot. Az opera hangszerelésére a szerző az erdélyi Bene Zoltánt kérte fel, a mű színpadra állításával pedig Orza Calin szamosújvári, román-magyar vegyes házasságból származó romániai rendezőt bízta meg.
G. Nagy István Ilián szerint műve azért örvend nagy érdeklődésnek Székelyföldön, mert tudomása szerint eddig senki nem írt egész estét betöltő színpadi művet Csaba királyfiról. Arany János 130 évvel ezelőtt eposzban akarta megörökíteni a személyét, de halála megakadályozta ebben. Emlékeztetett, hogy a székely himnuszban benne van Csaba királyfi, de az életéről, múltjáról, a történelmi személyről nagyon homályosak az ismeretek mind Magyarországon, mind a székelyföldi magyarság körében.
A szerző rámutatott: az opera Csaba királyfi történelmi múltba vesző életéről szól, arról, hogy ki volt ő, ki volt az édesapja, miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, ezt követően miként várták a székelyek és hogyan teljesedik be „a Csaba-örökség".
G. Nagy István Ilián elmondta: arra törekedtek, hogy hitelesen jelenítsék meg Csaba királyfi élettörténetét a székelység, a hunok és a magyarok hagyományos mitológiájával ötvözve. Hozzátette: archaikus népi imák is vannak a darabban, amelyek utalnak arra, hogy az ősi időkben ugyan nem kereszténység, de „bizonyos fokú Jézus-hite" volt az ősöknek, ami a csángóknál, Somogy megyében és Székelyföldön is tetten érhető a mai napig.
Az ősbemutatón Rudán Joe és Lukács Zsolt magyarországi énekesek mellett fiatal székelyföldi rock- és operaénekesek lépnek fel. A bemutatót a gyergyószárhegyi Lázár-kastély udvarán rendezik meg, ahova akár ötezer ember is befér. Rossz idő esetén az előadást egy nappal későbbre halasztják – mondta a szerző.
MTI. Erdély.ma

Bemázolták a Marosfőn felállított ortodox keresztet
Ismeretlenek festékszóróval bemázolták a Marosfő határában két nappal korábban építkezési engedély nélkül felállított ortodox kereszt talapzatát.
A Marosfő és Vasláb határában felállított négy méteres fakereszt kőtalapzatára ismeretlenek vörös festékszóróval a 666-os számot és a „valah” szót festették. A rendőrséget kedden este értesítették az incidensről.
A keresztet két nappal korábban, Nagyboldogasszony napja alkalmával szentelte fel az ortodox egyház.
Ioan Selejan, Kovásznai és Hargitai ortodox érsek szerdán sajnálatosnak nevezte, hogy ilyesmi történhet egy keresztény országban. „Itt, ebben a térségben a románok nem örülhettek Nagyboldogasszony napján. És nem örült sem Avram Iancu, sem Krisztus, akit másodszor is keresztre feszítettek Marosfőn” – fogalmazott a főpap.
Mihail Dumitru Tinca, a Marosfőt is magában foglaló Vasláb község polgármestere szerint a helyi magyarok és románok között semmiféle feszültség nem létezik, véleménye szerint a keresztet átutazó személy vagy személyek festhették be.
Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőrség szóvivője azt mondta: vizsgálat indult a tettes vagy tettesek azonosítására.
Mint arról tájékoztattunk, az Oastea Domnului (Úr Serege) nevet viselő, az ortodox egyház keretében működő ifjúsági csoport Marosfő Gyergyószentmiklós felőli kijáratánál állította fel azt a négy méteres fakeresztet, amelyet eredetileg a Maros forrásánál kívántak elhelyezni. A Hargita megyei önkormányzat munkatársai a vaslábi polgármesteri hivatallal és a tekerőpataki közbirtokossággal együttműködve a múlt héten állították le a Maros forrásánál zajló törvénytelen építkezést.
A csoport a vaslábi polgármester szóbeli engedélye nyomán állította fel a keresztet, holott a Hargita megyei tanács illetékesei szerint ehhez hivatalos építkezési engedély is szükséges. Krónika (Kolozsvár)

Áronnak felfelé nézve, Gyula
Biztos szemmel ismerte fel, ha valakiben csírázik a hit, erőtlen még, de életerővé válhatik. Nincs abszolút ateista, mint ahogy a hívők lelkében is lappanghat kétely, bizonytalanság. A kereszténység ennek az örökös küzdelemnek a megélése lélekben. Jellegzetes példa lehet Áron püspök és Illyés Gyula kapcsolata, amelyben egyféle "utazó nagyköveti" szerepet játszott Keresztes Sándor kereszténydemokrata politikus, többszörös parlamenti képviselő, vatikáni magyar követ. Tőle idézünk: "A Püspök Úr megkért, hogy egy általa küldött korondi vázát juttassak el Illyés Gyulához, amelyet lányának szán, kinek létéről a verseiből szerzett tudomást. E kezdet után alakult ki az a helyzet, hogy Püspök Atya és Illyés között a ’postás’ szerepet tölthettem be. Ennek egyik emlékezetes epizódja a következő: Illyés Gyula dubitált azon, hogy vajon elküldheti-e a Püspöknek Kháron ladikján című könyvét, mert ahogy ő mondta magáról, ő nem hívő. Bátorításomra a könyvet elküldte az alábbi dedikálással: Áronnak felfelé nézve, Gyula. Én ezt az epizódot elmeséltem Püspök Atyának, melyet mosolyogva és megértéssel fogadott. A következő látogatásomkor ezt üzente:
– Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, az Krisztust követi.
Amikor ezt az üzenetet átadtam Flóra asszony jelenlétében, zokogni kezdett, majd kihúzta magát és azt mondta:
– Mondd meg a Püspöknek, rendelkezzék a tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszek, amit kíván."
A püspök és a költő egyszer találkoztak személyesen, akkor egy éjszakát átbeszélgettek. Keresztes Sándor megjegyzi, hogy Márton Áronnak bizonyára nagy szerepe volt Illyés Gyula közeledésében az Egyházhoz. (Beke György: A hitvalló)
b. d. Népújság (Marosvásárhely)

Vita egy Krisztus-szobor körül
Ismét hangos az erdélyi média egy vallási témát is érintő kérdéstől. Kell-e a Farkaslaka községhez tartozó Székelyszentlélek határába, a hegyoldalra egy Krisztust ábrázoló szobor, amely azonban nem leplezett módon egyben kilátó is lenne, és méreteiben Kelet-Európa legnagyobbra, impozánsnak, messzire látónak és látszónak tervezett Krisztus-szobra?
A felsorakozó érvek egyrészt szigorúan, érzelemmentesen szakmaiak: az építészek, köztük Albert Márton, Berszán Ruxandra, Bogos Ernő, Korodi Szabolcs, Köllő Miklós, Márton Ildikó, Máthé Zoltán urbanisztikai, tájhasználati és építészeti szempontból az eddig közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus- szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látják, s mint ilyet nem minősítik alkalmasnak a felállításra. Hasonló a gyulafehérvári főegyházmegyei Egyházművészeti Bizottság véleménye is, ezért ez sem javasolta az emlékmű felállítását. Ez utóbbi egyöntetű szakvélemény alapján Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a székelyszentléleki plébániának címzett leiratában erre hivatkozva nem támogatja (igaz, nem is tiltja tételesen) a mű felállítását, ám a hozzá forduló plébánosnak jelez egy másik szempontot és érvrendszert: „…esetleg hivalkodásnak minősül és nagyzolásnak nézik egyre elszegényedőbb világunkban”. És van a harmadik szempont, az igenlőké: ezek egy része a turisztikai érdeklődés fellendítését is látja a terv megvalósulása nyomán (s ilyenként szintén érzelemmentesen, hasznossági oldalról tekinti), egy másik része a vallási jelleget nézi, ezt tartja főszempontnak. Ilyen szemszögből fontosnak, vallási jelképnek érzik az érvelők a szobrot: a hitéhez ragaszkodó, vallását megtartó Székelyföld képének megerősítését látják benne, ellenzőinek kicsinyhitűségét, anyagiasságát érzik az ellenérvekben felszínre jutni.
Bodó Márta. Vasárnap (Kolozsvár)

„Hosszú az út a felismeréstől a kinyilatkoztatásig”
Dr. Németi János régész–történész pályafutásának küzdelmeiről, kutatási eredményeiről, a régészi munkáról és az azzal járó nehézségekről, valamint az őszinteség és a kitartás miatt őt ért hátrányos helyzetekről is beszélt lapunknak adott interjújában.
Mivel a nagykárolyi kastély felújítás alatt van, a múzeum régészeti anyaga ideiglenesen a volt 4–es iskolában van elhelyezve. Németi János régész–történész már rég nyugdíjas, de naponta több órát tölt itt, hogy az eddig összegyűjtött anyagait feldolgozza. Az alábbiakban vele beszélgettünk.
— Hogyan tölti hétköznapjait egy nyugdíjas régész?
— 2003 februárjában menten nyugdíjba, de azóta is folyton dolgozom. Ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Amit az ember 40–45 éven át nem azért csinál, hogy legyen egy megélhetési lehetősége, hanem azért, mert szereti, azt nem tudja abba hagyni. Nekem ez volt a munkám és a hobbim. Nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, amit nem sikerült feldolgozni. Annak, ami a feltárásokból, az ásatásokból, a leletásatásokból, a tervezett ásatásokból és minden terepmunkából összegyűlt, ha csak a nagyobb részét lenne időm feldolgozni, elégedett lennék. Ezeknek a megfigyeléseit is én végeztem. Bizonyos dolgokat, a megfelelő dokumentációkkal át lehet adni a kollégáknak, de van néhány olyan téma, amihez ragaszkodom. Ilyenek a kelta anyagok, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, vagy a bronzkor.
— Mióta foglalkozik régészettel?
— Boldádon 1966-ban kezdtem el az ásást. Kimaradt egy időszak, amíg a Trák Intézetnek dolgoztam. 1986–ban kezdtük újra, 1990–től egyedül dolgoztam. Ezt követően kötöttünk egy egyezséget a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel, amikor ott megalakult a régészeti szak. Nem kaptak egy olyan embert, aki járatos az ősrégészetben. Egy–egy magyarországi meghívott tartott néha előadást, de gyakorlatilag nem irányították a diákokat a régészet szakmai megismerésére. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a diákokat elhozzuk Boldádra, ahol részt vesznek a régészeti ásatásokon, így lehetőségük van megismerni egy olyan bronzkori települést, amelyik az egész bronzkort átfogja. Itt a kora bronzkortól a késő bronzkorig mindent meg lehet találni. Mivel itt található Boldád középkori temetője, a diák megtanulhat feltárni egy sírt, megismerheti a kerámiákat, a rétegtani problémákat, megtanulhat rajzolni és sok olyan dolgot, amit az egyetemen nem lehet megtanulni, bármilyen jó képzést is kap. Ehhez a szakmához gyakorlat, terepmunka kell. Hogy ez a tevékenység mennyire hasznos volt, azt az bizonyítja, hogy a végzősök hatvan százaléka erdélyi múzeumokban dolgozik. Ezzel hozzájárultunk a magyar régészek képzéséhez. Romániában sokáig nem volt régészképzés, a változás után indult be néhány kar, de kevés volt a magyar jelentkező. Így sikerült olyan régészeket képezni, akik nem csak az őskornál maradnak, hanem szakosodnak a népvándorlás korára és az Árpád–korra.
Komplex munka
— Miből áll a régészeti munka?
— A régész munkája sokkal komplexebb, sokkal összetettebb, mint a levéltárosé, az ásatással és a megfigyeléssel kezdődik. A régészeti anyag, ami évszázadokon át a földben volt, felszínre kerül, azt rendszerezzük restauráljuk, megkeressük a hozzá hasonló régészeti leleteket, tanulmányozzuk a korabeli szakirodalmat, és csak ezek után írjuk meg a szakcikket. Én folyamatosan ástam — kivéve azt az időszakot, amikor a Trák Intézetnek dolgoztam —, de soha nem volt restaurátorom, fényképészem, rajzolóm. Mindent egyedül csináltam végig. Én csak akkor tudok leközölni egy anyagot, ha kiállításra alkalmassá teszem. Egy kerámia restaurálásra négy–öt évet is várni kellene, hiszen a megyei múzeumnak csak egy restaurátora van. Annak, hogy én restaurálom a leleteimet, megvannak a hátrányai és előnyei is. Az előnye az, hogy ma már úgy ismerem a kerámiát, mint a tenyeremet. Ma már a régészetben nagyon sok a szakosodás. Nem csak bizonyos régészeti korokra, hanem bizonyos régészeti problémákra is lehet szakosodni. Ennek az a hátránya, hogy az, aki csak egy szakon indul el, a terepen nem tudja mivel találkozik. Aki nem ismeri a kerámiát, az el van veszve. Én mindig arra figyelmeztetem a fiatal kollégákat, hogy sokat menjenek terepre, sok anyagot nézzenek meg, dolgozzanak a kerámiával, mert különben annyira egyoldalúvá válnak, hogy csak egy bizonyos kor, bizonyos részét ismerik meg. Nagyon sok munka van addig, amíg egy régészeti anyagot, hozzáolvasva a megfelelő bibliográfiát össze lehet állítani úgy, hogy az, ha szakemberek elé kerül, nem mondják rá, hogy félcmunka.
A diktatúra idején
— A múlt rendszerben a politika keményen rátette súlyát a történelemkutatásra. Az elvtársak azt is megparancsolták, hogy milyen évfordulókra, milyen leletekre kell bukkanni. Hogyan tudtak ilyen körülmények között dolgozni a régészek?
— Itt van egy másik dolog, hogy a szakmai feldolgozáson kívül, nekünk közel kell vinni a régészetet a közönséghez. Kiállításokat kell szervezni, gyakran kell írni róluk cikkeket közérthető nyelven, hogy azt az emberek megértsék. Mindez nem könnyű dolog. Volt időszak, amikor nem lehetett leírni, amit valóban tudtunk az anyagról. Megvoltak a politikai beállítottságok, a dákó-román elmélet, amiből nem lehetett kilépni. Én merem állítani, hogy soha nem írtam le olyan dolgot, amiről nem voltam meggyőződve, hogy az úgy van. Inkább ott maradt az anyag a fiókban egy–két évtizeden át, de közönség elé nem vittem olyan anyagot, ami nem felelt meg a valóságnak. Például ott volt a drákológia kérdése, ami egy nagyon érdekes dolog. Olyan sokat beszéltek róla az iskolában, előadásokon, állandó téma volt a sajtóban, hogy annyira ismert lett, mint az Anyám tyúkja. Kötelező volt dák leletekre bukkanni. Nagyon sokszor megkérdezték ismerőseim, hogy találtam dákokat? Volt, amikor azt válaszoltam, hogy igen. Ilyenkor furán néztek rám és találgatták, hogy én is behódoltam? Ezeket a dolgokat megírtam a 2009–ben megjelent Barangolásom Szatmárban című visszaemlékezéseimben, amire nagyon büszke vagyok. Ebben az írásban igyekeztem összegyűjteni azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják az embereket, és érthető nyelven választ adni a nyitott kérdésekre úgy, hogy megmaradjak tudományos szinten. Ebben a kötetben is felvetődött a dák kérdés. Nem az a probléma, hogy voltak–e dákok vagy sem. Mivel a román nemzetpolitika túllicitálta ezt a témát, és a dákó–román elmélet dákó–román vallássá vált, a politika mindent ezzel próbált igazolni, az embereknek pedig kezdett elegük lenni belőle. A politikusok nem vették észre, hogy a kutatók és a tudósok célja és feladata nem az, hogy a politikát kiszolgálja, hanem az, hogy azt ami van, reálisan tárja fel.
— Nézeteltérései miatt került nehéz és hátrányos helyzetekbe?
— Corneanu elvtár, Nagykároly akkori párttitkára történelem szakot végzett a Stefan Gheorghiun, és mai nap is nagy történésznek tartja magát. Mivel én kelta kutatással foglalkoztam és abból is doktoráltam, nem voltam közkedvelt a pártvezetésnek, ezért mindent megtettek, hogy eltávolítsanak a kutatástól. Erre hamarosan két okuk is adódott. Az egyik az, hogy Székesfehérváron megrendezték a kelta világkongresszust, melyre egy bukaresti és egy kolozsvári kelta kutató mellett engem is meghívtak. Egy nagyon érdekes anyagot készítettem a piskolti kelta temetőről, ami kiegészítette mindazt, amit addig tudtunk a keltákról. Ezt elküldtem Bukarestbe, ahol lefordították francia nyelvre, de útlevelet nem kaptam, hogy elmehessek a kongresszusra. A kollégák kivitték az anyagot, ami megjelent egy kötetben, amiből több példányt küldtek Romániába is. A szekuritáté azonnal lefoglalta, és elkezdett nyomozni, hogy ki juttatta ki az anyagot. A bukaresti kolléga beismerte, hogy ő fordította le és vitte ki, így megmenekültem a nagyobb büntetéstől, de jó ok volt arra, hogy eltávolítsanak a múzeumtól. Ekkor helyeztek át az 1–es iskolába aligazgatónak, ahol tíz évig dolgoztam. Gyakorlatilag nem veszett el ez a tíz év. Nem dolgoztam ugyan a szakmában napi tíz–tizenkét órát, hanem elvégeztem a dolgom az iskolába — megjegyzem az aligazgatói munka nem kis feladat — utána, vagy szombaton és vasárnap elmentem ásni. Ekkor is olyan dolgokkal foglalkoztam, amivel senki más. Ilyen volt a Kraszna–menti megfigyelés Domahida és Börvely között. A töltés bal oldalán rengeteg anyag került a felszínre, de se a szatmárnémeti, se a nagykárolyi múzeum nem érdeklődött. Én akkor annyi anyagot gyűjtöttem össze, hogy a mai napig is dolgozom velük.
— Corneanunak voltak még zseniálisnak tűnő felső utasításai?
— Volt egy érdekes esetem, amikor egy magyarországi (nyíregyházi) küldöttség járt Nagykárolyban. Akkor is, mint mindig, én mutattam be a várost és a kastélyt. A találkozó végén Corneanu elvtárs szűkebb körben megjegyezte, hogy aránylag jól bemutatom én a kastélyt, de csak övtől fölfelé, a lényeget elhallgatom. Mi az, amit elhallgatok — kérdeztem. Azt, hogy a kastély alatt van egy dák vár — felelte. Megdöbbenve kezdtem magyarázni, hogy a küldöttségbe benne van Németh Péter, a nyíregyházi múzeum igazgatója, aki nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. De én ilyet amúgy se mondanék, mert nem engedi meg a szakma, és én sem engedem meg magamnak. Nem mondhatok olyat, ami nincs. Corneanu elvtárs azt válaszolta: lehet, hogy nincs, de neked ezt kell mondani, mert ezt követeli a román nép és a román politika. Voltak, akik beálltak a sorba, és hangoztatták a dák elméletet, lehettek múzeumigazgatók, vagy más magas beosztásúak, de ezeket a szakma sohasem fogja elismerni. Az a baj, hogy még mindig folytatódik a félretájékoztatás. Az iskolai könyvekből kivették a Ceausescu idézeteket, de a koncepció maradt. Pártiskola már nincs, de szerveznek tanfolyamokat, amelyek tovább terhelik az agyakat a hamis ismeretekkel. Nagyon sok kiadvány jelenik meg, amelyek olyan anyagokat tartalmaznak, hogy óvni kell tőlük az olvasókat, főként a fiatalokat. Ezekkel szembe lehet szállni, de nem lehet meggyőzni vagy legyőzni őket, mert befolyásos emberek állnak mögöttük.
Nagy kérdés
— Hogyan tett eleget az elvárásoknak? Például, ha dák leletekre kellett bukkanni?
— Megkövetelték, hogy találjunk dák leleteket is. Én megtaláltam egy őskori elemet, csak az volt a gond, hogy az nem dák anyag volt, hanem korábbi, még a szkíta korszakból. Nálunk a kelták a Krisztus előtti és utáni első században éltek. Számomra nagy kérdés volt az, hogy ezek a települések az első század végétől eltűntek. Akkor itt valaminek történnie kellett. Valami történelmi fordulat lehetett, mert a kelták nem mentek el innen maguktól. Valami oka volt, hogy visszavonultak a Duna vonaláig. Utánanéztem az ókori forrásokban és rájöttem, hogyan alakult a géta–dák kultúra, és milyen hatást váltott ki később. Számomra fontos volt, hogy ezen a környéken találjak olyan anyagot, ami beékelődik a Krisztus utáni és előtti századba. Minden anyagot megnéztem, és a végén teljesen a véletlen hozta ki, hogy Bobáldon sikerült megtalálni egy teljesen értékes dák klasszikus anyagot, amelyen van egy római kori figura. Ez annak a bizonyítéka, hogy a géta–dák előretörés eljutott eddig. Tehát nem az a kérdés, hogy voltak–e dákok vagy sem, hanem az, hogy a dák vaskori kultúrának semmi köze nincs a román nép kialakulásához. Ezt nehéz volt megmagyarázni, miután évtizedekig ezt sulykolták a diákok fejébe, erről beszéltek minden előadáson, erről írt a sajtó. A dák nemzet pontosan egy olyan színfoltja az európai kultúrának, mint bármelyik akkori nép, csak nem lehet kötni egy később kialakult néphez, és nem lehet vissza vinni egy nép gyökereit a dákokig.
Magyar délibábok
— A magyarságkutatásban is vannak olyan elméletek, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ezek tisztázódni fognak valaha?
— A magyar régészetben is vannak különböző irányzatok. Ilyen a székely–magyar kérdés. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek itt vannak Attila korától, a magyarok a honfoglaláskor már itt találták őket. Attila korát nem tudjuk elvezetni a honfoglalásig, hogy bizonyítani tudjuk a folytonosságot. Vannak hasonlóságok a hun, az avar és a magyar kultúra között, hiszen mindhárom nép keletről jött, de nincsenek nyelvemlékeink. A régészetben sohasem lehet határozottan azt mondani, hogy etnikailag egy bizonyos néphez tartozik. A népvándorlás korában sok volt a keveredés. Nem lehet úgy venni, hogy az első honfoglalás a hunok, a második az avarok, a harmadik a magyaroké volt, és ezeket visszavinni az őskorba.
A nemzetállamok gyökerei
— Mi az oka annak, hogy több száz, akár ezer év is el kell teljen ahhoz, hogy tisztázódjanak bizonyos történelmi események? Nemrég hallottam egy francia történész szájából, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a nagy francia forradalom eseményeit.
— A nagy francia forradalomnak vannak olyan eseményei, amelyek valóban még mindig tisztázatlanok. Ennek a forradalomnak vannak pozitív és negatív hatásai. Negatív hatása például a nemzetállamok kialakulása. Erőltette, hogy minden nép próbálja megtalálnia gyökereit. Ahhoz, hogy ki tudjuk mutatni a nemzetállamot, szükség van az etnikai egységre. A franciák forradalom után kezdték bebizonyítani, hogy ők a kelták egyenes leszármazottai. III. Napóleon, pontosan a francia nemzetállam érdekében hatalmas összegekkel támogatta azokat az ásatásokat, amelyek a kelta településekhez kötődtek. Amelyik országnak nem voltak gyökereik, azok kreáltak maguknak. Az, hogy ma már nagyon sokan foglalkoznak magyarságkutatással, nem egy jó dolog. Főként azok részéről, akik Amerikából akarják megváltoztatni a magyarság történetét. Ezek a kutatások bizonyára célszerűen történnek, de rossz hatást keltenek. Én bízom abban, hogy a Szatmár Megyei Múzeumban mindig lesznek olyan szakemberek, akik a szakma tiszteletével végzik majd tevékenységüket. erdon.ro

