Karácsonyi könyvbemutató Érkeserűben
Bihar megye – Egy hónappal a Számadó Ernő-szobor leleplezése után újabb jelentős állomásához érkezett a költő emlékének ápolása Érkeserűben: a református templomban újabb verseskötetét mutatták be vasárnap.
A vasárnap délben tartott ünnepi istentiszteleten Gavrucza Tibor ny.székelyhídi lelkész hirdette az igét a Pál apostolnak a rómabeliekhez írt leveléből vett idézet alapján: “Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust…” Elmúlt a szenteste, sápad a csoda, lankad a buzgalom, már nincs tele a templom, vonszolhatjuk tovább mindennapi életünket – jellemezte az ünnep utáni hangulatot prédikációja elején a tiszteletes, ám figyelmeztetett: ne az elmúltakat sajnáljuk, hanem inkább azokat, kiknek a karácsony csak az ajándékokat, a csillagszórót, a szaloncukrot jelenti! Az igehírdetés után Oroszi Magda helyi lelkész köszöntötte a vendégeket, előrebocsátva, hogy azok “nem érkeztek üres kézzel”, ugyanis akkor került sor Számadó Ernő A csend beszéde című kötetének bemutatójára. (Az előző, a Fenyőfa a lápon című 2006-ban jelent meg.)
Az Érmellék egyik kincse
Gavrucza Tibor a kötet(ek) szerkesztőjeként elmondta: nagyon sokat köszönhet Érkeserűnek abban, hogy ezer szállal kötődik az Érmellékhez, annak kincseihez. Egy ilyen “kincsnek” nevezte Számadó Ernőt is, akit az Érmellék, az ott töltött életének nyomorúsága, magánya, meghurcoltatása, ugyanakkor a megtalált boldogsága érlelt azzá, ami lett, fejtette ki a méltató. Hozzátette: a Számadó-versekben az érmelléki lápvidék “tündérvilága” a lecsapolását követően is tovább él. A kötet előszavát Boros József érmihályfalvi tanár írta, aki pályája kezdetén, amikor még “ifjúsága világmegváltó heve fűtötte”, került Érkeserűbe, és ott “első látásra láthatatlan és megmagyarázhatatlan szálak kötötték” Számadó Ernőhöz. Boros József röviden felidézte az 1960-as évek Érkeserűjét, “melynek mesevilágában hóbortosnak tűnő, meglepő jelenség volt Számadó Ernő”. Az akkor fiatal tanár idősebb barátja bíztatására kezdett maga is versírásba, vasárnap fel is olvasta A láp hű fia lettél című, Számadó Ernő emlékére született költeményét, mely a szóbanforgó kötetben is megtalálható.
Verskísérő festmények
Ezt követően Gavrucza Tibor mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a kötet megjelenéséhez, például a családnak is, melynek tagjai őrizgették a kéziratokat. A lelkész nem csak szerkesztőként, de képzőművészként is “jelen van” a kötetben, hiszen azt érmelléki ihletettségű akvarelljei illusztrálják, pontosabban – ahogyan ő fogalamazott – a festmények “kísérik a verseket”. A bemutató végén Oroszi Magda adott át ajándékokat a vendégeknek, ugyanakkor leszögezve: a keserűieknek el kell fogadniuk, hogy a köztük élt Számadó Ernő egy értékes ember volt. Maga az érintett ezt még életében állítólag így fogalmazta meg: “Nekem ahhoz meg kell halni, hogy nagy legyek.” A tiszteletesasszony ugyanakkor a költő nevét viselő iskolának is tartogatott meglepetést: Budapestről “megszereztek” 2 régi Számadó-kötetet (Meg kell a búzának érni, Az özönhajú varga meséi), így az intézményben lévő emlékszobában már hatra gyarapodott a korabeli kiadványok száma.
Koszorúzás a szobornál
Az istentiszteleten közreműködött az egyházközség kórusa, majd a kötetet meg lehett vásárolni, amit Gavrucza Tibor és Boros József dedikált. A templomozás után került sor Számadó Ernő egy hónapja leleplezett szobrának megkoszorúzására. A mellszobor talapzatához Gavrucza Tibor és Boros József, illetve a helyi református egyházközség és ifjúsági szervezet képviselői tettek koszorút.
Rencz Csaba
erdon.ro

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)

Kép/tár
Láttam, olvastam
„Kettős kötődés – kettős felelősség”. Hosszan kell ma már magyarázni a fiatalabbaknak, hogyan válthatta ki 1968-ban a román pártvezetés haragját a budapesti írók állásfoglalása, mely szerint a határon túli magyar irodalmak sorsának alakulása őket is érinti, sőt, felelősséget éreznek érte.
Mi lett volna, ha Bukarestben felkarolják ezt a gondolatot? Ha megköszönik az érdeklődést és helyeslik a tartalmasabb együttműködés, a kölcsönös irodalmi cserék gondolatát? Ez akkor egyszerűen lehetetlen volt, mert azt jelentette volna, hogy az írók szabadon járnak-kelnek, eszmét cserélnek, s közben mindenféle szentségtörő nézetet ültetnek el egymás fejében. Bármennyire is a kisebbségi (az akkori szóhasználattal: nemzetiségi) irodalom helyzete váltotta ki az ellentétet, lényegét tekintve az közvetlenül az emberi szabadságjogokról szólt: a szólás, a mozgás, az alkotás szabadságáról.
Dávid Gyula szakszerű alapossággal eleveníti fel e történet Domokos Gézára vonatkozó részleteit (olvasható a Látó tavalyi 5. számában). A tényekről annyit: több más erdélyi magyar íróval együtt őt is felszólították, hogy válaszoljon a budapesti állásfoglalásra és utasítsa el a benne foglalt gondolatot. D. G. két cikket közölt az Előre című bukaresti napilapban. Az első nem volt elég kemény, ezért kellett megírnia a másodikat, amelynek hangneme határozottabb. Hagyatékának irataiból (melyek tanulmányozhatók a kolozsvári Szabédi-házban) kiderül, hogy volt egy harmadik változat is, amely nem jelent meg.
Az 1989-es decemberi fordulat után Debrecenben került sor arra a találkozóra, ahol Domokos Gézától egyik ifjabb pályatársa nyíltan számon kérte akkori megszólalását. Válasza több szempontból is figyelmet érdemel. Elismerte: már akkor tudatában volt annak, hogy súlyos erkölcsi terhet vállal magára a válaszcikk megírásával. Indoklásként emlékeztetett arra, hogy attól tartott: a román pártvezetés annyira „bekeményít”, hogy annak az egész (kisebbségi) közösség kárát látja.
Ez a cselekvő ember klasszikus erkölcsi dilemmája. Kényszer hatására azt teszi, amit maga is helytelenít és elítél. De nem az a mentsége, hogy kényszer hatására teszi – ne feledjük: 1968-ban a kérés megtagadása már nem járt életveszéllyel –, hanem az, hogy az adott játszmában ez elkerülhetetlen.
Idézem Debrecenben mondott szavait:
„[...] Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában, ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsorai, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett »mini kulturális forradalom« agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt – hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.
Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben azok megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.”
D. G. nem azért tette, hogy kiadó-igazgató legyen. Igazgatóként viszont azt tette, a tisztséggel járó – ellenőrzött – szabadság körülményei között, amit valódi feladatának érzett. Hogy milyen sikerrel, arra nézve már a Kriterion története és a húsz év termése a koronatanú. Erről közöl szép tanulmányt a Székelyföld 2011 decemberi számában Egyed Péter.
*
Karácsony este Ungvári Tamás beszélgetett Németh Sándorral az ATV esti műsorában. (Jómagam csak a második részt láttam.) Nem találtam különösen inspiráltnak sem a nagy műveltségű egyetemi tanárt, sem a hit kérdéseiben szakembernek számító partnerét, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lapos kérdésekre felszínes, közhelyes válaszokat hallottunk. Jézus: szupermen, aki az élet minden területére hatást gyakorolt, történelmi személyiség, noha mindmáig kérdés, hogy próféta volt-e, Messiás vagy Isten Fia. U. T. arról beszélt, hogy van „isteni terv”, s az emberi civilizáció, amely spiritualizálja a történelmet, ebbe próbál beilleszkedni, elérni az eljövendő „aranykort” (?). Elhangzik egy csakugyan nagy súlyú kérdés: integrálhatók-e a világvallások? A válasz sommásan az, hogy nem, mivel eltérnek egymástól „az alapviszonyok”, ami úgy értendő, hogy míg az egyik vallás elfogadja a vitát, addig a másik fatalista. Előkerül Jézus „nemzeti identitása”, akit Pál egyetemesnek hirdetett ugyan, de aki „elkötelezett a zsidóság iránt”. N. S. szerint újabban meg is nőtt az érdeklődés iránta Izraelben, ahol úgy érzik, hogy alakját „elpogányosították”. N. S. a Szentírást idézi: Vigyázzatok! Legyetek készen! Baljóslatú események várnak az emberiségre.
Karácsony este. Talán rossz volt az időzítés.
HORVÁTH ANDOR 
Szabadság (Kolozsvár)

Istennek engedelmeskedjünk, ne a diktátoroknak! – Nagyváradon járt George Pataki
Második alkalommal látogatott vasárnap Nagyváradra George Pataki, New York állam volt republikánus kormányzója. A magyar származású amerikai politikust mindkét alkalommal Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, az Európai Parlament alelnöke hívta meg. Első alkalommal 2006-ban járt Váradon az amerikai politikus, amikor részt vett egy olyan tiltakozó megmozduláson, amivel a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumtól elorzott sportpálya ügyében léptek fel a váradiak. Mostani látogatásának fő célja, hogy felmérje az erdélyi magyarság aktuális problémáit, így a romániai magyar nyelvű felsőoktatásban tapasztalat etnikai diszkriminációkat. A kormányzót elkísérte útjára lánya, Allison Pataki Levy.
A vasárnapi látogatás a váradolaszi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, az igét Tőkés László hirdette. A történelmi magyar egyházak és civil szervezetek képviselőin kívül több román politikust is láttunk a templomi padokban, így például Radu Ţîrlét, a Bihar Megyei Tanács elnökét is. Tegnap kezdődött el az egyetemes ökumenikus imahét, ennek egyik nyitó rendezvénye volt a váradolaszi istentisztelet. Az igehirdető Máté evangéliumának 20. részét idézte, abból is a 28. verset: „Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Prédikációjában rámutatott arra, hogy „Európában egységet a sokféleségben!” jelmondatot leginkább az egyházak közti párbeszéd, együttműködés megteremtésével lehet érvényesíteni. A mai zűrzavaros politikai csatározások idején a jézusi tanok azok, amelyek segítségével az emberek rádöbbenhetnek arra, valódi, megélhető demokrácia és szabadság csak akkor jöhet létre, ha a vezető politikusok belátják, hogy aki a népet akarja szolgálni, az nem viselkedhet uralkodóként, ugyanis a szavazótábor nem alattvalókból, hanem öntudatos polgárokból kell álljon. Istent szolgáljuk, ne a diktátorokat, és akkor a bibliai útmutatás nyomán életformánkká válhat a szabadság és az emberi jogok tiszteletben tartása egész Európában. Tőkés az igehirdetést követően régi kedves barátjaként köszöntötte George Patakit, megköszönve neki, hogy ismét Váradra jött és erkölcsi, illetve politikai támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot, többek között a magyar egyetemek háza táján észlelt jogtalanságok kapcsán. Felszólalt a kormányzó is, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, elmondva, nagyon örül annak, hogy a lánya is megismeri a váradiakat, s hozzáfűzte, hogy figyelemmel kívánja kísérni a Marosvásárhelyi Orvos és Gyógyszerészeti Egyetem magyar szakain, illetve a Sapientián történt magyarellenes intézkedéseket. Tőkés László mai napig a bátorság és a szabadság jelképes személyisége az Egyesült Államokban, jelentette ki Pataki, ezért ő mint magyar származású amerikai kötelességének érzi, hogy segítse az 1989-es romániai forradalom szikrájaként ismert lelkész-politikust abban, hogy az erdélyi magyaroknak legyen megfelelő anyanyelvi oktatásuk, autonómiájuk. Az istentiszteletet követően a kormányzó szóba elegyedett a váradi polgárokkal, majd a templom melletti Lorántffy-központban az erdélyi magyar akadémiai szféra vezetőivel folytatott zártkörű tárgyalást az erdélyi felsőoktatás helyzetéről.
Ezt követően Tőkés és Pataki közös sajtótájékoztatót tartott. Pataki elmondta tájékoztatni fogja az amerikai és a nemzetközi közvéleményt a romániai magyar felsőfokú oktatásban tapasztaltakról s azon lesz, hogy világszerte minél többen megértsék, az erdélyi magyaroknak valóban joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és az autonómiához is.
Szőke Mária
Reggeli Újság 
Erdély.ma

