Ima a tisztánlátásért – Tőkés László válasza Böjte Csabának
Böjte Csaba testvér Ima az egységért című írásában arra a kérdésre válaszol: „Mit szól ahhoz, hogy Erdélyben lassan három párt is lesz?” (Erdély.ma, 2010. november 8.)
A „harmadik párt” megalakítását kilátásba helyező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nem mehet el szó nélkül azon beállítás mellett, mely szerint a pártalapítás eleve az „egység” megrontását, „acsarkodást” és „széthúzást” jelentene.
Csaba testvérnek az erdélyi magyar egység megteremtésére irányuló föltétlen jószándékához kétség nem férhet. Erkölcsi alapállása is megkérdőjelezhetetlen. Ami az Övé – az az Övé. Egyszemélyes intézményként fejti ki ember-, nemzet- és lélekmentő szolgálatát – azt a Kárpát-medencei kiterjedésű árvagyermek-missziót, mely ügy oldalán mindannyiunkat maga mellett tudhat.
A politikai helyzet megítélésében azonban nem lát tisztán, mint ahogy hozzá hasonlóan nagyon sokan a pártalapítás tervét félreértik, és politikai ellentéteinket merő pártoskodásként és viszálykodásként fogják fel. A tisztánlátás kedvéért – egyebek mellett – látnunk kell a következőket.
- A pártegység – mely Erdélyben az RMDSZ dogmatikus egységében testesül meg – nem téveszthető össze a nemzeti egységgel. Sötét idők rossz emlékét idézi a totalitárius rendszerek által kikényszerített föltétlen egység valamikori ideológiája és gyakorlata.
- A politikai pluralizmus a demokrácia lényegéhez tartozik. A többpártiság nem az ördögtől való. A kommunista és a posztkommunista pártok ellenében valamennyi posztszovjet országban üdvös dolog volt létrehozni a jobboldali, illetve nemzeti, keresztény pártokat. Ezt ma már senki sem kérdőjelezi meg.
- Összefogás is csak különböző alanyok – egyéniségek, csoportosulások, erők és pártok – között jöhet létre. Ezt fogalmazza meg példás formában az „egység a különbözőségben” demokratikus és ökumenikus alapelve. A nem egyszer hamisnak bizonyuló, monolitikus egységet nem szabad tehát összetéveszteni az egészséges plurális összefogással. – Ez utóbbira törekszik az EMNT.
Ezen fogalmi és elvi jellegű tisztázásokat követően, Böjte atya érveinek mentén még a következőket kell tisztáznunk. - Mindenkivel nem lehet jóban lenni. Dsida Jenő szerint „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”.
- Pál apostol tanítását is meg kell szívlelnünk: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?; vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?” (2. Kor. 6,14-15)
- Merő képtelenség volna Orbán Viktort – az „egység” nevében – arra ösztönözni, hogy összefogjon Gyurcsánnyal. - Boldog emlékezetű Márton Áron erdélyi püspököt éppen az emelte a nagyok sorába, hogy hitének és Krisztus parancsának engedelmeskedve nem kötött elvtelen szövetséget korának hatalmasaival, és szakítani tudott a Magyar Népi Szövetség nemzetvesztő politikájával. Ebben az értelemben „egységbontó” nemzeti kiállása világló példaként szolgál az utókor számára, és az EMNT is követi Őt példamutató tisztánlátásában. Mindezeket számba véve és megfontolva, tanulságképpen hadd idézzük Ady Endre szavát: „Akarom, tisztán lássatok!”
És a hiteles összefogás szellemében, hadd imádkozzunk együtt: a tisztánlátásért!
Brüsszel, 2010. november 10.
Tőkés László – református lelkipásztor, az EMNT elnöke, Erdély.ma

Színjátszócsoportok találkozója
Nagyvárad – Első alkalommal szervezték meg a Királyhágómelléki Református Ifjak Színjátszócsoportjainak Találkozóját szombaton a nagyvárad-velencei római katolikus kultúrotthonban.
– Az ifjúság missziója a cél, válaszolt Farkas Antal várad-velencei lelkipásztor arra a kérdésre, hogy milyen indíttatásból szervezték meg a KRISZ-t. Meglátása szerint fontos célt mutatni a fiataloknak a sokszor hitevesztett, egyre inkább értékek nélküli világban, fontos az összetartás, a közösségi létben való gondolkodás, ennek elérésére pedig nagyon jó lehetőség egy-egy színdarab betanulása: a fiatalok így gyakran összejönnek, célt adnak a munkájuknak. Bár a most első alkalommal megrendezett találkozón csak négy csoport vett részt (kettő a királyhágómelléki, kettő pedig ez erdélyi egyházkerültből), remélik, hogy jövőre ennél jóval többen lesznek.
Előadások üzenetekkel
A nap programja áhítattal és köszöntéssel kezdődött, majd a résztvevő csoportok előadásai következtek. A lázári ifjúsági csoport A három fenyőfa legendáját mutatta be, amely „norvég mesefeldolgozás székely humorral fűszerezve”. A történet pedig: a fenyőmama és három kisfenyője a libanoni hegységben együtt álmodoznak jövőjükről, sorsukról. Az álmok a Szentírásban figyelmeztető, intő, magyarázó, prófétai jelleget hordoznak. Az előadás az álmok megvalósulását mutatta be, megtűzdelve az üdvtörténet lényeges elemeivel: a Messiás születésének, Krisztus hatalma erejének ajándékával. A kolozsvár-felsővárosi („kakasos”) ifjúsági csoport Álom és valóság című előadásának révén „Kovács úr” álmába betekintve mi is szembesülhettünk azokkal a dolgokkal, amelyekkel áltatni szoktuk magunkat, elénk tárultak leggyakoribb téves elképzeléseink Istennel, az üdvösséggel, a hittel, a jócselekedettel kapcsolatban. A kolozsvár-alsóvárosi („kétágú”) ifjúsági csoport által bemutatott, A halhatatlanságra vágyó királyfi című népmese témája az élet és a halál dilemmája, a halhatatlanság, az örök élet kérdése volt. A nagyvárad-velencei ifjúsági csoport Kilenc kő című mártírumjátékában azt érzékeltette, hogyan lehet mártíromságot vállalni a Könyvek Könyvéért, Istennek a Szentírásban megírt igéjéért. Olvassuk a Bibliát, napi táplálékunk-e, vagy pedig polcunkon csak egy könyv a sok közül? – tevődött fel az elgondolkodtató kérdés.
A csoportok előadása után a zsűri (Meleg Vilmos, Daróczi István, Rácz Mari és Varga Vilmos színművészek, illetve Veres-Kovács Attila lelkipásztor) értékelése következett, majd az oklevelek kiosztása és áhítat. A délután folyamán koncertet tartott a Mozaik együttes, a rendezvény egész ideje alatt a velencei ifjúság zenekara szolgált. erdon.ro

Csupa csapás az élet – Egy budapesti kiállítás
Aki betekintett Budán a Szentháromság téren a Magyar Borok Háza dísztermébe, ahol 1998 őszén Petrás Mária kiállítása volt, elcsodálkozhatott azon, hogy 1965 óta ez a 25. tárlata. Jászberény, Érd, Párizs (csoportos kiállítás), Pápa, több ízben is Budapest, Déva, Pécs, Kecskemét, Mátrafüred, Gödöllő stb. Munkái megtalálhatók az alábbi templomokban: Bükkzsérc, Epöl, Csucsa (Czecz János), Magyarvalkó, Kőrösfő, Jegenye, Kémer, Déva. Utóbbit szülőfalujának, Dioszénnek szánta, de ismert okok miatt az ottani papoknak és a világi hatalom birtokosainak nincs szükségük az ő munkáira. Kiállításait neves személyiségek nyitják meg – egyébként Kő Pál tanítványa.
Kóka Rozália, a Magyar Művészeti Intézet osztályvezetőjének meghatározása szerint: „Földből égetett képeivel a moldvai magyarság középkori állapotban megrekedt, kilátástalan sorsát panaszolja." Továbbá: „Művészetének középpontjában az anyaság témája áll. Az »anonim szentté« magasztosult sokgyermekes csángó asszonyoktól a Szűz Máriáig számtalan változatban formálja meg az ANYÁT s az anyaság érzésének minden stációját a karácsonyéji boldogságtól a nagypénteki szenvedésig.
L. dr. Imre Mária néprajzkutató a gödöllői kiállítás műsorfüzetében írja: „Népéhez való hűségét jelzi, hogy első önálló munkáját, egy oltárt a dévai ferencesek kolostorának adományozta." (Ez az alkotás az, amelyik nem kerülhetett szülőfaluja, a Szeret menti Dioszén templomába.) „Madonna-változatai egyszerre szentek és profánok. Magukban hordozzák a földi édesanyák örömteli és fájdalmas életének sorsfordító életszakaszait... Kiemelkedően szépek a Fájdalmas Anyát bemutató faliképei." Húshegyi Gábor esztéta, egyetemi tanár: „Petrás Mária madonnái, piétái a szent és profán mesgyét követve átértelmeződtek és kaptak újabb jelentést. Következetes kettősségükkel tűnnek ki. Egyik a szakrális tematika azonos rétegű profanizálása, a figurális forma archaizálása, a másik, hogy a kompozíciók, a sémák akár a reneszánszra, a 15–16. századi Rabbiákra, a reliefkeretek akár a középkorra, illetve a historizmusra is utalhatnának. Ezt a kettősséget gazdagítja a Keleti-Kárpátokon túlról hozott ornamensvilág, az égetett anyag és annak polikrómiája, egy egyedi színkezelés (...)"
Petrás Mária Szentháromság téri decemberi kiállítása, égetett krisztusképei, domborművei kiskarácsonyt, nagykarácsonyt köszöntőek, de nem alkalomhoz kötöttek, az esztendő minden szakának maradandó alkotásai.
1999-ben Dévára hozza át gyűjteményes kiállítását. Sepsiszentgyörgyre nemcsak azért kell átkérni ezt az „anyagot", mert édestestvérei és ezek családja él itt, hanem azért, mert Petrás Marika az egyetemes magyarság egyik reprezentatív művészegyénisége.
Sylvester Lajos, Erdély.ma

Tőkés: „Itt az ideje, hogy felszántsuk a magyar ugart!”
Ebben az évben is megemlékeztek a nagyváradiak és máshonnan érkezettek egy zarándoklat keretében az Érmellékről indult költőóriásról, Ady Endréről és halhatatlan életművéről szülőfalujában, Érmindszenten, világra jöttének évfordulóján.
Az Ady korában még majd ezer főt számláló színmagyar, mostanra már közel százötven fős kicsiny településen mintegy ötven-hatvan magyar lakik csak, fiatal alig akad közöttük. A szombati ünnepségre azonban százan, kétszázan is eljöhettek. A gyéren lakott település temploma színültig megtelt, sokan állva tekintették végig az istentiszteletet, amelynek során Forró László, a KREK közigazgatási előadó-tanácsosa, megválasztott főjegyzője hirdette az igét. Ezek után Balla Árpád, a helyi gyülekezet lelkipásztora, majd pedig Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója köszöntötte a megjelenteket, s tartott előadást. Meleg Vilmos színművész elszavalta Ady A magyar ugaron című versét.
A Himnusz eléneklése után a gyülekezet átvonult Ady Endre szülőházához, az ünnepség a kúria és zsúpfedeles szülőház közötti udvaron álló Ady-szobornál folytatódott. Elsőként Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári konzulja tartott beszédet. „A magyar nyelv logikailag és esztétikailag a világ egyik legszebb nyelve. Összetartozásunk kapcsa és egyik legnagyobb jelképe kell hogy legyen” – hívta fel a figyelmet a magyarok közötti összefogásra. „Sokan mondják azt, hogy ha Ady nem magyarul ír, akkor világhírű költő lehetett volna. Azonban maga a tény, hogy magyar lehetett és magyarul írhatott, tette őt igazán naggyá”– folytatta. Cs. Tóth János, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár és Művelődési Központ igazgatója is szóhoz jutott: „Több mint kilencven éve sír az Ady háza előtt magasló nyírfa. Sír a költő halála óta, s még jobban Trianon óta.” Majd a költő életére, munkásságára is kitért, verselemzést is hallhattunk tőle, továbbá a nemzeti összetartozást, illetve a trianoni sebek begyógyításának a fontosságát emelte ki, több ízben is. Beszédet mondott még Papcsák Ferenc zuglói polgármester, volt elszámoltatásért felelős kormánybiztos, valamint Vasy Géza irodalomtörténésznek, a Magyar Írószövetség személyesen meg nem érkezett elnökének az üzenete is elhangzott. Időközben szavalatokat hallhattunk, többek között Meleg Vilmos a költőóriástól olyan verseket adott elő, mint Az Értől az Óceánig vagy A tűz csiholója. Rákóczi Lajos köbölkúti magyartanár, volt parlamenti képviselő is előadta Ady Endre Hazamegyek a falumba című versét.
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezérszónokként hosszan beszélt a még mindig felszántatlan magyar ugarról, és azokról, akik ezért felelőssé tehetők. „Mi minden különbözőségek ellenére egy helyre tartozunk, de az árulóknak nincs helye közöttünk”– hangoztatta a volt püspök, aki Ady szellemében és nyíltságában beszélt, majd hozzátette, hogy ezért az újszerű, egyenes látásmódért a költőt sokan nem kedvelték. Kitért az elmúlt két évtized értékmegőrző hagyományára, az érmindszenti megemlékezésekre, melyekkel valahányszor a költő emlékének adóztak, és amelyet egyesek igyekeznek maguknak kisajátítani, majd öncélúan felhasználni: „Nem szabad kisajátítani az Ady-ünnepet. Szép dolog, hogy Tasnádon is megemlékeznek a költőről. De olyan ez, mintha Jézus születését nem Betlehemben, hanem mondjuk Jeruzsálemben vagy Katarban ünnepelnék”. A magyarok közötti összefogásra, nemzetünk, értékeink mellett való kiállásra és harcolásra buzdította a jelenlévőket, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy „végre valahára fel kell fedni a hazugságokat, a csalásokat. Itt az ideje, hogy felszántsuk a magyar ugart”. Továbbá kitért az Érmindszent felé vezető rossz útra, amelyért a magyarokat képviselő politikai elit semmit sem tett az elmúlt húsz évben. Hogy végre civilizáltan, méltó módon lehessen adózni a 133 éve született költő emlékének. Valamint arról a projektről is beszélt, amelyet Érmindszent még az előző Orbán-kormány idején nyert meg, és amelyet azt felváltó balliberális kormányzat valahogy sikeresen átjátszott Nagyváradra Medgyessyék és Gyurcsányék ottani barátainak. „Ady nem egy rekvizitum, nem is egy muzeális érték. Nem lehet őt így kezelni” – utalt azokra az álszentekre, akik egyszer egy évben eljönnek, képmutatóan koszorút helyeznek el a költő szobránál, fejet hajtanak, majd a látszólag nemes tetteiket álságos, önérdekű céljaikra használják fel.
A beszédek után partiumi református gimnazistáktól, valamint debreceni diákoktól hallhattak a jelenlévők szavalatokat, énekeket, majd következett a koszorúzás, amelynek során egyházi, politikai és civil szervezetek, iskolák képviselői, de magánszemélyek is elhelyezték virágaikat a szobornál. A rendezvény a Szózat eléneklésével zárult.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szolgálati hűségre esküdtek fel
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület őszi rendes közgyűlését szombaton délelőtt tartották meg a nagyváradi református püspöki palotában. Tekintettel arra, hogy az idei nyári-őszi tisztújítások menetrendje szintén a fenti dátumot jelölte meg a választások után megalakuló közgyűlés időpontjául, a közgyűlés délután a nagyvárad-újvárosi templomban folytatódott, ahol beiktatták és feleskették a megválasztott tisztségviselőket. Erre csak azért került sor most, mert meg kellett várni az óvások lejártának határidejét, hogy jogerőssé váljon az egyházközségi és egyházmegyei választások betetőzéseként megtartott egyházkerületi tisztújításkor megszületett eredmény. Mint köztudott, korábbi egyéves mandátumának letöltése után újraválasztotta az új közgyűlés Csűry Istvánt püspöknek, az első őrálló mandátuma immár hat évre szól, akárcsak a többi egyházi és világi tisztségviselőé.
„Lelkünkben az új kezdettel együtt az új reménység él, tudván azt, hogy sem nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené minden dicsőség” – ezzel a hívó szóval ült össze szombaton tehát az új közgyűlés, amelynek tanácskozását Dénes István generális direktor, élesdi lelkipásztor igehirdetése nyitotta meg Péter apostolnak közönséges első levelét idézve az újszövetségből: „A vége pedig mindennek közel van. Annak okáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. Legyetek egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai; Ha valaki szól, mintegy Isten igéit szólja: ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, a melyet Isten ád: hogy mindenben dicsőíttessék a Jézus Krisztus által, a kinek dicsőség és hatalom örökkön-örökké. Ámen. Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; Sőt, a mennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (7-14) A prédikációt követően Varga Attila főgondnok megnyitotta a közgyűlés, amelynek ékes rendjén a püspök bejelentései, az igazgatótanács megválasztása, egyházkerületi (missziói, katekétikai, ifjúsági, tanügyi, kiadói, egyházzenei, műemlékügyi, jogi, gazdasági, külügyi, közigazgatási és gazdasági ellenőrző, nyugdíjpénztári) és zsinati (kánonjogi, missziói, nevelésügyi, liturgiai, teológiai, zenei, fegyelmi) szakbizottságok megválasztása, az Egyházkerületi Választási Bizottság jelentése, a tisztújítások lezárása, egy új EVB megválasztása a 2010-2016 közötti ciklusra és az új választási szabályzat elkészíttetése, a bizottság kinevezése, majd egy nyilatkozat elfogadása a magyar állampolgárság és a református kórház ügyében, végül pedig a KREK 2011. évi költségvetésének előterjesztése és elfogadása következett. Mivel a megválasztott főjegyzőnek egyesek szerint nem volt meg az ezen tisztség betöltéséhez előírt szolgálati ideje, mások szerint ez értelmezés kérdése, Forró László hegyközkovácsi lelkész egyelőre mint megbízott tölti be a püspökhelyettesi tisztséget, amíg nem tisztázódik kánonjogi alapon a helyzete.
A kéttornyú templomban kevéssel négy óra után kezdődött a közgyűlés ünnepi része.
Előbb Csűry István püspök hirdetett igét, mégpedig a Zsidókhoz írt levél I. fejezetének 13-14. verseit: „Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobbkezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem? Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, a kik örökölni fogják az idvességet?” Ezekből bontotta ki lényegre törően, ám mégis átfogóan a lelkészi hivatás és a világi szolgálat közötti különbségeket és hasonlóságokat, az együvé tartozás és a keresztyéni elhivatottság mentén. A magyar reformátusoknak naponta szembesülniük kell az alázat, a szolgálat, az alkalmasság, a felelősség, a kötelességtudat, az önértékelés és más hasonló kritériumokkal és elvárásokkal, s ezeknek úgy kell megfelelniük, hogy mindig Isten- és Krisztus-követőkként bizonyítsanak.
Az igehirdetés után illusztris vendégek kaptak szót a köszöntések és üdvözletek rendjén, úgymint Bölcskei Gusztáv debreceni püspök, a Generális Konvent elnöke és Ábrám Tibor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka. Előbbi kiemelte azt is, hogy a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról tartott rossz emlékű népszavazást meg kell haladni a nemzet szintjén is, hiszen a magyar református egyház jó példával jár elől, amikor tavaly május 22-én Debrecenben az Alkotmányozó Zsinat kimondta a magyar református egyház határok fölötti egységét: „Azt kívánom a református magyar közösségnek, hogy egyre többször jusson eszükbe május 22., és egyre kevesebbszer december 5.” – zárta nagy tetszést aratott beszédét Bölcskei püspök. A megválasztott és beiktatott egyházkerületi tisztségviselők eskütétele következett, majd pedig a gyakornoki idejüket letöltött kilenc ifjú lelkipásztor felszentelése. Tizedik társuk, az egyetlen hölgy nem lehetett jelen, hiszen épp anyai örömökben részesített ezen a napon az Úr. A tisztségviselők esküjét Csűry püspök, az ifjú lelkészekét Fazakas Csaba temesvári esperes, az Esperesek Kollégiumának elnöke vette be. A felszentelést és a kibocsátó áldásosztást a püspök és az esperesek végezték az ilyenkor óhatatlan meghatódottsággal.
Az ünnepi alkalom a Pro Partium és a Pro Ecclesia díjak átadásával ért véget, a hosszas laudációk kissé próbára tették egyesek türelmét. Pro Partium-díjat a frízföldi Kollumban (Hollandia) székelő Emmaus Alapítvány kapott az állhatatos és kitartó szociális munkáért és a részükről jött anyagi támogatásért. Pro Ecclesia-díjat pedig olyan leköszönt espereseknek ítélték oda, akik kiemelkedő szolgálatot végeztek: az alig pár hete hirtelen elhunyt Seres Géza aradi esperes post mortem kaphatta már csak meg, míg Lukács József szilágysomlyói, Gellért Gyula érmelléki, Sipos István nagybányai volt esperesek a püspöktől és a főgondnoktól vették át az okleveleket és a díszes plaketteket. Salánki Tibor, a németországi zsinati egyház tagja is kapott Pro Ecclesia-díjat a zilahi egyházmegye szakadatlan támogatásáért, továbbá a lecsméri, a szamosardói és a temesvár-belvárosi református gyülekezet. A laudációkat Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó olvasta fel. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hangok, színek szövetsége
Zene- és képzőművészet ünnepi találkozásának adott teret a Kemény Zsigmond Társaság keddi rendezvénye. Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész, karmester az új magyar egyházi zene misztériumába avatta be a Bernády Ház nagyérdeműjét, ezt követően Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla festőművésznő három, különböző időpontokban készült Krisztus-ábrázolását méltatta.
– Az elmúlt 50 évben mindannyiunk számára létezett egy kötés Isten és a zene között. Az ihletett, áldott zenélés kapcsolatteremtés Istennel, elfogadása annak, hogy részei vagyunk a kicsinységnek, ami szemben áll ezzel a hatalmassággal. Mindig is ez volt az egyházi zene funkciója. A jó Istennel való szembesülés teremtette meg a késztetést a zseniális művészben arra, hogy monumentálisat alkosson, hogy elkezdje érzékelni a tér, az idő végtelenségét és ezt zenei formába öntse. Az isteni fogantatású zenében szövetségre lép az idő, a tér, a hang, olyan egység teremtődik, amelyben az énnek, az egónak a helyzetét csodálatos élmény meghatározni – mondta elöljáróban a zeneművész, majd arról beszélt, hogyan formálta saját képére a – nemzetkarakterológiájában ellentmondásos, a muzsikálás természeti törvényét egyrészt elfogadó, másrészt a megszokottól berzenkedő, újítani vágyó – magyar nép a gregorián énekeket. Selmeczi György arra is felhívta a figyelmet, hogy minden más kultúrnéptől eltérően a magyarnak nincsenek olyan nemzeti szerzői, akik kiemelkedő egyházzenei műveket alkottak volna.
– Zenebarátaim 1986 tavaszát tekintik mérvadónak a magyar egyházi zene létrejöttében, amikor gyermeki lelkülettel, pimaszságból megírtam az első misémet. Ennek az állításnak persze semmi alapja nincs, jó néhányan megelőztek. A rendszerváltás előtti években mindenkiben ott rejtőzött az igény arra, hogy a muzsika révén találkozzon az Úrral. Ugyanakkor, a már említett ellentmondásosságunk folytán, az újra is áhítoztunk. És ez az új azáltal lett új, hogy nagyon régi volt. Valami csodálatos, felszabadító dolog teremtődött, amelytől boldogok lettek az emberek – hallhattuk a meghívottól, aki a továbbiakban a 60-as, 70-es évek egyházi zenét ideologizáló, a zene vallásos dimenzióit rejteni igyekvő tendenciáira is kitért.
Az est második felében Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla három – 1987-ben, 2007-ben, illetve 2008-ban készült –, a képzőművész szándékától elvonatkoztatva trilógiának is tekinthető alkotását mutatta be az egybegyűlteknek.
– A megfeszített Krisztust a művészettörténet legnagyobbjai is megfestették, talán ebben a témában született a legtöbb kép. Kákonyi Csilla festményei mégis eltérnek a korábbiaktól. A Megfeszítve című nagykompozíciót 1987-ben alkotta a festő, az időpontból megértjük, miért ilyen magányos ezen a képen Krisztus. Ez a mű nem azt a történelmi mozzanatot hívja elő, amikor a Megváltó körül ott vannak a jól ismert alakok, itt a Messiás egyedül van. Ez az egyedüllét teszi különlegessé a kompozíciót – mondta a méltató, aki a Golgota motívumát a húsz, illetve huszonegy évvel később készült – a transzcendentális tér profanizálódásának jeleit rejtő – festménnyel hasonlította össze.
A találkozó végén Selmeczi György nem mindennapi zenei élménnyel – a Budapesti Rádió kórusa számára Csemiczky Miklóssal,Vajda Jánossal, Gyöngyösi Leventével, Orbán Györggyel közösen szerzett Öt szerző miséjével – búcsúzott a nagyérdeműtől.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Krisztus-szobrot visznek Doberdóba
Zarándoklat indult december 17-én reggel Doberdóba, melynek során magukkal vittek egy márványból készült Krisztus-szobrot is, amit eddig Debrecenben őriztek. A kegytárgyat az I. világháború végén egy honvéd alezredes hozta el egy Doberdó környéki, porig rombolt templomból. A szobrot őrző debreceni családnak az volt a kérése, hogy a szobrot kilenc évtized után juttassák vissza Olaszországba, és egy templomban helyezzék el.
A zarándoklat résztvevői: Lomnici Zoltán, a magyarországi Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, Tőkés László EP-alelnök, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök és Szunai Miklós építész, aki a saját költségén újította fel a kápolnát, amelyet még a magyar katonák kezdtek építeni, de már nem tudták befejezni. A Krisztus-szobrot a Sólyom László magyar államelnök által tavaly felavatott Magyar Kápolnában állítják helyre.
Amint arra Lomnici Zoltán emlékeztetett: akkor és ott mintegy százezer magyar esett el, de a háború 600 ezres emberi veszteséget jelentett Magyarországnak.
Céljuk, hogy a Szent Benedek emlékének szentelt Capella Ungherese a kiengesztelődés európai jelképévé, egy, a jövőben felállítandó európai emlékhely áldott szentélyévé váljon. Népújság (Marosvásárhely)