„Cselekedni a csodát”
Mustármag címmel Wass Albert írásaiból összeállított egyéni műsort mutat be az idei évadban is Kulcsár-Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja.
A színművész lapunknak elmondta, a Csurulya Csongor által rendezett produkció célja, hogy „egy-egy előadást a szórványmagyar vidékekre is eljuttasson, valamint olyan magyarlakta településekre, ahol egy nagyszínpadi produkciót technikai okokból nem lehet bemutatni” – a helyszín pedig minden esetben az adott település katolikus vagy református temploma.
Nem szavalóest
A Mustármag bemutatójára a Fehér megyei Tűrben került sor a 2010/2011-es évadban, majd egy magyarországi turné után Kulcsár-Székely Attila Szlovénia fővárosában, Ljubljanában, a magyar nagykövetségen is előadta egyszemélyes produkcióját.
Holnap és holnapután a Maros megyei Mikházán mutatja be a színművész az egyszemélyes produkcióját, szeptember 18-án Jobbágytelkén, október 7-én pedig Marosvásárhelyen, a vártemplomban lesz egy előadás.
„Itt nem szavalóestről van szó, hanem egy kerek előadásról” – magyarázza Kulcsár-Székely, aki kérdésünkre elmondja, azért templomban adja elő a Mustármagot, mert „a szórványvidéknek, az isten háta mögötti magyarságnak készült, ahová színház nem juthat el”.
Mint mondja, az előadást úgy építették fel, hogy minimális díszletre legyen szükségük. Felvetésünkre, hogy miért Mustármag a produkció címe, a színművész elmondta: „az előadás zárómondatai közé tartozik a jézusi mondat, ››ha csak egy mustármagnyi hitetek is lenne... ‹‹ és nagyon összhangba van a templommal, mint helyszínnel és az előadás vallásos jellegével”.
Kulcsár-Székely Attila főként a szórványvidékekre akarja elvinni Mustármag című produkcióját
A közönségnek tetszik
„A tűri ősbemutatón, amikor az előadás közepétől láttam, ahogy az öreg nénik és bácsik sírva hallgatják, amit mondok, vagy ahogyan odajöttek hozzám előadás után azzal, hogy nekik még ilyen élményben nem volt részük, ők nem gondolták már, hogy Tűrben valaha még ilyen magyar nyelvet, beszédet fognak hallani.
Ugyanilyen nagy élményben volt részem Máján, de említhetném az Udvarhelyi előadást, amit direkt június 4-re időzítettük a Trianon emléknapra, ahol perceken keresztül tapsolt felállva a közönség” – mesélt érdeklődésünkre a közönség reakcióiról a színművész.
Egy „másik” Wass Albert
Amikor egyik barátom megtudta, hogy egy Wass Albert előadáson gondolkodom, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én ezzel a búsongó, búba forduló, nacionalista, román gyűlölő szerzővel dolgozok” – mesélte az előadás születésének körülményeit Kulcsár-Székely. Elmondása szerint az előadásban nyoma sincs a többség által ismert Wass Albertnek, a megbocsátáson, az együttélésen, a pozitív jövőképen van a hangsúly. „A csodát nem várni kell, hanem a csodát meg kell cselekedni” – összegezte a Mustármag mondanivalóját Kulcsár-Székely Attila.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

