Polémia a Parászka Boróka elleni petíció mentén
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíciókapcsán, amely Parászka Boróka marosvásárhelyi újságírónak a sajtóból való eltávolítását javasolja – adja hírül a kronika.ro. 
Péntek délelőttig több mint 1000 aláíró támogatta a kezdeményezést, amely arra kéri a szerintük „magyarellenességéről elhíresült” újságírónak közvetett vagy közvetlen formában médiafelületet biztosító személyeket, hogy lehetőségük szerint ne járuljanak hozzá a „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”.
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű, a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor kezdeményezte petícióban. Az ötletgazda egyébként szakmáját tekintve nem újságíró, alkalmi írásai ugyanakkor több erdélyi magyar sajtóorgánumban – köztük a Krónikában – is megjelentek.
Parászka Boróka a Transindex portálnak úgy nyilatkozott, ez az ügy túlmutat az ő személyén, és az ilyen megnyilvánulások már „szindrómaszintűek”, mivel szerinte volt példa arra, hogy lejáratókampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. A Vásárhely.ro – ahol a marosvásárhelyi közszolgálati rádió munkatársának több publicisztikája is megjelent – csütörtökön elítélte a Parászka elleni petíciót és minden olyan kezdeményezést, amely a vélemény- és szólásszabadság ellen irányul.
Vélhetően a témához kívánt hozzászólni a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is, amely – nevek említése nélkül – leszögezte: elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Gyerő indul Kovásznán (Polgármester-választás)
Gyerő József ügyvéd lesz a kovásznai RMDSZ-szervezet polgármester-jelöltje a júniusi helyhatósági választásokon. Gyerő egyedüliként jelentkezett a megmérettetésre, a szervezet választmánya tegnapi ülésén egyhangúlag támogatta. Jelölését az RMDSZ megyei állandó bizottságának is el kell fogadnia.
A városi művelődési házban megtartott gyűlésen részt vett Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke, a 32 fős választmányból 26-an jelentek meg. Bodó Lajos, a szövetség városi szervezetének elnöke köszöntötte az jelenlevőket, ismertette az összejövetel napirendi pontjait is: a polgármesterjelölt személyének elfogadása, valamint a városi és megyei tanácsba való jelentkezés módozata. Tamás Sándor röviden ismertette az RMDSZ által nemrég lebonyolított közvélemény-kutatás eredményeit. Kovásznán 867 magyar személyt kérdeztek meg. 81 százalékuk vélte úgy, hogy jó irányba halad a város fejlődése, a helyi RMDSZ-szervezet tevékenységével 54 százalék volt elégedett. A helyi politikusok megítélésében Gyerő József áll az élen, 89 százalékos kedvező véleménnyel, őt követi Thiesz János jelenlegi polgármester 81 százalékkal. A megkérdezettek döntő többsége úgy vélte, hogy a munkanélküliség kezelése prioritás kell hogy legyen a városban.  A választmányból elsőként Csikós Tibor alpolgármester szólalt fel. A városban sok mindent mondanak, nem kell elsietni a jelölést, ahogy a tanácstagok esetében sem, be kell tartani a demokrácia elveit. Sokan úgy vélik, Sepsiszentgyörgyről, a szervezet orbaiszéki elnöksége részéről diktálnak – vetette fel. Bodó Lajos röviden válaszolt: mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy jelöltesse magát, akár most is bárki megteheti. Tamás Sándor kijelentette: nem dúskálnak minőségi jelöltekben, nem lehet sokáig gondolkodni. Gyerő esetében találkozott a helyi, orbaiszéki és megyei RMDSZ-szervezet elképzelése. A magyarok, de a románok egy része szerint is jó a választás – hangsúlyozta. Gyerő kifejtette: nem szeretné, ha a statútum „megerőszakolásával” lenne jelölt, a választmány döntsön a kérdésben. Röviden vázolta elképzeléseit is. Több hónapos gondolkodás után döntött úgy, hogy vállalja a jelöltséget, nagyobb szerepet vállal a közigazgatásban és a politikában. Ezzel a vállalással – ha támogatják jelölését – a közállapotok változtatásán kíván dolgozni. Céljai közt a 2015–2020-as időszakra érvényes városfejlesztési stratégiában foglaltak megvalósítását említette, hangsúlyt fektetve a vendégforgalomra. Ösztönözni kívánja a fiatalok itthon maradását is – hangoztatta. Együtt kíván dolgozni és állandó kapcsolatot, párbeszédet tartani a város polgáraival, a választmánnyal, a városháza alkalmazottaival, a tanáccsal, a szövetség széki, megyei vezetőségével, a parlamenti képviselettel. Azt szeretné, ha hivatali ügyekben minden ajtó nyitva állna számára – jegyezte meg. Ha polgármesterként szembesül a pillanattal, amikor úgy látja, munkája elégtelen, elveszti támogatottságát, azonnal visszaadja megbízását – ígérte a jelenlevőknek. A gyűlésen elhangzott, a polgármesterjelöltnek vétójoga lesz a tanácstagok listájának összeállításánál, az alpolgármester személyének kijelölésében is. Gyerő kétharmados RMDSZ-többséget kíván a majdani tanácsban, a jelentkezők közül konzultáció során választják majd ki a jelölteket, akiket ott lát a közös munkában. A tagoknak a közösség támogatását kell élvezniük, pluszértéket kell teremteniük – hangsúlyozta. Tamás Sándor köszönetet mondott Thiesz János polgármester eddigi és az elkövetkező hónapokban folytatott munkájáért (az elöljáró nem volt jelen, külföldön tartózkodik). Nehéz időszakban került a város élére, de elvégezte feladatát – mondta Tamás. A megyei szövetség elnöke azt is megígérte: ha szükség lesz rá, a kampány idején akár Kovásznára is költözik ideiglenesen. Ez így volt az előző kampányban is, amikor naponta Kovásznán volt, minden támogatását megadja a magyar érdek érvényesüléséért – fűzte hozzá.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozs megyében saját jelölteket indít az EMNP
Kolozsváron és további húsz Kolozs megyei községben indít önkormányzati jelöltlistát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint nyolc polgármesterjelöltre – beleértve a kolozsvári jelöltet is – és a megyei listára is voksolhatnak majd a Néppárt támogatói – döntött választmányi ülésén az EMNP Kolozs megyei szervezete. Soós Sándor megyei elnök elmondta: számításaik szerint a megyében legalább megkétszerezi 2012-es eredményét a Néppárt.
A választmányi ülés résztvevői hangsúlyozták: a magyar szavazatok maximalizálása érdekében a Kolozs megyei Néppárt továbbra is nyitott a többi magyar politikai szervezettel való egyeztetésre. Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke azonban attól tart, magyar képviseletet is veszélyeztethetnek az EMNP jelölései. A Maszol hírportálnak nyilatkozó Csoma sajnálatát fejezte ki, „hogy többrendbéli egyeztetés után is, amelyben az EMNP támogatását kértük az összefogás megvalósítására, úgy döntöttek, hogy külön indítanak polgármestert”. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a negatív kampányolást mellőzik egy magyar–magyar versenyben, mert ez a választókat távol tarthatná az urnáktól.  Kifejtette, Horváth Anna sokszor bebizonyította már, hogy nemcsak az RMDSZ, hanem minden magyar lakos polgármestere, számukra ezért garancia az ő személye. Mint mondta, továbbra is a közösség hangjának megerősítésén, hitének visszaszerzésén dolgoznak, ebben a munkában pedig mindazok támogatására számítanak, akik tennének otthonukért, Kolozsvárért. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 10-I SZÁMÁBÓL
Ha már amúgy is sorozatokról beszéltünk, vegyünk szemügyre egy eltérő jellegűt is, mégpedig azét a művészét, aki az egy személyhez köthető alkotások mennyiségének rekordere volt ezen a tárlaton. Cseh Gusztáv Hatvan főember és Jeles házak című rézkarc sorozatairól van szó, amelyek a címlapokkal együtt 61-61 nyomattal állítanak emléket nemzeti Pantheonunk példamutató alakjainak, illetve a történelem zivataraival ma még dacoló vagy éppen a régen porrá lett kultúrtörténeti jelentőségű építményeinknek. Az emlékezés asztala és az Önarckép Kafkával különálló grafikai lapok; mindkettő a szerző bravúros tollrajz-technikájának ikonikus darabjai. Guszti – akinek halk szavú édesapja id. Cseh Gusztáv, a Képzőművészeti Főiskola írásművészet tanára volt, és a betűk, a kalligráfia szeretetére engem is oktatott –, a tudatosan meglendülő vonalak világát már kisgyermekként jól ismerte, így korán megteremtette szellemi tartalommal átszőtt rajzkultúrájának összetéveszthetetlen jellemvonásait. S mihelyt a testet öltött forma parádéja a zenitre ért, csupán a tartalom elmélyítése nyújthatta számára a továbblépés valódi zálogát. A történelem mámorító aromája pedig, amely bűvkörébe vonta észrevétlenül, nemzeti fogantatású vallomásokat hívott életre portré- és műemléksorozatainak míves képtereiben.