K Ö Z L E M É N Y
Az erdélyi magyar felsőoktatás állami finanszírozása, Székelyföld területi autonómiája és általában véve a romániai magyar őshonos kisebbség szabadságának és egyenjogúságának biztosítása érdekében szólalt fel George Elmer Pataki, New York állam volt kormányzója 2012. január 15-én, Nagyváradon. Lánya, Allison Pataki kíséretében Romániába látogató republikánus politikust Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta.
Az amerikai vendégek első útja a Nagyvárad-Olaszi Református Templomba vezetett, ahol a keresztények egységéért meghirdetett ökumenikus imahét keretében Tőkés László a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, a gyülekezet lelkipásztora hirdetett igét. Prédikációjában a hatalomra és dicsőségre törekvő embert állította szembe Krisztus példájával, aki nem azért jött el közénk, hogy uralkodjon, hanem azért, hogy szolgáljon bennünket. „Az emberek inkább trónra változtatnák a keresztet, dicsőségre a szolgálatot. De Jézus hatalma nem a diadalívek, nem a trónok és nem a háborúk által megszerzett győzelmek világa. Aki ezért jön Jézushoz, annak csalódnia kell. Ő nem meghódoltatni, nem térdre kényszeríteni, hanem felemelni akar bennünket.” – mondotta az igehirdető. A 1989-es rendszerváltás szellemiségét felidézve a volt temesvári lelkipásztor hozzáfűzte, hogy mindazok, akik a Ceaușescu-diktatúra bukásának napjaiban nemzeti vagy felekezeti hovatartozástól függetlenül összefogtak, Istennek engedelmeskedtek és nem a diktatúrának; az isteni szeretet jézusi útját követték és nem a népek közötti gyűlöletét.
George Pataki istentisztelet utáni felszólalásában magyarul köszöntötte a gyülekezet tagjait, majd angol nyelvre átváltva elmondta: megtiszteltetés számára, hogy Tőkés László vendége lehet, akit Amerikában is nagyra becsülnek a romániai rendszerváltásban játszott szerepéért, illetve az emberi és kisebbségi jogok védelmében vívott fáradhatatlan küzdelméért. A magyar származását büszkén vállaló amerikai politikus visszaemlékezett arra, hogy 1973-ban, amikor feleségül vette Allison lányának anyját, hazautazott Magyarországra, hogy megtekintse az egykori szülői otthont. Az egyhetesre tervezett látogatásból végül csak egy nap lett, mert látván a magyar nép elnyomását, megfogadta, hogy csak akkor tér vissza ősei szülőföldjére, ha az ismét szabad föld lesz. „Hála Tőkés Lászlónak és a hozzá hasonló bátor embereknek, az a hatalom megdőlt és most újra szabadságban élhetünk” – fogalmazott az egykori kormányzó. Hozzáfűzte, hogy a magyar nép igazi szabadsága csak akkor teljesedik ki, ha a kisebbségi sorsba került nemzettársak számára is biztosítják az őket megillető jogokat, mint például az anyanyelv használatához vagy az oktatáshoz való jogot. Azzal az ígérettel zárta beszédét, hogy időről időre el fog jönni Nagyváradra, illetve Erdélybe egészen addig, ameddig az igazi szabadság el nem jön számunkra is.
George Pataki ezt követően a magyar és román történelmi egyházak helyi vezetőivel találkozott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ gyülekezeti termében. Igei köszöntőt mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, majd Radu Țîrle, a Bihar Megyei Tanács elnöke a megyei önkormányzat nevében is köszöntötte az illusztris vendéget.
Délben a volt kormányzó az erdélyi magyar akadémiai szféra képviselőivel tanácskozott az önálló magyar felsőoktatás lehetőségeiről. A zárt ülésen részt vett többek között Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora, János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója, Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének nemrég leköszönt elnöke, Kötő József RMDSZ-es képviselő, oktatáspolitikus, valamint Kincses Előd ügyvéd is, aki a MOGYE magyar karának jogi képviseletét látja el.
A romániai magyar felsőoktatás helyzete volt a fő témája annak a sajtótájékoztatónak is, amit Tőkés László és George Pataki közösen tartott az egyházi központ múzeumtermében. Az Európai Parlament alelnöke bevezetésképpen felidézte a volt kormányzó 2006-os látogatását, amelynek alkalmával két fontos váradi oktatási intézményt keresett fel: a Partiumi Keresztény Egyetemet és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot. Többek között a republikánus politikus akkori vizitjének köszönhető az, hogy a református iskola sportpályájának elhúzódó ügye rendeződött, emlékezett vissza Tőkés László. A magyarok jogai melletti kiállás egy másik példája a felvidéki Selye János Egyetemen tartott előadás, melynek keretében George Pataki a demokráciaellenes szlovák nyelvtörvény ellen is felemelte szavát. Az erdélyi EP-képviselő köszönetet mondott a volt kormányzónak az eddigi segítségért, ugyanakkor támogatását kérte a magyar nyelvű felsőoktatás és az autonómia ügyében is. Viszonzásképpen felajánlotta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács segítségét az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar származású személyek összekapcsolását szolgáló, Reconnect Hungary elnevezésű programban.
Tőkés László kifejtette, hogy a délben megtartott tanácskozás keretében az akadémiai szféra jeles képviselőivel egy problématérképet vázoltak fel az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetére vonatkozóan. Ennek két kiemelkedő pontja a Marosvásárhelyi Orvosi Gyógyszerészeti Egyetem és a Sapientia Egyetem ügye. Előbbi esetében a hatályos törvények tiszteletben tartását, míg utóbbiéban az akkreditáció halogatásának beszüntetését követelik a kormánytól.
George Pataki a sajtótájékoztatón elmondta, hogy két okból jött el Nagyváradra: egyrészt azért, hogy köszönetet mondjon Tőkés Lászlónak, a totalitarizmus elleni küzdelem szimbólumának az igazságtalanság ellen vívott bátor küzdelméért, másrészt pedig azért, hogy felmérje az emberi és kisebbségi jogok betartását Romániában, és tágabb értelemben, a kelet-európai régióban. „Nagyon jó látni, hogy eddigi munkánk nem volt hiábavaló és sikerült visszaszerezni a Lorántffy Gimnázium sportpályáját. Bőven van még mit tenni az anyanyelvhasználati jogok és más kisebbségi jogok érvényesítésének területén” – mondotta New York állam volt kormányzója. Úgy véli, hogy a román államnak támogatnia kellene a kisebbségi felsőoktatást, hiszen a magyar anyanyelvű diákoknak nincs elég lehetőségük megszerezni a felsőfokú képesítéseket, hangzott el a sajtótájékoztatón. Tőkés László mindehhez hozzáfűzte: „adófizető polgárai vagyunk Romániának, jogunk van ahhoz, hogy költségvetési forrásokból támogassák egyetemeinket”
Román újságírók Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó kérdése kapcsán George Pataki kifejtette: „Székelyföld egyedi. Egyedi kultúrával, értékekkel, sajátos nyelvezettel, történelemmel rendelkező régió, ezért remélem, hogy a román kormány ezt észre és figyelembe veszi. Aki ismeri New York állam térképét az pontosan tudja, hogy azon belül számos autonóm régió működik, saját kultúrákkal, etnikumokkal és mindez az állam törvényeivel harmóniában áll” – fogalmazott George Pataki.
Tőkés László végezetül elmondta, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amiképpen az Erdélyi Magyar Néppárt is egy európai normáknak megfelelő önrendelkezési rendszerben gondolkodik, melynek nemcsak Székelyföld, hanem a Partium is része lenne.
A látogatás zárásaképpen Tőkés László otthonában fogadta amerikai vendégét egy rövid négyszemközti beszélgetésre.
2012. január 15., Nagyvárad
Tőkés László
EP-alelnök
Sajtóirodája

Óriási acél Krisztus óvja Székelyföldet
Huszonkét méter magas, kitárt karú Krisztus-szobor uralja a tájat az erdélyi Farkaslaka határában. Rozsdamentes acélból készült és kilátóként is funkcionál.
Székelyország szívében, Székelyudvarhely és Parajd között fekszik Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka. A település határában decemeber közepén állították fel a Jézus Szíve kilátót, Kelet-Európa legnagyobb, fémből készült Jézus-szobrát.
A havasokig ellátni
A monumentális alkotás helyét egy bogárfalvi vállalkozó jelölte ki, így lett az a 940 méter magas Gordon-tető, ugyanis ez a közigazgatásilag Farkaslaka részét képező Bogárfalvához legközelebb fekvő hegycsúcs – tudta meg az FN24 Albert Mátyástól, Farkaslaka polgármesterétől. A két méter magas beton alapon fém váz emelkedik, erre helyezték Jézus rozsdamentes acélból készült fejét, kezeit és palástját. Messzire csillog a napsütésben, és mivel nem korrodálódik, feltehetően felújítás nélkül is még hosszú ideig hanyatt esik rajta a fény.
Maga a szobor összesen 22 méter magas. A testben elhelyezett lépcsők segítségével bárki felmászhat egészen a szobor fejébe, ahonnan szép időben állítólag a Fogarasi havasokig lehet ellátni. A „kilátó-szobor” az erdélyi sajtó beszámolója szerint 200 ezer euróba került, ami 310 forinttal számolva 62 millió forintot tesz ki. Albert Mátyás lapunknak megerősítette, hogy az anyagi forrásokat közadakozásból fedezték. Helyi és környékbeli vállalkozók, a helyi közbirtokosság, a polgármesteri hivatal és magánszemélyek – főleg nyugdíjasok – fogtak össze a a szobor megszületéséért. Felállítását a Pro Temp Alapítvány kezdeményezte, a terveket Zawaczky Walter szobrászművész készítette.
A Jézus Szíve kilátó már több mint egy hónapja elfoglalta helyét a Gordon-tetőn, szép számmal látogatják is, ám ünnepélyes felavatása még várat magára. Nem tudni, meddig, hiszen még hátravan a munka utolsó része, a környezet rendbetétele: a kilátó felé vezető út feljavítása, gyalogos sétány kialakítása, az alap terméskővel való burkolása, park és parkoló kialakítása – sorolja Farkaslaka első embere.
Vegyes fogadtatás
A képek láttán nincs mit csodálni azon, hogy az óriási Krisztus a végletekig megosztotta a közvéleményt, bár Albert Mátyás szerint az emberek 80 százaléka helyesli, értékeli a kilátó megépítését. Az ellenzők egy része viszont egész egyszerűen giccsnek tartja, mások, akik árnyaltabban fogalmaznak anyagát és rendeltetését is szóvá teszik. Az acél szobor idegen a székely hagyományoktól és a tájtól, a kilátót kőből, de méginkább fából kellett volna megépíteni – vélik. Ugyanakkor abszurdnak tartják, hogy egy szakrális műtárgy egyben kilátóként is funkcionál: milyen „tiszteletlenség” belebújni Jézus fejébe?!
Sokaknak azonban igazi vallási élményt jelent az alkotás, számukra rajta keresztül urunk ismét a nép közé szállt. Érvelnek a Jézus Szíve kilátó turisztikai vonzerejével is, és nevezik a katolikus székelység vallási jelképének. Ítélni nem nekünk kell, az idő majd eldönti. Farkaslaka polgármesterének szavaival: a párizsi Eiffel-torony építése idején számtalan ellenzője volt, míg mára a város jelképévé vált.
fn.hir24.hu

Védnöki megnyitó beszéd
Ma van a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja. Hajtsunk fejet mindazon ezrek és ezrek előtt, akiket börtönökben és munkatáborokban gyilkolt meg az embertelen diktatúra, és azon milliók előtt, akiknek életét a Ceausescu-rezsim megnyomorította. Gondoljunk egy percig azokra a szabadságvágyó emberekre, akiket 1989-ben és 1990-ben a „terrorista” keretlegények orvul meggyilkoltak, és akiknek a gyilkosai mind a mai napig büntetlenül közöttünk élnek és háborítatlan jólétnek örvendenek. Ugyanakkor adózzunk tisztelettel azoknak, akik „emberek tudtak maradni az embertelenségbben” – miként a szentéletű Márton Áron erdélyi püspökünk, aki üldöztetve, de soha meg nem töretve, ma is példaként áll előttünk.
Márton Áron szülőföldjén idézzük fel püspöki jelmondatát: „Non recuso laborem” – „Nem futamodom meg a munkától”. Ezért vagyunk ma itt. Mert mi sem futamodunk meg a munkától. Ahogyan a másik példaképünk, az erdélyi autonómia apostola, Kós Károly Kiáltó Szavában megfogalmazta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk.”
Nem futamodunk meg a munkától. Dolgozni fogunk. Ebben áll az erdélyiség lényege. Mi, székelyek és erdélyi magyarok dolgos emberek, munkaszerető nép vagyunk, ez a hírünk a nagyvilágban is. További jellemzőink, amelyeket még a románok is példaként emlegetnek, az, hogy szeretjük szülőföldünket, ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és soha, semmilyen körülmények között meg nem tagadjuk nemzetünket.
Magyarok vagyunk, mert tudjuk, érezzük: magyarnak lenni jó.
Erdélyiek vagyunk, mert itt születtünk, ez a sorsunk, amelyet büszkén vállalunk: ezt hagyták reánk örökül őseink, és a mi felelősségünk abban áll, hogy értékeinket továbbörökítsük utódainknak. Ahogyan a székely írófejedelem, Tamási Áron fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. És mi itt vagyunk „otthon”.
Nincs, és nem is lesz könnyű dolgunk.
Mert ma, huszonkét esztendővel 1989 Szabadító Karácsonya után már világosan látszik, hogy nem csupán a forradalmunkat lopták el, hanem szabadságunkat, a jogállamot és a demokráciát is megrövidítették Bukarestben a hatalomba visszaszivárgó utódkommunisták, valamint a velük cinkosságot vállaló politikai elitünk.
Huszonkét évvel a rendszerváltoztatás kezdete után ott tartunk, hogy országunkat a korrupcióval átszőtt kormányaink csődbe vitték, és hibás döntéseiket velünk – adófizetőkkel, nyugdíjasokkal és a leendő adófizetőkkel – fizettetik meg. Brutális megszorításokkal a hetedik bőrt is lenyúzták rólunk, ráadásul egy több mint harmincmilliárdos külföldi kölcsönnel szintén bennünket adósítanak el.. Gondoljunk csak bele: tanulmányaik végeztével fiataljaink a múlt vétkeiért kamatos kamattal fizetnek – már ha egyáltalán munkához jutnak, és megélhetésük érdekében nem kényszerülnek elhagyni szülőföldjüket.
Ennek a csődös politikának véget kell vetni! Saját bőrünkön érezzük, hogy ez így sokáig nem mehet tovább…
Nem csoda, hogy ide jutottunk, hiszen fordítva ülünk a lovon.
A központosított, homogén nemzetállam ugyanis drága mulatság. Ráadásul nem hatékony, lassú és versenyképtelen, polgárai pedig nem szeretik, mert idegennek érzik, és azt tapasztalják, hogy róluk, de nélkülük valahol egy központban a fejük felett döntenek.
Megkérdezte-e valaki Önöket a 25%-os fizetésmegvonásról? Kikérték-e a véleményüket a kölcsön felvételéről vagy a vizitdíjról? És ha netalán megkérdeznek is: a bukaresti politikusok odafigyeltek-e arra, hogy a korábbi, elnökválasztással egybekötött népszavazáson a romániai állampolgárok az egykamarás parlament mellett döntöttek? Mi lett a sorsa annak a félmillió aláírásnak, amellyel az önálló állami magyar felsőoktatás, a Bolyai Tudományegyetem mellett szálltunk síkra?
Ez távolról sem nevezhető demokratikus népképviseletnek! Ehelyett egy szűk hatalmi elit csatározásainak vagyunk a foglyai. A kommunisták örökösei váltják egymást, és a kommunizmus örökségét nyögjük, miközben Erdélyország ebek harmincadjára jut. Az elmúlt negyed évszázadban erdélyi magyarságunk félmillió lélekkel fogyatkozott, bedől a szórvány, szűkülnek élettereink. Mindez elsősorban annak tulajdonítható, hogy hagytuk, sőt elvártuk, hogy majd valaki más oldja meg a gondjainkat, hogy majd Bukarestben döntsenek –helyettünk.
Új alapokra kell helyeznünk a politikánkat. Először is szögezzük le: szülőföldünk fontosabb, mint Bukarest. Erdély-központú politizálásra van szükségünk. Ne azt magyarázzák nekünk Bukarestből, hogy valamit éppen miért nem lehet megcsinálni, hanem azt fogadtassuk el Bukarestben, hogy Erdélyt miért akarjuk mi saját döntéseink alapján, saját erőnkből, saját munkánk révén megépíteni. Így és csakis így hozhatjuk létre autonómiánkat!
Nézzék: már én sem vagyok fiatal. Más ember ilyenkor már a nyugdíjra készülődik… Temesvár óta is már több mint két évtized telt el. Gyermekeim már nagyra nőttek. Egész életem küzdelemben telt… 1989 sorsfordító időszakát leszámítva, folyamatosan támadnak, gyaláznak és mocskolnak úton-útfélen. Nem egyszer saját magyarjaim is hátba támadtak, és saját Egyházamban is az egykori júdásokkal találom magam szemben. Ennek ellenére, mégis itt vagyok, mert jól tudom, hogy amint Dsida Jenő vallotta egykor: „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”. Itt vagyok, és Veletek együtt tettre készülök, mert hiszek Istenben, hiszek az Ő megújító erejében – hiszek Erdélyben. Bízom Bennetek, bízom a székelyekben, az erdélyi emberekben; hiszek a Nemzet talpraállásában, hiszem, hogy van még magyar jövő a Kárpát-medencében! És ezzel a hittel készülök az erkölcsi, társadalmi renszerváltoztatás folytatására…
Miként a történelem során annyiszor: Erdély képes a megújulásra. Temesvár fia, Bolyai János a „semmiből teremtett egy új világot”. Ez az erdélyi csoda, melyre – Isten segítségével – mi is képesek vagyunk, ha erőinket összegyűjtjük és megfogjuk a munka végét.
De vállalkozásunk eleve kudarcra lesz ítélve, ha mindenki külön irányba húzza a szekeret. Ha a nagyobbik magyar párt erőből radírozná le nemzettársait, vagy ha a kisebbik magyar párt a nagyobbik ellenében szövetkezne. Nekünk nem valaki vagy valami ellenében, hanem Erdélyért, az erdélyi ügyért, nemzetünkért készen kell állanunk az együttműködésre.
Elegünk van a korrupt és önfeladó politikából, elegünk van a népnyúzásból, elegünk van a kiszolgáltatottságból, elegünk van abból, hogy mások, helyettünk, ellenünkre a fejünk felett döntenek, elegünk van a nyomorból, elegünk van az etnobizniszből.
Dolgozni akarunk – és dolgozni fogunk.
Csalóka remény volna abban bíznunk, hogy az idei nyári és őszi választásokkor nagyot fog változni a világ. Nem az a lényeg, hogy hány tanácsosunk, polgármesterünk vagy képviselőnk lesz – mert láthattuk, hogy a kicsinyhitű emberekből a sok is elégtelen. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít.
Akkor fog változni a világ, ha a következő négy évben a mi embereink állhatatosan, fáradhatatlanul és a közösség szolgálatában elkötelezik magukat a munkára. Ha mindannyian kivesszük a részünket belőle.
Ehhez, erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest, mindent biztosítani fogunk: életbe léptetjük a Mikó Imre Tervben lefektetett gazdaságfejlesztési stratégiánkat, márciusban útjára indítjuk az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetemünket, amely főként a közigazgatásban dolgozóknak nyújt hasznosítható tudást; kimunkáljuk ifjúsági- és sportstratégiánkat is, hogy fiataljainkat itthonmaradásra neveljük és a jövőre felkészítsük; és folytatjuk a határok fölötti nemzetegyesítés nagyívű programját… Erdélyi demokráciaközpontjaink ez idáig közel 170.000 erdélyi magyar számára nyújtottak valamilyen formában segítséget a magyar állampolgárság visszaszerzésében. Korszakos nemzetépítő szolgálatunkban továbbra sem lankadunk…
Érmindszent nagy szülöttje, Ady Endre írta: „De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
Építésre készen a kövünk. Azt kívánom, hogy az idei választások felszálló pályáján elindulva, 2016-ban az Erdélyi Magyar Néppárt hitben, lélekben és tudásban megerősödve a leghitelesebb politikai csapatként készüljön a következő megmérettetésre.
És ez csupán rajtatok, rajtunk múlik. Munkára szerződünk. Mert hiszünk Erdélyben! Hiszünk a krisztusi népszolgálat erejében, abban az értelemben, ahogyan maga a Mester tanította: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mk. 10,45).
És tudjuk: Erdély az erdélyieké, Székelyföld pedig a székelyeké!
Tőkés László
erdon.ro