A tartótisztek „szocialista versenyben” szervezték be a besúgókat
Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházi átvilágításról
Kis túlzással úgy fogalmazhatnánk, hogy Romániában a szekuritátés múlttal történő szembenézés néhány történelmi magyar egyház belső ügye. Önszántából a református, az unitárius és az evangélikus egyház teremtette meg lelkészei és világi tisztségviselői számára az átvilágítás intézményes kereteit. A három egyház által elindított úttörő munkához a római-katolikus egyház nem csatlakozott, az ortodox egyház pedig csúcsvezetőségi szinten útasította el lelkészeinek, tisztségviselőinek átvilágítását.
Múltheti lapszámunkban indított sorozatunk első stációi a történelmi magyar egyházakban mutatja be az eddigi átvilágítás eredményeit. E heti lapunkban Pap Géza református püspököt kérdeztük az eddig elvégzett munkáról.
– Az Erdélyi Református Egyházkerület Átvilágító Bizottsága közzétette a lelkészek átvilágításának első jegyzőkönyveit. Mikor létesült a bizottság? Mekkora mennyiségű iratcsomót vett át a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól? Milyen szempontok szerint történik az átvilágítás sorrendje? – Pontosítani szeretnék: az Átvilágító Bizottság nem most tette közzé az első jegyzőkönyvét. Az Átvilágító Bizottságot az egyházkerületi közgyűlés határozata alapján az Igazgatótanácsunk hozta létre még 2009 szeptemberében, amely jóváhagyta a Bizottság Működési Szabályzatát és megválasztotta az öttagú bizottságot. A Bizottság megválasztotta elnökét, és kijelölte azokat, akik kutatói engedélyt kértek. Ezt követően kezdődött meg a dossziék kikérése és az átvilágítás folyamata. A sorrendet az határozza meg, hogy mikor jutunk egyik, vagy másik dosszié birtokába. Mondanom sem kell ugyanis, hogy a CNSAS lassan dolgozik, nem minden kérésünkre válaszol. A kikérhető 10 dossziéból általában csak hatot bocsát rendelkezésünkre, miközben a hiányzókról mélységesen hallgat, amelyek olykor váratlanul megjelennek. A megkapott dossziékat két bizottsági tag olvassa át és írja meg az átvilágítási jegyzőkönyvet, amit az egész bizottság átolvas és javítások, egyeztetések után jóváhagy. Ezt a jegyzőkönyvet az Igazgatótanács elé terjesztjük, amely véglegesíti azt. Ezt követően jelenhet meg az egyházkerület hivatalos lapjában, az Értesítőben. A CNSAS-tól kapott dokumentumok alapján eddig a Bizottság 95 személyt világított át és hozta meg határozatát, s a következő ülésünkön még 123 személy (lelkipásztorok, egyházmegyei és egyházkerületi tisztségviselő presbiterek, kántorok, kollégiumi tanárok) esetében fog dönteni.
– Milyen folyománya lehet az átvilágított, és „könnyűnek találtatott” lelkészek esetében a bizottság elmarasztaló döntésének? Mennyi időn belül kell megváljon választott tisztségétől egy olyan lelkész, aki együttműködött az egykori román politikai rendőrséggel? – A Működési Szabályzat pontosan meghatározza az Átvilágító Bizottság hatáskörét, és megszabja a meghozható büntetés mértékét is, ami az Igazgatótanács jóváhagyásával jogerőre lép. Az áttanulmányozott iratgyűjtőben található enyhébb esetekben a Bizottság javasolhat szóbeli és írásbeli intést, bocsánatkérésre kérheti fel az érintettet. Súlyosabb esetekben az érintett felszólítást kap arra, hogy választott tisztségeiről azonnali hatállyal mondjon le, a legsúlyosabb esetekben az Igazgatótanács határozata alapján az elnökség fegyelmi eljárás beindítását kéri. Egyházi rendtartásunk szerint ugyanis a megválasztott tisztségből csak fegyelmi határozattal lehet a lelkipásztort elmozdítani. Ugyanez a Fegyelmi Bizottság vonhatja meg, a lelkészi szolgálat kivételével, más egyházi tisztségekre szóló választói és választhatósági jogot 1-5 évig tartó időszakra. – Amennyiben egy lelkész együttműködött a Szekuritátéval, az egyházi vezetés csupán választott tisztségeinek visszavonását kérheti, a lelkész ugyanakkor megmaradhat lelkészi szolgálatban. A lelkészi hivatás összeegyeztethető-e egy ilyen múltbéli magatartással? Lát-e esélyt arra, hogy olyan törvényi szabályozás szülessen, amely bizonyos hivatások számára – mint például a lelkészi hivatás – egy ilyen tett összeférhetetlenséget hozzon?
– Lehet, hogy válaszom meg fogja lepni, de nem látom esélyét annak, hogy olyan szabályozás szülessen, amely a lelkipásztorok „palástvesztéséhez” vezessen. Álláspontomat több érvvel is szeretném alátámasztani:
1. Először is meg kell szabadulni attól az általános látásmódtól, amely feketében, vagy fehérben látja az eseményeket és az érintett személyeket. Tudomásul kell venni, hogy a politikai rendőrséggel való együttműködést nagyon nehéz rangsorolni, s különbséget tenni azok között, akik jószántukból jelentettek, és azok között, akik kényszer alatt álltak. A tartótisztek sajnos nem írtak le mindent, olykor pedig éppen a többszöri átszámozás jelzi, hogy a dossziékból lapok hiányoznak. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a jelentések egy olyan „világban” születtek, amelyben a tartótisztek teljesítményét a beszervezések és a jelentések számával mérték. A tartótisztek pedig nagyon hamar rájöttek arra, hogy ebben a „szocialista versenyben” hogyan lehet a tervet túlteljesíteni az egyházban is. Bevezették a teológusok számára is a kötelező katonai szolgálatot, s ebben a kényszerhelyzetben, katonai büntetőszázaddal fenyegetőzve könnyen kicsikartak egy „kötelezvényt” a fiatalokból, akik közben arra gondoltak, hogy kényszer alatt aláírnak, de úgysem fognak jelenteni. A tartótisztek azonban ennél okosabbak voltak, mert miután a beszervezetteknek fedőnevet adtak, olykor az érintett tudomása nélkül, az egyetemi évek megkezdése után rendszeresen meglátogatták őket és beszélgetettek velük. Az érintettek örvendtek, hogy nem kell semmit leírni, de a tartótiszt az ártatlannak tűnő beszélgetésből is ütőképes jelentést formált, amely úgymond az „informátor” szóbeli jelentése alapján született. A tartótisztek ugyanis a szóban, vagy az írásban kapott információ között nem tettek különbséget. A fontos az volt, hogy a jelentések száma növekedjen és az előléptetés reményében, a tervet teljesítsék. Ezek a tények elővigyázatosságra intenek bennünket a határozatok meghozatalánál. 2. Továbbá a kérdés megítélésében nem feledkezhetünk meg a bibliai alapról sem. Mi tudjuk, hogy van bocsánat. Hadd hozzak néhány példát. Dávid Istennek választott királya volt, ennek ellenére meggyilkolta Betsábé férjét és az asszonnyal paráználkodott. Méltó a halálra. Amikor viszont Nátán próféta megintette őt az ismerős tanmeséjével, Dávid beismerte bűnét és kimondta: „Vétkeztem az Úr ellen”, amire elhangzott Isten bűnbocsátó szava: „Megbocsáttattak a te bűneid, nem fogsz meghalni”. Vagy gondoljunk Péterre, aki háromszor tagadta meg Jézust a főpap házában, de utána tudott keservesen sírni bűnei miatt. Amikor pedig a feltámadott Jézus megjelent neki, méltán kérdezte meg tőle: „Péter Jónának fia, szeretsz-e engem?”. A Péter válasza („te tudod, Uram, hogy szeretlek téged”) és őszinte bűnbánata hozza magával a teljes rehabilitációt: „Legeltesd az én juhaimat”. Ilyen bibliai érvek mellett nehéz a palástvesztés gondolatát fenntartani. A bizottságnak különben nem az a célja, hogy a lelkészeket pellengérre állítsa, vagy megalázza őket, hanem az, hogy mindenkinek hirdesse, még a tagadóknak is, hogy az őszinte bűnbánat bűnbocsánatot eredményez. Persze, tetteinek következményét mindenkinek hordoznia kell, de a bizottság alaptételként fogalmazta meg, hogy „az ellenállás nem érdem, az együttműködés pedig nem megbocsáthatatlan bűn”. 3. Végül de nem utolsó sorban palástvesztés gondolatát az állami átvilágítási törvény sem engedélyezi, amikor kimondja, hogy az alapállásától senkit sem lehet megfosztani besúgó múltja miatt. Képzeljük csak el, az ország egyharmada egyik percről a másikra munkanélkülivé vált volna. Bármilyen hasonló próbálkozás a munkaügyi bíróságon bukásra lenne ítélve. A Működési Szabályzatunk is ilyen keretek között gondolkozik.
– Ön szerint, az egyházon belül milyen a megítélése az átvilágítási folyamatnak? Mennyire támogatják ezt az egyházi és a világi tagok? – Az átvilágítás megkezdése előtt egyházi körökben, még a közgyűlésen is, élénk vita kerekedett arról, hogy egyházunk hogyan viszonyuljon az átvilágításhoz. Ellenérvként elhangzott, hogy nem lehet megbízni a sokszor megcsonkított, leválogatott dossziékban. Nekünk ne azok a tartótisztek mondják meg, hogy kik voltak a besúgók, akik annak idején beszervezték őket. Vajon elképzelhető az, hogy az elmúlt 20 évben gyártottak dossziékat a kellemetlenkedőknek? Lehet hinni az egykori iratoknak? Nos, több mint 15 ezer oldal titkosszolgálati anyag áttanulmányozása után annak a meggyőződésemnek adok hangot, hogy a dossziékat valóban leválogatták, de csupán az tűnt el belőlük, ami az egykori titkosszolgálat számára kompromittáló volt, amikor saját törvényeiket sem tartották be, aminek alapján ma perelni lehetne az államot. Na, persze egyházi viszonylatban is vannak olyan dossziék, amelyek teljes egészében „eltűntek”, de mivel a jelentéseket több példányban gépelték le és több más iratgyűjtőben is elhelyezték, ezeknek alapján rekonstruálni lehet a legtöbb esetet, és át lehet világítani az érintetteket. Azt nem hiszem, hogy 1990 után dossziékat gyártottak volna, s a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb iratgyűjtő alapján világos választ lehet kapni arra, hogy kik tartoztak a hálózathoz, és kik voltak a megfigyeltek. Persze vannak nehezen kezelhető esetek is. A fogadtatásra térve, azt mondhatom, hogy az átvilágítás vegyes érzéseket gerjeszt a egyházi és világi közvéleményben. A médiát általában csak az érdekli, hogy ki volt a besúgó, s ezt a bombahírt egyetlen mondatba bele is sűrítik. Mi szeretnénk ennél mélyebbre hatolni, a helyzetek bonyolultságát is bemutatni, s nem csak a tartótisztek, illetve az informátorok működését, de az ellenállók helytállását is bemutatni. Ezen kívül mindenkit személyesen meghallgatunk. Az egyházi közvélemény nem érintett része megelégedéssel fogadta az átvilágítást, s biztattak is, hogy ezt folytatni kell. A kételyeket általában azok fogalmazták meg, akiket beszerveztek. Ők az átvilágításnak nem örülnek, de sokan vannak, akik megértették fontosságát, már bocsánatot kértek és kaptak. Persze vannak néhányan, akik tagadnak, sőt olyanok is, akik világi perrel fenyegetőznek. Vannak olyanok is, akik őszintén aggódnak, azt állítván, hogy az átvilágítás többet árt az egyháznak, mint használ, íme az ortodoxok és a katolikusok is mélységesen hallgatnak, nekünk sem kellene kiteregetni a szennyest. Erre pedig csak azt tudom mondani, hogy a hallgatás sohasem jelentett megoldást a bűn kérdésére. Az elhallgatott bűn tovább dolgozik a lélek mélyén és még a csontokat is megemészti. Persze szeretnénk diszkréten végezni, nem kívánunk nagy port kavarni az átvilágítás körül, s nem örvendünk annak, ha a média az átvilágítási eredményeinket akarja nemes egyszerűséggel lefölözni, és a besúgók névsorát világgá kürtölni. Mi a szennyest a családban szeretnénk kimosni.
– Ezek szerint nem tartja szerencsésnek, ha egy világi lap foglalkozik az egyházi átvilágítás ügyével? – Ezzel kapcsolatban szeretném jelezni, hogy az Erdélyi Napló legutóbbi számában kizárólag a Bizottságunk kutatásaira támaszkodva tette közzé Vetési László átvilágítási jegyzőkönyvének részletes összefoglalását, anélkül, hogy erre engedély kért volna, vagy engedély kapott volna. Sőt további jegyzőkönyvek közlését tervezi. Nem tudom, hogy törvényt sért-e ezzel, de véleményem szerint nem etikus kizárólag mások kutatásainak eredményeire támaszkodni, a határozatot megcsonkítva közölni, s olyan sorozatot indítani, amire nézve a Bizottságunkat nem kérdezték meg, és amihez engedélyt nem kaptak. Véleményem szerint tervük mindenképpen egyeztetést igényel.
– Reményeim szerint ez az egyeztetés immár megtörtént. A sorozat első cikkének a visszajelzései is azt igazolják, hogy az embereket továbbra is foglalkoztatja közelmúltunk szomorú történései, amikor a titkosszolgálatnak bedolgozók sok-sok tisztsséges embernek tették pokollá a mindennapjait. Az átvilágításnak tehát az egész társadalom szempontjából fontos szerepe lehet. Ön miben látja az átvilágítás jelentőségét? – Az átvilágítás jelentősége nem abban áll, hogy kielégíti a kíváncsiságunkat, s végre megtudjuk, hogy kik jelentettek rólunk. Nagy hiba volna, ha az átvilágítás alapján két részre osztanánk a társadalmat, vagy akár az egyházat, „jókra” és „gonoszokra”. Én más szempontokra szeretném felhívni a figyelmet. 1. Úgy látom, hogy a kommunizmus 45 éve az ember, de az egyház próbája is volt. Isten tudatosan olyan körülményeket teremtett körülöttünk, amelyekben próbára tett bennünket. Megpróbálta hitünket, kitartásunkat, hangoztatott elveinket, emberségünket, gondolkodásmódunkat, embertársainkhoz való viszonyunkat. Terhet helyezett a vállunkra, nemcsak azért, hogy teherbírásunkat megpróbálja, de azért is, hogy gerincünk egyenességét megvizsgálhassa. Egyeseket kohóba vetett, hogy megedzve kerülhessenek ki belőle. Mindig voltak és mindig lesznek emberpróbáló idők, de éppen ezekben a nehéz időkben derül ki, hogy kik vagyunk, s milyen lélek lakozik bennünk. Aki elbukott, kérjen bocsánatot, és vállalja tettei következményét, aki pedig kiállta a próbát, Istennek adjon érte hálát. 2. Továbbá érdemes odafigyelni arra, hogy Isten úgy látta jónak, hogy a huszadik század második felének egyházi történetírásával nem a lelkészeket, hanem egy olyan egyházellenes közeget bízzon meg, amely naprakészen mindent feljegyzett. A Szekuritaté egyháztörténelmet is írt, s ennek mindnyájan így, vagy úgy szereplői vagyunk. Feltárta, leírta és megőrizte a legapróbb részleteket is. Nemcsak arról vannak feljegyzések, hogy a politikai rendőrség hogyan próbálta befolyásolni az egyházi választásokat, mit tekintett nacionalista megnyilvánulásnak, vagy mikor látogatták meg külföldiek a lelkészt, de a lehallgatások révén baráti beszélgetések és legbelsőbb gondolatok is napvilágra kerülnek. Érdemes egykori önmagunkkal, gondolatainkkal, cselekedeteinkkel szembenézni, mert az ilyen önmagunkkal való találkozásból új élet születhet. Mindezen túl tudomásul kell vennünk, hogy jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg a nagy árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni. Szüksége van egyházunknak olyan példaképekre, akik egyértelműen bizonyítják, hogy lehet az egyházellenes diktatúrával szembeszállni, tiszta lelkiismeretben megmaradni, egy Úrnak szolgálni, mert Isten védelmezi, oltalmazza és megtartja az övéit, és még csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről az Ő akarata nélkül. De szüksége van egyházunknak azoknak a példájára is, akik felismerik a bűn hatalmát, és őszinte bűnbánattal szabadulni akarnak tőle. 3. Végül szeretném jelezni, hogy a hallgatás azért a legrosszabb megoldás, mert ezzel azt üzenjük a következő nemzedéknek, hogy a nehéz ügyeket az egyházban is el kell kenni. Ha nem nézünk szembe múltunkkal, ha mindenki őrizgeti kicsiny, nyavalyás titkát, ha átlépünk felette, akkor azt üzenjük a jövő nemzedékének, hogy nem érdemes ebben a világban elvek szerint élni, nehéz időkben is tisztességesnek maradni, hanem felismerve az „idők szavát”, engedni kell a kényszerítő hatalomnak, még akkor is, ha ez az egyházat pusztítja. A bűn rejtegetése arra tanítja az elkövetkezendő nemzedékeket, hogy balgák voltak azok, akik meggyőződésükért a börtönt, a deportálást, a meghurcoltatást is elviselték, mert ha beadják a derekukat, életük álma valósult volna meg. A hallgatásunk azt hirdeti, hogy lehet az életet megalkuvással, meggyötört lelkiismerettel is élni, két urat szolgálni, a barátot, családtagot feljelenteni, embertelenségek sokaságát elkövetni, mert az sohasem fog kiderülni, annak soha semmi következménye nincs. Az átvilágítás üzenet a következő nemzedéknek: Vigyázzatok! Lesz számonkérés, egyszer majd minden napvilágra kerül. Az átvilágítás tehát a történelmünk, az önmagunkkal való szembenézés és az utánunk jövő generáció szempontjából fontos. A következő nemzedék, amely nem tapasztalta meg a „próbára tevő idők nyomorúságát” árgus szemekkel figyeli, hogy milyen megoldást találunk erre a nehéz élethelyzetre, és ők is azt a modellt fogják követni. Én ezért tartom fontosnak a megkezdett átvilágítás folytatását. – Tudomása szerint más kelet-európai országokban miként sikerült lebonyolítani az ilyen típusú átvilágítást? Vannak-e olyan példák, amelyeket erdélyi viszonylatban alkalmazni lehet? – A Működési Szabályzat megalkotása előtt áttanulmányoztuk a magyarországi evangélikus egyház szabályzatát, együttműködtünk a hazai unitárius és evangélikus egyházak átvilágító bizottságaival, de valójában úttörő munkát végzünk. A munkamódszerünket is nekünk kellett kialakítanunk. Az áttanulmányozott dossziékból kijegyzeteljük a fedőneveket, amelyeket betűrendi sorrendbe állítjuk, mellé írjuk az azonosítást, valamint azt is jelezzük, hogy melyik iratgyűjtőben találkoztunk vele. Jelenleg több mint 1200 fedőnévvel találkoztunk, s ezeknek egy része református lelkész, de vannak evangélikus, unitárius, római katolikus, illetve ortodox lelkészek is, s természetesen vannak bőségesen gyülekezeti tagok is, akik a helybeli lelkészről jelentettek. A fedőnevek 70%-át sikerült eddig azonosítanunk. Ezen kívül a különböző dossziékban előforduló jelentéseket fedőnevek szerint leválogatjuk, úgy hogy minden azonos fedőnév alatt adott jelentés egy helyre kerüljön. Ez sokat segít nekünk az átvilágításnál, hiszen bármely személyről azonnal tudhatjuk, hogy fedőnevén mikor, kiről és mit jelentett. A statisztikai adatokat kedvelők számára elmondom, hogy egyházkerületünkben a ma is aktív református lelkészi karnak a 24%-a írta alá az együttműködési kötelezvényt és lett a hálózat tagja, de ha ebből levonjuk azoknak számát akik nem jelentettek, illetve megtagadták az együttműködést, akkor ez a szám a 8%-ot sem teszi ki. Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Katolikus nőszövetségek találkozója Nagykárolyban
„Megélni a krisztusi szeretetet és ezen keresztül építeni Isten országát” mottó jegyében került sor szeptember első felében a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban az erdélyi római katolikus nőszövetségek hagyományos – immár tizenkettedik – találkozójára, a helyi Árpád-házi Szent Erzsébet Nőszövetség szervezésében.
A megérkezés napján a jelen levő lelki vezetők közösen celebráltak szentmisét a Kalazanci Szent József-templomban. Másnap szentmise után Fábián Mária, az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egységének elnöke köszöntötte a jelenlevő húsz nőszövetség 42 képviselőjét és a 10 lelki vezetőt.
A tanácskozás bevezető előadását Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános, a Szatmár megyei nőszövetségek szövetségének lelki vezetője tartotta a szeretetszolgálatról. A diakónia, vagyis a szeretetszolgálat fontosságát hangsúlyozva többször is idézte Kalkuttai Teréz Anyát, aki szerint „a mi egészen különös feladatunk, hogy a legszegényebbeket szolgáljuk”. Elhangzottak a nőszövetségek elnöknőinek tevékenységi beszámolói, majd városnézés keretében megkoszorúztuk Petőfi Sándor szobrát, a Károlyiak egykori kastélyának parkjában meghallgattuk Hágó Nándor múzeumigazgató értékes és érdekes előadását a város, a Károlyiak és a kastély történetéről. Délután a gyerekek műsorát láttuk. A nap befejezéseként megünnepeltük a helyi római katolikus nőszövetség megalakulásának 20. évfordulóját, az eseményt megtisztelte jelenlétével Schönberger Jenő püspök Szatmárnémetiből.
A tanácskozás harmadik napján folytatódtak a nőszövetségi beszámolók, majd lelkipásztori tanácsok és javaslatok hangzottak el. Kovács Sándor főesperes, a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egysége lelki vezetője az imádság fontosságáról beszélt. Fábián Mária felolvasta II. János Pál pápa nőkhöz intézett köszönőlevelét. A tanácskozás zárásaként Schönberger Jenő köszöntötte a jelenlévőket, és további sikeres munkálkodást kívánt nekik az elkövetkezőkben is. Az őszi fórumot záró hálaadó szentmisén az elnöknők megújították fogadalmukat.
Molnos Sára. Szabadság (Kolozsvár)