Cseh igen szoros baráti kapcsolatot ápolt Gergely István elismert kolozsvári szobrászművésszel. Kettőjük világszemléletének lényegi azonossága, valamint műtermeik közvetlen szomszédsága motiválhatta Gergelyt is a hasonló tradíciókban gyökerező alkotások megálmodására. (A seregszemlén tizenhat hollófekete domborműve sorakozott a falakon: Ady Endre, Benedek Elek, Báthory István, Bethlen Gábor stb.). Végső soron így ölthettek alakot művelődéstörténetünk zászlóvivőinek hitelesen dokumentált, síkban és plasztikában is kivitelezett képmásciklusai. (Meglehet, talán épp akkoriban kezdett csírázni bennem is egy hasonló szándék – ami viszont csak évtizedekkel később valósult meg –, hogy a piktúra legnagyobbjainak állítsak emléket, ezúttal szélesebb értelmezésben, európai kitekintéssel, vászonra megfestve, miként azt nemrégiben a Nagymesterek című, reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokát felidéző kötetemben meg is tettem).
Cseh Gusztival és Gergely Pistával sűrűn bejártuk Székelyföld szép emlékhelyeit; ilyenkor többnyire Alsócsernátonban horgonyoztunk le a Haszmann család múzeumértékű néprajzi gyűjteménnyel hívogató, vendégszeretetéről elhíresült birtokán. Ott, ahol ma a szelek cibálta óriásfenyők alatt Gusztinak cserzett kopjafa állít emléket immár örökkön tartó vándorútján; Gergely Pistának pedig saját keze munkája, a székely kultúrhistória neves szülöttjét, Bod Pétert ábrázoló szobra, amellyel az 1973-ban hivatalosan is kapunyitó Csernátoni Múzeumot, valamint a becses szülöttről elnevezett Közművelődési Egyesületet ajándékozta meg.
Nyári alkotótáborok már akkor hívogattak művészeket szép számmal Erdély-szerte.
Talán a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban működő volt a legismertebb mindahány közül. De szép pillanatok emlékeztetnek a Sepsiszentgyörgytől alig három kilométernyire meghúzódó Árkos településen eltöltött napokra is, báró Szentkereszty Béla romantikus környezetben bujkáló, csónakázótóval, hidakkal, ligetekkel tarkított kastélyának idilli hangulatokat sugalmazó egykori birtokán. Plugor Sándor festőművész (becenevén: PöSö) – akinek jó néhány remekbe szabott munkájával a budavári seregszemlén is találkozhattunk (Olvasó, Illyés Gyula illusztráció, Szilágyi Domokos emlékére, Önarckép stb.) – maga is jelen volt több alkalommal Árkoson. Festő létére eminens rajzolóként és illusztrátorként is tekintettünk rá; jellemzően fekete alapú fehér érrendszerekben lüktető rajzai, olykor barokkosan, máskor puritán dallamvonalak szűkszavúságával elbeszélve, igen népszerűek lettek.
Árkosra érkezésünk után, még pár napig Plugor, Gergely, Cseh és jómagam is, a környékkel való ismerkedés közepette önfeledten „kortyolgattuk” a szellemlazító perceket – ahelyett, hogy verejtékes munkával ütöttük volna agyon a kacérkodó helybéli romantikát. Így aztán igencsak váratlanul ért, amikor Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Színház egykori színigazgatója, akkoriban a Művelődési Bizottság vezetője telefonon, némi aggodalommal a hangjában közölte: Nagy Ferdinánd, a megyei pártbizottság első embere egy órán belül látogatást kíván tenni a táborban, hogy bizonyságot nyerjen, miféle remekműveket hoztak létre a meginvitált mesterek. Persze bemutatható művek nem léteztek. Egyetlenegy sem. Legalábbis akkor még nem. A két fekete gépjármű pedig máris gördült befelé az egykor lópatákhoz szokott, békebeli időket megélt gyöngykavicsos ösvényszalagon.
Nem tehettünk mást: fogadnunk kellett az érkezőt. Méghozzá ott, ahol a kastély egyik szárnya alatt tisztes vinotéka húzódott meg, amely a téli hónapok mezőgazdasági konferenciáinak időszakában sokak kedvelt tartózkodási helye volt. Ominózus találkozásunkkor Gergely Pista, mihelyt mód nyílt rá, nyomban helyet foglalt Nagy Ferdinánd szomszédságában, a biztonsági legények pedig – borpince ide, borpince oda – (tán bizalom hiányában?) a magukkal hozott italosüvegeket helyezték el a terebélyes tölgyfaasztalon. S még mielőtt bármiféle diskurzus kezdetét vehette volna, Gergely határozott szókimondásával, eltaposhatatlan igazságérzetével, esélyt sem adva bárkinek a közbeszólásra, magával ragadón kezdte ecsetelni a Miklóssy Gábortól hallott teóriát, ami a „fejben” történő alkotás szükségességét helyezi mindenekkel szemben előtérbe. Ami közismerten arról szólt, hogy minél teljesebb művet szándékozunk létrehozni, annál elmélyültebben, időt sem kímélve érleljük bensőnkben az összerakható, apró részleteket. Eszerint tehát: azért nem láthatók még a művek, mert most készülnek. Mármint: mibennünk. Az elmélet újszerűségének meglepetése, úgy tűnt, váratlanul érte, és szíven is ütötte az első titkárt, aki ez irányú tájékozatlanságát palástolandó, már szóba se hozta a remélt látványképeket. Aztán jött még egy fagyott mosoly, még egy hűvös pohár bor, és további eredményes elmélyülést kívánva sietősen asztalt bontott, távozásra szánva el magát. Miközben a gépkocsi mélyfeketéje elnyelte testes sziluettjét, az egyik „közalkalmazott” még visszaröppent, az asztalról begyűjtötte az alig használt, kiváló párlattal töltött boros flaskókat, majd példás rendet hagyva maga után, csapattársaival tovaszállt.
Árkossy István
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Polémia a Parászka Boróka elleni petíció mentén
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíció kapcsán, amely Parászka Boróka marosvásárhelyi újságírónak a sajtóból való eltávolítását javasolja.
Csütörtök késő délutánig több mint 700 aláíró támogatta a kezdeményezést, amely arra kéri a szerintük „magyarellenességéről elhíresült” újságírónak közvetett vagy közvetlen formában médiafelületet biztosító személyeket, hogy lehetőségük szerint ne járuljanak hozzá a „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”.
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű, a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor kezdeményezte petícióban. Az ötletgazda egyébként szakmáját tekintve nem újságíró, alkalmi írásai ugyanakkor több erdélyi magyar sajtóorgánumban – köztük a Krónikában – is megjelentek.
Parászka Boróka a Transindex portálnak úgy nyilatkozott, ez az ügy túlmutat az ő személyén, és az ilyen megnyilvánulások már „szindrómaszintűek”, mivel szerinte volt példa arra, hogy lejáratókampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. A Vásárhely.ro  – ahol a marosvásárhelyi közszolgálati rádió munkatársának több publicisztikája is megjelent – csütörtökön elítélte a Parászka elleni petíciót és minden olyan kezdeményezést, amely a vélemény- és szólásszabadság ellen irányul.