Bátorsággal, padlógázzal
Teltháznak örvendett Nagyszalontán szombaton este az a rendezvény, amelynek adományait az árva gyermekeket gondozó Szent Ferenc Alapítványnak szánták. Török László polgármester üdvözlésében az egymás megsegítését, a szolidaritást szorgalmazta, valamint a kézről kézre adott szeretet fontosságát hangsúlyozta. A világban való forgolódásunkban, jártunkban-keltünkben Jézus keresztfájára bukkanunk, amely megilletődésünk kifejezőjeként hathat ránk. Amennyiben részvétre gerjeszt, akkor szeretetre érdemes lények vagyunk. Amennyiben közömbösséget, nemtörődömséget vált ki a szemlélőben, akkor az ő belső nemkívánatos érzelmeiről ad tanúbizonyságot – mondotta az elöljáró.
Böjte Csaba ferences szerzetes, az alapítvány atyja köszöntő szavaiban a világ kapzsiságát, annak negatívumait állította pellengérre, majd kiemelte: mindezek ellenére, leküzdésére a szeretet parancsait kell előtérbe állítani. Jézus azért jött közénk, hogy szembe álljon az árral, új világot álmodjon, melyet apostolaival, kemény munkával valósított volna meg. Küldetésük nem volt egy dicsőséggel kikövezett út. Bátorság kellett hozzá, odaadás – erre buzdítja a gondjaiba vett gyerekeket is; meg kell tanulniuk a leckét, fel kell készülniük az életre. A fiatalokat is buzdítja, hogy merjék egymást vállalni-szeretni, családot alapítani, utódokat nevelni. Korunk egyik legégetőbb kérdése, hogy fogyóban vagyunk: egymillió magyar gyermek hiányzik a Kárpát-medencéből. Merni kell! Rengeteg a megtorpanás! Ma már lehetőségeink vannak. A kérdés, merünk-e élni a lehetőséggel? Meg kell alapozni a fundamentumot, melyre bátran lehet építeni. Össze kell fogni, bátorsággal, padlógázzal – mondotta Csaba testvér.
Jakab István, a magyar országgyűlés egyik alelnöke is jelen volt az esten, ő is az összetartozás fontosságát hangsúlyozta, továbbá értékrendünk alapját, a hit erejét, amely magyarságunk építésének, megmaradásunknak egyik legfontosabb tényezője, sőt próbaköve. Hinnünk kell az összetartozás, a hit és a szeretet erejében. A magyar iskolák létrehozásának fontosságában, melyen keresztül magyar öntudatunk erősödik. Anyanyelvünk ápolását, fontosságát emelte ki Arany János szülővárosában, és ötven Toldi-kötetet hozott ajándékba az árva gyermekeknek.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány szalontai növendékeinek betlehemes előadása után a békéscsabai Jókai Színház művészei léptek fel: Cseh Adrienn, Nagy Róbert és Nagy Erika népszerű operettszámokkal, majd Vincze Lilla, a Napoleon Boulevard énekese és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a nagyérdeműt.
Sára Péter, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hagyományőrző - és teremtő iskola – A lápon túl is van élet
Az érkeserűi oktatás múltjához hozzátartozik, hogy a reformációt követően a római katolikus plébánia újraalapításának évében, azaz 1755-ben már katolikus elemi iskola működött a településen. A mintegy 250 éves oktatási múltnak megfelelve hagyomány van születőben a lápon túli iskolában.
A hatvanas évek végén lecsapolásra ítélt érmelléki láp a keserűi földeken adta meg magát utoljára. Az 1970–1974 között épült iskola első tanítási éveiben az itt tanító pedagógusok így emlékeznek ezekre az embert próbáló időkre: „Valamennyien hajóval – így hívták errefelé a köznyelvben a csónakot – közelítettük meg a főutcán épült iskolát. Reggelente, a magasabb fekvésű helyeken kikötött ez a vízi alkalmatosság és begyűjtötte a gyerekeket, tanítókat, majd a gumicsizmákat kint hagyva az iskola bejáratnál, felhúztuk cipőinket. Tanítás után megismétlődött a szertartás. Ebben a sajátos módon elzárt vízi világban így zajlott az élet, formálódott az ifjúság, nőttek a nemzedékek.”
Új idők új szelei
A láp lassan eltünedezett, még az a része is, amelyik valójában ökológiailag védelmet igényelt volna. A járhatatlan sáros keserűi utakat lassan lekövezték, majd pár évvel ezelőtt burkolat is került rájuk. A láp mesevilága ezzel, valamint a falu egyik jellegzetes figurájának, Számadó Ernőnek (1907–1983) a halálával szertefoszlott. A rendszerváltást követően 1997-ben a tanintézet felveszi a költő nevét. Bár voltak Keserűnek más nagy szülöttei is, többek között Böszörményi Jenő (1872–1957), az első magyar diesel-motor tervezője-gyártója, vagy Csécsi Nagy Imre (1804–1847) orvos, természettudós, debreceni kollégiumi tanár, de a választás a gyerekekhez legközelebb álló, a keserűi temetőben nyugvó költőre és meseíróra esett, aki egyike volt az „érmihályfalvi csoportot” alkotó ’56-os elítélteknek is.
Lápvilág, mesevilág
A Számadó Ernőre való emlékezést, valamint a „Hímeshátsziget” kultuszának újraélesztését célozta a 2007-ben először megrendezett szavalóverseny. A 2008-ban mesemondással is gazdagodó rendezvényt azóta minden évben csiszolgatják, bővítgetik lehetőségeik szerint az itteniek. Idén már a lápvilág hagyományait, szokásait, régi mesterségeit bemutató kiselőadásokat is hallhattak, valamint a vízi növények és állatvilág biztosította megélhetési formába is betekintést nyerhettek a tizenkét településről odasereglettek. Hiszen ki emlékszik ma már a sulyomszedőkre, darvászokra? Tudta-e valaki, hogy a sulyom (Trapa natans, népiesen vízigesztenye, vízidió) legalább olyan jóízű volt sütve, mint a mindenki által ismert fán termő formája, a szelídgesztenye? Pedig a múlt század elején nagy keletje volt ám még a mihályfalvi nagyvásárokon is. Hát még a darutollnak? Ki hitte volna, hogy akkora volt az értéke, hogy a legények akár egy zsák búzát is adtak egy-egy szép formájúért? A darvak pedig jobb házőrzőknek bizonyultak e vidéken, mint az ebek. Sőt, elkísérték gazdáikat a kocsmáig is, meg is várva a bejáratnál. Ezek mind, mind hozzátartoztak a lápvilág sajátos életéhez. Érkeserű lelkes tanári gárdája, valamint a vidék szellemének elkötelezett tősgyökeres szülöttei elhatározták, ezeket nem hagyják feledésbe merülni.
Semmiből teremteni
Az iskola folyosóin a Számadó-napok szervezői mesélnek: „Távol a nagyvilág zajától, nagypolitikától, így éljük meg a mai kor nehézségeit, apró örömeit. A csúfságosan nevetséges bérezésről nem is szeretünk beszélni, mert megalázó egy tanár számára. De még ebből is kiszorítjuk a gombostűre, a színes krétára, a különböző szemléltető eszközökre valót. Mert egyszerűen nincs miből gazdálkodni” – mesélik a fiatal pedagógusok az osztálytermeket mutogatva. Ezekben már járt a Mikulás. Jézuska-váró sarkok is ki vannak már alakítva, a katedrákon ott az adventi koszorú. Nagy-nagy béke árad minden zugból. Talán az utolsó bástyái ezek egy elveszett értékrendnek.
Fennmaradni
Faur-Kis Angéla vezetőtanár az iskola hétköznapjairól beszél. Számot vet az utolsó öt év azon törekvéseiről, mely élhető teret hivatott biztosítani tanárnak-diáknak egyaránt az iskola falain belül. „Azért sok minden változott nálunk az elmúlt években, ha lassan is – mondja. – Megújultak az osztálytermek, a mosdók, a folyosók falaira lambéria került. Fűtőtestek vannak minden helységben, a kazánfűtés jó befektetésnek bizonyult. Az önkormányzat biztosítja hozzá a tüzelőt. Most kerül sor a belső nyílászárók cseréjére is – mutat a folyosókon leraktározott új ajtókra. Messze esünk a megye ütőerétől, de igyekszünk felzárkózni. Nekünk olyan hagyatékunk van, amit most igyekszünk kiaknázni. Leraktuk a hagyományteremtéshez szükséges alapokat. Hímeshátsziget – ahogy az iskola névadója említi Keserűt – mindig egy külön világ volt. Akkor legyünk erről a mese ízű láprengetegről híresek, hisz újra itt mossa már a falu partjait” – mondja Angéla.
Hagyományteremtők
Jelenleg 120 gyerek növöget az iskola falai között, akikre 16 pedagógus visel gondot. Két évvel ezelőtt az óvoda épülete is megújult, az utánpótlást két óvónő nevelgeti.
Hagyományteremtő törekvéseikben az iskola oszlopos tagjain kívül – Dandé Péter, Pete Sándor tanárok – a fiatal oktatói gárda tagjai is aktívan részt vesznek. A tavaly októberben alakult Érkeserűi Népdalkörben a helybéli asszonyok mellett pedagógusok is ápolgatják a tőrőlmetszett népdalok hagyományát. Idén májusban a falu magyarországi testvértelepülésén – Öcsödön – énekeltek együtt, de itthon is rendeztek már kórustalálkozót. A Számadó Ernő Napok lelkes támogatóinak egyike éppen ez a nyolctagú asszonycsapat. Lelkes helybéli vállalkozók és szülők is gondoskodnak arról, hogy ez az évről évre színesedő három hagyományőrző nap értékátadó közeggé nemesedjen. Nem mehet feledésbe a hely szelleme, melyet a láp annyi évszázadon keresztül megőrzött.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Honvédemlékmű lesz Nagyváradon
Mihamarabb szeretné felavatni a Románia területén elesett magyar katonák emlékművét Nagyváradon, a Rulikovszky-temetőben a Pro Liberta Partium Egyesület. A szervezet alapító tagjai, három RMDSZ-es helyi önkormányzati képviselő, azt mondják, valószínűleg az engedélyeztetés nem lesz zökkenőmentes, de az emlékműállításra törvényi alapjuk van.
Románia és Magyarország által kormányközi egyezményként is elfogadott uniós rendelkezés szerint ugyanis nemhogy szabad, de kell is emlékhelyet létrehozni az Európai Unió tagállamaiban azoknak a más nemzethez tartozó katonáknak, akik az illető ország területén vesztették életüket valamelyik háborúban. Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor önkormányzati képviselők az elmúlt esztendőben alapos kutatást végeztek Doberdóban és környékén, ahol az első világháború három éve alatt több tízezer Bihar és Temes megyei magyar katona vesztette életét.
1918-ban Rimler Károly akkori nagyváradi polgármester felhívására közadakozásból emeltek négy emlékművet az elesetteknek a csaták helyszínein. A gúla alakú építményeket – egy kivétellel, amelyet egy magyarországi civil szervezet felújíttatott – évtizedek óta nem tartotta rendben, és nem is látogatta senki. Az egyesület tagjai ezek közül hármat megtaláltak ezen a nyáron, a negyedikre pedig székesfehérvári partnereik nem sokkal később a mai Szlovénia területén akadtak rá. Ez a legutóbbi darabokban van, így a nagyváradi köztemetőben állítandó emlékmű mellett a Pro Liberta Partium Egyesület ennek helyreállítását is mihamarabb el szeretnék kezdeni.
Mint ismeretes, nemrég Tőkés László európai parlamenti alelnök is látogatást tett a doberdói csatatéren, Krisztus-szobrot ajándékozva az ottani kápolnának. A három RMDSZ-es tanácsos jó lépésnek tartja ezt, mint mondják, a Rulikovszky-temetőbeli emlékmű felállításához mindenki segítségét szívesen veszik, mint fogalmaztak, még az RMDSZ-t gyakran bíráló Erdélyi Magyar Ifjakét is, hiszen civil kezdeményezésről, és nem politikai ügyről van szó. Az EMI még 2006-ban felállított egy keresztet a temetőben a magyar honvédek emlékére, ám az már másnapra eltűnt. A sírkertben ugyanis régebben volt magyar honvédtemető, ennek parcelláit 1990 után kiosztották a román veteránoknak.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Rendezvénymagyarság helyett működéstámogatásra van szükség - interjú Vetési Lászlóval
„Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal.” - beszélgetés Vetési László református lelkésszel, szórványügyi előadóval. (Vetési László. Református lelkész, egyházi író, szórványkutató, szociográfus. 1953. december 26-án született Székelyudvarhelyen.
1976-ban végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. 1976–1983 között Bürkösön, majd a kolozsvári Pata utcai gyülekezetben teljesített lelkipásztori szolgálatot.
1983–1990 között az Erdélyi Református Egyházkerület kiadói szerkesztője, majd 1990-től szórványügyi előadó, az egyházkerület Szórványgondozó Szolgálatának vezetője.
1990–1992 között a Felebarát című szórványlap szerkesztője, 1996-tól szerkeszti az Üzenet Levél című szórványlap mellékletét.
Rendszeresen jelennek meg cikkei, tanulmányai, szórványelemzései a hazai és magyarországi sajtóban, több tanulmánykötet szerzője.
Jenei Tamással együtt a Czedler Márton és Földes Károly Szórványdíj alapítója.
Munkatársaival a romániai szórványmagyarság statisztikai felmérésének, a művelődés- és oktatástervezésnek, a nyelvi, etnikai és vallási rehabilitációs program stratégiai tervének a kidolgozója.
Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2005-ben Bethlen Gábor-, 2009-ben Kemény Zsigmond-díjat kapott.)
Székelyudvarhelyen, tömbmagyar vidéken született. Hogyan irányult a figyelme a szórványra? – A végzős segédlelkész oda megy, ahova kihelyezik. Volt abban szándékosság is, hogy Szeben megyébe kerültem, a teológián egyházpolitikai világmegváltó szándékaink voltak Tőkés Lászlóval és még néhány kollégával. Ennek része volt, hogy egy megyében maradjunk, és közösen tegyünk valamit. Így kerültem Bürkösre, egy Szeben megye közepén fekvő elszigetelt településre, ahol 30–40 kilométerre vannak a legközelebbi magyar szomszédok. Bürkös tárháza volt valamennyi, egész Erdélyre jellemző szórványproblémának.
– Melyek voltak ezek a problémák?
– Először is a kisközösség túlélési küzdelme. Ha egy hagyományos közösség elszigetelt, kialakít védekezőtechnikákat, néhány tekintélyelvű emberre, általában a lelkészre vagy az egyházi vezetőségre építi a fennmaradását. Bürkösön volt egy keménykezű gondnok, aki a házassági tanácsadásig elmenően mindenbe beleszólt. Például segítettük a fiatalokat magyar házasságokat kötni. Bürkösön 1971-ben volt az első magyar–román vegyes házasság. A család, a falu irányította, hova kell menni lányért, fiúért. Ezenkívül léteztek egyéb immunizációs technikák is, de volt még Bürkösnek egy egyedülálló érdekessége, ami felkeltette az érdeklődésemet a kérdés iránt. Három-négy hónap után rájöttem, hogy a híveim 50 százaléka német eredetű, a magyarság asszimilálta a szászokat. Nagyon kedves idők voltak, nehéz idők, de épületesek. Az ember egy életre lökést kapott, hogy mit kell tennie. Egy székelyföldi meg különösen, hiszen alapvető együttélési formákat kellett megtanulnom.
– Az ottani tapasztalatok késztették arra, hogy létrehozza a szórvánnyal foglalkozó Diaszpóra Alapítványt? – A 70-es évek végétől a 80-as évek végéig, amíg Kolozsváron voltam, illetve a püspökségen dolgoztam kiadói szerkesztőként, nem volt törés. Nemcsak a bürkösi évekhez való hűségből jártam vissza és gyűjtöttem adatokat, már akkor rendszeresen jártam a vidéket, elsősorban a Mezőséget. Tudatosan készültem arra, hogy pontosan át kell látni, mi a helyzet, mit kell tenni, miben segíthetünk a tanítóknak, a lelkipásztoroknak. Ez persze nem volt könnyű, hiszen tevékenységünk a hatóságok figyelmébe került. De ’89 tettre készen talált, és tudtuk: itt az idő. Nagyon korán kezdtük az alapítványi munkát, 1991-ben már elhangzott az óhaj, hogy be kellene jegyezni egy ilyen szervezetet, és ’92-ben sikerült is. Nagyon sok területen kezdtük el a munkát, elsősorban teológusokkal és vidéken szolgáló lelkészekkel. Lassan eljutottunk oda, hogy információs és tanácsadói központként a szakmai tanácsadás, kapcsolattartás, közösségépítés, értelmiségre való vigyázás, oktatástervezés minden területét megpróbáljuk átlátni. A legkisebb közösségek meglátogatásától kezdve az egyházak vezetőségének, az RMDSZ-nek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak szóló tanácsadáson át eljutottunk a magyar kormány legmagasabb szintű tanácsadásáig, beleértve a Sólyom László volt államfőnél lezajlott szakmai találkozók rendkívül nagy visszhangot kiváltott szórványprogramját és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szórványprogramját. Ezt a hatalmas skálát a közösségében utolsónak maradt magyartól a Magyar Köztársaság elnökéig megpróbáljuk becsületesen lefedni.
– Mit céloznak ezek a szórványstratégiák? – A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a maga szórványstratégiáját ez év februárjában letette az asztalra. Hogy mi lesz a testülettel a továbbiakban, még nem kristályosodott ki. Ez egy általános, elvi megközelítés a Kárpát-medence, az őshonos magyarság és a diaszpóra magyarsága szemszögéből. Ehhez kell megvalósíthatósági tanulmányt, részletes tervet készíteni. A másik, amit a Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkárság Répás Zsuzsanna vezetésével akar folytatni és kibontakoztatni, hogy ne csak a cselekvési terv legyen benne, hanem a hozzá tartozó összes eszköz-, intézmény- és lépésterv. Ezt az elkövetkezőkben kell elkészíteni. Várjuk, ki kap megbízatást erre.
– Mennyire segítik az önök munkáját a hatóságok, a politikai pártok? – Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal. Mi csak ennek függvényében tudunk dolgozni, hiszen a nagy titkunk a vidékkel való kapcsolattartás. Nálunk a heti 600–700 kilométeres út fontos, hiszen pontosan át kell látnunk a helyzetet. Ha épül egy bentlakás, oda évente háromszor ki kell menni, megnézni, hogy állnak, mennyi pénzre van szükségük. Alanyi jogon kellene fenntartani ezt az egész rendszert. Jelenleg az egyház állja az iroda költségeit, a Communitas Alapítvány a munkatársaink fizetését és az utazásokat, de várjuk a folytatást.
– Sokan azt várják, hogy a magyarországi kormányváltással fellendül a határon túli magyar intézmények ügye, vagy legalábbis a támogatásuk megoldódik. – Nagyon vártuk már, hogy a támogatáspolitikában az esetlegességeket, véletlenszerűségeket felváltsa valamilyenfajta rendteremtés. Én is készen állok bizonyos tervekkel. A gépemben van néhány elképzelés, sürgősségi program arra vonatkozóan, hogy melyek azok a területek, ahol haladéktalanul kell cselekedni. Ezek elsősorban szórványbeli intézmények fenntartására irányulnak. Nekem fixa ideám, hogy ha nem jutunk el a lokális társadalomig, akkor szimbolikus cselekvés folyik, egyfajta rendezvénymagyarság, rendezvény-élményteremtés. Márpedig az említett intézményeknek működniük kell, értem ezen az iskolát, a lelki gondozást, kellene falugondnok, meg kell oldani a néptanítók kérdését. Ha nem jutunk el a működéstámogatásig, nagy bajok lesznek. Sokan kérdezik, hogy januárban ki fogja kifizetni 25–30, szórványfeladatot ellátó erdélyi magyar intézmény gázszámláját. A bentlakások támogatására külön pénzt kell elkülöníteni, mert csak egy részük kapja meg a román állami támogatást, a másik része ügyeskedik, pályázik vagy könyörög, hogy fenn tudja tartani magát. Az egyik legfontosabb feladat az intézmények fenntartásának normatív rendszerbe történő helyezése. Utána pedig tovább kell lépni, hogy minél szélesebb rétegekhez jussunk el.
– Eddig milyen eredményeket sikerült elérni? – Munkánk eredményessége kétféle skálán mozog. Az egyik az indirekt szolgálat. A témát belőttük a köztudatba, leülepedett a társadalom különböző rétegeiben, és egy idő után észrevétlenül, közvetett módon erősítette azokat a civil kezdeményezéseket, amelyeket nem akarunk, és nem is szabadna a magunk dicsőségének feltüntetni. De közvetett módon hozzájárultunk ezek sikeréhez. A legújabb siker a megyeközi kapcsolatok kialakulása a szórvány- és székelyföldi megyék között. Megyei tanács megyei tanáccsal, iskola iskolával, önkormányzat önkormányzattal, művelődési egyesülettel közvetlenül tartja a kapcsolatot. A történet leglátványosabb része a romániai magyar szórványoktatási hálózat megszületése, fenntartása és a teljes stratégizálás. Mi, egyházi alapítványként, én lelkészként szaktanácsadói helyet kaptam különböző kuratóriumokban, ahol nemcsak pénzről döntenek, hanem stratégiákról is. Részem volt az RMDSZ szórványoktatási stratégiájának kidolgozásában, most készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványstratégiája. Abban, hogy ma Erdély legnagyobb része szórványoktatási szempontból lefedett, nekünk is komoly részünk van. Nem mindig közvetlenül, hanem például azzal, hogy animátori szerepet vállalunk: a helyi közösségeket mozgósítjuk, tanácsot adunk, pályázati pénzekhez juttatjuk. Ha van valami, amire az elmúlt húsz esztendőben elmondhatjuk, hogy sikertörténet, az éppen a legkritikusabb helyzetben lévő gyermekközösségek megszólítása. Ma már az erdélyi magyar gyerekek 70–80 százaléka számára biztosított az objektív feltétele annak, hogy anyanyelven tanuljon. Ezt fontos sikernek tartom. A lelkészek támogatása szintén siker, van 36 olyan református gyülekezet Erdélyben, amely kiemelt státusú missziói feladatot kapott. A civil szféra kialakulását, erősödését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel közösen segítjük. Emellett vannak a pályázati rendszerek. Az Illyés Közalapítvány még meg sem született, amikor a magyar kormánynak már volt egy grémiuma, amelyben a határon túli magyaroknak szánt pénzekről az érintettek döntöttek. Ennek már ’90 őszétől tagja voltam, és elkezdődött a civil építkezés. Úgy döntöttünk, hogy olyan kezdeményezések kellenek, amelyek mögött építkezés van, nem pedig egy nagy zsák, melyben eltűnik a pénz. Hogy legyen egy dévai Téglás Gábor-iskola, egy szamosújvári Kemény Zsigmond-iskolaközpont, egy szilágycsehi, tordai magyar iskola. Ezeket mind sikerként említhetem. A legnagyobb siker pedig az, hogy valamennyi érintett intézmény között meg tudtuk, és meg tudjuk találni a kommunikáció, a közvetítés lehetőségét. Nem a törésvonalakat keressük. Amikor tenni kell valamit, nem az a fontos, hogy ki mit képvisel, milyen vallású vagy politikai nézetű, hanem hogy a gyermeknek iskolába kell járnia. Mindig ez a magasabb rendű cél, amely révén felül tudunk emelkedni a konfliktusokon, közvetíteni tudunk intézmények, egyházak, civil szervezetek, politikai alakulatok között.
– Az intézmények támogatásán kívül felméréseket is készítenek a szórványban élő magyar gyerekekről. Miről árulkodnak ezek a kutatások? – Most fejeztük be a Mezőség gyermekjegyzékét, közel 40 település gyermeklétszámát mértük fel, a csecsemőtől a 14 évesig. Ez azért fontos, mert vannak még hiányosságok. Sorolhatnám, hogy oktatási szempontból melyek az elmúlt évek nagy fájdalmai: a nagysármási iskolaközpont kiépítését nem tudtuk megoldani, a mezőbándit sem. Ezek nagy lélekszámú magyar közösségek, amelynek a vonzásereje földrajzilag, demográfiailag és gazdaságilag adott, és ide be kell hozni a környék gyermekeit. Ez volt az egyik nagy adatgyűjtő munkánk. A probléma az, hogy a megvalósítás már nincs teljes egészében a mi kezünkben. A helyi közösségeket kellene úgy mozgósítani, ösztönözni, hogy ők maguk érezzék szükségét, hozzák létre ezeket az intézményeket. Kutatásaink nem elméleti jellegűek, ez cselekvéstervezés. Stratégiákhoz gyűjtünk adatokat, amelyekből könnyen kibontható, hogy a következő lépést hol és hogyan kell megtenni. Ugyanez vonatkozik egy másik munkánkra is. Ez a Holt-tenger elnevezésű dokumentációs program olyan területekről, ahol vagy nagyon kevesen vagyunk, vagy már egyáltalán, de még maradt valami utánunk. Jelenlegi adataink szerint legalább 500 olyan település van Erdélyben, ahol valamilyen formában jelen volt a magyarság az elmúlt 150 esztendőben, és eléri az ezret a veszélyeztetett települések száma. Ide muszáj kimenni, megkeresni az utolsó magyart, lefényképezni az utolsó kastélyt, parasztházat, a temetőket, mert ezzel befejeződik a magyarság jelenléte azokon a településeken. És ennek az emlékezete is. Ez nagyon nagy feladat. Most már körülbelül 90 százalékban elvégeztük ezt a munkát Fehér megyében, 70–80 százalékban Hunyad megyében, Kolozs és Beszterce megye is viszonylag jó szakaszban van. Nemcsak a magyar településeket keressük fel, hanem a vonzáskörzetükben lévő román falvakat is, mert nagy a kölcsönhatás. S még mindig találunk nemesi temetőt, udvarházat, amelyet senki nem tart nyilván. Ez nagyon lesújtó. Erre szoktuk mondani, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Ha ezt most nem készítjük el, rögzíthetetlenek lesznek ezek az emlékek. Hihetetlen mennyiségben és ütemben pusztulnak el ezek, tűnnek el az emberek. Idén, egyetlen év alatt öt településen halt meg az utolsó magyar: három Kolozs megyében, egy Fehér és egy Hunyad megyében. Ez szomorú szám.
– Azáltal, hogy foglalkoznak a szórvánnyal, hogy létrejönnek a különböző intézmények, mennyi esély van arra, hogy a következő húsz évben másként alakul az erdélyi magyarság számaránya, mint az elmúlt húsz évben? – Ez a legnagyobb kérdés, amelyet feltettünk, felteszünk a témában. Nemcsak, hogy mi az értelme, hanem hogy milyen hatékonyságot mutathatnak fel ezek az intézmények. Szerencsére nem lehet mérni, és nem is méricskélünk, léteznek kőkemény elvárások. Ha építünk egy intézményt, annak hatékonyságát ki kell jelölni, mert milliókba, milliárdokba kerül. Nem lehet csak álmodni, hogy majd csak lesz belőle valami. Minden intézmény egyaránt beszél sikerekről és kudarcokról. Megmentett gyerekekről, hisz egy intézménynek nagyon nagy a hozzájárulása a magyarság régióban való fennmaradásához. Ez bizonyítható, Böjte Csabát emlegetjük a legtöbbet. Ha nem lenne Csaba atya, a gyermekek többsége bizonyosan elveszne. Nincs választás, átmenet, vagy megmentjük a gyereket, vagy az utcára kerül, elvész. És nemcsak az anyanyelv szempontjából, bizonyos helyzetekben ugyanis ez a legkisebb probléma, hanem az, hogy emberileg nem tudja sem a család, sem a közösség biztosítani számára a megmaradást. Ilyen értelemben ezek egzisztenciális intézmények, és ezt a feladatot 70–80 százalékban el is látják. A gyerekek közösséget kapnak, olyan nyelvi, emberi, hitbéli töltést, ami felvértezi őket a további életükre.
– Beszélt a kudarcokról is. Említene néhányat? – A legnagyobb problémája a szórványkérdésnek Erdélyben és a Kárpát-medencében is a nagyváros. Nem jutottunk el, nem tudunk eljutni a nagyváros magyarságának mélyebb rétegeihez, ahol a legnagyobb szükség volna a család, a gyermekek megszólítására. Tipikus példa erre Kolozsvár, Nagybánya, Brassó, Temesvár, Szeben. De közülük is Kolozsvár, ahol létezik az elit réteg, amely magyar nyelvi burokban él, magyar iskolába jár, magyar intézményekben dolgozik, másrészt létezik a periféria, amit általánosan Monostor negyednek szoktunk nevezni. Ahol a kolozsvári magyarság egyharmada marginalizálódik abból a nyelvi közegből, amelyből érkezett, vagy amelyben valamikor élt. A monostori magyarokhoz nem találtuk meg a bejáratot. Úgy élik le az életüket ugyanazon a Kolozsváron, több egyetem, magyar középiskola, szerkesztőség árnyékában, hogy semmilyen magyar közösségi élményben nincs részük. Többségi médiát fogyasztanak, vegyes környezetben barátkoznak, vegyes házasságban élnek, a gyerekük „băiat de cartier”, utcagyerek lesz. S ez vonatkozik minden erdélyi nagyvárosra. Itt vannak a nagy kudarcélmények. Nagyon kétséges, hogy ezt a kérdést hogyan lehetne kezelni. Ha valami fontos, az az, hogy megkeressük a nagyvárosi szórvány megszólításának módozatait.
– Karácsonyi ajándékprogramot is működtetnek. Ez miből áll? – Tizenvalahány éve a kapott támogatásokból hátrányos helyzetű településekre viszünk karácsonyi ajándékokat, ahol a gyülekezetnek erre nem futja. Ezzel egy kis ünnepet is viszünk az embereknek, akik ott élnek a többség tengerében, nincsenek közösségi, nyelvi élményeik, szociális problémákkal, magánnyal küszködnek. Voltak idők, amikor 1500–2000 csomaggal mentünk ki, ez a szám visszaesett 60–80-ra, de ezekkel is végigjárjuk Erdélyt, mert tartozunk egymásnak egy kis karácsonnyal.
– Ha már a karácsonynál tartunk: mi volt a legkedvesebb karácsonyi élménye? – Sok kedves karácsonyi élményben volt részem, hisz mi nem irodalelkészek vagyunk, hanem minden ünnepen szolgálunk, főleg olyan gyülekezetekben, ahol nincs lelkész. Vidékre feltétlenül ki kell menni, és mikor megy ki oda az ember? Amikor az örömet személyesen is kiviheti: karácsonykor. Az egyik legérdekesebb élményem egy Kolozsvártól nem messze található kicsi faluhoz kötődik, ahol az utolsó magyar él szerény körülmények között, Miki bácsi. Ő úgy fogalmazott: „Itt már egyedül én vagyok a gyülekezet”. Amikor karácsony előtt kimentünk, láttuk, hogy Miki bácsi háza előtt vágják a fát a szomszéd románok, az asszonyok a putriban takarítanak, karácsonyfát díszítenek, a szomszéd boltosné pedig töltött káposztát készít, hogy Miki bácsinak is legyen karácsonya. Nem kérdeztem meg, miért, nem lehet ilyet kérdezni, de így fogalmazott: „Ce să facem, Miki bácsi e al nost!” (Mit tegyünk, Miki bácsi a miénk!). Ez azt jelenti, hogy az egész közösség magáénak érzi a Miki bácsi sorsát. Érzi, hogy valamivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy neki is jusson szeretet, figyelmesség. Hihetetlen energiák vannak az emberekben, és nemcsak karácsonykor. És ez nemcsak erre az ormányi esetre vonatkozik. Annyi szeretetet soha senkitől nem kaptunk, mint a szórványban élő magyaroktól és románoktól egyaránt. Mindig kapunk simogató szót, bátorítást, hogy érdemes szeretetben élni.
– A fogyasztói társadalomban egyre inkább átértékelődik Jézus születésének ünnepe, a lelkiek helyett az anyagiakra tevődik a hangsúly. Ön hogyan érzékeli ezt? – A szórványban megőrizték a hagyományos ünneplési formát. Ha kimegyek a Mezőségre szolgálni, most is megérem, hogy a gyülekezeti tag a parókia előtt leveri a havat a cipőjéről és kántál, csak utána lépi át a küszöböt. És karácsony hajnalán a betlehemezők háromszor-négyszer is felköltenek. Itt a hagyományos karácsony még mindig él, alig érte el a szupermarketek vásárlási szele. Falusi környezetben tartalmasabb az ünnep. Persze, a nagyvárosi szórványban ez a fajta karácsony nem ismerős, de falun még mindig erőteljesen él a hagyományos karácsonyozás a maga minden szépségével együtt.
Pap Melinda, Krónika (Kolozsvár)