.
Gyarmathy János
Művészportré rovatunkat Gyarmathy János kiváló marosvásárhelyi szobrászművészművész bemutatásával indítjuk, akivel a szeptember 4-ei deményházi Krisztus szobor avatás apropóján beszélgettünk.
Sokak szerint bátor az a művész, aki a keresztre feszített Krisztus megformálására vállalkozik…
A vallásos témák már diákkoromban el kezdtek foglalkoztatni, emellett pedig a mitológia és a mítoszok is közel állnak hozzám, így egyáltalán nem okozott nehézséget a Krisztus-corpus megformálása – egyébként is több, mint húsz vallásos témájú munkám van, tehát nem most talált rám ez a téma. Ezelőtt 15 évvel például egy művésztársammal Ratingenben közel két és fél méteres Krisztust formáltunk meg.
Közel állnak hozzám a hit témái, kérdései, általuk olyan igazságokkal kerülök kapcsolatba, amelyek örökkévalók, nem újszerűek, de ugyanakkor nem is elavultak. Ez olyan, mint egy spirál, mindig megjelenik az ember életében, és mindig másféleképpen, más formában, esetleg magasabb szinten. Ugyanúgy találkoztak ezekkel a kérdésekkel a régi emberek is, akárcsak mi. Megszületünk, dolgozunk, harcolunk, mulatunk, végül meghalunk. Ezek állandó dolgok. Ezekből a dolgokból indultam ki, és jutottam el Krisztushoz – ezek a dolgok valójában belülről jönnek, nem is tudja megmagyarázni az ember.
Milyen út vezet a gondolattól a kész műalkotásig?
Az ötlet mindig valamilyen hatásból indul. Ezek az ötletek lassan érlelődnek, akár három-négy év is eltelik a gondolattól a bronzig. Közben kis vázlatokat készítek, akár papíron, akár agyagban – de ilyenkor inkább csak rögzítek, hogy ne felejtsem el. Ezután jön egy olyan élmény, ami előhozza ezt a félkész ötletet, gondolatot, ami mintegy kipattan a művészből és formába öntheti. Van tehát egy nagyon hosszú érlelődési folyamat, a megmintázás ezzel ellentétben gyors művelet, az ember érzi, és az ujjaival gyorsan kitappintja azokat a formákat, amiket a lelkében, agyában előkészített már.
A deményházi Krisztus-corpus esetében, hogyan ment végbe ez a folyamat?
A megmintázás előtt közel egy évet dokumentálódtam – a különböző albumok Krisztusa mellé a személyes élményeim, tapasztalataim is felsorakoztattam. Ugyanakkor elmentem Kolozsvárra is, a Szent Mihály-templom kápolnájában ugyanis van egy gyönyörű, Fadrusz János által készített Krisztus-szobor. Mindezek alapján próbáltam egy, a helyi közösség igényeinek, és a környezetbe is beillő klasszikus megoldású, az ottaniakhoz közel álló Krisztust alkotni. Semmiképp nem akartam eltávolodni a klasszikus formáktól, és modern Krisztust adni egy hagyományos életmódú közösségnek.
Hogyan lett önből szobrászművész?
Édesapám tanító volt, szobrásznak készült, de háborús betegsége miatt, nem tudta a szobrászattal járó nehéz munkát végezni. Így ő faragott, néha én is mellette, de sokáig erdészmérnöknek készültem. Tizenegyedikesként a szászrégeni líceumban Baróthi Ádám szobrászművész is tanított, aki létrehozott egy művészkört és azt ajánlotta, hogy felvételizzek a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Lassan-lassan elhagytam a faragást, mivel éreztem, hogy a fával nem tudom kifejezni magam. Persze nem titok, hogy ebben nagy szerepe volt az egyetemi tanáromnak, Korondi Jenő úrnak, aki stilizáltabb formákkal, fémmel dolgozott. Emellett Kolozsváron lehetőség volt az öntésre, és úgy éreztem, hogy a mintázással, az agyag újjal való érintésével sokkal jobban át tudom adni a lelki rezdüléseimet, érzéseimet, mint a fa megmunkálásával. Így lett a fafaragóból fémszobrász – ekkor azonban a költségek miatt kevésbé volt lehetőségem bronzzal foglalkozni.
A ’89-es fordulat után azonban 18 évig jártam egy németországi képzőművészeti táborba, ahol a bronzöntés annyira sajátommá vált, hogy most már szabadulni sem tudok tőle, teljesen beleivódott testembe, lelkembe.
Az alkotás mellett fiatal alkotókat is nevel….
A képzőművészeti egyetem elvégzése után a tanári pályára léptem, hogy átadhassam a fiatal nemzedéknek azt, amit én kaptam a mentoraimtól. A marosvásárhelyi művészeti Líceumban tanítok és az évek folyamán rengeteg szép eredményt elértünk a diákjaimmal. Nagyon sok tehetséges fiatallal dolgoztam már együtt, de az anyagi támogatás hiánya miatt folyamatos nehézségekbe ütközünk. Az intézménynek nincs ereje ahhoz, hogy megfelelő fórumot teremtsen.
El tudja, meg tudja tartani a képzőművészeit Marosvásárhely?
A képzőművészetből nemcsak Marosvásárhelyen, hanem más Romániai városban sem lehet megélni. A legtöbben Kolozsváron végzik tanulmányaikat, visszajönnek szülővárosukba, de nem tudnak csak (!) a művészetnek élni. Az egyik tipikus eset, hogy a frissen diplomázott képzőművészek számítógépes tervezéssel és hasonlókkal kell foglalkozzanak ahhoz, hogy megtudjanak élni – a művészet pedig szép lassan háttérbe szorul, lemorzsolódik.
A művészet esetében, akárcsak a sportnál, ha nincs folyamatos „edzés” nem teremnek babérok– ha nem is nap, mint nap, de legalább kétnaponta, vagy legrosszabb esetben hetente foglalkozni kell az alkotói munkával. Fontos tudatosítani, hogy a folyamatos munka szüli az új ötleteket és az új ötletek szülik a folyamatos munkát.
Gyarmathy János (1955, Nyárádszereda): szobrászművész
Szászrégenben érettségizett, majd a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrászat szakán diplomázott 1980-ban. Több egyéni kiállítása volt Marosvásárhelyen, Bukarestben, Csíkszeredában, de bemutatkoztt már Párizsban is. Közös tárlatokon vett részt Románián és Magyarországon kívül Csehországban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Szlovákiában.
Számos díj kitüntetettje, tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a MAMÜ Társaságnak, a Barabás Miklós Céhnek. vasarhely.ro/varosarcai/gyarmaty_janos

"Ennyien maradtunk..." - A Bánság eltűnő katolikus emlékeit örökíti meg Czank Gábor makói plébános
Kelemen Zoltán Gergő, az MTI tudósítója írja:
(MTI-PRESS) - Az egykor soknemzetiségű és vallású Bánság eltűnő katolikus emlékeit örökíti meg fényképezőgépével Czank Gábor makói plébános, aki az elmúlt másfél évtizedben csaknem 150 ezer felvételt készített a sváb, magyar és szláv falvak templomairól, házairól, temetőiről.
A Duna, a Tisza, a Maros és a Déli-Kárpátok határolta Bánság 1718-ban szabadult föl a török alól. Néhány esztendővel később elindult a terület újratelepítése: először három hullámban katolikus vallású németek érkeztek ide, majd 1778-tól elindult más nemzetiségek: bolgárok, horvátok, szlovákok, csehek beköltözése is. Új hazát találtak itt az ortodox románok és szerbek, valamint a görög katolikus rutének és ukránok is. Magyarok elsősorban a szegedi kirajzások során települtek a Bánságba, s akadnak olyan falvak is, melyet palócok népesítettek be egykor - beszélt szülőföldje történetéről Czank Gábor, akinek fotográfiáiból a szegedi Kultúrpalotában látható kiállítás.
Mindegyik közösség őrizte saját szokásait, tradícióit, de a több száz éves együttélés elkerülhetetlenné tette ezek összeolvadását. A svábok által tisztelt Nepomuki Szent János, Szent Flórián és Szent Vendel kultuszát átvették más nemzetiséghez tartozók is. Más vidékekhez képest nagyobb számban maradtak meg a püspöki tiltás ellenére az öltöztetős szobrok, melyek vagy a Szűzanyát vagy a Kisjézust ábrázolják.
A magyarpécskai születésű pap elmondta, a Bánság az 1820-30-as évekre kialakult sokszínű világa Trianont követően kezdett felbomlani. A terület néhány torontáli települést leszámítva román és szerb fennhatóság alá került, ám az elvándorlás - a városok polgárosult magyar lakosságát leszámítva - ekkor még nem öltött tömeges méreteket. A második világháborút követően tovább csökkent a nemzetiségek aránya, a közhiedelemmel ellentétben a bánsági németek jelentős hányada azonban nem a Ceausescu-rezsim idején, hanem az 1990-es évek első felében hagyta el otthonát.
Már csak a templom őrzi a község emlékét
1990 őszét követően másfél esztendő alatt csaknem félmillióan költöztek el szülőföldjükről. A Magyarpécskával átellenben, a Maros túlsó partján található faluban, Németszentpéteren a svábok legnagyobb ünnepén, a templombúcsún, Kirchweih-en 1991-ben még tömegek voltak, a következő esztendőre pedig már csak negyven idős asszony maradt - emlékezett vissza gyerekkorára a 2005-ben Szegeden pappá szentelt férfi.
A többi nemzetiség is lassacskán eltűnik a Bánságból, a magyarok elköltözése - ha nem is olyan mértékben még mint Ceausescu idején -, de mai is tart, s a svábokkal ellentétben komoly veszélyt jelent az asszimiláció. Míg a kilencvenes évek elején mindenki felkapta a fejét a templomban, ha egy vegyes hazásságot hirdettek ki, mára már ez általánossá vált. Akadnak olyan falvak is, melyek teljesen elnéptelenedtek. A Temes megyei Bolgártelepen például már csak a templom őrzi az 1930-ban még több mint nyolcszáz lelkes község emlékét. Évente egyszer, a templombúcsú idején tartanak itt misét, ezért a szentek szobrait zsákokba burkolták, hogy megóvják azokat a törött ablakokon berepülő galambok ürülékétől.
Czank Gábor 1997-ben kezdte el fotózni a Bánság szakrális emlékeit: a gót betűs útszéli kereszteket, a templombelsőket, mohával benőtt sírköveket és a homlokzatukon egykori tulajdonosuk nevét őrző parasztbarokk sváb házakat. Mint mondta, a gyűjtőmunka 2004-től - amikor káplánként Békésszentandrásra került - vált tudatossá, ekkor határozta el, hogy az utolsó előtti pillanatban megörökíti az ezerarcú Bánság világát.
Ha egy-egy szabadnapja akadt, nekiindult, és kezében az egykori Csanádi Egyházmegye térképével végigjárta a falvakat. Összesen háromszáz olyan bánsági település van, ahol katolikus templom, kápolna, imaház vagy legalább egy harangláb és temető található. Az 1980-as években még 197 helyen működött plébánia, ma már csupán 91 ilyen település akad. A pap kezdetben nyolc-tíz községbe is eljutott, később azonban már volt olyan túra is, amikor a távolság miatt a hajnali indulás dacára, csupán egy al-dunai falu felkeresésére maradt idő.
A plébános fotográfiáin látható többek között a hatalmas bobdai templom, melyet egykor Csávossy Gyula gróf az esztergomi bazilika pontos másolataként építtetett. Mára eltűntek a katolikusok a faluból, a gyönyörű templom pedig napról napra omladozik. Az elvándorlás miatt gazdátlanná vált Érszeg, Mélynádas és Karácsonyifalva temploma is - ez utóbbi ráadásul az 1991-es bánsági földrengést is megszenvedte. Újjáépítésük szinte reménytelen, a pályázatokon - néhány kivételtől eltekintve - csak az ortodox templomok rekonstrukciójára jut pénz, hívek híján pedig nem is lenne kinek felújítani az épületeket.
Czank Gábor szerint, bár sok faluban már egyáltalán nem élnek svábok, magyarok - ha idősek is - még akadnak, ezért fontos lenne, hogy elinduljon a térségben a tudatos néprajzi gyűjtőmunka. Ha nem így lesz, tíz-tizenöt év alatt a Bánság magyar kultúrkincsének jelentős része, az imák, énekek, balladák örökre feledésbe merülnek.
MTI

Megemlékezés az összefogás jegyében
Vörösmarty Mihály Szózatával kezdődött és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével ért véget az a rendezvény, amelyen tegnap délután a Székely Vértanúk emlékművénél közösen emlékeztek meg az erdélyi magyar pártok az aradi és a marosvásárhelyi vértanúkról.
Miután elhelyezték az emlékezés koszorúit, a tömeg az orvosi egyetem elé vonult, ahol a kerítésre 1500 szál szegfűt tűztek fel: fehéret a magyar oktatásért, sárgát a román oktatásért, és pirosat a vértanúk véréért.
Nem engedhetünk a ’48-ból, az ’56-ból és a ’89-ből
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke miközben "kezet fogott az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal" elindította, hogy a szabadságharc hőseinek emléke a ma emberét is kötelezi, hogy kiálljon a szabadság mellett. Hangsúlyozta, a forradalmak, de különösen az 1989-es forradalom szellemiségét meg kell őrizni, meg kell védeni, különösen ma, amikor a magyar felsőoktatás "a tovább élő nacionál-kommunizmus vértelen támadásának, a többségi politika agresszivitásának áldozatává eshet. Az oktatási törvény félremagyarázásának nevezte, hogy az orvosi egyetem szenátusa az egyetemi autonómiára hivatkozva korlátozza a magyarok jogait. Az igazi autonómia nem jelenthet jogfosztást, jelentette ki, visszautasítva ugyanakkor a prefektus vádját, aki szerint a MOGYE magyar tagozatáért szervezett tiltakozó megmozdulás provokáció lenne. Nem mi provokálunk, minket provokálnak, mondta az EP alelnöke.
Zsigmond Barna Pál, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulja a magyar kormány üzenetét olvasta fel.
Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke az összefogás szükségességét hangsúlyozta, amely ma is épp oly időszerű, mint volt 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben. "Mi nem kérünk mást, nem kértünk mást ’90 óta, csak azt, hogy tartsa be mindenki a törvényeket, és biztosítsa minden nemzeti közösségnek a jogát, hogy a saját kultúráját, a saját anyanyelvét ápolja", jelentette ki, hozzátéve, hogy meg kell találni az összefogás módját, hiszen "ha mi összefogunk, lehet, hogy lesz valaki ellenünk, de legyőzzük". Kijelentette: a marosvásárhelyiek megszenvedtek a demokráciáért, ezért meg kell találni az összefogás módját, mert csak így lehet legyőzni azokat, akik a magyar közösség ellen akarnak fellépni.
Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere felhívta a figyelmet, hogy az aradi vértanúk a nemzet megmaradásáért adták életüket, ezzel példát mutatnak számunkra és erőt adnak a mindennapi küzdelmeinkhez.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke sajnálattal állapította meg, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig harcolni kell a magyarság jogaiért a felsőoktatásban egy olyan egyetemen, amelyen egykor tiszta magyar nyelven folyt az orvosképzés, később két nyelven folyt az oktatás. "Ma pedig ott tartunk, hogy a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása ellen kell harcolnunk".
Kijelentette: példát kell mutatni Európának, hogy az erdélyi magyarság alkotó közösség, nem fog elveszni, élni fog.
Portik Vilmos, az EMNT elnökségi tagja feltette a kérdést, hogy vannak-e ma azokhoz hasonlók, akikre emlékeztünk, akik "felráznak bennünket a bóbiskolásból"? "Mi, akik most itt vagyunk, puszta jelenlétünkkel arról teszünk tanúbizonyságot, hogy képesek vagyunk az álomban ringadózókat felébreszteni". Marosvásárhelyen erre van szükség, mert hiába telt el két évtized a rendszerváltás óta, egyesek olyan jogok megvalósulását akadályozzák, amelyek már akkor is orvoslásra szorultak, harcolnunk kell azért, hogy az orvosi egyetemen érvényesítsék a törvényt, mondta egyebek között.
Kelemen Ferenc, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi elnöke szerint 22 évvel a rendszerváltás után, "semmit sem változott a helyzetünk, még mindig csak szaladunk az események után ahelyett, hogy alakítanánk őket". Mindezekért a két évtizedes elhibázott baloldali politikát okolta.
A keresztény történelmi egyházak nevében Nagy László unitárius püspökhelyettes szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozva, hogy megemlékezésre és tiszteletadásra gyűltek össze, mert "ünneplésre nincsen okunk", ha visszanézünk az elmúlt napokra és évekre. Rámutatott: a teherhordozás közös kell legyen, de valaminek a szellemében, a Krisztus törvénye szellemében, amely nem lehet más, mint az, amiről Pál apostol beszélt, hogy egymásra figyeljünk.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