Vélhetően a témához kívánt hozzászólni a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is, amely – nevek említése nélkül – leszögezte: elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést. Krónika (Kolozsvár)

Kísért a múlt
A kommunista román hatalom legrettegettebb szerve, a Securitate pribékjeivel első alkalommal másodéves középiskolásként találkoztam, 1976-ban. Akkor még nem tudtam, hogy ettől a pillanattól meghatározó szerepük lesz az életemben. Pedig sejthettem volna, ha egyszer a látókörükbe kerültem, akkor többé nem fognak szem elől téveszteni.
A kilétükkel viszont tisztában voltam, mert azokban az időkben az asszonyok már tatárok helyett a Securitatéval riogatták egymást és a gyerekeket. A kegyetlen és gyűlöletes román titkosrendőrség ugyanis a saját belátása, valamint kénye-kedve szerint járhatott el bárkivel szemben, és ezt fenntartások nélkül meg is tette. 
Ezért kísérhettek be engem is alig 17 éves fejjel a milíciára, és ezért faggathatott ott három szekustiszt az olvasmányaimról. Az már csak a lelki tortúra végeztével derült ki, hogy Móricz Zsigmond Erdély című regénytrilógiájának a népszerűsítése miatt vallattak órákon keresztül a vastag és rideg falak között. Az inkriminált köteteket annak rendje és módja szerint el is kobozták tőlem, és ráadásul még a magaviseleti jegyemet is lehúzatták, ami akkor nagyon súlyos büntetésnek számított. 
Hogy miért emlegetem fel a történteket? Mert napjainkban egyre több jel utal arra, hogy a diktatúra fenyegető árnyéka még mindig reánk vetül, és a történelem ismétli önmagát. Ismét könyveket, nemzetiszínű szalagokat és szobrokat koboznak el honfitársainktól, embereket tartanak megalapozatlan vizsgálati fogságban hónapokig, de az igazságtalan ítéletek kimondásától sem riadnak vissza, ugyanúgy, mint akkor.
Éppen ezért most, amikor egyre erőteljesebben kísért a múlt, az áldemokrácia leple alatt folyó visszarendeződést csak úgy tudjuk megakadályozni, ha szembenézünk annak veszélyével. Ha belátjuk, hogy napról napra kiszolgáltatottabbá és üldözöttebbé válunk. Ha mindezek tudatában megfogjuk egymás kezét, és közösen nekifeszülünk a zsarnokságnak, amíg még van, aki ezt megtegye.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

Jogainkról fiataloknak
Három ügyvéd, egy gyakorló jogász, valamint több jogtanhallgató összefogása révén született meg az elsősorban fiataloknak szóló Jogi Kisokos című zsebkönyv, melyet szerda este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban. Ez a 2014-ben létrehozott Jogaink Egyesület első kiadványa, egyelőre korlátozott példányban érhető el, de szerkezetét, tartalmát tekintve nagy érdeklődésre számíthat. A sepsiszentgyörgyi Turulmadár Ifjúsági Iroda meghívására Takács Kató Kata, a Hunyad megyei ügyvédi kamara tagja, a kiadvány egyik szerzője ismertette egyrészt az általános megfogalmazás szerint az erdélyi magyarság jogainak védelmével foglalkozó egyesület tevékenységét, másrészt a Jogi Kisokost. Mint kiderült, az önkéntes alapon működő kolozsvári székhelyű szervezet tevékenysége a kisebbségi létből fakadó jogok védelme mellett tulajdonképpen több lábon álló tájékoztató és jogsegélyszolgálatot is végez. Előadásaikkal igyekeznek közelebb hozni a fiatalokhoz a jog, a törvényes rend világát – az iskolákban például interaktív szerepjátékok segítségével, pereket szimulálva, mesehősök büntetőjogi felelősségét vizsgálva –, illetve a nyári időszakban fesztiválokon külön sátort működtetnek, ahol a résztvevők kérdéseire igyekeznek válaszolni. Emellett az egyesület honlapján – a Jogaink.ro oldalon – online jogsegélyszolgálatot tartanak fent. Gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy az érdekeltek hátrahagyják kérdéseiket a rendelkezésükre bocsátott felületen, majd választ kapnak az önkéntesektől – a már gyakorló ügyvédektől, valamint a szintén önkéntesként tevékenykedő jogtanhallgatóktól. Takács Kató Kata szerint, amennyiben olyan panasszal fordulnak hozzájuk, amely az illető etnikai hovatartozása miatti hátrányos megkülönböztetéshez, meghurcoltatásához köthető, akkor díjmentesen vállalják a jogi képviseletet is. Az egyesület céljai között szerepel a kiadványok szerkesztése. A Jogi Kisokos az első ilyen, megjelenését pályázati forrásokból fedezték. A kiadványt Takács Kató mellett Kis Júlia és Silye Attila kolozsvári ügyvéd, valamint Bitai Tünde jogász jegyzi. A százoldalas, tizenkét fejezetre tagolt zsebkönyvből egyelőre háromezer példányt nyomtattak, elsősorban Kolozs megyei tanintézetek kapják ezeket, de hamarosan elektronikus formában is elérhető lesz. Takács Kató Kata szerint igyekeztek, hogy a fiatalokra vonatkozó jogok és kötelezettségek ismertetése mellett útmutatóval is szolgáljanak, hogy jogsérelem esetén kihez fordulhatnak segítségért, milyen lépéseket kell megtenniük. Olyan gyakorlati tudnivalókkal is szolgálnak, hogy például milyen jogokkal élhetnek, amennyiben megbírságolják, esetleg letartóztatják, vagy más hatósági eljárás indul ellenük.  A fejezetek témakörök szerintiek, melyek a gyerekeket, fiatalokat érinthetik. Az alapjogokon kívül az egészségvédelem, a szexualitás, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség főbb jogi vonzatait taglalják. Külön fejezetek foglalkoznak a szabálysértésekkel, valamint a büntetőjogi felelősséggel, és mivel fiataloknak szól, az internethasználat és a szerzői jogok zárják a kiadványt.
Amint a bemutatón is elhangzott, olyan alapvető kérdésekre ad választ a zsebkönyv, mint például mikortól jogalany valaki, mi minősül kisebbségi jognak, milyen kortól felelős és miért a kiskorú, mit várhat el például az egészsége védelme szempontjából, diákként milyen specifikus előnyei vannak (így a vakációhoz való jog), tulajdont birtokolhat-e, örökölhet-e, illetve mit kezdhet a hagyatékkal és tulajdonával, szerződhet-e vagy sem. Emellett a 18 év alattiak munkavállalási lehetőségeit is tisztázza, amint azt is, hogy a szexuális élet milyen körülmények között lehet törvényes ezen korosztály esetében. Újságírói kérdésre válaszolva Takács Kató Kata elmondta: tankönyvként nem, de kiegészítőként el tudnák képzelni a zsebkönyv használatát az iskolákban. A szerzőknek ugyanakkor nincs lehetőségük oktatni, mivel az ügyvédi minőség összeegyeztethetetlen a közhivatalnokival, így a tanári pályával is.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Számonkérés vagy gyűlöletbeszéd?
Gyűlöletbeszéddel vádolja azokat a politikai ellenfeleit Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke, akik ráirányították a figyelmet a nagyváradi Ady-központ körüli rendellenességekre. Szabó Ödön a Bihari Napló tegnapi számában reagált Csomortányi Istvánnak, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete elnökének vádjaira. Csomortányi kedden sajtótájékoztatón hívta fel arra a figyelmet, hogy Nagyváradon az elmúlt hetekben teljesen lebontották azt az Ady-központot, amelyet 2003–2004-ben a magyar állam támogatásával épített fel az RMDSZ-hez közel álló Mecénás Alapítvány. A politikus követelte, hogy az alapítványt létrehozó helyi RMDSZ-vezetők számoljanak el azzal a 800 ezer euróval, amely az Ady-központ felépítésére kapott magyar állami támogatásból szerinte eltűnt.
