Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 30.
Stratégiai partnerség kölcsönös tisztelettel (Sziijártó Péter Bukarestben)
Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Bukarestben, miután Lazăr Comănescu külügyminiszterrel találkozott. Szijjártó Péter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb „Kölnöket” fog szülni.
Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a Cioloş-kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comănescunak a „baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért”. Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyekben „sokat kell még dolgozni”, de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek. A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodtak abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Ismertette, két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik az M4-es és az A3-as autópályát. A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen. „Ha Görögország nem hajlandó teljesíteni kötelezettségeit, létre kell hozni egy másik védelmi vonalat Bulgária és Macedónia bevonásával, mert ha nem tudjuk megállítani a bevándorlási nyomást, amely Európára hárul, majd lesz újabb Köln, még tovább romlik a közbiztonság Európában, még tovább nő a terrorfenyegetettség Európában” – figyelmeztetett Szijjártó Péter. Úgy vélte: komolyan kell számolnunk azzal a lehetőséggel, hogy a schengeni övezet déli határa át fog tevődni Görögország északi határára. Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékszik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem „jókedvében” emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8–10 ezer bevándorlót. „Nem építünk több kerítést, mint amennyi szükséges. Reméljük, Románia meg tudja védeni határait, és nem lesz szükség a kerítésre” – szögezte le Szijjártó Péter. Lazăr Comănescu kijelentette: egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Megjegyezte, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe. Szijjártó Péter az RMDSZ székházát is felkereste Bukarestben, ahol tárgyalópartnere, Kelemen Hunor szövetségi elnök abbéli reményét fejezte ki, hogy a kétoldalú viszony normalizálásában – a romániai magyarság érdekében is – előrelépést hoz Szijjártó Péter bukaresti látogatása. „Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában” – jelentette ki Kelemen Hunor, példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, a kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említve. Bukaresti látogatása során Szijjártó Péter a parlament házelnökeivel, Călin Popescu Tăriceanu szenátusi és Valeriu Zgonea képviselőházi elnökkel is találkozott, majd udvariassági látogatást tett Dacian Cioloş miniszterelnöknél. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Bukarestben, miután Lazăr Comănescu külügyminiszterrel találkozott. Szijjártó Péter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb „Kölnöket” fog szülni.
Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a Cioloş-kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comănescunak a „baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért”. Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyekben „sokat kell még dolgozni”, de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek. A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodtak abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Ismertette, két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik az M4-es és az A3-as autópályát. A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen. „Ha Görögország nem hajlandó teljesíteni kötelezettségeit, létre kell hozni egy másik védelmi vonalat Bulgária és Macedónia bevonásával, mert ha nem tudjuk megállítani a bevándorlási nyomást, amely Európára hárul, majd lesz újabb Köln, még tovább romlik a közbiztonság Európában, még tovább nő a terrorfenyegetettség Európában” – figyelmeztetett Szijjártó Péter. Úgy vélte: komolyan kell számolnunk azzal a lehetőséggel, hogy a schengeni övezet déli határa át fog tevődni Görögország északi határára. Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékszik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem „jókedvében” emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8–10 ezer bevándorlót. „Nem építünk több kerítést, mint amennyi szükséges. Reméljük, Románia meg tudja védeni határait, és nem lesz szükség a kerítésre” – szögezte le Szijjártó Péter. Lazăr Comănescu kijelentette: egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Megjegyezte, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe. Szijjártó Péter az RMDSZ székházát is felkereste Bukarestben, ahol tárgyalópartnere, Kelemen Hunor szövetségi elnök abbéli reményét fejezte ki, hogy a kétoldalú viszony normalizálásában – a romániai magyarság érdekében is – előrelépést hoz Szijjártó Péter bukaresti látogatása. „Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában” – jelentette ki Kelemen Hunor, példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, a kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említve. Bukaresti látogatása során Szijjártó Péter a parlament házelnökeivel, Călin Popescu Tăriceanu szenátusi és Valeriu Zgonea képviselőházi elnökkel is találkozott, majd udvariassági látogatást tett Dacian Cioloş miniszterelnöknél. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 30.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük!
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek.
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték.
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük!
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek.
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték.
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 30.
Cs. Nagy Ibolya: „Nem fogadok fölibém rendet” (Monográfia Farkas Árpád költészetéről)
Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk.
Összegzés
Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben.
A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét.
Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”.
E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk.
Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is.
Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra.
S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”.
Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk.
Összegzés
Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben.
A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét.
Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”.
E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk.
Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is.
Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra.
S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”.
Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 30.
Gyarmathy János bronzkorszaka
40 év a forma világában címmel egész pályáját átfogó egyéni kiállítással lép marosvásárhelyi közönsége elé a népszerű szobrászművész. Gyarmathy János négy évtizede kezdte el felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, 1980-ban szerezte meg diplomáját, azóta a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanáraként a fiatal tehetségek oktatásában is jeleskedik. Országos és nemzetközi elismertségét elsősorban sajátos hangvételű, groteszkbe hajló, míves bronz kisplasztikái hozták meg, számos egyéni és csoportos tárlat hívta fel a szakma és a művészetkedvelők figyelmét különleges bronzmetaforáira. Termékeny művészi munkássága második felében jelentős hazai és külföldi köztéri szobrokkal is gazdagította méltatói táborát. Mostani kiállítása február 4-én, csütörtökön 17 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban.
A szobrászról és műveiről Mircea Oliv műkritikus, Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író beszél a megnyitón. Közreműködik Székely Levente és zenész diákjainak együttese.
A tárlat a hónap végéig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely),
40 év a forma világában címmel egész pályáját átfogó egyéni kiállítással lép marosvásárhelyi közönsége elé a népszerű szobrászművész. Gyarmathy János négy évtizede kezdte el felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, 1980-ban szerezte meg diplomáját, azóta a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanáraként a fiatal tehetségek oktatásában is jeleskedik. Országos és nemzetközi elismertségét elsősorban sajátos hangvételű, groteszkbe hajló, míves bronz kisplasztikái hozták meg, számos egyéni és csoportos tárlat hívta fel a szakma és a művészetkedvelők figyelmét különleges bronzmetaforáira. Termékeny művészi munkássága második felében jelentős hazai és külföldi köztéri szobrokkal is gazdagította méltatói táborát. Mostani kiállítása február 4-én, csütörtökön 17 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban.
A szobrászról és műveiről Mircea Oliv műkritikus, Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író beszél a megnyitón. Közreműködik Székely Levente és zenész diákjainak együttese.
A tárlat a hónap végéig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely),
2016. január 30.
Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv
Veszélyben a vidéki kastélyok
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik– mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket.Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisauótval is alig lehet áthajtani rajta. A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását– mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
Veszélyben a vidéki kastélyok
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik– mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket.Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisauótval is alig lehet áthajtani rajta. A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását– mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 30.
Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 30.
Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 30.
Száz éve született Zörgő Benjámin pszichológus
„A tanítványok cselekedete a tanító dicsérete”
Zörgő Benjámin (1916–1980) pszichológus, lélektani szakíró Hosszúréven született, Szilágy megyében, 1916. január 31-én. Iskolai tanulmányait Zilahon, a Wesselényi-gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen pszichológusi diplomát szerzett. 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia tanszékének tanársegéde lett, és még ebben az évben megvédte doktori disszertációját, majd két évvel később tanszékvezetővé nevezték ki, ebben a minőségében dolgozott tovább a Bolyai és a Babeş Tudományegyetemek egyesítéséig. 34 évesen professzorrá nevezték ki, 1964-ben állami díjjal és docensi címmel tüntették ki, 1971-ben megkapta az érdemes egyetemi professzor címet, később pedig beválasztották a Társadalom és Politikai Tudományok Akadémiájának levelező tagjai közé. (…)
Zörgő Benjámint "az erdélyi magyar tudományos pszichológiai iskola megalapítójának tartják" Levél a Professzorhoz
A tollat százszor kezembe vettem, hogy írjak Önről, tisztelt Zörgő Benjámin Professzor. De néhány sor után mindig abba kellett hagynom, mert nem találtam a szavakat, nem tudtam rendszerezni a gondolataimat. Eredeti szándékom szerint tanítványi emlékező sorokat, portrévázlatot, invokációt szerettem volna írni a tudósról, a nevelőről. Nemrég döbbentem rá, hogy mi történt velem: én nem tudok múlt időben szólni Önről, Tanár Úr.
Levelet fogok tehát írni jelen időben, még akkor is, ha szokatlan, hiszen levelet csak annak szoktunk írni, aki ...
Kezdem egy magyarázatfélével. Talán nem lenne itt a helye, de mert ez az egész kötet*, amelyben ezek a sorok is megjelennek a lélekről szól, tartozom annak bevallásával, hogy a szerkesztő az elmúlt két (vagy három?) év során nem egyszer kérte tőlem a kéziratot, kérte számon rajtam az újra és újra kikönyörgött halasztást, leadási határidőt. Mindig zavartan és pironkodva álltam előtte és persze magyarázatom mindig akadt, de tulajdonképpen mentségem az nem volt magam előtt sem nagyon sokáig. De Ön egyszer megszólított, a saját hangján szólt hozzám, azon a sajátos, ritmusát gyakran váltó vibráló baritonján, amelyet előadóteremben, laboratóriumban, vagy a lakásán annyiszor hallottam. Nem vagyok misztikus, nincsenek hallucinációim, (…)
Csép Sándor. Szabadság (Kolozsvár)
„A tanítványok cselekedete a tanító dicsérete”
Zörgő Benjámin (1916–1980) pszichológus, lélektani szakíró Hosszúréven született, Szilágy megyében, 1916. január 31-én. Iskolai tanulmányait Zilahon, a Wesselényi-gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen pszichológusi diplomát szerzett. 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia tanszékének tanársegéde lett, és még ebben az évben megvédte doktori disszertációját, majd két évvel később tanszékvezetővé nevezték ki, ebben a minőségében dolgozott tovább a Bolyai és a Babeş Tudományegyetemek egyesítéséig. 34 évesen professzorrá nevezték ki, 1964-ben állami díjjal és docensi címmel tüntették ki, 1971-ben megkapta az érdemes egyetemi professzor címet, később pedig beválasztották a Társadalom és Politikai Tudományok Akadémiájának levelező tagjai közé. (…)
Zörgő Benjámint "az erdélyi magyar tudományos pszichológiai iskola megalapítójának tartják" Levél a Professzorhoz
A tollat százszor kezembe vettem, hogy írjak Önről, tisztelt Zörgő Benjámin Professzor. De néhány sor után mindig abba kellett hagynom, mert nem találtam a szavakat, nem tudtam rendszerezni a gondolataimat. Eredeti szándékom szerint tanítványi emlékező sorokat, portrévázlatot, invokációt szerettem volna írni a tudósról, a nevelőről. Nemrég döbbentem rá, hogy mi történt velem: én nem tudok múlt időben szólni Önről, Tanár Úr.
Levelet fogok tehát írni jelen időben, még akkor is, ha szokatlan, hiszen levelet csak annak szoktunk írni, aki ...
Kezdem egy magyarázatfélével. Talán nem lenne itt a helye, de mert ez az egész kötet*, amelyben ezek a sorok is megjelennek a lélekről szól, tartozom annak bevallásával, hogy a szerkesztő az elmúlt két (vagy három?) év során nem egyszer kérte tőlem a kéziratot, kérte számon rajtam az újra és újra kikönyörgött halasztást, leadási határidőt. Mindig zavartan és pironkodva álltam előtte és persze magyarázatom mindig akadt, de tulajdonképpen mentségem az nem volt magam előtt sem nagyon sokáig. De Ön egyszer megszólított, a saját hangján szólt hozzám, azon a sajátos, ritmusát gyakran váltó vibráló baritonján, amelyet előadóteremben, laboratóriumban, vagy a lakásán annyiszor hallottam. Nem vagyok misztikus, nincsenek hallucinációim, (…)
Csép Sándor. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 31.
Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv – Veszélyben a vidéki kastélyok
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat.
Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik – mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket. Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisautóval is alig lehet áthajtani rajta.
A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani.
Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását – mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com. Erdély.ma
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat.
Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik – mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket. Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisautóval is alig lehet áthajtani rajta.
A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani.
Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását – mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com. Erdély.ma
2016. január 31.
Székely Szabadság Napja a nagyvilágban – Felhívás a világ magyarságához
A Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben.
Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott.
Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe.
A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában.
A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait.
Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is!
Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma
A Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben.
Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott.
Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe.
A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában.
A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait.
Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is!
Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma
2016. január 31.
EKE ’91: akár egy nagy család
Csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székhelyén mutatták be a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat 5. kötetét, mely az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól.
Több éves kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat, mely Biró Rozália akkori alpolgármester, jelenleg szenátor kezdeményezésére indult útjára annak idején, a Bihar Megyei Tanács támogatásával készül, s eddig a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot, a Tibor Ernő Galériát, a Premontrei Öregdiákok Egyesületét, valamint a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületét mutatta be.
Az 5. kiadvány az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól, ezért Huszár István alpolgármester ennek elnökével, Tiponuţ Tiborral beszélgetett múlt csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székházában, aki úgy fogalmazott: a tagságnak az EKE ’91 olyan mint egy nagy család, hiszen amikor a túráikon kívül hetente egy alkalommal találkoznak, nem csupán a közös élményeiket elevenítik fel, hanem szinte napi lebontásban megbeszélik személyes örömeiket, bánataikat is, azt, hogy mi történt a szűkebb környezetükben. Számos érdekes, illetve egyedi történet esett meg velük az elmúlt két és fél évtizedben, s utólag még azokra is szívesen emlékeznek vissza, melyek az adott pillanatban talán kellemetlennek tűntek. Ilyen volt például, amikor az egyik kirándulásukon eltelt az idő, s emiatt amikor visszafele indulva az állomásra értek, már csak a Várad felé távolodó vonatot látták. Nem volt más választásuk, stoppolniuk kellett, s bár nem voltak túl optimisták, végül még egy idős, kutyás nénit is felvette egy autós, s mindannyian hamarabb érkeztek meg Nagyváradra, mint a „gőzös”.
Büszkék rá
Ennél jóval pozitívabb eseménynek bizonyult, sőt, büszkék is arra, hogy amikor szóba került, hogy megünnepeljék az Erdélyi Kárpát Egyesület születésnapját, az országos szervezet őket kérte fel ennek megszervezésére, s míg később mások általában több mint 130 ember mozgósítottak e célra, nekik csupán 63 fővel sikerült ez.
A könyvbemutatón természetesen Dukrét Gézának, az EKE alapítójának is köszönetet mondtak, a tervekről szólva pedig Tiponuţ Tibor azon reményének adott hangot, hogy minél több új programot sikerül majd megvalósítaniuk, illetve ezek iránt a fiatalok érdeklődését is felkeltik.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
Csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székhelyén mutatták be a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat 5. kötetét, mely az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól.
Több éves kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat, mely Biró Rozália akkori alpolgármester, jelenleg szenátor kezdeményezésére indult útjára annak idején, a Bihar Megyei Tanács támogatásával készül, s eddig a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot, a Tibor Ernő Galériát, a Premontrei Öregdiákok Egyesületét, valamint a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületét mutatta be.
Az 5. kiadvány az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól, ezért Huszár István alpolgármester ennek elnökével, Tiponuţ Tiborral beszélgetett múlt csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székházában, aki úgy fogalmazott: a tagságnak az EKE ’91 olyan mint egy nagy család, hiszen amikor a túráikon kívül hetente egy alkalommal találkoznak, nem csupán a közös élményeiket elevenítik fel, hanem szinte napi lebontásban megbeszélik személyes örömeiket, bánataikat is, azt, hogy mi történt a szűkebb környezetükben. Számos érdekes, illetve egyedi történet esett meg velük az elmúlt két és fél évtizedben, s utólag még azokra is szívesen emlékeznek vissza, melyek az adott pillanatban talán kellemetlennek tűntek. Ilyen volt például, amikor az egyik kirándulásukon eltelt az idő, s emiatt amikor visszafele indulva az állomásra értek, már csak a Várad felé távolodó vonatot látták. Nem volt más választásuk, stoppolniuk kellett, s bár nem voltak túl optimisták, végül még egy idős, kutyás nénit is felvette egy autós, s mindannyian hamarabb érkeztek meg Nagyváradra, mint a „gőzös”.
Büszkék rá
Ennél jóval pozitívabb eseménynek bizonyult, sőt, büszkék is arra, hogy amikor szóba került, hogy megünnepeljék az Erdélyi Kárpát Egyesület születésnapját, az országos szervezet őket kérte fel ennek megszervezésére, s míg később mások általában több mint 130 ember mozgósítottak e célra, nekik csupán 63 fővel sikerült ez.
A könyvbemutatón természetesen Dukrét Gézának, az EKE alapítójának is köszönetet mondtak, a tervekről szólva pedig Tiponuţ Tibor azon reményének adott hangot, hogy minél több új programot sikerül majd megvalósítaniuk, illetve ezek iránt a fiatalok érdeklődését is felkeltik.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
2016. január 31.
Árus: többen is aggodalmukat fejezték ki a tüntetés miatt
Tiltakozó megmozdulást szervezett másodjára is a Gyergyószéki Székely Tanács. Ennek vezetője, Árus Zsolt megfogalmazása szerint a tüntetés célja követelni, hogy az illetékes hatóságok jogállamhoz méltón – átlátható, törvényes, tisztességes eljárás során, időhúzás nélkül vizsgáljon ki minden ügyet megnyugtató módon, hogy legyen vége a bizonytalanságnak. Kitért arra is, hogy voltak, akik aggódtak a rendezvény miatt.
Gyergyószentmiklós központjában szombaton délután tartott tiltakozó megmozduláson több mint hetvenen vettek részt.
„Egy ilyen tüntetést is mint ez, előzetesen be kell jelenteni a városházán és ezt egy véleményező bizottságnak meg kell vizsgálni. Ennek a bizottságnak két tagja aggódott, kifogást emelt a tüntetés ellen. Ezek közül az első egy helyi képviselő, ő azért aggódott, hogy hogyan fogjuk biztosítani a rendet, a fegyelmet, nem azt mondta, hogy én mint a polgárőrség vezetője hozom az embereimet, és segítek a rendfenntartásban, hanem aggódott. A másik, aki kifogást emelt az a rendőrség képviselője volt, aki azt mondta, tulajdonképpen attól fél, hogy az igazságszolgáltatás befolyásoláslására törekszünk, azért tartjuk ezt a rendezvényt. Ez telitalálat, mert valóban így van, azért gyűltünk össze, hogy befolyásoljuk az igazságszolgáltatást. Csak nem úgy ahogy ő gondolja, mert ezért nem nekünk kell szégyenkezni, hanem az igazságszolgáltatásnak, mert számos jel van, ami arra utal, hogy azzal szemben, amit mi szeretnénk, hogy igazságosan, becsületesen, tisztességesen, törvényesen járjanak el, az eljárásaik számos esetben nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek” – mondta el Árus Zsolt.
Beszédében számszerűen ismertette Mezei János ügyét, hosszasan sorolva hány személyt hallgattak ki, hány házkutatást végeztek, hány járművet, számítógépet kutattak át. Mezei esetében több mint egy évvel az eljárás kezdete óta még mindig nem került sor az első érdemi tárgyalásra, tovább zajlik a halogatás” – mondta. Részletesen kitért ugyanakkor a kézdivásárhelyi fiatalok ügyére is, mint mondta, ott is felmerülnek hasonló problémák, ami igencsak elgondolkodtató.
„Egy közösség akkor erős, ha összetartó, de ugyanakkor egyenként minden tagja nyitott szemmel jár és nem tűri szó nélkül, ha őt vagy közösségét jogsértés éri. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a székelység tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ilyen közösség ma is. (...) Közösségünk vezetői ennek tudatában kell legyenek, s tudniuk kell azt is, hogy többet és jobbat várunk el részükről is!” – hangsúlyozta Árus Zsolt.
Helybéli lelkészek is szóltak a tiltakozó megmozduláson, az igazság utáni vágyat, az Isten útjára való lépés fontosságát hangsúlyozva, majd imára szólították a jelenlévőket. A tüntetés a székely himnusz eléneklésével zárult. A megmozdulást ezúttal is kiemelt figyelemmel követték a hatóságok. „Hogy mi lesz tovább, az attól függ milyen jogerős döntés születik a kézdivásárhelyi ügyben, és hogyan alakulnak a további perek” – ismertette Árus Zsolt.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro
Tiltakozó megmozdulást szervezett másodjára is a Gyergyószéki Székely Tanács. Ennek vezetője, Árus Zsolt megfogalmazása szerint a tüntetés célja követelni, hogy az illetékes hatóságok jogállamhoz méltón – átlátható, törvényes, tisztességes eljárás során, időhúzás nélkül vizsgáljon ki minden ügyet megnyugtató módon, hogy legyen vége a bizonytalanságnak. Kitért arra is, hogy voltak, akik aggódtak a rendezvény miatt.
Gyergyószentmiklós központjában szombaton délután tartott tiltakozó megmozduláson több mint hetvenen vettek részt.
„Egy ilyen tüntetést is mint ez, előzetesen be kell jelenteni a városházán és ezt egy véleményező bizottságnak meg kell vizsgálni. Ennek a bizottságnak két tagja aggódott, kifogást emelt a tüntetés ellen. Ezek közül az első egy helyi képviselő, ő azért aggódott, hogy hogyan fogjuk biztosítani a rendet, a fegyelmet, nem azt mondta, hogy én mint a polgárőrség vezetője hozom az embereimet, és segítek a rendfenntartásban, hanem aggódott. A másik, aki kifogást emelt az a rendőrség képviselője volt, aki azt mondta, tulajdonképpen attól fél, hogy az igazságszolgáltatás befolyásoláslására törekszünk, azért tartjuk ezt a rendezvényt. Ez telitalálat, mert valóban így van, azért gyűltünk össze, hogy befolyásoljuk az igazságszolgáltatást. Csak nem úgy ahogy ő gondolja, mert ezért nem nekünk kell szégyenkezni, hanem az igazságszolgáltatásnak, mert számos jel van, ami arra utal, hogy azzal szemben, amit mi szeretnénk, hogy igazságosan, becsületesen, tisztességesen, törvényesen járjanak el, az eljárásaik számos esetben nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek” – mondta el Árus Zsolt.
Beszédében számszerűen ismertette Mezei János ügyét, hosszasan sorolva hány személyt hallgattak ki, hány házkutatást végeztek, hány járművet, számítógépet kutattak át. Mezei esetében több mint egy évvel az eljárás kezdete óta még mindig nem került sor az első érdemi tárgyalásra, tovább zajlik a halogatás” – mondta. Részletesen kitért ugyanakkor a kézdivásárhelyi fiatalok ügyére is, mint mondta, ott is felmerülnek hasonló problémák, ami igencsak elgondolkodtató.
„Egy közösség akkor erős, ha összetartó, de ugyanakkor egyenként minden tagja nyitott szemmel jár és nem tűri szó nélkül, ha őt vagy közösségét jogsértés éri. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a székelység tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ilyen közösség ma is. (...) Közösségünk vezetői ennek tudatában kell legyenek, s tudniuk kell azt is, hogy többet és jobbat várunk el részükről is!” – hangsúlyozta Árus Zsolt.
Helybéli lelkészek is szóltak a tiltakozó megmozduláson, az igazság utáni vágyat, az Isten útjára való lépés fontosságát hangsúlyozva, majd imára szólították a jelenlévőket. A tüntetés a székely himnusz eléneklésével zárult. A megmozdulást ezúttal is kiemelt figyelemmel követték a hatóságok. „Hogy mi lesz tovább, az attól függ milyen jogerős döntés születik a kézdivásárhelyi ügyben, és hogyan alakulnak a további perek” – ismertette Árus Zsolt.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro
2016. január 31.
Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
2016. február 1.