„Ránk van bízva a holnap”
A sok éves hagyományt megszakítva az idén a várad-újvárosi református templom helyett a Szigligeti Színházban tartották meg a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) tanévnyitó ünnepségét.
Templom, iskola, színház: a 18. században megfogalmazott természetes szövetség újjáteremtésének jegyében a váradi Szigligeti Színházban tartották pénteken délelőtt aPartiumi Keresztény Egyetem (PKE) tanévnyitó ünnepségét. A diákok és az oktatók mellett egyházi és világi elöljárók, tisztségviselők foglaltak helyet a széksorokban és páholyokban, az évnyitó során elhangzó ünnepi gondolatok pedig főként a „gólyákat”, vagyis az első éves hallgatókat szólították meg.
A szolgálat útján
A négy magyar történelmi egyház köszöntésével – Békesség Istentől, Dicsértessék a Jézus Krisztus, Erős várunk nekünk az Isten, Egy az Isten – üdvözölte az egybegyűlteket a rendezvény ideje alatt „moderátori” szerepet is betöltő Ráksi Lajos egyetemi lelkész, míg igei útravalót Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke nyújtott a diákoknak és tanároknak. – Mindaz a kísértés, ami ma a világban van elkerülhető, ha a szív elindul a szolgálat útján, hangsúlyozta a KREK püspöke, az önzetlenség, az énközpontúság elkerülésének fontosságára figyelmeztetve. – Mit jelent az, amikor az ember csak saját magát állítja a középpontba? Az Ige szerint ilyenkor romlás következik be. Nem lehet boldognak lenni ott, ahol csak az egó épül, csak az a fontos, hogy nekem legyen jó. Közösségben élünk, és a lélek szerint való ember tudja, hogy ebben a közösségben neki feladata van – fogalmazott Csűry István. A hallgatókat és az egyetem oktatóit arra biztatta: e gondolatok jegyében végezzék az elkövetkező évben a tanulást és az oktatás szolgálatát, hiszen „ránk van bízva a holnap”, és „ha csak önmagunkat építjük, akkor nem építünk társadalmat, jövőt”.
Nem szabad meghátrálni
Ft. Tőkés László püspök, EP-alelnök, a Partiumi Keresztény Egyetem elnöke a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Egyetem ügyére utalva elmondta: meglett az eredménye a tiltakozásnak, „ez is bizonyítja, hogy nem szabad meghátrálni”. – Az egyetem és az autonómia két olyan súlypontos kérdés, amely a figyelmünk középpontjában áll… Fontos, hogy a nemzeti önrendelkezés az egész Kárpát-medencei magyarság szintjén megvalósuljon – fogalmazott Tőkés László, arra intve a diákokat: „ne legyenek dezertőrök”, hiszen „számítani akarunk a felnövekvől nemzedékre, számítani akarunk az ifjúságra”. Bár Európában felkapott érték a mobilitás, a szabad helyváltoztatás, Tőkés László meglátása szerint még ennél is nagyobb érték a „gyökeresség”, a szülőföldhöz, az otthon maradáshoz való jog. „Nekünk az az érdekünk, hogy itt éljünk, őseink drága vérrel szerzett földjén boldog jövendőt reméljünk és higgyünk” – hangsúlyozta az EP alelnöke.
Többpillérű támogatás
Dr. János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora tudatta: összesen 314 első éves hallgató kezdi el az idén a tanulmányait a PKE-n, 13 alapszakon és 7 mester szakon indult képzés. Nagy hangsúlyt fektetnek a gyakorlati oktatásra, a tapasztalatszerzésre, a más egyetemekkel való együttműködésre, a tehetséggondozásra – amely elsősorban a nemrég megalakult Janus Pannonius Szakkolégiumon és a Partiumi Tehetségponton keresztül valósul meg. A folyamatnak folytatódnia kell, hangsúlyozta János-Szatmári Szabolcs, aki szerint az egyetemépítéshez többpillérű, kiszámítható költségvetési támogatásra van szükség. A magyar állam segítségével a továbbfejlesztés, az építkezés lehetősége biztosítva van, de próbálják megtalálni a saját forrásokat is, elsősorban regionális pályázatok és együttműködések révén. „A PKE bizakodva kezdi el a 2011–2012-es tanévet… Járnunk kell azt a jövőbe vezető utat, amelynek elejét az egyetem alapítói taposták ki a számunkra” – mondta dr. János-Szatmári Szabolcs.
„Közös sorsunk”
Dr. Hoffmann Rózsa magyar államtitkár asszony közvetlen hangú köszöntőjében Nagyvárad szellemiségét méltatta. Bár először járt városunkban, megragadta annak szépsége. Méltatta történelmi, kulturális szerepét, utalva arra is: külföldün sokan Ady Endre versein keresztül ismerik meg a magyarságot és Nagyváradot is. A Sulyok István Főiskola, későbbi Partiumi Keresztény Egyetem megalapítása véleménye szerint azt jelenti, hogy „nem elég csak álmodozni, hanem akarni is kell, és bátorságot venni a megvalósításhoz”. „Erőnkből telhetően támogatni fogjuk az egyetem működését” – fogalmazta meg az államtitkár asszony, aki szerint „a magyarság mindannyiunknak a semmi mással nem pótolható közös érdeke, közös sorsunk”.
Nevelés és oktatás
Király András, a román Tanügyminisztérium államtitkára elmondta: 2008-ban része volt annak a parlamenti vitának, amikor a PKE-t akkreditálták – ennyivel ő is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egy nagyon jól felszerelt egyetemen, képzett tanári kar irányításával tanulhatnak a diákok. Az iskola, az „alma mater” jelentőségéről megfogalmazta: ez az ésszel együtt a lelket is táplálja, és megadja a lehetőséget az életben való eligazodáshoz, hiszen „a nevelés és az oktatás egymástól elválaszthatatlanok”. Ezután az első éves hallgatók fogadalomtétele következett, a tanévnyitót a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium kórusának közreműködése tette még ünnepibbé.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Megemlékezés október 6-ról Asszonyvásárán
Bihar megye – Ünnepi istentisztelet keretében emlékeztek az aradi vértanukra az asszonyvásárai református templomban. Az elődök példája: csak az összefogás vezethet eredményre, hangzott el. 
Az igehirdetés keretében Székely István lelkipásztor Jeremiás próféta siralmai alapján Istenről, mint büntetőről beszélt, hiszen nem tehet másként velünk szemben az elkövetett bűnök miatt, mint hogy megdorgáljon, mert a bűnt nem hagyhatja büntetés nélkül – ígérete szerint. Jöhet bármilyen más világ, vagy más rendszer, ez így marad a bűnös ember számára addig, míg nem lép rá a Krisztusi útra. Nemzetünk nagyjai is ezen az úton járva vállalhatták áldozatukat, amint tette ezt az aradi tizenhárom is. Igehirdetés után Nyíri Sándor polgármester megemlékező szavaiban rámutatott: bár a vértanuk nem mind magyar származásúak voltak, mégis össze tudtak fogni a nemes cél érdekében. Nekünk, magyarként, követve példájukat meg kellene tanulni, hogy csak az összefogás hozhatja el számunkra a győzelmeket.
Megemlékezés, meglepetés
A megemlékezés szavai után következett az iskolások ünnepi összeállítása. Az aradi vértanuk arcképe alá egy-egy égő mécsest helyeztek, miközben sorolták neveiket, majd ügyes összeállításban hallhattunk életük utolsó pillanatairól. A záró ének előtt Nyíri Sándor, mint a kiskereki egyházközség gondnoka, pár szóban megköszönte a lelkipásztornak néhány hónapos helyettesítő szolgálatát a kiskereki gyülekezetben és átadott egy fából készült bibliatartót.
erdon.ro

World Liszt Day: emléktáblát kapott a zeneszerző Kolozsváron
Igazi multikulturalizmus jöhet létre annak köszönhetően, hogy Kolozsváron hosszú idő után először helyezik ki egy világhírű magyar személyiség emléktábláját – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kincses városi főkonzulja a Liszt Ferenc-emléktábla avató ünnepségén szombaton. A Kolozsi Tibor szobrászművész által készített plakettet az Erdélyi Néprajzi Múzeumnak otthont adó épület falán helyezték el, az elismert zeneszerző ugyanis két alkalommal – 1846-ban és 1849-ben – koncertezett itt.
Szilágyi Mátyás kifejtette: a többnyelvű táblák kihelyezése elengedhetetlen ahhoz, hogy a kincses város elnyerje és méltán betölthesse az Európa kulturális fővárosa címet 2020-ban. László Attila alpolgármester szintén a multikulturalizmus fontosságára hívta fel a jelenlévők figyelmét. „Szándékosan szólok előbb magyarul, hiszen egy olyan városban élünk, ahol normálisnak tartjuk a magyar feliratok jelenlétét. Kolozsi Tibor munkájára büszkék lehetünk, gyönyörű alkotásról van szó” – mutatott rá az elöljáró.
Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke kifejtette, a napokban zajló Liszt Ferenc Nemzetközi Fesztiválnak köszönhetően Kolozsvár is bekapcsolódhatott a világ számos városában a nagy zeneszerző tiszteletére szervezett megemlékezéssorozatba, részese lehetett a körforgásnak. „Arra törekszünk, hogy a megyei önkormányzathoz tartozó szépművészeti és néprajzi múzeum gazdag anyagtárát feltárjuk önök előtt, bemutassuk az intézményeknek otthont adó épületekben történt eseményeket” – hangsúlyozta Fekete Emőke, aki tolmácsolta Alin Tişe megyei tanácselnök üdvözletét is. „A sors kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat, mivel lehetőségünk volt megszervezni a kincses városban a Liszt Ferenc Nemzetközi Fesztivált” – hangsúlyozta köszöntőjében Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Hozzátette: az október 27-éig tartó rendezvény nagyfokú művészi értéket hordoz magában, civilizáltan, a tervezett minőségi szinten valósult meg. Az igazgató már az emléktábla leleplezése előtt megelőlegezett tapsra szólította fel a közönséget, hiszen – mint mondta – „Kolozsi Tibor műve nagyon szép munka”. Kötő József RMDSZ-es képviselő, a kulturális minisztérium egykori államtitkára, akit Szép Gyula operaigazgató meglepetésszerűen kért felszólalásra, elmondta: fejet hajt a Kolozsváron tapasztalt „normalitás” és kulturális hagyomány előtt.
„Bárhová lépünk, érezni az erdélyi kultúra fuvallatát, amely úgy tudott mindig magyar lenni, hogy közben egyetemes is volt. A mai rendkívüli eseményen is ezt a kettősséget ünnepeljük” – vélekedett Kötő József, aki egyúttal arra biztatta a fiatal generációt, hogy legyen részese ennek a hagyománynak, a kincses városnak, ugyanis Erdély és az ország büszkeségévé kell válnia. Szombaton, október 22-én egyébként világszerte megemlékeztek Liszt Ferencről a zeneszerző születésének 200. évfordulóján. A nemzetközi World Liszt Day keretében a zeneszerző egyik legjelentősebb műve, a Krisztus oratórium a világ több helyszínen is felcsendült.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Jövőbe tekintő múltidézés – Tőkés László a Szacsvay Imre-emléknapon
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke volt a fővédnöke a Szacsvay Imre-emléknapnak, amelyet 2011. október 24-én a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben és a magyar Parlamentben szervezett meg az Országgyűlés jegyzői kara az egykori bihari politikus emlékére.
Mint ismert, Szacsvay Imrét 1849 januárjában a képviselőház jegyzőjévé választották. A debreceni országgyűléseken Kossuth Lajos bizalmas híve volt. Jegyzőként Almásy Pál és Perényi Zsigmond mellett ő volt a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója. A szabadságharc bukása után egy ideig bujkált, de elfogták. A császári hatóságok a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása miatt perbe fogták, kötél általi halálra ítélték és kivégezték.
Szacsvay Imre halálának 162. évfordulóján a politikus és társainak síremlékénél tartott megemlékezésen a 2000-ben alapított és idén újraszerveződött Szacsvay Emlékbizottság ideiglenes kuratóriuma képviseletében megjelent Fleisz János történész, Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere, Tempfli József nyugalmazott katolikus püspök és Soós Sándor, a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatója.
Amint azt Tőkés László megemlékező beszéde elején külön hangsúlyozta, „különleges örömöt szolgált úgy együtt lenni a váradiakkal, hogy itt van körünkben és hódolva emlékezik a Szacsvay Imre mártír hősünkről elnevezett nagyváradi iskola diáksága és igazgatóságának képviselete is”.
„Magyar októberként” említve az 1848-1849-es, valamint az 1956-os szabadságharcok és forradalmak emléknapjait, az EP erdélyi alelnöke úgy fogalmazott, „talán csak az 56-ot követő megtorláshoz fogható a Haynau táborszernagy által elkövetett vérengzések mértéke. De nem gyászolni, hanem annak tudatában jöttünk ide, hogy »én vagyok a feltámadás és az élet«, annak tudatában, hogy Isten előtt és Isten által nem volt hiábavaló a vértanúk áldozata.”
Tőkés László arra is emlékeztette hallgatóságát, hogy Szacsvay Imre emlékezetének kultusza a kommunizmus idején hosszú időre megszakadt. Mint kifejtette, „1899-ben a szabadságharc leveretésének 50. évfordulóján tisztelegtek a maihoz hasonló formában Nagyvárad küldöttei Budapesten. Ezt a hagyományt élesztette újra a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az 1989-et követő rendszerváltozás időszakában. Soha nem felejtem el, amikor 1999-ben Alföldi László, Magyarország kolozsvári főkonzulja megkeresett Nagyváradon, hogy ezt a megszakadt sorozatot folytassuk. Ennek nyomán tartottuk meg tizenkét esztendővel ezelőtt a Margó Ede készítette Szacsvay Imre-szobornál elkezdődött, majd a Nagyvárad-Olaszi református templomban folytatódó, 25-én pedig emlékkonferenciával végződő megemlékezést, mely kezdetét jelentette az újabbkori Szacsvay-kultusznak és megemlékezésnek. Most hála Istennek, folytatódik ez a jövőbe tekintő múltidézés. Mégpedig abban a szellemben, hogy ráébredünk, mit jelent a közképviseletben dolgozók felelősségvállalása. Ha visszagondolunk az 1956-os szabadságharc öt évvel ezelőtt megtartott 50. évfordulójának véres eseményeire, bizony élesebben tevődik fel újból a közképviseletben felelős szerepet vállalók felelőssége. Mert bizony nem így történt volna 2006 októberében az, ami történt, ha az ország élén felelős vezetők állottak volna. Ehelyett államilag hangszerelt terror ment végbe Magyarország szívében.”
Visszatérve Szacsvay Imrére, a Biharsályiban született politikusról beszéde végén Tőkés László azt is elmondta, „olyan időben vált a szabadságharc központi alakjává, amikor Pestről Debrecenbe és Nagyváradra helyeződött át a szabadságharc súlypontja. Ma mégis ott tartunk, hogy Várad magyarsága puszta létéért harcol és védekezik, ami a vértelen népirtás, betelepítési és asszimilációs politika következménye. Várad, Debrecen és a haza fővárosa hármas közösségében így gondolunk vissza azokra, akik érted haltak magyar és szent világszabadság! Ha pedig valaki kételkedne abban, hogy ezeknek a kemény szavaknak ezen a helyen helyük van, akkor figyelmükbe idézem az 1848-49-es radikálisokat. Pontosabban az 1849 áprilisában elindult Radikális Pártot, melynek Szacsvay Imre is tagja volt. Ne szelíditsük leányduzzogássá az áldozatok, hősök és mártírok emlékét, hanem vonjuk le a szükséges következtéseket a jelenre és a jövőre nézve az ő példájukból. Ezekkel a gondolatokkal hajtok fejet a ti közösségetekben Szacsvay Imre emléke előtt, az ő krisztusi sorsát idézve példa gyanánt és Krisztus szavát idézve ugyanakkor: «Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Ámen.»”
A Szacsvay Imre-emléknap az Országgyűlésben folytatódott, ahol a plenáris ülés kezdetekor Lezsák Sándor is megemlékezett az egykori jegyző haláláról, valamint arról, hogy vele együtt végezték ki 1849. október 24-én Perényi Zsigmond bárót, a Felsőház elnökét és Csernyus Manó pénzügyminisztériumi tanácsost. Az Országgyűlés alelnöke ezt követően a díszpáholyban köszöntötte a nagyváradi küldöttséget és Tőkés László EP-alelnököt.
erdon.ro

Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma

Hűség az igazsághoz, a szabadsághoz és a legfőbb isteni értékekhez
Lezárták a Jubileumi Rákóczi Évek rendezvénysorozatot
A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) jubileuma alkalmából nyolc évvel ezelőtt Tőkés László, akkori királyhágómelléki püspök kezdeményezésére hirdették meg a Jubileumi Rákóczi Évek (2003-2011) elnevezésű rendezvénysorozatot. A szabadságharc hőseinek emléke előtt tisztelgő megemlékezés-sorozat zárásaképpen 2011. október 30-án, vasárnap délelőtt istentisztelettel egybekötött ünnepségen összegezték az elmúlt nyolc év eseményeit. A nagyvárad-újvárosi református templomban tartott istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László váradolaszi lelkipásztor, az Európai Parlament alelnöke.
„Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” – hangzott el az Apostolok Cselekedetei ötödik részének ismert szakasza, az igehirdetés alapgondolata. „A reformáció emléknapjáról való megemlékezés jegyében a Jubileumi Rákóczi Évek záróeseményeként hirdettük meg a mai napot”- kezdte prédikációját Tőkés László, majd hozzáfűzte, hogy a két évforduló között csak látszólagos ellentmondás van. A római katolikus hiten lévő erdélyi fejedelem nevével fémjelzett szabadságharc és a reformáció kezdetének évfordulója közötti ellentét feloldódik II. Rákóczi Ferenc életében és hitében, valamint az Isten igéjében, fogalmazott a lelkipásztor. Az idézett igeszakaszból az Isten akarata iránti föltétlen engedelmesség olvasható ki. Ez a magatartás jellemezte a szabadságharc vezetőjét, II. Rákóczi Ferencet, mint ahogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseit vagy Szacsvay Imre 1848-49-es vértanút is, akikről az elmúlt hónapban emlékezett meg a magyarság. Az igehirdető kifejtette: azokban a kritikus élethelyzetekben, amikor kihívások elé sodor bennünket az élet és nem tudjuk kire hallgassunk, az Ige ad választ, azzal, hogy az igazsághoz, a szabadsághoz, és a legfőbb isteni értékekhez való hűségre bíztat. II. Rákóczi Ferenc, amikor a szabadságharc élére állt, a lelkiismeretére hallgatott: nem a körülmények kényszerítő erejének, hanem Istennek engedett. A reformáció emléknapjáról megemlékezvén Tőkés László elmondta, hogy közel ötszáz évvel a lutheri reformáció kezdete után is példaértékű Luther Márton Krisztusba vetett hite. A reformátor őszintén hitt abban, hogy bármely állapotunkba megmenekülhetünk a Krisztussal, de egyikben sem nélküle. Ezt a felismerést kell magunkévá tegyük, ahhoz hogy Luther Márton példáját megértsük. Végül az igehirdető a reformátortok hittételeinek legfontosabbnak mondott elvével zárta prédikációját, miszerint „Egyedül Istené a dicsőség.”
Az istentisztelet után Mostis Gergő, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor olvasott fel II. Rákóczi Ferenc Vallomásaiból részleteket. Tamás Edit, a Magyar Nemzeti Múzem Rákóczi Múzeumának igazgatója Gondolatok a Rákóczi-szabadság 300. évfordulóján címmel tartott előadást. A főmuzeológus arra hívta fel a figyelmet, hogy fontos tényezők merülnek feledésbe a Rákóczi-család, illetve II. Rákóczi Ferenc történelmi szerepét illetően. „A szabadságharc vezére a magyarság önazonosságának fontos eleme, ezért ne csak akkor emlékezzünk rá, amikor évfordulója van” – hangsúlyozta a történész. Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke végezetül ismertette a nyolc éves keretprogram főbb állomásait. Megtudhattuk, hogy a Jubileumi Rákóczi Évek keretében 11 tudományos ülést, 60 történelmi előadást, 7 kirándulást is szerveztek, emléktáblát és kopjafát állítottak, továbbá négy kötet is született. A megemlékezés végén Tőkés László mondott köszönetet mindazoknak, akik szerepet vállaltak a program megvalósításában, majd a Himnusz eléneklésével zárult az esemény.
2011 október 30., Nagyvárad
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája

Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)

Mit jelent 56-os szülő gyermeke lenni?
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár 
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)

Együtt ünnepeltek a protestáns egyházak
A Reformáció Emlékünnepén Nagyvárad protestáns magyarsága közös ünnepi istentiszteletet tartott a Nagyvárad-Újvárosi református templomban október 31-én. Az istentisztelet keretében ünnepi műsorra került sor és kiosztották a Czeglédi György-díjakat is.
Luther Márton 494 éve, 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amellyel kezdetét vette a református vallási mozgalom. Ezen az évfordulón Nagyvárad református, unitárius és evangélikus magyar lakossága ismét együtt ünnepelt, mint már két évtizede minden esztendőben. Az újvárosi templom megtelt a hívekkel. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Papp Béni Zsombor marosvásárhelyi lelkipásztor Máté Evangéliumából választva az alapigét (Mt. 14, 22–33.). Prédikációjában elmondta: a reformáció alkalmával arról az örökségről emlékezünk meg, amelyet reformátoraink hagytak ránk, viszont az is fontos kérdés, hogy 2011-ben hogyan kellene reformálni életünket. Hozzátette: „Az igéből kiolvasható a válasz, Isten által, aki nem akarja, hogy magánvállalkozás legyen a mi életünk, hanem az Ő akaratába belesimuljon. A mennyek országának törvénye szerint nem történhet velünk bármi, csak amit Isten megengedhet.” Kiemelte továbbá, hogy életünkben nem elég a szaktudás, az összefogás, a tapasztalat, ahhoz, hogy sikereket érjünk el, Isten segítsége szükséges; ahogy Jézus is mondja: „aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”(Jn. 14, 12.).
Czedlédi György-díj
Az istentisztelet keretében ünnepi műsorral szolgált a Bihari Egyházmegye lelkészkórusa, valamint Orosz Zsolt, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium diákja szavalta el Luther Márton Erős vár a mi Istenünk című versét, József Attila fordításában. Veres Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor üdvözölte evangélikus, unitárius és református lelkipásztor társait, majd felolvasott a Protestánsok Világszövetségének erre a napra szánt üzenetéből egy részletet: „A reformátusok nem egyszerűen hagyományokat őrző emberek, hanem állandóan újuló, újító mozgalom részesei. Tárjuk ki magunkat Isten megújító munkája előtt. Hiszen megújított és mindig megújítandó egyház vagyunk.” Az Úr asztalát megterítette az újvárosi, rogériuszi és szőlősi gyülekezet, a hívek három helyen vehettek úrvacsorát. Ezt követte a Czeglédi György-díjak átadása az arra érdemes egyházi munkásoknak, presbitereknek, gondnokoknak. A díjat 2007-ben alapította a Nagyváradi Református Gyülekezetek Szövetsége, és évente a Reformáció Emlékünnepén adományozzák a tíz váradi egyházközség egy-egy presbiterének, akik munkájukkal, tevékenységükkel és személyes példájukkal kiérdemlik e kitüntetést. Veres Kovács Attila lelkipásztor elmondta, hogy a Gyülekezeti Szövetség Elnöksége évente a Reformáció Emlékünnepén változik a rotáció elve alapján. Idén az újvárosi egyházközség veszi át az elnökséget. Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult.
Díjazottak
A Czeglédi György-díj idei kitüntetettjei a következők: néhai Papp Kálmán presbiter (Biharpüspöki), néhai Szebeni István református lelkipásztor (Nagyvárad-Csillagváros), Kuin-Nagy Tibor-Imre presbiteri-jegyző (Nagyvárad-Olaszi), Barabás Mihály presbiter (Nagyvárad-Ősi), Újvárosi Ernő gondnok (Nagyvárad-Rét), néhai Virágh Csaba presbiter (Nagyvárad-Rogériusz), Széll Lujza Erzsébet presbiter (Szőlős), Szabó Margit presbiter (Nagyvárad-Újváros), Szabó Mária Magdolna presbiter (Nagyvárad-Velence).
Nagy Noémi
erdon.ro

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Recept a válságból való kilábalásra
„Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik.” – Beszélgetés Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel, közgazdásszal. (1945. február 19-én született Berlinben német anya és magyar apa gyermekeként. Magyarul iskolásként tanult meg. 1969-ben üzemgazdaság szakon szerzett diplomát a louvain-i katolikus egyetemen. 1968-ban részt vett a chartres-i ifjúsági zarándoklaton, ott kapta a „hívást” a papi hivatásra, de csak húsz évvel később, 1988-ban szánta el magát rá. Addig menedzserként dolgozott Párizsban, a kozmetikai iparban. A kanadai noviciátus után Leuvenben filozófiát, Rómában teológiát és kommunikációt tanult. Most ugyanezt tanítja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az óbudai Zsigmond Király Főiskolán. Vasárnap esténként a budapesti Jézus szíve templomban prédikál, illetve különféle témákban előadásokat tart, és Management by Jesus címen sikeres vállalkozói szemináriumokat szervez. Erdélyben a Tizenhat Patak Egyesület társszervezésében legközelebb márciusban tart szemináriumot.)
 – Mielőtt szerzetessé lett volna, sikeres üzletember volt, neves multinacionális cégek menedzsereként dolgozott. Hogyan és miért lesz egy sikeres üzletemberből jezsuita szerzetes?
– Ugyanúgy, mint egy nem sikeres üzletemberből. Kell egy hivatás, kell Istennek a hívása, amit 23 éves koromban, egyetemistaként kaptam meg. Akkoriban a vége felé jártam a közgazdasági tanulmányaimnak a louvain-i egyetemen, de valahogy nem akaródzott nekem, megijedtem ettől a hívástól. Úgy éreztem, felülmúlja az erőmet, hogy erre nem vagyok képes, és kerestem a kibúvókat. Ezt a „bújócskát” folytattam húsz éven keresztül, de végül Isten erősebb volt, és adott pillanatban azt mondtam: „na jó, te vagy az erősebb, beadom a derekam”. Így Jézus Társaságába 43 éves koromban léptem be.
– Egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tanfolyamokat szervez vállalkozóknak, vezető beosztású személyeknek Management by Jesus címen. Hogyan fedezte fel, hogy Jézus vezetői alapelvei a mába ültethetőek?
– Kezdjük a felismeréssel. Annak idején a fontainebleau-i menedzseriskolában az egyik tanárunk feltette a kérdést: maguk miért vannak itt? Mondtuk, vezérigazgatók szeretnénk lenni, hiszen huszonhárom évesen minden vágyunk ez volt, és soroltuk az akkori sikeres vállalatok nevét: L’Oreal, IBM stb. Ő viszont megkérdezte: miért pont ott? Mi pedig mondtuk, azért, mert ezek a legsikeresebbek. Tanárunk azonban tovább feszegette a kérdést: mitől sikeresek ezek a cégek? Végül elárulta, a sikernek egyetlen ismérve van, ez pedig az a képesség, hogy hosszú időn keresztül fenn tudja tartani a céljait, és ismét rákérdezett: ismerünk ilyen céget? Erre heccből bekiabáltam: a katolikus egyház. A tanárom rám nézett, és azt mondta: na, fiatalember, 13 év után maga az első, aki erre magától rájött. Rettenetesen büszke voltam magamra… Amikor néhány évvel később, 1998-ban befejeztem a noviciátust, írtam neki egy levelet, amiben kifejtettem: mind igaz, amit a professzor úr évekkel korábban mondott, hogy miért olyan sikeres a katolikus egyház, de ennél fontosabb dologra jöttem rá. A katolikus egyháznak olyan célja van, amely nagyon vonzó kultúrától és kortól függetlenül, de elérhetetlen, ezért állandóan kell harcolni érte. A professzor nagyon kedves válaszában kifejtette, hogy tetszik neki az elméletem. Aztán, amikor beléptem a rendbe, a társaimnak el kellett mesélnem a hivatástörténetem, ezért elmondtam ezt is. Mindenki biztatott, hogy írjam le. Ezt megelőzően azonban, még menedzser koromban, összevásároltam minden Management by… kezdetű könyvet, ami ugye azért „by”, mert valami módszert kínál. Olyan is volt köztük, hogy Dzsingisz kán, a menedzser, de nem igazán tetszett nekem, hogy menedzsmentet tanuljak egy tömeggyilkostól, akkor sokkal inkább Jézustól. Aztán egy alkalommal, mondhatni viccből, kiböktem: Management by Jesus. A társaim biztattak, hogy fejtsem ki, én pedig spontán kezdtem magyarázni. Közben rájöttem, hogy húha, itt többről van szó… Rögtön elővettem Márk evangéliumát, és láttam, hogy Jézus lényegében vállalkozó volt, ugyanis a „tekton” kifejezés építkezési vállalkozót jelent, nem pontos az ács fordítás. Gondoltam, ha ő ezt meg tudta csinálni, nézzük már meg, hogyan csinálta. Ezután végig elemeztem vállalkozói szemszögből Márk evangéliumát és rájöttem, valójában ugyanazokat az elveket használja, mint amit mindenféle könyvben találtam, csak sokkal hitelesebb. Ezt elmeséltem többek közt Szőcs Lászlónak, aki akkoriban Kolozsváron a Manresa-ház igazgatója volt, ő pedig meghívott, tartsak előadást a témáról. Így jött az ötlet, hogy tartsunk háromnapos szemináriumot vállalkozóknak, és természetesen az első Management by Jesus szeminárium színhelye Kolozsvár volt. Aztán sorozatosan tartottam a szemináriumokat, felváltva Magyarországon, Erdélyben és Partiumban, most már a 25.-nél tartunk, és van egy kialakult gyakorlatunk a szervezésben.
– Milyenek ezek a szemináriumok, hogyan zajlanak?
– Interaktívak, a teljes részvételen alapulnak. De nem úgy kell elképzelni, mint egy előadás-sorozatot, mint azokat a tréningeket, amiket sok vállalatnál szerveznek, hogy kiáll egy tréner, aki mesél, mesél, hanem van 12 modul, amelynek szerkezete Márk evangéliumán alapszik, és 12 lépésben átvesszük, hogy lesz sikeres egy vállalkozó Jézust követve. Az egésznek a hangulata néha emlékeztet egy kicsit a lelkigyakorlatra, de tisztázzuk: ez nem lelkigyakorlat, hanem valódi menedzsmentszeminárium, olyan, amilyet a piacon kínálnak a mi árunk többszöröséért. Ha most vállalkozó lennék, akár azt is mondhatnám, hogy ha nem működik a dolog, akkor a tandíjat visszaadom. Természetesen, erre jezsuita szerzetesként nincs sem jogom, sem lehetőségem, de valójában még nem találkoztam olyan emberrel, aki egy-két év múltával ne mondta volna azt, hogy a módszer bevált. Különféle előadásaimon nagyon sok visszajelzést kapok, megvannak már öregdiák-találkozóink, ahol szintén elmondják a vállalkozók: működik a rendszer, és ennek nagyon örülök.
– Mondana erre konkrét példát?
– Természetesen. Van egy mondásom, amit a Keresztény Vállalkozók Egyesületének tartott egyik előadásomon elmondtam Budapesten: azt a kreativitást és találékonyságot, amivel kikerülik az adófizetést, fordítsák cégük fejlesztésére. Ebből hatalmas internetes vita keletkezett, hónapokig vitatkoztak róla, végül egy napon felhívott az egyik vállalkozó, és azt mondta: na, kipróbáltam, és működik. Kértem, kicsit részletezze, mire az illető elmesélte, hogy elment az APEH-hez (magyarországi adóhivatal), és elmondta a hivatalnoknak: olyan helyzetben van, hogy vagy a munkásai bérét fizeti ki, vagy az adót. Azt is megkérdezte, ebben a helyzetben mit tegyen. A tisztviselő nagyon készséges volt, segített neki, haladékot adott, és megtalálta annak a módját, hogy teljesen legális keretek között kifizethesse a munkásait, és ne maradjon hátralékban az adóval sem. Az a baj, hogy a politika mesterséges ellentétet teremt az állam és a piac között, holott valójában ezek egymásra utalt partnerek. Ezt pedig megérti egy értelmes vállalkozó, de egy értelmes APEH-tisztviselő is. Az én feladatom az, hogy egy ilyen párbeszédet létrehozzak, és nagyon örülök, hogy ez sikerült, és nem csak ebben az egy esetben.
– Vállalkozóknak tart tréninget a román–magyar határ mindkét oldalán, feltételezhetően számos erdélyi és magyarországi vállalkozót ismer. Össze tudná hasonlítani az erdélyi és a magyarországi vállalkozókat?
– Nem szerencsés összehasonlítani ilyen értelemben a határ két oldalán lévő hallgatóimat, ugyanis akiknek a tréninget tartom, nem homogén társaság. Mindenféle ember van közöttük, kezdve a bankártól a Caritas-tisztviselőn át a vállalkozóig, Erdélyben is és Magyarországon is. Bizonyos dolgok azonban feltűntek nekem. Többek közt az, hogy alapjában véve az erdélyi vállalkozó sokkal optimistább, mint a magyarországi, és ebben az esetben az állammal vagy a társadalommal szembeni magatartására gondolok, nem a konkrét gazdasági vállalkozására. Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont úgy látom, hogy az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik, és azt gondolom, hogy a globális piacnak az egyik első lépése az, hogy a szomszédos, más nemzetiségű vállalkozóval öszszefogok, mert a kétféle látásmódnak nagyobb esélye van, hogy megfelelő megoldást találjon. Ezért támogatom például a szemináriumon is azokat a megoldásokat, amikor két különböző gondolkodású ember összefog, és együtt próbálnak megoldásokat találni. Az ország – ebben az esetben Magyarországra gondolok – felemelkedésének lehetőségét is abban látom, hogy ne külön dolgozzon a mérnök és a közgazdász, hanem fogjanak össze, és együtt oldják meg a problémákat, lehetőleg a természettudósokkal közösen.
– Válság van, és ezt eléggé érezzük a határ mindkét oldalán. Lát-e kiutat a már eléggé régóta tartó gazdasági recesszióból?
– A válságtól nem kell megijedni, mert mindig újabb lehetőségeket nyújt. A kínai és japán nyelvben a válság megnevezésére használt írásjel két részből áll: az egyik a veszély, a másik az esély. A pesszimista csak a veszélyt látja, és jajgatni kezd, hogy az állam segítsen neki. Az állam ne segítsen, főleg az olyan ne, amelyik magán sem képes segíteni. Azt kell támogatni, aki egyébként is sikeres, nem a veszteseket. Vagyis a szociális politikát ne tévesszük össze a strukturális stratégiával, ugyanis azt kell támogatni, akinek jó terméke, jó szolgáltatása és világos üzleti koncepciója van. A válságból akkor lépünk ki, ha a feladatunkra összpontosítunk. Vagyis, ha van egy adott termékcsoport vagy egy szolgáltatás, ezt a legjobb minőségben a legtisztességesebb áron a lehető legtöbb olyan vevőnek kell eladni, akinek erre szüksége van. Punktum. Nem kell azon gondolkodni, mit csinál a kormány, hanem próbáljunk mi kormányozni, a többi nem lényeges.
Laczkó Júlia
Krónika (Kolozsvár)