Szabó Ödön a Bihari Naplóban közölt írásában a választási kampányra időzített, a magyarságot megosztó gyűlöletkampánynak minősítette a számonkérést. „Mára kiderült egyértelműen, hogy nem mozgósít a több párt. Kiderült, hogy az RMDSZ folyamatos gyalázása csak elbizonytalanította a magyarokat” – állapította meg a politikus. Szabó Ödön úgy vélte, a szélsőségesen nacionalista román pártok gyűlöletbeszéde „nem ártott a magyarok önbizalmának, egységének, jövőbe vetett hitének annyit, mint az olyan emberek, mint Csomortányi (István), Szilágyi (Zsolt, az EMNP elnöke), Tőkés (László, az EMNT elnöke) magyar nyelvű, ezért hitelesebb gyűlöletbeszédei”. Szabó Ödön úgy vélte, hogy az Ady-központ ügyét felemlegető politikusok hazudnak, valós tényeket kavarnak valótlanokkal, válaszában azonban nem tért ki arra, hogy melyek a valótlan állítások. együttműködést. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkésett nekrológ Kusztos Endre sírjánál
"Mért van a nincs és mért nincs a van?" A költő szavai ismétlődnek a fejemben immár egy esztendeje, amióta Bandi bácsi nincs közöttünk. Nincs, mert hosszú életútján haladva egy emberszabású szörny az örökkévalóságba kényszerítette. Így már sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyit gyalogolt volna még az általa jól kikövezett úton.
A múlt idő gyakran szomorú, különösen akkor, ha az ember költözik bele. Mindazonáltal a tények megmásíthatatlanok. Némelyek átsuhannak a kiszabott időtávon könnyedén, súlytalanul. Bandi bácsi – a madárcsontú ember – súlyos léptekkel gyalogolta végig a kilenc évtizedet, mély nyomokat hagyva az utána következőknek. Egész meggyötört életén át azonosulni tudott a ráosztott predesztinációval. Öntörvényű, megalkuvást nem tűrő, makacs ember volt. Művészete nem más, mint megpróbáltatásokkal tele élete tökéletes képi lenyomata. A leggazdagabb szegények egyike volt. Lerajzolván, minden a birtokába került, ami Isten teremtményének mondható. A valóságot egy darab szénen átszűrve fehér mezőbe vezette, hogy ott a kétszer kettő józanságával azonosuljon. Nem kellett keresgélnie a kifejezési formát, mert az könnyedén megtalálta őt. Rajzaiban élete tónusértéke képeződik le. Ő akkor is festő volt, amikor, szénnel rajzolván, a színeket bakacsinba vonta. Általában úgy tudják róla, hogy művészetének érett korszaka a tájkép műfajára korlátozódik. Ez csupán a felszín. A kusztosi életmű valójában mélyrehatóan emberközpontú. Minden alkotása néma sorsszimfónia. Azáltal élt, hogy rajzolt. Ő pedig mindennap rajzolt, hogy élhessen. Ébren alvó volt, miközben álmodozva töltötte ébrenléte minden idejét.
Keresztényekül hisszük az örök életet. Mindazonáltal az örök élet csak a kiváltságosoknak adatik meg. Bandi bácsit egy esztendeje eltemettük, minekutána közöttünk maradt. Megállapodott az Egyetemes Nagymesterrel. Nem látjuk Őt, mert besétált az erdő sűrűjébe kedvenc modelljei közé. Csakhogy rendhagyó módon már nem Ő rajzol. Most Ő a modell. Modellt áll a Kettétört fa című Kusztos-képhez, amely nyomatékkal íródik fehérre feketével.
Bocskay Vince, 2016. február. Népújság (Marosvásárhely)

Csűry Bálintra emlékeztek 
Csűry Bálint nyelvészprofesszora emlékeztek szülőfalujában, Egriben születésének százharmincadik és halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából a helyiek és máshonnan érkezett tisztelői.
Tegnap a helyi kultúrotthonban Nagy Andrea, a Csűry Bálint Általános Iskola igazgatója köszöntötte a résztvevőket, kifejezve örömét, hogy ilyen nagy számban jöttek el a falu nagy szülötte emlékére szervezett ünnepségre. Gáti Gábor felolvasta azt a verset, amit nagymamája írt egykoron Csűry Bálint emlékére. Muzsnay Árpád, az EMKE vezetőségi tagja köszöntötte a magyarországi Tolcsváról érkezett Kárpátok Gyűrűjében Alapítvány képviselőit, akik 2750 kötetből álló könyvadományt hoztak az iskolának. Szabó Elek, Egri község polgármestere elégedetten szólt arról, hogy egyre rangosabb eseményeket szerveznek a Csűry-életmű megismertetésére. A világszerte ismert professzor emlékét Egriben emléktábla és szobor őrzi és róla nevezték el az iskolát.
A megemlékezésen három előadás hangzott el, mindhárom Csűry nyelvészi munkásságát méltatta. Kiss Kálmán röviden ismertette Csűry életútját, kiemelve a Szamosháti Szótár jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy Csűry nemcsak nyelvész volt, hanem kiváló pedagógus is, aki példaképe lehetne a mai pedagógusoknak. „Eleget tudunk-e tenni az elvárásoknak? — tette fel a kérdést Kiss Kálmán. — Vagyunk-e eléggé példamutatóan vallásosak, tiszteljük-e eléggé a reánk bízott és nevelésre szoruló diákot, kellő empátiával tudunk-e együttműködni a szülőkkel, a kollégákkal, eleget tudunk-e tenni az adminisztratív kihívásoknak? Mindennapi és mindenkori kötelességünket betartjuk-e, emberismeretünk kellően megalapozott és személyre szabott-e, hisz az ismeretátadásnak csak akkor van értelme, ha az kölcsönös. Az alapos tudás elsajátítása csak tudományos alapismeretek átadása által lehetséges. Ösztönözzük-e eléggé tanítványainkat, hogy elmélyüljenek a tudomány világában, hogy majdani felnőttként olyan tudományos munkákban, felfedezésekben és újításokban vegyenek részt, amelyek egész nemzetünk, sőt az emberiség szolgálatába állíthatók?”
Lovas János a Szamosháti Szótár jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy minden későbbi nyelvészeti tanulmány erre a kétkötetes műre vezethető vissza. Mára már bebizonyosodott, hogy nem lehet úgy beszélni a nyelvészetről, hogy ne vegyük figyelembe a tájnyelveket, a népi kifejezéseket és azok értelmének a jelenig tartó fejlődését. Lovas János is sokat foglalkozott és foglalkozik ma is nyelvészettel, a szamosháti személynevekkel és azok használatával. Munkájának elismeréséül 2000-ben Budapesten megkapta a Csűry Bálint Emlékplakettet.
Bondici Nicolae helytörténészként sokat foglalkozott és foglalkozik ma is Csűry-kutatással. Kutatási eredményeit egy magyar és egy román nyelvű kötetben közölte. Azt vallja, hogy Szatmár megyében nem írhat helytörténeti munkát az, aki nem beszéli a magyar nyelvet.
A továbbiakban a résztvevők megkoszorúzták a Csűry Bálint-emléktáblát és az iskola udvarán lévő szobrot. A szobornál Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese rövid beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden gyerek büszke kell legyen szüleire, minden közösség elődeire, az egrieknek büszkéknek kell lenniük Csűry Bálintra. A résztvevők végig járták a felújított és kibővített iskola folyosóit és tantermeit, a megemlékezés a himnusz eléneklésével ért véget.
Elek György. frissujsag.ro

Nincs szükség magyar nyelvű művészeti képzésre Kolozsváron?
Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.”
Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.”
„Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni”
Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is.
„Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.”
Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren.
 A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével.
„Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza.
Járható út lehet az aláírásgyűjtés
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében:
„Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro

Ülésezett a KMAT
Másfél éves szünet után ült össze a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsa (KMAT) 2016. február 12-én Budapesten, a Magyarság Házában.