Kétezer árva atyja
Fáradhatatlanul úton van, akár az árvák utazó nagykövetének is nevezhetnénk. Erdély 62 településén már csaknem kétezer-kétszáz gyermek gyarapítja az általa létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány népes családját. Előadásaiból, beszélgetőkönyveiből egyre többen merítenek erőt. Böjte Csaba ferences szerzetest a minap Ezüstfenyő Díjjal jutalmazták.
Olyan a remény az ember számára, mint járműnek az üzemanyag, mint puskának a puskapor. Merjünk csak beletaposni a gázpedálba! Mit sem érünk vele, ha csak duzzogunk tehetetlenül és sértetten a sarokban, csordultig telve az önsajnálattal – ezekkel a hasonlatokkal biztatja a máriabesnyői lelkigyakorlat résztvevőit Böjte Csaba atya az ő magával ragadó stílusában, mikor megérkezem. Pedig ha valakinek, neki aztán oka lett volna orrolnia a sorsra, hiszen az édesapját – akit nem másért, mint egy politikai célzatú verséért börtönöztek be – már ötesztendős korában elvesztette, emléket is alig őriz róla. Korán megtapasztalta viszont a kemény mezei munkát, igaz, utána fürdéssel kárpótolta magát a hűvös patakban. Panaszkodásra ma sem fecsérli az időt Csaba testvér, ahogy Erdély-szerte nevezik. Olyan iramban járja az útját és teszi a jót, hogy bízvást hihetjük, a rossz előbb-utóbb lemarad mögüle.
– Miért éppen arra tette fel az életét, hogy a gyerekeken segítsen? – faggatom egy csendes sarokban a lelkigyakorlat szünetében az atyát, aki idén kiérdemelte az egyik legrangosabb állami kitüntetést. – Szívfacsaró dolog, hogy megszületik egy ép, egészséges gyermek, s mivel nem foglalkoznak vele, értelmi, lelki fogyatékos lesz. Ám őt még lehet menteni, ha szépen felneveljük, bármi válhat belőle. Mi lehetne nagyobb érték a gyermeknél, amikor a társadalmunk öregszik, és a népünk legnagyobb csatáját a demográfiai síkon vívja?!
– Manapság egyre nehezebben házasodnak és alapítanak családot a fiatalok. Mi lehet ennek az oka? – A régi idők embere tudta, hogy sokat kell bajlódni addig, amíg egy kapirgáló kis-csirkéből kifejlődik a húslevesbe való tyúk. Ma viszont megszoktuk, hogy az ételt is készen kapjuk, csupán a celofánt kell letépni róla. Sok fiú csak óvatosan kerülgeti a lányokat, tétovázik, húzza az időt. Pedig annak a férfinak úgy kéne jönnie, mint a sas, amelyik lecsap, és már viszi is. Némelyik legény azt se tudja, hogy abból a pattanásos csitriből hogyan szeresse ki az asszonyt, aki aztán boldogan gyereket szül neki, hiszen titokban minden nő erre vágyik. Volt egy fiatalember, aki hosszú évek óta udvarolgatott, de mégsem tudta elszánni magát. Mondtam neki, először is igyon néhány korty bort bátorításul, aztán lépjen a tettek mezejére. A fiú elment, az egész havi fizetéséből rózsákat vett, és végre megkérte a lányt. Ma öt gyerekük van, és gyönyörű szép családjuk. – Aki ilyen remek, életrevaló tanácsokat tud adni, csoda, hogy maga nem nősült meg. – Ha magam családot alapítottam volna, akkor most volna hat-hét gyerekem. Így viszont van kétezernél is több. – Mekkora nyomorúságból jönnek, és mivé válnak azok az árvák, akik Dévára és más otthonaikba kerülnek, majd később kiröppennek onnan? – Akadt olyan lánykánk, akinek az apja meghalt, az édesanyja pedig a sok családi cirkusz miatt öngyilkos lett. Egy állami árvaházból hoztuk ki, ahol slaggal mosták le, az volt számára a tisztálkodás. Elfelejtett magyarul, újra kellett tanulnia az anyanyelvét, mikor hozzánk került. Aztán olyan szorgalmasan behozta a lemaradását, hogy szépen leérettségizett, majd történelem–levéltár szakon elvégezte az egyetemet, és most azzal bíztuk meg, hogy a már elhunyt ferences atyák hagyatékát gondozza. Istennek legyen hála, most már mintegy húsz esztendeje dolgozunk az alapítvánnyal. Legalább húszan vannak olyanok, akik óvodától az iskoláig nálunk jártak, majd egyetemet vagy főiskolát végeztek, és mára munkatársaink lettek. – Szomorú történeteket hallunk a volt állami gondozottakról, akiknek kisiklik az életük. Mi a titka, hogy ne így legyen? – Megesett, hogy egy hat-nyolc éves fiú úgy járkált az erdő szélén, mint Maugli, senki sem törődött vele, míg hozzánk nem került. Volt, hogy az anya a kutyáknak kitett ételből szerzett a kicsiknek, és még ágyuk se volt, úgy húzták meg magukat, mint a kóbor állatok. S lám, szeretettel, jósággal, némi gondoskodással milyen szépen fel tudnak nőni ők is. Amikor odajönnek hozzám ezek a kölykök, először koldulnak, és azt nézik sunyin, hogy mit csenhetnének el. Amikor hazaviszem őket, talán még kicsit büdösek is. Aztán elmennek mosdani, és mikor kijönnek tisztán, megfésülve, már egészen máshogy néznek ki. Ám ami a legfontosabb: a szeretetre szeretettel válaszolnak. – Kétféle gyermekvédelmi tevékenységbe fogott az alapítványuk, a gyerekotthonok mellett napköziket is nyitottak. Nemrég például Tekerőpatakon nyílt egy. Ez a helység arról hírhedt, hogy innen jött az a fiú, aki egyszer Pesten megszurkált valakit. – Ha a szülő beteg vagy más okból nem képes leülni a gyerekkel tanulni, az ő lelki, szellemi nevelését vállalni, akkor ezt részben átvállaljuk tőle. A diákok általában déltől este hatig-hétig vannak nálunk, és nemcsak a leckét írják meg, de megtanítjuk őket a háztartási teendőkre is, főzni, tisztán tartani a ruhát. Ezt a napközit nem úgy kell elképzelni, mint egy intézményt, hanem mint egy rendes falusi házat, ahol van konyha, ebédlő, kis kert. Az esetek nyolcvan százalékában ezzel sikerül megtámogatni a családot, és megelőzhetjük, hogy állami gondozásba kerüljön a gyermek. Mivel sokan kértek és biztattak, ezt a napközis rendszert Magyarországon is tervezzük elterjeszteni. – Azon erdélyi falvak és városok közt, ahol gyermekvédelmi központokat alapítottak, vannak szimbolikus értékű helyek. Szovátán például épp nagypéntekre virradóra égett le néhány éve a csaknem elkészült ház. Hogy tette túl magát az efféle kudarcokon? – Emlékszem, ott álltam a lobogó épület előtt, és éreztem, hogy milyen kicsi vagyok, milyen gyarló. Vádoltam magam, hogy hiába bíztak rám egy ilyen értéket, mégsem tudtam megvédeni. Óhatatlanul is az merült fel bennem, hogy nem vagyok sem képes, sem méltó arra, hogy egy ekkora feladatot megoldjak. Ám hirtelen belém nyilallt, hogy a gonosz lélek pont azt szeretné, hogy dobjam be a törülközőt. Lenyúltam, és egy marék parazsat a tenyerembe szorítottam. Mondtam magamban egy cifrát, és megfogadtam, hogy azért sem adom fel a harcot, hanem megpróbálom újraépíteni ezt a magtárból lett gyermekotthont. Néha nem könnyű újrakezdeni, de a kudarcainkból erőt kell merítsünk. Aki nem hiszi, hogy az emberek jók, álljon neki valami jót csinálni, és meglátja, mennyien köré sereglenek. – Csaba testvér bölcs beszélgetőkönyveit egymás kezéből kapkodják ki az olvasók. Meglepő ez egy kiábrándult világban! – Egyre többen éheznek a lelki értékekre, lassan megcsömörlenek a limlomok utáni hajhászástól. Sajnos a mai lomtalanító világban egymást is lomnak nézve könnyen kidobjuk a másikat életünk ajtaján. Pedig tanulhatnánk az okos szerkentyűktől. A kocsink műholdas készüléke, a GPS sose zsémbel velünk, ha véletlenül rossz irányba fordulunk. A gép azt ismételgeti csak, hogy újratervezés. Egy feleség is többre menne vele, ha nem veszekedne, nem zsörtölődne, amikor a párja elvéti az utat az életben. Hanem újra bizalmat adna neki, és csendesen annyit mondana: Kicsi szívem, újratervezés… – Hogyan készül a közelgő ünnepre? – Hiszem azt, hogy nem csak én rakok Déván a gyermekeim karácsonyfája alá ajándékokat. Az idei év elhozta a határon túli magyaroknak, hogy kérhetik a kettős állampolgárságot. Bízom abban, hogy 2011-re a Jóisten újabb ajándékokat készít népünk, nemzetünk számára is, és én alig várom, hogy kibontsam ezeket a csomagokat. Az ünnepnek nem a vásárlási lázról kellene szólnia, hiszen Jézus Krisztus is üres kézzel jött közénk. Nem hozott semmiféle mennyei kütyüt. Önmaga volt az ajándék. Az volna jó, ha mi magunk tudnánk egymás számára áldás, ajándék, simogatás lenni. Palágyi Edit
szabadfold.hu, Erdély.ma

„A nemzetpolitikai fordulat éve”
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke adott exkluzív interjút az Erdély Onlinenak
- Melyek voltak 2010 legsikeresebb és legsikertelenebb momentumai?
- Az egyik szemem sír, a másik nevet. Két évtizedes szolgálat után, idén vonultam vissza gyakorlatilag teljes egészében a püspökségtől. Nem volt könnyű dolog a püspöki szolgálat fejezetét lezárni. A másik szemem azért nevet, mert nem a senkiföldjére kerültem az egyházi szolgálat határáról, hanem európai parlamenti alelnökké választottak, és ezáltal egy hasonlóan nagy horderejű szolgálati pászmába léptem, ami emberileg ellensúlyozta az egyházi szolgálat hátrahagyása nyomán támadt űrt. Ez volt a két meghatározó személyes esemény a 2010-ben. Politikai szempontból a nemzetpolitikai fordulat évének nevezném 2010-et. 1989-ben elkezdődött a rendszerváltozás, de a kommunista diktatúra bukásával még nem érkeztünk el a Kánaánba, hanem elkezdődött a rendszerváltozásnak egy hosszan tartó folyamata, tele meghátrálással, visszarendeződéssel, de úgy érzem, hogy a 2010-es esztendő hozta meg az áttörést a rendszerváltás folyamatának felemás első korszakát követően. A különbség talán annyi a kettő között: míg az első esztendő inkább a politikai-ideológiai rendszerváltozás kezdetének tekinthető, addig 2010 a nemzetpolitikában jelentett egy hasonló rendszerváltozást. Elsősorban az áprilisi magyarországi választásokra gondolok: akkor nemcsak a posztkommunizmusnak vetett véget a nemzeti erők átütő sikere, hanem a nemzetpolitikában is gyökeres változást hozott, ami a nemzeti összetartozásról szóló törvény, és a magyar állampolgárságról szóló törtvény országgyűlési elfogadásában ölt testet, és egy nemzeti együttműködési rendszernek a meghírdetésével folytatódik, amelynek a határon túli magyarok is részesei. A határok feletti nemzetegyesítés politikájának a győzelmeként értékelhető a 2010-es nemzetpolitikai fordulat. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) stratégiai partnere lett az új magyar kormánynak, más megközelítésben pedig a Fidesz-KDNP szövetségnek, és e minőségében az EMNT tovább folytathatja azt, amit 2009-ben az RMDSZ-szel való összefogás, és általában az erdélyi magyar összefogás szintjén megkísérelt, hogy integrálja az erdélyi magyar politikát és közéletet.
– Az Európai Parlament alelnöki tisztségétől azt várta-e, mit amit kapott?, – kérdeztük Tőkés Lászlótól.
– Rosszabbra számítottam, mert nagyon rosszul kezdődött európai parlamenti képviselőségem. Első alkalommal az RMDSZ jelöltjei ellenében pályáztam meg a képviselőséget, tehát inkább a szembenállás, mint az összefogás volt a meghatározó. Aztán amikor bejutottam az EP-be, kitaszítottak az Európai Néppártból, román oldalról kompromittálni próbáltak mint párton kívüli szélsőséges magyar politikust. Majd véget ért a csonka ciklus, és akkor már sikerült az erdélyi magyar összefogás jegyében az RMDSZ-szel együtt jelölteket állítani egy EMNT–RMDSZ megállapodás értelmében. Ez teljesedett ki akkor, amikor megválasztottak a magyar néppárti delegáció tiszteletbeli elnökének, majd az Európai Parlament egyik alelnökének, tehát várakozáson felül jól alakult a helyzet. Figyelembe véve a lehetőségeket, a korlátokat, a szűkre szabott politikai mozgásteret, amit az EP a magunkfajta kisebbségeknek jelent, ahhoz képest eredményes, és felfelé ívelő képviselői pályát mondhatok magaménak.
Értelmes együttműködés
– Különféle román politikusok a közelmúltban is az ön ügyészség elé citálását követelték az autonómiával kapcsolatos kijelentései kapcsán. Hogyan próbál meg ezek ellen védekezni?
– Nem lehet megszokni ezeket a támadásokat. Mindig mondják, hogy tegyem túl magam rajtuk, de hogyha Temesvár szelleméből és hitvalló eszményeimből indulok ki, akkor nagy csalódást jelent nekem, hogy ahelyett, hogy a barátot látnák bennem, ellenségkép gyártására használnak fel. Márpedig meggyőződésem, hogy komoly szolgálatot tehetnék a román–magyar megbékélés és együttműködés érdekében, azonban ezt nem látják azok, akiknek továbbra is érdekük a megosztó politika. Itt gondolok elsősorban a lappangó posztkommunista erőkre, a titkosszolgálat és a volt nomenklatúra képviselőire, és ilyen szempontból sajnos nem csak a szociáldemokrata pártot és a román nacionalista pártokat emlegethetjük, mert ezek az erők valamennyi romániai pártba beszüremkedtek, és látjuk, hogy húsz év után nem csak a magyarok, hanem Románia is emiatt szenved, mert nem tud kievickélni a kommunizmus utáni mély nyomor és politikai zűrzavar állapotából. Én változatlanul azt tekintem célomnak, hogy ha fáj is mindez a támadás, túltegyem magam ezeken, és értelmes együttműködésre törekedjünk az egységesülő Európában. Ennek vannak kedvező előjelei: gondoljunk a tusnádfürdői együttes fellépésre, ahol a román államelnök, a magyar miniszterelnök, és jómagam is ott voltunk együtt, vagy említhetem a tavalyi államelnöki kitüntetést. A brüssszeli román delegációnak is nem egy tagjával nagyon jó kapcsolatot ápolok, és sikerült például olyan ügyekben összefogni, mint a ciánkérdés. Gyakran odaállunk közös ügyeink mellé, most például a moldvai csatlakozás, vagy az ukrajnai románok és magyarok érdekeinek a védelme, a kommunizmussal való szembenézés, a korrupcióellenesség, és Románia európai felzárkózása mind olyan kérdések, amelyekben talál a szó olyan képviselőkkel, mint Cristian Preda, Monica Macovei vagy Renate Weber, hogy csak néhányat említsek a román képviselők közül. Erdélyi összefogás
– Mennyire tartja megfelelőnek a jelenlegi romániai és európai konjunktúrát az erdélyi autonómia megvalósításához?
– Nagyon érdekes fejlemény, hogy Szerbiában létrejöttek a nemzeti tanácsok, köztük a román nemzeti tanács is. Szerbia, amely még távol van attól, hogy tagja legyen az Európai Uniónak, megelőzte Romániát, még ha fogyatékos is a szerbiai kulturális és személyes autonómiára vonatkozó jogi rendelkezés. Ha Koszovó függetlenségére gondolunk, ami más síkon szintén a nemzeti önrendelkezésnek egy kivilágló példája, vagy a moldáviai gagauz autonómiára gondolunk, akkor nem is kell elmennünk Dél-Tirolba vagy Finnországba, hanem Romániának a saját nemzeti szomszédsági környezete kínálja a példát, és furcsamód Románia teszi a süketet. Például 250 ezer Timok völgyi vlah románról olyan nagyvonalúan feledkezik meg, mint ahogy szeretné, hogy mi megfeledkezzünk az ugyanilyen számban élő csángó magyarokról. Románia nem kerülheti el a múltjával való szembenézést, gondolok itt Trianonra. Igenis Trianonról hideg fejjel, de érző szívvel beszélni kell, el kell ismerni Trianon sebeit. El kell ismerni, hogy van kisebbségi kollektív önrendelkezés, másképp Románia nem is kapta volna meg Erdélyt. Ők arra hivatkoznak, hogy 1918. december 1-jén így döntött a románság. Hát ha az akkor 55 százalékot kitevő románságnak van döntési joga a sorsát illetően, akkor természetesen a másik 45 százaléknak is volt döntési joga, de őket nem kérdezték meg. És ez az elv ma is érvényes: nekünk közösségi módon döntési jogunk van a saját sorsunkat illetően. Ezt az elvet nem elismerni Európában, vagy a modern világban, ez politikai vakság és rosszhiszemű elfogultság. Oda kell kényszeríteni Romániát a tárgyalóasztalhoz. Európában egyetlen gond van, mégpedig az, hogy az ilyenfajta közigazgatási, államszervezési, vagy éppen a kisebbségi kérdéseket az EU szigorúan a tagországok belügyeinek az illetékességi körébe sorolja, ezért olyan nehéz áttörést elérni. De Európa nem fogja ellenezni, hogy ezt a fajta rendezést életbe léptessük. Hiszek a politikai fejlődésben, itt inkább a magyar fél megalkuvásától félek, mint a román fél ellenállásától, ezért nagyon fontos az erdélyi összefogás, a magyar–magyar integráció, hogy egy európai integráció keretében tudjuk segíteni a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi magyarokat, és így egyesült erővel valóban egy nemzeti önrendelkezés alakuljon ki megfelelő szinteken, megfelelő formákban, Magyarországnak ki kell vívnia gazdasági önrendelkezést, mi kivívjuk a területi vagy a kulturális önrendelkezést, és így az autonómiák és a nemzet önrendelkezése együttesen egy modern európai nemzeti lét távlatait vetíti előre. Nem öncél a pártegység
– Milyen szándékkal hozzák létre az Erdélyi Magyar Néppártot, illetve hogyan látja ennek integrálódását a magyar közössségbe? Nem fenyeget az a veszély, hogy megosztja a magyarságot az új párt, s így elveszítheti parlamenti képviseletét?
– Ez mindig attól függ, hogy milyen megközelítésből nézzük a dolgokat. Hogy egy praktikus metaforával éljek, ha van a gépkocsiállományunkban két gépkocsi, és az egyik már lerobbant, a másik pedig ugyan új, de nagyon gyenge teljesítményű, és nem alkalmas a román politikai terepen való közlekedésre, akkor egy olyan járműre van szükség, amely minden igénynek megfelel: jó a befogadóképessége, jó a technikai felszereltsége, bírja a romániai nehéz politikai terepet, és célba tudunk érni vele. Mi amikor rájöttünk, hogy megítélésünk szerint sem az RMDSZ sem az MPP nem tudja betölteni azt a hivatását, akkor úgy gondoltuk, hogy nekünk egy új politikai instrumentumra, új pártra van szükségünk. Nem öncél a párt. És a pártegység nem öncél. A nemzeti egység a cél, és a pártegységnek csak a nemzeti egység szolgálatában van létjogosultsága. Ha már ezek a pártok képtelenek a magyarságot összefogni, sőt, a Felvidék vagy a Délvidék sorsára juthatunk, ahol a magyarok a nagy tömegben átszavaznak. Még Erdélyben állunk a legjobban, itt még nem veszítettük el az etnikai, politikai érdekképviselet szavazói és eszmei bázisát. Az világos számomra, hogy az RMDSZ 450 ezer szavazatot tud összegyűjteni, hogyha minden erejét megfeszíti, és az is nyilvánvaló számomra, hogy még annyit se nyerne el, ha lenne más kínálat, hiszen az MPP rögtön rést ütött az RMDSZ szavazóbázisán. Az én bejutásom az EP-be, mikor egyedül indultam, szintén bizonyította, hogyha van politikai opcióra lehetőség, akkor az erdélyi magyarság nem egy egynemű pártegységben képzeli el a jövőjét. Mi szeretnénk gyűjtőpártként megjeleníteni a magyarság legfőbb célkitűzéseit. A magyarság vegye kezébe a sorsát, és ő határozzon a saját magát illető dolgokról. Ez aztán autonómiákban jelenül meg, és a magyar integráció rendszerén belül helyezkedik el, ezt a távlatot látjuk magunk előtt, és ennek érdekében indítványoztuk az Erdélyi Magyar Néppártnak a létrejöttét, rákényszerültünk, úgy éreztük, hogy valóban hiányzik az a jármű, ami célba fog vinni. Nem valakik ellen, hanem valaminek a kiegészítéseként szerveződik, és buták volnánk, hogyha nem az összefogásra készülnénk, hiszen nyilvánvaló, hogy elveszíthetjük országos szintű képviseletünket, hogyha nem fogunk össze. De már az is félő, hogy így is elveszítjük. Nekünk az a véleményünk, hogy már most veszélyben forog a képviselet, ha nem teszünk valamit. Most legyünk azon, hogy olyan összefogást tudjunk megvalósítani, amely biztosítja számunkra a képviseletet, sőt távlatilag érjük el azt, amit már Horvátországban megvalósítottak, ahol az öt százalékos küszöb is megszűnik, és a kisebbségek számarányuknak megfelelő arányban jutnak be a parlamentbe. Markótlanítás és szásztalanítás
– Lát-e valós esélyt arra, hogy akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel sikerüljön konszenzusos listát megvalósítani?
– Azt gondolom, hogy az RMDSZ-t markótlanítani, az MPP-t szásztalanítani kell, és akkor ezek a szervezetek és pártok is képesek az újjászületésre. Mi azt reméltük, hogy nem is lesz szükség egy harmadik erdélyi pártra. Már az MPP létrehozatala sem öncél volt. Kezdetben azt hittük, hogy az RMDSZ megújítható, utána azt hittük, hogy az MPP betöltheti a szerepét. Mikor ráébredtünk arra, hogy ez nem fog megtörténni, akkor szántuk el magunkat erre a lépésre. Ehhez szövetségeseket is szereztünk. Lehet tévedni is, de senki nem vitathatja el annak a szükségességét, vagy jogosságát, hogy egy politikai instrumentumot létrehozzunk egy adott politikának a megvalósítása céljából. Felemás helyzet
– Hogyan látja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyzetét az egyházi átvilágítás tükrében?
– 2007-től errefelé nagy megrőkönyödéssel döbbentünk rá, hogy távol állunk még attól, hogy az egyház megtisztult volna a kommunista titkosszolgálati múltjától. Dokumentumok vaskos tömege bizonyította, hogy még mindig, miként az egész romániai társadalmat, ezen belül a magyar kistársadalmat, úgy az egyháztársadalmat is, még mindig átszövi a titkosszolgálati múlt. Ekkor kellő tisztánlátással meghirdettük az egyházi átvilágításnak a folytatását, mely az azt megelőző években többször is abbamaradt. 1989-es rendszerváltoztató múltunk, valamint élő hitünk köteleztetéseképpen meghirdettük az átvilágítás és az egyház megtisztításának a programját. Az én püspökségem idején már nem volt idő befejezni az átvilágítást, a körülmények sem engedték, és az ellenállás is akadályozott. Sajnos a legutóbb tartott általános tisztújítások sem oldották meg ezt a kérdést, és most egy felemás helyzet alakult ki. És nemcsak a kirívó esetekre gondolok. Még mindig nagy titkok lappanganak az egyházban. Sajnos egyesek azt hiszik, hogy ez csak a református egyház problémája. Létrejött az együttműködés rendszere az unitárius, az evangélikus és a református egyház között. A katolikusok nem kapcsolódtak be, de ez nem azt jelenti, hogy ők mentesek volnának ettől a múlttól. Nem lehet visszafordítani az átvilágítást, és nem is szabad, mert időzített bombaként ketyeg az egész titkosszolgálati múlt. Az egyház ha nem tisztul meg a múltjától, ha nem lép a bűnbánat és megtérés útjára, akkor nem tudja betölteni hivatását a világban. A kommunizmus idejében ugyanazok a típusú közszereplők, nemzetidegen árulók adták fel és juttatták mai helyzetébe a magyarságot, akik a két világháború idején elárulták a nemzetet. A külső erők önmagukban nem lettek volna képesek elbánni velünk, nyilvánvaló, hogy csak a kollaboránsokkal lehetett ezt a nemzetet tönkretenni. A magyar kollaboránsok nélkül nem lett volna Securitate, és nem lett volna Ceauşescu. Krisztus azért vállalta a kereszthalált, hogy meggyógyítsa és feltámadást hozzon a nemzet életébe, ő a keresztfa helyett a jászolbölcső békéjét kínálja. Itt az ideje, hogy ne keresztfákat ácsoljunk, hanem a jászolbölcsőt álljuk körül, és elfogadjuk a megbékélésnek ezt a krisztusi ajándékát. Ezekkel az érzésekkel jöttem haza a doberdoi hadszíntérről is, és büszke vagyok a váradi 4. honvédezredre: miközben ők életüket áldozták a nemzetért, azok, akik idehaza voltak, értéktelenné tették az ő hazaszeretetüket és áldozatukat, és elárulták a nemzetet. Karácsony és Krisztus váltsága legyen a gyógyítás, a békéltetés és a feltámadásnak az ígérete.
Rais W. István, Erdon.ro

Júliusban avatják boldoggá Scheffler János szatmári vértanú püspököt
Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatása után idén újabb nagyszabású egyházi eseményen vehetnek részt az erdélyi és partiumi katolikusok: július 3-án avatják boldoggá Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót.
Szatmári Római Katolikus Egyházmegye idei legfontosabb ünnepei között szerepel az a július 3-ára kitűzött szertartás, amelyen boldoggá avatják Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót. A Szentszék elismerte a kálmándi születésű, szent életű egyházfi vértanúságát, így a ceremónia előkészítésének már semmilyen akadálya nincsen. „Őszentsége XVI. Benedek pápa tavaly július elsején hagyta jóvá azt a dokumentumot, melyben elismeri Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó vértanúságát. Ennek nyomán megkezdtük az előkészületeket a boldoggá avatáshoz. Kidolgoztuk az éves lelkipásztori tervünket, és a programokat tartalmazó füzet már eljutott a kedves hívekhez” – olvasható Schönberger Jenő szatmári megyés püspök közleményében.
A püspökség egyébként 2010 adventjének első vasárnapján ünnepélyesen is megnyitotta a Szeretetszolgálat Évét, és az adventi vasárnapok szentbeszédeiben már meghirdették az eseményt. „Az esemény időpontja 2011. július 3., az egyházmegye Jézus szíve búcsújának ünnepi szentmiséje lesz. A boldoggá avatást a szentatya személyes megbízottjaként Angelo Amato bíboros-érsek, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa végzi majd, a szentmisét pedig Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek vezeti” – részletezte a püspök, hangsúlyozva, nagy öröm a szatmáriak számára, és kimondottan büszkék rá, hogy a boldogok között tisztelhetnek egy közülük való személyt. Schönberger úgy véli, a vértanú püspököt nemcsak a Szatmár megyei kálmándiak érzik magukénak, ahol született és nevelkedett, de a nagyváradiak is, ahol tanított, valamint a váradi egyházmegye hívei, ahol apostoli kormányzóként tevékenykedett. Továbbá büszkén emlékeznek rá a kolozsváriak, ahol tanárkodott, valamint az egyházmegye elcsatolt részeinek hívei, akik ma a debrecen–nyíregyházi, a munkácsi vagy a kassai egyházmegyében élnek, és természetesen a szatmári egyházmegye hívei, akiknek egykor püspöke volt. Emellett sváb származása miatt magukénak érzik őt a határon innen és túl élő német katolikusok is. „Örüljetek, testvérek velünk, és segítsetek, hogy jól felkészülhessünk erre a rendkívüli eseményre! Szeretettel kérek mindenkit, kapcsolódjunk be tevékenyen a lelkipásztori programokba és imádkozzunk, hogy sok lelki hasznot meríthessünk, és Isten kegyelme megújíthasson minket és szeretett egyházmegyénket” – üzeni az egyházi vezető.
Scheffler János – akinek a boldoggá avatási perét több mint tíz éve készítik elő a szatmáriak – 1887. október 29-én született a Szatmár megyei Kálmándon, és 1952. december 6-án halt vértanúhalált a jilavai börtönben. Koporsó nélkül, jeltelen sírba temették, ám a börtön akkori ortodox lelkésze megjegyezte a sírhelyet. Csontjait titokban, útitáskájában vitte haza Galambos Ferenc nagyprépost 1965 őszén. Végső nyughelyet a szatmárnémeti székesegyház kriptájában, Hám János mellett találtak számára. Boldoggá avatásának aktáit Márton Áron ügyével együtt 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ tisztségviselők az Erdélyi Magyar Néppártról
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december elején, székelyudvarhelyi kongresszusán döntött arról, hogy kezdeményezi és támogatja a Tőkés László értékrendjét vállaló és képviselő Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését.
A romániai párttörvény szerint egy új politikai alakulat hivatalosításához összesen 25000 aláírást kell összegyűjteni az ország 18 megyéjében, illetve a fővárosban. Megyénként legalább 700 aláírásnak kell szerepelnie a listákon.
Az RMDSZ politikusai nem támogatják egy új erdélyi magyar párt megalakulását. „Két kategóriát látok. A politikai pártokkal versenyhelyzetben vagyunk és a politika harcról és szavazatszerzésről szól. Minden más, nem politikai pártként működő szervezetek, mint az EMNT, SZNT, véleményem szerint, partnereink, mert a célkitűzéseink nem mondanak ellent egymásnak. Ezekkel az együttműködés, az együttgondolkodás, a minél szorosabb kapcsolat lehetséges” – fejtette ki Eckstein Kovács Péter, válaszolva arra a kérdésre, hogy megválasztása esetén milyen kapcsolatokat alakít ki az RMDSZ-en kívüli magyar politikai szervezetekkel, a Magyar Polgári Párttal, a Székely Nemzeti Tanáccsal, illetve, ha létrejön, az új magyar párttal.
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét komolyan veszélyeztetné egy új magyar párt megalakulása. „Egy új politikai alakulat megjelenése nem szolgálja az egységes politikai képviseletet. Mi 2008-ban, 2009-ben baráti jobbot nyújtottunk az EMNT-nek, az MPP-nek. Az EMNT-vel meg is tudtunk egyezni 2009-ben. Én azt gondolom, hogy az az egyezség hosszú távú kell legyen. Azt tudom ígérni, hogy akár szövetségi elnökként, amennyiben megválasztanak, akár képviselőként, politikusként azt fogom javasolni, hogy adják fel a pártalapítási szándékukat, mert az nem hoz semmi jót, a három az kevesebb, mint az egy, a kettő is kevesebb, mint az egy. Az a javaslatom, hogy találjunk egy közös megoldást, hogy ne veszélyeztessük az erdélyi magyar képviseletet a parlamentben, az európai parlamentben” – mondta el Kelemen Hunor.
„Ebben mi is hibásak vagyunk. Amikor két magyar civakodik ott nincs százszázalékosan tiszta és százszázalékosan hibás fél. Nyilvánvaló, hogy ha megalakul az új párt az egy új helyzet lesz. Jézus tanítványai sem értettek mindenben egyet. Egyetértésnek, összefogásnak kell lennie. Azon kell dolgozni, hogy ne jussunk a felvidéki, vajdasási és kárpátaljai magyarok sorsára” – tárta fel véleményét Sógor Csaba EP képviselő.
Marosvásárhelyi Rádió. Erdely. ma