Galériát kaptak Pesten az erdélyi művészek
Petrás Mária Szervátiusz Jenő-díjas keramikusművész adventi kiállításával avatták fel tegnap a budapesti E-Galériát, az V. kerületi Falk Miksa utca 8. szám alatt. A 23 éves Erdély Művészetéért Alapítvány a Vármegye Galéria mellett nyitotta meg a 76 négyzetméteres új galériát. Az E betű Erdélyt jelenti, az erdélyi művészek ezzel „betörnek” a galériák utcájába, a Falk Miksa utcába – fogalmazott Kulcsár Edit galériavezető.
Petrás Mária keramikus új tárgyaiból négy-ötévente rendeznek tárlatot, most falra akasztható – Mária és Jézus, a születés témakörét feldolgozó – adventi kerámiákat és üvegtárgyakat láthat tőle a közönség. „Névtelen szentek között nőttem fel, akik seregnyi gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. A családok gazdagságát nyolc, tíz, tizenkét gyermek jelentette. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak, böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették – azaz távol tartották, elhessegették – a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni” – vallott a csángó származású művész munkáinak ihlető forrásáról. Az E-Galériát Rogán Antal, Belváros–Lipótváros polgármestere adta át, a tárlatot Tolvaly Ferenc író nyitotta meg, közreműködött Sipos Mihály, a Muzsikás együttes prímása, aki hegedűn és citerán játszott, és a kiállító művésznő, Petrás Mária is énekelt az ő kíséretével.
Krónika (Kolozsvár)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Székelyföld 1000 pillanata
A Székely Nemzeti Múzeum, Székelyföld páratlanértékű történelmi, régészeti, néprajzi, természettudományi, képzőművészeti gyűjteményeinek létét, folyamatos gazdagodását az alapításától erre felé az önálló tudományos kutató és feltáró munka mellett az adományozóknak köszönheti. A múzeumalapítás szemöldökfájára is Csereyné Zathureczky Emília nagy értékű adományát vésték fel eleink. És hogy a múzeum képi világa felé nyissunk Csíkzsögödi Nagy Imre festőművész, amint e sorok írójának annak idején mondta, „a vérét” adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak, félszáznál is több festményt, grafikát, tusrajzot, amelyeken édesanyánkat, feleségünket, testvérhúgunkat, nagyanyánkat, a nagybetűs Nőt, az emberi nem folytonosságát, a jövőt kihordó asszonyt festette, és rajzolta meg. Nagy Imre példáját Bene József, Kós András és mások követték. A múzeum sajátos képi világának megteremtését tette lehetővé Gyárfás Jenő munkáinak begyűjtése és kiállítása is.
A Magyar Örökség-díjas Váradi Péter Pál 1008 nagyformátumú, 77 tablót betöltő fotógyűjteménye a Székely Nemzeti Múzeum létét megalapozó adományok sorába illeszkedik. A Veszprémben élő, erdélyi származású fotóművész a sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás anyagának összehozásával megteremtette Székelyföld monumentális Nyitott Képeskönyvét, amely Erdély történelmi tájegységének eddigi legteljesebb és legszínesebb képi bemutatása. 
Aki e Nyitott Képeskönyv lapjainak labirintusait a székely anyaszéktől, Udvarhelyszékből kiindulva székenként végigjárja, egy sajátos, öntörvényű világra csodálkozhat rá. Váradi Péter Pál a Székelyföld egészét varázsolja elénk, és ennek képi világán túl a székelység történetébe, őskorába és hőskorába kalauzolja a látogatót, miközben katartikus művészi élményt is nyújt. 
A fotóművész ezzel a kiállítással virtuálisan megteremti Székelyföld képi autonómiáját, amelynek jogi létrehozását e tájegység értékeitől idegen személyek és csoportosulások éppen napjainkban akadályozzák. Az, amit Székelyföld 1000 pillanata című kiállításon láthatunk az adományozó tizenkét évi Erdély-járásnak az eredménye, több tízezer fénykép „színe virágából” összeválogatott alkotás, olyan nyitott album, amelynek lapjai és oldalai Székelyföld testét-lelkét egyszerre képesek felmutatni. Az itt és most, mostantól az állandó kiállításon látható anyag tartalmazza annak az eddig kiadott, egyenként 260 – 360 színes fotóval illusztrált honismereti albumnak a javarészét is, amely Székelyfölddel és népével való azonosulás hiteles fotóművészeti lenyomata.
De nem csupán ennyi! Székelyföld Nyitott Képeskönyve más művészetek és tudományok: a történelem, a régészet, a néprajz, a természettudományok, a képzőművészet és az emberi lélek mélységei és magassága felé is nyit. Az Erdély egészének bemutatását megcélzó honismereti albumok megalkotásában Váradi Péter Pál felesége és alkotó társa a székelyföldi származású Lőwey Lilla, a fotóművész magyartanár, aki a képanyaghoz olyan irodalmi, költészeti, prózai, történelmi válogatást társított, amely a képek értelmezésében is eligazít, de ezen túl, a lélek rejtelmei felé kalauzol.
És hogy „házon belül”, azaz családon belül maradjunk, Soós Andrea előadóművész, Lőwey Lilla lánya versmondással, az előadó művészet eszközeivel hozta lelki közelségbe az állandó kiállítás képeit. A Székelyföld 1000 pillanata kiállítás egyben műszaki premier is. Váradi Péter Pál nagy ívű gesztusa mellé társul Asztalos László udvarhelyszéki ipari fizikus „adománya”, aki az elektronikus vezérlésű képeskönyv-lapozással lehetővé teszi, hogy az album egyetlen gombnyomással kinyitható és becsukható, s ezzel a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia termének sokfunkciós kihasználása továbbra is biztosított és alkalmas lesz a hagyományos rendezvények, konferenciák, előadóestek, könyvbemutatók szervezésére.
Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla munkássága Székelyföld bemutatásnak hagyományaihoz kapcsolódik, ezeknek a folytatása s egyben továbbvivője is. Munkásságuk az Orbán Balázs Székelyföld leírásához mérhető – honismereti albumaikban sűrűn hivatkoznak erre a forrásra -, újabb kori terepbejárásaikkal, a művészi fotózással és a bőséges irodalmi anyag albumokba válogatásával a művészi élmény mellé az oktatás és képzés lehetőségét és kínálják. Meglévő, és – főleg – nem létező, román nyelvből magyarra fordított tankönyveinket nem helyettesítik, hanem felülírják, s abban az esetben, ha a tanítók, tanárok és a szülők Székelyföld Nyitott Képeskönyvére felfigyelnek. Hiánypótlónak bizonyul ez a képes honismereti album azok számára is, akik Erdély évszázadok óta Székelyföldnek, Terra Siculorumnak nevezett földrajzi, lelki és szellemi tájegységével most vagy ezután ismerkednek. 
Az ismeretek hiányának oka lehet a mai nemzedék fiatalsága, de az előző időkben felnőtt generációkat sem kényeztették el, sem a magyarországi, sem a Romániában kiadott tankönyvek, s forráshiány következtében a szülők sem mindig egyengették fiaikat, lányaikat Transsylvania, s ezen belül Székelyország megismerésének szellemi portyáira.
És Magyarországon nem első ízben regnál olyan kormányzat, amely Erdélyt magyar nemzetmegtartó értékeivel együtt ellöki magától, a kettős állampolgárság megtagadásától az erdélyiek autonómiatörekvéseinek szomszédsági és nemzetközi képviselete helyett ezek ellen agitálva ágál. 
A Székelyföld 1000 pillanatának megtekintése a fotókhoz társított versidézetekkel is meditációra késztet. Politikai aktualitása mellett elvi, metaforikus üzenete is van annak a kiállított fotónak, amelyen egy egész nyáj széles, jégodoros és hófoltos hegyi vízen átívelő gyalogos lengőhídon fegyelmezetten egyes sorba szerveződve halad át a túlsó partra. A juhász szokatlan módon nem a nyáj élén halad, nem vezet, hanem ezután kullogva tapogatózik át a hídon. 
Láthatunk egy faluvégi krisztus-keresztet is, amelynek letörött a fél ága. A megfeszített Krisztus fél karja a vallás- és egyházakat rongáló törekvéseket képileg idézve mementóként lendül a magasba.
A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás meglepetéssel szolgálhat majd Székelyföld új „arcteremtői” számára is, akik a hagyományos, romantikusnak és avíttnak vélt Székelyföld-arculat helyett egy „modern” Székelyföld-kép megteremtésére pályáznak. 
A szándék két forrásból is ismerős. A Kárpátok hírhedt Géniusza is az avítt, a régi lerombolására törekedett. Sikerrel. Vannak aztán, akik az ősi magyar szimbólumok, a csörgősipkának nevezett Szent Korona, a nemzeti színek, a magyar címer heraldikai elemei ellen emeltek-emelnek még ma is szót. Legújabban a turulmadár-kórral keltenek pánikot, és ezzel riogatják a szimbólum-madarak röptéből a nemzetvédelem szükségességére figyelőket.
Váradi Péter Pál fotóin a székelyföldi turulmadaras emlékművek egész során őrködnek a bronzmadarak. Váradi Péter Pál Székelyföld újabb kori felfedezésének jó szemű és avatott mestere. Olyan ember, aki képes egyetlen felvétel megejtéséért ezer kilométerre kocsikázni, ugyanannak a jelenségnek az évszakonkénti és napszakonkénti változásait is nyomon követni. Ha pedig történelmi, régészeti bizonytalanságot vesz észre, akkor az igazi felfedezők izgalmával kutatómunkába kezdenek, hogy a történelmi hűségre és igazságra fényt derítsenek. Kiváló példa erre a Bodzamező fölötti Tatárhavas várromjainak és az 1848-as védősáncoknak a földrajzi behatárolása, vagy Székelyföld történelmi határainak kifürkészése és képi megjelenítése.
A Hargita hegység egyik hónaljában, a Bucsin tető felé kanyargó úton van egy, ezen a kiállításon is látható havas paplanba takarózó házikó, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, családjának, a gyerekeknek és az unokáknak a székelyföldi ihletésű otthona. A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítással a Székely Nemzeti Múzeumban is otthont teremtettek Székelyföld, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág minden rendű, nemű, és nyelvű lakosa számára.
Akik tudni akarják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk, tekintsék meg a nyitott képeskönyvet, lapozzanak bele a Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla honismereti albumaiba, és ezekben olyan honra lelnek, amelynek természeti és emberi értékeit kötelességünk megtartani, együtt tartani, lakhatóságát testi és lelki mivoltában is megőrizni, önállóságát, és a maga megejtően szép másságát védelmezni.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008/ című könyvéből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarságnak képviselet kell a parlamentben
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa felszólítja a Romániában tevékenykedő magyar politikai pártokat, hogy pártérdekek, pártküzdelmek és egyéb megosztást előidéző akciók félre tételével, mindenekelőtt az erdélyi magyarság érdekét tekintve, igyekezzenek minden erőt latba vetni annak érdekében, hogy legyen magyar képviselet a román parlamentben.
Bár a Romániában esedékes választásokig bőven van idő, egyházkerületünk Igazgatótanácsa sokévi tapasztalattal rendelkezve, már most, a javában zajló kampány első szakaszában figyelmezteti a parlamenti helyeket megcélzó pártokat, hogy több oknál fogva is csökkent a bejutás esélye. A matematikai kilátás elszomorító, azonban higgadt, célkövető és egymást támogató magatartással lehetőségeink nemcsak elméletileg javíthatóak, hanem a gyakorlatban is. Magyar Nemzetünk egésze most elvárja tőlünk, hogy józan bátorsággal Erdélyből és Partiumból képviselőket küldjünk a bukaresti parlamentbe is.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa kijelenti, hogy a református egyház képviselői nem kiemelt felelősséget hordoznak a parlamenti képviselet elérése ügyében, éppen ezért nem tehetők felelőssé senki részéről esetleges kudarc esetén. Ugyanakkor segítő szándékkal fordulunk a közéleti szereplők felé, akiktől elvárjuk javaslataink elfogadását és betartását, mert csak így remélhetjük az eredmények jelentkezését.
Egyházkerületünk elszomorítónak minősíti a pártcsatározások nyomán kialakult helyzetet, amelyben a romániai magyarok kétharmada tagadhatatlanul elfordult a politikumtól. Nem hallgathatjuk el tapasztalatunkat, hogy ebben a folyamatban a politikai pártok tekintélye és hitele a mélybe zuhant. Az is igaz, hogy a mennyei vezetést nélkülöző egyházi politizálás is megbukott.
A Romániában élő egyházak között a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek elve nem lehet más, mint a Krisztusé: „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk..." (Ján 17, 22). Integratio in integrum! Gyakorlata sem lehet más, mint a Krisztusé: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok" (Mt. 10, 16).
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa a politikai pártokhoz mért egyenlő távolság elvét a megvalósítható közelség jegyében gondolja végrehajtani. A közeledést viszont elvárjuk azoktól, akik gyülekezeteink tagjainak szavazatára számítanak. Okos és szelíd lelkülettel támogatjuk a közéleti szerepvállalókat a közelgő választások alkalmával minél több parlamenti hely betöltése végett. Ugyanakkor elvárjuk, hogy ne csak a választások idején kerüljünk látótérbe, hanem a választások közötti közös teherviselésben és a közös örömök megosztásában is.
szatmar.ro