„Ezzel a teherrel gyarapodunk”
Nagyvárad – Dr. Tőkés István nyugalmazott professzor hirdetett igét, majd IGE-hirdetés című, prédikációkat tartalmazó kötetét mutatták be vasárnap délelőtt, a nagyvárad-olaszi református templomban.
Jézus mindenkit egyformán hív, s bár sokan tapasztaljuk, hogy belefáradunk az életbe, úgy érezzük, hogy nincs tovább, Jézussal nem történhet meg a felmondása az életnek – mondta a nyugalmazott teológiai professzor „Jöjjetek énhozzám, mert megtartalak és megnyugosztalak titeket” – s ez a felhívás mindenkinek egyformán szól. De vajon mit jelent a megnyugtatás – tevődik fel a kérdés. Jézus nem veszi el a fáradtságot, ám saját igáját adja – azaz lehetőséget arra, hogy viseljük a terhet. Ezzel a teherrel pedig erőnk gyarapszik és el tudjuk viselni a megpróbáltatásokat, az iga pedig nem más, mint maga Jézus „Az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű” – mondja, és ez az iga soha meg nem szűnik, hiszen ő velünk van és vele tudunk járni.
Szép magyar szó
Az igehirdetést követően Veres-Kovács Attila lelkipásztor méltatta a 96 esztendőt betöltött professzort. „Köszönjük, hogy eljött, segítse az Úr, hogy tovább szolgálja anyaszentegyházát” – mondta a lelkipásztor, majd Kiss Tünde zenetanár és Kiss Huba Ernő kántor megzenésített zsoltárokat adott elő furulyán és gitáron.
A későbbiekben Hermán M. János előadótanácsos szólt a professzor által írt negyedik prédikációs kötetről. Mint megemlítette, Orbán Viktor magyaroroszági miniszterelnök is idézett a kötetből, „s ha egy magyar miniszterelnök is olvassa, miért ne olvashatnánk mi is, miért ne lehetnénk rá büszkék?” – tette fel a kérdést. Dr. Geréb Zsolt teológiai professzor méltatásából idézve elmondta: a kötet az élő ige üzenetét hordozza közérthető, világos és szép magyar szóval, szeretettel ajánlja minden igére szomjas embernek.
Ajándékok tárháza
Az előadótanácsos az evangéliumi szabadságról is szólt, melynek során a jézusi igát kell viselni, s egyúttal felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy szabadidejében olvassanak prédikációt. „Ez a kötet lelki épülésünkre szolgál, s azt kívánjuk, hogy éljen bennünk a Krisztus, nélküle véletlenül sem cselekedhetünk jót” – hangzott el. Ezzel a kötettel ajándékokkal ékes tárházat kapunk, melynek birtokában megajándékozottak vagyunk; a nehéz anyagi körülmények nemegyszer meggátolják a jó cselekvését, hitünkből azonban nem hagyhatunk, s általa másoknak is tudunk segíteni. A prédikáció bátorságot ad, segít a tisztánlátásban – nem csak arra való, hogy a templomban örvendezzünk neki. A későbbiekben Hermán M. János megemlítette: sajnos Krisztus gyermekei nincsenek mindig egy akaraton, a legnagyobb baj, hogy olykor ellenségei egymásnak…
Üzenet
„Hálás vagyok, hogy megjelent ez a kötet” – mondta a későbbiekben a nyugalmazott professzor, kihangsúlyozva: a kötet nem Tőkés Istvánról szól, hanem az igéről; akik az Úrban bíznak, azoknak az ereje megújul, s ha ez a kötet hozzájárul ahhoz, hogy ez az üzenet eljusson az emberekhez, akkor már elérte a célját.
Tőkés László EP-alelnök beszéde során megemlítette: Orbán Viktor miniszterelnököt támadások érték az EP plenáris ülésén, ám ő bizonyságot tett hitéről, s bebizonyította, hogy jogunk van a kereszténységünkhöz. Később édesanyjáról is szólt, akinek komoly szerepe volt abban, hogy édesapja prédikálhatott és megírhatta köteteit, s aki a szívén viselte a magyar falvak sorsát. Azt is elmondta: a prédikáció csak látszólag szerény műfaj, valójában a legtöbb ember nem novellákat olvas, hanem prédikációt hallgat és olvas, talán csak a tévéfilmek vetekedhetnek a prédikációk népszerűségével. Megemlítette még Tőkés László, hogy a Felvidéki Magyar Párt nem jutott be a parlamentbe – „ez vár ránk is, ha nem szedjük össze magunkat” – továbbá azt, hogy „fele árpa, fele víz politikai irányba haladunk, s meg fogjuk inni a levét annak, ha csak szavaljuk Petőfi Talpra magyarját, de nem állunk talpra”.
Dedikálta
A március 15-i programról is szólt, melynek kapcsán megemlítette: meg akarták gátolni ünneplésüket, de nem hagyták magukat. „Krisztus igáját felvesszük, de a szolgaság igáját nem; mindenkit szeretettel hívunk és várunk, Dávidként nem ülünk fel Góliátok gúnyolódására.”
A későbbiek során Bach D dúr szvitjének egy része hangzott el Gergely Bálint, Antal Sándor és Lászlóffy Zsolt közreműködésével. Az ünnepség a Lorántffy-központban folytatódott, ahol dr. Tőkés István nyugalmazott professzor dedikálta kötetét.
Neumann Andrea
erdon.ro

Nagyvárad: román „döntőbíró” a magyar–magyar csörtében
Mégis a Szacsvay-szobornál ünnepelheti március 15-ét az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Nagyváradon. Mint arról beszámoltunk, a két szervezet korábban azt mondta, többször is megpróbálták rávenni a megyei RMDSZ-t, hogy legalább valamelyik helyszínen szervezzék közösen a hagyományos ünnepséget, ám nem sikerült megegyezniük.
Így legutóbb azt a kompromisszumot kötötték, hogy egy-két órát engedjen át az EMNP-nek Petőfi Sándor szobránál, illetve Nagysándor József emléktáblájánál a szövetség, amely előzőleg déli 12 órától este nyolcig minden szóba jöhető helyszínt lefoglalt a saját megemlékezése számára. Szacsvay Imre, a forradalom Nagyváradhoz kötődő mártír jegyzőjének szobránál semmi esetre sem engedték volna ünnepelni a politikai ellenfelet.
A helyzetet végül a város román polgármestere, Ilie Bolojan oldotta meg, aki az EMNP és az EMNT ismételt kérésére végül tegnap reggel kiadta az engedélyt a két szervezetnek, hogy március idusán kora délután, még az RMDSZ rendezvénye előtt néhány órát eltölthessen a szobor előtt. Kristófi Kristóf, az EMNP váradi elnöke elmondta: fél háromtól négyig kapták meg a térfoglalási engedélyt, a helyszínt fél ötig kell elhagyniuk. Az időpont egyébként nem ütközik az RMDSZ rendezvényével.
Az engedélyen különben az áll, hogy azt az RMDSZ-szel való megegyezés alapján állította ki az illetékes bizottság. A döntés eredményeképpen az EMNT és az EMNP csak a hagyományosan is központi helyszínnek számító Szacsvay-szobornál tartja megemlékezését, amelyen valószínűleg Tőkés László, az EMNT elnöke is jelen lesz. Azt sem tartják kizártnak, hogy az RMDSZ rendezvényére is elmennek koszorúzni.
Csomortányi István, az EMNP regionális szervezési igazgatója a helyzet iróniájára hívta fel a figyelmet: „amint a magyar szervezetek nem tudtak egymás közt megoldani, azt megoldotta a román elöljáró” – fogalmazott. Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke örömét fejezte ki a váradi önkormányzat döntése miatt, és kijelentette: „a köztéri szobor mindenkié, nem sajátíthatja azt ki magának semmilyen szervezet”.
Összefogásra int a püspök
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke tegnap pásztori üzenetet küldött a gyülekezetek tagjainak a nemzeti ünnep alkalmából. A püspök összefogásra szólítja fel a híveket, és felhívja a figyelmet, hogy a hangzatos szavakat tartalmazó, nemzetieskedő szövegek félrevezetők lehetnek. „A csak egyeseket támogató jó szándék másoknak hátrány és semmiképpen sem Krisztus akarata szerint való. A galaták keresztyén gyülekezetét Pál apostol korában ilyen természetű pártoskodás, és közöttük feszülő küzdelem próbálja meg, osztja meg, végül fordítja el egymástól őket” – hangzik a püspök intése.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Április bolondjai
Lánc, lánc, imalánc
Mindenhato.hu, Subba.blog.hu
Nagyon kérlek benneteket, hogy ezt a láncot ne szakítsátok meg, inkább tegyétek hozzá a saját kis láncszemeteket, saját kis imátokat is, ami a szívetekből jön! Ha van rá módotok, adjátok tovább, akit jónak találtok erre, és persze imádkozzunk, amennyit csak lehet.
HAZÁNKÉRT és ORBÁN VIKTORÉRT
Édes Jó Istenünk, Jóságos mennyei Atyánk!
Hiszünk abban, hogy Te az akaratodat embereken keresztül, emberek közvetítésével valósítod meg. Valamennyien gyarlók vagyunk, de akinek feladatot adsz, és olyan szerencsés, hogy jóságodat közvetítheti felénk, az nagyon szerencsés ember. S aki méltóan tudja ezt tenni, méltó a te szeretetedre is, a miénkre is.
Amikor a Te küldöncödet szeretjük, nem bálványt imádunk, hanem a Te jóságodért vagyunk hálásak, még akkor is, ha nem is mondjuk ezt ki minden szavunkkal.
Most, amikor Orbán Viktorért imádkozunk Hozzád, hisszük, hogy imádságunk Krisztus szavaival így hangzana. „Legyen meg a Te akaratod hiszen a te akaratod” – csak jó lehet.
Hisszük, hogy Orbán Viktort azért segítetted Országunk vezető pozíciójába, hogy jót tegyél ezzel az oly sokat szenvedett magyar néppel. Jóságod nemcsak azt jelenti, hogy azt akarod, hogy jobban és könnyebben éljünk, hanem azt is, hogy erkölcsileg megtisztuljunk.
Nem elpusztítani akarod ezt a mi immár csaknem-Sodománkat, hanem azt akarod, hogy lakói Lótok legyenek, Téged követő, hozzád hű emberek, gyűlölettől, gonoszságtól mentesek.
Orbán Viktor ezt igyekszik közvetíteni felénk: legyünk jobbak, legyünk méltóbbak Hozzád. Amikor azt mondja, hogy a Család a társadalom lényege és alkotó eleme, ugyanazt próbálja nekünk elmondani amit Te a Szentírásban, az Ó-Szövetségben, Dávid zsoltáraiban, az Új Szövetség Evangéliumaiban, János és Pál apostolok tanításaiban.
Orbán nem pap, és nem is bálvány.
Orbán kormányzása, tiszta szándékai a te üzenteidnek a napipolitika nyelvére fordítása. Az elesettek megsegítése – lásd a devizahiteles-ügyek kezelése – egy emberi kísérlet Krisztus tanításának napi gyakorlattá tételére.
Drága Mennyei Atyánk!
E napokban megpróbálod Viktort, és megpróbálsz valamennyiünket. Ahogyan megpróbáltad Jóbot, és megpróbáltad a te Szent Fiadat is. Mert ez is része a Te irgalmadnak, hozzánk való kapcsolatodnak, szeretetednek.
Talán azért vannak e próbák, hogy a próbát kiállva, azzal megbirkózva és nem átkozódva bizonyítsuk hűségünket irántad, de talán leckeként is, hogy soha ne feledjük nélküled, semmik vagyunk, ha viszont velünk vagy, akkor minden lehetséges.
Gyarlók vagyunk, hogy a próbát kiálljuk. De meg kell kísérelnünk, s akkor Te is megsegítesz.
De Te nem teszel olyan „lécet” elénk, amit, ha benned bízunk, ne tudnánk – sportnyelven szólva „átugorni.” Kérünk, ne tégy átugorhatatlan lécet Viktor elé!
Add, hogy sikerüljön felülkerekednie azon a feneketlen gonoszságon, amellyel ellenségei, Hazánk esküdt ellenségei egymással és a Sátánnal kart karba öltve most nekirontanak.
Adj bölcsességet Fellegi és Martonyi miniszter uraknak a tárgyalásokon, s űzd ki a Sátánt legalább egy időre tárgyalópartnereiből, akik arcát, szavát – úgy tűnik – eltorzítja a magyargyűlölet.
Add, hogy a Sátán lelke helyett a Te Szent lelked legyen ott, ahol ma a magyar Nép és Orbán Viktor sorsától döntenek. Ne engedd szavadon a gonoszt.
Természetesen mi csak kérhetünk, s a Te Szent lelked az, ami dönt kérésünkről. De Te azt üzented: „A reménység meg nem szégyenít”. És azt is: „Kérjetek és megadatik néktek, zörgessetek, s megnyittatik néktek.”
Kérünk most és alázattal zörgetünk. Kérve kérünk, s tisztelettel zörgetünk: hallgasd meg kérésünket, valamennyiünkét, katolikusokét, protestánsokét, izraelitákét – valamennyiünkét, aki azt kérjük, hogy mentsd meg Orbán Viktort és Magyar Hazánkat, gyarló népünket, sokat szenvedett nemzetünket.
Szent Fiad,
az Úr Jézus nevében,
Ámen
Eddig megfogalmazott kéréseink a Jó Istenhez
Az Úr legyen előtted, hogy jó utat mutassa néked!
Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon és megvédjen a veszedelmektől!
Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a gonosz cselvetésétől!
Az Úr legyen alattad, hogy felfogjon, ha leesel!
Az Úr legyen tebenned, hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy!
Az Úr legyen körülötted, hogy megvédjen, ha mások rád rontanak!
Az Úr legyen fölötted, hogy megáldjon téged!
Így áldjon meg téged a jóságos Isten ma, holnap és minden időben! Ámen
Új Magyar Szó (Bukarest)