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

Krisztus ügyéért szenvedett
Beszélgetés Nm. Ft. Schönberger Jenő püspökkel Scheffler János közelgő boldoggá avatása kapcsán
Idén július 3-án boldoggá avatásra kerül sor Szatmárnémetiben, a Jézus Szíve Búcsú keretében. Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatása nemcsak a szatmári egyházmegye hívei, de az összmagyar katolikusság számára kiemelkedő esemény, sokak közös ünnepe. Tájainkon ez lesz minden idők harmadik boldoggá avatása Szent László (1192) és Bogdánffy Szilárd (2010) után. Beszélgetőtársunkat elsősorban a vértanú püspök alakjáról, emlékéről, valamint az örömteli esemény lelki, illetve gyakorlati előkészületeiről kérdeztük.
A Szentatya 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktathatják. Régen várt döntés ez...
– Igen, régen vártuk ezt a napot. A kommunizmus éveiben nem is mertünk gondolni arra, hogy valaha vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatja a Szentatya. Viszont a ’89-es fordulat után lehetségessé vált az újraindult püspökség keretében a boldoggá avatás kérése. Amikor kinevezték elődömet, Reizer Pált püspökké, mindjárt az első feladatok között szerepelt ez. Természetesen nemcsak a mi egyházmegyénk volt és van ilyen helyzetben, hanem Románia-szerte nagyon sok egyházmegye.
Amikor a boldoggá avatás perének elkezdését latolgatta a püspök atya, ennek az ügynek a posztulátorává kinevezte páter Szőke János szalézi szerzetes atyát, aki az eljárást megkezdte az egyházmegyénkben. Az egyházmegyei szakaszában ennek az eljárásnak össze kellett gyűjtenie minden lényeges írott forrást, minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot Scheffler János püspök atya életútjáról és vértanúságáról. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segítette.
A történész szakértők összegyűjtöttek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálták az írásos hagyatékot, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítettek. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a hatalmas terjedelmű anyag, akkor az aktákat hitelesítésük után ünnepélyesen lezárták, lepecsételték, majd 1996 őszén Rómába küldték. Az eljárás második szakasza ott folytatódott: megvizsgálták és elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
Az iratok alapján 2002-ben elkészült az úgynevezett Pozíció könyv formájában, olasz nyelven, amit először a történészek vizsgáltak át, utána a teológusok. Ez után került az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoztak a dokumentációról, annak teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a vértanúságról, a bíborosok összegző és egyöntetű pozitív véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárta az ügyet, aki, mint egyedüli bíró, meghozta a döntést az életszentségről. Mivel vértanúról van szó, nem volt szükség csodára a boldoggá avatáshoz. A szentté avatáshoz viszont csoda felmutatására lesz majd szükség.
Mit is jelent pontosan valakinek a boldoggá avatása?
– A boldoggá avatás ünnepélyes kijelentése annak, hogy az elhunytat Isten felvette a boldogok seregébe, azaz Isten színe látására jutott. A boldoggá avatás mindig megelőzi a szentté avatást, de teológiai tartalmuk azonos: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett, azaz vértanú.
A boldoggá avatásnak területileg korlátozó hatálya van, ez azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen, egy bizonyos közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház, például egyházmegye, egy adott országban élő közösség, vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás, szemben a boldoggá avatással, az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja az illető szent liturgikus tiszteletét.
Milyen ember, milyen püspök volt Scheffler János?
– Erre a kérdésre, úgy érzem, nehezen tudok válaszolni. Nagyon sok mindent kellene elmondanom, és biztos, hogy kimerítően nem fog sikerülni. Megpróbálom időben és térben elhelyezni. Az időintervallum 1887– 1952. Magyar világ, majd pedig az első világháború, Trianon, aztán a második világháború előtt még a bécsi döntés, a második világháború, utána pedig a kommunista uralom.
Ezek az időbeli tények jellemzik az életét, és biztos, hogy nagyon mély nyomot hagytak benne. Kálmándon született, egy Nagykárolyhoz közeli sváb községben, de magyar világban, magyar iskolában járt, ízig-vérig magyarrá lett. Ebből a kicsi községből indult el, és elég nagy utat járt be. Tanulmányait Kálmándon, Szatmárnémetiben, Budapesten végezte, 1910. július 6-án pappá szentelték.
Utána is folytatja a tanulmányait a római Gregoriana egyetemen, ahol 1912-ben kánonjogból doktorátust szerez. Ezzel a tanulás számára nem fejeződik be, hiszen beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára, és magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára. 1915. novemberében az egyetem a hittudomány királygyűrűs doktorává avatja. Közben volt segédlelkész, a papnevelő intézet tanulmányi felügyelője és filozófiatanára, hitszónok, gimnáziumi hittanár, plébános, teológiai tanár, aztán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének tanára 1940-ben.
1942. március 26-án érkezik a püspöki kinevezését közlő pápai bulla, majd a nagyváradi kormányzói kinevezés, május 17-én pedig a Szatmári Székesegyházban Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspökök segédletével, püspökké szenteli. Nagyon szép lelkipásztori programot tűzött ki maga elé, amit első körlevelében meg is fogalmazott.
Először a püspöki címerére utalva elmondja, hogy miért is választotta azt, és miért ezt a jelmondatot: „Ut omnes unum sint” – „Hogy mindannyian egyek legyenek.” A címerének és jelmondatának mondanivalója az egyházmegye egysége. Magyarországon először a szatmári egyházmegyében Hám János püspök által szorgalmazott Jézus Szíve oltalma alatt szeretné ezt az egységet megvalósítani.
Ő Hám püspök utóda, azért imádkozik és azért ajánlja fel az egész életét, hogy az egyházmegye húsz évig külön élő három része ismét egybeforrjon. Továbbá, hogy az egyházmegye minden papja a szent szolgálatban mindig igazi testvér, egy legyen. Hogy az egyházmegye magyar, német és szlovák hívei, minden nemzetiségi gyűlöletet félretéve, Krisztus szeretetében egymásra találjon. Végül, hogy papok és hívek a püspökkel és a pápával az élen egyetértésben Krisztusban és a mennyei Atyában egyek legyenek. Minden véleménykülönbség és szellemi áramlatok ellenére Krisztus egyedül igaz tanításának forrásából merítsenek, és a szent munka közben együtt imádkozzanak.
Ez azonban áldozatot követelt...
– Akkor még nem is sejtette, milyen nagy áldozatot kíván tőle éppen ezért az egységért és az egység megőrzéséért az Isten. A megpróbáltatások hamarosan jelentkeztek. A háború borzalmai elérték Szatmárt. A város bombázásakor a püspöki palota is találatot kapott két helyen: az óvóhelyen, pincében lévő teljes tanári kar és kispapság, s néhány nővér, szám szerint huszonegyen meghalnak.
A püspök úr csak azért nincs az áldozatok között, mert előző nap Szatmárhegyre kikocsizott. Következik az oroszok bevonulása, majd pedig az egyházmegye újbóli szétdarabolása, de most már nem három, hanem négy részre. Egy része marad úgy, ahogy addig is volt, Romániához csatolva, a másik része Magyarországon, a harmadik része a Szovjetunióban, egy rész pedig Szlovákiában.
Végig kellett szenvednie sváb származású híveinek a deportálását. Mindent megpróbált, amit csak tudott és tehetett, bár eredményt nem tudott elérni. A kommunista hatalom egyeduralkodóvá válása Romániában egyértelművé tette az egyházüldözést. A kommunistáknak elsődleges célpontjai a vallási vezetők voltak. Scheffler János életében a meghurcoltatások azzal kezdődtek, hogy 1948-ban a román kormány a kultusztörvény alapján felfüggeszti püspöki működését.
1950. május 23-án kényszerlakhelyre viszik, a Déva melletti Körösbánya ferences rendi kolostorába. Letartóztatásáig itt él magányosan, övéitől teljesen elzárva. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától független, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy báb szerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták.
1952. március 11–12-én a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Zsilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta, katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni. Hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.
– Koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. Élete minden szakaszában hangoztatott célja Isten akaratának keresése, felismerése és teljesítése volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni.
A cellatárs, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül, vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége.”
Scheffler János püspököt mind a papok, mind a hívek az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között.
Mit jelenthet püspök utódának és a jelenkori szatmári egyházmegyének Scheffler János alakja?
– Püspökszentelésemen Jakubinyi György érsek atya két János püspökünk példáját állította elém követendőként: Hám Jánosét és Scheffler Jánosét. Az egyházmegye mindkettőjük boldoggá avatását beindította. Scheffler János a kitartásnak, a hitnek olyan csodálatos példaképe, amelyet, azt hiszem, életemben nekem is követnem kell. Az egyház iránti hűsége, az emberek szeretete és mindenvállalása jellemezte az ő életét.
Személye felbecsülhetetlen kincs számunkra, az egyházmegye büszkesége. Ugyanakkor kihívás is arra, hogy ismerjük meg az életét, a gondolkodásmódját, a hitét és az ő csodálatos nagyságát. Hiszen csak ez után fogjuk tudni követni. Az az igazság, hogy nem sokat hallottunk Scheffler János püspökünkről a változások előtt. A papok csak egymás között mertek beszélni róla, lelkigyakorlatos könyvét használták rekollekciók alkalmával, de mi, fiatalabb kispapok, papok, nagyon keveset tudtunk róla.
Valóban nagy kihívás ez számunkra, hogy megismerjük az ő életét, és azt hiszem, az elkövetkezendő időnek ez igen komoly feladata kell hogy legyen. Nem elég, hogy boldoggá avatjuk, hanem sokkal inkább közel kell engednünk őt magunkhoz. Meg kell őt ismernünk azért, hogy megszeretve a nyomába tudjunk lépni. Már két évtizede, hogy imádkozunk az ő boldoggá avatásáért minden szentmisén. Ugyanakkor halálának évfordulóján, majd pedig születése napján szentmisékkel kértük, ostromoltuk az Eget az ő mihamarabbi boldoggá avatásáért. Ezt a kegyelmet megkaptuk.
Mit lehet tenni Scheffler János kultuszának kialakításáért?
– A boldoggá avatás előtt semmiféle kultuszt nem engedélyez az egyház, de utána igen. Egyházmegyénk számára ez is nagy kihívás lesz. Azt hiszem, ezt a kultuszt a józanság, az ésszerűség kell hogy jellemezze, és erre fogunk a legnagyobb hangsúllyal törekedni. Egy szentnek vagy boldognak a kultusza sohasem öncél. Mindig Istent és az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és természetesen a lelkek üdvét.
A Szentatya jóváhagyásával meglesz az ő ünnepe, és természetesen az egyházmegyében ezt mindig fényesen akarjuk majd megünnepelni, ugyanakkor szeretnénk imafüzetet összeállítani az ő tiszteletére, az ő gondolataival, és természetesen imádkozni hozzá. Már nemcsak érte, hanem hozzá imádkozni, és kérni az ő közbenjárását különböző bajainkban, szükségeinkben. Hiszen ő a leginkább ismeri a mi helyzetünket, az egyházmegyét, a híveit, és hiszem, hogy hathatós közbenjárónk lesz Isten trónja előtt.
Ugyanakkor folytatni kell és folytatni fogjuk az imát azért, hogy közbenjárására Isten csodát is tegyen, és ne csak boldogként, hanem majd szentként is tisztelhessük őt. Már akkor nem csupán egyházmegyénkben, nem csupán a magyarlakta területen, hanem az egész világegyházban.
Józsa János. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László Amerikában – Imareggeli Obama elnökkel
Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa illetékes bizottságának meghívására, másfelől az Európai Parlament elnökének megbizatása alapján, illetve annak képviseletében Tőkés László EP-alelnök 2011. február 3-án, Washington városban részt vett az évenként sorra kerülő Nemzeti Imareggelin (National Prayer Breakfast). Az 59. alkalommal megrendezett, kimagasló nemzetközi eseményen és három napig tartó, különféle kísérőrendezvényein közel 140 országból mintegy 3000 személyt láttak vendégül – az amerikai közélet vezető személyiségei mellett az egyes országok diplomáciájának képviselőit, szellemi és vallásilag elkötelezett politikai vezetőit.
Az Egyesült Államok alapító atyáinak vallási örökségére, másfelől az egyes amerikai államok és helyi vezetők imaközösségeinek hagyományára épülő nemzeti imareggeli intézményét 1953-ban Dwight D. Eisenhower elnök alapította. A kongresszusi képviselők és szenátorok által önkéntesen szervezett évi alkalmak mindenkori díszvendége és főtámogatója – pártállástól függetlenül – az Egyesült Államok éppen hivatalban lévő elnöke.
Az eltelt évtizedek folyamán nemzetközivé szélesedett Nemzeti Imareggeli bevallott célkitűzése „Isten szeretetének és az egymás iránti gondoskodásnak közösségét építeni és erősíteni” a népek és országok között, és a fennálló különbözőségeket félretéve, „a barátság szellemében osztozni egymással, imádságban és hálaadásban”. „A názáreti Jézus tanítása, példája és lelkülete szolgál alapjául annak a kapcsolatépítésnek, mely megerősíteni képes a nemzetek nagy családját, és a béke és a jogosság ügyét előbbre viheti” – olvashatjuk a szervezőbizottság meghívójában.
Az imareggelin elmondott záróbeszédében Barack Obama elnök – egyebek mellett – saját életéről és családi múltjáról beszélt, valamint Krisztusban vetett hitéről tett bizonyságot.
Több más, rangos politikai vezetővel egyetemben, az imareggelin Gjorge Ivanov, a Macedón Köztársaság elnöke is részt vett. A rendezvényt követően Tőkés László EP-alelnök Macedónia washingtoni nagykövetségén találkozott az államfővel, az Amerikai Magyar Koalíció elnökének, Maximilian Telekinek a társaságában. A volt jugoszláv köztársaság euro-atlanti elkötelezettségű vezetője országa NATO- és EU-csatlakozása összefüggésében fejtette ki álláspontját. Tőkés László – az Unió bővítésében illetékes EP-alelnökként – támogatásáról biztosította a macedóniai integrációs törekvéseket, külön is kitérve román kollégáinak hasonlóképpen pozitív viszonyulására.
Február 4-én, pénteken szabad programokkal folytatódott az imareggeli rendezvénysorozat. Erdélyi képviselőnk Fearghas O’Béara, az EP Elnöki Kabinet tanácsosa társaságában First Step Forum (Első Lépés Fórum – FSF) tanácskozásán vett részt, ahol ázsiai politikusokkal és emberi jogi aktivistákkal találkozott.
A FSF ökumenikus szervezet Johan Candelin finn evangélikus lelkipásztor kezdeményezésére 2002-ben jött létre, az emberi jogok és a vallásszabadság védelmére, országos és európai parlamenti képviselők, valamint emberi jogi aktivisták és szakemberek részvételével. Alapító tagjai között találjuk Jerzy Buzek – jelenlegi – EP-elnököt, Eija-Riitta Korhola finn EP-képviselőt, Kjell Magne Bondevik volt norvégiai és Mart Laar volt észtországi miniszterelnököket, David Kilgour volt kanadai államtitkárt, Walbourga-Habsburg Douglas svédországi parlamenti képviselő és Slavi Pachovskit, Bulgária volt amerikai nagykövetét. A szervezet politikamentes – polgári – eszközökkel, a párbeszéd és a közvetítés útján, kormányzati, polgári és egyházi kapcsolatrendszere igénybevétele révén törekszik a konfliktusos helyzetek megoldására, kisebbségi voltukban és vallási hovatartozásuk miatt üldözött személyek és közösségek megsegítésére olyan harmadik világbeli országokban, mint Törökország, Marokkó, Szudán, Pakisztán, Kína és Kuba.
A péntek délelőtt folyamán az FSF testülete általános munkamegbeszélést folytatott, és küszöbön álló feladatait tárgyalta meg. Ezt követően a Sri Lanka-i, a kínai és a pakisztáni helyzettel foglalkozott, a nevezett országok képviselőinek tájékoztatását hallgatva meg. A dél-ázsiai szigetországban, az egykori Ceylonban végbement változásokról Susil Premajayantha kőolajipari miniszter számolt be, határozottan védelmébe véve a diktatórikus rendszer hírében álló országot. Bob Fu kínai polgárjogi aktivista, az 1989-es Tienanmen téri események egykori egyetemista résztvevője különösképpen a kínai keresztények kiemelkedő társadalmi szerepéről, valamint a hatóságok általi üldöztetésekről számolt be. Shahbaz Batthi pakisztáni kisebbségi miniszterrel Tőkés László megelőzően már Brüsszelben is találkozott volt. A muzulmán országok viszonylatában egyedülinek mondható, ilyen magas tisztséget elfoglaló keresztény tisztségviselő – Benazir Bhutto egykori híve – a pakisztáni keresztényekre ránehezedő vallásüldözés fokozódásáról számolt be, melynek eszközéül és ürügyéül az úgynevezett vallásgyalázási törvény (blasphemy law) szolgál. Maga a miniszter is halálos fenyegetettségben élve próbálja egyengetni a vallási türelem és megbékélés útját.
Az általános ismertetőket követően az FSF tagjai kérdéseket intéztek az előadókhoz, majd közös tennivalóikról egyeztettek. A szervezet helyszíni jószolgálati látogatásokat helyezett kilátásba, és az illető kormányok, valamint az EU irányába folytatandó közvetítő munkája ügyében egyeztetett.
Tőkés László alelnök közvetlen hatáskörébe tartozó ügyként emelte ki a keresztény üldözések fokozódásának kérdését, és az áldozatok védelmére és érdekeinek képviseletére vállalkozott az EP szintjén. A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a jövőben Catherine Ashton bárónő vezette Külügy Szolgálat konkrét és hatékony valláspolitikájának kialakítására van szükség az EU-ban.
Koradélután Tőkés László alelnök Szapáry György újan kinevezett amerikai nagykövet szíves meghívásának tett eleget, amikor is ellátogatott a magyar nagykövetségre, és a diplomáciai testületnek kötetlen találkozó keretében számolt be az erdélyi magyarság helyzetéről, az új magyar nemzetpolitika előtt álló feladatokról, valamint saját és a magyar képviselők európai parlamenti munkájáról. A hozzászólások rendjén a magyar állampolgárság kiterjesztésének amerikai tapasztalatait is megvitatták, és a nagy horderejű nemzetpolitikai ügy érdekében a határon, illetve az óceánon túli magyarok együttműködésének a kialakításában egyeztek meg – adta hírül Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Böjte Csaba: Merjük a szerető Krisztus vonásait magunkra ölteni!
A mi Urunk Jézus Krisztusról, a Szentírás csak egyetlen helyen említi meg, hogy örömében felujjongott, éspedig akkor, amikor a hetvenkét tanítványt kettesével szétküldi a világba, meghagyva nekik, hogy aranyat, ezüstöt ne vigyenek magukkal, de menjenek és vigasztalják a szomorúakat, bátorítsák a csüggedőket, tegyenek jót szeretetből, és azt is hozzá teszi, hogy „ingyen adjátok, mert ingyen kaptátok...." A Szentírás tanúsága szerint, míg napokig elmentek a tanítványok, addig Jézus imádkozva otthon maradt. Aztán mikor visszajöttek, a Mester türelmesen meghallgatta a beszámolókat, ők meg egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen nagy dolgokat tett általuk a jó Isten.
Szeretem magam elé képzelni, hogy a jótettek örömétől lelkes tanítványok között Jézus figyelmesen hallgat, majd talpra ugrik, szeretettel felujjong, és hálatelt szívvel elkezdi áldani az Atyát, aki jónak látta kinyilatkoztatni a jóság és a szeretet édes örömét az ő kedves tanítványainak.
Jézus Krisztus nem azért jött, hogy megmutassa nekünk, mint szájtáti nézőknek, hogy milyen sok mindent tud ő tenni, hisz mikor a gonosz lélek rá akarta venni, hogy a templom tetejéről vesse le magát és az angyalok hordozgassák a tenyerükön, akkor Jézus ezt a vásári figurát visszautasította. Az ő célja az, hogy megtanítson, felszabadítson minket a szeretet életadó örömére.
Jót tenni jó!! Jónak lenni, egymáshoz lehajolni, szeretettel a gyöngét felkarolni jó dolog, sokkal szebb és örömtelibb dolog, mint szép ruhákban páváskodva betegre enni magunkat, vagy magányosan bolyongani egy múzeumnak is beillő, hatalmas lakásban. A szeretet, a jóság útja, az emberi kibontakozás, kiteljesedés útja, erre kell magunkat is, de egymást is tudatosan ráneveljük, mert e nélkül az ember csak befejezetlen torzó, elvetélt magzat.
Nem hiszem, hogy akár az állam, akár az Egyház meg tudná oldani a világ szociális gondjait. Ezért is úgy érzem, hogy az én dolgom kettős: Egyfelől megéreztetni, megmutatni, hogy a szeretet, a jóság, az irgalom melegénél, a gyermekek, a felnőttek lelke, jelleme, személyisége gyógyul, kivirágzik, megszépül, és kiteljesedve társunk lehet. A másik célom pedig, hogy megéreztessem mindenkivel, hogy jó dolog jóságosan a társunk gyógyulásán, kibontakozásán szeretetből fáradozni. Mert a jó tett önmagában hordozza a fizetségét, nem beszélve arról, hogy remélhetjük annak a háláját, aki még egy pohár vizet is számon tart, mit szeretetből adunk.
Jézus Krisztus azt mondotta, hogy: „azt szeretném, hogy az én örömöm a ti örömötök legyen, és örömötök teljes legyen!" Isten végtelen öröme, melyet szeretne megosztani velünk a jóság, a szeretet, az irgalom öröme. Olyan öröm, mely felemel, megszentel, beragyogja a lelkünket és mindent, de mindent fénnyel, értelemmel tölt el. Mindannyian arra vágyunk, hogy szívünket eltöltse a béke, a boldogság, az öröm, és én hiszem, hogy nagy öröm jónak lenni. Jó megtapasztalni, ahogy egy-egy kis megriadt emberpalánta megnyugszik, eltelik békével, bizalommal, és ahogyan határozott léptekkel elindul a maga útján. Úgy gondolom, hogy az emberiség, nem nagy globális intézményrendszereket kellene hihetetlen pénzekkel, központból irányítva fenntartson, hanem a Krisztus által felkínált tiszta örömökre kellene a figyelmet irányítani. Mindenek előtt a fogyasztói, önző, kizsákmányoló szeretet helyett a családoknak meg kell mutatni, hogy az egymás terhét hordozó szeretet mennyivel értékesebb és szebb. Én is szerethetem azt a gyermeket az édesapa helyett, aki esetleg egy kocsmában vergődik az alkohol rabságában, de szerintem a gyermek helye az apja karjai között van. És azt is hiszem, hogy mérhetetlenül boldogabbá, tisztábbá, szentebbé tenné őt a tiszta apai feladatok végzésének az öröme, mint idegen, önző kereskedőktől drága pénzen megvásárolt ócska méreg. Hiszem, hogy minden faluban, lépcsőházban, utcában vannak olyan emberek, akik megengedhetik maguknak és képesek is anyagiakkal, jó szóval a bajban lévő embertársaiknak a segítségére lenni. Ha társadalmunk felfedezné úgy igazán a szeretet útját – melyre mindannyiunkat meghívott Jézus Krisztus, mely által megszentelődhetünk és felnőhetünk oda, hogy majd vele egy asztalhoz ülhessünk, – akkor hiszem, hogy rendre nagyon sok szociális intézmény bezárhatná az ajtaját.
Ha sok baleset van, akkor természetes, hogy baleseti kórházak is kellenek, hol az összetört embereket az orvosok, a legjobb tudásuk szerint összerakják, gyógyítják... Ha a társadalom azt látja, hogy a balesetek száma nő, akkor szerintem nem drága pénzzel újabb és újabb kórházakat kell nyisson, hanem a biztonságos közlekedést kell felvilágosítással, tanítással előmozdítsa, mert az a jó, ha az útra kelt ember szépen és épen célba ér. Nincs az az orvos, mely egy balesetben összetört embert jobbá, egészségesebbé tud tenni, mint amilyen az a baleset előtt volt... A legjobb szociális munkás az, aki a családokat egybe tartja, és megtesz mindent azért, hogy egyetlen gyermek se hulljon ki a családi fészek melegéből, egyetlen idős se sodródjon el szeretteitől.
Az egészségügy kezdeti idejében, egy – egy háborúban, balesetben, az orvosok, hogy a vérmérgezést, üszkösödést megelőzzék, könyörtelenül amputáltak, levágták a sérült végtagot. Ma már azt látjuk, hogy az orvosok, még a súlyosan sérült testrészt is megpróbálják visszavarrni, gyógyítani, és hála az Istennek nagyon sok esetben sikerrel. Aztán a megmentett testrészt, a gyógytornás nagyon komoly munkába fogja, hogy az felépüljön, újból használhatóvá váljon. Úgy gondolom, hogy meg kellene tegyünk mindent, hogy ne trancsírozódjanak szét a közösségek, hogy ne névtelen személy donorai legyenek a bajba került családjaink, egy sokszor már önmagáért lévő szociális rendszernek. Valamilyen módon személyiségfejlesztő gyógytornászokra, alázatos papokra, lelkészekre lenne szükség, hogy az állami segélyek kerekesszékéből saját lábára állított ember, megtapasztalja az autonóm mozgás örömét, felemelő szabadságát.
Kemény beszéd, de hiszem, hogy ez az irány, mely méltó az emberiséghez, és ennek az útnak a szépségére, járhatóságának a tanítására, népszerűsítésére kellene sokkal, de sokkal több energiát, időt fordítanunk. A közmédiák erre a szelíd, tudatos népnevelésre kellene időt, pénzt szánjanak. Hiszem, hogy így nemcsak megspórolható lenne egy csomó közpénzből finanszírozott szociális kiadás, hanem maguk a családjaink, a társadalom, mi mindannyian sokkal felszabadultabb, békésebb, boldogabbak lehetnénk.
Merjünk rálépni a szeretet útjára, merjünk mindannyian ott, ahol vagyunk a szerető, szolgáló Krisztus vonásait magunkra ölteni, Istenképűségünket kiteljesíteni.
Szeretettel, Csaba t. Erdély.ma