Várakozás és útkészítések
Nagyvárad – Advent III. vasárnapján ünnepi istentiszteletet tartottak a várad-réti református templomban. Baráth Béla debreceni egyháztörténész-professzor hirdette az igét. Könyvbemutató is volt.
Az ünneplő gyülekezetet dr. Pálfi József várad-réti református tiszteletes köszöntötte, Ésaiás próféta szavaival. Ezt követően adventi énekek csendültek fel a Csillagocska zenekar és Pálfi Boróka közreműködésében.
Az alapigét Lukács evangéliuma III. részének 1-től 14-ig terjedő versei képezték. Szószéki beszédében dr. Baráth Béla, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyháztörténész-professzora arra hívta fel a figyelmet: Keresztelő Szent János az adventi ember mintaképe, bár a végitéletet hirdette és a bűnöket ostromolta, alakját ünnepélyesség lengi körül. Ugyanakkor a beteljesülő várakozás embere is, hiszen bejelentette Isten szabadító tervének beteljesülését, előkészítette Jézus érkezését. Őhozzá hasonlóan mi is a várakozás emberei vagyunk, életkortól, nemtől, foglalkozástól és anyagi helyzettől függetlenül, hiszen magunktól, másoktól és Istentől is mindig várunk valamit, több békességet, melegséget vagy vigasztalást. Várunk Krisztusra, a megváltónkra, aki egyszerre jelen levő és eljövő, feloldja a görcseinket és továbblendít bennünket az élet kátyus útján.
A pusztából jövő Keresztelő Szent János bonyolult érdekviszonynak alárendelt valóságos embereknek hirdette az igét, hiszen Isten érkezéséhez az is hozzátartozik, hogy a bűnben lévő emberhez közelít, olyan környezetbe jön, ahol alapja van a bűnbocsánatnak és a megújult életnek, hangsúlyozta a tiszteletes. Hozzátette: ezért soha sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy legfőképpen Istennek vagyunk adósok az életünkkel. Az ő szentséges dolgaira kell koncentrálnunk, időt kell szánjunk arra, hogy megtisztuljunk és önmagunkba nézzünk, megszabaduljunk minden olyan tehertől, melyek akadályozzák az Istennel való találkozást, az Urunk dicsőítését. „Istenre támaszkodva lehet és kell újraformálni egyéni és közösségi életünket. Forduljunk hozzá örömmel, bizalommal és igaz szívvel, mert ő a szeretet és az igazság védjegye. Egymást bátorítva és Krisztus ügyéért küzdve, figyeljünk oda embertársainkra is, mert a tiszteséges, humánus és becsületes életvitelnek napjainkban is üzenete van: utat mutat másoknak is Isten felé”, tanácsolta a lelkipásztor.
Kiadatlan kézirat
A megfontolandó és elgondolkodtató szavak után Márkus Zoltán kántor vezényletével fellépett a Csillagfény kórus (zongorán kisért Bányai Helga, Benedek Árpád hegedült) és a Sztárai Mihály énekkar, majd könyvbemutatóval folytatódott a vallásos rendezvény. Dr. Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni című kötetét Baráth Béla szerkesztő ismertette. Megtudtuk: a három részre osztható könyv utolsó harmada a Nagyszalontáról indult Debreczeni István – aki Szatmárnémetiben és Temesváron szolgált lelkipásztorként, majd a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője, illetve a lelkészértekezlet igazgatója lett, mely tisztségeiben mindig a közösség érdekeit igyekezett érvényesíteni- szubjektív, személyes visszaemlékezéseit tartalmazza a KREK létrehozásának körülményeivel kapcsolatban, a könyv első két része pedig ezeket az élményeket segít értelmezni azoknak az életrajzi adatoknak, gyülekezeti jegyzőkönyveknek és korabeli újságcikkelnek az alapján, melyeket a várad-réti tiszteletes dolgozott fel, gyűjtött össze. A kissé furcsa és hosszú cím ugyanakkor arra utal, hogy a határok megváltoztatásakor mindig igazodni kellett az új körülményekhez, „újra kellett gombolni a mellényt”.
Dr. Pálfi József a kiadvány utolsó fejezetére hívta fel a figyelmet, egy eddig még kiadatlan kéziratra. Debreczeni István két írását a Kiss Törék Ildikó-Varga Vilmos színművész házaspár olvasta fel, majd a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus közös fellépésével, illetve nemzeti imánk eléneklésével zárult az esemény.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Lezárult az RMDSZ könyvadományozási körútja
Pénteken, december 9-én Szeben megyében zárta útját a könyvkaraván, melynek keretén belül a hét folyamán 6 megye 14 szórványkollégiumához juttatta el erdélyi magyar szerzők műveit az RMDSZ Főtitkársága. Az 1500 km-s körút során a Communitas Alapítvány támogatásában az elmúlt években megjelent kiadványokból 2100 darab könyvvel támogatták a Kolozs, Máramaros, Szilágy, Maros, Brassó és Szeben megye szórvány településein működő magyar oktatást.
„A körút során alkalmunk nyílt megtekinteni a szórványkollégiumokat, felmérni, hogy milyen körülmények közt működnek, illetve mely térségekre terjed ki a vonzáskörzetük a magyar gyerekek felkarolásának tekintetében. Ugyanakkor az igazgatókkal, vezetőkkel, egyházképviselőkkel való beszélgetések rávilágítottak azokra a gondokra, hiányosságokra, amelyekkel ezek a kollégiumok küszködnek” – tájékoztatott Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese. Elmondása alapján „A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon kevés a specifikus probléma, amellyel találkozunk, a különböző megyék szórványkollégiumainak túlnyomó részt ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük: a napról-napra tervezés, a működési költségek beszerzése, illetve a forráshiányok kérdőjelezik meg jövőbeni fennmaradásukat.”
Az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott könyvadományokkal, bepillantva tevékenységükbe, feljegyezve az általuk elmondottakat, továbbá figyelve a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén alakítja majd a jövőben a szórvány magyarság felkarolására koncentráló törekvéseit.
A könyvadományozási program a jövő évben előre láthatóan a szórvány területeken működő magyar házakhoz való könyvjuttatásokkal folyatódik: „Ezek a kollégiumok, valamint a magyar házak kulcsfontosságú szerepet töltenek be a szórvány magyar közösségek életében. Magas fokú odafigyelést és minden lehetőség szerinti támogatást érdemelnek, hisz meglétük jelenti a garanciát a családok, a közösségek, megmaradására, a magyar kultúra és identitás továbbvitelére” – fejtette ki Bodor László.
Útja felénél tart az RMDSZ könyvadományozási karavánja
A hétfőn, december 5-én elindított könyvadományozási program keretén belül az RMDSZ Főtitkársága a hét folyamán 14 szórványkollégiumhoz juttat el 2100 darab könyvet a Communitas Alapítvány által az elmúlt években támogatott kiadványokból. Az öt napos körút során Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese látogat el a Szövetség helyi képviselőinek kíséretében a Kolozs, Szilágy, Máramaros, Fehér, Hunyad, Brassó, Maros és Szeben megye szórványtelepülésein működő kollégiumokhoz, a könyvátadások alkalmával konzultálva az adott helyszínen fellelhető nehézségekről.
„A könyvadományok átadása egy kiváló alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk a szórványkollégiumok képviselőivel, feltérképezzük a működésük során tapasztalt problémákat, illetve azok megoldási lehetőségeit” – fejtette ki Bodor László. A főtitkárhelyettes elmondása szerint az eddigi egyeztetések alapján az új oktatási törvény metodológiájának kidolgozása fokozottan foglalkoztatja a kollégiumok igazgatóit, hisz hivatalos oktatási intézményekké minősítésük, továbbá a különböző állami struktúrákból érkező finanszírozások nagymértékben megkönnyítenék a mindennapi munkájukat és jövőbeni fenntartásukat.
„A jelenleg egyházi vagy civil háttérrel működő iskolák, bentlakások létfontosságúak a szórvány magyar közösségek identitásának megerősítéséhez és továbbadásához, a magyar nyelvű oktatás és kultúra fennmaradásához ezeken a vidékeken. Az RMDSZ tevékenysége során kiemelt figyelmet fordít a szórványközösségekre, támogatva a létező pozitív kihatású kezdeményezéseket, valamint újak létrejöttét. Ennek értelmében a könyvadományozási körút folyamán a különböző szórványkollégiumok által jelzett gondokra is igyekszünk majd orvoslást találni lehetőségeink szerint” – hangsúlyozta Bodor László. 
A könyv ajtó a világra – könyvadományozási programot indít az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága ma egy nagyszabású programot indít útjára, melynek keretén belül könyvadományban részesít 15 szórványkollégiumot. Kezdeményezésünkkel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a szórványban élő gyerekek magyar nyelven olvashassanak és tanulhassanak. Ezzel megerősítjük azt, hogy a népszámlálás során megfogalmazott Minden magyar számít számunkra nem csak egy üres jelszó: könyvadományozási akciónkkal ezt ismételten tartalommal töltjük fel – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. Az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya december 5. és 9. között 14 szórványkollégiumhoz juttat 2100 példányt (kollégiumonként 150 db. könyvet) azokból a könyvekből, kiadványokból, amelyek a Communitas Alapítvány támogatásával jelentek meg az elmúlt években. Kovács hangsúlyozta: kizárólag erdélyi magyar szerzők szépirodalmi, tudományos, hiánypótló, valamint jubileumi, ünnepi munkái szerepelnek az akcióban. „Ezáltal is folytatni szeretnénk az erdélyi magyar irodalom, kultúra támogatását, az itt élő írók, költők munkáinak megjelentetésében és terjesztésében egyaránt részt kívánunk vállalni. Ez nem újdonság, hiszen a Szövetség a Communitas Alapítvány révén évek óta támogatja az erdélyi magyar könyvkiadókat: 2003-tól 46,5 milliárd régi lejt ítéltünk meg pályázati úton működésük elősegítésére” – fogalmazott a főtitkár. Bodor László, a Program és Ifjúsági Főosztályt vezető főtitkárhelyettes emlékeztetett arra, hogy a Szövetség Főtitkársága idén júniusban megszervezte az I. Kolozsvári Magyar Könyvnapokat, amelynek keretén belül hasonlóképpen könyvgyűjtési akciót bonyolított le. „A felajánlott könyveket a besztercei szórványkollégiumnak juttattuk el, a pozitív visszajelzések arra késztettek bennünket, hogy ezt a mozgalmat mindenképpen továbbvigyük” – mondta Bodor, aki vázolta a könyvadományok eljuttatásának útvonalát is. 
December 5., hétfő:
Válaszúti Mezőségi Szórványkollégium (Kallós Zoltán Alapítvány, Kolozsvár) Mezőségi Téka Szórványkollégium (Téka Alapítvány, Szamosújvár) Bonaventura Szórványkollégium (Dési Ferences Rendház, Dés) December 6., kedd: Szamosardói Szórványkollégium (Németh László Alapítvány, Szamosardó) Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ (Református Egyház, Zsobok) Ady Endre Szórványkollégium (Ady Endre Kulturális Egyesület, Szentkirály) December 7., szerda: Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány, Gyulafehérvár) Téglás Gábor Szórványkollégium (Geszty Ferenc Alapítvány, Déva) Petrozsényi Jézus Szíve Szórványkollégium (Szent Ferenc Alapítvány, Petrozsény) December 8., csütörtök: Szivárvány Szórványkollégium (Szivárvány Alapítvány, Magyarfülpös) Gaudeamus szórványkollégium (Gaudeamus Alapítvány, Segesvár) Kőhalmi Református Kollégium (Református Egyházközség, Kőhalom) December 9., péntek: Szebeni Református Kollégium (Református Egyház, Szeben) Árvácska Gyermekotthon (Református Egyház, Vízakna) „A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a szórványban működő Magyar Házakat fogjuk könyvadományokkal támogatni” – összegzett Bodor László.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László: tanúsíthatom, a forradalom az ajtóm előtt kezdődött
Szánalmasnak és nevetségesnek nevezte Tőkés László a jászvásári demokrata-liberális párti honatyák azon törekvését, hogy Temesvártól elvitassák az 1989-es népfelkelés kitörését. Az EP-alelnök, egykori temesvári lelkipásztor, akinek parókiája körül 1989 decemberében a forradalom szikráját kirobbantó tömeg összegyűlt, azt mondja, a törvényjavaslat a Romániában uralkodó korrupció újabb példája: ezúttal a történelmet próbálják megmásítani egyesek, ami arra szolgálhat bizonyítékul, hogy az országban mindent meg lehet vásárolni.
„Tanúsíthatom, hogy a forradalom ott kezdődött a kapum előtt” – jelentette ki az EP-alelnök, aki pénteken Nagyváradon tartott sajtótájékoztatót a 22 esztendővel ezelőtti események évfordulójának alkalmából. Hozzátette: nem politikai diverziónak, hanem korrupt képviselők próbálkozásának tartja a jászvásári ügyet.
Tőkés László visszaemlékezett az igazi hősökre és mártírokra, az egyszerű emberekre, akik 1989 karácsonya tájékán életüket áldozták a szabadságért. „Káini átok sújtja a román társadalmat” – fogalmazott az EP-alelnök, hiszen, mint mondja, 1989-ben testvér ölt testvért, és Mózes könyve szerint Isten megátkozza a gyilkosokat. Az átok mindaddig nem oldható fel, amíg a bűnösök tetteikért nem vezekelnek, és az áldozatoknak nem szolgáltat igazságot a társadalom. „Tartozunk a gyilkosok felelősségre vonásával. A meggyilkolt testvér vére az égre kiált” – utalt Tőkés László a bibliai testvérgyilkosságra, Káin és Ábel történetére.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület csaknem két évtizeden keresztül szolgáló püspöke háromféleképpen osztályozta az egyház lelkipásztorait annak függvényében, milyen magatartást tanúsítottak az elnyomás idején. Az első kategóriába azok tartoznak, akik hallgattak – ők voltak a legtöbben, és Tőkés László szerint nem is vethetünk követ rájuk, hiszen a diktatúra megfélemlítő hatalma miatt nem mertek szólni. Kevesebben voltak, de léteztek a második kategóriába tartozó lelkészek is: azok, akik együttműködtek a hatalommal, és ezzel nemcsak Krisztust, hanem saját népüket is elárulták. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik bátran felemelték a szavukat az elnyomás ellen. Újságírói kérdésre Tőkés azt is kijelentette: nem ért egyet a forradalmárok juttatásainak megvonásával, de „igazolvány nélküli forradalmárként” felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában jelenleg mintegy 19 ezren rendelkeznek forradalmárigazolvánnyal, ám közülük mindössze nagyjából 8000 az, aki valóban tevőlegesen részt vett az 1989-es eseményekben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen köszönti a 70 éves Pongrácz P. Mária írót.
Isten éltessen, Marika!
Pongráczék Székelyudvarhelyen 1941 karácsonyán két születést ünnepeltek: a Jézusén kívül a Máriának keresztelt kislányukét is.
Jó húsz évvel később, amikor egy napfényes késő őszi délutánon a kolozsvári Marianum, azaz a filológia, magyarosabban a bölcsészkar épülete előtt először láttam – ugyancsak gólya, de a felsőbbévesek nevesebbjeit már látásból ismerő bölcsész barátomtól tudtam meg, hogy ő Pongrácz Marika –, feltűnően csinos lány volt. És már akkor, 1962-ben, negyedéves korában, pályadíj-nyertes novella szerzője, ígéretes tehetség.
Az később vált bizonyossággá, hogy nem kallódott el, mint annyian mások.
Jó tíz-tizenöt évvel később újságírókként találkoztunk, amikor a temesvári és az aradi magyar lap szerkesztősége néhány, baráti poharazgatással egybekötött tapasztalatcserén a Bega- és a Maros-parti városban összejött. Akkor már rég túl volt első kötetén, amelyben Gozsdu Elek prózaíró Weisz Annához írt leveleinek gyűjteményét adta közre. A kollégák – de az aradiak biztosan –, némi irigységgel vegyes elismeréssel olvasták a temesvári lapban megjelent írásait, később elmorfondíroztak azon, hogy az újságírói, rovatvezetői, majd főszerkesztői munkán, a napi „kötelező” penzumokon túl honnan vette az időt és energiát a további, nem „egy napig élő” műfajokban alkotott munkáihoz. Írt ugyanis előszót és jegyzeteket Mikszáth Kálmán Temesváron kiadott kisregényeihez, szerkesztett emlékkönyvet a költő Endre Károly 90. születésnapjára, publikált kisregényt, regényt, novelláskötetet; románból regényt, színdarabot fordított, „mellesleg” 1881-ben doktorált a két világháború közötti romániai nemzetiségi sajtóból. (Neve mellett magam soha nem láttam a dr-t. Talán hivalkodónak tartja? Kérkedni biztosan nem akar vele.) 1990-től a Temesvári Új Szó, az Agenda, majd a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen (pontos, megbízható, lelkiismeretes) munkatársa, s közben újabb könyveket ad közre, kisregényt, regényt, novellákat, tanulmányt, fordításokat románról magyarra és magyarról románra. „Sallangoktól mentes nyelven megírt, a többsíkú szerkesztés lehetőségeit kihasználó irodalmi műveit, amelyek a modern realizmus jegyében fogantak” – mondják a kritikusok –, „lírai betétek, burleszk és fantasztikus elemek szövik át, oldják és színezik a tömény epikát”. Biztosan így van. Szerintem ezeket a műveket olvasni kell, s akkor a legfőbb ítész, az Olvasó azt érzi majd: Pongrácz P. Mária értékes életművéből az ember jobban megismeri önmagát, lelkének sokszor maga előtt is rejtett bugyrait, vágyait, második, netán harmadik énjét, és nemcsak elszórakozik, de el is gondolkodik egy-egy novellán, regényen. Az olvasói elismeréshez a Romániai Írószövetség Temesvári Szervezetének 1979. és 2001. évi díjai, az Irodalmi Jelen 2005. évi prózadíja csak amolyan ráadás.
Az utóbbi időben a napi újságírástól mintha visszavonult volna, nem csodálkoznék, ha valami nagyobb szabású elképzelésén dolgozna. Ami bizonyos: Pongrácz P. Mária hetvenéves. Ebből az alkalomból jó egészséget, munkabírást kívánunk neki, hogy még sok jó írással örvendeztesse meg olvasóit. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)