Az MVSZ elnöke is tiltakozott – Újabb tüntetés Kézdivásárhelyen
Szombat délután huszonhetedik alkalommal vonultak az utcára azok a kézdivásárhelyiek, akik a terrorvád miatt vizsgálati fogságban lévő Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátását és a bizonyítékok bemutatását követelik. A szimpátiatüntetésen mintegy nyolcvanan vettek részt. A rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke, Fuksz Sándor és Borsos Géza alelnök, valamint vitéz Hompoth Zoltán elnökségi tag is jelen volt, a magukkal vitt transzparensen magyarul és rovásírással a Velünk az Isten! Önrendelkezést a székely népnek! szöveget lehetett olvasni.
Beke Ernő, István Attila édesapja szólt az egybegyűltekhez. Elmondta: Létünk a tét! Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, azé, amely Victor Ponta és díszes társasága színre lépésével még jobban felerősödött, és sajnos bukásukkal sem ért véget, hanem azóta is napról napra fokozódik. Következményei súlyosak, és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak. Látván, hogy magyarellenes megnyilvánulásaik köreinkben nem váltanak ki általános felháborodást, hanem csak itt-ott tiltakoznak kisebb csoportok, vérszemet kaptak, és a kezdeti óvatosság helyett egyre durvább intézkedéseket foganatosítanak ellenünk.
Eltelt két hónap, és napról napra kérjük, követeljük, hogy mutassák fel a bombát vagy annak alkatrészeit mint bizonyítékot, tegyék a bíróság asztalára. Ez nem történt meg. Ha az egy napon át tartó házkutatás során sem találták meg, akkor milyen terroristavádról beszélhetünk? A tortacsillagszórókról vagy a 196 pukkantós petárdáról? Nevetséges vádak! Ezeknek a magyarellenes intézkedéseknek egyetlen jól meghatározott céljuk van: beolvasztásunk és/vagy elüldözésünk, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak tőlünk.
Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője lapunknak nyilatkozva arról számolt be: a vármegyések és a fogságban tartott fiatalok hozzátartozói azt sérelmezik, hogy amikor látogatásra vagy csomagátadásra került sor, mindkét esetben órákon keresztül várakoztatták őket, az iratcsomójukkal foglalkozó ügyész többszöri hívásra sem veszi fel a telefont, Szőcs Zoltánnal letartóztatása óta nem találkozhattak családtagjai.
A védőügyvéd szerint az ő vádiratában nem indokolták meg, hogy miért tartják fogva. Ugyanakkor a küldött levelek el sem jutnak a fogvatartottakhoz, és ez fordítva is érvényes, az általuk írt levelek nem érkeznek meg a címzettekhez. Nemrég Szőcs Zoltán vissza akart küldeni a fogdából egy könyvet, amelybe be volt írva, hogy Boldog születésnapot, a könyvet a rendőrök lefoglalták és átadták az ügyészségnek, hátha kódolt írásról van szó. Egy keresztrejtvényfüzetet szintén elkoboztak ugyanazzal az indokkal, abban is kódolt szöveget véltek felfedezni.
A szóvivő arról is tájékoztatott, hogy február 7-én Kézdivásárhelyen jótékonysági K1-es gálát szerveznek, amelynek bevételét a két fogva tartott vármegyés ügyvédi költségeinek a fedezésére fordítják. Ugyanakkor azt is elmondta: örömmel fogadták, hogy Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjúban a kézdivásárhelyi terrorügyet is érintette, és álláspontja szerint „a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le”.
Patrubány Miklós elmondta: számára úgy tűnik, az egész ügy provokáció a román hatalom részéről, amelyet előre eltervelt szándékkal hajtottak végre. Értesülése szerint elkészült az ország régiósítási terve, amelynek során fel akarják szabdalni Székelyföldet. Erre próbálnak most jogalapot kreálni a párizsi terrormerényletek utáni hangulatban. Világszerte a legsúlyosabb a terror és a terrorizmus vádja, és ha a hatóságok ki tudják mutatni, hogy Székelyföld, ahol a székelyek és a magyarok tömbben élnek, terroristafészekké válik, azt fel kell darabolni, hogy a veszélyt eloszlassák, és ebben minden európai állam igent fog mondani, és támogatni fogja ebbéli szándékukat.
Ezt a szándékot kell a világszövetség elnöke szerint leleplezni, ennek kell elejébe menni és a vármegyések számára igazságos ítélkezést követelni, egy percig sem feledve az ok-okozati összefüggést, és nagy hangsúllyal előtérbe helyezni a székely önrendelkezési követelést.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombat délután huszonhetedik alkalommal vonultak az utcára azok a kézdivásárhelyiek, akik a terrorvád miatt vizsgálati fogságban lévő Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátását és a bizonyítékok bemutatását követelik. A szimpátiatüntetésen mintegy nyolcvanan vettek részt. A rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke, Fuksz Sándor és Borsos Géza alelnök, valamint vitéz Hompoth Zoltán elnökségi tag is jelen volt, a magukkal vitt transzparensen magyarul és rovásírással a Velünk az Isten! Önrendelkezést a székely népnek! szöveget lehetett olvasni.
Beke Ernő, István Attila édesapja szólt az egybegyűltekhez. Elmondta: Létünk a tét! Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, azé, amely Victor Ponta és díszes társasága színre lépésével még jobban felerősödött, és sajnos bukásukkal sem ért véget, hanem azóta is napról napra fokozódik. Következményei súlyosak, és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak. Látván, hogy magyarellenes megnyilvánulásaik köreinkben nem váltanak ki általános felháborodást, hanem csak itt-ott tiltakoznak kisebb csoportok, vérszemet kaptak, és a kezdeti óvatosság helyett egyre durvább intézkedéseket foganatosítanak ellenünk.
Eltelt két hónap, és napról napra kérjük, követeljük, hogy mutassák fel a bombát vagy annak alkatrészeit mint bizonyítékot, tegyék a bíróság asztalára. Ez nem történt meg. Ha az egy napon át tartó házkutatás során sem találták meg, akkor milyen terroristavádról beszélhetünk? A tortacsillagszórókról vagy a 196 pukkantós petárdáról? Nevetséges vádak! Ezeknek a magyarellenes intézkedéseknek egyetlen jól meghatározott céljuk van: beolvasztásunk és/vagy elüldözésünk, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak tőlünk.
Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője lapunknak nyilatkozva arról számolt be: a vármegyések és a fogságban tartott fiatalok hozzátartozói azt sérelmezik, hogy amikor látogatásra vagy csomagátadásra került sor, mindkét esetben órákon keresztül várakoztatták őket, az iratcsomójukkal foglalkozó ügyész többszöri hívásra sem veszi fel a telefont, Szőcs Zoltánnal letartóztatása óta nem találkozhattak családtagjai.
A védőügyvéd szerint az ő vádiratában nem indokolták meg, hogy miért tartják fogva. Ugyanakkor a küldött levelek el sem jutnak a fogvatartottakhoz, és ez fordítva is érvényes, az általuk írt levelek nem érkeznek meg a címzettekhez. Nemrég Szőcs Zoltán vissza akart küldeni a fogdából egy könyvet, amelybe be volt írva, hogy Boldog születésnapot, a könyvet a rendőrök lefoglalták és átadták az ügyészségnek, hátha kódolt írásról van szó. Egy keresztrejtvényfüzetet szintén elkoboztak ugyanazzal az indokkal, abban is kódolt szöveget véltek felfedezni.
A szóvivő arról is tájékoztatott, hogy február 7-én Kézdivásárhelyen jótékonysági K1-es gálát szerveznek, amelynek bevételét a két fogva tartott vármegyés ügyvédi költségeinek a fedezésére fordítják. Ugyanakkor azt is elmondta: örömmel fogadták, hogy Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjúban a kézdivásárhelyi terrorügyet is érintette, és álláspontja szerint „a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le”.
Patrubány Miklós elmondta: számára úgy tűnik, az egész ügy provokáció a román hatalom részéről, amelyet előre eltervelt szándékkal hajtottak végre. Értesülése szerint elkészült az ország régiósítási terve, amelynek során fel akarják szabdalni Székelyföldet. Erre próbálnak most jogalapot kreálni a párizsi terrormerényletek utáni hangulatban. Világszerte a legsúlyosabb a terror és a terrorizmus vádja, és ha a hatóságok ki tudják mutatni, hogy Székelyföld, ahol a székelyek és a magyarok tömbben élnek, terroristafészekké válik, azt fel kell darabolni, hogy a veszélyt eloszlassák, és ebben minden európai állam igent fog mondani, és támogatni fogja ebbéli szándékukat.
Ezt a szándékot kell a világszövetség elnöke szerint leleplezni, ennek kell elejébe menni és a vármegyések számára igazságos ítélkezést követelni, egy percig sem feledve az ok-okozati összefüggést, és nagy hangsúllyal előtérbe helyezni a székely önrendelkezési követelést.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 1.
Román–magyar külügyminiszteri találkozó
Új lendületet kell adni az együttműködésnek
Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter pénteken Bukarestben, miután román kollégájával, Lazar Comanescuval találkozott. A külgazdasági és külügyminiszter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb "Kölnöket" fog szülni.
Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a jelenlegi román kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comanescunak a "baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért". Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyeken "sokat kell még dolgozni", de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek.
A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodott román partnerével abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Az Európai Unió által is támogatott projekt jelentősen hozzájárul majd Közép-Európa energiabiztonságának növeléséhez – mutatott rá.
Két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik a magyar M4-es és román A3-as autópályát – közölte Szijjártó Péter. Megjegyezte: a határ átjárhatóságát is növelni akarják, hiszen versenyhátrányt jelent az, hogy míg Nyugat-Európában 2-3 kilométerenként vannak határátkelők, a magyar-román határon csak 40 kilométerenként van átkelési lehetőség.
A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen.
Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékozik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem "jókedvében" emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8-10 ezer bevándorlót. Megjegyezte, hogy ezáltal a tisztességes embereket nem érte kár, hiszen aki szabályszerűen akart belépni, az nem a zöldhatáron keresztül tette.
Lazar Comanescu kijelentette, hogy egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Mint mondta, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A magyar külgazdasági és külügyminiszter a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székházát is felkereste Bukarestben. Magyarország külügyminiszterének romániai látogatása időszerű, a kétoldalú kapcsolat érdekében az RMDSZ régóta szorgalmazta az eseményt – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke szerint javítani kell a román–magyar államközi viszony jelenlegi helyzetén. "Dacian Ciolos akkor még nevesített miniszterelnöktől kértük azt, hogy tegyen a román–magyar viszony normalizálásáért. Ezért is örülök, hogy Szijjártó Péter miniszter ma Bukarestbe látogatott és találkozik a miniszterelnökkel, valamint a külügyminiszterrel" – nyilatkozta Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az RMDSZ- székházba tett látogatásán Szijjártó Péterrel a romániai magyar közösséget foglalkoztató ügyek, problémák és kihívások mellett a kétoldalú kapcsolat gazdasági, kereskedelmi és infrastruktúrára vonatkozó kérdéseiről, a határátkelők száma növelésének szükségességéről is egyeztettek.
"Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell, hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában" – jelentette ki a szövetségi elnök, aki példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említette. "A törvények betartása mellett a közösségi jogok intézményes bővítéséért is szót emel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Arra is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy ez egy európai gyakorlat, amely azért szükséges, hogy a romániai magyarság a szülőföldjén boldoguljon, biztonságban érezze magát" – fogalmazott Kelemen Hunor a Szijjártó Péterrel való bukaresti találkozóját követően, és hozzátette: bízik abban, hogy a kétoldalú viszonyban – a romániai magyarság érdekében is – lesz előrelépés. Népújság (Marosvásárhely)
Új lendületet kell adni az együttműködésnek
Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter pénteken Bukarestben, miután román kollégájával, Lazar Comanescuval találkozott. A külgazdasági és külügyminiszter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb "Kölnöket" fog szülni.
Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a jelenlegi román kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comanescunak a "baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért". Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyeken "sokat kell még dolgozni", de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek.
A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodott román partnerével abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Az Európai Unió által is támogatott projekt jelentősen hozzájárul majd Közép-Európa energiabiztonságának növeléséhez – mutatott rá.
Két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik a magyar M4-es és román A3-as autópályát – közölte Szijjártó Péter. Megjegyezte: a határ átjárhatóságát is növelni akarják, hiszen versenyhátrányt jelent az, hogy míg Nyugat-Európában 2-3 kilométerenként vannak határátkelők, a magyar-román határon csak 40 kilométerenként van átkelési lehetőség.
A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen.
Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékozik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem "jókedvében" emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8-10 ezer bevándorlót. Megjegyezte, hogy ezáltal a tisztességes embereket nem érte kár, hiszen aki szabályszerűen akart belépni, az nem a zöldhatáron keresztül tette.
Lazar Comanescu kijelentette, hogy egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Mint mondta, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A magyar külgazdasági és külügyminiszter a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székházát is felkereste Bukarestben. Magyarország külügyminiszterének romániai látogatása időszerű, a kétoldalú kapcsolat érdekében az RMDSZ régóta szorgalmazta az eseményt – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke szerint javítani kell a román–magyar államközi viszony jelenlegi helyzetén. "Dacian Ciolos akkor még nevesített miniszterelnöktől kértük azt, hogy tegyen a román–magyar viszony normalizálásáért. Ezért is örülök, hogy Szijjártó Péter miniszter ma Bukarestbe látogatott és találkozik a miniszterelnökkel, valamint a külügyminiszterrel" – nyilatkozta Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az RMDSZ- székházba tett látogatásán Szijjártó Péterrel a romániai magyar közösséget foglalkoztató ügyek, problémák és kihívások mellett a kétoldalú kapcsolat gazdasági, kereskedelmi és infrastruktúrára vonatkozó kérdéseiről, a határátkelők száma növelésének szükségességéről is egyeztettek.
"Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell, hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában" – jelentette ki a szövetségi elnök, aki példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említette. "A törvények betartása mellett a közösségi jogok intézményes bővítéséért is szót emel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Arra is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy ez egy európai gyakorlat, amely azért szükséges, hogy a romániai magyarság a szülőföldjén boldoguljon, biztonságban érezze magát" – fogalmazott Kelemen Hunor a Szijjártó Péterrel való bukaresti találkozóját követően, és hozzátette: bízik abban, hogy a kétoldalú viszonyban – a romániai magyarság érdekében is – lesz előrelépés. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 1.
Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 1.
Jogerős: nem reklámzászló a székely lobogó
MTI - Jogerősen pert vesztett a székely zászlót reklámzászlónak tekintő, és emiatt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra (EMNT) tetemes pénzbírságot kirovó marosvásárhelyi helyi rendőrség – közölte honlapján a Maros megyei törvényszék.
A pénteken jóváhagyott határozatban a törvényszék elfogadta az EMNT fellebbezését az elsőfokú ítélet ellen, amelyben a bíróság megrovásra enyhítette a zászló kitűzése miatt kirótt 30 ezer lejes bírságot, de nem vitatta a helyi rendőrség álláspontját, mely szerint a székely zászló reklámzászló. A jogerős ítélet szerint az EMNT megrovásban sem részesíthető a székely zászló kitűzése miatt.
Kincses Előd, a felperes EMNT ügyvédje az MTI-nek elmondta: a törvényszék ezúttal azt mondta ki, hogy a székely zászló nem tekinthető reklámzászlónak, és kitűzése nem ütközik a reklámtörvénybe. Az ügyvéd hozzátette, korábban a Bihar megyei törvényszék jogerős ítéletben minősítette reklámnaka Tőkés László irodájára kitűzött székely zászlót, és törvényesnek tartotta az EP-képviselő megrovását.
Az ügyvéd elmondta, a román igazságszolgáltatásban nincsen precedensjog, de fontos, hogy egy-egy kérdés megítélése tekintetében milyen joggyakorlat alakul ki. Kincses Előd az MTI-hez eljuttatott bírósági keresetében egyebek között azzal érvelt, hogy zászlók magánházakra való kitűzését semmilyen törvény sem szabályozza. A román zászlóra vonatkozó szabályozások is csak a középületek esetében érvényesek.
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség 2013 októberében szólította fel az EMNT-t és a Magyar Polgári Pártot (MPP), hogy távolítsák el a székházaikról a székely zászlót. Később a felszólításnak eleget nem tevő EMNT-re 30 ezer lejes bírságot rótt ki. Biró Zsolt, az MPP elnöke az MTI-nek elmondta, pártjának irodája műemléképületben működik, és a műemléki szabályok miatt is le kellett venni a székely zászlót. Hozzátette, a lobogó azóta a székház „kirakatába” került, és csak ünnepnapokon tűzik ki az épület homlokzatára. Krónika (Kolozsvár)
MTI - Jogerősen pert vesztett a székely zászlót reklámzászlónak tekintő, és emiatt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra (EMNT) tetemes pénzbírságot kirovó marosvásárhelyi helyi rendőrség – közölte honlapján a Maros megyei törvényszék.
A pénteken jóváhagyott határozatban a törvényszék elfogadta az EMNT fellebbezését az elsőfokú ítélet ellen, amelyben a bíróság megrovásra enyhítette a zászló kitűzése miatt kirótt 30 ezer lejes bírságot, de nem vitatta a helyi rendőrség álláspontját, mely szerint a székely zászló reklámzászló. A jogerős ítélet szerint az EMNT megrovásban sem részesíthető a székely zászló kitűzése miatt.
Kincses Előd, a felperes EMNT ügyvédje az MTI-nek elmondta: a törvényszék ezúttal azt mondta ki, hogy a székely zászló nem tekinthető reklámzászlónak, és kitűzése nem ütközik a reklámtörvénybe. Az ügyvéd hozzátette, korábban a Bihar megyei törvényszék jogerős ítéletben minősítette reklámnaka Tőkés László irodájára kitűzött székely zászlót, és törvényesnek tartotta az EP-képviselő megrovását.
Az ügyvéd elmondta, a román igazságszolgáltatásban nincsen precedensjog, de fontos, hogy egy-egy kérdés megítélése tekintetében milyen joggyakorlat alakul ki. Kincses Előd az MTI-hez eljuttatott bírósági keresetében egyebek között azzal érvelt, hogy zászlók magánházakra való kitűzését semmilyen törvény sem szabályozza. A román zászlóra vonatkozó szabályozások is csak a középületek esetében érvényesek.
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség 2013 októberében szólította fel az EMNT-t és a Magyar Polgári Pártot (MPP), hogy távolítsák el a székházaikról a székely zászlót. Később a felszólításnak eleget nem tevő EMNT-re 30 ezer lejes bírságot rótt ki. Biró Zsolt, az MPP elnöke az MTI-nek elmondta, pártjának irodája műemléképületben működik, és a műemléki szabályok miatt is le kellett venni a székely zászlót. Hozzátette, a lobogó azóta a székház „kirakatába” került, és csak ünnepnapokon tűzik ki az épület homlokzatára. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 1.
Horváth Anna száll versenybe Kolozsváron
Hivatalosan is Horváth Anna az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje, miután a szövetség Kolozs megyei szervezetének állandó tanácsa és kolozsvári szervezetének választmánya egyhangúan elfogadta jelöltségét.
„A mai döntéssel is annak a meggyőződésünknek kívánunk hangot adni, hogy Horváth Anna az elmúlt négy évben minden kolozsvári magyar alpolgármestere volt politikai opciótól és pártállástól függetlenül” – mondta a döntést követően Csoma Botond, aki az Erdélyi Magyar Néppárt támogatását is kérte.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke csütörtökön találkozott az EMNP küldöttségével, az egyeztetésről pénteken közös sajtótájékoztatón számoltak be. Csoma Botond elmondta: a magyar közösség aránya miatt Horváth Anna jelöltsége valójában jelképes, a közösség mozgósítását szolgálja. Soós Sándor, az EMNP megyei elnöke kifejtette: pártja azt szerette volna elérni, hogy legalább Kolozs megyében koalícióban induljanak a magyar politikai alakulatok az önkormányzati választásokon. Ezért a választójogi törvény értelmezését kérték az Állandó Választási Hatóságtól a kisebbségi szervezetek koalíciós listán való indulásával kapcsolatosan, a hatóság válaszát február elejére várják.
Csoma Botond elmondta, bár ők is kíváncsiak az Állandó Választási Hatóság válaszára, szerinte kedvező döntés esetén is fennáll a veszély, hogy a Központi Választási Iroda felülbírálja a hatóság döntését. Hozzáfűzte, a szövetség jogászai szerint a megyei koalíció azt feltételezi, hogy minden településen koalícióban induljanak a pártok, az erre érvényes emelt bejutási küszöb azonban tíz településen veszélybe sodorná a magyar önkormányzati képviseletet.
A néppárt által emlegetett korábbi joggyakorlatra reagálva – miszerint a Német Demokrata Fórum indult koalícióban román pártokkal – kifejtette: nagyobb politikai súlya van egy magyar–magyar koalíciónak, mint ha a német kisebbség román pártokkal szövetkezik. Ezért attól tart, bármikor feljelenthetik az esetleges magyar koalíciót, a bíróság gyakorlata pedig azt mutatja, hogy a magyar közösséget érintő ügyekben ritkán hoznak kedvező ítéletet.
Soós Sándor Horváth Anna támogatása kapcsán kifejtette: ezt csak akkor tudják megtenni, ha az alpolgármester független vagy koalíciós jelöltként indulna. Ellenben amennyiben a néppárt jelöltjei mandátumot szereznek a kolozsvári tanácsban, támogatnák, hogy megőrizze alpolgármesteri tisztségét. Az elöljáró eddigi munkáját ugyanis elismerik. Csoma Botond kifejtette: Horváth Anna függetlenként való indítása azért rossz ötlet, mert akkor nem juthatna be az RMDSZ listáján a tanácsba, és alpolgármesterré sem választhatnák. Azt javasolta, válasszák szét a polgármesterjelöltről és a tanácsosi listáról való egyeztetést, utóbbit ugyanis az RMDSZ áprilisban kívánja véglegesíteni.
Az EMNP február 9-én dönt arról, hogy mely Kolozs megyei településeken indít polgármesterjelöltet, illetve önkormányzati képviselőjelölti listát.
Kiss Előd-Gergely . Krónika (Kolozsvár)
Hivatalosan is Horváth Anna az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje, miután a szövetség Kolozs megyei szervezetének állandó tanácsa és kolozsvári szervezetének választmánya egyhangúan elfogadta jelöltségét.
„A mai döntéssel is annak a meggyőződésünknek kívánunk hangot adni, hogy Horváth Anna az elmúlt négy évben minden kolozsvári magyar alpolgármestere volt politikai opciótól és pártállástól függetlenül” – mondta a döntést követően Csoma Botond, aki az Erdélyi Magyar Néppárt támogatását is kérte.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke csütörtökön találkozott az EMNP küldöttségével, az egyeztetésről pénteken közös sajtótájékoztatón számoltak be. Csoma Botond elmondta: a magyar közösség aránya miatt Horváth Anna jelöltsége valójában jelképes, a közösség mozgósítását szolgálja. Soós Sándor, az EMNP megyei elnöke kifejtette: pártja azt szerette volna elérni, hogy legalább Kolozs megyében koalícióban induljanak a magyar politikai alakulatok az önkormányzati választásokon. Ezért a választójogi törvény értelmezését kérték az Állandó Választási Hatóságtól a kisebbségi szervezetek koalíciós listán való indulásával kapcsolatosan, a hatóság válaszát február elejére várják.
Csoma Botond elmondta, bár ők is kíváncsiak az Állandó Választási Hatóság válaszára, szerinte kedvező döntés esetén is fennáll a veszély, hogy a Központi Választási Iroda felülbírálja a hatóság döntését. Hozzáfűzte, a szövetség jogászai szerint a megyei koalíció azt feltételezi, hogy minden településen koalícióban induljanak a pártok, az erre érvényes emelt bejutási küszöb azonban tíz településen veszélybe sodorná a magyar önkormányzati képviseletet.
A néppárt által emlegetett korábbi joggyakorlatra reagálva – miszerint a Német Demokrata Fórum indult koalícióban román pártokkal – kifejtette: nagyobb politikai súlya van egy magyar–magyar koalíciónak, mint ha a német kisebbség román pártokkal szövetkezik. Ezért attól tart, bármikor feljelenthetik az esetleges magyar koalíciót, a bíróság gyakorlata pedig azt mutatja, hogy a magyar közösséget érintő ügyekben ritkán hoznak kedvező ítéletet.
Soós Sándor Horváth Anna támogatása kapcsán kifejtette: ezt csak akkor tudják megtenni, ha az alpolgármester független vagy koalíciós jelöltként indulna. Ellenben amennyiben a néppárt jelöltjei mandátumot szereznek a kolozsvári tanácsban, támogatnák, hogy megőrizze alpolgármesteri tisztségét. Az elöljáró eddigi munkáját ugyanis elismerik. Csoma Botond kifejtette: Horváth Anna függetlenként való indítása azért rossz ötlet, mert akkor nem juthatna be az RMDSZ listáján a tanácsba, és alpolgármesterré sem választhatnák. Azt javasolta, válasszák szét a polgármesterjelöltről és a tanácsosi listáról való egyeztetést, utóbbit ugyanis az RMDSZ áprilisban kívánja véglegesíteni.
Az EMNP február 9-én dönt arról, hogy mely Kolozs megyei településeken indít polgármesterjelöltet, illetve önkormányzati képviselőjelölti listát.
Kiss Előd-Gergely . Krónika (Kolozsvár)
2016. február 1.
Ahol szeretet van, erő is van
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. február 1.
Keresztszülőprogram Nagyenyeden: mentőöv a szórványból érkező diákoknak
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni.
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni.
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro
2016. február 2.
A prefektusnak a kultúra sem tetszik
Visszavonni kényszerült Sepsiszentgyörgy önkormányzata tegnapi ülésén a város kulturális stratégiáját rögzítő, tavaly októberben elfogadott határozatát. Az ok, hogy a prefektúra megtámadta az önkormányzati döntést, és erre indokot is talált: a testület úgy fogadta el a Sepsiszentgyörgy 2016–2021-es időszakra vonatkozó kulturális stratégiáját, hogy előtte nem volt meg a 45 napos közmeghallgatási időszak. Holott a törvény lehetőséget ad tíznapos rövidített közmeghallgatási időszakra is...
Mi mindent megteszünk, hogy a város művelődési intézményei a megfelelő körülmények között működhessenek, kiemelten támogatjuk az Andrei Mureşanu Színházat, a prefektus pedig mindent megtesz, hogy minden területen ellehetetlenítse az önkormányzat munkáját, így megtámadta a város kulturális stratégiájának elfogadásáról szóló határozatot is. Lehet, az zavarta, hogy egyáltalán fontos számunkra a kultúra támogatása, vagy hogy túl sok pénzt adunk a román színháznak – vezette fel a tavaly elfogadott határozat visszavonásáról szóló határozattervezetet az önkormányzat tegnapi ülésén Antal Árpád polgármester.
Elmondta, indokként azt hozta fel a prefektus, hogy nem volt meg a 45 napos közmeghallgatási időszak, majd – miután az Európa kulturális fővárosa címért zajlott verseny első szűrőjén nem ment át a sepsiszentgyörgyi pályázat – levélben arról értesítette az önkormányzatot, hogy miután a város nem nyerte meg a címét (erről ugyan döntés még nem született, hiszen az Európa 2021-es kulturális fővárosa címért zajló verseny még javában tart négy város részvételével), okafogyottá vált a kulturális stratégiára vonatkozó határozat. Úgy látszik, a prefektus nem érti, miért fontos, hogy egy településnek legyen kulturális stratégiája – jegyezte meg a polgármester.
Sepsiszentgyörgy azonban nem marad kulturális stratégia nélkül – jelentette be Antal Árpád. Tavaly azért kellett „lefaragni” a másfél hónapnyi közmeghallgatásból, mert az idő sürgetett: a szabályzat szerint ugyanis az Európa kulturális fővárosa cím pályázatának leadásáig a jelentkező településeknek elfogadott kulturális stratégiával kellett rendelkezniük (bár utólag kiderült, mint oly sok mindent, Romániában ezt sem veszik komolyan: Nagybánya anélkül nyújtotta be pályázatát – és jutott is tovább az első válogatón –, hogy kulturális stratégiáját elfogadta volna önkormányzata). Most tehát újra lefolytatják a procedúrát, kivárják a 45 napos időszakot, és azt követően ismét az önkormányzat napirendjére kerül a határozat – mondta a polgármester.
A tegnapi tanácsülésen egyébként a kulturális stratégiához kapcsolódó másik határozatát is visszavonni kényszerült az önkormányzat – ezúttal nem utasításra, hanem mert fölöslegessé vált –, a városnak a Kovászna Megye Művelődési Központjával és Hargita Megye Kulturális Központjával közösen alakítandó, Terra Siculorum 2021 Egyesület létrehozására vonatkozót, mely az európai kulturális fővárosi cím sikeres megpályázása esetén a programok lebonyolításában vállalt volna szerepet. Tavaly októberben, a kulturális stratégia és az egyesületbe való belépésről szóló határozatok elfogadása előtt már a prefektus megpróbálta megakadályozni a Terra Siculorum 2021 Egyesület megalapítását.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Visszavonni kényszerült Sepsiszentgyörgy önkormányzata tegnapi ülésén a város kulturális stratégiáját rögzítő, tavaly októberben elfogadott határozatát. Az ok, hogy a prefektúra megtámadta az önkormányzati döntést, és erre indokot is talált: a testület úgy fogadta el a Sepsiszentgyörgy 2016–2021-es időszakra vonatkozó kulturális stratégiáját, hogy előtte nem volt meg a 45 napos közmeghallgatási időszak. Holott a törvény lehetőséget ad tíznapos rövidített közmeghallgatási időszakra is...
Mi mindent megteszünk, hogy a város művelődési intézményei a megfelelő körülmények között működhessenek, kiemelten támogatjuk az Andrei Mureşanu Színházat, a prefektus pedig mindent megtesz, hogy minden területen ellehetetlenítse az önkormányzat munkáját, így megtámadta a város kulturális stratégiájának elfogadásáról szóló határozatot is. Lehet, az zavarta, hogy egyáltalán fontos számunkra a kultúra támogatása, vagy hogy túl sok pénzt adunk a román színháznak – vezette fel a tavaly elfogadott határozat visszavonásáról szóló határozattervezetet az önkormányzat tegnapi ülésén Antal Árpád polgármester.
Elmondta, indokként azt hozta fel a prefektus, hogy nem volt meg a 45 napos közmeghallgatási időszak, majd – miután az Európa kulturális fővárosa címért zajlott verseny első szűrőjén nem ment át a sepsiszentgyörgyi pályázat – levélben arról értesítette az önkormányzatot, hogy miután a város nem nyerte meg a címét (erről ugyan döntés még nem született, hiszen az Európa 2021-es kulturális fővárosa címért zajló verseny még javában tart négy város részvételével), okafogyottá vált a kulturális stratégiára vonatkozó határozat. Úgy látszik, a prefektus nem érti, miért fontos, hogy egy településnek legyen kulturális stratégiája – jegyezte meg a polgármester.
Sepsiszentgyörgy azonban nem marad kulturális stratégia nélkül – jelentette be Antal Árpád. Tavaly azért kellett „lefaragni” a másfél hónapnyi közmeghallgatásból, mert az idő sürgetett: a szabályzat szerint ugyanis az Európa kulturális fővárosa cím pályázatának leadásáig a jelentkező településeknek elfogadott kulturális stratégiával kellett rendelkezniük (bár utólag kiderült, mint oly sok mindent, Romániában ezt sem veszik komolyan: Nagybánya anélkül nyújtotta be pályázatát – és jutott is tovább az első válogatón –, hogy kulturális stratégiáját elfogadta volna önkormányzata). Most tehát újra lefolytatják a procedúrát, kivárják a 45 napos időszakot, és azt követően ismét az önkormányzat napirendjére kerül a határozat – mondta a polgármester.
A tegnapi tanácsülésen egyébként a kulturális stratégiához kapcsolódó másik határozatát is visszavonni kényszerült az önkormányzat – ezúttal nem utasításra, hanem mert fölöslegessé vált –, a városnak a Kovászna Megye Művelődési Központjával és Hargita Megye Kulturális Központjával közösen alakítandó, Terra Siculorum 2021 Egyesület létrehozására vonatkozót, mely az európai kulturális fővárosi cím sikeres megpályázása esetén a programok lebonyolításában vállalt volna szerepet. Tavaly októberben, a kulturális stratégia és az egyesületbe való belépésről szóló határozatok elfogadása előtt már a prefektus megpróbálta megakadályozni a Terra Siculorum 2021 Egyesület megalapítását.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 2.
Mindenkit újraválasztottak
Újraválasztották az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakcióinak vezetőségeit. Az idei parlamenti ülésszak első felében továbbra is Máté András Levente frakcióvezető, Márton Árpád és Szabó Ödön frakcióvezető-helyettes, valamint Molnár Zsolt titkár fogja ellátni a képviselőházban az RMDSZ frakciójának vezetését. A szenátusban újból bizalmat szavaztak Tánczos Barna frakcióvezetőnek, Pataki Csaba frakcióvezető-helyettesnek, illetve Klárik László titkárnak. A Szenátus Állandó Bizottságában a frakció háznagyi tisztségét továbbra is Verestóy Attila látja el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Újraválasztották az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakcióinak vezetőségeit. Az idei parlamenti ülésszak első felében továbbra is Máté András Levente frakcióvezető, Márton Árpád és Szabó Ödön frakcióvezető-helyettes, valamint Molnár Zsolt titkár fogja ellátni a képviselőházban az RMDSZ frakciójának vezetését. A szenátusban újból bizalmat szavaztak Tánczos Barna frakcióvezetőnek, Pataki Csaba frakcióvezető-helyettesnek, illetve Klárik László titkárnak. A Szenátus Állandó Bizottságában a frakció háznagyi tisztségét továbbra is Verestóy Attila látja el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 2.
Oszlik a köd Méliusz körül
Január 30-án, szombaton Méliusz József temesvári születésű regényíró, költő, műfordító, az erdélyi magyar avantgárd irodalom úttörője munkásságának felidézésével folytatódott a Temesvári Tartozások beszélgetés-sorozat a Kafka irodalmi kávéházban. A rendezvény moderátorai, Mátray László színművész és Makkai Zoltán újságíró felidézték a Város a ködbencímű regény méltatlanul elfeledett írójának hányatott élettörténetét. Az író műveiből Mátray László, Makkai Zoltán és Czernák Ferenc lippai versmondó olvasott fel verseket és néhány regényrészletet.
Hányatott sorsa volt Méliusz Józsefnek és főművének, a Város a ködben című regénynek is, amelyet az 1930-as évek végén írt meg, és csak 1968-ban jelent meg a hazai Ifjúsági Kiadónál, miután több anyaországi és erdélyi könyvkiadó is elutasította. Az író 1932-ben visszhangos sajtóbotrányba is keveredett, miután Csíkszentmártonban írt Vasárnap este táncban című versét „a székelységet gyalázó” műnek minősítették, talán ez a közjáték is hozzájárult regénye többszöri elutasításához. Magát a szerzőt 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és ítélet nélkül hat évig börtönben tartották, miközben első feleségét a Securitate a halálba, fiát az őrültségbe hajszolta. A fenti időszak előtt és után a magát mindig baloldalinak valló Méliusz József fontos tisztségeket töltött be a romániai magyar közéletben: a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője volt. 1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. „Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, elsősorban román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat” – idézte fel Méliusz ellentmondásos fordulatokkal teli életpályáját Mátray László. Méliusz börtönből való szabadulása után nyilatkozatban elítélte az 1956-os „magyar ellenforradalmárokat” és Dsida Jenőt is megtámadta, ami sokat rontott a megítélésén az erdélyi magyar írótársadalom körében. A beszélgetés során szó esett Méliusz kedvenc műfajáról, a kávéház-regényről is, ennek a sorozatnak öt kötete látott napvilágot, köztük a Zsilava nem volt kávéház című börtönnapló is. Az elhangzottakat összegezve, Mátray László szerint Méliusz Józsefet ma már a magyar avantgárd költészet élvonalába sorolják, Város a ködben című trianoni témájú regényét pedig a Proust utáni modern európai próza szintjét megközelítő műként tartják számon.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
Január 30-án, szombaton Méliusz József temesvári születésű regényíró, költő, műfordító, az erdélyi magyar avantgárd irodalom úttörője munkásságának felidézésével folytatódott a Temesvári Tartozások beszélgetés-sorozat a Kafka irodalmi kávéházban. A rendezvény moderátorai, Mátray László színművész és Makkai Zoltán újságíró felidézték a Város a ködbencímű regény méltatlanul elfeledett írójának hányatott élettörténetét. Az író műveiből Mátray László, Makkai Zoltán és Czernák Ferenc lippai versmondó olvasott fel verseket és néhány regényrészletet.