A testület 2004. június 16-án alakult meg Nagyváradon, több határon túli magyar politikai és polgári szervezet társulásával. Az alapítók célja az volt, hogy olyan fórumot hozzanak létre, amely lehetővé teszi a Kárpát-medencei magyarság autonómiatörekvéseinek egységes képviseletét. Ezen kívül a testület célul tűzte ki a magyar nemzeti közösségek diszkriminációjának megszüntetését, a teljes egyenlőséghez szükséges nemzetközi segítség biztosítását, egy átfogó Kárpát-medencei autonómiarendszer kidolgozását, valamint a nemzeti önazonosság megőrzésének elősegítését. A KMAT legutóbbi ülésére 2014 júliusában, Bálványosfürdőn került sor. Időszerű vált tehát a Kárpát-medencében azóta történtek értékelése, az autonómia ügyének számbavétele a tagszervezetek beszámolója alapján, az európai, nemzetközi helyzet áttekintése az autonómiaküzdelem vonatkozásban – állt a tagszervezeteknek küldött meghívóban. Az ülés házigazdája a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága volt, Potápi Árpád János államtitkár csíkszeredai munkalátogatásáról küldött levélben köszöntette a tanácskozókat. A Szilágyi Péter helyettes államtitkár által felolvasott üzenetben a nemzetpolitikáért felelős államtitkár megerősítette: alkotmányos kötelezettségeinek eleget téve a magyar kormány minden rendű és rangú támogatást igyekszik megadni a határon túli magyar nemzetrészeknek, éljenek azok kisebbségben, szórványban vagy diaszpórában. Ebbe szervesen beleillik az a támogatás, amit a kormányzat az autonómiatörekvéseknek, illetve ezek összehangolásának és egységesítésének ad. Schöpflin György politológust, európai parlamenti képviselőt idézve fejezte ki sajnálkozását az államtitkár, hogy a fejlett európai országok nem hajlandó tudomásul venni: a nyugati, működő autonómiák és a Kelet-Közép-Európában óhajtottak között nincs semmilyen különbség. Ami ott elfogadott és üdvös, annak itt is létjogosultsága van. A magyar kormánynak és a határon túli magyar autonomistáknak együttesen kell demonstrálniuk a nemzeti közösségek önrendelkezési törekvéseinek természetes és legitim voltát – utalt rá a KMAT-nak írott üzenetében Potápi Árpád János.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette le a KMAT-ülést, a testület elnökeként üdvözölte a házigazdákat, a meghívottakat és a tagszervezetek küldötteit, sajnálattal állapítva meg, hogy a Magyar Közösség Pártja és a Magyar Polgári Párt ugyanúgy nem vesz részt a tanácskozáson, mint a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ. A felvidékiek a választási kampány hajrájára hivatkozva mentették ki magukat, a két erdélyi párt vissza sem jelzett. Holott az autonómia ügyében elengedhetetlen a nemzeti összefogás – hangzott el az ülés szünetében tartott sajtótájékoztatón is a konklúzió, amit a média jó érzékkel szűrt le és közvetített a tegnapi nap folyamán.
Az ülés első felében megtörtént az autonómia ügyének számbavétele a Kárpát-medencében, a tagszervezetek megjelent képviselőinek beszámolói alapján. A Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök, az Erdélyi Magyar Néppárt nevében Toró T. Tibor alelnök szólt. A Vajdasági Magyar Szövetség részéről Bús Ottó intézőbizottsági elnök, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt részéről Csorba Béla elnök, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége részéről Csonka Áron elnök tartott beszámolót. Brenzovics László elnök a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Jakab Sándor elnök a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Ábrahám Borisz alelnök a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, Deák Ernő volt elnök pedig az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége képviseletében szolgált tájékoztatással. Szinte egybehangzónak tűnt a beszámolók nyomán az a vélekedés, hogy a legutóbbi KMAT-ülés óta nem történt érdemi előrelépés autonómiaügyben, esetenként még visszalépés is tapasztalható a nemzetközi helyzet és a különféle regionális vagy kontinentális válságok miatt.
Az ülésen meghívottként részt vett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, akit a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására kért fel Orbán Viktor kormányfő, s aki az örvendetesnek mondható konvergenciák leltározása és a sajnálatosan létező divergenciák áthidalása terén elértekről szólva emlékeztetett: neki a közvetítés és egyeztetés a feladata, nem a diktálás. A budapesti kormányzat nem gyámkodni, hanem segíteni akar az autonómiakérdésben, e tekintetben viszont mindent megtesz, amit megtehet.
Tőkés László – aki a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióüléséről érkezett a KMAT-ülésre – elmondta: a kormányfő kifejtette ott, hogy eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsának elnöke. Szerinte a határok fölötti nemzetegyesítés mellett a külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás.  Felül kell emelkedni a pártpolitikán, és egységet kell teremteni a sokféleségben. Önösszeszedésre is szükség van, mert egy helyben topogás észlelhető az autonómia ügyében. A KMAT folytatni kívánja a megkezdett munkát, és kellő elszántságra buzdítja a tagszervezeteket.
Izsák Balázs a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy a demokratikusnak és jogállamnak mondott Romániában érvényesül-e az egyik alapvető emberi jog, a gyülekezésé – mutatott rá. A tervezett nagyszabású marosvásárhelyi demonstráció azt is bizonyítani hivatott, hogy nem lankad az autonómiamozgalom Erdélyben. Szintén meghívottként vett részt az ülésen Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, valamint Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, aki bemutatta a magyar kormány által támogatott civil szervezetet és annak jogsegély-szolgáltató törekvéseit. Elmondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között, az egyik ilyen pászma az a kisebbségvédelmi monitoring-rendszer, amelynek létrehozásáról a 2014-es bálványosfürdői ülésen döntött tanács. A KMAT pénteki ülésén megválasztották a testület új titkárát Bedő Árpád személyében, megköszönve a visszavonult Mécs László jó évtizedes önzetlen munkáját. Döntés született arról, hogy ebben az évben két nagyszabású autonómiakonferenciát is szerveznek, egy Kárpát-medenceit és egy nemzetközit.
Budapest, 2016. február. 13.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. erdon.ma

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Az amerikai nagykövet figyelmeztette Romániát
Bírálta az amerikai nagykövet azt a törvénykezdeményezést, amelyet a szabad véleménynyilvánítás jogának korlátozására tett kísérletként értelmezett a román közvélemény.
Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök kezdeményezése hivatalosan a méltósághoz való jogról szól, valójában azonban az a célja, hogy büntethetővé váljanak azok, akik a politikusokat bírálják, és a Facebookon közzétett üzenetekre is vonatkozna, mutattak rá a kommentátorok.
Hans Klemm amerikai diplomata ezzel kapcsolatosan most úgy foglalt állást: a szabad véleménynyilvánítás joga az alapvető jogok közül való, amelyet semmilyen formában nem szabad korlátozni.
A méltósághoz való jog törvénye akár 100 ezer lejes pénzbírság kiszabását is lehetővé teszi abban az esetben, ha valakivel szemben megalapozottnak találják bármilyen csoport vagy közösség imázsát rontó cselekedet elkövetésének gyanúját.
mediatica.ro. Erdély.ma

Cselekedni kell a szórványmagyarságért (Barót)
Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők.
Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék.
Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jövőkép
A címhez oda kell képzelni az idézőjelet, ugyanis a World Vision Románia múlt héten napvilágot látott adatai szerint a romániai gyermekeknek több mint az ötven százaléka él mélyszegénységben, és különösen rossz a helyzet vidéken, ahol ez az arány 74 százalék. Philip Alston, az ENSZ különleges jelentéstevője a múlt év végén kétségbeejtőnek nevezte a falusi gyermekek életét, akik éheznek. Naponta 200 ezer gyermek fekszik le vacsora nélkül. Így, amellett, hogy visszamaradnak a testi fejlődésben, a társadalom peremére szorulnak, felnőttkorban sem tudnak kitörni ebből a környezetből, és mint a mókuskerékben, tehetetlenül ülnek a kilátástalanságban, generációról generációra. A helyzet pedig évről évre romlik: 2012-ben minden tizedik gyerek mondta azt, hogy rendszerint éhesen fekszik le, a World Vision Románia és a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös tanulmánya szerint 2014-re ez már minden nyolcadik gyerekre volt érvényes. Ma meg már 2016-ot írunk.
Az Európai Parlament jelentése szerint is Románia "vezet" a szegénységi listán 51 százalékkal, még az utánunk következő Bulgáriában is közel tíz százalékkal kisebb a gyermekszegénységi ráta (42,5%).