Devictus vincit – Mindszenty József emlékest Kolozsváron
Mindszenty József bíborosra, esztergomi érsekre, Magyarország utolsó hercegprímására emlékezett születésének 120. évfordulóján a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén megtartott rendezvényen. Fábián Mária, a nőszövetség elnöke kifejtette: Mindszenty a magyar katolikus egyház XX. századi kiemelkedő személyisége volt. Fodor György piarista konfráter arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy tudomása szerint ez az első, s mindmáig egyetlen esemény Erdélyben, amelynek során megemlékeztek Mindszentyről. – Nem először történik meg, hogy Kolozsvár elöl jár a kezdeményezések terén, egyházi vonatkozásban is. Mindszenty József követendő példa a Krisztus iránti papi engedelmesség szempontjából is – hangsúlyozta a konfráter. A Szent Mihály Plébánia Szent Cecília kórusa Potyó István karnagy vezetésével három ismert vallásos művet adott elő, Jancsó Miklós színművész pedig Mindszenty emlékirataiból olvasott fel részleteket.
Mindszenty József életét Kovács Sándor római katolikus főesperes ismertette. – Ki volt Mindszenty József bíboros, Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása? Egyéniségét a legválasztékosabban megfogalmazott szavak sem tudják méltóképpen a mai nemzedék elé tárni. Születésének 120. évfordulóján megpróbálom feleleveníteni erőt sugárzó és irányt mutató tanítását – tette hozzá a főesperes, majd boldog II. János Pál pápát idézte, aki szerint „Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát, olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken át tudott imádkozni és szenvedni népéért”.
Kovács Sándor előadásából megtudtuk: Mindszenty József a Vas megyei Csehimindszenten született 1892. március 29-én, szülei Pehm János és Kovács Borbála voltak. Ifjú korában újságíró akart lenni, aki tollal harcol minden ellen, ami gonosz, ám az akkori erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly kérésére elhatározta, hogy pap lesz. Érettségi után a szombathelyi szemináriumban kezdte el teológiai tanulmányait. 1915. június 12-én szentelte pappá a szombathelyi székesegyházban Mikes János megyéspüspök. Első szolgálati helye Felsőpaty településen volt. 1917. február 1-jén kinevezték a zalaegerszegi állami főgimnázium hittan tanárává. Az 1919-es vörös őszirózsás forradalom idején rövid ideig letartóztatták, és kitoloncolták a megye területéről. Huszonöt évesen megbízták Zalaegerszeg plébániájának és az ide tartozó filiálék vezetésével. Javaslatára új népiskolák létesültek, zárdatemplomot építtetett. Elvállalta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Ezt azzal indokolta meg, hogy „A lelkipásztori életben a politika szükséges rossz. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelket, súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintette a szavazó polgárok alapos tájékoztatását”.
1927-ben az egyházmegye zalai részének püspöki biztosává nevezték ki. Az elkövetkező évtizedben 9 új plébániatemplom, 7 plébániaház, 9 ideiglenes miséző hely, 11 ideiglenes plébánialak, 12 új iskola és egy aggmenhely felépítését valósította meg. 1937-ben pápai prelátusi tisztséggel tüntették ki, majd 1944. március 4-én XII. Pius pápa veszprémi megyéspüspöknek nevezte ki.
– Róma választása azért esett Mindszenty Józsefre, mert a püspöki kar megerősítésére olyan főpapokat kívántak, akik a háború befejezésének időszakában kemény és állhatatos, a totalitárius rendszerrel szembeszegülő, az egyházhoz és a hazához hűek maradtak – magyarázta Kovács Sándor.
Az 1944-es zsidóüldözés közepette védelmébe vette az üldözötteket: körlevélben hozta az ország közvéleményének tudomására állásfoglalását. 1944. november 27-én a nyilasok újból fogságba vetették. 1945. húsvét éjszakáján, április 20-án térhetett haza székvárosába, Veszprémbe. XII. Pius pápa 1945. szeptember 15-én nevezte ki esztergomi érseknek, majd ugyanazon év októberében iktatták be érseki és hercegprímási kettős méltóságába. XII. Pius pápával először 1945. decemberében találkozott. 1946. februárjában a pápa bíborossá avatta. 1948-ban Mária-évet hirdetett meg: fáradhatatlanul járta az országot, hogy imádságra és engesztelésre szólítsa fel a nemzetet, és a magyarok Nagyasszonyának pártfogását kérje az újjáépítéshez. A kommunista hatalom kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és összeesküvéssel vádolta, majd 1948. december 26-án letartóztatták. 1949. február 3-án kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1956. október 31-én kiszabadult, ám ez csak a forradalom leveréséig tartott, akkor újra közellenséggé nyilvánították. Ezt követően másfél évtizedet az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén töltött, majd 1971. szeptember 28-tól a bécsi Pázmáneumban tartózkodott. 1975-ben bekövetkezett haláláig járta a világot, felkeresve és lelkesítve a hazájukból elmenekült magyarokat. Először a saját maga által választott osztrák búcsújáróhelyen, Máriacellen temették el, majd 1991. május 3-án az esztergomi bazilika altemplomában, annak érseki sírkápolnai részében kapott végső nyughelyet.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: Mindszenty boldoggá avatási eljárása folyamatban van.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

Megérkeztek Nyirő József földi maradványai Madridból Budapestre
Nyirő József földi maradványai megérkeztek Madridból Budapestre. Az emigrációban 1953-ban elhunyt erdélyi írót május 27-én, pünkösd vasárnapján temetik újra szülőföldjén, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben.
Kedden délben Madriban, az Almudena köztemetőben Bucsi Szabó Edit magyar nagykövet és Németh Zoltán első beosztott jelenlétében került sor Nyirő József földi maradványainak exhumálására – tudatta Lukács Csaba, az újratemetés kommunikációs vezetője az MTI-vel szerdán.
Felidézte, hogy az 1953-ban elhunyt magyar író egyik utolsó, szellemi végrendeletnek is tekinthető írásában úgy fogalmazott: „ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.”
A székely író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását. Az író földi maradványait tartalmazó, lezárt fémkoporsó szerda este érkezett meg Budapestre, a Liszt Ferenc-repülőtérre.
A hamvakat május 24-én, a csíksomlyói búcsúra induló Boldogasszony zarándokvonattal szállítják Székelyföldre, a szervezők pedig azt tervezik, hogy Csíkszeredától Székelyudvarhelyig huszárok kísérik át, mert a két település között nincs vasútvonal.
Korábban Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány vezetője, a Magyar Polgári Párt elnöke az MTI-vel azt közölte, hogy az újratemetést Kövér László házelnök védnöksége alatt a magyar Országgyűlés Hivatala szervezi, a Székelyudvarhelyért Alapítvány pedig a székelyföldi társszervezői feladatokat látja el.
„Gyakorlatilag Nyirő végrendeletének teszünk eleget és úgy vélem, a székely apostolnak itthon kell nyugodnia, és ezáltal egy olyan kérdést rendezünk, amivel tartozik a székelység, a magyarság Nyirőnek” – mondta a társszervező alapítvány elnöke.
Nyirő József Nyirő József író, közíró, katolikus pap Székelyzsomboron született 1889-ben. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt. Madridban hunyt el 1953-ban.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Feltámasztani az elfeledett nagyságokat – beszélgetés Csirák Csaba helytörténésszel
1942. március 20-án született Nagykárolyban. Helytörténész, művelődésszervező, számos helytörténeti témájú kötet szerzője, több hagyományos kulturális rendezvénysorozat elindítója és főszervezője, a szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság alapítója és társelnöke. 1963-tól 2002-ig gyógyszerészként tevékenykedik Nagykolcson, valamint a szatmárnémeti székhelyű megyeközi gyógyszerészeti hivatalnál, majd nyugdíjazásáig a szatmárnémeti magyarigazolvány-kibocsátó iroda munkatársa.
– Mikor és hogyan kezdte közművelődési tevékenységét?
– Nagy fordulatot jelentett számomra, amikor 1963-ban megnősültem, és elkezdtem dolgozni a nagykolcsi gyógyszertárban. Reggel 8-tól délután 4-ig fehér köpenyben vártam az ügyfeleket, majd a gyógyszertár átalakult művelődési otthonná. Itt próbáltunk többek között a helyi szavalócsoporttal az irányításommal. Legsikeresebb produkciónk az a versmondó sorozat volt, melynek keretében több mint 30 szatmári származású, illetve erdélyi költőt mutattunk be.
Ezek között két megismételhetetlen előadást tartok számon, a Gellért Sándort és a Kányádit. Ezek nagyon népszerűek voltak a környéken, a sajtó is szerette őket. Arra is volt példa, hogy a környező falvakból szekérrel jöttek az emberek a fellépéseinkre. Szamoskrassón megesett, hogy nyitva kellett hagynunk a helyi kultúrház ajtaját, hogy azok is hallják az előadást, akik nem fértek be az egyébként eléggé tágas terembe. A sikerhez az is hozzájárult, hogy például Kányádi Sándor is megjelent időnként a színpadon, aki közvetlenségével elbűvölte a közönséget.
– Mindez a kommunista időkben zajlott. Nem voltak problémái a hatóságokkal?
– A hatalommal állandóan gondjaim voltak, sokszor rendeltek be, hogy a közéleti tevékenységemről faggassanak. A Szekuritátéra egyszer sem citáltak be, az viszont előfordult, hogy a gyógyszerészeti hivatal párttitkára vasárnap reggel szalasztotta értem a nagykolcsi tanács futárát, hogy beszélgessünk Ceauşescu elvtársról és a pártról. Ilyenkor elég jól kivágtam magam, tájékozott voltam az aktuálpolitikai kérdésekben, hiszen minden elérhető magyar lapra előfizettem, mert kötelességemnek éreztem a magyar nyelvű sajtó támogatását.
A sajtógyűjteményemet egyébként nemrég a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontnak adományoztam, a korábban a pincémben tartott lapok elszállításához kétszer kellett fordulnia a kiküldött autónak. Pár év közéleti tevékenység után azonban kemény hatósági zaklatásoknak lettem kitéve.
– Miként viszonyultak tevékenységéhez a falusi emberek?
– Az emberek körében elfogadott voltam. Egyre többen és többen jelentkeztek, nagyon sokan kaptak kedvet az ilyesmihez. Volt olyan időszak, hogy három amatőr csoportom is volt. Az egyik kisiskolásokból állt, a másik volt az aranycsapat, azaz a középiskolások, akik járták a megyét, és volt egy munkás-szavalócsoportom is. Ez főleg kőművesekből állt, de tagja volt például a berencei Kovács család volt libériás inasa is, Imre Miklós, aki négy osztálya ellenére hihetetlenül széles körű műveltséggel rendelkezett, többek között tangóharmonikázott és hegedült is. Volt még egy eseménysorozat egyébként, ami megmozgatta a környéket. Miután bemutattuk a költőket, három alkalommal szerveztünk diákok számára vetélkedőt a szatmári költők kapcsán, melyek keretében a versmondáson kívül a szerzők életútjával kapcsolatos ismereteiket is díjaztuk.
– Hogyan végződött a vidéki pályafutása? Szerepük volt ebben a zaklatásoknak?
– Miután a hatalom megállapította, hogy felforgattam a községet, a korszak gyakorlatának megfelelően fölfelé buktattak – állást ajánlottak a szatmárnémeti megyeközi gyógyszerészeti hivatalban. Azonban ott is nyughatatlan voltam – mivel csoportom nem volt, előléptem előadóművésszé. Emlékezetes számomra, amikor Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetét dramatizáltam, és Csilla lányommal előadtam a színház stúdiótermében, majd számos más helyen. Ez nem keltett politikai felháborodást, Sütővel nem mertek kikezdeni, mert ő is magas rangú pártaktivista volt.
– Ezek szerint a további fellépések nem maradtak következmények nélkül…
– Valóban nem. A Hiszek a szóban című előadásunk miatt, mely lényegében irodalmi összeállítás volt az anyanyelvről, már gondjaink adódtak. Felléptünk vele Szászrégentől Nagyváradig és Nagybányáig. Lényegében ez lett az utolsó pódiumműsorom, amit nyíltan megtarthattam, a marosvásárhelyi előadást ugyanis magnóra vették és meghallgatták a pártnál. Még haza sem értünk, a rendezőt, Gyöngyösi Mártont behívatták a Szekuritátéra, majd addig zaklatták és üldözték, amíg el nem hagyta az országot.
Az előadásokat egyébként még az első fellépés előtt be kellett mutatnunk egy úgynevezett vizionálóbizottságnak, tartottunk egy kritikai főpróbát. Így ment ez egyébként a színházban is – először az elvtársaknak kellett mindent eljátszani ahhoz, hogy színpadra kerülhessen. Itt persze csak azokat a verseket mondtuk el, amelyek nem bántották a fülüket, a vásárhelyi felvétel segítségével viszont azokat is hallották, amelyeket a közönségnek szántunk.
– Ezzel véget ért nyilvános ténykedése a kommunista rendszer alatt?
– Ekkor úgy volt, hogy abbahagyom, és hivatalosan abba is hagytam. Az Arany-évfordulóra azonban 1982-ben mégiscsak készítettem egy balladaműsort, mellyel az akkori 5-ös számú ipari líceum magyartanárai meghívtak. Az egyik előadás 16, a másik pedig 18 órától lett volna, azonban délután háromkor, amikor odaértem, a két meghívóm sírva fogadott a bejáratnál azzal, hogy valaki a tanári karból besúgta a szekunak, hogy mi készül, onnan pedig érkezett a telefon, hogy a fellépésnek el kell maradnia. Aztán még készítettem egy Bartók-emlékműsort, amit egyszer előadtunk Nagykárolyban, majd minden ajtó bezárult előttem Szatmár megyében.
– A rendszerváltás után ismét belevetette magát a munkába…
– Igen, 1990-ben indítottam útjára a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, 1991-ben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, majd 1993-ban az Itthon helyismereti vetélkedőt. Ezek a rendezvények Kárpát-medencei kitekintésűek, és mind a mai napig élnek, sok minden más mellett a kapcsolattartásra is kitűnő lehetőséget biztosítottak. A szerbiai háborús események idején például megszakítottuk a vetélkedőt, és felkérettük a színpadra az egyik vezető tanárt, ő számolt be nekünk arról, hogy ott tulajdonképpen mi is történik.
Megdöbbentő volt a beszámoló, akkor jöttünk rá, hogy a média távolról sem tükrözi az ottani valóságot. Az Itthon verseny pedig azért született, mert rá kellett jönnünk, senki nem tud a településéről szinte semmit. A vetélkedő indításakor jelent meg az Otthonom, Szatmár megye sorozat első kötete, melyet nagyrészt történelemtanárok állítottak össze a rendelkezésükre álló forrásokra támaszkodva. Kiderült, nagy igény van erre, így 1993-tól mostanáig 39 könyv látott napvilágot a sorozatból.
– Úgy tudom, nemcsak kulturális és történelmi feltárótevékenységet folytatott?
– Nem, 1990 februárjában jegyeztettük be a Szent-Györgyi Albert Társaságot, mely – tudomásom szerint – a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezetnek számít. A nyughatatlanságomat itt igazán jól kiélhettem. Telefonos lelkisegély-szolgálatot hoztunk létre, mely a római katolikus püspökségen működött. Itt önkéntes munkában – előzetes képzés alapján – elsősorban lelkészek és orvosok vállaltak feladatot. A szolgáltatás hét évig élt, minden péntek estétől vasárnap estig fogadtuk a hívásokat. Igénylők voltak bőven, bár fizetéses volt a beszélgetés – aki szolgálatban volt, az nem alhatott. Fordultak hozzánk idősek, fiatalok, öngyilkosjelöltek, szerelmesek, munkanélküliek…
Miután a munkanélküliek száma megszaporodott, hetente szerveztünk tanácsadást is, ahol az érdeklődők gyakran egymásnak segítettek állást találni. Egy idő után viszont egyre drágább lett a telefonálás, így elkezdtek ritkulni a hívások, majd le is állt a szolgáltatás. Volt ezenkívül kórház-látogatási programunk is. Akkor még megvolt az öregek kórháza, oda minden hétvégén ellátogatott egy tagunk két tepsi süteménnyel, könyvekkel, újságokkal, és eltöltött ott néhány órát, elsősorban a magányos idősekkel beszélgetve.
– Több kötetet is kiadott az évek során, foglalkozott például színháztörténettel és a szatmári zsidóság történetével…
– Ezek is nagyon érdekes dolgok voltak, Szatmáron színháztörténettel tudomásom szerint előttem senki sem foglalkozott.
– Jelenleg min dolgozik?
– Lényegében kész egy kötetem, melynek címe A szatmári magyar színjátszás a két világháború között. Ez óriási feltáró munkát igényelt, különösképpen hogy a korabeli sajtó jelentős részéhez nem sikerült hozzáférnem, mert a kommunisták hatalomra jutásuk után eltüntették azokat az újsággyűjteményeket, melyekben a viselt dolgaikról írtak. Be szeretném fejezni a 19. századra vonatkozó színháztörténeti kutatásaimat is, és akkor teljes lenne a kép e téren. Megkezdtem a szatmári zenei élet feldolgozását, melyben egy műfajt közelebbről is megvizsgálok. A cigányprímásokat akarom feltérképezni, hogy megtudjuk, mi lett a magyar nóta sorsa, amit a kommunisták igyekeztek a köztudatból kitörölni, pedig régen fontos szerepet töltött be. Bartókra és Kodályra hivatkoztak, holott például Kodály is megmondta, hogy ez a műfaj is a mienk, és ebben is vannak mind remekművek, mind selejtmunkák. Ez nagy feladat egyébként, valószínűleg éveket vesz majd igénybe.
– Mit szól ahhoz, hogy manapság az emberek nagy része nem érdeklődik a közélet, a kultúra iránt?
– Egyfajta öngyilkosság, ha leszűkítem a területem bármely téren. A műveltségi szintemtől függően a világom tágul vagy szűkülhet. A közöny, főleg a könyvek iránti csekély érdeklődés sajnos meglátszik az emberek viselkedésén is.
– Gondolkodott már azon, hogy tulajdonképpen miért vállal ennyi közéleti feladatot?
– Erre soha nem kért meg senki, ez belső parancs. Lényegében egyfajta önismeret, önkeresés.
– És elégedett?
– Nem. Ha valami kicsit jobban sikerül, borzasztóan kiüresedettnek érzem magam. Engem nem dob fel a siker, de a kudarc sem keserít el. A munkát szeretem, a kutatást nagyon élvezem, hihetetlenül izgalmas dolog. Amikor az ember megtudja, hogy Szatmáron élt egy Bunkó Vince nevű cigányprímás, aki az angol királyi udvarban muzsikált hónapokig, és Bismarcknak meg Rudolf trónörökösnek is játszott…
A hideg kiráz az izgalomtól, amikor olyasmit fedezek fel, hogy Liszt Ferenc keresztapa volt Szatmáron, azazhogy volt itt egy keresztgyereke – ez fel tud dobni. Vagy hogy Arányi Dezső, az első jól képzett, világhírű magyar tenor szatmári volt. Egyikről sincs például utca elnevezve Szatmárnémetiben. Miért felejtjük el őket? Egyfajta krisztusi munkát végzek – igyekszem feltámasztani ezeket a nagyságokat. Az ilyesfajta munka meg a színház számomra mindig felfedezés volt.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)