Pankota magyarsága feladta értékeit”
Lélegeztetőn az anyanyelvi oktatás
Minden jel arra mutat, hogy Pankotán a jövő tanévtől megszűnik az állami magyar oktatás. Ez már nem feltételezgetés, találgatás, hanem a száraz, szomorú valóság.
Az összevont magyar elemibe járó 5 gyerekből ugyanis jövőre 3 marad, az elemi fenntartásához pedig minimum öt diák szükségeltetik. Nincs kivel, nincs kinek továbbvinni a magyar oktatást. Gyerek nincs, magyar család is alig néhány. Ők azonban románba íratják gyermeküket. Még azokat is, akiket eredetileg magyar óvodából indítottak útnak.
Gulyás László tanár, helybéli RMDSZ-elnök/tanácsos, illetve a Csiky Gergely Egyesület elnöke szavaival élve, a pankotai magyar oktatás „teljes zuhanórepülésben” van. Az évekkel ezelőtt beindult folyamat mára visszafordíthatatlan jelenséggé vált.
A helybéli óvoda verejtékes munkával összetoborozott „magyar” tagozata gyermekeinek egy része még egymás között is románul beszél. Az óvónő igyekszik hozzájuk magyarul szólni. De ha nem értik?
Dokopil Olga készségesen fogad az icipici, improvizált, éppen csak megtűrt helyen, melyen keresztül szünetben áttrappolnak a román óvodák növendékei. Nemhogy tornázni, de még rendesen játszani sem tudnak a gyermekek az osztályban (ha annak lehet nevezni). Nagyobb helyet nem kaptak. A magyar tanácsos szerint teljesen felesleges, hisz jövőre még ennyi gyerek se lesz.
11 gyermek van feliratkozva, jelenleg 6-an járnak a magyar tagozatra. Hamarosan még négy apróság érkezik, de az óvónő attól fél, nem lesz hova ültetni őket, olyan szűk a hely. A gyerekek közül ketten beszélik a magyart. A többiek büszkén szavalják a magyar verseket, bár kétlem, hogy értenék a szöveget. Nem az ő hibájuk. Az óvónő mindent megtett és megtesz annak érdekében, hogy rábírja a szülőket, írassák a gyermekeiket a magyar oviba. Sok román, illetve vegyes házasságban élő pár bele is egyezett. Otthon azonban egy-két gyerek kivételével, senkivel sem beszélnek magyarul. Akkor meg mi értelme van? A gyermekek közül egészen biztosan csak egy (!) megy majd magyar iskolába. A helyi magyar református lelkészcsalád kisebbik lánya. A lelkes óvónő szerint a többi szülő már rég eldöntötte, hogy a picik románul fogják megkezdeni az első osztályt.
A negyedikesek írni-olvasni se tudnak
Az összevont magyar elemiben Szász Tünde református tiszteletes-asszony fogad, ő vállalta el az idei tanévtől az osztályt. Nem is tudta, milyen nehéz feladatra vállalkozott! Egyetlen elsősük van (nagyobbik lányuk), másodikos nincs, 2 harmadikos és 2 negyedikes jár a magyar elemibe. Összesen öten. A negyedikes, hátrányos helyzetű gyerekeket analfabétán vette át a tanítónő. Hogy hogyan jutottak el a negyedik osztályig? Ezt inkább ne vitassuk. Ilyen környezetben pedig rettentő nehéz feladat hárul a jó szándékú pedagógusra. – Próbáljuk baráti alapon meggyőzni a magyar szülőket, hogy itt legalább ugyanolyan szintű oktatás folyik, mint a román tagozaton és ettől csak többek lehetnek a gyermekek. Ők azonban már teljesen meg vannak arról győződve, hogy a gyermek román iskolában jobban érvényesülhet, hogy csak ott szerezhet barátokat, és ott nem nézik le a magyarságáért. A magyar oktatás számukra már semmit nem jelent. Mi azonban még egy-két magyar gyereknek is nagyon örülünk. Olyat is láttam, hogy beszédhibás magyar gyereket románba írattak. Innen már a teljes beolvadás következik. Szívünk szerint mindent megtennénk, hogy a magyar anyanyelvet továbbvigyük. Hogy fenntarthassuk a magyar értékeket. De nincs kivel – mondja csüggedten, kiábrándultan a tanítónő.
Közben megérkezik férje, Szász Zoltán lelkipásztor. A házaspár négy évvel ezelőtt nagy tervekkel telepedett le Pankotán. A magyarságot próbálták felkarolni és minden tőlük telhetőt megtettek ennek érdekében. Négy évig vezették a fakultatív magyar oktatást (ahova annak idején 12 gyerek járt, mára azonban fele annyian), rendszeres református táborokat szerveznek a magyar közösség gyermekeinek stb. Tavaly magyarországi önkéntes pedagógusokkal egy vasárnapi iskolát is beindítottak. – Az iskola szempontjából már a ’80-as évektől, illetve a magyar középiskola megszűnésétől megindult egy látványos leépülés a pankotai magyarság körében. Sok család elvándorolt, akik pedig itt maradtak, folyamatosan olvadnak be. Értelmiségi nincs, vallási vonalon, római katolikus részről pedig semmiféle támogatást nem kap a magyar közösség. A legtöbben reformátusok, gyerekekkel együtt olyan száz körül lehetünk. Sok mindent elmond az is, hogy még az idős generáció sem emlékszik, mikor ünnepelték utoljára a nemzeti ünnepeket. Amikor mi elkezdtük a március 15-ét megünnepelni, ledöbbentek. Valósággal féltek a kokárdát kitűzni. Nyilván nem demonstrálni akartunk, hanem egyfajta nemzeti érzést beléjük sulykolni. Nem is tudták, mit ünneplünk március 15-én. Nőnapra tippeltek. Pedig itt vagyunk Világostól néhány kilométerre. Prédikációkon is el szoktam mondani, hogy nagyon sokakat megkötöz, hogy évtizedek óta haragszanak egymásra. Hihetetlenül elzárkóznak az emberek egymástól
– festette le a szomorú pankotai realitást a lelkipásztor, aki szerint a Csiky Gergely-napot is azért vezették be, hogy összetoborozhassák a magyarokat. Ilyenkor a református imaterem valahogy mindig megtelik szülőkkel és környékbeli értelmiségiekkel. Mostanában az a gondolat is foglalkoztatja őket, hogy esetleg létesíthetnének egy magyar gyermekotthont. De ez is csak egy „vízió” szerintük.
Összefogás és alázat nélkül nem megy
Hipp János pankotai katolikus egyháztanácsi elnök úgy érzi: visszafordíthatatlan folyamattal állunk szemben. – Tavaly a nyilvántartásunk szerint egyetlen egy magyar katolikus gyermek született Pankotán. Temetés volt 12. Az elhunytak zöme magyar. Minek kell itt még iskolát építeni? Miért kell ezt erőltetni? Hisz már nincs gyerek. Nonszensz arról beszélni, hogy hogyan lehet meggyőzni a szülőket. A cigányok is azért jönnek a magyar iskolába, hogy megkapják a támogatást. Ha az nem lenne, ők se lennének. Magyar családokban a gyerekek egymás között mára románul beszélnek – mondta az RMDSZ egykori elnöke, aki szerint jelenleg 400 magyar élhet Pankotán. Az ötvenes évekig három román család lakott a főutcán. Most alig találnak három magyart. Tiszta magyar rendezvényre nem is emlékeznek. A hagyományos szüreti bál sem a régi, hisz a magyar népviseletbe öltöztetett gyerekek zöme is román nemzetiségű.
Gulyás László tanácsos is úgy érzi: szélmalomharcot vívnak. A közeljövőben, az RMDSZ indítványozására egy magyar színdarabot hoznának el Pankotára. Azt remélik, ezzel kicsit összehozhatnák a maroknyi közösség tagjait. Csak az a baj, hogy a településnek már kultúrotthona sincs, ahol egy ilyen rendezvényt megszervezhetnének.
Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei vezetője másképp látja a dolgokat. Szerinte helyi összefogás és alázat nélkül nem lehet kézzelfogható eredményeket elérni egyetlen településen sem.– Pankotán kiváló magyar, vezető értelmiségiek élnek. A legnagyobb probléma azonban, hogy mindenki azt hiszi, hogy a másik nem csinálja jól. Több mint tizenhárom éve tapasztalom ezt a jelenséget. Egy olyan településben pedig, ahol össze lehet hozni magyar óvodát, magyar I–IV. osztályt, fakultatív magyar nyelvű oktatást, szüreti bált, vasárnapi iskolát, bibliaórákat, Csiky Gergely-napot, ott ne mondja senki, hogy összefogással nem lehetne tenni valamit azért, hogy iskolakezdéskor ne azért aggódjunk, hogy vajon meglesz-e az öt gyerek. Kialakult egy olyan hozzáállás is, hogy a nagyon jó képességű gyermekeket a szülők különböző megfontolásból nem hozzák a magyar osztályokba. Pankotán van legalább három-négy ember, aki ezt a problémát kézbe vehetné. Ehhez azonban alázat szükségeltetik és konszenzus. Az emberek ezt tőlünk várják el, de ezt nem lehet kívülről csinálni. Az embereket meg kell győzni arról, hogy miért fontos magyar iskolába íratni a gyermeket – nyilatkozta a pedagógus szövetség elnöke, aki szerint egy olyan településben, ahol működik magyar óvoda, de nem képesek összehozni egy magyar osztályt, komoly problémák vannak. – Ez azt jelenti, hogy gond van a magyar csoport összetételével és azzal, hogy milyen nyelven beszélnek velük egész nap. Ott, ahol van tizenöt óvodás, lehetetlen, hogy ne kerüljön ki, legalább minden második évben három-négy magyar elsős. A fakultatív magyar oktatásnak pedig csak akkor látom értelmét, ha az oktató olyan módon képes felzárkóztatni a gyermeket, hogy az kilencediktől a magyar líceumot válassza. Felkészíteni a gyermeket. Ez hiányzik Pankotán is – fűzte hozzá.
Szász Zoltán lelkipásztor úgy érzi, Pankota magyarsága rég feladta értékeit. Jelenleg „lélegeztetőre van kapcsolva”. Ezt pedig nem szabad letagadni. Orvosolni kell! – Számomra akkor lett fontos a magyarság, amikor Jézus az első helyre került az életemben. Istennel még lehet hatni az emberekre. Akkor fogom megbecsülni a nemzeti mivoltomat, amikor magát az Istent megtalálom. Ha ez megvalósul az egyén életében, akkor ez közösséget is tud formálni és a magyarság tudatot is a maga értékében tudja meglátni – vallja.
Nyugati Jelen (Arad)

A Jobbik Baráti Kör nyilatkozata Vona Gábor kitiltása kapcsán
A marosvásárhelyi római katolikus plébánia ma este visszamondta a Jobbik Baráti Körrel kötött megállapodását, így a meghirdetett lakossági fórumot sem tudjuk megtartani. Szomorúan tudatjuk hát, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnökének péntek délután Marosvásárhelyre tervezett előadása elmarad. Azonban még szomorúbbak vagyunk amiatt, hogy eddig ismeretlen emberi jogvédő szervezetek, valamint a Pro Európa liga általunk értelmetlennek vélt és ellenünk intézett kirohanásai elégségesek voltak arra nézve, hogy a marosvásárhelyi katolikus egyházat hátralépésre kényszerítsék.
Nem tudjuk elfogadni azt, hogy a Kárpát-medencei népek megbékéléséről szóló előadás, a közép-kelet-európai unió elképzelése lenne a legnagyobb veszély, amely Marosvásárhely lakosságára leselkedik. Túl ezen, azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy miközben a Jobbikot a magyarországi pártpolitika exportálásával vádolják, a Deus Providebit Tanulmányi Házból való kitiltásunk időben gyanúsan közel van a 2/3-dos hatalommal bíró Fidesz-tag Kövér László Marosvásárhelyre történő látogatásával. Összeesküvés-elméletekbe gyártásába nem akarunk belemenni, azonban a nyilvánvalót sem kerülhetjük meg.
A marosvásárhelyi magyarság vezetésére termett intézmény, jelesül a helyi római katolikus plébánia úgy látszik nem érdekelt abban, hogy a Kárpát-medencében tartós béke jöjjön létre az itt elő népek között, a magyarországi napi politikai érdekek keresztmetszetében megméretett és híjával találtatott. Kénytelen vagyunk levonni a tanulásgot: a valós alapoon nyugvó béke, a Kárpát-medencei népek boldogulása egyeseknek csak jól csengő választási szlogen, míg a Jobbik számára kitűzött cél. Ahogy a ripacs fél a tehetségtől, úgy fél a jelenlegi magyar politikai elit a Jobbik valós problémákra reagáló, életképes és nem szélsőséges programjától.
"Ne menjen le a nap a te haragoddal" – tartja a keresztény mondás, így mi sem hargszunk az utolsó pillanatban bekövetkezett gáncsoskodások miatt, azonban jelezzük: Jézus befogadásra, szeretetre tanít mindannyiunkat és nem arra, hogy eltaszítsuk magunktól a segítő jobbot!
Szebb jövőt!
Marosvásárhelyi Jobbik Baráti Kör
Erdély.ma

Út a vértanúsághoz
A tavaly októberben boldoggá avatott, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben mártírhalált halt egykori váradi püspökre, Bogdánffy Szilárdra emlékeztek születésének századik évfordulója alkalmából március 11-én, péntek délután és szombat délelőtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye papjai a meghívott vendégekkel és a hívekkel együtt.
Pénteken a vértanú püspökért tartottak vesperást a váradi székesegyházban; a közös imádságon közreműködött a Szent László Kórus Balogh Mihály karnagy vezényletével. Szombaton a római katolikus püspöki palota dísztermében tartottak jubileumi emléknapot. Akár az előző estire, erre az eseményre is sokan érkeztek: a váradi egyházmegye papjain kívül – akik közül megemlítjük Tempfli József nyugalmazott megyés püspököt, illetve Fodor József általános helynököt – jelen volt két vendégpüspök is, Schönberger Jenő szatmárnémeti és Martin Roos temesvári főpásztorok. A görög katolikus egyházat Virgil Bercea képviselte, Sofronie Drincec ortodox püspök küldötteként pedig Cristian Rus, a váradi görög keleti püspökség vikáriusa jelent meg. Az egyházmegye szerzetesrendjei is képviseltették magukat: Fejes Rudolf Anzelm premontrei prépost prelátus és néhány vincés nővér is megtisztelte jelenlétével az eseményt.
Böcskei László megyés püspök házigazdaként köszöntötte a jelenlevőket, beszélt a mártíromságot vállalt Bogdánffy Szilárd életútjáról és üldöztetéséről, kiemelve, hogy a boldoggá avatott püspök emlékének ápolására elsősorban a mai embereknek van szükségük, ugyanis így szembesülnek azzal a múlttal, amely egyértelműen igazolja, hogy Isten útját, azaz az emberség és a szeretet útját kell követni minden akadályoztatás ellenére. Kifejtette, hogy XVI. Benedek pápa Bogdánffy boldoggá avatásával követendő példát mutatott arra, hogy a múlt bűneit nem szabad elfeledni, azonban ezt nem bosszúállásként kell kezelni, hanem – Jézus tanításait követve – hálás szeretettel kell emléket állítani azoknak, akik hitükért, népükért merték vállalni a halált is. Így az egykori mártírok emlékének ápolása nemes és szent hagyaték marad, amiből erőt meríthet a mai modern és gyakran kusza világ embere is.
A püspöki köszöntőt követően előadások hangzottak el Bogdánffyról. Tempfli Imre egyháztörténész Történelmi kép című előadását a nagykárolyi Resszer Mihály atya olvasta fel. A kommunista korszak egyházellenes politikájában szó szerint élet-halál harc folyt a papság és a kommunista rémterror végrehajtó-apparátusa között, amelyben az üldözöttek mindig a papok és az istenhívő emberek voltak, derült ki az igen érdekes előadásból. Másodikként Lakatos Attila történész kapott szót, aki Bogdánffy Szilárd életútja címmel próbálta megismertetni a jelenlevőkkel annak a kutatómunkának az eredményét, érdekességét, amelyet aközben tapasztalt, míg a mártír püspök életéről készült dokumentumfilmjéhez keresett adatokat. Ez az előadás sajnálatos módon túl hosszúra és kissé csapongóra sikerült, elmondhatjuk, hogy a kevesebb bizonyára több lett volna. Ezt igazolja az a tény is, hogy a beszámoló alatt a jelenlevők közül többen elvesztették türelmüket, s távoztak a rendezvényről. A majd kétórás beszéd után három tehetséges fiatal, Costin Ágnes, Oláh Boglárka és Bogdan Cocora adott elő komolyzenei számokat. Ezután Emődi Tamás levéltáros Titkosszolgálati dokumentumok címen értekezett, Kovács F. Zsolt, a püspökség irodaigazgatója pedig Bogdánffy Szilárd Szinoptikus apokalipszis című doktori disszertációját ismertette.
A jubileumi emléknap utolsó eseményeként bemutatták a mártír püspök tiszteletére összeállított emlékkötetet, melynek címe: Út a vértanúsághoz. A kivitelezésében is igényes, kétkötetes művet a váradi római katolikus püspökség adta ki. Böcskei László rövid ismertetőt tartott a könyvről, megköszönve mindazok munkáját, akik segítették a püspökséget abban, hogy a beatifikáció magasztos emlékű eseménnyé váljon az egyházmegye hívei számára. A rendezvény végén az emlékkönyvet 100 lejes áron meg is lehetett vásárolni.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Út a vértanúsághoz: Bogdánffy Szilárd emlékkötet: I-II /szerkesztette Emődi András/ – Nagyvárad: Római Katolikus Püspökség: Varadinum Script Kiadó, 2011
Erdély.ma

Alkotmányos garancia a határon túli magyarság védelmére
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke az RMDSZ zuhanórepüléséről, a magyar-magyar párbeszédről, az anyaország védőhatalmi státusáról és a kereszténység szerepéről az Európai Unióban. – A nemrég lezajlott RMDSZ-kongresszusra önt nem hívták meg, noha 2009-ben az Összefogás Listáján, RMDSZ-színekben jutott be az Európai Parlamentbe. A kongresszuson a leköszönő elnök, Markó Béla keményen bírálta az EMNT-ét, utódja, Kelemen Hunor később párbeszédet ajánlott. 2011-ben milyen a viszony Tőkés László és az RMDSZ között?
– Hogy elkerüljek mindenfajta személyeskedést vagy önérzeteskedést, a kérdést nem az RMDSZ hozzám való viszonyából közelíteném meg, hanem az RMDSZ általános magatartása felől. Nézzük, hogyan viszonyul az RMDSZ a Fidesz Magyar Polgári Szövetséghez, és személyesen Orbán Viktor miniszterelnökhöz. Látnivaló, hogy az RMDSZ magatartásában nagy baj van. Jól kijön a román versenypártokkal, ünnepelteti magát Emil Boc-cal, Crin Antonescuval, Victor Ponta szociáldemokrata pártelnökkel. Miközben felvonul az egész levitézlett szoclib képviselet, ők csak a fideszes Pelczné Gáll Ildikót hurrogják le, neki mondják azt, hogy ne szóljon bele az erdélyi magyarok politikájába. Kiderül: ők mindig függetlenek voltak, és nem tűrték, hogy kívülről diktáljanak nekik, miközben minden elképzelhető tisztátalan román és magyar politikai erővel összeszűrték a levet. Innen kell megítélni, hogy hozzám és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz hogyan viszonyul az RMDSZ, vagy miként tekint a még meg sem lévő Erdélyi Magyar Néppártra? Bármit mondhat Kelemen Hunor, ez az általános viszonyulás nagy kételyeket ébreszt az emberben. Tény, hogy nagyon rászorulnak arra, hogy rendezzék viszonyukat az EMNT-vel, ezért ha fogcsikorgatva is, de belátják: valamit tenniük kell. Ezzel a kényszerhelyzettel magyarázható Kelemen Hunor békülékeny magatartása.
- Az RMDSZ új elnöke az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot szeretné újjáéleszteni. Újra indulhat-e egy ilyen körülmények között a párbeszéd?
– A kongresszus után telefonon felhívtam Kelemen Hunort és jókívánságaimat fejeztem ki neki. A politikusok nem önérzeteskedhetnek, pláne nem tehetik ezt a magyarság bőrére. Amint már utaltam erre, az RMDSZ részéről megegyezési kényszerhelyzet áll fenn. Az EMNT-nek és nekem is az a meggyőződésünk, hogy együttműködésre vagyunk ítélve. Erről egyetértés alakult ki Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács kihelyezett tanácskozásán. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy egymással tusakodjunk, egymással viaskodjunk: jó volna, ha a másik fél is így gondolkodna. Látni való azonban, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon csak addig működött a párbeszéd, amíg az RMDSZ erre rászorult. Magyarán csak az EP-választások idejére sikerült működésbe hozni a párbeszéd intézményét. Utána megnyugodtak, hogy a választásokon az RMDSZ nem vallott kudarcot, igaz, nagymértékben az EMNT-nek is köszönhetően. Ezt követően már elfeledkeztek az erdélyi magyar összefogásról. Zuhanórepülésében az RMDSZ még mélyebbre süllyedt, és ezt volt hivatott elfedni a kongresszusi feszticizmus. Ma még inkább rákényszerülnek az egyezkedésre, ugyanakkor azt is látni, miként sorakoznak fel a Fidesszel szemben. Mindez azt mutatja, hogy saját kárukra és a magyar közösség kárára is képesek további baklövéseket elkövetni. – A 2012-es választások kopogtatnak az ajtón. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményező testülete teljes gőzzel hozzálátott a pártbejegyzéséhez szükséges aláírások összegyűjtéséhez, tehát indulni szeretnének a jövő évi választásokon. Az RMDSZ a parlamentből való kieséssel riogat, közben az is nyilvánvaló, hogy az EP- és a romániai parlamenti választásokon csak a közös lista lehet eredményes. Valamennyi fél részére kényszerré válik a megegyezés… – Kézdivásárhelyen nyitottuk meg nemrég a helyi Demokrácia Központot, ahol közösségi fórumot is szerveztünk. Nagy meglepetésemre néhány tisztességes kételkedő ember még mindig azt firtatta, hogy miért szövetkeztünk 2009-ben az RMDSZ-szel. Türelmetlen és bántóan megfogalmazott felvetésére azt mondtam: önök közül ki vállalta volna azt, hogy az RMDSZ-szel való szembenállás következtében az erdélyi magyarok közül ne jusson be senki az Európai Parlamentbe? Miben vétettem a magyar ügy ellen, hogy ott vagyok és Brüsszelben képviselem az autonómiát? És hellyel-közzel hárman képviseljük… Talán az sem volna tragédia, ha négy évre megszűnne a magyar parlamenti képviselet, ami tisztulást hozna maga után. Csakhogy ez olyan fegyvertény lenne az RMDSZ kezében, amit nem lehet vállalni. Valójában arról vagyok meggyőződve, hogy jobb ott lenni, mint kívül maradni. Ha ezt elfogadjuk egyik abszolút prioritásként, akkor együttműködésre vagyunk ítélve.
– Beszéljünk néhány gondolat erejéig a kormányzati szerepvállalásról. Az RMDSZ kormányzati részvételének sikerét a nemzeti oldalon sokan megkérdőjelezik: szüksége van az erdélyi magyarságnak arra, hogy képviselete mindig ott legyen a román kormányban, vagy annak holdudvarában? – Nehéz azt megállapítani, hogy az RMDSZ politikai prostitúciója nélkül mi lenne ma iskoláinkban, művelődési házainkban, sajtónkban, vagy hogyan élnének a székelyföldi magyarok, és hogyan boldogulna a szórványvilág? Egy nagyon beszédes ellenérvet hoznék fel az RMDSZ sikerpropagandájára. Vegyük az egyházi iskolákat és az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását: e hivalkodó politika ellenére, húsz évvel Ceauşescu halála után, sehol nem állunk. Néhány egyházi iskolát szemszúrásból visszaadtak, de ezek zsákban táncolnak. Alkotmánymódosításkor azzal etették meg az erdélyi magyar választókat, hogy azért kell elmenni szavazni, mert lesz felekezeti oktatás. A mai napig nincs felekezeti oktatás! Egy ösztövér állami-egyházi vegyeskereskedésben mozgunk. Ennek megfelelően iskolaépületeinket úgy adták vissza, hogy visszabérelik számunkra, ami a lehető legrosszabb megoldás. Az állam kiskaput kínál, hogy a román törvényeket – amely nem szabályozza az egyházi oktatást –, látszatszerűen betartsuk. Az iskola, mint intézmény, és mint tulajdon sincs rendezve. A Mikó-kollégiummal, a zilahi református Wesselényi-kollégiummal, az erzsébetvárosi vagy a máramarosszigeti iskoláinkkal ugyanez a helyzet: csúfolkodnak velünk, megvárják, amíg kipusztulunk. Alapvetően rossz irányba megy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. – Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács ülését követően megtartott sajtóértekezleten ön azt mondta, hogy Magyarországtól védőhatalmi státust, az utódállamok többségi politikusaitól tárgyalást, az Európai Uniótól az autonómia-törekvések támogatását kéri. Hol tartunk jelenleg autonómia ügyben? – Elvesztegettünk húsz évet, és ezért egyfelől a nacionalista, nemzeti-kommunista politika, a továbbélő titkosszolgálat tehető felelőssé, akik felőrölték, megosztották a magyarságot, beépültek sorainkba. Látom, hogy mi van az egyházamban! Ha az egyházamban ezt tapasztalom, mi lehet a politikai és a civil szférában? Ez a külső ok. A belső ok mi magunk vagyunk. Azzal áltattak bennünket és magukat egyes magyar politikusok, hogy a kis lépések opportunista politikájával nagy eredményt érünk el, és ráterelték a magyarságot az egyirányú útra. Hivatalos magyar politikusaink többé vagy kevésbé minden országban belementek ebbe. Magyarország nem tudott támogatni: ott is a posztkommunista politizálás uralkodott el. Európa meg azt szereti, ha itt csend van. Fájó szívvel várom, hogy mit hoz az idei népszámlálás? Nagyvárad magyarsága az első és a tizedik pártkongresszus között 30 ezerrel csökkent. A meglévő magyarságnak ugyanakkor olyan rossz a korfája, hogy ha valami csoda nem történik, borítékolni lehet végzetes megapadásunkat. De hasonló a helyzet Erdély más részeiben is. – Dél-Tirol autonómiatörekvését az mozdította előre, hogy Ausztria védőhatalmi státust gyakorolt egykori tartományának lakossága fölött. Mai körülmények között elvárható ez Magyarországtól? – Egyelőre megelégszünk Magyarország nem hivatalos védhatalmi politikájával: ez már meglévőnek tekinthető. Természetesen az volna a jobb, hogyha ez valamilyen politikai egyezség formájában is alakot öltene. Ezt most az alkotmányozás rendjén kellene rögzíteni. Az túl gyenge megfogalmazás, hogy Magyarország felelősséget érez a határon túli magyarságért. A felelősségvállalás jobb változat lenne, de ez is csupán frazeológiai szinten mozog. A politikai elköteleztetés erősebb formáját kellene alkotmányos módon megtalálni, mint ahogy a Lisszaboni Szerződésben már egy gyenge kisebbségvédelmi megfogalmazás is nagy eredménynek számít. A tavalyi két neves törvény, a trianoni emléktörvény és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvény feljogosít a reményre, hogy az elkezdődött folyamatban alkotmányos formát ölt a határon túliakkal szembeni anyaországi védőhatalmi státus. – Az Európai Uniótól milyen segítségre számíthatunk? – Erre a kérdésére nagyon nehéz választ adni. Gondoljunk a ciánügyben elért visszhangos eredményre. Elsöprő többséggel szavazta meg az Európai Parlament a ciántechnológiára vonatkozó tilalom ajánlását. Egyelőre úgy néz ki, hogy az illetékes biztos, és az Európai Bizottság semmibe veszi a kötelező erejű határozatot, és azt a tiltakozást, amit a világ globális elszennyeződése idején az egész világ követel, elvár Európától. Látni való, hogy mennyire erős, kőkemény ellenérdekek működnek: a kisebbségi és regionális nyelvek chartáját sem mindenki írta alá. És az emberjogi keretegyezményt sem! Itt már a szavazatoknál keményebb érvek érvényesülnek. Ezért fűztem hozzá az Európával szemben támasztott követelmények mellé, hogy le kell ülni a többségi nemzetek politikusaival, és kétfelől kell fúrni az alagutat. Itthon kell rákényszerítenünk a politikumot arra, hogy komolyan vegye követeléseinket, de ez nem fog menni ilyen kongresszusi light-menetben, a kormányban való részvételt öncélnak tekintő politizálással. Kacagnak rajtunk: még elélünk öt évig a kisebbségi törvény ígéretével. Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumban megállapodtunk arról, hogy a kisebbségi törvénytervezet egy kiinduló pont: az RMDSZ urai közben úgy adják el a törvénytervezetet, mintha már itt volna a Kánaán. És akkor még hol állunk az autonómiától. Addig nincs mit beszélni európai segítségről, amíg mi magunk nem vívjuk meg saját harcainkat. Ezért tartom a KMAT összejövetelét rendkívül fontosnak: eddig a legreprezentatívabb formában és mértékben voltunk együtt, de a nagy hiányzó megint az RMDSZ. Hívtuk őket, de nem jöttek el. Mit mondjunk a kongresszusra, ha két napra rá ilyen hamis színben tűnik fel a párbeszédről szóló fogadkozás. – Brüsszelben tárgyaltak a Lisszaboni Szerződés alapján elindítható állampolgársági kezdeményezésről is. Egymillió aláírást kellene összegyűjteni hét országból a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására. Milyen hozománya lehet egy ilyen kezdeményezésnek? – Ebben a témában két szintről beszélhetünk. Egyrészt az aláírások puszta megléte óriási siker volna, és a jelképes politizálás szintjén hordozna nagy üzenetet, sőt politikai fegyver lenne az aláírások puszta összegyűjtése is. Ugyanakkor a másik szinten ez még távolról sem jelenti azt, hogy ez a fontosnak mutatkozó politikai eszköz működni fog. Annyi gát van beépítve, olyan sok akadály áll útjában az állampolgársági kezdeményezés érvényesülésének, hogy csupán egy szép politikatörténeti eseménnyé minősülhet. Még ha kedvező minden körülmény, és minden feltételnek eleget teszünk, sőt még ha egy parlamenti közvitán el is tudjuk fogadtatni az érveinket, akkor is azt mondhatja az Európai Bizottság, hogy nem indít törvénykezdeményezést. Ez jogában áll. Mégis el kell indítani a kezdeményezést optimizmussal: tegyük meg azt, ami rajtunk múlik, és a többit bízzuk a Jóistenre. Tudni kell azonban, hogy az állampolgári kezdeményezés ügye kockázatos pálya, eleve el lehet rontani. Óva intem azokat, akik egyeztetés nélkül előre sietnek, és szeretetre méltó voluntarizmust gyakorolnak: egy rosszul megfogalmazott, az európai országokban kételyeket ébresztő kezdeményezés eleve kudarcra van ítélve. Fokozott mértékben szükséges az, hogy a KMAT tagjai, a magyar közösségek egyeztessenek, és a közösségi politikai bölcsesség útján járjunk. Az aláírásokhoz szükséges hét országból öt itt van a Kárpát-medencében. – EP-alelnökként az utóbbi időben sokat foglalkozott az Európán kívüli országok keresztényüldözésével. Ha az Európai Unióban nem is üldözik a keresztényeket, látni kell, hogy minden lehetséges módon igyekeznek őket marginalizálni. Példa erre az Unió idei, 2011-es naptára, amiből szándékosan kihagyták a keresztény ünnepeket. Milyen jövője van a kereszténységnek az Európai Unióban? – Ma Nyugat-Európában nagyfokú képmutatás mutatkozik ezen a téren. Az emberi jogokat elvi szinten védi kiemelten az Európai Unió: ha egy homoszexuális vagy egy fogyatékos embert bármilyen bántódás ér, nagy valószínűséggel nyilatkozat lesz belőle, és tiltakozást vált ki. Ezzel szemben a kereszténység ellen kollektív módon elkövetett visszaélés, hátrányos megkülönböztetés legtöbbször nem éri el az európai törvénykészítők ingerküszöbét. Ha a koptoknak patakban folyik a vére, ez önmagában nem háborítja fel a liberális vagy szocialista képviselőket annyira, mint ha a hamburgi utcán elakasztanak egy mohamedán bevándorlót. Az Európai Parlamentnek kifejezetten van egy keresztényellenes, vagy a kereszténység iránt érzéketlen szárnya. A másik oldalhoz képest ez általában többséget képvisel. Hasonló a helyzet az Európai Bizottságban is. Január 31-én ülésezett Catherine Ashton asszony vezetésével a Külügyi Tanács: hiába szorgalmazták többen is az üldözött keresztények védelmét, a konkrét döntést elhalasztották. A támogatók egy része jó esetben azt mondta, hogy együtt ítéljük el a mohamedánok és más vallások üldözését. Ha világviszonylatban az üldözöttek 75 százaléka keresztény, és vér folyik az alexandriai utcákon, vagy szitává lövik az egyetlen iszlám országbeli keresztény minisztert, Shabhaz Bhattit Pakisztánban, aki egyébként közel állt hozzám, akkor mire várunk? Ha ezt még mindig partikuláris emberjogi kérdésként kezelik, akkor felteszem a kérdést: hogyan állunk a kereszténység védelmével Krisztus után 2000 esztendővel? 2011-ben Krisztus követői még mindig szabad prédává válhatnak, mint az őskereszténység idejében?
Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

„Magyarnak lenni nemcsak állapot, hanem hivatás és felelősség”
Méltóságteljesen és békésen zajlottak a március 15-i rendezvények
Csíkszereda volt az idei március 15-i erdélyi rendezvények központja, de valamennyi magyar lakta városban nagyszabású műsorral tisztelegtek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kolozsváron ökumenikus istentisztelet nyitotta meg az ünnepi rendezvények sorát a Szent Mihály-templomban, ahonnan az ünneplők Kossuth-nótákat énekelve vonultak át a Biasini Szálló elé. A koszorúk elhelyezése előtt magyar és román politikusok tolmácsolták köszöntő beszédüket, majd a Petőfi-emléktáblánál való ünnepség után az előző évekhez képest idén koszorút helyeztek el a Főtér és a Deák Ferenc (Eroilor) utca sarkán álló Bem-háznál is, a lengyel hadvezér tiszteletére. Az esti órákban a Kolozsvári Magyar Opera, valamint a Mátyás-szülőház előtti tér szolgált a rendezvények helyszínéül. Az idei ünneplést nem zavarta meg tüntetésével a Noua Dreaptă szélsőséges jobboldali román szervezet.
A hagyományok szerint felvonulással kezdődtek idén is Kolozsváron a március 15-i ünnepségek. A menet a protestáns teológia elől indult, és zeneszóval vonult fel a Főtérre, a Szent Mihály-templomba, ahol az ökumenikus istentiszteleten mintegy ezer személy vett részt. „Vajon mi, a XXI. századi, Kárpát-medencei magyarok tudjuk-e, mi a küldetésünk?” – tette fel nekik a kérdést Kovács Sándor római katolikus főesperes, aki a magyarság küldetését a következőképpen fogalmazta meg: magyarnak lenni – őseink szellemében, a közjóért, egy cél érdekében élni és dolgozni. „Március 15. főszervezője mindig is az ifjúság volt. Nagy feladat vár most is rátok, fiatalokra, amit az élet és a magyar nép bízott rátok. Magyarnak lenni nem csak állapot, hanem hivatás és felelősség!” – mondta a főesperes, majd Isten áldását kérte a magyar népre.
Bibza István esperes az Erdélyi Református Egyházkerület nevében, Pap Géza püspök megbízásából Pál apostolt idézte. „Isten mindnyájunkat szabadságra teremtett. Az ember joga a szabadság. Aki ezt a jogot el akarja venni, az bűnt követ el. Isten szabadító szeretete érintette meg népünket 1848-ban. Most minket is érintsen meg, és melegítsen a szabadság sugara” – hangoztatta az esperes, majd arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy szabadság csak ott van, ahol egyetértés, összefogás és önfeláldozás van.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház tanácsosa Bálint Benczédi Ferenc püspök távollétében és kérésére szólt az egybegyűltekhez. „Krisztus szabadsága szabadított meg minket. Álljatok meg szilárdan Jézus Krisztusban” – szólította fel az egybegyűlteket a tanácsos, majd hozzátette: a szabadság mindig tartalommal teljes, lényege a szeretet. „A szabadság nem a valamitől való függetlenséget jelenti, hanem a közös elhívatottságra, a szeretetben való szolgálatra való lehetőséget. Ha szeretettel vagyunk egymás iránt, és nemet mondunk a széthúzásra, akkor az utánunk jövők is hálával gondolnak ránk 163 év távlatából” – összegzett az unitárius egyház képviselője.
Fehér Attila, az Erdélyi Evangélikus-lutheránus Egyház képviselője szintén Pál apostol idézetéből indult ki, majd így folytatta: „Ez az alkalom az isteni hálaadás szent alkalma kell hogy legyen. Magyarnak lenni nem szégyen, hanem dicsőség. Mi most olyan tetteket kell véghezvinnünk, amelyekért utódaink büszkék lesznek ránk: érték- és hagyományteremtőkké, jelenépítőkké kell válnunk. Ünnepeljünk úgy, mint aki tudja: Isten szeret minket, ezért hazát és családot ad nekünk!
Az ökumenikus istentiszteleten fellépett a Kolozsvári Református Kollégium (Székely Árpád), a János Zsigmond Unitárius Kollégium (Majó Julianna) és a Báthory István Elmélet Líceum (Potyó István) énekkara.
Emlékezés megújuló bizalommal
Az egyháziak után világi személyiségek szólaltak fel. Elsőként Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja Orbán Viktor magyar kormányfő üzenetét olvasta fel, majd saját nevében derűt, boldogságot és hitet kívánt az erdélyi magyarságnak.
„A szokáshoz igazodva most is megtöltöttük a templomot. Látszólag ugyanaz a helyzet, de valamiért most jobb magyarnak lenni. Új lehetőséget kaptunk: a magyar állampolgárság most már nem álom, hanem valóság, ez pedig tettvágyat hozhat számunkra. Ma nem a kesergés, hanem a megújuló bizalom hangján emlékezhetünk – mondta Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, majd arra is figyelmeztetett: ma a kényelem és a hitetlenség ellen kell harcot vívnunk.
László Attila kolozsvári alpolgármester pedig úgy fogalmazott: „Jó és megnyugtató itt lenni, Kolozsvár, sőt Erdély egyik legismertebb templomában. Kolozsvár a miénk, az önöké. Lakjuk be a várost szeretetünkkel!”
A kolozsvári magyar ifjúság üzenete
A Biasini Szálló előtt a Kolozsvári Református Kollégium énekkara Székely Árpád igazgató vezetésével és a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke fúvószenekara közreműködésével verses-zenés műsort adtak elő. Molnos Lajos kolozsvári városi tanácsos Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét olvasta fel, ezt követően a március 15-i ünneplésben együttműködő kilenc kolozsvári ifjúsági szervezet üzenetét Dénes Hunor közvetítette: a ’48-as hősök áldozata összekapcsolja a múltat és a jelent, hiszen 1848–49 egyet jelent a szabadságért való küzdelemmel, a szabadságharcos hősök példája pedig évről évre táplálja az emlékezés fáklyáját.
– Nemzetünk értékeiért való közös lelkesedés, az együttműködés alapfeltétele a bizalom, az egységes szellemi, nemzeti alap felismerése, az értéktőke, amelytől akkor sem hajlunk el, ha a közös célok megvalósítását különböző utakon képzeljük el – összegezte Dénes Hunor. Kiemelte: az elmondottak pozitív előképéül szolgálhat az ünnepi nyilatkozatot aláíró kilenc, eltérő tevékenységi körökkel rendelkező szervezet összefogása, akik közös célnak tekintik az önálló magyar egyetem létrehozását, az ifjúság nemzeti öntudatának erősítését, a küszöbön álló népszámlálás ügyében való felvilágosítást, az anyanyelv és a nemzeti jelképek minél szélesebb körben való használatát, az autonómia kivívását, a nemzet egyesítését a magyar állampolgárság megszerzése által. A közös célok megvalósulásának alapfeltétele, hogy az egyének és közösségek a mellettük élőkben ne a vetélytársat, hanem a munka-, és honfitársat lássák – tette hozzá. – Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve el kell köteleznünk magunkat közös célunk mellett, meg kell erősödnünk abban a tudatban, hogy csupán együtt tudunk bármit is tenni nemzetünk érdekében – hangsúlyozta.
A szabadsággal nem lehet sáfárkodni
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kiemelte: a szabadság az, amelynek mindig a legnagyobb ára volt, és amivel nem lehet sáfárkodni. Seneca írására hivatkozott, aki szerint „gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk”, illetve: „ha önmagad birtoklod, semmit sem vesztettél el”. Szép és méltóságteljes ünneplést kívánt a közösségnek, hangsúlyozva: a minden korban felbukkanó ünneprontókkal szemben a jót, a nemest, a kedvcsinálót kell egyedi büszkeséggel öveznünk – emelte ki László Attila.
– A lelkes utód eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket – jelentette ki a maga során Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetének elnöke, hozzátéve: bár a forradalmi eszmékért a legnagyobb áldozatot meghozó Petőfi Sándornak, Vasvári Pálnak sírja sincs, örök tanyát vertek az utódok lelkében, akik március 15-én megidézik őket, mindazokkal a hősökkel, mártírokkal egyetemben, akik a szabadságért csatatérre vonultak.
Ellenzéki rossz üzenetek…
Traian Băsescu köztársasági elnök köszöntő beszédét Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsosa tolmácsolta. A szöveget – annak ellenére, hogy a hivatalos magyar fordítás is nála volt – románul olvasta fel a tanácsos, majd hozzáfűzte észrevételeit.
„Traian Băsescu azt üzeni, hogy megérti a magyarok március 15-éhez kötődő érzelmeit. Egyik pártelnök – azt hiszem Pontának hívják – azt üzente ezen a héten, hogy nagyon rossz dolog Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Băsescu román államelnök baráti viszonya. Ez is üzenet, amit meg lehet hallgatni, de nem hiszem, hogy jó üzenet volna. És ott van egy másik párt elnöke, Antonescu úr, aki megüzente a magyar parlament elnökének, hogy jó lenne, ha minél hamarabb visszamenne Budapestre. Ez sem volt szerintem jó üzenet” – fejtette ki a politikus.
Az államelnök együttérzését azért tekinti fontos üzenetnek Eckstein, mert március 15. kifejezetten magyar ünnep. „Petőfi azt mondta, hogy talpra magyar. Nem pedig azt, hogy talpra magyar és vele együtt élő népek, vagy talpra, magyar állampolgárok” – mondta a tanácsos.
„Nemcsak a szabadságot, hanem az egyenlőséget és a testvériséget is hirdették a forradalmárok. Ezzel a testvériséggel van egy kis probléma: mások szemében keressük a szálkát, ahelyett, hogy a magunkéba néznénk” – jegyezte meg Eckstein, hozzátéve, hogy számos sebet kell begyógyítania a mai nemzedéknek.
Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa Emil Boc kormányfő üzenetét közvetítette.
Sorin Apostu polgármester üdvözlő beszédében elmondta: március 15-én, az 1848-as forradalom 163. évfordulója alkalmából annak valamennyi résztvevője emléke és bátor tettei előtt tisztelgünk. Felhívta a figyelmet arra, hogy a jobb közös jövő építésén, illetve Kolozsvár európai színvonalú várossá való fejlesztésén kellene minden polgárnak fáradoznia, együttműködnie.
Kedvező román–magyar távlatok
Máté András Levente RMDSZ-es képviselő, az RMDSZ képviselőházi frakciójának elnöke üdvözlő beszédében kifejtette: a maga szabadságharcát minden nemzedéknek meg kell vívnia, bár mi már nem fegyverekkel, hanem a diplomácia eszközeivel harcolunk, áldozatokat, kompromisszumokat hozunk, nem tévesztve szem elől nemzetünk szabadsághoz és önrendelkezéshez való jogát. Mint elmondta, ily módon sikerült a tanügyi törvényt elfogadtatni, illetve indult meg útján a kisebbségi törvénytervezet, amely a szabad és méltóságteljes élet megvalósulásának lehetőségét hordozza.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Orbán Viktor magyar miniszterelnök üdvözlő levelét tolmácsolta, majd összegezte: Magyarország és Románia között örvendetesen fennálló és fejlődő stratégiai partnerség kedvező távlatokat nyit az államközi együttműködés számára. – Precedens nélküli módon közel jutottunk az 1848–1849-ben csupán megpróbált, Kossuth és Bălcescu által eltervezett közeledés tényleges megkezdéséhez – mondta. – Ma, amikor közös műemléki projekteket valósítunk meg az egymás országaiban élő nemzeti közösségek érdekében, amikor a kolozsvári képzőművészeti múzeumban a legnevesebb magyar festők sok évtizede raktárban elzárt munkáit tárják szép kiállítás keretében a nagynyilvánosság elé, amikor egymás nemzeti konyháinak napjait szervezzük meg a városnapok keretében, amikor a régóta várt magyar nyelvű feliratok és városnevek kérdésében Erdély számos, magyar kisebbség lakta városában látható előrelépés történik, amikor nemcsak általános oktatási, de nemzeti kisebbségi szempontból is előremutató oktatási törvény került elfogadásra, amikor esély nyílik a magyar közösség szempontjából is elfogadható kisebbségi törvény parlamenti elfogadására, úgy érezzük, hogy esély körvonalazódik a jó irányban való elmozdulásra – összegezte.
Lelkesedéssel a közöny eloszlatásáért
„Vajon ünnepelnénk-e ma ennyien, ha 1848. március 15-én a Pilvax Kávézóban ülők megmosolyogják és cinikusan legyintenek Petőfi első alkalommal felolvasott Nemzeti dalára, majd közönyösen szürcsölgetnék tovább a kávéjukat? – indította ünnepi beszédét Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke – A válasz: egyértelműen nem.”
Gergely Balázs a forradalom és az azt megelőző reformkor tanulságának a közöny eloszlatását tekinti. „A közöny a legnagyobb ellenségünk, és ha átitatja a mindennapjainkat, akkor nem jutunk egyről a kettőre. A közöny ellen a lelkesedéssel vehetjük fel a harcot” – mondta az EMNT-elnök, majd hozzátette, hogy ennek a harcnak a gyümölcse például a páratlan lelkesedéssel megszervezett tavalyi Kolozsvári Magyar Napok is.
Az ünnepi beszédeket követően politikai pártok, parlamenti képviselők és civil szervezetek helyeztek el koszorút a Biasini Szálló Petőfi-emléktáblájánál, majd a nemzeti és a székely himnusz eléneklése után valódi premiernek lehetettek tanúi az ünneplők: átvonultak a Főtér Deák Ferenc (Eroilor) utcai sarkához, majd koszorút helyeztek el a saroképületnél, ahol 1848. december 25-ének éjjelén megszállt Bem József. A Bem-háznál Kossuth-nóták éneklése közben két koszorút helyezett el a fiatalság az 1794. március 14-én született tábornok emléktáblájánál, majd a Mátyás-szoborcsoport elé vonult a menet, ahol népviseletbe öltözött zászlóvivők rezesbanda kíséretével további, az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó nótákat énekeltek.
Késő délután az Állami Magyar Operában folytatódott az ünnepi rendezvények sora, ahol a társulat a Mária főhadnagy operettel emelte a nemzeti ünnep színvonalát. Az ifjúság ezalatt Mátyás király szülőháza előtt szervezett kulturális estet, késő este pedig a forradalmi kávéházzá alakított Corvinus pubban zárult a rendezvénysorozat. Szabadság (Kolozsvár)

Keresztalja címen új katolikus hetilap jelenik meg
Keresztalja címen új római katolikus hetilap indul vasárnap útjára, amelynek szerkesztői inkább hírlapjelleget szánnak, így elsősorban tényanyagokra koncentrálnak.
 „Az egyházról sokan sokfélét írnak, többnyire nem a legkedvezőbb beállításban. Jó lenne bemutatni azokat a pozitív kezdeményezéseket, amelyek másokat is cselekvésre ösztönözhetnek, hiszen a mi egyházunk fiatal, mindig kész a megújulásra – vallja Lukács János főszerkesztő, a Krónika volt munkatársa. – Azt látjuk, hogy míg a világi média frissen és tetszetős formában önti elénk a jórészt negatív híreket, addig a mi híreinkről, a keresztény kezdeményezésekről jobbára csak szűk csoportok tudnak. Talán ezért is érezhető egyfajta kiégett, elfáradt hangulat az emberek körében.” Kérdésünkre, hogy miben tud újat hozni a már létező katolikus hetilappal szemben, Lukács leszögezte, elsősorban szerkesztési koncepciójában lesz más a Keresztalja.
Ennek keretében inkább saját témákat jelenítenének meg, azokat pedig olvasmányos formában dolgoznák fel, és jó minőségű sajtófotókkal illusztrálnák. Ugyanakkor megjelenítenék a gyulafehérvári, nagyváradi, szatmárnémeti és temesvári egyházmegye híreit egyaránt, odafigyelve a testvéregyházakra és reagálva az ország közéleti történéseire is. „Nem kívánunk rivalizálni más újságokkal, a Keresztalja együttműködő partnere, vagy ha tetszik, kisebb testvére szeretne lenni a már létező hetilapoknak” – szögezte le a főszerkesztő. A lap szerkesztői azt szeretnék elérni, ha az újság hasábjain keresztül nem csak a rendszeres templomlátogatókhoz szólnának. „Elsősorban viszont azok igényeit szeretnénk kielégíteni, akik hitüket rendszeresen gyakorolják, viszont nemcsak lelki olvasmányra vágynak, hanem az élő egyház iránt is érdeklődnek. A mi olvasóközönségünk nemcsak az idősebb korosztály tagjai közül kerülhet ki, hiszen nagyon sok fiatal és középkorú embert, illetve sokgyerekes családot is lehet látni a templomokban” – vallják.
Az első lapszámban például egyaránt szó esik a ferencesek húsvéti előkészületeiről, az ingyenes lombikprogram körüli aggályokról, valamint II. János Pál pápa boldoggá avatásáról. Hogy miért a Keresztalja címre esett a választás, annak a titka az, hogy ez a név egyszerre fejezi ki, hogy erdélyi és katolikus újságról van szó. „A keresztalja a kereszt mögött haladó zarándokcsoportot jelent, így jelen van a szóban a közösség, az úton levő csapat és a Krisztust követés is. Nem utolsósorban pedig ez a név erős utalás Csíksomlyóra is, a Kárpát-medencei magyarság Mária-tiszteletének gyújtópontjára” – fogalmazta meg Lukács János.
A lap első számát virágvasárnap vehetik kézbe az olvasók. A Székelyföldön több településen is rikkancsok fogják árusítani a templomok környékén, de több plébánián is kapható lesz a Keresztalja. A terjeszkedés folytatódik, addig pedig az érdeklődők felvehetik a kapcsolatot a kiadóval a terjesztes@keresztalja.ro e-mail címen vagy a 0364-730994-es telefonszámon.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: Magyarnak lenni Európában – ez a mi munkánk
A húsvétot megelőző nagyböjt hagyományosan a testi-lelki felkészülés és elmélyülés időszaka. Ennek kapcsán Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke válaszolt a Fidelitas kérdéseire. Az 1989-es romániai forradalom hőse 1990-től 2009-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke volt. Brüsszelben és Strasbourgban 2007-óta politizál.
Tavaly, a temesvári népfelkelés és forradalom 20. évfordulóján gondoltuk végig ezt a kérdést barátaimmal és harcostársaimmal. Akkor a „Temesvártól Brüsszelig” címet adták a kollégáim az emlékezésnek. Az elmúlt több mint két évtizedet viszont jobban kifejezi az évfordulós rendezvénysorozat jelszó tömörségű főcíme: „Küzdelem és építés”. A kettő egybejátszása írja le gyakorlatilag azt a folyamatot, amelynek – Istennek hála – tevőleges résztvevője lehettem én is – felelte Tőkés László arra a kérdésre, hogy hogyan látja saját életútját két évtized távlatából.
Tőkés László az interjúban elmondta, hosszú utat tettek meg, ám még korántsem értek a végére. Két évtizeddel a rendszerváltozás után „a kommunizmus kísértete még mindig köztünk jár” – mondta, és hozzátette, nap mint nap a múlt visszahúzó árnyaival kell szembesülniük. „Mindennapi életünkben is tetten érhetőek a múltbéli reflexek, gondoljunk csak a köztulajdon elértéktelenedett voltára, vagy akár arra a fajta felelősségáthárításra, melynek tulajdoníthatóan a volt szovjet tömb államai mind a mai napig következmények nélküli országoknak tekinthetők” – emlékeztetett. Hozzátette, hogy nem lehet megkerülni a múlttal való őszinte szembenézést, mert ezzel a jövőt is kockára tennék.
A kettős állampolgárság nem csak szimbolikus 
Sok tízezer határon túli magyar kérelmezhette a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárás keretében, „ez egy nagyon fontos döntés volt, felért egy nemzetpolitikai rendszerváltozással” – vélekedett az EP-képviselő, aki hozzátette, ha csupán mennyiségi megközelítést alkalmazunk, már az is erős érvnek tűnik, hogy tízmillió magyar helyett ezután egy közel tizenötmilliós nemzetről beszélhetünk Európában – s ezáltal már az erős középnemzetek mezőnyébe lépünk előre. „De ennél is fontosabb számunkra az ügy tartalmi oldala. Az egyesülő Európában újbóli történelmi lehetőség adatik, ami egyben erkölcsi korparancs, hogy magyarságunk magára találjon, és millenáris örökségének folytatásaképpen – remélt jövője érdekében – talpra álljon” – felelte Tőkés László a kettős állampolgársággal kapcsolatosan.
Az új alkotmány a szabad Magyarország kulcsa 
„Nem építhetjük meg közös magyar hazánkat a 21. században egy, a 20. századot épp lezáró, toldozott-foldozott, ideiglenes alkotmány foglyaként. Többen azt állítják, hogy nem volt alkotmányozási kényszer – ám a kényszer és a kötelesség között lényeges különbség van, és megítélésem szerint a nemzeti kormánynak – ahogyan egyébként az eddigi kormányok mindegyikének – kötelessége volt új megalapozást adni annak, amit szabad Magyarországként elterveztünk, megálmodtunk. Történelmi időket élünk. Nemzeti feltámadásban gondolkozunk és reménykedünk” – mondta el Tőkés László a napokban elfogadott új alkotmánnyal kapcsolatban. Az EP-képviselő úgy véli, hinni kell saját erőinben és abban, hogy ezek az erők összeadódnak.
Véleménye szerint az elfogadott új alaptörvény „emberi s magyar – és ez a lényeg”. „Másfelől olvasom a posztkommunistáknak, vagy a velük a hatalom kedvéért elvtelenül kiegyező áldemokratáknak a fanyalgásait, és önkéntelenül felötlenek bennem ezen kényszeres »véleményvezéreknek« az őszödi beszédet igazoló apológiái. Ellenpontként kívánni sem lehetne jobbat: van egy korszerű alaptörvényünk szemben a hazugság-dömpinggel” – mondta el.
Az Orbán Viktor vezette kétharmados többségnek volt bátorsága felvállalni magyar múltunkat és keresztény gyökereinket, szemben például az Európai Unióval, ahol a kétezer éves keresztény Európát egyfajta félreértelmezett „politikai korrektség” jegyében egyetlen tollvonással áthúzták – szögezte le.
Ez egy komoly feladat, nem lehetett csak úgy letudni 
Nemrég egy magyarországi politikus ismerősöm kifakadt, hogy „Európában mindenkinek mindent szabad, kivéve a magyaroknak”. 2011-re nagyjából idáig sikerült letornászni az 1956-ban (és azelőtt) szerzett hírnevünket azáltal, hogy „hazudtunk reggel, délben, este”. Az Orbán-kormány 1956 örököseként nem engedhette meg magának, hogy tájba simulóan „letudja” az EU-elnökséget, hogy példás magaviseletű, ámde önálló elképzelés és akarat nélküli „jótanulóként” elvtelenül alárendelje magát Európa „békediktátumának” – fejtette ki véleményét Tőkés László a soros elnökségről.
A múlt a krisztusi feltámadásban fordulhat jóra 
„II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának 300. évfordulóján a kereszt és a feltámadás jegyében idézem meg Nagyságos Fejedelmünk imádságában formát öltött és áldozatos életében gyümölcsözött nemes hitét. Megváltó Istenünkbe vetett élő hittel kérem az Ő gazdag áldását életünkre, nemzetünkre és húsvéti ünnepünkre. Nemzetünk megszenvedett múltja a krisztusi feltámadásban fordulhat jóra” – mondta el Tőkés László azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a Húsvét milyen üzenetet hordoz a 21. században. mno.hu
Erdély.ma

Eltiltották Gergely Istvánt a papi hivatástól
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség meghatározatlan ideig felfüggesztette Gergely István tisztelendő papi hivatásának gyakorlási jogát. A döntés április 15-étől hatályos, és bármikor feloldható – tájékoztatta a Krónikát Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök. A felfüggesztés okát az egyházi méltóság nem kívánta részletezni, hiszen úgy véli, ez csupán Gergely István tiszteletesre és a főpásztorra tartozik.
A korábban Csíksomlyón, majd Jegenyén szolgálatot teljesítő, végül betegállományba vonult, a csíksomlyói árvákat felkaroló tisztelendő jelenleg külföldön tartózkodik, azonban megkeresésünkre elmondta, amint hazatér, hajlandó nyilatkozni felfüggesztésének okairól. Potyó Ferenc érdeklődésünkre elmondta, a különböző intézményekhez, szervezetekhez hasonlóan a római katolikus egyháznak is létezik bizonyos szabályrendszere, az egyházi törvénykönyv, amely a világon valamennyi egyházközösségre érvényes.
„A törvénykönyvnek van előírása mindenre vonatkozóan, kezdve a pápától, a bíborosokra, püspökökre, plébániákra, a keresztségre, házasságra, fegyelmi ügyekre, a papokra, és természetesen ebben is vannak bizonyos büntetésekre vonatkozó cikkelyek, akárcsak a világi törvénykönyvben, így amikor visszaélések történnek vagy hiányosságok merülnek fel, az egyház próbál szankciókat alkalmazni” – részletezte az egyházi méltóság.
Hozzátette, az aggódó betelefonálók megnyugtatására kijelentik, ez a felfüggesztés nem vonja maga után Tiszti nyugdíjának megvonását, csupán meghatározatlan ideig nem gyakorolhatja papi hivatását. „Az igazi papi hatalmat a szenteléssel kapják meg a papok, ez a hatalom Krisztustól származik, és így is marad a világ végezetéig. A szenteléssel kapott hatalmat soha senki el nem veheti a paptól, maga az egyház sem, de szabályozhatja ennek használatát” – mondta a pápai káplán.
Hangsúlyozta azonban, hogy ez a felfüggesztés soha nem végérvényes, bármikor visszavonható, amennyiben teljesülnek az előírt feltételek. „Természetesen Gergely István továbbra is egyházunk tagja, megkapja a nyugdíját, szó sincs kiátkozásról, csupán pillanatnyilag nem gyakorolhatja papi hivatását” – összegzett Potyó Ferenc pápai káplán.
Forró Gyöngyi
Krónika (Kolozsvár)

Húsvéti ajándékosztás a romatelepen
Nagyvárad – Nagypénteken Tőkés László az Európai Parlament alelnöke ajándékcsomagokat osztott a nagyváradi romatelepen lakóknak.
Tőkés László és kísérete valamint a sajtó munkatársai péntek délben mentek ki a nagyváradi Cinka Panna roma lakótelepre, ahol a Roma Párt ngyváradi elnökének, Lakatos Jánosnak az öccse, Lakatos Lajos fogadta őket. Az EP alelnöke százharminc ajándékcsomagot vitt magával, annyit, ahány lakás van a romatelepen. A helyszínen Tőkés László elmondta: „Brüsszelből jövök, ahol nemrégiben fogadta el az Európai Parlament a roma srtratégiát. Szeretettel tolmácsolom maguknak Járóka Lívia magyarországi cigány EP-képviselő asszony üdvözletét, aki ennek az ügynek az előterjesztője volt.” Tőkés jelezte, hogy a cigányság ügye nem áll meg a román-magyar határon, és a stratégia szerint az egész európai cigányság helyzetét javítani kell. Éppen ezért felhívta a figyelmet: „mit érne, ha mi Európában nagy ovációban részesítjük Járóka Líviát, a jelentéstévőt, hogyha a magunk helyén nem teszünk semmit. Ezért alapítottuk Nagy József Barnával a nagyváradi cigánymissziós központot, hogy erőnk szerint segítesünk a romák helyzetén. A gazdasági nyomorúságot mi nem tudjuk enyhíteni alkalmi csomagokkal, de mégis, nagypénteken Krisztus urunk szenvedései arra intenek bennünket, hogy ha ebben a világban van szolidaritás, szeretet, akkor jut mindenkinek egy falat kenyér, és hosszútávon minden meg fog változni.”
Magyar romák
Nagy József Barna a cigánymissziós központ vezetője, aki egyben a nagyváradi Demokrácia Központ vezetője is, megemlítette, hogy Lakatos Lajos volt az első váradi roma, aki magyar állampolgárságért folyamodott. „Itt is fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy mndazoknak a romániai romáknak is jár a magyar állampolgárság, akiknek ősei valaha magyar állampolgárok voltak.” Végezetül Lakatos Lajos roma párt váradi elnökének testvére mondott köszönetet Tőkés Lászlónak, amiért meglátogatta a váradi romatelepet. „Reméljük, hogy a továbbiakban is együtt fogunk tudni működni, mert mindenhonnan jól jön a segítség a romák számára” – fogalmazott. Ezt követően Tőkés László végigjárta a romatelepet, üdvözölte felnőtteket, húsvéti köszöntőket adott át a gyerekeknek, bement néhány házba, hogy képet kapjon arról, milyen életkörülmények között laknak a romák. Mielőtt elment, Tőkés László egy húsvéti éneket tanított meg a roma gyerekeknek.
Pap István
erdon.ro

Keresztalja címen új római katolikus hetilap jelent meg
Keresztalja címen új római katolikus hetilap indul útjára vasárnap. “Azt látjuk, hogy míg a világi média frissen és tetszetős formában önti elénk a történéseket, a keresztény kezdeményezésekről jobbára csak szűk csoportok tudnak. Talán ezért is érezhető egyfajta kiégett, fáradt hangulat az emberek körében” – fogalmaznak a lap szerkesztői, akik egyébként főként a világi sajtóban tevékenykednek, tevékenykedtek. A Keresztalja éppen ezért alternatívát kínál az amúgy sem túl gazdag erdélyi hetilappiacon, hírlap kíván lenni, amelyben a római katolikus egyház körüli történések mellett az erdélyi és partiumi történelmi egyházak hírei is helyet kapnak, mint ahogy külön rovat foglalkozik a közéleti, politikai, gazdasági döntésekkel is. “Jó lenne bemutatni azokat a pozitív kezdeményezéseket, amelyek másokat is cselekvésre ösztönözhetnek” – vallja Lukács János, a Keresztalja főszerkesztője.
A lap munkatársai az aktuális heti történéseket olvasmányos formában jelenítik meg, jó minőségű sajtófotókkal illusztrálják, s nagy teret kapnak a saját témafeldolgozások, interjúk, riportok is. A szerkesztők ugyanis az újság hasábjain nem csak a rendszeres templomlátogatókhoz kívánnak szólni. “Azok igényeit szeretnénk kielégíteni, akik hitüket rendszeresen gyakorolják, viszont nemcsak lelki olvasmányra vágynak, hanem az élő egyház iránt is érdeklődnek. A mi olvasóközönségünk nemcsak az idősebb korosztály tagjai közül kerülhet ki, hiszen nagyon sok fiatal és középkorú embert, illetve sokgyerekes családot is lehet látni a templomokban” – vallják.
Hogy miért a Keresztalja címre esett a választás? Ez a név egyszerre fejezi ki, hogy erdélyi és katolikus újságról van szó. “A keresztalja a kereszt mögött haladó zarándokcsoportot jelenti, így jelen van a szóban a közösség, az úton levő csapat és a Krisztust követés is. Nem utolsósorban pedig ez a név erős utalás Csíksomlyóra is, a Kárpát-medencei magyarság Mária-tiszteletének gyújtópontjára” – mondja Lukács János.
A lapot a Székelyföldön több településen is rikkancsok árusítják a templomok környékén, de Erdély és a Partium több plébániáján is kapható lesz a Keresztalja. A terjeszkedés folytatódik, addig pedig az érdeklődők felvehetik a kapcsolatot a kiadóval a terjesztes@keresztalja.ro e-mail címen vagy a 0364/730-994-es telefonszámon.
Népújság (Marosvásárhely)

Egyházi összefogás Alsórákosért
Egyházi összefogással próbálnak békét teremteni a romabandák által terrorizált Alsórákoson. Nagyhét szerdáján közel ötven református lelkipásztor vett részt a Brassó megyei településen tartott bűnbánati istentiszteleten, a közeljövőben pedig ökumenikus szabadtéri szolgálatot szerveznek, hogy a helybéliek érezzék, nincsenek egyedül. Barát István, a település református lelkipásztora a Krónikának elmondta, még pénteken is zajlik Nagyváradon egy lelkészkonferencia, amelyen többek között az alsórákosi helyzet is napirendre kerül.
A településen eluralkodott kilátástalan helyzetre Barát István hívta fel a közvélemény figyelmét, az elmúlt hónapban falugyűlést hívott össze, hogy megoldást találjanak az embereket rettegésben tartó romabandák megfékezésére. Bár a hatóságok elkezdték a védelmi intézkedések szervezését, a romák súlyosan bántalmaztak három fiatalembert, amire a faluban lincshangulat alakult ki. Alsórákoson azóta is megerősített rendőri és csendőri jelenlét biztosítja a nyugalmat. Barát István lelkipásztortársait is értesítette a kialakult helyzetről, először ökumenikus istentiszteletet terveztek, amit az idő rövidsége miatt egy későbbi időpontra halasztottak, ám nagyhéten több ezren imádkoztak Székelyföldtől Hollandiáig, hogy az alsórákosiak békére leljenek. A húsvét előtti szerdán tartott alsórákosi istentiszteleten közel ötven református lelkipásztor vett részt, az „összetartó” szolgálat célja az volt, hogy erősítse a gyülekezetet, az alsórákosiak megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül, sokan imádkoznak értük. A helyszínen negyven lelkész írta alá az alsórákosi nyilatkozatot, amelyhez azóta elektronikus úton közel négyszázan csatlakoztak. A nyilatkozatot Pásztori-Kupán István teológiai tanár olvasta fel. „Tudjuk, hogy itt, Alsórákoson sem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk. Tudjuk, hogy sötét erők most is munkálkodnak a köztetek lévő keresztyéni ékes és jó rend megdöntésén. Isten országának állampolgáraiként viszont el nem fogadhatjuk a krisztusi és apostoli rendtől eltérő zűrzavart. Ennek a krisztusi és apostoli rendnek része az is, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. (...) Tudjuk, hogy Alsórákoson nem mindenki cselekszik ekképpen. Jogotok van hozzá, hogy elvonjátok magatokat mindenkitől, aki rendetlenül él, és azzal ne társalkodjatok, hogy megszégyenüljön. Mindazonáltal ne ellenségnek tartsátok, hanem atyafiakként intsétek őket” – áll a nyilatkozatban. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, aki maga is részt vett az istentiszteleten, a helyszínen azt nyilatkozta, Erdélyben közel ezer lelkipásztor van, nem lehet, hogy ne tudnának segíteni az alsórákosi gyülekezeten. A Brassó megyei településen egyébként rég nem volt ennyire csendes a húsvét, a Borbáth romatelep felé vezető úton is ki mertek ülni az emberek a kapu elé, számolt be lapunknak Barát István, aki abban bízik, hogy a faluban a rendőrök és a csendőrök visszavonulása után is tartós marad a béke.
Bíró Blanka, Krónika
Harangszó (Nagyvárad)