A szomorú valóság talán még az aggasztó statisztikai adatokon is túlmutat. A romániai falvakban gyermekek százezrei térnek korgó gyomorral nyugovóra. Ezek nagy része ritkán vagy soha nem lépett túl a falu határán, nem járnak iskolába, a szüleiknek segítenek a mezőgazdasági munkákban és az állattartásban. Ha pedig nem járnak iskolába, nem lépnek ki soha a faluból, nincs ahonnan tudomásuk legyen a nagyvilágról, megmaradnak azon a szinten, amelyen a szüleik, nagyszüleik vannak. Ez pedig azt is jelenti, hogy önhibájukon kívül a társadalom peremére szorulnak.
Vannak, akik tanulnának, de a faluban nincs villany, gyertyafénynél próbálják elkészíteni a házi feladatokat, hajnalban kelnek, hogy esőben, sárban, hóban, szélben, farkasordító hidegben kilométereket gyalogolva eljussanak az iskolába.
Daniela Buzducea, a World Vision Románia igazgatója elmondta: Romániában lépten-nyomon találkozunk olyan vidéki gyermekekkel, akik télen-nyáron nagy távolságokat kell gyalogoljanak az iskoláig. Amikor megérkeznek éhesen, szomjasan, átfagyva, fáradtan, nem képesek órán odafigyelni, és egy idő után abba is hagyják az iskolát. Azt is mondta, hogy ezeket a gyerekeket csak az oktatás-nevelés mentheti meg. Ezáltal tudnak esetleg kilépni a generációkon átnyúló szegénységből. "A társadalom nem engedheti meg tovább, hogy aszegénység miatt csökkenjen a gyermekek esélye a tanuláshoz, később pedig, emberhez méltó felnőtt élethez. A WVR a korai iskolaelhagyás visszaszorításáért harcol különböző nevelési, képességfejlesztési programokkal, de akár anyagi támogatással is" – jelentette ki az igazgató.
Emlékeztetnénk, micsoda politikai csatározást váltott ki az a kormányhatározat, amely 84 lejre "emelte" a gyermeksegélyt, mekkora aggodalommal vitáztak arról, hogy honnan teremtik elő a szükséges pénzalapot, mekkora kiesést eredményez majd a költségvetésben. Az sem titok, milyen keveset áldoz a "haza" oktatásra, egészségügyre. Viszont maguknak játszi könnyedséggel szavaznak meg eurómilliókat, és az sem okoz gondot, hogy az államfő akkora hálószobát építtet magának, amelyikbe egy kisebb falu beleférne, vagy magánrepülővel óhajt furikázni, miközben az ország jövőkép nélküli "jövője" kilométereken gyúrja a sarat, hogy megtanulhassa az egyszeregyet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Eszenyeiné dr. Széles Mária teológiai professzor
Nyolcvankilencedik életévében visszaadta lelkét Teremtő Urának Eszenyeiné dr. Széles Mária nyugalmazott egyetemi professzor. Kegyelettel emlékezünk sokrétű munkásságára. Gyémánt diplomás lelkész, teológiai tanár, szakíró és családanya volt, akit hatvannégy évvel ezelőtt, 1952. augusztus 1-jén nevezett ki az akkori püspök, Arday Aladár az Olaszi gyülekezet segédlelkészének. „Nagyok az Úrnak cselekedetei (Zsolt. 111,2)” – nemrég megjelent könyvének mottójaként összegezte eképpen életpályáját, melynek eseményei mögött felismerhetően volt jelen az isteni gondviselés. Életútja a szilágysomlyói otthonból vezetett a nagyváradi Orsolya-leánynevelő intézetbe, onnan pedig a Kolozsvári Teológiai Intézetbe, majd Nagyvárad-Olasziba segédlelkésznek, innen hosszú évtizedekre a Velencei Egyházközség szószékére, majd 1972-ben a Kolozsvári Teológia ószövetségi katedrájára. Az 1989-es kényszernyugdíjazását követően ott találjuk a Sulyok István Református Főiskola alapító tagjai között, majd ugyanennek a tanintézetnek, illetve az ebből kifejlődött Partiumi Keresztény Egyetemnek lett konzulens professzora, a Teológai Kutatóintézet igazgatója, az egyházkerületi nőszövetség alapítója és 19 évig elnöke. Mindeközben szolgált egyházkerületi és gyülekezeti alkalmakon, Nagyvárad szinte mindegyik gyülekezetében, rendületlenül írta könyveit, gazdagítva ezzel a magyar teológiai irodalmat. A nemzetközi tudós teológus társadalomnak is megbecsült tagja volt. Az utóbbi huszonöt évben hét könyve jelent meg, melyek a Szentírás megértéséhez viszik közelebb az olvasót. Vallotta, hogy korunk emberéhez közel kell vinni az Isten beszédét, hogy közösségre lépjen Teremtőjével és embertársaival is. Ebben tett tudományos és emberséges lépést szolgálatával és teológiai szakkönyveivel a professzor. Pihenése legyen csendes, emléke pedig áldott! A Vigasztaló Szentlélek adjon enyhületet gyermekeinek, unokáinak, dédunokájának és családjuknak gyászuk elhordozásában!
Eszenyeiné dr. Széles Mária /Szilágysomlyó, 1927. jún.19. – Nagyvárad, 2016. február 12./ Reggeli Újság (Nagyvárad)

Parászkától nem látni az erdőt
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar internetes portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíció kapcsán, amely az egyesek által újságírónak mondott Parászka Borókának a sajtóból való eltávolítását javasolja.
A petíció elindítója – egy marosvásárhelyi civil értelmiségi – arra kéri a „magyarellenességéről elhíresült” Parászkát foglalkoztató illetékeseket (kiadókat, médiagurukat, politikusokat stb.), hogy ne járuljanak hozzá e nőszemély „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”. A felhívás azért nem közvetlenül a főszerkesztőknek szól, mert Parászka kizárólag olyan médiumoknak dolgozik, amelyek mögött jól körvonalazott politikai klikkek állnak. Romániában az RMDSZ által eltartott és felügyelt orgánumokban „sztárolják” a valóban sztárallűröket fitogtató 40 éves nőt (Erdély Tv, Erdélyi Riport, Transindex, Maszol stb.), Magyarországon pedig olyan hírhedt balliberális orgánumok futtatják, mint a 168 óra, Magyar Narancs, Mozgó Világ stb. Ugyanakkor több médium is befuccsolt a keze alatt az évek során (Manna, A Hét), jelenleg az adófizetők pénzén működő, szintén az RMDSZ által uralt Marosvásárhelyi Rádiónál is a jól fizető állása van, bár összeférhetetlensége miatt már ott is kezdeményeztek ellene fellépést a munkatársak. 
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű petícióban, amelyet több százan írtak alá eddig.
De mint kiderült, a kezdeményezés csak olaj volt a tűzre, mert okot adott a Parászkát eddig is pátyolgató balliberális politikai háttérhatalomnak, hogy össztüzet vezényeljen a nemzeti-keresztény eszmerendszer és a polgári szféra szószólói ellen. Vehemens „szolidaritási támadások” indultak meg a szólás- és véleményszabadság védelmének örve alatt mindazok ellen, akik a Parászka-típusú, újságírásnak álcázott politikai aktivizmust és balliberális agymosást nem szívesen látják eluralkodni az erdélyi magyar közéletben és közbeszédben. A szkeptikusok szerint máris elkésett ez a civil aggodalom, mert a Parászka-félék és az őket futtatók már évek óta uralják a terepet, valójában az 1989 előtti pártpropaganda és a közösségromboló asszimilációs kurzus egyenes folytatásaként.