Mitől féltjük gyermekeinket?
Egy gyermekét féltő, aggódó anya levelét közölte az április 13-i Háromszék. Az aggodalmat egy kiadvány okozta, mellyel egy húsvéti rendezvényen ajándékozták meg gyermekét, címe: Útmutató gyermekeknek az örök élethez.
A benne szereplő egyik történet alapján az édesanya úgy ítélte meg, hogy ez a kiadvány káros a gyermekére, és agymosással, ideológiai szenny terjesztésével vádolta a kiadvány terjesztőit.
A megadott cím alapján sikerült azonosítanom a kiadványt: a világhálón, egy keresztyén orvos blogjában találtam rá az anya által kifogásolt történetre, mely Pál apostol példáján keresztül önvizsgálatra, önismeretre, az önmagukkal való őszinte szembenézésre készteti az olvasókat. "Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én" – így fogalmaz az apostol, akit példaként idéz a történet szerzője. Mitől félti hát gyerekét az aggódó anya? Attól, hogy önvizsgálatot tartson, hogy szembenézzen önmagával, hogy tudatosuljon benne a bűn? A levélíró által többre tartott nemzeti öntudat kialakításához is elsősorban ez szükséges: tükörbe nézni, megállapítani, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol hibáztunk, merre tartunk, mit szeretnénk. "Határozottan elutasítom a befolyásolásnak ezt a módját, amikor a gyermek még nem tudja eldönteni, mi igaz és mi nem abból, amit hall" – írja az aggódó anya, aki aláírásként saját nevén kívül vállalkozását is feltüntette levelében. Sajnos, sok esetben mi magunk, felnőttek sem tudjuk eldönteni, mi igaz és mi nem abból, amit hallunk. Saját ismereteink, értelmünk és lelkiismeretünk szerint hiszünk vagy tagadunk, és szülőkként gyermekeink iránt felelősséggel tartozunk. Kodály szerint a gyermekek zenei nevelését megszületésük előtt kilenc hónappal kell kezdeni. Ha keresztyénekké akarjuk nevelni őket, az örök életre való felkészítéssel vajon meddig kell várnunk?
Nem értem, hogy tartalmilag, "ideológiailag" mit kifogásol a levél írója, miért minősíti ideológiai szennynek a kiadványt, és határozott elutasítása mire is vonatkozik. Zárkózzunk-e el például az elől, hogy gyerekeink megtanulják a magyar himnuszt (ami Isten nevével kezdődik) vagy az Úr imáját (amiben a bűneink bocsánatát kérjük), addig, míg gyerekeink minden kétséget kizáróan el tudják dönteni, hogy Isten léte, valamint az ember bűnös volta fikció vagy valóság? Vagy legyen az életünkön egy kis keresztyén máz, ünnepeljük meg a karácsonyt és a húsvétot, kántáljunk és locsoljunk, a bűnről, megváltásról, feltámadásról szóló tanítást pedig minősítsük agymosásnak? Ez így ideológiailag tiszta?
A levél nyomán a napilap webes fórumán többen szektás veszedelem miatt kongatták a harangot, és hadakoztak a tévesen azonosított ellenséggel. Az inkriminált kiadványt az Evangéliumi Kiadó, a sokak által ismert Vetés és aratás című folyóirat kiadója jelentette meg, szerkesztői így vallanak munkájukról: "Igyekszünk a társadalom minden rétege és korosztálya számára alkalmas, hasznos, bibliahű, üdvösséget munkáló könyveket megjelentetni. Iratainkban a teljes Szentírás mindenkit érintő, központi és alapvető igazságait kívánjuk közvetíteni, mégpedig minden felekezeti hangsúlyozás nélkül, mindenki felé lélekmentő missziót végezve."
A közzétett levél következtében református keresztyénként tiltakozom – ha úgy tetszik, protestálok – az ellen:
hogy szektásnak vagy szennyes ideológiájúnak minősítsék azt, aki a Biblia szellemében ír vagy szól bűnről, megváltásról, feltámadásról, örök életről;
hogy egy húsvéti rendezvényen ne legyen szó bűnről, megváltásról, örök életről;
és végül, de nem utolsósorban,
hogy egy vélt vagy valós probléma ürügyén valaki saját vállalkozását reklámozza.
BUSTYA SÁNDOR, Marosvásárhely. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Startra kész Szent György
Holnap rajtol Sepsiszentgyörgyön a „találkozások ünnepeként” is meghirdetett 21. Szent György Napok. Az idén a rendezvény fő meghívottja az ötvenéves Omega zenekar. Az április 29-ig tartó városnapok kínálata 250 programot tartalmaz.
Holnap rajtol Sepsiszentgyörgyön a „találkozások ünnepeként” is meghirdetett 21. Szent György Napok. Erdély legnagyobb városünnepeként számon tartott rendezvénysorozat hagyományosan nyitóhangversennyel kezdődik, 19 órától a Krisztus Király katolikus templomban. A koncerten a Csíki Kamarazenekar, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórus és a Georgius zenekar lép fel, Sebestyén Lázár Enikő, Mocanu Erika, Szilágyi Zsolt és Sándor Árpád szólisták közreműködésével. Ezt követően 21 órától a Bástya vendéglőben a Kalapos táncház és folk-kocsma nevű rendezvényre látogathatnak el az érdeklődők, ezzel egy időben a rockzene kedvelőinek a Park vendéglőben szervezik meg a Saint George Rock Night koncertsorozatot.
Sepsiszentgyörgy utcáin plakátok hirdetik a hétvégi eseményt
A Szent György Napok kulturális hetén vasárnap 13 órakor az Ortodox katedrális alagsorában nyílik meg Karda Zoltán Törökországi hagyományos ortodox ikonok egy katolikus székely szemével című fotókiállítása. A színházi előadások sorát vasárnap 17 órától az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház művészeinek Esőember című produkciója kezdi a színház nagytermében, fél kilenctől pedig, az új stúdióteremben egyéni, zenés előadásával lép színpadra Hernádi Judit. A városnapok kulturális hetének fellépője lesz még a Yorick stúdió és a Marosvásárhelyi Állami Színház Bányavirág című produkciója. A kulturális hét keretében április 26-án a Krisztus Király kápolnában Mága Zoltán hegedűművész koncertezik zenekarával. A programokkal a kicsiknek is kedveznek, ugyanis fellép egyik kedvencük, az Alma együttes, illetve Berecz András mesemondó estet tart.
Az idei városnapok fő meghívottja az ötvenéves Omega zenekar. A vasárnapig tartó szabadtéri ünnepségen többek között jazz, blues és világzene koncertek is lesznek. A városnapok tiszteletére 100 kilogrammos pityókás kenyeret sütnek a 13 ezer téglából épülő kemencében. Az április 21 és 29-e között zajló Szent György Napok kínálata idén mintegy 250 programot tartalmaz, ezekre a www.szentgyorgynapok.ro honlapon lehet rákeresni.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az élet igazságait keresve
Beszélgetés Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus lelkésszel világi és vallásos szféra találkozásairól
Az ökuménia azt jelenti, hogy meglátjuk a jót, a szépet a másikban, és azt átvesszük, akár azért, mert a mi hitünkből hiányzik, akár azért, mert felismerjük benne az értéket, mondja római katolikus lelkész beszélgetőtársunk, aki azt vallja, hogy az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat vesszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem azért, hogy azt az övé mellé helyezzük. Sebestyén Péter több könyvben elmélkedik ezekről a témákról – munkái keletkezéstörténetéről is kérdezzük.
Legutóbb két kötete jelent meg, a Kincs mélyre ásva. Biblikus gondolatok és a Gördeszkán a mennyországba. Melyek az előzményei ezeknek?
– A Kolozsváron megjelenő katolikus hetilapban, a Vasárnapban már több mint egy éve biblikus gondolatokkal jelentkezem, a heti igerész magyarázataival. A katolikus egyház liturgikus beosztása szerint hároméves ciklusra vannak felosztva a szentírási könyvek, amelyeket vasárnap magyarázunk, prédikálunk, amelyekre épül a liturgia. És az első év van ezidáig készen, ennek a termése a Kincs mélyre ásva című kötet.
Kiknek szánja ezt?
– Elsősorban a hívőknek, de azoknak is, akik nem jutottak el a templomba, vagy lemaradtak valamelyik vasárnapi prédikációról, habár a világhálón is folyamatosan követhető. Ami az előbbivel rokonítja a második kiadványt, a Gördeszkán a mennyországba című esszégyűjteményemet, az az a tény, hogy majdnem fél évig párhuzamosan futott a két írássorozat. A szóban forgó kötetem írásai a Központ című vásárhelyi hetilapban jelentek meg egy éven keresztül, 2009–2010-ben. Úgy gondoltam, összegyűjtöm egy kötetbe, mert tematikájában teljesen elüt a templomi szóhasználattól, hiszen világiak számára írtam, az a fajta sorozat, amely próbálja megértetni a laikusokkal, hogy életünk minden rezdülése valahogyan Isten jelenlétében zajlik, és kötődik a hitünkhöz. Ezért próbáltam olyan témákat is feszegetni, amelyek talán nem férnének bele egy klasszikus prédikációba. Így, a szószéket meghoszszabbítva, az esszé műfajában próbálom szembesíteni az embereket az örök igazsággal.
Melyek azok a világi témák, amelyek egy katolikus lelkészt leginkább foglalkoztatnak?
– Engem minden érdekel, ami jó és ami közelebb visz a felebaráti szeretetben a másik emberhez, illetve ami elősegíti az ember örök üdvösségét. Ilyen szempontból a világ jó, a Jóisten jónak teremtette, még akkor is, ha becsúszott az eredendő bűnre hajló természetünk, amely, bizony, elront dolgokat. Ezért mondhatom azt, hogy ezek a témák, kissé elkoptatott klisével élve, az úton hevertek, illetve a hétköznapjaink különféle vetületei, a pénztől a lelkiségig, a betegségtől és médiától a politikáig, megtalálhatók bennük.
Van-e olyan, ami jobban érdekli?
– Ami tényleg foglalkoztat, az a minden mögött rejlő igazság. A nagybetűs Igazság, Istennek az Igazsága, amely Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Ennek a fényében olyan témák érdekelnek, mint a család, a pénz, a hatalom, a konfliktus, a betegség. Mind e köré próbálom csoportosítani, oly módon, hogy akár egy újsághír, egy pletykafoszladék vagy életmentő esemény mögött fellelhessem azokat a transzcendens távlatokat, amelyek elgondolkodásra késztetik az olvasót. És úgy gondoltam, hogy érdemes ezeket hosszabb formában, sorozatban is kifejteni, mert sokszor úgy tűnik, mintha csak pletykálnánk róla szűk családi körben, vagy a kocsmában beszélünk egymás között, baráti társaságban, esetleg a bulvármédia mint szenzációt tálalja, de közben az igazságot nem érintjük, nem merészkedünk mélyebbre. Arra vállalkoztam e kihívás nyomán, hogy megkíséreljem lehántani a felszínt, egy kicsit az evangélium fényénél tegyem helyére a dolgokat, lehetőleg mellébeszélés nélkül, ha kell, tisztázzam a félreértéseket és közhelyeket is. És közben az is kiderült számomra, hogy az esszé nem más, mint a lélek szabad szárnyalása, műfajilag is, azt mondják a szakemberek, az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a szabadságnak a műfaja, egyfajta értekező próza. És ebbe minden belefér, ráadásul személyes hangvételű, tömör.
Sebestyén Péter (1968, Csíkszentmihály)
Római katolikus lelkipásztor, esszéíró. Elemi iskoláit Csíkszépvízen végezte, a gimnáziumot Csíkszeredában, majd tizedik osztálytól Gyulafehérváron, a kántorképzőben tanult, az akkori kisszemináriumban érettségizett. Teológiai tanulmányai elvégzését követően 1992-ben szentelte pappá Bálint Lajos megboldogult érsek. Rövid ideig Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált, 1997-től önálló plébános lett Erdőszentgyörgyön, 2006-tól Marosvásárhelyen, a Szent Imre egyházközségben teljesít szolgálatot. Rádiós műsorait és sajtópublikációit szerkesztette könyvvé, tizenkét év alatt ugyanannyi kötete jelent meg, köztük egy népdalszöveg-válogatás is. A Gördeszkán a mennyországba ellentéte a másiknak, hiszen a kincs a mélyben van, a gördeszka pedig, még ha a mennybe is visz, a felszínen marad. Ön egy gördeszkás lelkész?
– Ezt majd a kritikusok eldöntik, hogy milyen lelkész vagyok, illetve a Jóisten tudja. Igyekszem a kincseket kiásni a mélyből, miközben a saját utamat járom a rámbízott közösségben, és ez az út, ha kacskaringós is és gördeszkán is hordoz, azért a mennyországba vezet. Ennyiben összekötődik a kettő. Időrendben a korábbi keltezésűek a „gördeszkás kincsek”, mint a mélyen zajló kincsásás nagyrésze. Amit ott kamatoztattam stílusban, gondolkodásmódban, azt most a biblikus gondolatokban tovább lehet követni, ha nyitott szemmel olvas az olvasó. De visszakanyarodva a gördeszkához: számomra mindig sokat jelentettek a tömör publicisztikai írások, akár tárca, akár novella, ahol egzisztenciális kérdéseket érint az író, olyan szinten, olyan stílussal, szép nyelvezettel, amely rám is nagy hatással van. A lényeg, hogy hétről–hétre készülni kellett, újabb és újabb témákat kellett felkutatni és kiásni a mélyből, és ez nem más, mint a hitem örömét megosztani másokkal. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt összegyűjtött kincseket ezeken a témákon keresztül tudom átadni, mint a hit örömét, mint életigazságokat, és talán másoknak is segíthetnek hitük elmélyítésében. Egy kicsit érthetőbbé tettem a saját hitemet, kicsomagoltam azokat az elvont dogmatikai igazságokat, amelyeket több mint tíz éve folyamatosan sugároz a Marosvásárhelyi Rádió, azok a prédikációk szintén ilyen terepgyakorlatot jelentettek. De merem állítani, hogy ez a kötet egyfajta lezárás és egy új kezdet is, ami az íráspróbálkozásaimat illeti, mert teljesen más műfajt, más szintet képvisel.
Említette, hogy húsz éve lelkész. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz?
– A Jóisten döntötte el hamarabb, mert a szüleimen keresztül kaptam az első impulzust gyermekkoromban Csíkszépvízen, ahol édesanyám templomi szolgálatban kántorként, majd később sekrestyésként szolgált, édesapám a templom kórusában énekelt. A templomi liturgia, légkör nekem második otthonom volt. Természetesen a nevelésünk idején is bíztattak, hogy tanuljatok, fiaim, és a három fiúból aztán én lettem pap, a középső bátyám kántor lett, a legidősebb otthon gazdálkodik. Mindhárman megjártuk a gyulafehérvári teológiai intézetet, tehát a kántoriskolát. Amikor el kellett döntenem a hetedik–nyolcadik osztályban, hogy mi leszek, hiszen gyakran faggatak felőle, volt, amikor azt mondtam, milicista akarok lenni, mert szerettem azért a rendet is. Másfelől lelkem legmélyen tudtam, hogy nekem itt a helyem, és soha nem tevődött fel komolyan a kérdés, hogy más legyek. Nekem ez az életem, nem voltak soha hivatásbeli kételyeim, se kísértéseim, hogy váltsak vagy meggondoljam magam. Az elején inkább attól tartottam, hogy nem ütöm meg a mércét, mert tisztában voltam vele, milyen magas intellektuális követelményeket támasztanak a vizsgák.
Ez azt jelenti, hogy nem is mérlegelte, miről kell majd lemondania?
– Így van. A hivatás olyan, mint a szerelem, érte mindent vállal az ember, a szívével gondolkodik, az agyával szeret, és fordítva. A papi hivatásban számomra soha nem a lemondások jelentették a fő problémát, azok a velejárói voltak legfeljebb, nem mondom, hogy ezzel könnyebb volt, néha fogcsikorgatva megy át az ember az ilyen kríziseken, de mindig az lebeg a szeme előtt, hogy aki hívta, annak válaszolnia kell, és ha már egyszer az alapvető döntést meghozta, akkor az lendíti előre, segítséget is ad. A papi szentségben Isten ad egy külön állapotbeli erőforrást, olyan segítséget, hogy az ember ki tudjon tartani, meg tudjon felelni annak, amit megfogadott, Istennek ígért. Ez működik a jó házasságban is, ez viszi előre még a konfliktusok ellenére is a kapcsolatot. Ilyen szempontból a papi hivatásomban is állandóan csak hívott újból és újból a Jóisten, és előrelendít, sőt, a kihívások által meg is erősít, mondván, így is szeretlek, segítlek és veled vagyok.
Hogyan látja húsz éves tapasztalattal a háta mögött, a mai felgyorsuló világban az emberek hite erősebb-e vagy gyengébb? Egyáltalán szükség van-e a hitre?
– Azt látom, hogy mindenki érzi a hit szükségességét, ki így, ki úgy próbálja a hiányt betölteni. A hagyományosan vallásos ember általában a templomi közösségben, a liturgiában találja meg, a kevésbé hívők, akik fiatalkoruk után egy kicsit elhanyagolják a hit dolgait, meglazítják kapcsolatukat az Istennel, azok esetleg ünnepi keresztényekké lesznek, néha-néha nosztalgiából erősítik meg magukat. Ismét egy másik réteg az értelmiségieké: ők a keresők vagy inkább csalódottak rétege, akiknek nemcsak az élmény fontos, hanem az értelmi meggyőződés, és ez a személyes kapcsolatokon keresztül működik. Ezért tartom fontosnak, hogy közösségek legyenek akár az egyházközség határain túl, az életben, ahol természetes legyen hitről, Istenről beszélgetni, megosztani egymás között a tapasztalatainkat. Én nem nevezném hitvitának, de mindenképp fórumok kellenének, akár a közéletben, akár egy rádióstúdióban, ahol ne csak a hétköznapi életünkről, a pénzről vagy az időjárásról, a politikáról beszéljünk, hanem életünk alapvető kérdéseiről is. Én ebben szeretnék segíteni a magam módján, kézbe adva azokat a felismeréseket, azokat a már helyettük is megrágott igazságokat, amelyek segítenek ebben, azért, hogy valóban őket is érdekelje. Mert hiszem, hogy mindenkinek szüksége van hitre.
Mi a véleménye az ökuméniáról?
– Az ökuménia elsősorban a keresztények egységéről szól, és nem a vallások egy tégelybe való egybekotyvasztásáról. A más vallásúaknál is azt keressük, ami összeköt, összefog, Isten teremtményei vagyunk, a bennünk lévő jó alapvetően azonos. Az ökuménében akkor lehetünk mindkét oldalon, ha elsősorban a sajátunkat veszszük komolyan, és azt mint értéket, mint gazdagságot kínáljuk fel, nem azért, hogy a másikat elnyomjuk, hanem hogy azt az övé mellé helyezzük. Gondoljunk csak a vegyes házasságokra, ahol katolikus, református, unitárius, evangélikus él egy családban. Na mármost, leghamarabb ott kellene megélnie egy hívő embernek az ökuméniát, hogy legyen nyitott a másik másságára, közben nem adva fel a sajátját. Ismerje meg az övét, értékelje és tegye mellé azt is, ami esetleg onnan hiányzik, vagy ami úgy tűnik, hogy a másikéban is megkapó. És ezért adjon hálát a Jóistennek. Csak nyerhetünk az ökuménia által. Ha felszínes marad és udvariassági szinten mozog, akkor üres, és tényleg nagyon könnyen csupán reklámszöveggé válik, aminek nincs súlya, értéke, nyoma életünkben. De ha komolyan vesszük, ahogy ebben a városban is az imahéten nagyon szépen kiviláglott, akkor értékteremtő, felemelő. Hogy a lelkük mélyén mi zajlik, nem tudom, de merem remélni, hogy előbb-utóbb az átlag hívők lelkében is mozdul valami azáltal, hogy bátran kinyitja a másik ember templomának ajtóját is, együtt imádkozik és elfogadja, hogy így is lehet imádkozni, és milyen jó, hogy annyi út visz Istenhez, és mindegyik közelebb tud vinni, ha szeretet van bennünk. Számunkra Jézus a mérce, és ha minden felekezet Jézushoz méri magát, akkor érdemes megélni az ökumenét, és ezért dolgozni.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nyitókoncert az „aranycsapattal” (Szent György Napok)
Nulladik napra átköltöztetett eseménnyel, az immár hagyományos nyitókoncert­tel kezdődik ma a 21. Szent György Napok. A koncert helyszíne ezúttal is a Krisztus Király-templom, a zenei kínálat pedig ugyanvalóst kihívás a fellépők számára.
A hangverseny Johann Sebastian Bach legismertebb orgonaműveivel kezdődik Steffen Markus Schlandt, a brassói Fekete-templom orgonistája előadásában, aki – fiatal kora ellenére – Európa-szerte elismert előadó. Aztán következik az a bizonyos kihívás: Franz Schubert Asz-dúr miséje a zeneirodalom egyik leghíresebb műve, viszont ritkán játsszák, mert nagy zenekart, kórust és kiemelkedő képességű énekeseket igényel – számunkra pedig mindez adott.
Instrumentistáknak ott a csíkszeredai Csíki Kamarazenekar és a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar, mely immár ötödik éves együttműködése során a régió zenei életét méltán képviselő együttessé fejlődött, Filip Ignác megfogalmazásában olyan székelyföldi "aranycsapattá" válva, amely megállná helyét bármely hírneves fesztiválon. Az idén negyvenévessé váló Vox Humana kórust dicsérni nem kell, együttműködésük a Csíki és a Georgius Kamarazenekarral is régebbi keletű immár, számos vokál-szimfonikus művet adtak elő közösen. Ami pedig a kiemelkedő képességű énekeseket illeti, azokból sincs híjával a Székelyföld: Szilágyi Zsolt tenort a szó legszorosabb értelmében ország-világ ismeri, Sebestyén Lázár Enikő szoprán és Mocanu Prezsmer Erika mezzoszoprán (aki ezúttal altot fog énekelni) az elmúlt években számos fellépésen bizonyította tehetségét. Őket egészíti ki Sándor Árpád basszus, a székelyudvarhelyi fiatalember szintén régebbi partnere a Csíki és a Georgius Kamarazenekarnak. Ők közösen ígérik azt a ritka zenei élményt, mely nemcsak "vájtfülűek" számára érdekes, hiszen – ismételten Filip Ignác szavait idézve – az Asz-dúr mise nagylélegzetű, költői, romantikus mű, amely mindenkit képes meghatni, és mindenki számára hordoz üzenetet. Azaz ritkán adódó alkalom, amelyet kár volna kihagyni.
A nyitó hangverseny belépti díjas, jegyeket a szervezőirodában lehet vásárolni, illetve a koncert előtt a helyszínen.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hálaadás és együttlét öröme (Rendkívüli zenei eseménnyel indult a városünnep)
Szakrális helyen, a Krisztus Király-templomban méltó hálaadással kezdődött az idei Szent György Napok. A csaknem kétszáz éve komponált Schubert-mise zenei élménye a rendkívül gazdagnak és sokszínűnek ígérkező rendezvénysorozat felemelő kezdete volt. Vasárnap pedig, a kulturális hét első napján beindult a programkavalkád.
Amikor a keresztény közösség összegyűl, akkor azt Isten dicsőítésével, hálaadással szokta kezdeni – mondta beköszöntőjében Dávid György. A Krisztus Király-templom plébánosa a zsoltárost idézve emlékeztetett, hogy ha az Úr nem építi a várost, akkor az építő hiába fárad. A hálaadás az örömet megélő ember sajátja, egy ilyen együttlétet – még ha különbözőek is vagyunk – csakis ebben a szellemben érdemes megélni – hangsúlyozta a plébános, aki egyben a rendezvénysorozatot jövő vasárnap lezáró szabadtéri ökumenikus istentiszteletre is meghívta a jelenlévőket. Ugyanakkor arra buzdított, hogy vegyük észre egymás örömét, olyan várost teremtsünk, ahol nem a panasz, hanem egymás sikerei kerülnek a középpontba.
Antal Árpád polgármester megnyitóbeszédében emlékeztetett, hogy a 21. városünnepet a Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális és ifjúsági fővárosa programsorozat keretébe ágyazták, hasonlóan a rendkívül sikeres Reflex színházi fesztiválhoz, és ezzel magasra emelték a mércét. A polgármester örömét fejezte ki, hogy a nyitókoncertet helyi művészek adják, az ünnepet helyiek szervezik, az egész rendezvénysorozat egy igazi székely termék, amelyre büszkék lehetünk. Ugyanakkor bejelentette, hogy május 5-én avatják fel az új Szent György-szobrot.
A nyitókoncert három ismert Bach-orgonaművel kezdődött Steffen Schlandt, a brassói Fekete-templom orgonistájának és karmesterének előadásában, aki egyben az est fénypontját jelentő Schubert-mise, az osztrák zeneszerző ötödik, Ász-dúr miséjének karmestere is volt. Azé az előadásé, amely a hálaadás örömét lelki és szellemi gazdagsággal töltötte meg, amely minden bizonnyal rendkívüli zenei eseményként vonul be városunk történetébe. Az előadók, a Vox Humana kamarakórus, a Georgius zenekar és a Csíki kamarazenekar, valamint a szólisták – Sebestyén-Lázár Enikő, Mocanu-Prezsmer Erika, Szilágyi Zsolt és Sándor Árpád – avatott odaadással szólaltatták meg azt a művet, amely a zeneszerző, de a 19. század egyik legeredetibb, leghatásosabb, ugyanakkor egyik legnehezebb miséje. A hattételes mű ugyanis – Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus és Agnus Dei – merész harmóniák és harmóniaváltások közepette a lírai hangvételtől az erős drámaiságig lényegíti zenévé a mise szövegét, magas követelmények elé állítva az előadókat. S mert ennek a követelménynek maradéktalanul megfeleltek, a hálaadás öröme nem maradt el, a muzsika úgy épült be a lelkekbe, hogy sokáig visszhangozza majd a létezés misztériumának fennkölt megfogalmazását. Előadókban és hallgatóságban egyaránt.
A nyitókoncert után egyébként azonnal beindult a programkavalkád. A népzenét és -táncot kedvelők a Bastion vendéglőben megnyitották a folkkocsmát, a fiatal rockerek pedig a Brava-klubban zúzták a hangszereket a hetedik Saint George Rock Night fesztiválon. A vasárnapi programot pedig a vendégelőadások fémjelezték, az Esőembert kétszer is színre vitték az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház ismert művészei, az új stúdióteremben pedig Hernádi Judit lapzártánk után lépett fel zenés estjén. De a helyi előadók is jelen voltak a kulturális hét első napján, az egyre népszerűbb Snaps Vocal Band immár megszokott felállításában (zenekarral) és lassan a szentgyörgyivé váló, kiváló énekessel, a fővárosi Luiza Zannal kiegészülve koncertezett a Di Stefano-bárban.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