Hányatott sorsa volt Méliusz Józsefnek és főművének, a Város a ködben című regénynek is, amelyet az 1930-as évek végén írt meg, és csak 1968-ban jelent meg a hazai Ifjúsági Kiadónál, miután több anyaországi és erdélyi könyvkiadó is elutasította. Az író 1932-ben visszhangos sajtóbotrányba is keveredett, miután Csíkszentmártonban írt Vasárnap este táncban című versét „a székelységet gyalázó” műnek minősítették, talán ez a közjáték is hozzájárult regénye többszöri elutasításához. Magát a szerzőt 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és ítélet nélkül hat évig börtönben tartották, miközben első feleségét a Securitate a halálba, fiát az őrültségbe hajszolta. A fenti időszak előtt és után a magát mindig baloldalinak valló Méliusz József fontos tisztségeket töltött be a romániai magyar közéletben: a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője volt. 1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. „Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, elsősorban román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat” – idézte fel Méliusz ellentmondásos fordulatokkal teli életpályáját Mátray László. Méliusz börtönből való szabadulása után nyilatkozatban elítélte az 1956-os „magyar ellenforradalmárokat” és Dsida Jenőt is megtámadta, ami sokat rontott a megítélésén az erdélyi magyar írótársadalom körében. A beszélgetés során szó esett Méliusz kedvenc műfajáról, a kávéház-regényről is, ennek a sorozatnak öt kötete látott napvilágot, köztük a Zsilava nem volt kávéház című börtönnapló is. Az elhangzottakat összegezve, Mátray László szerint Méliusz Józsefet ma már a magyar avantgárd költészet élvonalába sorolják, Város a ködben című trianoni témájú regényét pedig a Proust utáni modern európai próza szintjét megközelítő műként tartják számon.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 2.
BMC-tárlat az emlékezés és a továbblépés jegyében
Nem kell a számmisztika híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a számok befolyásolják életünket. Mintegy rendet teremtenek benne, szakaszokra bontják, mennyiségi mutatókhoz kötik létünket. A kerek számok, a kerek évfordulók pedig alkalmat teremtenek az emlékezésre, a visszatekintésre és jövőbe nézésre. A megalakulásának nyolcvanhetedik és újraalakulásának huszonkettedik évébe lépett Barabás Miklós Céh legnépesebb, kolozsvári csoportja Farkas utcai galériája hivatalos megnyitásának tízéves jubileuma után most újabb, ünnepi évfordulóhoz érkezett. Ötödik alkalommal jelentkezik a Minerva Kulturális Egyesület emeleti kiállítótermeiben hagyományos, értékfelmérő kiállítással. A magyar kultúra napjának jegyében rendezett, ötvenkét művész hatvankét alkotását bemutató tárlat sajátos stílusparádét ígér. A minden évben megismétlődő csoportos kiállítás mindenkori állandója ugyanis a változatosság. És mi sem izgalmasabb, mint nyomon követni ennek a sokszínűségnek az alakulását mind céhes, mind egyéni alkotókra lebontott vonatkozásban.
Az összképet illetően, a Kántor Lajos kezdeményezte szigorúbb válogatás eredményeként, az idei tárlat minőségben mintha némiképp felülmúlná a tavalyit, bár annak is megvoltak az erényei. Mintegy emlékeztetőül érdemes fellapozni a Tosa Szilágyi Katalin szerkesztésében megjelent hatvannyolc oldalas, nagy formátumú, színes katalógust, amely dokumentumanyagával a konkrét összevetés lehetőségét is megteremti.
Ami újdonságnak számít, s amit az elkövetkezendőkben állandósítani szeretnénk, az az elődeinkre való emlékezés. Az örökösök jóvoltából idén két kimagasló alkotás, Egri László Deltai halászok című, 1960-ban készült festői remeklése és Károly Sándor geometrikus alakzatokba fogalmazott, nemes eleganciájú plasztikája emeli a tárlat színvonalát.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)
Nem kell a számmisztika híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a számok befolyásolják életünket. Mintegy rendet teremtenek benne, szakaszokra bontják, mennyiségi mutatókhoz kötik létünket. A kerek számok, a kerek évfordulók pedig alkalmat teremtenek az emlékezésre, a visszatekintésre és jövőbe nézésre. A megalakulásának nyolcvanhetedik és újraalakulásának huszonkettedik évébe lépett Barabás Miklós Céh legnépesebb, kolozsvári csoportja Farkas utcai galériája hivatalos megnyitásának tízéves jubileuma után most újabb, ünnepi évfordulóhoz érkezett. Ötödik alkalommal jelentkezik a Minerva Kulturális Egyesület emeleti kiállítótermeiben hagyományos, értékfelmérő kiállítással. A magyar kultúra napjának jegyében rendezett, ötvenkét művész hatvankét alkotását bemutató tárlat sajátos stílusparádét ígér. A minden évben megismétlődő csoportos kiállítás mindenkori állandója ugyanis a változatosság. És mi sem izgalmasabb, mint nyomon követni ennek a sokszínűségnek az alakulását mind céhes, mind egyéni alkotókra lebontott vonatkozásban.
Az összképet illetően, a Kántor Lajos kezdeményezte szigorúbb válogatás eredményeként, az idei tárlat minőségben mintha némiképp felülmúlná a tavalyit, bár annak is megvoltak az erényei. Mintegy emlékeztetőül érdemes fellapozni a Tosa Szilágyi Katalin szerkesztésében megjelent hatvannyolc oldalas, nagy formátumú, színes katalógust, amely dokumentumanyagával a konkrét összevetés lehetőségét is megteremti.
Ami újdonságnak számít, s amit az elkövetkezendőkben állandósítani szeretnénk, az az elődeinkre való emlékezés. Az örökösök jóvoltából idén két kimagasló alkotás, Egri László Deltai halászok című, 1960-ban készült festői remeklése és Károly Sándor geometrikus alakzatokba fogalmazott, nemes eleganciájú plasztikája emeli a tárlat színvonalát.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 2.
Támogatást kérnek az állampolgárság mellé
A Kovászna megyei magyar városok felnőtt lakosságának 42 százaléka kapta meg eddig a magyar állampolgárságot, és további 12 százalék egy éven belül igényli azt – számolt be kedden Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke a szövetség által az elmúlt év végén elvégzett konzultáció eredményeiről.
Elmondta, a szövetség Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton több mint tízezer polgárt kérdezett meg a könnyített honosításról és a települések problémáiról.
Barna Gergő szociológus felhívta a figyelmet, hogy nem reprezentatív mintát használtak, de a nagy számok miatt az eredmények mégis tükrözik a valóságot, tehát a következő évben a négy város lakóinak több mint fele magyar állampolgár lesz. Elsősorban a fiatalok és a magasan képzettek igénylik a honosítást, mutatott rá a szakember, aki szerint a legtöbben az etnikai identitással, a magyarságukkal indokolták, hogy kérik a magyar állampolgárságot. Rögtön ezután következnek azok az érvek, miszerint az megkönnyíti számukra a külföldi utazást, munkavállalást, egészségügyi kezelést vagy tanulást, tehát tőkeként tudják hasznosítani a magyar állampolgárságot, mondta.
„Támogatjuk a könnyített honosítást, de ha a magyar kormány nem rendel mellé komoly szülőföldön maradást segítő programokat, előfordulhat, hogy a Székelyföld, a határon túli területek veszítenek emiatt” – mondta, a konzultáció eredményeit kommentálva Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere, az RMDSZ helyi elnöke kifejtette, ebben a kérdésben nem történt akkora előrelépés, mint amekkorára számítottak.
„Nagyobb erőfeszítésre van szükség a magyar kormány részéről, hogy a külhoni magyar állampolgárok a szülőföldjükön maradjanak. Számunkra is fontos Magyarország érdeke, de elsősorban az, hogy a magyar állampolgárságot megszerzők itthon boldoguljanak” – szögezte le a politikus. Hozzátette, már több javaslatot is megfogalmaztak a témában, melyeket Budapesten pozitívan fogadtak, ám előrelépés nem történt az ügyben.
Többek között kérték, hogy a magyar kormány terjessze ki a határon túli cégekre is a Magyarországon sikeres növekedési hitelprogramot, rámutatva, hogy ez ösztönözné a munkahelyteremtést, támogatná a kis- és közepes vállalkozókat, akik a kedvezményes kamatú kölcsönnel beruházásokat eszközölhetnének, vagy kiváltanának más hiteleket. Hozzátette, hogy a családi otthonteremtési kedvezményről (csok) is tárgyaltak, de ennek kiterjesztésére nincs még kivitelezhető javaslat.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro
A Kovászna megyei magyar városok felnőtt lakosságának 42 százaléka kapta meg eddig a magyar állampolgárságot, és további 12 százalék egy éven belül igényli azt – számolt be kedden Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke a szövetség által az elmúlt év végén elvégzett konzultáció eredményeiről.
Elmondta, a szövetség Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton több mint tízezer polgárt kérdezett meg a könnyített honosításról és a települések problémáiról.
Barna Gergő szociológus felhívta a figyelmet, hogy nem reprezentatív mintát használtak, de a nagy számok miatt az eredmények mégis tükrözik a valóságot, tehát a következő évben a négy város lakóinak több mint fele magyar állampolgár lesz. Elsősorban a fiatalok és a magasan képzettek igénylik a honosítást, mutatott rá a szakember, aki szerint a legtöbben az etnikai identitással, a magyarságukkal indokolták, hogy kérik a magyar állampolgárságot. Rögtön ezután következnek azok az érvek, miszerint az megkönnyíti számukra a külföldi utazást, munkavállalást, egészségügyi kezelést vagy tanulást, tehát tőkeként tudják hasznosítani a magyar állampolgárságot, mondta.
„Támogatjuk a könnyített honosítást, de ha a magyar kormány nem rendel mellé komoly szülőföldön maradást segítő programokat, előfordulhat, hogy a Székelyföld, a határon túli területek veszítenek emiatt” – mondta, a konzultáció eredményeit kommentálva Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere, az RMDSZ helyi elnöke kifejtette, ebben a kérdésben nem történt akkora előrelépés, mint amekkorára számítottak.
„Nagyobb erőfeszítésre van szükség a magyar kormány részéről, hogy a külhoni magyar állampolgárok a szülőföldjükön maradjanak. Számunkra is fontos Magyarország érdeke, de elsősorban az, hogy a magyar állampolgárságot megszerzők itthon boldoguljanak” – szögezte le a politikus. Hozzátette, már több javaslatot is megfogalmaztak a témában, melyeket Budapesten pozitívan fogadtak, ám előrelépés nem történt az ügyben.
Többek között kérték, hogy a magyar kormány terjessze ki a határon túli cégekre is a Magyarországon sikeres növekedési hitelprogramot, rámutatva, hogy ez ösztönözné a munkahelyteremtést, támogatná a kis- és közepes vállalkozókat, akik a kedvezményes kamatú kölcsönnel beruházásokat eszközölhetnének, vagy kiváltanának más hiteleket. Hozzátette, hogy a családi otthonteremtési kedvezményről (csok) is tárgyaltak, de ennek kiterjesztésére nincs még kivitelezhető javaslat.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro
2016. február 2.
Gondolatok a kultúráról – A kultúra valódi értékei
A kultúra tág értelemben a természetnek az a része, amely immár az ember végleges otthonának tekinthető. Szűkebb értelemben a társadalom szellemi szféráját tekintjük a kultúrának, még szűkebben: a művelődés területét. Nos, a kultúra mindhárom értelemben válságban van. Ennek következtében válságban van az egyén, a nemzet, az emberiség.
A fő ok talán az, hogy a tömegkultúra elterjedése nem demokratizálódáshoz, hanem elüzletiesedéshez vezetett. Ez minden értéket megkérdőjelez. Nem lehet tudni, melyek egy kultúra valódi értékei, illetve hová tartoznak, az amerikanista vagy az européer gondolkodás- és magatartásformákhoz. Ez azt is jelenti, hogy elmosódott a határ az alacsony (és olcsó) és a magas (és akkor megfizethetetlen) kultúra között. Mi több, a katarzis (a kultúra alapeleme) kezd kivonulni a mindennapi kultúrából. Ráadásul a kultúra fogyasztása elképesztő mértékben vált szellemi kábítószerré, azaz a valóságtól való menekülés eszközévé.
A nem objektivált alanyi kultúrát a globalizmus egyetemes szűrőként működő, kíméletlen cenzúrája fenyegeti. Az objektivált tárgyi kultúra lassan visszacsúszik a futószalagon gyártott giccs keretei közé. A folyamat a nemzeti kultúrák felszámolásának irányába halad, egyre gyorsabb ütemben. Újabban elmondható, hogy a kereszténység is veszélyben van. Ez különösen nagy probléma, hiszen a kultúra politikai irányítása, a kultúrpolitika sokszor globális háttérerők játékszerének látszik.
Annak, aki ma használni akar a magyar kultúrának, tudatosan fel kell vennie a harcot az elnemzetlenítés következményei ellen. Ez komoly áldozatkészséget követel, egyfajta, ma már kihalófélben lévő szellemi igényességet. A nemzedékek közötti egészségesebb kommunikációt. A jobbulás alapja lehetne az otthoni nevelés és az iskolai oktatás tényleges korszerűsítése, oly módon, hogy az egyszerre bátorítaná a személyiség és a hagyomány szerepének erősítését, az alkotói törekvések kibontakozását, méghozzá minden területen.
Külön kérdés a kisebbségi kultúrák helyzete. Az erdélyi magyarság kulturális megmaradásáért magunk vagyunk felelősek. Sokszor a semmiből kell világot teremteni, ahogy Bolyai János mondta és bizonyította. Sokszor a magát mindennek mutató álkultúrát kell lebontani, feltéve, ha van hozzá bátorság és képesség. Ez a mai Szatmárnémeti magyar kultúrájának egyik központi kérdése, s a vele való szembenézést nem lehet sokáig halogatni. A másik nagy kihívás természetesen kisebbségi kultúránk folyamatos balkanizálódása. Számunkra az igazi veszély mindig ott van, ahol a magyar kisszerűség és a balkáni provincializmus testvériesen összefognak.
Kereskényi Sándor
irodalomtörténész, muzeológus. frissujsag.ro
A kultúra tág értelemben a természetnek az a része, amely immár az ember végleges otthonának tekinthető. Szűkebb értelemben a társadalom szellemi szféráját tekintjük a kultúrának, még szűkebben: a művelődés területét. Nos, a kultúra mindhárom értelemben válságban van. Ennek következtében válságban van az egyén, a nemzet, az emberiség.
A fő ok talán az, hogy a tömegkultúra elterjedése nem demokratizálódáshoz, hanem elüzletiesedéshez vezetett. Ez minden értéket megkérdőjelez. Nem lehet tudni, melyek egy kultúra valódi értékei, illetve hová tartoznak, az amerikanista vagy az européer gondolkodás- és magatartásformákhoz. Ez azt is jelenti, hogy elmosódott a határ az alacsony (és olcsó) és a magas (és akkor megfizethetetlen) kultúra között. Mi több, a katarzis (a kultúra alapeleme) kezd kivonulni a mindennapi kultúrából. Ráadásul a kultúra fogyasztása elképesztő mértékben vált szellemi kábítószerré, azaz a valóságtól való menekülés eszközévé.
A nem objektivált alanyi kultúrát a globalizmus egyetemes szűrőként működő, kíméletlen cenzúrája fenyegeti. Az objektivált tárgyi kultúra lassan visszacsúszik a futószalagon gyártott giccs keretei közé. A folyamat a nemzeti kultúrák felszámolásának irányába halad, egyre gyorsabb ütemben. Újabban elmondható, hogy a kereszténység is veszélyben van. Ez különösen nagy probléma, hiszen a kultúra politikai irányítása, a kultúrpolitika sokszor globális háttérerők játékszerének látszik.
Annak, aki ma használni akar a magyar kultúrának, tudatosan fel kell vennie a harcot az elnemzetlenítés következményei ellen. Ez komoly áldozatkészséget követel, egyfajta, ma már kihalófélben lévő szellemi igényességet. A nemzedékek közötti egészségesebb kommunikációt. A jobbulás alapja lehetne az otthoni nevelés és az iskolai oktatás tényleges korszerűsítése, oly módon, hogy az egyszerre bátorítaná a személyiség és a hagyomány szerepének erősítését, az alkotói törekvések kibontakozását, méghozzá minden területen.
Külön kérdés a kisebbségi kultúrák helyzete. Az erdélyi magyarság kulturális megmaradásáért magunk vagyunk felelősek. Sokszor a semmiből kell világot teremteni, ahogy Bolyai János mondta és bizonyította. Sokszor a magát mindennek mutató álkultúrát kell lebontani, feltéve, ha van hozzá bátorság és képesség. Ez a mai Szatmárnémeti magyar kultúrájának egyik központi kérdése, s a vele való szembenézést nem lehet sokáig halogatni. A másik nagy kihívás természetesen kisebbségi kultúránk folyamatos balkanizálódása. Számunkra az igazi veszély mindig ott van, ahol a magyar kisszerűség és a balkáni provincializmus testvériesen összefognak.
Kereskényi Sándor
irodalomtörténész, muzeológus. frissujsag.ro
2016. február 2.
Tisztújítás a BBTE-n: változás lesz az egyetem magyar vezetőségében
A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének vezetője, Markó Bálint is indul a BBTE magyar tagozatát képviselő rektorhelyettesi tisztségért - erősítette meg a Maszol értesüléseit a jelölt. A jelenlegi rektorhelyettes, Nagy László nem kíván versenybe szállni, Soós Anna újabb mandátumot szeretne.
A rektorhelyettesi tisztségre a jelöltek február nyolcadikáig nyújthatják be a pályázatokat, a magyar tagozat pedig február 22-én dönti el szavazással, kik kerüljenek a lista élére. A hallgatók 25 százalékos részvételi aránnyal szólhatnak bele a kérdésbe.
Bárki pályázhat, aki az egyetem magyar tagozatán tanít, és munkaszerződésben áll az egyetemmel. Ezt követően az újonnan megválasztott rektor jelöli ki, hogy kik lesznek a magyar tagozatot képviselő rektorhelyettesek az előterjesztett listáról. Jelenleg Soós Anna és Nagy László tölti be ezt a tisztséget.
A BBTE március elsején választ új rektort. Három jelölt száll versenybe: a jelenlegi rektor, Ioan-Aurel Pop, valamint Gheorghe Fătăcean és Ciprian-Marcel Pop. Amennyiben egyik jelölt sem tudja megszerezni a szavazatok többségét, március nyolcadikán második fordulóra kerül sor.
Markó: nem a jelenlegi rektorhelyettesek ellen indulok
Megkeresésünkre Markó Bálint elmondta, nem a jelenlegi rektorhelyettesek ellen indul, hanem mellettük. "Én is a csapat részét képezem, és így is indulok" - magyarázta. "Az elsődleges célom a magyar tagozat fejlesztése, illetve hozzájárulni a BBTE fejlődéséhez, legyen az kutatási, vagy akár oktatási jellegű" - foglalta össze egyetlen mondatban a programját Markó Bálint.
Megerősítette, csupán február nyolcadika után lehet számítani arra, hogy a jelöltek a nyilvánosság előtt (szakmai beszélgetésen, fórumon) is bemutatkoznak.
Nagy László nem indul
Nagy László, a kihelyezett tagozatok, a minőségbiztosítás és az informatizálás rektorhelyettese megkeresésünkre elmondta, nem pályázza meg ismét a tisztséget. Visszavonulását két okkal magyarázta.
Elmondta, 16 éve tölt be különböző vezető tisztséget az egyetemen, és úgy érzi, eljött a váltás ideje. "Kétszer voltam már rektorhelyettes, kétszer dékánhelyettes és egyszer az akadémiai tanács alelnöke. Tehát elég sokat voltam már különböző vezető tisztségben, most már szeretnék másnak is helyet adni. Egy ilyen tisztség nem egy életre szól" - magyarázta. Hozzátette, a másik ok, amiért váltani szeretne: a tudományos kutatás. "Több időt szeretnék fordítani a tudományos kutatásra. Az adminisztratív tisztég mellett elég kevés időm volt erre" - mondta Nagy László.
Soós Anna ismét ringbe száll
Soós Anna, a magyar tagozat vezetője, tanulmányi rektorhelyettes a Maszolt úgy értesítette, hogy idén is indul a tisztségért. "Nagyon fontosnak tartom, hogy a rektorhelyettesi tisztségekért tényleges megmérettetés történik, ahol a magyar közösség kifejezi véleményét és választ" - mondta Soós.
"A legfontosabb, hogy a stabilizált magyar tagozat működőképességét és fejlődését biztosítsuk" - foglalta össze röviden, mit tart a következő mandátum főbb céljának, bárkik is nyerjék el a tisztséget. Mivel a verseny nyitott, február nyolcadikáig akár újabb jelöltek is felkerülhetnek a listára. maszol.ro
A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének vezetője, Markó Bálint is indul a BBTE magyar tagozatát képviselő rektorhelyettesi tisztségért - erősítette meg a Maszol értesüléseit a jelölt. A jelenlegi rektorhelyettes, Nagy László nem kíván versenybe szállni, Soós Anna újabb mandátumot szeretne.
A rektorhelyettesi tisztségre a jelöltek február nyolcadikáig nyújthatják be a pályázatokat, a magyar tagozat pedig február 22-én dönti el szavazással, kik kerüljenek a lista élére. A hallgatók 25 százalékos részvételi aránnyal szólhatnak bele a kérdésbe.
Bárki pályázhat, aki az egyetem magyar tagozatán tanít, és munkaszerződésben áll az egyetemmel. Ezt követően az újonnan megválasztott rektor jelöli ki, hogy kik lesznek a magyar tagozatot képviselő rektorhelyettesek az előterjesztett listáról. Jelenleg Soós Anna és Nagy László tölti be ezt a tisztséget.
A BBTE március elsején választ új rektort. Három jelölt száll versenybe: a jelenlegi rektor, Ioan-Aurel Pop, valamint Gheorghe Fătăcean és Ciprian-Marcel Pop. Amennyiben egyik jelölt sem tudja megszerezni a szavazatok többségét, március nyolcadikán második fordulóra kerül sor.
Markó: nem a jelenlegi rektorhelyettesek ellen indulok
Megkeresésünkre Markó Bálint elmondta, nem a jelenlegi rektorhelyettesek ellen indul, hanem mellettük. "Én is a csapat részét képezem, és így is indulok" - magyarázta. "Az elsődleges célom a magyar tagozat fejlesztése, illetve hozzájárulni a BBTE fejlődéséhez, legyen az kutatási, vagy akár oktatási jellegű" - foglalta össze egyetlen mondatban a programját Markó Bálint.
Megerősítette, csupán február nyolcadika után lehet számítani arra, hogy a jelöltek a nyilvánosság előtt (szakmai beszélgetésen, fórumon) is bemutatkoznak.
Nagy László nem indul
Nagy László, a kihelyezett tagozatok, a minőségbiztosítás és az informatizálás rektorhelyettese megkeresésünkre elmondta, nem pályázza meg ismét a tisztséget. Visszavonulását két okkal magyarázta.
Elmondta, 16 éve tölt be különböző vezető tisztséget az egyetemen, és úgy érzi, eljött a váltás ideje. "Kétszer voltam már rektorhelyettes, kétszer dékánhelyettes és egyszer az akadémiai tanács alelnöke. Tehát elég sokat voltam már különböző vezető tisztségben, most már szeretnék másnak is helyet adni. Egy ilyen tisztség nem egy életre szól" - magyarázta. Hozzátette, a másik ok, amiért váltani szeretne: a tudományos kutatás. "Több időt szeretnék fordítani a tudományos kutatásra. Az adminisztratív tisztég mellett elég kevés időm volt erre" - mondta Nagy László.
Soós Anna ismét ringbe száll
Soós Anna, a magyar tagozat vezetője, tanulmányi rektorhelyettes a Maszolt úgy értesítette, hogy idén is indul a tisztségért. "Nagyon fontosnak tartom, hogy a rektorhelyettesi tisztségekért tényleges megmérettetés történik, ahol a magyar közösség kifejezi véleményét és választ" - mondta Soós.
"A legfontosabb, hogy a stabilizált magyar tagozat működőképességét és fejlődését biztosítsuk" - foglalta össze röviden, mit tart a következő mandátum főbb céljának, bárkik is nyerjék el a tisztséget. Mivel a verseny nyitott, február nyolcadikáig akár újabb jelöltek is felkerülhetnek a listára. maszol.ro
2016. február 3.
Elhúzódhat kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása
2039-ig is elhúzódhat a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása – állapította meg Dacian Cioloş miniszterelnök ellenőrző testülete, amely a restitúciós hatóság tevékenységét vizsgálta meg. A tegnap kiadott közleményükben ismertették a hatóságnál végzett vizsgálat következtetéseit. Megállapították, hogy a 2001/10-es törvény alapján, magánszemélyek által benyújtott visszaszolgáltatási kérelmek elbírálása 2005 és 2015 között lassú ütemben haladt, évente 1785 ügyben született döntés. Tavaly év végén még több mint 42 ezer kérelem volt a hatóság asztalán. Ha a jelenlegi ütemben folyik a restitúció, a folyamat csak 24 év múlva, 2039-ben zárul le.
A több mint 42 ezer kérelemből és a hozzájuk társuló iratcsomókból 12 134-et adtak ki a hatóság valamelyik alkalmazottjának, több mint 30 300, vagyis a kérelmek több mint 71 százaléka még feldolgozatlan. Az ellenőrző testület szerint a 2013/165-os törvény alapján elbírálandó több mint 11 500 kárpótlási kérelem 54 százaléka esetében még semmilyen lépést nem tett a hatóság az elbírálás érdekében. A törvény szerint május 20-áig kellene ez utóbbiak esetében döntésnek születnie, de ez azt jelenti, hogy a hatóságnak havonta 1688 kérelemről kell határoznia, miközben két és fél év alatt havonta csak 97 iratcsomót dolgozott fel.
Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel 2010-ben, hogy tegye működőképessé az államosított ingatlanokkal kapcsolatos jogorvoslati rendszerét, miután több mint háromezer – a visszaszolgáltatás ütemével és a megítélt kárpótlással elégedetlen – panaszos perelte be az államot a strasbourgi bíróságon. Az ennek nyomán megszületett új jogorvoslati törvény 2013-ban lépett hatályba. Mint ismeretes, korrupciós ügyek is akadályozzák a restitúciót: az elmúlt évben több alkalommal is eljárás indult a restitúciós hatóság volt vezetői ellen amiatt, hogy ingatlanüzéreknek – akik a tulajdonosoktól vagy örökösöktől olcsón megvették a kárpótlási jogot – indokolatlanul magas, több tízmillió euróra rúgó kárpótlási összegeket ítéltek meg.
MTI. Erdély.ma
2039-ig is elhúzódhat a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása – állapította meg Dacian Cioloş miniszterelnök ellenőrző testülete, amely a restitúciós hatóság tevékenységét vizsgálta meg. A tegnap kiadott közleményükben ismertették a hatóságnál végzett vizsgálat következtetéseit. Megállapították, hogy a 2001/10-es törvény alapján, magánszemélyek által benyújtott visszaszolgáltatási kérelmek elbírálása 2005 és 2015 között lassú ütemben haladt, évente 1785 ügyben született döntés. Tavaly év végén még több mint 42 ezer kérelem volt a hatóság asztalán. Ha a jelenlegi ütemben folyik a restitúció, a folyamat csak 24 év múlva, 2039-ben zárul le.
A több mint 42 ezer kérelemből és a hozzájuk társuló iratcsomókból 12 134-et adtak ki a hatóság valamelyik alkalmazottjának, több mint 30 300, vagyis a kérelmek több mint 71 százaléka még feldolgozatlan. Az ellenőrző testület szerint a 2013/165-os törvény alapján elbírálandó több mint 11 500 kárpótlási kérelem 54 százaléka esetében még semmilyen lépést nem tett a hatóság az elbírálás érdekében. A törvény szerint május 20-áig kellene ez utóbbiak esetében döntésnek születnie, de ez azt jelenti, hogy a hatóságnak havonta 1688 kérelemről kell határoznia, miközben két és fél év alatt havonta csak 97 iratcsomót dolgozott fel.
Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel 2010-ben, hogy tegye működőképessé az államosított ingatlanokkal kapcsolatos jogorvoslati rendszerét, miután több mint háromezer – a visszaszolgáltatás ütemével és a megítélt kárpótlással elégedetlen – panaszos perelte be az államot a strasbourgi bíróságon. Az ennek nyomán megszületett új jogorvoslati törvény 2013-ban lépett hatályba. Mint ismeretes, korrupciós ügyek is akadályozzák a restitúciót: az elmúlt évben több alkalommal is eljárás indult a restitúciós hatóság volt vezetői ellen amiatt, hogy ingatlanüzéreknek – akik a tulajdonosoktól vagy örökösöktől olcsón megvették a kárpótlási jogot – indokolatlanul magas, több tízmillió euróra rúgó kárpótlási összegeket ítéltek meg.
MTI. Erdély.ma
2016. február 3.
Kilenc évvel az uniós csatlakozás után sincs kisebbségi törvény Romániában
Romániában a mai napig nem fogadták el azt a kisebbségi törvényt, amelyet 2005-ben az európai uniós csatlakozás előtt az akkori román kormány jóváhagyott – erre mutatott rá Sógor Csaba szerda délután a strasbourgi plenáris ülésen.
Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő annak kapcsán fogalmazta meg a véleményét, hogy az Európai Parlament plénuma a Szerbiáról szóló 2015. évi eredményjelentésről vitázott. Sógor Csaba szerint az országgal való csatlakozási tárgyalások során egy olyan tartós mechanizmus kialakítása legyen a cél, amely visszavonhatatlan jogköröket és lehetőségeket biztosít Vajdaság tartománynak: megerősíti a nemzeti tanácsok hatásköreit, továbbá minden olyan részterületet szabályoz, amelyet a kisebbségek legitim szervezetei fontosnak tartanak a közösségek jövője szempontjából.
Sógor Csaba az EP plénumában elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tagállammá válás után visszafejlődés indulhat el a többség-kisebbség viszonyrendszerben, mint ahogyan az történt Romániában és Szlovákiában is. Emiatt az RMDSZ-es EP-képviselő fontosnak tartaná, hogy a csatlakozás előtt álló tagállamok vállalásai még a csatlakozás előtt megvalósuljanak. Példaként kitért arra, hogy: „Romániában a 2005-ben – két évvel a csatlakozás előtt – a kormány által elfogadott kisebbségi törvényt a mai napig nem fogadta el a törvényhozás, az EU pedig már nem tudja kikényszeríteni ezt”.
Koszovó példája Sógor Csaba szerint azt mutatja meg, hogy milyen szörnyű következménye lehet annak, ha egy állam etnikai többsége nem figyel oda a kisebbség igényeire és szükségleteire. „Éppen ezért egy újabb érv a jól működő területi autonómiák szükségessége mellett, nem pedig veszélyes precedens az elszakadásra” – fogalmazott.
Közlemény. Erdély.ma
Romániában a mai napig nem fogadták el azt a kisebbségi törvényt, amelyet 2005-ben az európai uniós csatlakozás előtt az akkori román kormány jóváhagyott – erre mutatott rá Sógor Csaba szerda délután a strasbourgi plenáris ülésen.
Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő annak kapcsán fogalmazta meg a véleményét, hogy az Európai Parlament plénuma a Szerbiáról szóló 2015. évi eredményjelentésről vitázott. Sógor Csaba szerint az országgal való csatlakozási tárgyalások során egy olyan tartós mechanizmus kialakítása legyen a cél, amely visszavonhatatlan jogköröket és lehetőségeket biztosít Vajdaság tartománynak: megerősíti a nemzeti tanácsok hatásköreit, továbbá minden olyan részterületet szabályoz, amelyet a kisebbségek legitim szervezetei fontosnak tartanak a közösségek jövője szempontjából.
Sógor Csaba az EP plénumában elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tagállammá válás után visszafejlődés indulhat el a többség-kisebbség viszonyrendszerben, mint ahogyan az történt Romániában és Szlovákiában is. Emiatt az RMDSZ-es EP-képviselő fontosnak tartaná, hogy a csatlakozás előtt álló tagállamok vállalásai még a csatlakozás előtt megvalósuljanak. Példaként kitért arra, hogy: „Romániában a 2005-ben – két évvel a csatlakozás előtt – a kormány által elfogadott kisebbségi törvényt a mai napig nem fogadta el a törvényhozás, az EU pedig már nem tudja kikényszeríteni ezt”.
Koszovó példája Sógor Csaba szerint azt mutatja meg, hogy milyen szörnyű következménye lehet annak, ha egy állam etnikai többsége nem figyel oda a kisebbség igényeire és szükségleteire. „Éppen ezért egy újabb érv a jól működő területi autonómiák szükségessége mellett, nem pedig veszélyes precedens az elszakadásra” – fogalmazott.
Közlemény. Erdély.ma
2016. február 3.
Bunta pálfordulása
Bár Székelyudvarhelyen már a regisztráció is megkezdődött az RMDSZ polgármesterjelöltjéről döntő nyitott, állóurnás előválasztásra, a városi szervezet elnöke meggondolta magát.
Bunta Levente most azt szeretné, hogy küldöttgyűlés döntsön a jelöltről, a székelyudvarhelyi városi RMDSZ-szervezet választmánya pedig a polgármester javaslatára meg is szavazta annak összehívását a jelölés módjának megváltoztatására. Bunta lépése azért meglepetés, mert korábban levélben jelezte az udvarhelyszéki RMDSZ-nek, hogy „a legdemokratikusabb módozat szerint”, urnás előválasztáson szeretnének dönteni a polgármesterjelölt személyéről és a tanácstagjelöltekről. Amikor emlékeztették levelére, a polgármester azt mondta, a polgármesterjelölt kiválasztása akkor a legdemokratikusabb, ha az csak RMDSZ-tagok szavazatai alapján történik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bár Székelyudvarhelyen már a regisztráció is megkezdődött az RMDSZ polgármesterjelöltjéről döntő nyitott, állóurnás előválasztásra, a városi szervezet elnöke meggondolta magát.
Bunta Levente most azt szeretné, hogy küldöttgyűlés döntsön a jelöltről, a székelyudvarhelyi városi RMDSZ-szervezet választmánya pedig a polgármester javaslatára meg is szavazta annak összehívását a jelölés módjának megváltoztatására. Bunta lépése azért meglepetés, mert korábban levélben jelezte az udvarhelyszéki RMDSZ-nek, hogy „a legdemokratikusabb módozat szerint”, urnás előválasztáson szeretnének dönteni a polgármesterjelölt személyéről és a tanácstagjelöltekről. Amikor emlékeztették levelére, a polgármester azt mondta, a polgármesterjelölt kiválasztása akkor a legdemokratikusabb, ha az csak RMDSZ-tagok szavazatai alapján történik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)