Két különös közjáték kísérte az újabb Parászka-botrányt. (Tavaly az Orbán-kormány bevándorláspolitikája ellen ízléstelen módon tiltakozva sikerült vérig sértenie a nemzeti érzelmű magyarokat, de szakmai berkekben is közmegvetést vont magára azzal, hogy a saját férjével magázódva készített „teljesen objektív” interjút az Erdély Tv nevű párttelevízióban.) Balliberális körökben azt híresztelték, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is kiállt Parászka mellett, de aki elolvasta volna a február 10-én kiadott állásfoglalást, az láthatta volna, hogy abban az általános, semmitmondó mondatok között egyetlen név sem szerepel. A MÚRE „elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést”, ami szólhatott volna akár a Dragnea-féle törvénykezdeményezésről is – a legnagyobb román párt épp ezekben a napokban próbálja elrettenteni a velejéig korrupt politikai osztályt bírálókat. A szintén RMDSZ-felügyelet alatt működő MÚRE-től nyilván kitelt volna egy Parászka-melletti kiállás is, de anélkül is sikerült nevetségessé és komolytalanná válnia a „szakmai szervezetnek”: január 19-én egy másik állásfoglalásban még azért aggódott a MÚRE, mert a nagy szólás- és véleményszabadságban egyeseknek nem tetsző vélemények és kifejezések jelennek meg az erdélyi magyar hírportálokon és a közösségi hálózatokon.
A másik furcsa intermezzót Parászka házi portálja, az Erdélyi Riport produkálta, ahol az egyik kollégája egyenesen Ady Endre kaliberű publicistának próbálta beállítani a botrányhős hölgyet. Mert ha egy Ady vehemensen ostorozhatta a fajtáját, akkor egy Parászka miért ne tehetné ezt ugyanúgy, sőt még úgyabban?
A múlt évi magyarellenes kirohanásai után jegyezte meg egy olvasó a Parászka-jelenség kapcsán azt, ami máig hatóan érvényesnek tűnik: „Újabb feltűnési viszketegség. Kap még egy kitüntetést az Orbán-ellenes harcban. Bevált recept. Provokál, erre sokan durván nekimennek, ő meg a megszánni való áldozat szerepében like-okat gyűjt.”
Amúgy azért is tűnik naivnak a petíciót elindítók részéről az az elvárás, hogy az „illetékesek” tovább már ne biztosítsanak médiafelületet Parászka Borókának, mert őt és a hozzá hasonló közvélemény-formálókat pontosan azért fizetik – általában közpénzből – és tolják előtérbe ezek az illetékesek, hogy „a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek” legyen foganatjuk.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk

Közös munkaterv az égető pedagógushiány pótlására
Király András kisebbségi nyelveken történő oktatásért felelős államtitkár képviselte az oktatási szaktárcát azon a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által rendezett kerekasztal-beszélgetésen, amely a Súlyos pedagógushiány a romániai magyar közoktatásban címet viselte. A február 13-i Besztercei vándorgyűlést Halász Ferenc partiumi alelnök moderálta, jelen volt többek között Soós Anna, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese, Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök, valamint több magyar megyei főtanfelügyelő, illetve főtanfelügyelő-helyettes és tanfelügyelő.  „A felvetett problémák összessége mutatja, hogy górcső alá kellene vennünk a tanfelügyelőségek stratégiáit és ezek mentén kell egy közös munkatervet készítenünk, amely figyelembe veszi az egyes megyék sajátosságait” – hangsúlyozta Király András, az RMDSZ oktatási államtitkára.
A találkozó végeredményeként munkacsoportok alakultak a minisztérium, tanfelügyelőségek és az RMPSZ oktatási szakembereinek bevonásával, amelyek majd céltudatosan és következetesen összehangolt stratégiát dolgoznak ki a pedagógushiány égető problémájának orvoslására.
A találkozón jelen volt Camelia Tabără, Beszterce-Naszód megye főtanfelügyelője, valamint Deák Zoltán főtanfelügyelő-helyettes is, akikkel a megye magyar oktatásának helyzetéről, a létszámalatti osztályokról, valamint az önálló magyar iskola ügyének és létrehozásának lehetőségeiről egyeztetett Király. A főtanfelügyelő kiemelte, támogatják a magyar osztályok új épületbe való költöztetését, jelenleg ezeknek ugyanis az Andrei Mureșanu Főgimnázium ad otthont. Közlemény
Erdély.ma

Felháborodást szült az iskolaösszevonás Nyárádszeredában
Januárban iskolák összevonásáról döntött a Maros Megyei Tanfelügyelőség. A csökkenő gyereklétszámra és gazdasági okokra hivatkozva Nyárádszeredában a Deák Farkas Általános Iskola elveszítené önálló jogi személyiségét, és beolvasztanák a Bocskai István Gimnáziumba.
A tanfelügyelőségi döntést értetlenül és felháborodva fogadták a szeredai vezetők, hiszen itt az előírtnál nagyobb létszámú a diákság, és a személyzeti leépítést is megoldotta volna a városvezetés úgy, hogy senki ne maradjon állás nélkül.
Tóth Sándor polgármester úgy véli, hogy a tanfelügyelőség szembement a törvényekkel, és önkényesen döntött. A nyárádszeredaiak megkérdőjelezték a tanfelügyelőség álláspontját, és néhányszor találkoztak is az intézmény képviselőivel. A tanfelügyelőség gazdasági szempontok szerint döntött: a minisztérium felszólítására csökkentenie kell a nem didaktikai személyzet számát. Szerintük az iskolák összevonásával az adminisztratív személyzetet csökkenteni lehet, igazgatói, aligazgatói állások szűnnének meg, és a titkári és könyvelői munkát is meg lehet oldani kevesebb személyzettel. Nem beszélve a takarítókról, karbantartókról, akiknek a tanfelügyelőség szerint nincs elég munkájuk, ezért állásokat kell felszámolni.
Nem fogadták el az érveket és javaslatokat
Első lépésben a tanfelügyelőség a karbantartó vagy takarító személyzet csökkentését szerette volna elérni az összevonás révén. Tóth Sándor próbálta meggyőzni a főtanfelügyelőt: Nyárádszeredában nem csökkent, ellenkezőleg, kétszeresére nőtt a takarításra váró iskolai felületek nagysága az utóbbi évek helyi iskolaépítési hulláma következtében. De ha már mindenképp néhány takarító elbocsátásával oldanák meg a helyzetet, a polgármester azt javasolta: a takarítást kiszervezik, azaz ezeket az állásokat levághatja a tanfelügyelőség, az alkalmazottakat pedig átveszi egy takarító cég. Ez a javaslat nem győzte meg a tanfelügyelőt, és már nem is a takarítókkal, karbantartókkal volt gondja, hanem az igazgatói, aligazgató és adminisztratív személyzettel, könyvelőkkel, titkárokkal – ezek állásaiból szüntetne meg négyet-ötöt, hogy elérje a személyzetcsökkentést. „Meggyőződésem, hogy ez kimondottan politikai kérdés. Sajnos össze kellett vonjanak román iskolákat, ahol baj volt a gyereklétszámmal, és a Maros megyei román közösség nem tudja megengedni magának, hogy ne vonjon össze magyar iskolákat is” – véli az elöljáró.
Megvan a létszám
A következő tanévre a középiskolában 420 diák beiskolázására tettek le tervet, míg az általános iskolákba közel kilencszáz gyerek jár a városból és a hozzá tartozó falvakból, tehát jóval a törvény által előírt háromszázas diáklétszám fölött állnak, így mindkét iskola önálló jogi személyiségre jogosult – hangsúlyozta Tóth Sándor. A két iskola igazgatója, Trufán József és Fülöp László támogatják a polgármester álláspontját a kérdésben.
Ellenezte a döntést a tanfelügyelő-helyettes
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes egyedüli magyarként a bizottság döntése ellen szavazott, mert ő, ahogy fogalmazott, a nyárádmenti közösséget képviselte. Megkeresésünkre elmondta: 1990-hez képest szinte felére csökkent a magyar diákok száma Maros megyében, ez is befolyásolja azt, hogy a kvótarendszerrel együtt új átszervezés következik. A kisebb városokban, ahol általános és középiskola is volt, már összevonták azokat, most került sorra Nyárádszereda, Radnót, Sáromberke is. Hogy megmentsék a középiskolákat, azt látták jónak, ha összevonják az intézményeket. Ez eredményezheti talán azt is, hogy a diákokat sikerül az adott településen tartani, és megmaradhatnak a kis vidéki iskolák is. Bonyolult a kérdés: a gyerek és iskola is meg kéne maradjon, a pedagógusnak is állása kell legyen, de a keretszámokba is bele kell férni. A főtanfelügyelő-helyettestől azt is megtudtuk: a szeredai iskolák esetében nem szűnnek meg sem takarítói, sem tanári állások, lesz egy igazgató és két oktatásért felelős aligazgató. Csak az adminisztratív személyzetet érinti az összevonás, de elbocsátás itt sem lesz most, hanem amikor valaki nyugdíjba megy, nem hirdetik meg többé az állást. Ő nem támogatta az iskolák összevonását, de ha már ez a kényszerhelyzet, meg kell találni azt az utat, amely a közösségnek és a diákoknak is a legjobb – mondta el Illés Ildikó.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

DVD- és imakönyv-bemutató Márton Áron emlékére
Erdély 74. püspökének, Márton Áronnak (1896–1980) állít emléket Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató azzal a három DVD-vel, amelyet péntek délután mutattak be a Szent Mihály-plébánia nőszövetségének székhelyén. A fotókkal és eredeti hangfelvételekkel gazdagon illusztrált összeállítás végig követi Márton Áron életének és papi pályájának állomásait a csíkszentdomokosi szülőháztól kezdődően.