N y i l a t k o z a t
2010. november 29-én, az akkorra kialakult lehetetlen helyzetre utaló megfogalmazásban, „fellebbezés utáni fellebbezést” nyújtottam be a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Főtiszteletű Közgyűléséhez, melyben formai és érdemi okok alapján panaszt emeltem – többek között – Varga Attila RMDSZ-es parlamenti képviselő egyházkerületi főgondnokká, Nagy Sándor lelei lelkész nagykárolyi esperessé és Seres Dénes másik RMDSZ-es képviselő zilahi egyházmegyei jogtanácsossá való megválasztatása ellen. Tudnivaló, hogy nevezetteknek nem csupán a megválasztása, de már a tisztségükre való jelölése is törvényellenes módon történt.
A kommunista, illetve a titkosszolgálati múlttal való szembenézés változatlan időszerűségének jegyében, továbbra is különösképpen súlyosnak ítélem Nagy Sándor alias „MOLDOVAN ILIE” esetét, akiről mind A Szekuritate Irattárait Átvilágító Országos Tanács (CNSAS), mind az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) egyértelműen megállapította, hogy a hírhedt román titkosszolgálat titkos ügynöke volt, olyannyira, hogy piszkos szolgálataiért anyagi juttatásban is részesült (mellékelve lásd a CNSAS és az EÁB vonatkozó iratait). A reá vonatkozó EÁB-határozat egyben azt is kimondta, hogy nevezettet az Egyházkerületi Elnökség „írásos intésben részesíti”, továbbá „az Egyházkerületi Közgyűlés előtt megtartott nyilvános bűnvallásra szólítja fel”.
A Hegyi beszédben Krisztus Urunk arra tanít, hogy: „Legyen a ti beszédetek: igen igen, nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon” – írtam 2010-béli előterjesztésemben, az Anyaszentegyház szavai és tettei, tanítása és gyakorlata között szükséges összhangra utalva ezáltal.
Megdöbbentő, hogy nevezett Nagy Sándor alias „Moldovan Ilie” besúgói múltjával két év után is rezzenetlen cinizmussal tölti be az esperesi széket, – a közelgő választások időszakában – arról nem is beszélve, hogy a Szatmár Megyei Tanácsnak is oszlopos RMDSZ-es tagjaként fejti ki kétes tevékenységét.
Az Egyházkerület előző püspökeként, valamint a magyar és az európai közélet szereplőjeként, egyházunk és magyarságunk iránti felelősséggel szólítom fel ismét nevezettet, hogy azonnali hatállyal mondjon le – törvényellenes módon megszerzett – egyházi tisztségéről. Kerülvén azt, hogy az RMDSZ „káderpolitikájába” beleszóljak, ez esetben csupán egyházi életünk tisztaságának a következetes védelmére szorítkozom.
Nagyvárad, 2012. április 23.
Tőkés László
előző püspök
EP-képviselő
az EMNT elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Válasz Tőkés László felszólítására
Tőkés László EP-képviselő, előző püspök „Nagy Sándor esperes mondjon le törvényellenes módon megszerzett egyházi tisztségéről!” című közleményére reagált az érintett. Nagy Sándor esperesnek az Erdély Online szerkesztőségébe is eljuttatott válaszát közöljük a továbbiakban.
„…hogy hová juthat el egy ember, egy volt püspök, egy EU parlamenti képviselő?!!” (Idézet egy tövisháti ember rácsodálkozásából az írásodat olvasva.)
Kedves Atyámfia!
Legelőször is tisztázni szeretném, hogy veled szemben nekem nem áll szándékomban sem erkölcsi keresztyéni felelősségérzetemre hivatkozva, sem mint egyházi és hivatalosan működő erdélyi, szűkebb értelemben véve a Szatmár megyei magyarságot képviselő törvényes szervezet megválasztott képviselőjeként, hogy ne tiszteljem és ne tartsam be Istenemnek és országomnak az érvényben levő törvényeit. Kijelentem, hogy semminemű törvényes és erkölcsi jogosultsággal nem rendelkezel egy ilyen felszólítás megfogalmazására! Szánalmasnak és igen sajnálatosnak kell minősítenem, hogy volt, általam is megválasztott püspököm, RMDSZ-es Tiszteletbeli Elnök, valamint az RMDSZ-nek az európai parlamenti választások alkalmával az első helyen parlamentbe juttatott képviselője (azt követően pedig egy ideig parlamenti alelnöki tisztséget betöltő), magát politikusnak képzelő személyed ilyen módszerhez folyamodik, általad dédelgetett, már magam sem tudom hanyadik pártod „választási erejének” a fitogtatására.
Az általam betöltött egyházi tisztség, a jelenleg érvényben lévő kánon szerint is, teljesen törvényes, ellenkező esetben lehetetlen lenne ezt gyakorolnom. Engem az Egyházmegyei Közgyűlés választott meg, ezt jóváhagyta az Egyházkerületi Közgyűlés is, sőt, az általad is kijelölt Átvilágító Bizottság engedélyezte a jelölésemet. Hivatalosan a kánon szerint működő valamennyi egyházi fórum elismerte ezt.
Immár tudomásom lett róla, de számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy milyen jogon rendelkezel a mai napon az általam kikért és a reám vonatkozó személyi adataimmal, amikor már évek óta nem vagy az egyházkerület püspöke. Ezzel szándékosan és etikátlan módon megszeged a személyi adatokra vonatkozó Romániában érvényben lévő rendelkezéseket. Ezen kívül, mivel nem kellett kötelező katonai szolgálatot végezzél, nem rendelkezel a katonai eskü kötelmeinek felelősségtudatával sem, velem szemben, aki elvégezte a kötelező katonai szolgálatot, mielőtt a teológiára felvételiztem és lelkész lehettem.
Választó esperesedként, aminek következtében püspöki tisztségedet gyakorolhattad, magyarság képviselői karrieredet pedig felépíthetted, kijelentem, hogy férfiatlan és elfogadhatatlan, hogy a neked tett esperesi bizalmi eskünket semmibe veszed és egyoldalúan semmissé teszed.
Végezetül tájékoztatom a közvéleményt, híveimet és választópolgáraimat, hogy a Szatmár Megyei Tanács által is kikért CNSAS hivatalos álláspontja szerint nem voltam a hírhedt Szekuritáté alkalmazásában. Erre vonatkozó kivonatom másolatát mellékelem.
Felkérlek, elmélkedj el a Heidelbergi káté 112. kérdésén, valamint az evangéliumokból azon a krisztusi példázaton, hogy: „Gyümölcséről ismerszik meg a fa!”
Arról, hogy ki vitte a politikát az egyházba, és ki hurcolta bele az egyházat a politikába, felesleges, hogy vitát folytassunk!
Mindazonáltal imádkozom érted és Isten irgalmát kérem életedre!
Őszinte sajnálattal
Nagy Sándor, továbbra is esperes
Lele, 2012. április 25. Erdon.ro

Szentgyörgy még három napig Erdély központja
Tartalmas kulturális hetet követően még tartalmasabb vásári hétvégét ígér a Szent György Napok. Erdély legnagyobb városünnepének első részét hagyomány szerint a kulturális eseményeknek szentelték, így az elmúlt napokban zsúfolásig megteltek a színház-, koncert- és kiállítóterek.
Tartalmas kulturális hetet követően még tartalmasabb vásári hétvégét ígér a Szent György Napok. Erdély legnagyobb városünnepének első részét hagyomány szerint a kulturális eseményeknek szentelték, így az elmúlt napokban zsúfolásig megteltek a színház-, koncert- és kiállítóterek. Tegnap este Mága Zoltán hegedűvirtuóz és kamarazenekara adott nagy sikerű hangversenyt a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templomban. Az azt megelőző sajtótájékoztatón a hegedűművész elmondta, hogy mindig a közönség és a koncertterem függvényében állítja össze repertoárját, így Sepsiszentgyörgyön vegyes műfajú koncertet adott, amelyben szerepeltek a legnagyobb magyar zeneszerzők, Liszt, Kodály és Bartók művei, de a népszerű Enescu-feldolgozás, a Pacsirta is. Mága Zoltán ugyanakkor bejelentette: a magyar kormánytól ígéretet kapott, hogy néhány hónapon belül önálló szimfonikus zenekart alapíthat. A Szent György Napok keretében zenei ínyencségnek számított a svájci Musick’s Delight viola da gamba koncertje, amelyre ugyancsak a Krisztus Király katolikus templomban került sor. A viola da gamba egy vonós hangszer, amely hat, egymástól kvartra hangolt, középen pedig egy tercre hangolt húrral rendelkezik. A hangszer 1400 körül fejlődött ki, a reneszánsz, illetve a barokk zene egyik fő hangszere volt.
Sátor- és jurtaépítés a város szívében. Nem sokan fognak otthon ülni a következő napokban Szentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön ma kezdődik a városnapok vásári hétvégéje, amely rengeteg koncertet, gasztronómiai rendezvényt, kézműves vásárt foglal magában. Idén három jurtát állítanak fel a városközpontban, egy-egy ilyen építményben 4-6 lacikonyha kap helyet, így a felszabaduló helyekre sátrakat helyeznek el, ahol a fesztivál közönsége elfogyaszthatja ételét és italát. Újdonság a Silent Dance nevű bulihelyszín, ahol egyszerre három lemezlovas játszik elektronikus zene, amelyet fülhallgatókban lehet hallgatni – így buli közben mindenki egyénenként kiválaszthatja kedvenc dalát. Az idei Szent György Napok sztármeghívottja az ötvenéves Omega zenekar, de ezekben a napokban koncertezik többek között az Irigy Hónaljmirigy, a Boban és Marko Markovici Orchestra balkáni rézfúvós banda, a Holdviola-, a Taxi együttes, a Republic, az Iris, a Hooligans és a Gringo Sztár is. A városközponti tömegtől menekülők körében várhatóan népszerű lesz a Székely Nemzeti Múzeum kertjében berendezett Kultúrkert, ahol a dzsessz, blues és világzenei koncertek mellett lesz Borudvar. Itt tucatnyi magyarországi és hazai borász mutatkozik be, szarvasgomba-ínyencségeket kínálnak, a Paprika Csárdában pedig anyaországi szakácsok készítik Magyarország több tájegységének hagyományos étkeit. Idén újabb gasztronómiai rekord is megdől, ugyanis a sepsiszentgyörgyi Diószegi László a tavalyi 54 kilogrammos kenyere után egy több mint 100 kilogrammos pityókás házikenyeret készít péksége udvarán. A kenyeret ingyen osztják majd szét vasárnap, miután egy ökumenikus istentisztelet keretében a történelmi magyar egyházak lelkészei megáldják azt. A városnapok részletes programja a www.szentgyorgynapok.ro honlapon érhető el. A tombolajegyet is tartalmazó programfüzetek két lejért megvásárolhatóak, és kétszemélyes törökországi utazást is lehet nyerni vele.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét versek Dsida otthonából
Születésnapi beszélgetés Füzesi Magdával
Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki.
– Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése.
– Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam.
– A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.”
De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába.
– Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról?
– Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak...
– Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni.
– A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet?
– Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott.
– Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia?
– Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is.
– Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja?
– A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése...
– A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön?
– Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár)

Elkezdődött a XXI. Festum Varadinum
Nagyvárad-Április 29-én délelőtt az újvárosi református templomban tartott ünnepi istentisztelettel megkezdődött a XXI. Festum Varadinum. Szószéki szolgálatot Lukács József, a KREK főjegyzője végzett.
Vasárnap délelőtt a nagyvárad-újvárosi református templomban zajlott ünnepi istentiszteleti alkalommal megkezdődött a XXI. Festum Varadinum rendezvénysorozat. Mivel a programfelelősök a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a várad-újvárosi református egyházközség voltak, a megjelenteket Forró László előadótanácsos köszöntötte, a liturgiai szolgálatot pedig Herdeán Gyöngyi lelkésznő végezte. Az eredeti tervek szerint ugyan Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesének kellett volna igei szolgálatot végeznie, azonban felesége megbetegedése miatt nem tudott eljönni, így Lukács József, a KREK főjegyzője mondott szószéki beszédet.
Isten megtartó szent igéje Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele VIII. részének 1., 2. és 16. verse alapján szólt az ünnepli gyülekezethez. A tiszteletes azt emelte ki: a Biblaolvasó kalauz újszövetségi igéje az isteni gyermekségről és annak áldásáról szól. Az előző fejezetekben a bűn és a halál súlya és terhe alatt a Krisztus nélkül maradt ember csak úgy tudott felkiáltani: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadíthat meg engem a halálnak testéből? Krisztusra figyelő lélekkel azonban már azt mondja: Nincs kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Eddig tehát minden a bűnről, a kárhozatról, a test szerinti életről és törvényekről szólt, most azonban Isten a kegyelemről tesz bizonyságot, melyet ingyen adott Krisztus kereszthalála által. Addig azonban nem látjuk szükségét Isten gyermekeinek lenni, míg életünkben nem hozunk minőségi változást, és nem Isten lelke munkálkodik bennünk, mert a Krisztus szerinti élet lelkének a törvénye tesz igazán szabaddá minket, hangsúlyozta a püspökhelyettes, majd hozátette: napjainkban, amikor a világ nem csupán gazdasági, hanem lelki válságban is szenved, és kilátástalanság, illetve a halálfélelem uralkodik, a bűn és a test törvényeinek hódolva nem juthatunk el Krisztusig.
Kulturális seregszemle
A főjegyző ugyanakkor arra is figyelmeztett: a XXI. Festum Varadinum kezdetén Várad magyar lakosságának fel kell tennie azt a kérdést: az ünnep hatása mennyi ideig tart? A különböző eseményeknek volt-e közösségformáló és megtartó erejük, hogy továbbvigyék Szent László örökségét és szellemiségét? Amíg ugyanis szégyelljük, és nem vagyunk büszkék a múltunkra, a hitünkra és a hagyományainkra, a bűn és a halál erői munkálkodnak köztünk, addig a külső forma nem telik meg tartalommal. Ha viszont a hitünk kővárt és oltalmat jelent számunkra, és meghalljuk mindazt, amit Krisztus főpapi imájában megfogalmazott, akkor az emlékezésünk egyúttal erőmerítést, szabadságot és lelki vezetettséget nyújt számunkra. „Akkor és csakis akkor leszünk méltóak a drága kegyelem által a gyermekségre, ha bennünket Isten lelke vezérel. Így maradunk és leszünk az ünnep után népünknek és a mi örökkévaló Istenünknek megtartott, kőváron belül élő, oltalmazott és gondviselt gyermekei”, hangoztatta Lukács József.
Az igehirdetés után Forró László előadótanács üdvözölt ismét mindenkit, a KREK és Csűry István püspök nevében. Megjegyezte: az elhangzottak rávilágítottak a reformáció alaptételére, miszerint egyedül az írás (Sola Scriptura), egyedül a kegyelem, egyedül a hit és egyedül Krisztus, s mindez együtt Isten dicsőségére. Az ünnepség záró akkorjaként dr. Szűcs Zoltán, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának főmunkatársa közvetítette Szilágyi Mátyás főkonzul jókivánságait, illetve osztotta meg saját maga arra vonatkozó gondolatait, hogy a Festum Varadinum a Kárpát-medence egyik legfontosabb kulturális seregszemlélje, s egyúttal magas színvonalú szórakozást, tudásfejlesztést és művelődést jelent. A rendezvény Nemzeti imánk eléneklésével ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Országos Katolikus Egyetemista Találkozó
Isten keresése és felfedezése együtt
A Bánság fővárosában április 27–29. között került sor az Országos Katolikus Egyetemista Találkozóra (OKET) a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége (TEKMEK) szervezésében.
A találkozó 1994-ben indult, amikor a kolozsvári és temesvári egyetemi lelkészségek fiataljai egymással szerettek volna találkozni. A rendezvény idővel félévente megrendezett igényes fórummá nőtte ki magát, amelyen a Brassói Egyetemi Lelkészség (BEL), a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség (CSEL), a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség (KEL), a Marosvásárhelyi Egyetemi Lelkészség (MA-FIA), a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közösség (TEKMEK) fiataljai és a gyulafehérvári teológián tanuló kispapok megoszthatták egymással tapasztalataikat, gondjaikat, együtt vehettek részt ifjúsági szentmisén és imákon, nyitottan, szabadon beszélhettek a hitük megéléséről, Istennel való kapcsolatukról.
A mostani találkozó címe Isten… hol vagy? volt. Vendégeink voltak a BEL, a CSEL, a KEL, a MA-FIA és a TEIFI-D fiataljai. Három nap alatt egy időszerű témát közelítettünk meg különböző nézőpontok segítségével. Az első napon az esti ima által elmélkedhettünk Isten jelenlétéről életünkben. Az életút állomásait ábrázoló kellékek, képek, imák, idézetek segítségévél felfedezhettük Isten jelenlétét. Láthattuk, hogy Isten gondviselő szeretete végigkísér gyermekkorunkban, hivatásunkban, párkapcsolatunkban, családunkban, magányunkban.
Szombaton ft. Szilvágyi Zsolt Istenkeresés a XXI. századbancímmel tartott előadást. Rámutatott arra, hogyan lehet megtalálni Istent abban a szekularizált, globalizált világban, amelyet talán legjobban Pilinszky János szavai jellemeznek a következőképpen: „Olyan világban élünk, ahol az evidenciák meghasadnak”. A vágyakozás, az elhatározás, az aszkézis, a bátorság, az önismeret útját bejárva megtalálhatjuk Istent. Az előadást követően bizalomjáték, képmeditáció, hangoskönyv és videórészlet segítségével beszélgettünk el kiscsoportokban arról, hogy hol van Isten hétköznapjainkban. A délutáni szentmisét msgr. Dirschl Johann általános helynök mutatta be, a prédikációban ft. Kocsik Zoltán kiemelte, hogy Jézus köztünk lakik.
Vinnai András a Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata által bemutatott Furnitur című zenés vígjátéka az elidegenedett, felelősség elől menekülő, értékeket kifordító társadalom mindennapjait ábrázolta humorosan, ironikusan és drámaian. Az előadást buli követte, amelyen ft.Andó Attila szolgáltatta a jó zenét.
A vasárnapi szentmisét ft. Bene Tamás mutatta be. Prédikációjában kiemelte, hogy fontos önmagunkban felismerni Istent. A találkozót záró kiértékelőben a résztvevők kiemelték, hogy egy családias és tartalmas rendezvényen vehettek részt, ahol fontos volt az egymással és Istennel való találkozás.
A rendezvény nem jöhetett volna létre támogatóink, partnereink nélkül. Köszönetet mondunk a szervezőcsapat minden lelkes tagjának és támogatóinknak: a Temesvári Római Katolikus Püspökségnek, a Temesvári Erzsébetvárosi Római Katolikus Plébániának, a Szalvatoriánius Rendháznak, a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznak, az Airtechnik Kft-nek, a Courier For You Kft-nek, az Euro Motor‘s Kft-nek, az Expert Software Applications Kft-nek, a Kenyo Pan Kft-nek, a Media Crusher Kft-nek, a Quick Lunch Kft-nek, a Rewox Hungaria Kft-nek, a Sofasoft Kft-nek.
Molnár Tímea-Imola. Nyugati Jelen (Arad)

K Ö Z L E M É N Y
A nagyváradi születésű Wágner Nándor örökségét felelevenítő, első napi ünnepélyes program nyomán Tőkés László EP-képviselő útja Tokyóba vezetett, ahol 2012. május elsején erdélyi képviselőnket Ebata Takako alsóházi képviselőasszony parlamenti hivatalában fogadta. A képviselőnőt 2009-ben választották meg, - egyebek mellett - a japán-EU kapcsolatoknak is cselekvő részese, és a kölcsönös látogatások szervezése is a feladatkörébe tartozik. Tőkés László őszinte együttérzését fejezte ki az Észak-Kelet Japánt sújtotta földrengés károsultjai és az áldozatok hozzátartozóikért, és sok sikert kívánt az újjáépítő munkához.
Ebata asszony külön köszönetet mondott az Európai Unió és Magyarország nyújtotta támogatásért a szerencsétlenség idején, továbbá azokról a különleges nehézségekről szólt, amelyekkel jelenleg kell megbirkóznia országának. Kérdésére válaszolva, az egykori temesvári lelkipásztor felidézte az 1989-es romániai eseményeket, megemlítve, hogy Ceauşescu-rezsim bukását követően az NHK japán televízió volt egyike az elsőknek, amelyek interjút készítettek vele a történtekről. A kelet-közép-európai rendszerváltozás, valamint Japán és az Unió országai viszonylatában sajnálattal állapították meg, hogy milyen súlyos gondot jelent a népességfogyás, a társadalom elöregedése és az ezzel járó szociális gondok. A középréteg gyengülésével együtt egyre nagyobb szakadék keletkezik a gazdagok és a szegények között. A társadalmi-gazdasági válság ezen kihívásaira együtt kell keresni a megoldást – hangsúlyozták mindketten.
Az európai parlamenti képviselő következő útja az Európai Unió japán külképviseletére vezetett, ahol Maeve Collins helyettes delegációvezető fogadta.
Az Unió 1974-ben alakított ki diplomáciai kapcsolatot Japánnal. Az Európai Parlament japán kapcsolatokban illetékes Delegációja 1979-ben alakult meg. Az Unió és a Parlament találkozóira váltakozó helyszínen, évenkénti gyakorisággal kerül sor. Az EU és Japán kapcsolatainak stratégiai szintű megalapítása az 1991-es csúcstalálkozón, majd a 2001-ben elfogadott közös Akció-Terv révén történt. A legutóbbi, sorrendben immár 32. parlamentközi találkozót tavaly ősszel, Tokyóban tartották.
Collins asszony az európai-japán kapcsolatok kedvező alakulásáról számolt be vendégének. Ázsiában az EU számára Japán kiemelkedő fontosságú partner, a történelmileg kialakult demokratikus és alkotmányos rendszere, valamint közös értékeik okán – mondta az írországi politikusnő. A kommunista Kína előretörése miatti japán aggodalmak, valamint az Észak-Korea-i diktatúra jelentette biztonságpolitikai veszélyek kapcsán Tőkés László Tibet és a kelet-turkesztáni ujgurok tarthatatlan helyzetére mutatott rá, kelet-közép-európai viszonylatban pedig az EU emberi és kisebbségi jogok terén viselt felelősségét hangsúlyozta. Egyetértettek abban, hogy az Uniónak további erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Japánban végképp eltöröljék a halálbüntetést.
A május elsejei politikai program következő eseménye az a munkaebéd volt, melyet Ryuji Yamane helyettes külügyminiszter adott Tőkés László tiszteletére. Az ebéden részt vettek Jiro Kodera, az európai ügyek külügyi hivatalának főigazgatója, Maeve Collins, az EU képviseletében, valamint Szerdahelyi István, magyar és Radu Şerban román nagykövetek. Tőkés László köszöntő beszédében kiemelte, hogy milyen nagy benyomást tett rá Japán hagyományőrzésre irányuló törekvése, mely példás összhangban áll az ország rendkívüli mértékű modernizációjával.
Bemutatkozásképpen felidézte az 1989-es kelet- és közép-európai változásokat, ezen belül pedig a temesvári forradalmi eseményeket, melyek a Ceauşecu-diktatúra bukásához vezettek. Romániai kisebbségi magyarként és egyházi emberként Isten iránt hálaadással értékelte azt, hogy egykori elnyomott ellenállóból európai képviselő lett, aki Japánban is egyszerre képviselheti a román és a magyar érdekeket, valamint az európai közösséget. Ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy a volt szovjet tömb országaiban tovább kísért a kommunizmus – erre vallanak egyebek mellett a legutóbbi szlovákiai választások eredményei, valamint a posztkommunista erők romániai előretörése. Nem utolsó sorban erdélyi képviselőnk azért a támogatásért is köszönetet mondott, melyet az 1989-es rendszerváltozás nyomán nyújtott Japán Magyarország számára, a reformok megvalósítása érdekében. Ugyanakkor azokra a méltánytalan támadásokra is felhívta a figyelmet, melyek az Orbán Viktor vezette magyar kormányt érik, a kommunizmus visszahúzó örökségének a felszámolásáért vívott küzdelmében.
Yamane külügyminiszter-helyettes saját emlékeit felidézve arról érdeklődött, hogy – a valóságban – a volt diktátor feleségét, Elena Ceauşecu asszonyt mekkora felelősség terheli az egykori romániai állapotok kialakulásában. Válaszában Tőkés László „a jóságos férj és a gonosz feleség” általánosan elterjedt előítéletes hiedelmét cáfolta és azt, a sajátos román „kirakatpolitikát” jellemezte, mely Ceauşescu ex-elnököt „a béke nemzetközi bajnokaként” igyekezett a világ előtt bemutatni.
Ryuji Yamane – elmondása szerint – több ízben járt Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a Közel-Kelet térségében és ennek rendjén a kisebbségi ügyek terén széleskörű tapasztalatokra tett szert. A kis lélekszámú kisebbségek autonómiáját nem támogató, pragmatikus véleményének hangot adva kérdezett rá az Unió kisebbségi politikájára. Válaszában Tőkés László elmondta, hogy sajnos az EU ezen a téren nem mutat kellő érzékenységet. Annak ellenére, hogy az EU 500 milliónyi polgára közül minden hetedik valamely etnikai közösség tagja, Európában változatlanul csak az egyéni emberi jogokat ismerik el, a kisebbségi kollektív jogokról pedig hallani sem akarnak. Emiatt nem lehet megnyugtató megoldást találni – példának okáért – a határon túli magyarok vagy románok ügyében – jelentette ki EP-képviselőnk.
Az EU halálbüntetéssel kapcsolatos bírálataira reagálva, Yamane helyettes külügyminiszter abba a sajátos megvilágításba helyezte a japán igazságszolgáltatás gyakorlatát, miszerint végrehajtható halálos ítéletet csakis teljesen bizonyított esetekben, a bűntettüket beismerő elítéltek vagy az önszántukból halálbüntetést kérő elítéltek kaphatnak. A japán állásponttal szemben Tőkés László a mózesi törvényeken és a krisztusi szereteten alapuló keresztény lelkiismeretre hivatkozott, mely feltétel nélkül visszautasít bármiféle emberölést.
Tőkés László programja 2012. május 2-án a japán főváros Nakano kerületében folytatódott, ahol Daisuke Tanaka polgármester meghívására a helybéli Filozófiai Parkban tett látogatást. A rendhagyó létesítmény alapítója Inoue Enryo japán filozófus volt (1903), aki egész életét és munkásságát a keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás szintézisére szentelte. Egzotikus parkjában ekképpen kaptak helyet Buddha és Konfúciusz, valamint Szókratész és Kant, és ugyanezen vallástörténeti és szellemfilozófiai felfogásnak megfelelően került ide Wágner Nándor Filozófiai kert elnevezésű szoborcsoportja, melynek másával, illetve nagy alakjaival – köztük Ábrahámmal, Jézussal és Buddhával, továbbá Mahatma Gandhival és Assziszi Szent Ferenccel – a budapesti Gellért-hegyen is találkozhatunk. A nagyváradi születésű jeles szobrász alkotását a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének kettős jubileuma (1869, 1959) alkalmából megrendezett Magyar-Japán Emlékév keretében, 2009-ben avatták fel, hogy a művész eredeti szándéka szerint „ez a mű egymás jobb megértését szolgálja a világban”.
A Wágner Nándor művészeti hagyatékának továbbadásával foglalkozó japán és magyarországi alapítványok képviselőinek – köztük Chiyo Wágner asszony és Kiss Sándor alapítványi elnök – részvételével zajló, jelképes erejű tisztelgés után a vendégeket Nakano városrész önkormányzatának vezetői fogadták a városházán. A magyarországi, romániai és japán viszonyokról, a társadalmaikat próbára tevő gazdasági, szociális, erkölcsi válságról, a magyar-japán kapcsolatokról, valamint a közös japán és európai értékekről folytatott elmélyült beszélgetés jól szolgálta egymás kölcsönös megismerését és megértését, a távoli országaink közötti hídépítést – állapította meg Tőkés László, erdélyi látogatásra híva meg vendéglátóit.
Erdélyi EP-képviselőnk utolsó politikai találkozójára a japán külügyminisztériumban került sor, ahol Jiro Kodera, az európai ügyek hivatalának főigazgatójával folytatott megbeszélést.
A főigazgató a Japán-EU kapcsolatok jelenlegi állásáról nyújtott időszerű tájékoztatást, külön hangsúlyt fektetve az idén ősszel sorra kerülő, újabb japán-EU csúcstalálkozó előkészítésére, ezen belül is pedig az európai részről akadályokba ütköző Gazdasági Partneri Egyezményre. Szintén kiemelt témaként került előtérbe az ázsiai biztonságpolitika kérdése – elsőrenden Kína és Észak-Korea viszonylatában. A globális biztonság összefüggésében Japán nem csupán legfőbb szövetségesére, az Egyesült Államokra, hanem minden bizonnyal az Európai Unió föltétlen támogatására is számíthat – fejtette ki véleményét erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban a magyar-japán és a román-japán kapcsolatok kérdése vetődött fel. Tőkés László elismerését fejezte ki Japán Visegrádi Négyekhez (V4) fűződő kapcsolatainak a fejlődése iránt. Romániai vonatkozásban Jiro Kodera a vízummentesség végleges megítélésének az akadályairól számolt be. Hogyha ezen a téren a román fél javulást tud felmutatni, valamint a schengeni rendszerbe is felvételt nyer, akkor elhárul az akadálya annak, hogy az EU többi tagországához hasonlóan Románia is megszerezze a vízummentességet – mondotta a főigazgató.
Délután Tőkés László Radu Şerban román nagykövetnél tett tisztelgő látogatást. A nagykövet elismeréssel szólt az előző napi munkaebéden folytatott megbeszélésről, a magyar, a román és japán kapcsolatok viszonylatában. Erdélyi képviselőnk első kézből nyújtott számára tájékoztatást Kodera főigazgatónak a román vízumkérdéssel kapcsolatos álláspontjáról.
Este Szerdahelyi István, Magyarország tokyói nagykövete adott díszvacsorát Erdély európai képviselője tiszteletére, melynek meghívottai zömmel a japán akadémiai élet hungarológiával foglalkozó – magyarul is beszélő – jeles képviselői voltak. A nagykövet az egykori temesvári lelkipásztort köszöntötte első Japánba vezető útja alkalmából és az erdélyi magyarságról, valamint a szűkkörű, de igen intenzív japán-magyar kapcsolatokról szólt pohárköszöntőjében. Válaszában Tőkés László – egyebek mellett – elismeréssel szólt arról a „japán modellről”, mely meglátása szerint harmonikus módon ötvözi a hagyományt és a haladást. Köszönetet mondva a japán tudós személyiségek magyarságunk ügyében végzett szolgálatáért, őket is Erdélybe, Nagyváradra hívta meg.
Nagyvárad, 2012. május 3.
Tőkés László
EP-alelnök Sajtóirodája.
Transindex.ro