Megszólal Márton Áron húga, a 92 éves Anna is, aki felidézte, hogyan vonult be fivére katonának az első világháborúba. Márton Áron első „őrhelyéről”, Gyergyóditróról Molnár Melinda újságíró számol be, aki a helyi plébánia levéltárát tanulmányozta. Itt bukkant rá Lukács József gyergyóditrói pap 1971-ben írt levelére, amelyben a Márton Áronnal együtt eltöltött időről számolt be, és ugyancsak meghallgatható a püspöknek 1944 májusában elhangzott kolozsvári beszéde is, amelyben a zsidók deportálása ellen emelte fel szavát. Szabadság (Kolozsvár)

Márton Áron – szerelemmel népe, az emberek és hite iránt
Ünnepélyes hálaadó szentmisét tartottak pénteken este a Szent Mihály-templomban Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján. Az esemény jelentőségét bizonyítja a résztvevők nagy száma. Erdély tizenhét településéről érkeztek zarándokok Isten szolgája Márton Áron boldogemlékű főpásztorunk emléke előtt tisztelegni.
A szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor főesperes-plébános rámutatott: Márton Áronról joggal elmondhatjuk, hogy ő a nép fia és ugyanakkor a nép apostola is. „Az Anyaszentegyház mindig szeretettel nyitotta meg az érvényesülés útját a falusi nép gyermekei előtt. Szárnyai alatt, nemes lelkek adományaiból épült és fenntartott iskoláiban felnevelte a nép tehetséges fiait, lányait, hogy aztán szolgálatukat felhasználva lehetőséget adjon arra, hogy felemelkedjenek és övéik előtt világító fáklyákká váljanak”, fogalmazott Kovács Sándor, hozzátéve: Márton Áron ma már nemcsak a római katolikus hívek, hanem az összmagyarság, sőt a más nemzetiségű és vallású emberek tekintete előtt is a vezércsillag fényében tündököl.
FODOR GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Borbély: új fejezetet kell nyitni a tagállamok közötti együttműködésben
Új fejezetet kell nyitnia az Európai Uniónak a menekültkérés megoldásához a tagországok közötti együttműködés terén – jelentett ki az Európai Néppárt (EPP) képviselőcsoportjának hétfői ülésén Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke. Az ülés középpontjában az EPP-csoport 23. csúcstalálkozójának előkészítése mellett olyan európai és országos szinten is szükséges intézkedések megfogalmazása és megvitatása állt, amelyek a terrorizmus elleni harcban segítenék a tagállamokat.
Borbély kifejtette: egyértelmű, hogy jelenleg nincs konszenzus a tagországok között a menekültek befogadásáról. Vannak regionális álláspontok, mint például a Visegrádi csoport álláspontja, amelynek tagjai hétfőn Prágában egyeztettek e témakörben, de mielőbb szükség lesz egy egységes álláspontra.
"Ebben a mostani helyzetben az EU legnagyobb kihívása a menekültkérdés megoldása, illetve az, hogy ezzel miként tudja összehangolni a terrorizmus veszélye elleni intézkedéseket. Szükség van az államok különböző adatbázisai közötti átjárhatóságra, banki adatcserére, a schengeni határok megerősítésére, esetleg kibővítésére, illetve az EU külső határainak hatékony védelmére. Mindezek megvalósítása egy egységes európai álláspont nélkül elképzelhetetlen” – hangsúlyozta felszólalásában a politikus.
Elmondta, fontos, hogy az e heti EU-csúcs után mielőbb megszülessen egy olyan döntés, amely nem csak az európai országokat érinti majd, hiszen a migrációs kérdés mára globális problémává nőtte ki magát. „Éppen ezért az egyeztetésekbe az Amerikai Egyesült Államokat, az ENSZ szervezetét és más országokat is be kell vonni” – tette hozzá a külügyi bizottság elnöke. maszol.ro

Biró Zsolt csak jön-megy
Mint arról beszámoltunk, a másfél éves szünet után összeült Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) február 12-i budapesti tanácskozásán sem az egyik alapítónak számító Magyar Polgári Párt, sem a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ nem vett részt. Előbbi most jobbról előzne, utóbbi meg csak lapít.
Bíró Zsolt MPP-elnök a tanácskozás házigazdájának, a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának írt egy kínosan mentegetőző levelet, amiben azt állította, hogy azért nincs jelen az ülésen, mert pártja nem kapott meghívást. A Tőkés László KMAT-elnök által szignált meghívó minden tagszervezetnek és meghívottnak kiment, beleértve az MPP-t, Biró nem is írhatta volna meg a levelét, ha nem tudott volna a tanácskozásról.
A közvélemény ugyanakkor már tisztában van az MPP hintapolitikájával és ügyeskedéseivel, hiszen a párt hol a nemzeti-polgári oldalon tetszeleg, hol az RMDSZ-szel köt többé-kevésbé nyilvános paktumokat. A minipárt előző elnöke, Szász Jenő legutóbb az RMDSZ-re való voksolásra biztatta az erdélyi magyarokat, utóda viszont a 2012-es romániai választások után olykor-olykor kritikus hangokat ütött meg a Bukarestben mindenhez csak statisztáló szövetséggel szemben. Az idei választások előtt pedig ismét Kelemen Hunorral paktumozgat Biró Zsolt, miközben folyton Budapesten kopogtat a magyar kormánypártok ajtain. Birónak szokásává vált, hogy a különféle nemzetpolitikai események előtt vagy után próbál külön tárgyalni magyarországi politikusokkal és külön médiaszereplést kieszközölni a társaságukban. Legutóbb a KMAT-ülésen találkozhatott volna például Szili Katalinnal, ha megjelent volna az autonómiaküzdelem állásáról szóló tanácskozáson, ám ő külön találkozót kért másnap a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására felkért miniszterelnöki megbízottal. 
Az MPP egy vasárnap keltezett közleményben számolt be a Biró és Szili közötti találkozóról. Eszerint a felek külön elemezték az autonómiastatútumok kapcsán felmerülő vitás kérdéseket, és egyetértettek abban, hogy a jelenlegi helyzetet a túlzott átpolitizálás jellemzi, ami megnehezíti a közös fellépést, ezáltal pedig a megvalósíthatóságot sodorja veszélybe. Az MPP folyvást közvetíteni akar, de nem tudni, mit és kik között, csupán utalás történik arra, hogy mielőbb a román parlament elé kellene kerüljön egy olyan autonómiatervezet, amely mögött a lehető legszélesebb társadalmi támogatottság mutatható fel. Vélhetőn arról a tervezetről van szó, amit az RMDSZ és az MPP állítólag közösen dolgozott ki hajdanán a Székelyföld területi autonómiájáról, de amit a parlamenti képviselettel egyedüliként rendelkező magyar párt, az RMDSZ mindmáig nem nyújtott be. Az MPP állítólag két éve sürgeti a statútum parlamenti beterjesztését, ám ezt az RMDSZ eddig nem tartotta időszerűnek. Az az RMDSZ, amellyel az MPP folyton választási paktumokat köt, önállóságát apránként feladva. R. B. M. itthon.ma//szerintunk

Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kell
Horthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában.
A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás.
Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz.
Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!"
Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben.
Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává.
Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből.
Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza.
A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is.
Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI