„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved. 
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben.  Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség 
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor 
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújuló közösségi élet Madarasifeketén
A madarasifeketei református közösség egyre többet hallat magáról. Károly Károly tiszteletes úr jóvoltából érkeznek abeszámolók a gyülekezeti életről, nőszövetségi találkozókról, szórványtáborokról. Most úgy döntöttünk, mi látogatunk el a kis mezőségi szórványtelepülésre, ahol 116 református él, és ahol vasárnaponként 35-40- en járnak templomba, a 20vallásórás gyerek közül 12 járnak rendszeresen órákra.
116 lelkes, összetartó közösség
Károly Károly (fotó) 2007-ben került a feketei gyülekezetbe, e csodálatosan szép tanyavilágban élő református családokkal együtt közösen a hitben, nemzetben, szeretetben való megmaradást vállalták fel. – Nagyon barátságos, kedves emberek a gyülekezet tagjai, akik őszintén ragaszkodnak az egyházhoz, a közösségükhöz. Hűséges templomba járók, segítőkészek, kiveszik a részüket az önkéntes munkából. Nincs olyan alkalom, hogy valaki meg ne hívjon bennünket. A külföldön dolgozók is járnak haza, ünnepekkor találkozunk, szeretetvendégséget szervezünk. Hála Istennek léteznek a modern kommunikációs eszközök, Facebookon megszólítom őket, s így sokkal többen jönnek el a közösségi alkalmakra. Az asszonyok finom süteményeket készítenek, a férfiak az italról gondoskodnak, s közösen a jó hangulatról. A gondnok, Borbély Márton minden egyházi vonatkozású munkából, szervezésből kiveszi a részét – mondja a tiszteletes útban a település felé, ahová egy borús téli napon sáros úton érkezünk.
Korszerűsítik a templomot, új köntöst kap a harangláb
A templom egy szépen bekerített, nagy telken található, vadgesztenyefák övezik. Az épületen még most is – talán a nosztalgia kedvéért – az általános iskola felirat olvasható.
Valamikor 900 lelkes gyülekezet élt itt, a hatvanas években annyi gyerek volt, hogy 1967–1977 között I–VIII. osztályos iskolát kellett működtetni. A csökkenő gyermeklétszám miatt 1980 után összevonták az osztályokat. 1990 után az egyház visszakapta az iskola épületét, ami hajdanán felekezeti iskolaként működött. Miután megszűnt az elemi iskola és az óvoda is, 1994-től templomként is ezt az ingatlant használják, hiszen a régi öregvölgyi templomot, akárcsak Kisfekete templomát, lebontották. Az előbbi tégláit a mezőmadarasi templomba építették be.
– Az épületet teljesen felújítjuk, leverjük a régi vakolatot, padlót, ajtót, ablakot, csatornát cserélünk, mind a fronton levő nagyobbik helyiségben, a templomban, mind a kisebbikben, az egyházi irodában. A hátsó részben levő lelkészi lakást is felújítjuk. Mindehhez pályázatok révén anyagi támogatást kaptunk, 1,5 millió forintot az Emberi Erőforrások Minisztériumától és 35 ezer lejt a Művelődési és Kultuszminisztériumtól. Az épület felújítási munkálatainak befejezését május 31-ére tervezik.
Az ingatlan mellett található 13 méter magas, 1901-ben épült harangláb teljes felújítás alatt áll. Tavaly augusztus 20-án belecsapott a villám, akkor derült ki, hogy a torony kupolájának szerkezete elkorhadt, ki kell cserélni. Ezért a kupolát le kellett szedni, a torony új, Székelyvarságon készített zsindelyborítást kapott, ami 15 ezer lejbe került. Tavasszal felszerelik a villámhárítót is. A harangláb felújításának összértéke 10 ezer euró körüli – számolt be Károly Károly tiszteletes úr.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Jó pár esztendővel ezelőtt esett meg, hogy – a müncheni Alte és Neue Pinakothek remekművektől pompázó termei után áhítozva – az akkor már évtizedek óta a bajor fővárosban élő, Kolozsvárról még a nyolcvanas évek elején eltávozott régi barátommal, Tóth Lászlóval – a helyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet szakának egykori docensével – arról folytattunk eszmecserét: szűkösre szabott időnkből hány órát kellene fordítanunk a két világhírű múzeum megtekintésére.
A vitának komoly tétje volt – annál is inkább, mivel tőlük alig szökkenésnyire még a Pinakothek der Moderne gazdag gyűjteménye is reánk várt. Okoskodó érvek ezúttal nemigen állhattak meg lábukon, hiszen az effajta kincseket őrző szentélyekben az Idővel is dacoló művek varázsereje a tér minden egyes pontján láthatatlan sugárral hálózza be, szövi át a termeket – mestertől, kortól, tárgykörtől, stílusirányzattól, technikától függetlenül, bárhova is lépünk, bármerre tekintünk. Ám míg jómagam az erdélyi diktatúra esztendeinek rozsdamarta kalitka-világából kiröppenve – ami Lacinak is otthona volt egykoron –, inkább az emlékezetes történelmi idők bűvkörének csábítását éreztem erősebb vonzerejűnek, ezért aztán Dürer, Altdorfer, Cranach, valamint a flamand és itáliai nagymesterek kisugárzásával kívántam volna inkább szembesülni, addig kiváló festő, grafikus, díszlettervező barátom inkább a moderneket választotta. Ez nem volt számomra meglepetés, hiszen jól ismertem őt.
Meg is győződhettem efelől, midőn Goya, Géricault, Manet, Degas, Toulouse-Lautrec és Cézanne művei előtt elhaladva – már a moderneket bemutató épületben, Georg Baselitz következetesen fejjel lefelé felaggatott, méretes vásznakra felvitt alakjainak megtekintése után –, szinte sóbálványként időzött el Francis Bacon biomorf lényeinek dekódolhatatlan látványvilága előtt. Ez a hármas felépítésű, freudi álomlenyomat-szekvencia hallucinogén ihletettségével, bomlásban erjedő vonal-univerzumával Tóth művészi életpályájának utolsó korszakát nemcsak tagadhatatlanul megérintette, de egyfajta személyes karizmájú keretbe is foglalta. Ott állva a Keresztre feszítés (1965) című triptichon előtt, csak hosszú percek múlva szólalt meg. Közben azt fejtegette, mit jelenthet egy művész számára a kép kizárólagos szemlélésén túl az azt megalkotó személy valóságos énjével is szembesülni, a némaságában is beszédes kép megteremtőjének élő pillanatait érzékelni, hangját hallani, gesztusait, netán alkotó mozdulatait sebesen pergő filmkockák formájában lényünk erre predesztinált archiváló kamráiban megőrizni, majd bármikor, ha a helyzet úgy kívánja, akár fel is eleveníteni. A jelentől térben és időben folyamatosan eltávolodva mindez különös hangsúlyt kap a sajátos életkép-szekvenciák tükrében, miután egy mű jellege és az azt világra hozó személy egyénisége, jelleme között többnyire ok-okozati összefüggés is kimutatható. Nemrég ötlött elém ez a múltból felderengő epizód – éppen akkor, amikor az erdélyi művészet mindeddig példátlan Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című seregszemléjét jártam be Buda tetején, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. Nem kevés szó esett e rendhagyó tárlatról már ez idáig is, és minden valószínűség szerint a jövendő hangjai/visszhangjai tartogatnak még egy és más közérdekű gondolatot, esetleg megszívlelendő tanulságot az eseményről mindannyiunk számára. A gazdag anyag magával ragadó összképe minden kétséget kizáró bizonyítékként szolgált arra, hogy a szóban forgó hét évtized műteremtése mind minőségében, mind pedig sokrétűségében és üzenet-értékében is példásan gazdagította nemzeti kultúránk Pantheonját – még a sorsfordulók legridegebb időszakaiban is. Az igencsak szerteágazó pályaíveket rendszerbe foglaló kiállítási anyag bemutatása Szücs Györgynek, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének hozzáértő kurátori munkája nyomán valósulhatott meg.  A kiállított több száz mű között vándorolva, amikor Tóth László festményei előtt elidőztem, megilletődöttséggel elevenítettem fel lelki kivetítőm vásznára az ellibbent müncheni pillanatokat, mivel ma már csupán az emlékezés folyamatosan halkuló képei-hangjai adhatják vissza számomra lényének mindenkor nyugalmat árasztó, sugárzóan intellektuális voltát.  Így keríthetett hatalmába a helyszínen akkor és ott egy olyasfajta „kettős látás”, amely egyidejűleg tette lehetővé művek élvezetét, és idézte fel – háttérképekként – az azokat megálmodó és megteremtő, esztendőkön át közös sorscsapásokon együtt haladó művésztársak személyiségét is. Maholnap lassan már három évtizede, hogy egykori kolozsvári létem emlékszelvényei pusztán a mementó szintjén tünedeznek elő. E tárlaton pedig különösen beszédessé vált a múlt, moccanni látszott az Idő, ahogy a művek keretéből azok primér látványán túl a rejtett perspektíva érzéki csalódása újra közel hozta azokat, akikkel valaha közösen pörögtek művésznapjaink.
Jelezni szeretném: nincs szándékomban mélyebb műelemzésekbe bocsátkozni, jobbára csak terem-sétáim közepette elővillanó kaleidoszkóp-képeimből idéznék fel egyet s mást; köztük olyasféléket, amelyek a szemlére kiállított tárgyaknak a látogatók által kevéssé ismert mozzanataiként tarthatók számon.
S ha már a festő, grafikus, díszlettervező Tóth László neve amúgy is szóba került, egy pillanat erejéig megállnék felesége, T. Szűcs Ilona csendéletei előtt. Ezek a metafizikus ihletésű, olykor Chirico formai szűkmarkúságával párhuzamba hozható, már-már depresszíven és lunatikusan sivár, a monokróm színskála spektrumába elhajló kompozíciók rendszerint alig egy-két szimbolikus értelemmel felruházott elemet láttatnak csupán. Hűvös, szomorú kép mindahány. Elgondolkodtatók. Ám ennek szöges ellentéteként Ica valójában nap mint nap a sugárzó jókedv körülrajongott hírnöke volt, a humor és játékosság mindenre kapható cinkosa. Amikor László elhatározta, hogy a diktatúra agóniájának elviselhetetlensége miatt egy közös kiállítás lehetőségével Németország irányában végleg elhagyják az országot, Ica határozottan ellenezte férje radikális szándékát. Ő ugyanis jól érezte magát a Szamos-parti Donát út műtermeinek bohém világában; intenzív társasági életet élt. Ebből László is ki-kivette részét, ám a férj szellemi elmélyülésre hajló habitusa a magány nyugalmát sokszor előnyben részesítette a felesége által kedvelt életformával szemben. László e kiállításon megjelenő méretes képei igazolták is mindezt, ahogy az analitikus szerkezet formarendszereit merevítette ki a vásznakon (Kompozíció alakokkal; Az Utunk szerkesztőségében, Ica kaktusszal, A fizikus és felesége).
Ám akkor, a Tóth család sorsának alakulásában nem akármilyen szerep hárult a Makfalván született festő-grafikus Kusztos Endrére, aki a Nagy István-i hagyományok nyomán a szénrajztechnika bravúros művészi leleménnyel megáldott mesterévé lett. Kusztos Miklóssy Gábor tanítványa volt, miként Tóth László is. Rajzai az erdők és rekettyések, vízparti hínárosok érrendszeri képének „párlatai”; az erdélyi flóra szívverésének érzékeny lélekkel megörökített hiteles kardiogramjai (Fekete csend a fák között, Székely gótika, Fenyők a sziklán). Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.
De voltaképpen mi köze volt Kusztosnak Tóthék sorsához? Minthogy Ica minden győzködése ellenére képtelen volt férjét szépszerével lebeszélni a végleges eltávozásról, egyfajta „művészcselhez” folyamodott: alkalomadtán szándékosan „elszólta” magát Kusztos Bandi előtt, hogy a tervezett kiállítás apropójával végleg nyugaton akarnak maradni; azt remélve, hogy Kusztos valahol csak kifecsegi a titkot, így a „bűnös” szándék az illetékes elvtársak tudomására jut, s ennek következtében bizonyosan meghiúsul majd a kiutazás is. Bár lassan baktatott az idő, ám egy szép napon a két útlevél váratlanul megérkezett – Laci örömére, Ica bánatára. Mivelhogy Kusztos Bandi – mi sem természetesebb – hallgatott. Így aztán mégiscsak el kellett jönnie a sátorbontás pillanatának. Laci évek múlva, már Németországban – némi önváddal hangjában – megvallotta nekem, hogy Ica soha, egyetlen pillanatig sem érezte otthon magát új hazájában.
Tóth László munkamódszeréről kiegészítésként még csak annyit: képei rendszerint már a fejében végleges formát öltöttek. Erős szellemi motivációtól vezérelve belső énjében előbb minden részletet nagy pontossággal kiérlelt, majd csak azt követőn kezdett a kivitelezéshez. Látványvilágának megformálásakor észrevehetően nem kis szerep jutott díszlettervezői szemléletének és tapasztalatainak is. Köztiszteletnek örvendő professzora, a képzőművészeti főiskola vezető tanára, Miklóssy Gábor, akinek markáns vonalakkal szerkesztett képei ugyancsak jelen voltak a királyi várban látható anyagban (Háton fekvő akt virággal, Öregek), egykor a következőképpen nyilatkozott erről diákjai előtt: „Fiaim, ne feledjék, hogy nem a festés az, ami a legnagyobb lelki megterhelést jelenti egy művész számára, hanem sokkal inkább az a »folyamat«, melynek során a művész »ráhangolódik«, más szóval »felkészül« az alkotás soron következő műveletére”.
Utolsó korszakában Tóthnak is kedvelt témája volt a gyökérzet megjelenítése (teljességgel eltérő megközelítésben, mint Kusztosnál), a „makro” rajzolatok látványának „mikro” pontosságú leképzése; a realizmus és az absztrakció egyetlen felületen történő összebékítésének izgalmas kísérlete. Gyakorta dolgozott tűhegyes grafitceruzával. Akár még méretes felületein is.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)

Az örömszerzés öröme
Szilágyi Aladár könyvismertetője Péter I. Zoltán: Régi képeslapok, régi történetek című, a budapesti Noran Libro Kiadó és a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület együttműködésével megjelent művéről.
Bár még alig kezdődött el az esztendő – ha rajtam állna –, már most, 2016 februárjában, megelőlegezetten odaítélném az Év Legszebb Könyve díjat Péter I. Zoltán néhány napja napvilágot látott gyűjteményes kötetének. Hogy mi szükségeltetik egy ilyen könyvremeklés létrejöttéhez? Természetesen első sorban és mindenek felett egy olyan megszállott és fáradhatatlan szerző, mint Zoltán, aki immár kereken 50 kötetnyi (36 önállóan és 16 társszerzőként írt) életművét ezzel az újabb opus megjelentetésével folytatja. És kelletik egy vállalkozó szellemű kiadó – esetünkben a Noran Libro ügyvezető igazgatója, Kőrössi P. József –, akinek van mersze kezdeményezni és végigjárni egy ilyen nagyívű kalandot, illetve egy olyan nélkülözhetetlen munkatárs, mint Faragó Ágnes, akinek a nevéhez a borítóterv, a tipográfia és a tördelés fűződik. Engedtessék meg elárulnom, hogy Péter I. Zoltán kollégánk könyvét a magunkénak is érezzük, hiszen megjelenését a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alapmellett a Varadinum Kulturális Alapítvány is támogatta, és – nem véletlenül – felelős kiadóként a Holnap Kulturális Egyesület neve is felkerült a kiadvány kolofonjára. S minderre a könyvművesség egyik legigényesebb műhelye, a debreceni Kinizsi Nyomda tette rá a koronát.
A kimeríthetetlen legendárium
A szerző, illetve a Nagy Béla (újságíró, a Nagyváradi Állami Színház korábbi irodalmi titkára) gyűjteményéből származó több mint 130, monarchia kori, „múltidéző képeslap” felvonultatása önmagában is élvezetes böngészni valót kínál. Ezt a több mint száz esztendős óbort ízlelgetve, kortyolgatva, a szemlélőt hamarvást elbódítja a Trianon előtti Nagyvárad mámora. A napjainkban is könnyen azonosítható, az átalakításuk miatt nehezebben felismerhető műemlék-jellegű, nevezetes középületek, paloták, bérházak, magánházak mellett, a városfejlesztés nyomán eltűnt, vagy a második világháború alatti bombatámadások áldozatául esett fontos épületek is megjelennek az album oldalain. A Péter I. Zoltán (fotó) által felkínált városnéző séta a Nagyállomásnál kezdődik, a Főutcán halad tova Olaszi központja irányába, gyakori letérőkkel a jobbra, balra leágazó mellékutcák, az azokra fűzött terek, parkok felé, majd a Bémer tér háromszögében fejeződik be.
Minden egyes képeslaphoz tömörségében is gazdag kétoldalnyi magyarázat tartozik, sok-sok építészet- és helytörténeti, kultúrhistóriai adalékkal. Várad kimeríthetetlen legendáriumából merített, a megjelenített épületekhez kötődő történetek, anekdoták révén, a 20. század eleji jeles személyiségek alakjának felidézésével oldódik élvezetesebbé, válik szórakoztatóbbá a pontos tényeket közlő, könnyed szöveg. Szerzőnk részint eddigi kutatásainak más összefüggésben már közölt eredményeit, részint újabb búvárlásai során felfedezett adatait fűzi fel, és ahol kelletik, korábbi évtizedek, századok történéseire is vissza-visszautalva tágítja az időbeli dimenziókat. A kötetet indító négy, a központi vasútállomást megjelenítő képeslap például tág lehetőséget kínál a vasúthálózat kiépítésére, a közlekedéstörténetre vonatkozó tudnivalók felvázolására. Maga az „indóház” 1857-es alapkőletételnek ceremóniája (Váradnak akkoriban még nem lévén újságja) – a Biharpüspöki Református Egyházközség Aranykönyve lapjain megörökített korrajz szerint – Ferenc József és Erzsébet császárné látogatásával jut a csúcspontra. A negyedik képeslapon, a Pályaudvar előtt két gépkocsi látható, az „önmozgókat” csodáló tömeggel egyetemben. És egy pikáns epizód: a közlekedési szakbizottság javaslatára (!) a városi tanács kimondta: „nem lesz Nagyváradon automobil kocsi”… Az ötödik képeslap például egy ma már nem létező épületet, az 1928-ban emelt, 1944-ben leszőnyegbombázott réti reformárus imaházat örökíti meg, majd egy alsó-dorongosi kitérő következik a szőlőhegyen, a Sztarill Ferenc tervezte tüdőszanatórium, melyet néhány nappal az I. világháború kitörése előtt avattak fel. A fotográfia tanúsága szerint az épület eredeti formájában sokkal hangulatosabb, légiesebb volt a jelenlegi aspektusánál. Aztán a Rákóczi útról ellenkező irányba kanyarodva jutunk el Olaszi barokk gyúpontja: a székesegyház, a püspöki palota és a Kanonok-sor térségébe. Itt Péter I. Zoltán valósággal kiélheti építészettörténészi-helytörténészi kvalitásait… A Fő-utca, a hajdani Rákóczi út, a szecessziós paloták promenádja kimeríthetetlen látványsor, a Széchenyi téri, a Kálvária hegyi, a Bunyitay ligeti, a Körös parti kitérő egyfelől, másfelől a Szaniszló utcából és az Úri utcából megörökített épületek gazdagítják tovább a képeskönyvet. És persze, a színházzal, palotákkal, kávéházakkal, vendéglőkkel kibélelt Bémer tér a csúcs…
Postatiszta lapok
Sajátos műfaj ez: adottak a képes levelezőlapok, s a köréjük fogant szöveg válik a „képek illusztrációjává”. Fontos elemet képeznek a felvételek korát meghatározó vagy találgató széljegyetek is, könyvgrafikai szempontból is azok, hiszen más betűkkel szedve, apró szigetekként oldják a szövegtenger veszélyét. Belőlük az is kiderül, hogy ennek a nemes hobbinak, több mint hobbinak, a képeslapgyűjtés tudományának is megvannak a maga műszavai. Például: hosszúcímzésű képeslap, postatiszta képeslap (értsd: el nem küldött, postai bélyegző nélküli), belső használatra készült képeslap, megosztott hátú képeslap stb., stb. A 136 darabot bemutató albumban egyetlen „történelmi kakukkfióka” látható. Egy 1912 előtt készült képeslap, melyen az eredeti magyar felirat: „Nagyvárad – Szigligeti-színház az Emke-kávéházzal” fölött utánnyomással az 1920-ban uralomra került impérium nyelvén az „Oradea Mare – Teatrul Regina Maria” szöveg olvasható. Ez a Trianon után is forgalomban tartott levelezőlap-ékszer többet árul el Nagyvárad históriájának közel száz éves fordulópontjáról, mint akár egy történelmi tanulmány.
Zoltán barátunk ezekkel a mondatokkal zárja 51. könyvének előszavát: „Remélem, a tisztelt Olvasónak kellemes szórakozást jelent majd ez a múltidéző kalandozás a képeslapok segítségével. Abban bízom, hogy legalább annyi örömet szerez e könyv olvasása, mint számomra az adatok gyűjtése, rendszerezése és a képeslapok szövegeinek megírása. Ha így lesz, akkor nem dolgoztam hiába.”
 erdelyiriport.ro

EMNP: ott leszünk a Székely Szabadság Napján!
Az emlékezés mellett erdélyi magyar közösségünk erejének felmutatását és jogos autonómiaigényünk kinyilvánításátis jelenti a minden március 10-én Marosvásárhelyen megszervezésre kerülő Székely Szabadság Napja. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt idén is részt vesz az eseményen, tagjait és szimpatizánsait is erre biztatja, a szervező Székely Nemzeti Tanácsot pedig, stratégiai partnereként, mindenben támogatja és segíti.  Mint ismeretes, a Maros Megyei Törvényszék nemrégiben jogerősen kimondta: a székely zászló nem minősül reklámzászlónak, s ennek megfelelően eltörölték a székely szimbólum használata miatt megbírságolt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács büntetését. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetősége üdvözli a Törvényszék ítéletét, melyet a normalitás felé vezető út egyik első szakaszának tekint, ugyanakkor emlékeztetünk: a marosvásárhelyihez hasonló nagyváradi zászlóperben kedvezőtlen ítélet született, s ez is jól mutatja, hogy Románia a közösségi jogok és jelképek használata terén még mindig komoly hiányosságokkal küzd. E tény, valamint az utóbbi időszak súlyos – a román hatóságok részéről tapasztalható – magyarellenes megnyilvánulásai is megerősítenek bennünket abban, hogy Március 10. több mint a marosvásárhelyi székely vértanúkra való emlékezés: a Székely Szabadság Napja minden évben tanúbizonyság arról, hogy autonómia-törekvéseinket nem adtuk fel és nem hátrálunk meg.
Székelyföld autonómiájának szimbólumává vált székely zászló Marosvásárhelyen kivívott szabadsága új erőt adhat jogérvényesítő harcunknak, melynek alapját az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómia Tanács nevével fémjelzett autonómiamozgalom képezi.  Március 10-én ott leszünk a Postaréten, hogy tiltakozzunk az elszaporodott magyarellenes megnyilvánulások ellen, s ismét hangot adjunk önrendelkezési igényünknek!
Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Elnöksége. Erdély.ma

Mossa kezeit a prefektus
Nem érti Sebastian Cucu prefektus, miért állítja azt Antal Árpád polgármester, hogy ő ellenezné Sepsiszentgyörgy kulturális stratégiájának elfogadását. Szó sincs ilyesmiről, csak azt találta indokolatlannak, hogy sürgősségi eljárással kívánták elfogadni a dokumentumot – hangsúlyozta. Sőt, kiemelte, hogy egy ilyen jellegű tervezetet nem szabad összecsapni, alapos munkára, sokrétű dokumentálódásra van szükség, és mivel rendkívül fontos a téma, a közmeghallgatás sem megkerülhető – sorolta érveit.
Sepsiszentgyörgynek egyébként is van már egy stratégiája a 2008–2018-as időszakra, ezt iktatták az Európa  kulturális fővárosa pályázaton is október 22-én, amikor még nem is lépett érvénybe a frissen  megszavazott stratégia. Nagyon is szükség van egy ilyen kulturális elképzelésre, de be kell tartani a szabályokat – fejtette ki Sebastian Cucu, aki több mint egyéves prefektusi regnálása alatt tegnap megtartotta harmadik sajtótájékoztatóját, alig egy héttel a második után.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ és a MIÉRT hozzájárulásával
Külhoni fiatal vállalkozók éve
Az RMDSZ és a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) üdvözli a magyar kormány kezdeményezését, a Külhoni fiatal vállalkozók éve című programot, javaslataival pedig hozzájárul ennek hatékony lebonyolításához – tájékoztatott Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke február 3-án, szerdán.
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök- helyettese múlt pénteken ismertette a tematikus év célkitűzéseit: a magyar kormány 750 millió forintot biztosít a külhoni magyar közösség gazdasági megerősödésére, emellett növelné azon vállalkozók számát is, akik magyar munkavállalókat alkalmaznak.
"A magyar kormánynak 2016-ban szándékában áll felmérni a külhoni magyar fiatal vállalkozók célkitűzéseit, elképzeléseit, amelyhez – azt követően, hogy Erdély-szerte vállaljuk a feltérképezést – mi is hozzájárulunk javaslat formájában" – mondta el Geréd Imre. Rámutatott: ezt megelőzően pedig, a Magyar Ifjúsági Értekezlettel közösen, tájékoztató kampányt folytatunk, a helyi közösségek szintjén is informáljuk a fiatalokat a kiírásról.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke kiemelte: "a szövetség és a MIÉRT két évvel ezelőtt már útnak indított egy olyan kezdeményezést, amely célként tűzte ki az itthoni fiatal vállalkozók sikertörténeteinek bemutatását, valamint azoknak az előítéleteknek a lebontását a társadalomban, amelyek a fiatalokkal szemben fogalmazódnak meg". A mostani program nagymértékben hozzájárul az általunk elkezdett folyamat népszerűsítéséhez, mi pedig tapasztalatainkkal segítjük ennek hatékonyabbá tételét – tette hozzá az ifjúsági szervezet elnöke.
"Idén is ugyanaz az álláspontunk: hiszünk abban, hogy rengeteg olyan fiatal él itthon, aki sikeres a saját szakterületén, azzal foglalkozik, ami örömet okoz neki. Őket arra buzdítjuk, ne hagyjanak fel elképzeléseikkel, az erdélyi magyar közösséget pedig arra, hogy figyeljenek fel ezekre a követendő példákra" – nyomatékosított Geréd Imre ügyvezető alelnök.
A Külhoni fiatal vállalkozók éve program keretéből 525 millió forint a vissza nem térítendő támogatás összege, ebből 3-6 millió forintra pályázhatnak negyvenévesnél fiatalabb vállalkozók. A pályázat feltételrendszere még kidolgozás alatt áll, várhatóan március elején jelenik meg, az elbírálás áprilisban történik. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar népdaléneklés szak a Népművészeti Iskolában
Közeli és távoli helységekből is járnak
A komoly munka mellett a vidámság, a nevetés is hozzátartozik az órához, ahogy Matei Mária-Erzsébet tanárnő egyéniségében is jól megfér egymás mellett az igényesség és a jókedv, a türelem és a lendület, amivel tanítványait irányítja. A főtéri Apolló- épületben működő Népművészeti Iskola magyar népdal szakán, amely 2015 őszén indult, 11-en tanulják csoportosan vagy egyéni óra keretében a népdaléneklés sajátos előadásmódját. Tehetséges gyermekek és felnőttek, akiknek a többsége vidékről, akár a megye távoli településéről jár az iskolába, ahol az éneklés mellett zeneelméletet, zenetörténelmet is tanulnak.
Az új szak jó híréről, első sikeres vizsgaműsoráról értesülve Iulian Praja színművészt, a Népművészeti Iskola igazgatóját kerestem fel, aki röviden az iskola jelenéről és múltjáról is beszámolt. Elismeréssel szólt Metz Albertről, a 20. század kezdetén a városi tanács és a dr. Bernády György polgármester által alapított városi Zeneiskola első igazgatójáról, aki közel két évtizeden át irányította az intézményt, megalapozva a város zenei életét. A Kultúrpalota felavatását követően az iskola az új helyszínre költözött, és sok később ismertté vált művész számára teremtette meg az indulás és a kibontakozás lehetőségét a két világháború közötti időszakban a zene mellett a képzőművészet, majd a színművészet terén is. Sokan az ott tanult szakon folytatták egyetemi tanulmányaikat, vagy egyszerűen csak képességeiket, adottságaikat fejlesztették magas szintre – mondta az igazgató, akivel magyar nyelven beszélgettünk. A Művészeti Líceum mellett a hajdani Zeneiskola utódjának tekinti magát a Népművészeti Iskola is, amelynek 34 szakára 408 gyermek és felnőtt jár ebben a tanévben. Az intézmény története során többször változtatták meg az elnevezését, ma Népművészeti Iskolaként ismerjük, s az intézmény a megyei tanács alárendeltségébe tartozik.
Az iskolában zeneszakon (orgona, zongora, hegedű, szaxofon, gitár, canto – klasszikus zene, könnyűzene, román és magyar népdaléneklés), vizuális művészetek (festészet, ikonkészítés, ruhatervezés, fotó), koreográfia (román néptánc, balett) és román nyelvű színművészet szakon folyik képzés.
A magyar népdaléneklés szak beindítását azért tartotta fontosnak az igazgató, mert úgy gondolja, hogy a vegyes lakosságú Marosvásárhely és a megye magyar lakói is meg kell őrizzék az önazonosságukat, kell tudniuk, hogy honnan jöttek és merre tartanak. A zeneelmélet és zenetörténelem magyar nyelven történő oktatása, ahova a hangszeren játszani tanulók is járnak, 2014-ben kezdődött Kiss Annamária tanárnő vezetésével. Matei Mária-Erzsébet, a Népművészeti Iskola volt canto szakos növendéke (Papp Mária tanárnő tanítványa), aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakán végzett, az elmúlt év őszén ajánlotta fel az igazgatónak, hogy szeretné a szakját tanítani. Iulian Praja arra kérte, hogy vállalja el a magyar népdaléneklés oktatását. Matei Mária-Erzsébet igent mondott, bár beszélgetésünk során bevallotta, hogy sokat kellett készülnie, és folyamatosan tanul a szakemberektől ma is. Közben nagyon megszerette a népdaloktatást, s olyan kedvvel végzi, ami átragad tanítványaira is.
A kiscsoportos lányok már büszke, szép tartással énekelnek. A negyedik osztályos Kovács Bea Kunigunda Maros-szentkirályról jár, Zólyomi Adrien Krisztina Galambodról. A szép hangú, előkészítő osztályos kislány tehetségét énekesnői pályára vágyó édesanyjától s jó énekesként számon tartott édesapjától, valamint a nagyapától örökölte. Elmondja, hogy apukáját is szeretnék beíratni a következő évtől. A harmadikos marosvásárhelyi Szabó Eszter a mesemondásban jeleskedve eljutott az országos döntőig. A népdaléneklés mellett lépésről lépésre furulyázni tanul. A lányok lelkesek, a dalok szövegét is kifogástalanul megtanulják egyik hétről a másikra. Apostol Krisztina Nanette, a Műveszeti Líceum zongora szakos tanulója is boldogan dalol. Körtvélyfájáról kíséri az édesanyja Szász Boglárkát, aki a kis- és a nagycsoport tevékenységében is részt vesz. Óvodáskora óta énekel, tagja a körtvélyfáji tánccsoportnak, édesanyja, Szász Erzsébet pedig a népi ruhák készítésében jeleskedik.
A nagycsoportba a vásárhelyi Szabó Alexa Tünde, a Művészeti Líceumban hegedű szakos Szabó Vivienn és a már említett Szász Boglárka mellett László Barbara Héderfájáról jár az órákra, ahol látványosan haladnak a népdaléneklésben. Az egyéni foglalkozáson Falka Emőke, a nyárádszeredai líceum magyar szakos tanárnője mellett két férfi tanítványa is van Matei Mária tanárnőnek. Mindketten, a marosvásárhelyi Bíró Levente és a Csíkfalváról járó Marton Szilárd napi foglalkozásuk mellett zenekarban játszanak, ezért tartják fontosnak, hogy képezzék a hangjukat.
Az iskolában, amelynek elvégzését követően előadói oklevelet kapnak, nemcsak az énekléssel, a különböző tájegységekkel, a táncrendek jellegzetességeivel, a hagyományos viselettel is megismerkednek.
A tanév alatt szerzett ismereteket az áprilisi vizsgaelőadáson mutatják be, ahol az énekesek mellett a tánc szakra járó fiatalok mezőségi táncot adnak elő.
Kérdésekre Iulian Praja igazgató elmondta, hogy magyar népi tánc és színművészet csoportot is indítottak volna, ha lett volna érdeklődés. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar népdaléneklés szakra járó fiatalok elviszik a jó hírét az iskolának, s jövő évre többen fognak erre a szakra is jelentkezni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Soha többé háborút! – Berekméri Árpád Róbert könyvét ismertették Kolozsváron
Úttörő munkáról van szó – méltatta Nagy József történész Berekméri Árpád Róbert „Lesz még kikelet!” – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a II. világháborúban című hadtörténeti kötetét annak kolozsvári bemutatóján. 
A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában megjelent kötet részletes ismertetőjében többek közt elmondta: a könyvben háborús veteránok visszaemlékezéseit is olvashatjuk.
Mint részletezte: a háborús naplókat azért érdemes olvasni, mert most hal ki az a generáció, amely részt vett hagyományos háborúban. A második világháború az európai hadviselés történetének legbrutálisabb fegyveres konfliktusa, korunk Európájának pacifizmusa ennek a tapasztalatnak köszönhető.
„Az emberek hazatértek a harctérről és azt mondták: soha többé háborút! Más kultúrákban nincs meg ez a tapasztalat, ezért a konfliktuskezelés elfogadottabb módja a háború, ami teljesen érthetetlen az európai ember számára” – mutatott rá a történész.
A szerző, Berekméri Árpád Róbert ugyanakkor elmondta, nagyon nehéz egy ilyen munkát elvégezni, hiszen egy nagyon szűk rétegnek szól és kimondottan szakmunka.
Mint részletezte, a forráshiányok miatt is nehéz volt kiadni a könyvet, így annak megírása két év helyett tíz évig tartott. Kifejtette: a „Lesz még kikelet!” cím kapcsán ne gondoljon senki arra a propagandadalra, amit az emberek énekeltek a két világháború között. Tudni kell azt, hogy 1945 elején a hadosztály Csallóközben pihent, amikor a seregben szolgáló újságírók összeálltak és létrehozták a tábori újságot Lesz még kikelet! címmel. A lapnak öt száma jelent meg, ez ihlette a könyv címét is.
A laikusok kedvéért elmondta: Magyarország formálisan még királyság volt, a zömében a Székelyföldről besorozott honvédekből álló hadosztály a 27-es sorszámot kapta. Egyébként a hadosztály megnevezésében azért szerepel a könnyű jelző, mert egy gyalogezred és egy tüzérosztály alkotta, szemben a két-két gyalogezredből és tüzérosztályból álló gyaloghadosztályokkal. A hadosztály megnevezés pedig önálló hadműveletek végrehajtására képes sereget takar.
Gálfalvi Ágnes, a marosvásárhelyi Lector kiadó szerkesztője ugyanakkor leszögezte: van értelme kiadni a hadtörténeti munkákat. „Ez nem idealizmus: vannak olyan intézmények, amelyek támogatják a kultúrát és a könyvkiadónak az a dolga, hogy megkeresse ezeket a forrásokat” – fogalmazott. A kiadványt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Hozzáfűzte: a könyvbemutató bebizonyította, hogy noha a hadtörténelmet általában a történelem szakágazatai között a legszárazabbnak tartják, nehezebb is érdekfeszítően művelni, és megmutatni az utókornak a levonható tanulságokat, ez mégis lehetséges.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Háritos évértékelő
A fiatalok döntsenek saját sorsukról 
Mind több fiatalt sikerült bevonni a társadalmi életbe, érdekeltté tenni őket abban, hogy megpróbálják befolyásolni saját sorsukat – jelentette ki Oltean Csongor. A Háromszéki Ifjúsági Tanács (Hárit) elnöke hétfőn tartott évértékelő sajtóértekezletet, és mutatta be a szervezet 2016-os terveit.
A Hárit két európai uniós programot bonyolított le az elmúlt esztendőben. Az AHA (Active Healthy Attitude – Aktív hozzáállás az egészséghez) egy 17 ezer eurós Erasmus-pályázat volt, amelyben a több országból összegyűlt fiatalok azon tapasztalataikat osztották meg egymással, amelyekkel a „helyes úton lehet tartani a fiatokat”, hogy kevesebben essenek az ital, dohányzás és a drogok rabjaivá. A másik, a You(th) Work in Youth Guarantee (Fiatalok garancia programja) a munkanélküliség elleni küzdelemre fókuszált – mondta el Oltean Csongor.
A Hárit megszervezte többek között a Szent György-napi Ifjúsági udvart (250 önkéntes, több ezer érdeklődő), a SIC Fesztet (60 önkéntes, 350 állandó résztvevő, több mint négyezer látogató), és társszervezője volt az önkéntesek báljának. Népszerűsítették a nemzetközi programokat, amelyekben az önkéntesek „szinte ingyen utazhattak külföldre”, tágíthatták látókörüket.
A megyeszinten 52 szervezetet koordináló Hárit újabb 50 fiatalt küldene a helyi tanácsokba a 2016-os önkormányzati választásokon, köztük néhány polgármester- és alpolgármester-jelöltet, és embereket állítana a parlamenti választási listára is. Oltean szerint ez ügyben nyitott az RMDSZ, hiszen „nekik sem árt”, ha új arcok jelennek meg a jelöltlistákon. A Hárit idei tervei között szerepel a megye ifjúsági stratégiájának kidolgozása is. 
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Múltunk és jelenünk
Könyvsorozat a megye településeiről 
Öt esztendeje született meg az ötlet, ami mára kézzelfogható és olvasható valósággá vált. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke fogalmazta meg annak szükségességét, hogy a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában olyan könyvsorozat lásson napvilágot, amelyik egymás után a megye összes településének múltját és jelenét bemutatja.
 A Székelyföld települései című sorozat szerkesztésével Nagy Balázs néprajzkutatót és Tóth Szabolcs Barnabás történészt bízta meg a megyetanácselnök. Kezdetét vette a lappangó kéziratok és a potenciális szerzők felkutatása, az első kötetek szerkesztése. Sorozatindító kötetként Háromszék honismereti bibliográfiája (1844–2012) jelent meg 2012-ben, melyet Jakab Albert Zsolt és Kinda István állítottak össze. Ugyanebben az évben az első falumonográfiát dr. Pozsony Ferenc akadémikus, egyetemi tanár írta szülőfalujáról, Zaboláról. Ezt követte Egyed Ákos történész professzor, akadémikus kötete erdővidéki szülőfalujáról, Bodosról.
Mivel a szerkesztőknek az volt a céljuk, hogy olyan szerzőcsapatot verbuváljanak, amelyik képes lesz a megye valamennyi településéről kismonográfiákat, tanulmányköteteket írni, a 2013-ban megjelent, Mikóújfalut bemutató kötetnek már nyolc szerzője van. Dálnok kismonográfiáját tizenketten írták, és a nemrég bemutatott Alsócsernáton kötetnek is tíz szerzője van. Állandó szerzőink dr. Székely Zsolt régész, Kisgyörgy Zoltán geológus, Köllő Zsolt Ágoston földrajz szakos tanár, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek. A szerkesztőbizottság 2015-től két taggal – dr. Kinda Istvánnal és Csáki Árpáddal – bővült.
A kötetek földrajzi-geológiai bevezetőt, régészeti- és történeti összefoglalót, egyház- és templomtörténeti dolgozatokat, helynévgyűjtéseket, néprajzi leírásokat és a civil szerveződések múltjának összefoglalóit nyújtják. Kötetenként vannak sajátosságok, mint például Mikóújfalu esetében a ragadványnév-anyag közlése, Dálnoknál a neves személyek lexikona vagy Alsócsernátonnál a Haszmann Pál Múzeum története.
Kiadás alatt áll Bodok kismonográfiája, s idén tervezünk megjelentetni egy tanulmánykötetet magyar és román nyelven Zágonról. A sorozat eddig megjelent kötetei megrendelhetők és megvásárolhatók a Kovászna Megyei Művelődési Központban. Érdeklődni a 0267.735.648-es telefonszámon lehet. 
(A szerkesztők) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Filmbemutató Bölönpatakon
Ma is él a seprűkötés hagyománya 
A Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint Kovászna Megye Tanácsának közös szervezésében a hétvégén a bölönpataki szociális központban mutatták be a Hagyományos sajtkészítés Zabolán, valamint a Kosárfonás és seprűkötés Bölönpatakon című dokumentumfilmeket, melyeket Simon József operatőr készített dr. Kinda István néprajzkutató szakmai felügyelete mellett.
Az említett intézmények szárnyai alatt a háromszéki népi mesterségekről összesen tíz film készült, egy, azok revitalizálását, digitalizálását és népszerűsítését célul tűző pályázat részeként. A mostani bemutatókra, azon belül nyilván a Bölönpatakról és a bölönpatakiakról szóló második filmre sok helybéli volt kíváncsi. Mint ismeretes, Bölön község csaknem háromezer lakosának mintegy felét a bölönpataki roma közösség teszi ki, s e közösség egy kis részének még ma is megélhetési forrást jelentenek azok a mesterségek, melyeknek tudományát őseiktől örökölték.
A film szereplői, Lingurar Cristofolete, Borșos Gheorghe és Boroș Adrian révén nyomon követhetjük, hogyan készül a jó ágseprű, amelyért, valljuk be, alkalmanként még öt lejt is sajnálunk kiadni. De ha tudnánk, mennyi baj van egy seprű elkészítésével! El kell menni először is messze a mezőre vesszőért, aztán a vesszők összerakásához, összekötözéséhez kézügyesség szükségeltetik, nem is mindennapi. Hasonlóképpen van a dolog a kosarakkal is, mígnem azok tetszetős alakjukat elnyerik.
Drăgan Alexe, a bölönpataki roma közösség vezetője szerint talán még tíz-tizenöt seprű- és kosárkötő mester élhet a faluban, ők termékeiket Bölönben vagy a szomszédos falvakban adják el. Azt mondja, bár olykor az Erdővidéken megszálló külföldi vendégek is ellátogatnak hozzájuk, azok kézművestermékeket nem igazán vásárolnak, holott a gyékényből fonott kis kosarak, tartók, vázák díszei lehetnének bármely modern lakásnak. Örvend, hogy elkészült ez a film, azért is, hogy lássák a mostani fiatalok, milyen élet volt ezelőtt, amikor a bölönpatakiaknak nem volt lehetőségük külföldre menni dolgozni, ezekből a mesterségekből kellett megéljenek.
– Nem szeretnénk azt, hogy kihaljanak közösségünkből ezek a hagyományos mesterségek – jegyezte meg.
Simon József véleménye szerint azonban hiába van jelenleg még mintegy háromszáz népi mester Háromszéken, akik közel negyvenféle hagyományos mesterséget űznek, mert csak évtizedek kérdése tán, és végleg a múlt ködébe vesznek ezek a hagyományok. Ezért is céljuk megörökíteni azokat a következő nemzedékek számára. Köszönetét fejezve ki a szereplőinek és azoknak, akik elkészítésükben segítséget nyújtottak, elmondta, a filmek később a Kovászna Megyei Művelődési Központ honlapján is elérhetőek lesznek az érdeklődők számára.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A 23 millió román után a háromgyerekes székelyektől is féltik Magyarországot?
Egyesek szerint a háromgyerekes határon túliak fogják ellepni a magyar ugart az Orbán-kormány politikájának következtében.
A magyar sajtó egy része újra megkongatta a vészharangot: "a magyar otthonteremtési kedvezmény kivándorlást idézhet elő Erdélyben". Azt már csak apró betűsen teszik hozzá, hogy nem fog tömegeket elmozdítani és a kettős állampolgársághoz fűződő viszony sem fog radikálisan megváltozni.  “Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját” – írta meg két hete a Népszabadság, és vizionálta az erdélyi magyarság nemzethalálát a magyar kormány családi otthonteremtési kedvezménye következtében. Habár a cikk végkövetkeztetése az volt, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni a magyar kormány nagycsaládosoknak szóló kedvezménye, mégis mintha azt akarná sugallni, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés újabb kivándorlási hullámot fog előidézni Erdélyben. 
A cikk azután jelent meg, hogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője „Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?” kérdéssel posztolt egy, a tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatásról szóló írást. A nol.hu megkérdezésére Horváth elmondta ugyan, hogy nem valószínű, hogy tömeges elvándorlást fog előidézni az intézkedés, a cikk trendfordulókról, kivándorlási kedv megnövekedéséről, lehetséges Magyarországra való telepedésről beszélt.  Még Magyarországon is nehéz lesz felbecsülni a program hatását
A legtöbb szakember úgy véli, hogy a csok hatását még Magyarországon is nehéz lesz felbecsülni, nemhogy a határon túl. Amióta a magyar kormány bejelentette a programot, sokféle feltételezés és találgatás jelent meg a témával kapcsolatban. Az már biztos, hogy a csok megjelenése óta akár ötödével is megdrágulhattak az új lakások, a használt lakásokért is egyre nagyobb összegeket mernek elkérni, és a telkek is egyre keresettebbek Magyarországon. Sőt, az index.hu keddi cikkében már arról is beszámolt, hogy egyes ingatlanoknál mostanában több árat is meghirdettek, hiszen volt rendes és egy külön ár azoknak, akik a családi otthonteremtési kedvezménnyel szerették volna megvásárolni a lakást. A magyarországi gazdasági híreket szinte csak a csok uralja, viszont csak lassan áll össze a kép, hogy ki, hol, mennyiért tud majd házat, lakást venni. Mivel még a magyarországiak esetében sem teljesen világosak az otthonteremtési program hatásai, a környező országok magyarsága, ezen belül is az erdélyi magyarok szempontjából a nol.hu cikke inkább volt riogatás, mint valós előrejelzés. 
Attól, mert valakinek van magyarországi lakcímkártyája, még nem biztos, hogy ki is költözött
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint 2011-től újból megnövekedett a négy szomszédos országból érkezettek száma. A kiadvány szerint elképzelhető, hogy sok esetben a magyar állampolgárság megszerzése vezetett a magyarországi bejelentett lakóhely létesítésére irányuló döntéshez. Azt már lábjegyzetben írják le, hogy arról, hogy a külföldön született, magyar állampolgárságot szerző, majd Magyarországon lakcímet létesítő személyek valóban letelepednek-e az országban, nincsenek adataik. 
A könnyített honosítás bevezetése után 740 ezren tették le az állampolgársági esküt, a kérelmek 97 százaléka a Kárpát-medencéből érkezett. A 740 ezer közül 80 ezren vannak azok, akiknek van Magyarországon bejelentett lakcíme is, viszont 50 ezren már eleve Magyarországon éltek. Attól, hogy valaki rendelkezik magyarországi lakcímkártyával, még nem biztos, hogy le is telepedett az országban.  Az ugyan mindenképpen beszédes, hogy 2011-ben 3061, 2012-ben 9168, 2013-ban 8364, míg 2014-ben 17221 külföldön született bevándorolt magyar állampolgárt regisztráltak a hivatalok, viszont ebbe beleszámítanak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli tehát. 
A cikk ugyanakkor kitér arra is, hogy az erdélyi fiatalok körében magas a kivándorlási hajlandóság és megnőtt a gyerekvállalási kedv is, így a fiatalok elgondolkodnak azon, hogy áttelepedjenek Magyarországra, ahol igényelhetik a 20 millió forintos támogatást. 
Ezzel szemben a hétvégén bemutatott ifjúságszociológiai kutatás eredményei több ponton is árnyalják a Népszabadságban megjelent állításokat. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet együttműködésében készült felmérés 2700 (1000 erdélyi, 700 felvidéki, 500 vajdasági, 500 kárpátaljai) határon túli magyar fiatal megkérdezésével készült, és a Kárpát-medencében élő magyar anyanyelvű és/vagy magyar nemzetiségű 15-29 évesekre fókuszált. 
Érzelmi okokból, és nem a magyarországi szociális juttatásokért kell a magyar állampolgárság 
A kutatásból kiderült, hogy a megkérdezettek mintegy fele igényelte már a magyar állampolgárságot, Ukrajnában 68, a Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalék a felmérésben részt vevő fiatalok körében a magyar állampolgársággal rendelkezők aránya. A felmérés szerint a felsőfokú végezettséggel rendelkező városiak nagyobb arányban igényeltek magyar állampolgárságot. 
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a vele járó vélt és valós előnyök azok, amelyek miatt igényli valaki a magyar állampolgárságot. Ez annak is betudható, hogy a magyar igazolványt elsősorban az utazási kedvezményekhez kötötték, így a kettős állampolgárság intézményéhez is elsősorban a "jogosulatlan" előnyökhöz való jutást társították az ellenzők. 
Mindezeknek ellentmond, hogy a most megkérdezett fiatalok körében az igénylés okai között az érzelmi, etnikai tényező került az első helyre. Az eredményből ugyanakkor kitűnik, hogy sem a magyarországi jóléti szolgáltatások, sem a választásokon való részvétel lehetősége nem gyakorolt jelentős vonzerőt az igénylés szempontjából. Nem a magyarországi TAJ-kártya és nem is az erzsébetvárosi tejvásárlási szokások megváltoztatása miatt igényelték a magyar állampolgárságot. 
Az érzelmi szempontok után természetesen megjelentek a pragmatikus indokok is. Legtöbben a külföldi, de nem magyarországi utazások megkönnyítését és a külföldön, de nem Magyarországon való munkavállalást jelölték meg. 
Azok körében, akik nem igényelték a magyar állampolgárságot, szintén az érzelmi szempontok voltak a fontosak. A megkérdezettek úgy gondolták, hogy az állampolgárság nélkül is magyarok. 
Erdélyben kevesebb a családos fiatal 
A kárpát-medencei ifjúság helyzetének felmérését tizenöt év után készítették el újra. A 2001-ben készült MOZAIK ifjúságszociológiai kutatás eredményeihez képest több dolog is változott, az egyik legfontosabb, hogy kevesebb a házasságban élők száma a fiatalok körében. 
A szociodemográfiai adatok szerint a fiatalok mintegy fele egyedülálló. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy mindegyik régióban csökkent a házasságban élők száma. A legnagyobb visszaesés Felvidéken észlelhető, de Erdélyben is jelentős a csökkenés. Amíg 2001-ben 22% élt házasságban, addig mostanra ez az arány 15%-ra esett vissza. 
Szintén csökkent a gyerekkel rendelkező fiatalok száma is. Amíg 2001-ben 15%-nak volt gyereke, addig a mostani felmérés szerint már csak 13% válaszolt igennel. Az összes megkérdezettnek csupán az 1,2 százaléka válaszolta azt, hogy három vagy több gyereke van, így újra felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán mekkora "tömegeket" tud majd “elkábítani a csok”. 
A gyerekvállalási kedv tekintetében valóban megfigyelhető egy növekedés, hiszen egy 2011-es kutatás szerint a három vagy több gyereket akarók aránya 16,5% volt. Az akkori kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy míg az országos mintában az egyetemisták között három vagy több gyermeket akarók csupán 7 százalékot tettek ki, addig a magyarok között 21 százalék volt ez az arány. A jelenlegi kutatás már 21 százalékra teszi azoknak a számát, akik három vagy több gyereket szeretnének életük során. 
Viszont megnövekedett a saját lakással rendelkező fiatalok száma is, amíg a 2001-es felmérés szerint 12 százalék volt ez az arány, jelenleg 14 százalékra emelkedett. 
Erdélyben alacsonyabb a migrációs hajlandóság, mint a többi határon túli régióban 
Habár mindenki a megnövekedett kivándorlási hajlandóságról beszélt az elmúlt időszakban, az erdélyi fiatalok esetében a többi régió fiataljaihoz képest alacsonyabb a kivándorlási hajlandóság. Amíg a vajdasági fiatalok 15,7 százaléka, a kárpátaljaiak 11,2, a felvidékieknek pedig a 11,7 százaléka válaszolta azt, hogy külföldre szeretne menni és konkrét elképzelései is vannak ezzel kapcsolatban, addig ez az arány az erdélyiek körében 7,1 százalék. Azoknak az aránya, akik nem tudják, hogy hogyan és hová szeretnének menni, szintén a mi régiónkban a legalacsonyabb, 10,6 százalék. Ha beleszámítjuk azokat is, akik csak néha gondolkodnak az elvándorláson, akkor a fiatalok nagyjából 44 százalékának megfordult a fejében a kivándorlás ötlete, de ez nem jelenti azt, hogy ennyien el is fognak menni az országból. 2001-ben 41 százalék akart külföldön munkát vállalni. 
Horváth: premier a magyarországi intézkedés, de nem fog radikális változást eredményezni 
A témával kapcsolatban természetesen megkérdeztük Horváth Istvánt is, akinek a Facebookon megjelent kérdésfelvetése elindította az "aggódást" a magyarországi és az erdélyi médiában is. Horváth elmondta, hogy nem beszélt tömeges kivándorlásról, és nem bocsátkozott találgatásba a mennyiséget illetően, viszont ez a fajta szociális támogatás, amely kiterjed azokra a határon túli magyarokra is, akik nem laknak életvitelszerűen Magyarországon, bizonyos rétegeket elgondolkodtathat az elmozdulás irányába. 
Horváth úgy látja, hogy azok számára, akik otthonteremtésben gondolkodnak és megvan a kezdeti tőkéjük és a lehetőségük, hogy áthelyezzék a lakhelyüket Magyarországra, a tízmillió forintos kezdőtőke vonzónak bizonyulhat. Ez egy olyan tényező, amely egy racionális családot akár költözésre is késztethet, mivel a romániai otthonteremtési politikáknak nincsen jelentős állami támogatottsága, szemben a magyarországi intézkedéssel. 
Horváth ugyanakkor elmondta, hogy ez egy olyan típusú szociálpolitikai intézkedés, amely premier a határon túli magyarok szempontjából, hiszen eddig - habár megvolt a magyar állampolgárságuk - a szociális ellátásra nem voltak jogosultak, csak hozzájárulásos alapon. Ez a legelső olyan szociálpolitikai intézkedés, amely alanyi jogon megadja a tízmillió forintos támogatást, ha Magyarországra költöznek. Eddig az állampolgársági jogoknak nem volt szociális hozadéka, a mostani, alanyi jogon kijáró szociális komponens viszont sajátos folyamatokat indíthat el. 
Itt arról van szó - fogalmazott Horváth, hogy olyan rétegek mehetnek el, akiknek van elmozdítható tőkéje, tehát olyan középosztálybeli rétegek, akik lehet, hogy hangsúlyosan nem jelennek meg a különböző felmérésekben, de mindenképpen olyan rétegek, akik jelenleg Magyarországon könnyen elhelyezkedhetnek (orvosok, tanárok, informatikusok). 
A kutató ugyanakkor megerősítette, hogy nem tömegekről van szó, és ezek a rétegek eddig is migráltak, így lehetséges, hogy elgondolkodnak ezen az ajánlaton is. 
A szakértő arra a kérdésre, hogy a magyar állampolgársággal rendelkezők eddig sem a magyarországi szociális juttatásokért igényelték azt, és miért pont ez az intézkedés mozdíthatja meg őket, elmondta, hogy ha megnézzük a magyarországi lakásárakat, és nem Budapesten, akkor ez a tízmillió forint jelentős támogatás, amely arra késztetheti az embereket, hogy stratégikusan gondolkodjanak, és esetleg megfontolják, hogy egy magyarországi vidéki kisvárosban vállaljanak munkát, mert így lehetőségük lesz saját lakásban megalapozni a jövőjüket.
Simon Mária Tímea
Előzmény: Népszabadság, 2016. január 13.
Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját. Transindex.ro

A bíróságon próbálja kikényszeríteni a nyelvi jogok tiszteletben tartását a CEMO
Evés közben jön meg az étvágy – a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) nem ragad le a három stratégiai perénél, amelyet Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti polgármesterei ellen indít a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésének következetes elutasításáért. Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi civil szervezet vezetője elmondta, hogy a hír bejelentése után több partiumi magyar többségű településről is azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy azonos mulasztásért a CEMO hívja perbe az illető kisváros magyar polgármesterét is.
– Honnan az ötlet és a bátorság, hogy egyszerre három nagyvárosban is stratégiai pert indítsanak utcanévtábla ügyben a polgármesterek ellen?
– Hosszú évek tevékenysége során azt tapasztaltuk, hogy amikor a kétnyelvűségről van szó, a közintézmények nem tekintik kötelezettségüknek a törvényes előírások betartását – és itt nem csak az utcanévtáblákra gondolok. Az általunk megszólított vagy felszólított intézmények még akkor is kibúvókat kerestek, amikor az Országos Diszkriminációellenes Tanács egyértelműsítette számukra, hogy törvénytelenül jártak el. Emlékezzünk vissza az iskolaépületek homlokzatán lévő kétnyelvű táblák bonyodalmára, a marosvásárhelyi önkormányzat mennyi cselezés és időhúzás után helyezte ki nagy ímmel-ámmal. Eddig háttértárgyalások, egyeztetések, kérlelések által próbáltunk érvényt szerezni a hazai törvényeknek és a Románia által is elfogadott nemzetközi nyelvi chartának, de ez túl göröngyös útnak bizonyult. Még akkor is, ha az RMDSZ-es vezetők esetében lényegében a magyarság érdekérvényesítéséről van szó. Itt mindenki úgy tesz, mintha az ország által ratifikált nemzetközi egyezmények betartása teljesen fakultatív feladat lenne. Rájöttünk, hogy nem megy, hát váltottunk. Azért választottunk egyszerre több települést, mert kíváncsiak vagyunk, miként kezeli a törvényalkalmazási hiányosságokat, félremagyarázásokat, értelmezéseket, mellébeszéléseket a hazai igazságszolgáltatás.
– Mit várnak a hazai igazságszolgáltatástól?
– Az igazságszolgáltatás elméletileg egy objektív terület, amelynek a tisztán megfogalmazott jogok és törvények alkalmazását kellene értelmeznie. Ennek dacára tudatában vagyunk annak, hogy ahány bíróság és ítélet, annyiféle indoklás születik majd. Annál is inkább, mivel eddig is azzal szembesültünk, hogy az említett nyelvi és kisebbségi jogok 2008-ban ratifikált chartájának előírásait sem az Országos Diszkriminációellenes Tanács, sem a bíróságok nem építették be döntéseik indoklásába. Ebből legfeljebb kiderül, hogy Románia kétféle diskurzust folytat: egy hivatalost, amely arra hivatott, hogy kifelé azt bizonygassa, hogy az ország példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, és egy másikat, amivel naponta kénytelenek vagyunk szembesülni.
– Ezek szerint inkább tesztelni készülnek az igazságszolgáltatási rendszert?
– Mi megoldást várunk: azt szeretnénk, ha a bíróságok a törvények tiszteletben tartására tudnák rábírni az alpereseket. Szükségesnek tartanánk, ha végre sikerülne a nemzetközi chartát is beépíteni a hazai jogrendszerbe. Minden egyes önkormányzat, amelyet mi vagy más civil szervezetek felszólítottunk a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére, azzal hárította el a kérés teljesítését, hogy ez a kötelesség a hazai helyhatósági törvényben szó szerint nem szerepel. Érdekes, hogy azok a polgármesterek, akik hajlandóak kitenni a kétnyelvű táblákat, ugyanarra a törvényre hivatkoznak, no meg a nemzetközi előírásokra.
– Három településen keresnek jogi orvoslatot ugyanarra a kérdésre, de említette, hogy további pereket is készülnek indítani. Az erdélyi magyarság Dan Tănasája lesz a CEMO?
– Sok mindent el lehet mondani Dan Tănasăról, de egy biztos: nagyon hatékonyan pereskedik. Tudjuk vagy legalábbis gyanítjuk, hogy egy egész csapat áll mögötte, de tény, hogy a stratégiai pereskedés professzionális módját űzi. Ezen a területen lenne mit tanulni tőle, hisz ezen a téren a magyar közösség alulteljesített.
– Viszont egyértelmű, hogy Dan Tănasă célja nem a jogvédelem, hanem a jogtiprás. Ehhez pedig kiváló partner a román igazságszolgáltatás. Miből gondolják, hogy egy, a magyarság jogaiért síkra szálló szervezet is pont olyan hatékonyan számíthat a bíróságra?
– Nem táplálunk illúziókat, első fázisban biztos nem számíthatunk. Tudjuk, hogy számtalan akadállyal és rosszindulattal fogunk találkozni, hibákat is vétünk, de felkészültünk az útra. Azt látjuk, hogy a legtöbb ügyet nem is tárgyalják érdemben; a bírók technikai, procedurális, perrendtartási hibákat keresnek, és azokra támaszkodva hozzák meg a kisebbség számára kedvezőtlen döntésüket. Így nem sütheti rájuk senki a magyarellenesség bélyegét. Viszont, ha abból indulunk ki, hogy valamikor húsz évvel ezelőtt Magyarországon is számos megkérdőjelezhető, furcsa döntés született a roma diszkriminációs ügyekben, mára viszont a bírói testületek egészen más, szakmai, korrekt ítéleteket hoznak, akkor van némi remény. A téves döntések nem feltétlenül a bírók részrehajlását tükrözték, mint inkább a nemzetközi jogrendben való járatlanságukat. Ha Romániában is egyre több kisebbségjogvédelmi üggyel fognak találkozni a bírók, merem remélni, hogy tapasztalatot szereznek abban, miként kell ezekben objektíven és nem érzelmi alapon dönteni.
– Mi következik Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti után? Megvárják a perek végkimenetelét vagy menet közben már újabb eljárásokat indítanak be?
– Annak tudatában, hogy egy hosszú folyamatnak nézünk elébe, nem tartjuk ésszerűnek megvárni a végleges ítéleteket és azok indoklását. Amint az erdélyi magyar sajtót bejárta a három stratégiai perünkről szóló hír, további helységekből kaptunk felkérést a procedúra beindítására. Többek között olyan magyar többségű városokból kerestek meg szervezetek és civilek, mint például a Szatmár megyei Nagykároly vagy a Bihar megyei Nagyszalonta. Ezeket a településeket magyar polgármesterek vezetik, még sincsenek tiszteletben tartva az anyanyelvhasználati jogok.
– Miért nem ezekkel a magyar elöljárók által vezetett településekkel kezdték? Elvégre az ember előbb a saját portája előtt szokott seperni.
– Ez így van, de mi úgy gondoltuk, hogy a megyeszékhelyekkel kell példát statuálni.
– Átfogalmazom a kérdést: a szatmárnémeti városházát miért nem négy évvel ezelőtt hívták perbe, amikor a települést még magyar polgármester vezette, aki ugyanúgy elhanyagolta a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, mint ahogyan a román utódja teszi most.
– Sajnos a legtöbb erdélyi magyar polgármester elhanyagolja a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, egyáltalán fel sem merül benne, hogy ez közösségi igény, ami jogszerűen megilleti a magyarságot. Tudok olyan kisebb, színtiszta magyar településekről, ahol ádáz küzdelmek árán kerültek ki a kétnyelvű táblák vagy olyan városkáról, Nyárádszeredáról, ahol évekkel ezelőtt még nagyobb és hosszabb harcra volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ tanácsosai beleegyezzenek a főtér Bocskai Istvánról történő elnevezésébe. A Szalontáról és Nagykárolyról kapott levelekben az ott lakók elpanaszolták, hogy ők már régebben is szorgalmazták a többnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, de az RMDSZ-irodákban süket fülekre találtak. Szervezetünk az elmúlt években számos Maros megyei magyar polgármesternek és önkormányzati képviselőnek tartott képzést, bemutattuk a közösség jogait, elmondtuk, hogy a törvény kínálta lehetőségek keretében ezzel élni kellene. Mi mondtuk, mi hallottuk. A legtöbb elöljáró csak a választási kampányban magyarkodik, amint székbe kerül, ezt az ügyet háttérbe tolja.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közbirtokosság: siker és buktatók
Egy falu életében meghatározó gazdasági és közösség-összetartó szerepe van a tizenhat évvel ezelőtt újraalakult közbirtokosságoknak. Noha mindenik más és más adottságokkal, lehetőségekkel rendelkezik, előfordul, hogy külső tényezők vagy belső viszályok nehezítik működésüket. Riportunkban a jelenlegi helyzetet járjuk körül, főként a csíki közbirtokosságok tükrében.
A közbirtokossági tagok jogaikat a közbirtokossági közgyűlésen szavazataikkal gyakorolták. A szavazati jog arányban volt a közbirtokossági vagyonrészükkel, melyekből a különböző alapszabályzatok szerint különböző részesedésekhez volt joguk – írja a tulajdon-visszaadásokért harcoló Garda Dezső A székely közbirtokosság című munkájának első kötetében. A közbirtokosságok újraalakulását a 2000. évi 1-es számú, az államosított erdők és mezőgazdasági földterületek visszaszolgáltatására vonatkozó törvény tette lehetővé.
„A közbirtokosságok szinte egy időben alakultak meg. Nagyjából ugyanazt a statútumot fogadtuk el, aztán az évek folyamán voltak módosítások, mindenki a helyi igények és adottságok szerint belevitt, vagy kivett valamit” – mutatott rá Biró Károly, a csíkszenttamási Terkő Közbirtokosság elnöke.
A közbirtokosságokat a tagok alapították, mint résztulajdonosok. Volt, ahol bizonyos összegeket is összepótoltak, hogy el tudjanak indulni. Jére Elemér szinte az újraalakulás óta elnöke a csíkjenőfalvi közbirtokosságnak. „Az indulás nagyon nehéz volt, hiányzott a tőke. Volt egy idősebb korosztály, ők tudták, milyen területeket kell visszaigényelni, mi voltunk, akik visszavettük. Próbáltunk minden területet telekkönyveztetni. Azt tapasztaltuk, ha elődeink annak idején nem rendben hagyták volna hátra jussukat, soha nem lehetett volna visszavenni.”
Harc a területekért
Kevés az a közbirtokosság, ahol teljes mértékben visszakapták a területeket. A csíkszentgyörgyi ezek közé tartozik. „A területek visszaadásakor az egyes törvények megállapítottak egy felső határt, ez húsz hektár volt. Amikor az erdészet átadta nekünk területeinket, épp emiatt maradtak még részek, amelyeket odaadtak Bánkfalvának. Rá öt évre jött a 247-es törvény, amelyben eltörölték a felső határt és visszaadták a jog szerint járó teljes területeket. Nekünk a tanács területeiből mértek ki annyit, amennyit elvettek. Ilyen szempontból utolsó négyzetméterig visszakaptuk” – nyugtázta Kézdi József elnök.
Nem mindenik közbirtokosság van azonban ilyen szerencsésnek mondható helyzetben. Főként a Hargita megyével szomszédos – Bákó, Neamţ – megyékben található egykori közbirtokossági területekért kellett megharcolniuk, vannak olyanok, amelyekért a mai napig perelnek.
Hat község adminisztrációs határában fekszenek a borzsovai közbirtokosság területei. 2005-ig telekkönyveztetni tudták a Hargita megyei területeket, de a Bákó megyében találhatóakat nem. Gyimesben 416 hektár erdőt csak birtokbavételi jegyzőkönyvvel vettek át, de nem sikerült telekkönyveztetni. „2008-ban bepereltük a helyi tanácsokat, hogy oldják meg a problémákat. A gyimesinél kijött a végzés, hogy adják ki a tulajdonjogi papírt, de azóta sem tették ezt meg. Most újból perelünk a gyimesi és az ágasi tanáccsal is, tehát még mindig folynak a harcok” – jegyezte meg Péter István elnök. Olyan eset is volt, amikor egy Neamţ megyei területi vitára vonatkozó bírósági döntést nyolc év után tudtak érvénybe léptetni. „2014-ben sikerült úgymond besárgítanunk, azaz telekkönyveztetnünk a területet. A nyolc év alatt a Földet biztos kétszer körbe kerültük volna, annyit jártunk a szomszédos megyébe ügyintézni. Azt hallom a kollégáktól, hogy sok helyen jelenleg is folynak a viták a területek fölött. Az agrárreform idején több mint 470 hektárt vettek el, azokat nem is kértük” – magyarázta a csíkkarcfalvi közbirtokosság elnöke. A dánfalvi közbirtokosság is rendelkezik olyan Bákó és Neamţ megyei területekkel, amelyeket nehezen kapott vissza. Amikor 2009-ben a jelenlegi vezetőség átvette a közbirtokosság irányítását, a korábbi vezetőtanácstól több pert „örököltek”, amelyek részben terület-visszaszerzéssel, részben vásárlással kapcsolatosak voltak. „A területeinkből nem kaptuk vissza az összeset, hiányoznak azok, amelyekre a földreform idején a románságot rátelepítették” – magyarázta a vezetőtanács egyik tagja. Mivel a felcsíki falvak közbirtokosságai hasonló helyzetben vannak, gondolkodtak azon, hogy közösen próbálják meg visszaszerezni ezeket a területeket, viszont ameddig „erősebb képviselet nem lesz a hátuk mögött”, addig fölösleges pénzkiadásnak látják a pereskedést.
Olyan esetről is tudni, amikor nem más megyebeli önkormányzatokkal, hanem a saját településen levő polgármesteri hivatallal kénytelenek vitatkozni. „Az egyetlen konfliktusunk a polgármesteri hivatallal van: nem adják ki a birtoklevelet – ha bizonyítanunk kell, hogy tulajdonosok vagyunk, nem tudjuk” – vázolta Tatár Adolf, a csíkszentmihályi közbirtokosság elnöke. A Tusnád Közbirtokosságnak is vannak még követelései Tusnádfürdő területeivel kapcsolatban, hiszen korábban a fürdőváros a közbirtokosság területén jött létre. A visszaigényelt 1500 hektár területből 836 hektárt kapott vissza a Csíksomlyó Közbirtokosság, ezt aztán 1100 hektárig sikerült „feltornászniuk”. A Csíkcsicsói Közbirtokosságtól 3570 hektár területet államosítottak, mostanig 3385 hektárt kaptak vissza. Ebből 600 hektárra nincs birtoklevelük, de használják. „2010-ben kaptunk egy tulajdonbahelyezési lapot, de azóta sem történt semmi. Emiatt büntetést is kaptunk a Mezőgazdasági Kifizetési Ügynökségtől (APIA), mert csökkent a terület mérete. A faluban a területek visszamérése körül voltak-vannak problémák, nagy volt annak idején az összevisszaság” – mondta Kósa Imre, a közbirtokosság elnöke.
Felemás erdőgazdálkodás
Egyes közbirtokosságok területének bizonyos százaléka védett terület, ezeken a részeken csak a szigorú előírások szerint tudnak gazdálkodni. A Csíkszentmárton községben működő Aklos Közbirtokosság erdős területeinek kétharmada Bákó megyében található, ennek a résznek a hatvan százaléka pedig védett erdő. Gondos Imre elnöktől tudjuk: utóbbinak körülbelül az egyharmadát tudják hasznosítani. Csíkszentdomokoson a közbirtokosság területén egy 673 hektáros nemzeti park is található. „Ez a Nagyhagymás. Szép látvány, turisztikai jelentőségű, de fenn kell tartani, tehát ennek csak költsége van, hozadéka nincs. Törvény van rá, hogy kártalanítást kellene kapjunk 2008 óta, de nem adták. Pedig elég nagy összegről lenne szó. A 673 hektárból 565 hektár erdő, a többi szikla, ugyanakkor van még egy védőzóna, 350 hektár, amelyben szintén csak karbantartási munkákat végezhetünk. A gazdálkodás ki van zárva. Ezenkívül van még egy 1100 hektáros Natura 2000-es területünk, tehát eléggé nagy részen csak feltételekhez kötött munkálatokat végezhetünk” – magyarázta az elnök, László Lajos. A lázárfalvi Szent Anna közbirtokosság területén, egy 88 hektáros részen található a Mohos tőzegláp. Ez telekkönyvileg legelős területnek számít, de ezen a részen nem tudnak gazdálkodni. „Volt egy hatalmas bogártámadásunk egy hektáron, a megtámadt fákat viszont nehezen lehet kitermelni. Korlátokat szab, hogy csak télen, kézzel lehet kihozni a fákat, hogy a sok védett faj ne sérüljön.”
A csíksomlyói közbirtokosság elnöke, Mátéffy Győző elmondta, a Hármashalom-oltárnál és környékén, a pünkösdi búcsú helyszínén nem lehet erdőgazdálkodást folytatni. „Csak úgy, ha száraz a fa. Akkor negyvenen felhívnak, hogy megint van egy száraz fa, mikor vágjuk le, ha pedig levágtuk, akkor negyvenen jelentkeznek, hogy megint vágják Somlyón az erdőt. Olyan kitettségű területeink vannak, amelyek inkább parkerdők, így nyilván nem hoznak bevételt, csak költségeik vannak.”
Elaprózódó jogok
Általában egy hektár terület egy jognak felel meg, de van rá eset, hogy már 50 ár is egy jog, 50 áron felül már két jognak számít, ha kevés a közbirtokossági terület. Sok közbirtokosságnál egy tag nem birtokolhat többet az összjogok öt százalékánál, éppen azért, hogy ne egy-két kézbe tömörüljön a vagyon és a döntéshozatal. Adás-vétel kevés akad az utóbbi években, annak is köszönhetően, hogy van olyan közbirtokosság, ahol egy jog után 300 lej osztalékot adnak évente, de átlagban is 100–150 lej jár.
Amennyiben eladás történik – azt is szigorúan rögzíti az alapszabályzat, hogyan kell ez ennek megtörténnie –, többnyire a három vagy öt év egy jog után járó osztalék összegét kérik. Tehát egy jog átlagban 300–1000 lej között vásárolható. Szigorúan csak tagoknak!
A legtöbb helyen a jogtulajdonos elhunyta után válhat teljes értékű taggá a jogutód. Van olyan közbirtokosság, ahol módosítottak az alapszabályzat erre vonatkozó előírásán, amiatt, hogy ne öregedjen ki a közbirtokosság és a fiataloknak is legyen beleszólásuk az ügyekbe. „Én a konzervatívabb álláspontot képviseltem mindig, mert őseink nem véletlenül alakították így. Egy vagyont összetartani általában úgy lehet, hogyha az egységet valamilyenképpen megtartjuk. Ha szabad adás-vétel lett volna vagy adományozás, akkor már rég nem lenne közbirtokosság, vagy ha létezne is, semmiképp nem ilyen formában. Őseink a gyökerekhez ragaszkodtak és a közbirtokosság léte most is ettől függ. Sok fiatal azt mondja, hogy jó volna megváltoztatni az alapszabályzatot, hogy még a tag éltében rendelkezhessen a fiatal generáció családon belül a joggal” – magyarázta Sárosi Béla, a csíkrákosi Pogányvár közbirtokosság volt elnöke.
„Nekünk van egy alapszabály-módosításunk az eredetihez képest. Hogyha a tagunk idős, az egészségügyi állapota nem engedi meg, hogy aktívan részt vegyen a közgyűléseken, akkor megbízhatja az egyik gyerekét, hogy az érdekeit képviselje. Sajnos mindenütt problémát okoz, hogy egyre jobban elaprózódnak a tulajdonrészek. Külső személy nem jut be a közbirtokosságba: egy esetben engedi ezt meg az alapszabályunk, ha a közbirtokossági területtel határos erdőt birtokol, ám ehhez is külön nagygyűlési határozat kell. Ezt a zárt rendszert lehet vitatni, van előnye és hátránya egyaránt, de én azt mondom, hogy ez így jól volt kitalálva” – ezt már Gondos Imre, a csíkszentmártoni birtokosság elnöke mondta.
A vezetőtanácsot eleinte mindenhol három évre választották, most már egyes helyeken négy, esetleg ötéves mandátuma van. A vezetőtanács többnyire öttagú, mellettük működik egy háromtagú cenzorbizottság.
Belső viszályok
Néhány közbirtokosság működését a belső viszályok időszakosan megbénították. Ezek is most már újrakezdték működésüket, de az évek során zajlott pereskedések, egymás feljelentése, a közbirtokosság működésképtelenné tétele óriási anyagi károkat okozott. A kászonimpéri közbirtokosságnak 2008 és 2010 között nem volt vezetősége. „Volt, aki azt jósolta, hogy még két éve van hátra ennek a közbirtokosságnak. De mondtuk, hogy egy közbirtokosságot csak be lehet buktatni, az magától nem bukik be, mert van vagyona. Amikor átvettük a vezetését, körülbelül egymillió lej tartozása volt, 2010-ig nem volt könyvelése sem. Nem vezetőtanácsi tagként kerültünk ide, hanem elnöki rendelettel kinevezett a bíró. Attól a perctől tudtuk az ügyeket intézni. 2014 decemberében tudtunk egy normális gyűlést összehívni, ahol aztán a tagok megválasztották a mostani vezetőtanácsot” – magyarázta Sánta András, a közbirtokosság jelenlegi elnöke. A csatószegi Aszó közbirtokosság utóbbi három évét is perek, viták jellemzik. A 2012-ben történt tisztújítás miatt kezdődött a viharos időszak, amely odáig fajult, hogy működésképtelenné vált a szervezet. Bors Dénes elnök szerint megoldódni látszanak a dolgok. De ugyanígy szinte áldozata lett a belső pereskedésnek a kászonújfalvi közbirtokosság is.
Mivel sok helyen a tagok harminc–negyven százaléka már nem lakik a településen, és felhatalmazást sem küldenek, megesik, hogy nehéz összehívni a döntőképes gyűléseket: első összehívásra ugyanis a kétharmad, második összehívásra a fele plusz egy jog kell jelen legyen. „Nagyon nehéz a közgyűléseket összehívni. Nekünk 2100 tagunk van és körülbelül 200 ember szokott eljönni gyűlésre. Sajnos így kell döntéseket hoznunk” – fejtették ki Domokoson. Csíkcsicsóban saját beléptetőrendszerük van, amely mutatja, hányan vannak jelen és a felhatalmazásokkal együtt hány jog van jelen a gyűlésen. Ez sok vitát megelőz. „Erre szükség volt, mert azelőtt olyan gyűlések is voltak, amelyeken épp hogy nem verekedtek.”
Maradjon az utódoknak is erdő
A közbirtokosságok újraalakulásától kezdődött el a rendes erdőgazdálkodás – vélik szinte egyöntetűen az elnökök. Rengeteg vád éri a közbirtokosságokat, hogy letarolják az ország erdejeit. Az üzemtervben meg van határozva, hogy a kivágott részt két év múlva be kell ültetni.
Őrzésre a birtokosságok a Csíki Magánerdészettel vagy az állami erdészettel vannak szerződésben. Egyszerűbb a helyzetük ilyen szempontból azoknak, akiknek egy tömbben vannak a területeik, nem szétszórtan. Így is megesnek azonban kisebb-nagyobb falopások, de egy-egy nagyobb széldöntés vagy erdőtűz is jelentős károkat okoz.
Az ütemterv szerint előírtakat nem termelik ki mind, többen hangsúlyozzák, hogy maradjon az utódoknak is erdő. Ezért legtöbben a legelők után kapott területalapú támogatásból gazdálkodnak, illetve annak köszönhetően tudnak nagyobb befektetéseket eszközölni, illetve nagyobb osztalékot adni a tagoknak.
A kötelező legelőtakarításokhoz, csemeteültetésekhez helyi napszámosokat fogadnak a legtöbben, abból a megfontoltságból, hogy a pénz maradjon a faluban. De saját kitermelő csoporttal rendelkező közbirtokosság is van. Főként a felcsíki falvakban fektetnek hangsúlyt arra, hogy elsősorban a helyi fafeldolgozóknak adják el a fát. Aki nem maga termeli ki, többnyire „lábán” adja el a fát meghívásos licit alapján. „Mindenki haragszik az osztrák Holzindustrie Schweighofer fafeldolgozó vállalatra, de ha nem jött volna Romániába, most megnézhetnénk a fa árát. Ha a többi terménynél is, például pityókánál, gabonánál, húsnál, tejnél jönne egy ilyen cég, az élelmiszerárak az égbe szöknének. Van nekünk is egy fűrészüzemünk. De ha nem lenne az osztrák cég, mi itt fűrészelgethetnénk s néznénk, hogy ki viszi el vajon. Addig az arab és a kínai piacra szállították a fát, de oda is csak bukaresti cégeken keresztül tudtuk eljuttatni a faanyagunkat” – emlékezett vissza a csíkszentgyörgyi közbirtokosság elnöke.
A csíki településeken az utóbbi években megnőtt az állattartók száma és az állatlétszám is. A közbirtokosságok hangsúlyt fektetnek az állattartó gazdákra is, segítik őket, ahogy tudják. Dánfalván például tavasszal és ősszel állatvásárt szerveznek, hogy az értékesítést is elősegítsék.
Kisebb-nagyobb beruházások
Mezei és erdei utakat, hidakat építenek, javítanak a közbirtokosságok, mivel fontos, hogy az emberek meg tudják közelíteni a területeiket. Van, ahol a községi utakat is ők javítják. Segítik a helybéli óvodákat, iskolákat, az egyházat – ravatalozókat építettek, templomfelújításokba pótoltak bele.
Legtöbb közbirtokosság mára már saját székhellyel rendelkezik. Van, ahol orvosi rendelőt is terveznek, hogy még jobban kihasználják az épületet. Van, ahol megvásárolták már az épületet, de még felújítás alatt van. Ritkán, de olyan közbirtokosság is akad, ahol nincs székhely, hiányolják is a meglétét.
Magánszemélyeket is támogatnak, legtöbbször anyagi segítségre szoruló, beteg embereket, akik nem tudják maguk a kezelésüket vagy műtétjüket fizetni. Ösztöndíjakat is osztanak továbbtanuló falubeli fiataloknak, akiknek felmenői közbirtokossági tagok, de olyan is van – például Kászonaltízen – , hogy gyerek születésekor adnak „babakelengyeként” egy bizonyos összeget a tagnak.
Ha a faluban épít közbirtokossági tag vagy jogutód, azt bizonyos mennyiségű épületfával segítik, ritkább esetben ingyen, általában kedvezményes áron kínálva fel számára az anyagot.
Van olyan közbirtokosság, amelyik valamilyen nagyobb befektetést is eszközöl, hogy hosszú távon jövedelmet is hozzon. A kászonaltízi, vacsárcsi és madéfalvi közbirtokosság gyümölcsfeldolgozót, a vacsárcsi, csíkrákosi, szépvízi, borzsovai, szentmiklósi például tejfeldolgozót hozott létre. Több helyen vendégházat működtetnek vagy rendezvénytermet korszerű konyhával felszerelve. Csicsóban sípályát és bányát is működtet a közbirtokosság, és több helyen működik saját fafeldolgozó is.
„A közbirtokosságnak biztosítania kell a tagok állatainak a legelőt, a tűzifát és az épületanyagot. Annak idején a közbirtokosságok nem osztottak ennyi pénzt – nem volt honnan, nem volt ilyen pénzes világ –, hanem részt adtak fából. Most osztunk pénzt is, fát is” – összegzett a borzsovai elnök.
Sok elnök egyetért abban, hogy az APIA-s pénzeknek köszönhetően tudnak megvalósítani elképzeléseket, osztalékot adni a tagságnak, ugyanakkor kevesebb fát kivágni, mint amennyit az üzemterv lehetősége megenged. A madéfalvi közbirtokosság elnöke szerint jó lenne, ha összefognának a közbirtokosságok és régiószinten egy-két nagyobb beruházást valósítanának meg. „Mindenkinek adakozunk most, mert mindenki hozzánk fordul. De egy-két komoly beruházást kellene megvalósítani régiószinten, és akkor munkahelyek jöhetnének létre.”
A közbirtokosságnak elsősorban a közösség összetartó erejévé kell válnia a jenőfalvi elnök szerint is. „Ha megszervezzük a különböző rendezvényeket, az emberek eljönnek, együtt vannak. Ha nincs összetartó erő, akkor mindenki csak von egyet a vállán. A közösségi szerep abban áll, hogy próbálunk két irányba nézni: a múltba, amiből tanulunk, és próbálunk jó előre nézni s tervezni.”
Péter Beáta. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kisebbségpolitika két lehetősége
Egy állam akkor kérheti számon, hogy egy másik ország mit és hogyan tesz kisebbségi sorsban élő polgáraiért, ha ő maga – lehetőségei és képességei szerint – sem szűkmarkú nemzeti közösségeivel. Magyarország példát kíván mutatni a nemzetiségek támogatásával – hangoztatta az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára. Ezzel szemben Sógor Csaba, RMDSZ-es európai parlamenti képviselő a strasbourgi plenáris ülésen azt tette szóvá, hogy Romániában a mai napig nem fogadták el a kisebbségi törvényt, amelyet 2005-ben az európai uniós csatlakozás előtt az akkori román kormány jóváhagyott.
Mi több, szerinte ezt már az EU sem tudja kikényszeríteni, s a romániai tapasztalatok azt mutatják, a tagállammá válás után visszafejlődés indulhat el a többség-kisebbség viszonyrendszerben. Ha csupán e két nyilatkozatot tekintjük, már ezek is egymástól markánsan különböző  kisebbségpolitikai szemléletről árulkodnak, melyek újólag is igazolják, hogy Budapest és Bukarest  eltérő módon viszonyul az államhatárain belül élő nemzeti közösségeihez. A román parlament egy évtizede nem tudja lenyelni a jogszabálytervezetben rögzített kulturális autonómia fogalmát, ezért inkább a végtelenségig halasztják a kisebbségi törvény ügyét. Ezzel szemben a magyar kormány képviseletében Fülöp Attila – miután a Gyulán  élő román nemzetiségi és oktatási vezetőkkel tárgyalt – kijelentette: Magyarország a területén élő nemzetiségek támogatásával követendő példát szeretne mutatni más kormányok számára, hogy a viszonosság elve alapján hasonlóan támogassák a területükön élő magyar kisebbséget. Mint mondta, 2010 és 2015 között megduplázták a magyarországi román nemzetiségnek nyújtott támogatás összegét, ebben egyebek mellett szerepel a kulturális autonómiát biztosító nemzetiségi önkormányzatok működési támogatása is.  Míg tehát Budapest számára a magyarországi románok kulturális autonómiája természetes és felkarolt, Bukarest úgy ódzkodik a romániai magyarok mindennemű autonómiájától, mint ördög a tömjénfüsttől. Választási évben, a mostani terhelt román–magyar viszonyrendszerben ez vélhetően nem is változik. Közben Kreszta Traján gyulai román nemzetiségi szószóló nem panaszkodik a magyarországi románok sorsáról: jó a kapcsolatuk a magyar kormánnyal, a szószólói intézmény létrehozása után részt vehetnek a teljes törvényalkotás folyamatában, törvénykezdeményezési joguk is van. A Victoria kormánypalotát illető, hasonló bizakodást az erdélyi magyar közösség képviselői egyelőre nem engedhetnek meg maguknak. Változásáért fontos lenne, hogy a bukaresti politikusok ne csak a paprikás kolbászra gondoljanak Gyula kapcsán, hanem a román–magyar viszonyrendszer jó lehetőségét is lássák.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csatlakozás csak kisebbségi feltételekkel (Európai Parlament)
Tegnap délben, kétnapos vita után az Európai Parlament nagy többséggel megszavazta a Szerbiáról szóló 2015. évi eredményjelentést, valamint a Koszovó európai integrációs folyamatáról szóló dokumentumot. A két jelentéshez Tőkés László európai képviselő is számos módosító indítványt nyújtott be, Sógor Csaba pedig Romániát bírálva hívta fel a figyelmet, hogy a tapasztalatok azt mutatják, a tagállammá válás után visszafejlődés indulhat el a többség-kisebbség viszonyrendszerben. Mindketten amellett érveltek, hogy a kisebbségvédelmi követelmények betartása alapvető kritériuma legyen Szerbia integrációjának.
Tőkés a kisebbségek védelmében
A szerbiai kisebbségi jogok tekintetében Tőkés László módosító javaslatai – egyebek mellett – a kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvényre, a kommunizmus idején államosított javak visszaszolgáltatására, valamint a kisebbségi lakosság széles körű és egyenjogú anyanyelvű tájékoztatására irányultak. Új nyelvtörvény elfogadását szorgalmazta, mely a kisebbségi nyelvek szabad és egyenrangú használatát biztosítaná a tartományi és községi közigazgatásban, valamint az állami hivatalokban. A választási törvény vonatkozásában felhívta a figyelmet, hogy több nemzeti kisebbség, köztük az őslakos vlach/román etnikai közösség nem jut az összlakosságon belüli számarányának megfelelő méltányos képviselethez – szavatolt számú mandátumhoz – a szerb parlamentben. A történelmi múlt hiteles feltárása érdekében javasolta a nemzeti irattárak megnyitását, illetve az egykori jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA titkosítás alatt álló iratállományának hozzáférhetővé tételét.
A koszovói jelentéshez benyújtott módosító indítványaiban Tőkés a hajdani jugoszláviai albán kisebbség mostani államában élő kisebbségek fokozott védelmét szorgalmazta a vonatkozó jogszabályok maradéktalan végrehajtása révén, valamint az uniós tagállamokban alkalmazott bevált gyakorlatok mintájára. Ezzel együtt a különböző egyházak és vallási felekezetek közötti jog- és esélyegyenlőség biztosítása mellett foglalt állást.
Számon kérte Romániát Sógor Csaba
Romániában a mai napig nem fogadták el azt a kisebbségi törvényt, amelyet 2005-ben az európai uniós csatlakozás előtt az akkori román kormány jóváhagyott – mutatott rá Sógor Csaba a vitában. Véleménye szerint a csatlakozási tárgyalások során olyan tartós mechanizmus kialakítására kell törekedni, amely visszavonhatatlan jogköröket és lehetőségeket biztosít Vajdaság tartománynak: megerősíti a nemzeti tanácsok hatásköreit, továbbá minden olyan részterületet szabályoz, amelyet a kisebbségek legitim szervezetei fontosnak tartanak a közösségek jövője szempontjából. Sógor Csaba Románia és Szlovákia példáját említve kiemelte: fontosnak tartaná, hogy a csatlakozás előtt álló tagállamok vállalásai még a csatlakozás előtt megvalósuljanak. Példaként kitért arra, hogy: „Romániában a 2005-ben – két évvel a csatlakozás előtt – a kormány által elfogadott kisebbségi törvényt a mai napig nem fogadta el a törvényhozás, az EU pedig már nem tudja kikényszeríteni ezt.” Koszovó példája Sógor Csaba szerint azt mutatja, hogy milyen szörnyű következménye lehet annak, ha egy állam etnikai többsége nem figyel oda a kisebbség igényeire és szükségleteire. „Éppen ezért egy újabb érv a jól működő területi autonómiák szükségessége mellett, nem pedig veszélyes precedens az elszakadásra” – fogalmazott. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A be nem tartott szabályok és döntések okozták az EU menekültügyi politikájának kudarcát
Az európai vezetők nem tartották magukat saját döntéseikhez és az európai szabályozáshoz sem, tulajdonképpen ez vezetett az Európai Unió kudarcához a menekültválság kezelését illetően – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő írásbeli hozzászólásában, amelyet annak kapcsán nyújtott be, hogy kedden este a Schengen-térség jövőjét, az EU külső határainak ellenőrzését és a menekültkrízist vitatták meg a képviselők. Az Európai Parlament a héten Strasbourgban tart plenáris ülést. 
„2015 során menekültügyben és migrációs kérdésekben az európai politikák látható módon megbuktak. Ezt a kudarcot át kell alakítani olyan válasszá, amely működőképes a migrációs válságban. Hogy ez megtörténhessen, előbb meg kell értenünk, hogy mi nem működött. A saját előírásainkat sem tartottuk be, sem a Dublini rendeletet, sem a Schengeni egyezményt. Nem vettük figyelembe azokat a döntéseket sem, amelyeket mi magunk hoztunk: az öt görögországi menekültügyi hotspotból mindössze egy működőképes, az Olaszországba tervezett hat regisztrációs állomásból kettő készült el. Az Európai Parti- és Határőrség még mindig csak alakulóban van" – sorolta Winkler Gyula a problémákat. Emlékeztetett, az Európai Tanács ugyan többséggel meghozta döntését a 160 000 menekült áthelyezéséről, ám voltak olyan tagállamok, amelyek egyértelműen ellenzik ezt. „Az áthelyezés nem fog működni" – hangsúlyozta az EP-képviselő, rámutatva: ezt az is jelzi, hogy eddig mindössze háromszáz személyt sikerült más országba átköltöztetni.  
Az RMDSZ EP-képviselője szerint az is súlyos hiba, hogy összekeverednek a fogalmak. „Olyasmiket keverünk bele ebbe a kérdésbe, amelyeknek semmi köze, továbbra is összemosódik a menekült és migráns fogalma, és ez így is lesz, amíg nincs pontosan letisztázva, hogy melyik milyen státust jelent. Ugyanakkor összekeverjük az EU-n kívülről érkező bevándorlókat az úgynevezett „belső migránsokkal”, akik tulajdonképpen európai polgárok és a szabad mozgás jogával élnek” – hívta fel a figyelmet. Írott nyilatkozatának végén arra is rávilágított, hogy nincs már sok idő arra, hogy az Európai Unió megoldást találjon a menekült- és migránskérdésben. „Egy ilyen európai krízist valós európai szolidaritáson nyugvó megoldással lehet rendezni” – zárta nyilatkozatát Winkler Gyula.
A migráns és menekültügyi kérdés volt a témája szerda délután az Európai Parlamentben szervezett kerekasztalnak is, amelynek résztvevői a Francia Nemzetvédelmi Felsőoktatási Intézethez tartozó Franche-Comté Regionális Egyesület tagjai, felszólalt Winkler Gyula, Cristian Preda és Ioan-Mircea Pașcu. Nyugati Jelen (Arad)

Nézeteltérés az RMDSZ-ben Soós bejelentése miatt
Hibának tartja Kovács Péter, hogy az előzetes egyeztetések és a marosvásárhelyi magyarok igénye ellenére Soós Zoltán bejelentette, az RMDSZ színeiben indul Marosvásárhely polgármesteri tisztségéért.
A szövetség ügyvezető elnöke pénteken az ErdélyFM-nek elmondta, a lépés nincs összhangban az eddigi, Marosvásárhelyről szóló politikai megállapodásokkal, de össze is zavarja a magyar választókat, akik szerinte összefogást várnak, nem politikai kisajátítást.
„Akkor van esély visszaszerezni Marosvásárhelyt, ha egy magyar polgármesterjelölt indul a választási versenyben, aki mögött a magyar politikai szervezeteken kívül fel tud sorakozni a város lakosságának a többsége. Az RMDSZ országos vezetése az MPP és az EMNP elnökeivel folytatott tárgyalásokon és ezen kívül a nyilvánosság előtt is több alkalommal egyértelművé tette, hogy a szövetség nem akarja kisajátítani Soós Zoltánt. Keressük a közös jelölt támogatásának a legmegfelelőbb formáját” – jelentette ki a rádiócsatornának a politikus.
Hozzátette, ennek értelmében elvárják a Maros megyei és a marosvásárhelyi RMDSZ-vezetőktől, hagyjanak nyitva minden jogi lehetőséget arra, hogy a magyar polgármesterjelölt élvezze az EMNP és az MPP támogatását is.
Kovács odaszúrt Brassai Zsombornak, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének is, kifogásolva, hogy miközben eddig folyamatosan az összefogásról beszélt, most „egy hirtelen fordulattal nem sajátíthatja ki a jelöltet az RMDSZ számára". „Mi továbbra is kitartunk amellett, hogy Soós Zoltánt minden magyar alakulat támogassa, és továbbra is keressük ennek a keretét. Jelen pillanatban azt látjuk, hogy a valós összefogásra nem zárhatjuk ki a független jelölt közös támogatását sem” – nyilatkozta az ErdélyFM-nek Kovács Péter.
Az ügyvezető elnök szerint nem visz közelebb a célhoz, ha a marosvásárhelyiek folyamatosan sajtótájékoztatókon jelentenek be újabbnál újabb, gyakran egymásnak ellentmondó vagy megvalósíthatatlan elképzeléseket. Szerinte ez árt az RMDSZ megítélésének, általában megkérdőjelezi a szövetség szavahihetőségét, a Maros megyei és marosvásárhelyi RMDSZ-vezetőknek pedig tudomásul kell venniük, hogy ez nem mehet a végtelenségig.
Mint arról beszámoltunk, Soós Zoltán csütörtökön Brassai Zsombor és Biró Zsolt MPP-elnök társaságában jelentette be, hogy nem függetlenként vagy koalíciós jelöltként, hanem az RMDSZ színeiben indul a marosvásárhelyi polgármesteri tisztségért a júniusi helyhatósági választáson. Krónika (Kolozsvár)

Újratervezhető-e az RMDSZ?
Egy ideje újra napirendre került az alakulat megújításának szándéka, az újratervezés időszerűségét maga a vezetés sem tagadja. Arról annál kevesebben szólnak, hogy miért kellene megújulni, ha az elmúlt negyedszázad alatt mindent olyan kifogástalanul csináltak, mint ahogyan azt folyamatosan sulykolják.
Kitől, kiktől remélhető a szervezet megújítása? – kérdezhetné bárki. Az utóbbi időben egyre nagyobb befolyással bír a Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester neve által fémjelzett székelyföldi csoport. Ők azok a politikusok, akik az utóbbi években előtérbe kerültek, akik kiemelten kedvező pozíciókhoz jutottak a javulni látszó Fidesz–KDNP–RMDSZ-viszonyrendszerben. Nekik megkerülhetetlen szerepük lehet a székelyföldi autonómiaküzdelem későbbi alakulásában is. A felsoroltakból következően megállapítható, hogy a jövőben az RMDSZ-politizálás súlypontja áttevődik majd Székelyföldre. 
Ezt helyteleníti az ismerten PSD-s kötődésű Frunda György is, aki egyébként a kormányból való kilépéssel sem értett egyet, s aki a Fidesz–KDNP-vel és Orbán Viktorral ápolt jó viszony talán legfőbb ellenzője. Hasonlóképpen foglaltak állást korábban az RMDSZ dinoszauruszai is, akik az 1996 óta eltelt évek tanúsága szerint a szövetség legfőbb politikai céljának a mindenáron való kormányzást tekintik. Ők azok a vezetők, akik lemondtak az erdélyi magyarság legfőbb követeléseiről – az autonómiáról, az önálló állami magyar tannyelvű tudományegyetemről, az erdélyi autópályáról stb. –, s cserében megelégedtek a bukaresti hatalom asztaláról eléjük és klientúrájuk elé vetett koncokkal.
Az utóbbi két évtizedben Neptun szelleme – mikor Borbély László, mikor Frunda György személyében – folyamatosan visszajár kísérteni. Ők azok – Markó Béla, Verestóy Attila társaságában –, akik az RMDSZ megújulásának a kerékkötői. Nem idegenek az említettek a Bukarestben román civil szervezetként bejegyzett Friends of PER által összehívott brassópojánai tanácskozásoktól sem, ahol állítólag a román-magyar kapcsolatokról tárgyaltak. Nos, mindezek fényében nem árt kellő óvatossággal fogadnunk minden, az RMDSZ megújítására vonatkozó igényt, szándékot, ígéretet, ha az tév- és rögeszmék rabjai felől érkezik.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bukarest furcsállja, hogy Moszkva történelemhamisítással vádolja
A román külügyminisztérium „furcsának és sajnálatosnak" tartja, hogy Maria Zaharova orosz külügyi szóvivő a második világháború történetének meghamisításával és történelmi felelősségének bagatellizálásával vádolta Romániát – derült ki tárca által közzétett reagálásából.
Az Agerpres hírügynökség szerint Zaharova egy moszkvai sajtótájékoztatón csütörtökön beszélt arról, hogy Bukarestben „nyíltan oroszellenes, a szovjet megszállók kegyetlenségeit elítélő" kiállításon idézték fel az 1945-ben deportált erdélyi szászok szenvedéseit, és „egy szót sem ejtettek" arról a felelősségről, amely Bukarestet és Berlint terheli a zsidók és cigányok elleni népirtásért.
Az orosz szóvivő szerint nemcsak a zsidókkal való együttérzés hiányzott a nemzetközi holokauszt-megemlékezések idején tartott bukaresti kiállítás-megnyitóról, de a szónokok azt is elfelejtették megemlíteni, hogy a háború után elüldözött németek névsorát a román hatóságok állították össze, és Bukarest arra használta ezt, hogy a magyar és szász közösség számarányát csökkentse Erdélyben a románság javára. „Ki más ismerhetné jobban országa közelmúltjának ezen fejezetét, mint Románia német etnikumú államfője, Klaus Iohannis?" – idézte Zaharova költői kérdését az Agerpres.
A román külügyminisztérium válasza szerint Románia mind helyi, mind országos szinten évente megemlékezik a romániai holokauszt áldozatairól – amelynek október 9-én van az emléknapja – és a holokauszt nemzetközi emléknapjáról január 27-én, augusztus másodikán pedig a roma holokauszt áldozatairól. A tárca felidézte, hogy 2004 óta Románia komoly erőfeszítéseket tett a romániai holokauszt széleskörű megismertetése és a történelmi felelősség társadalmi felvállalása érdekében.
A bukaresti közlemény „sajnálatos és nehezen érthető szándékú" összemosásnak minősítette azt, hogy az orosz külügyi szóvivő olyan eseménnyel hozta összefüggésbe a romániai holokauszt-megemlékezéseket, amelyhez azoknak semmi közük. Ugyanakkor azt javasolta, hogy „frissítse fel" ismereteit arról, Románia miként néz szembe múltjával, és milyen szerepet vállal például a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA), amelynek soros elnökségét tavasszal veszi át Magyarországtól.
MTI. Erdély.ma

Papír nem kell, csak türelem (Adófizetés Sepsiszentgyörgyön)
Nagy az elégedetlenség az év elején adójukat fizetni szándékozó sepsiszentgyörgyiek körében: nem tudni, milyen igazoló iratokat kell magukkal vinniük, ráadásul sok a várakozási idő az adóhivatalban. Nos, előbbi mostanára tisztázódott, az adófizető polgároknak – amennyiben magáncélra használt ingatlanjuk, területük után kell adót fizetniük – semmilyen papirost nem szükséges beszerezniük, nyilatkozatot sem kell kitölteniük. A sorban állás azonban továbbra sem megkerülhető.
Az adóhivatalban kialakult helyzetnek három oka van – magyarázta Sztakics Éva alpolgármester: egyrészt a pénzügyi igazgatóság létszámhiánnyal küzd (az alacsony fizetés és a sok munka miatt vagy nem jelentkeznek a meghirdetett állásokra, vagy nagyon hamar továbbmennek); másrészt a hivatal új informatikai rendszerrel dolgozik, mely ugyan megkönnyíti majd munkájukat, de időnek kell eltelnie, míg kitanulják; harmadrészt az év végére megváltoztatott pénzügyi törvény, melynek módszertana csak január 15-én jelent meg, s mely folyamatosan változik (egyébként az új törvény miatt volt szükség az új informatikai rendszerre is). 
Az alpolgármester elismeri, hogy az adófizetők joggal háborognak, segítségükre hát kidolgozott a hivatal egy olyan képletrendszert, melynek alkalmazásával a magánszemély adófizetőket mentesítik a kiegészítő iratok beszerzésétől. Konkrétan: a fennakadást a beépített felületek alatti terület megadóztatásának bevezetése okozta, ez a tömbházak esetében okozott gondot (magánházak esetében a pénzügyi hivatal eddig is rendelkezett pontos kimutatással). A képletrendszer révén most már a tömbházlakóknak sem kell iratokkal (telekkönyv, adásvételi szerződés stb.) jelentkezniük az adóhivatalban, lakcímük bemondásával a számítógépes rendszer kiszámolja, mekkora tömbház alatti területért kell adózniuk. Azonban ez a rendszer csak körülbelül egy hét múlva válik működőképessé, ezért az alpolgármester arra kéri a városlakókat, várjanak az adótörlesztéssel. A tízszázalékos kedvezmény március végéig érvényes, aki ezt ki szeretné használni, lesz még másfél hónapja rá – mondta Sztakics Éva.
Bonyolultabb a helyzet a kettős rendeltetésű – lakás és cégszékhely – épületek esetében, ott továbbra is igazoló irat szükséges arról, mekkora felületet használ az ingatlanból a cég (legyen az egyéni vállalkozás vagy kereskedelmi társaság), és nyilatkozat kitöltése is elkerülhetetlen ebben az esetben. Ami az adóhivatalbeli állapotokat illeti, ha most már – illetve február közepétől – üres kézzel mehetnek adót fizetni a város polgárai, a sorban állástól viszont továbbra sem szabadulnak meg. Mint Józsa Emese, a közpénzügyi igazgatóság vezetője elmondta, a törvény szerint rögzített munkakörök alapján osztották be az alkalmazottakat, illetve alakították ki az ablakokat, ezek között átjárhatóság nincs, egyik alkalmazott nem végezheti el a másik munkáját. A munkaerőhiány itt érezteti leginkább hatását, hiszen a rengeteg adat feldolgozására rengeteg háttérmunka is szükségeltetik, a rendelkezésükre álló létszámkeret legjobb kihasználása érdekében kevés átcsoportosítási lehetőség áll rendelkezésükre: a mostani adófizetési láz időszakában például felfüggesztették a végrehajtást, hogy többen tudjanak az adórésszel foglalkozni.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A helyesírás a nyelvi műveltség tükre (Implom József Helyesírási Verseny)
A helyesírási szabályokat, hasonlóan a közlekedési előírásokhoz, akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet – hangsúlyozta Péntek János nyelvészprofesszor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára tegnap az Implom József Helyesírási Verseny Sepsiszentgyörgyön tartott országos döntője megnyitóján.
A házigazda Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója, Már István köszöntőjében párhuzamot vont a verseny névadója és Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre munkássága között, mondván, egymás kortársaként mindketten nehéz időkben álltak ki a magyar oktatásért, utóbbit pedig saját igazgatójuknak is érzi, mert Csutak Vilmos rendelkezett arról, hogy a valamikori Leányiskola, a jelenlegi Mikes, a Mikóhoz tartozzék.  Péntek János nyelvészprofesszor hangsúlyozta: Heltai Gáspártól kezdődően a magyar helyesírás megalkotásához sok erdélyi tudós járult hozzá, a jelenkori anyanyelvi mozgalom és a helyesírási verseny kezdeményezői pedig elsősorban a szakmai szervezetek és a civil szféra. Kitért az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny közel három évtizedes múltjára és a hazai magyar iskolák több mint két évtizedes részvételére a vetélkedőn, és azt mondta, saját helyesírási önellenőrzőnket úgy kell magunkban hordanunk egy életen át, miként a számítógép helyesírási ellenőrző programját, mert ez a nyelvi műveltségünk tükre. 
Lapunk kérdésére, hogy a jelenkori digitális világ, az internetes kommunikáció rontja-e az anyanyelvet, illetve a tavaly elfogadott új akadémiai helyesírási szabályok milyen lényeges változásokat hoztak, Péntek János elmondta, e tekintetben nem nagyon pesszimista, mert éppen a digitális világnak köszönhető a közeledés a magyarországi és az elcsatolt területeken használt köznyelv és közgondolkodás terén. Szerinte a nyelvromlást és a nyelvváltást inkább a kétnyelvűség okozza, amikor a magyar nyelv térvesztését észleljük a másik nyelv javára. A professzor szerint a helyesírásnak ki kell terjednie az egész magyar nyelvre, hogy mindenki érezze otthon magát benne, ezért tartja fontosnak, hogy az eddigiektől eltérően az új szabályzatban példaként erdélyi földrajzi elnevezések is szerepelnek, nem csak magyarországiak és különböző egzotikus vidékekről származóak. Hibának tartja ellenben, hogy a szaknyelvi elnevezések szabályozásáról nem a nyelvészek, hanem a különböző szakterületek tudósai döntöttek, így a közember számára érthetetlen, hogy a fehér liliomot miért írjuk külön, míg a kékliliomot egybe, vagy a fekete rigó miért két szó, míg a sárgarigó egy. A helyesírás oktatása, az iskolai helyesírás tekintetében Péntek János úgy fogalmazott: „Az egyik gond nálunk, hogy a szaktanárok jelentős része nem magyarul végezte a tanulmányait, közülük sokan nem tudnak helyesen írni. 1990 után sok helyen indult tanítóképzés, az ott végző hallgatók egy részének is komoly gondja van a helyesírással, márpedig a helyesírás megalapozása kis korban kezdődik. Ha a tanító nem tud helyesen írni, az nagy baj.”
A megnyitó után tollbamondással kezdődött a verseny, Tamási Áron Ábel-trilógiájának keletkezéstörténetét hallgatták felvételről a diákok, majd a feladatlap kérdéseire kellett írásban válaszolniuk. Ez idő alatt a tanulókat kísérő tanárokat Cs. Nagy Lajos, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem tanára tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia magyar helyesírási szabályzatának tavaly megjelent kiadása szerinti legfontosabb változásokról. Elmondta, az új szabályzat megengedőbb az előbbinél, több változatot kínál adott szóra, kifejezésre, de továbbra is bonyolult az összetett szavak írása, valamint a szakkifejezések szabályozása, amelyeknek egy köznyelvi változatát kellett volna elfogadni a szakmailag megalapozott, de a közember számára érthetetlen indoklás helyett. A jelenlegi változatban a korábbi túlmagyarázó bevezető helyett egyszerűbb, rövidebb és világosabb a kezdet, bizonyos szókategóriák jobban elkülönülnek, ezáltal átláthatóbb a szabályok rendszere, és külön érdeme a szabályalkotóknak, hogy nem kell azonnal bevezetni, illetve számonkérni minden területen a magyar helyesírás új szabályait, hanem türelmi idő áll rendelkezésre, hogy fokozatosan érvényesítsük azokat – foglalható össze Cs. Nagy Lajos következtetése. Az Implom József helyesírási versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az Oktatási és Kutatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum szervezi a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A vetélkedőt évfolyamtól függetlenül egységes feladatok és értékelés alapján tartják, a legtöbb pontszámot elérő kilenc diák bejut a február végén Gyulán szervezett Kárpát-medencei döntőbe. A sepsiszentgyörgyi versenyen Erdély, a Partium és a Bánság tizenkét megyéjéből hetvenkét tanuló vett részt, az összesített pontszámot a tollbamondáson és az írásbeli feladatmegoldáson elért eredmények alapján számítják ki. Az eredményeket ma hirdetik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A meghalás láthatatlan valósága
A székelység sorsfordító, sorsdöntő szokásvilágát kutató Balázs Lajos harmadik könyvét, a születés, majd a házasság és népi erotika után az elmúlást bemutató, Minden halál más... Az elmúlás szokásvilága a székely-magyaroknál című, Kozma Mária által „székely halottaskönyvnek” nevezett kötetét ismertette szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A mai – különösképp a paraszti életformától eltávolodott – környezetben meglátásai, de akár felfedezései is különösképp hatnak: mint az előadása végén megfogalmazódott, egyfajta kézikönyvvé alakítására is igény lenne tudományos munkájának, hiszen oly keveset tudunk az elmúlás szokásvilágáról – a halálról általában. A tudomány még nem határozta meg a halál mibenlétét, részévé vált ugyan a művészetnek, hiszen például költészet sem létezik a szerelem, a halál tematikájának feldolgozása nélkül. De Balázs Lajos néprajzkutató szerint a honfoglalás előtt már volt saját, kiforrott rítusrendszere a székely-magyarságnak, ennek fennmaradt, több mint negyvenévi kutatómunka alatt azonosított emlékeit mutatta be többek között előadásában.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen. 
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett. 
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

Utak, ünnepek a Tollban
Tavalyi adósságot törlesztek, amikor 2015 negyedik Erdélyi Tollát a kezembe veszem. Meg is bánom rögtön a halogatást, hiszen a székelyudvarhelyi irodalmi, művelődési folyóirat már a találkozás első pillanatában izgalmas témával láncol magához, Csontos Mária tolmácsolásában Reményik pályakezdéséről mesél… De az írott szó mestereinek múltját előhívó rovat másik olvasmánya, Bertha Zoltán „Társak a Gondban” (Sütő András esszéi erdélyi írókról) című munkája is igazi irodalomtörténeti csemege. 
A sajtótörténetnek szentelt oldalakon a Székely Útkereső című folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990 és 2007 közötti sajtóvisszhangjának megtalálásához kapunk iránytűt, illetve Beke Sándor főszerkesztő válogatásában meg is ismerhetünk jó párat ezekből a hangokból. Szintén itt vehetjük számba azt a 125 lapot, amelyekből a rendszerváltás után a romániai magyar sajtó új térképe körvonalazódott. 
Természetesen nem marad el a Székely Útkereső évfolyamaiból nyújtott kóstoló sem, amellyel Beke Tollról Tollra megörvendezteti az olvasót. Ezúttal Kölcsey (A szabadsághoz), Reményik Sándor (Nagy magyar télben), Juhász Gyula (A Hymnus), Babits Mihály (Karácsonyi ének), József Attila (Karácsony), Benedek Elek (Mióta nagyapó lettem), Beke Sándor (Tücsökszerenád) lírájában merítkezhetünk meg pár pillanatra, szépprózát Csire Gabriellától (Megszólal az aranycsengő) és Nagy Zoltán Mihálytól (Azon a télen – részlet) kapunk. Egyed Ákos Mátyás király alakját idézi fel 1990-ben, a nagy uralkodó halálának 500. évfordulóján kelt írásában, Kelemen Katalin Kőrösi Csoma Sándorra emlékezik. Prózai írást találunk ugyanakkor Bözödi György (Ahonnan elindultunk), Beke György (Mosoly szaladt az arcomra…), Domonkos János (Egy dal, mely meghódította a világot), Benkő András (Zenetörténetünk – Egyházi zene. Középkor) és Penckófer János (A művészetnek szárnyalnia kell) tollából. Utóbbi cikkek, esszék, múltidézések a Székely Útkereső első évfolyamaiban jelentek meg, Kölcsey, Juhász, Babits versei pedig a legelsőben kaptak helyet, bizonyára az indulás ünnepélyességének ösztönös kifejeződéseiként. „Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt” – üzenik az új életre éledő erdélyi magyar sajtó küldetéseként is értelmezhető Babits-sorok.
Az Anyanyelvünk épségéért című rovatban Pomogáts Béla az irodalmi nemzet, a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli civilizációs átalakulás, illetve a személyiség és közösség fogalmát járja körbe (Irodalom, nyelv – identitás), ugyanitt folytatódik Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvünk – irodalmunk tükrében című tanulmánya. 
Érdekes olvasmányt kínál az Élő néphagyományok rovatban Ráduly János Cselédlánynak nem süt a nap című, kibédi szolgálóleányok történeteit rögzítő munkája. Ezúttal két visszatekintést olvashatunk, a vallomások, emlékezések az idei Tollakban folytatódnak. 
A Hit és üzenet rovatban Péterffy Gyöngyi és Kozma László versben, Sebestyén Péter prózában közvetíti az égi szót. A Múzsa ezúttal is főként lírai alkotásokban mutatkozik meg, de folytatódnak a prózasorozatok is, Csire Gabriella Regélő napkelet című műve és Ráduly János Félperces történetei. 
Újdonságnak számít a Sors és pálya rovat és a benne szereplő interjú, amely az Erdélyi Toll műfaji gazdagodását jelzi. Nagy L. Éva Csatáné Bartha Irénke nyugalmazott magyar szakos tanárral, költővel családról, munkáról, művészetekről beszélget.
A tavalyi utolsó Tollból természetesen a gyermekeknek szóló hangok, színek sem hiányoznak. A vers- és mesehallgatók, olvasók Csire Gabriella Mókus Paliját követhetik tovább a vándorúton és Beke Sándor Ábécéiskolájába is újra beleshetnek. 
A „szárnyaikat” próbálgatók rovatában, a Fiatal tollakban Márton Tímea derűs, fantáziadús írását olvashatjuk. Az Egy séta végeredménye talán az előző lapszámban debütált tizenéves alkotó múltkori meséjénél is élvezetesebb, ígéretesebb és mindenképpen méltó lezárása a 2015-ös évnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ. Népújság (Marosvásárhely)

Katona Béla
Egy közeli jó ismerős, egy megbecsült ember halála mindig döbbenetes, de a Béláé számomra különösen az: tegnapelőtt délután, fél nappal hirtelen halála előtt az utcán találkoztunk – hazafelé tartott, kerékpárjának kormányán valamilyen csomaggal –, s pár mondat után megkértem: várjon egy fél percet, amíg a boltban öngyújtót vásárolok, aztán még beszélgetünk. Amikor kijöttem, jellegzetes, talán kissé gunyoros mosoly kíséretében megkérdezte: te még mindig dohányzol? Én már rég abbahagytam…
Többé nem fog feltenni, felvetni mindenféle kérdést, amilyeneket soha el nem mulasztott megvitatásra ajánlani, s amelyekben, természetesen, magának is mindig volt véleménye.
Arad magyarságának közismert személyisége volt, bár politikai-közéleti funkciót, tudomásom szerint, soha nem töltött be. De mindenki ismerte: valamikor, jó negyven esztendeje, és sok éven át, az akkori, Znorovszky Attila vezette Periszkóp népszínházban Katona Béla a társulat legtehetségesebb tagjai közé tartozott, élmény volt színpadon látni. Az utóbbi években rendszeresen nemcsak megjelent, de szerepelt is, felolvasott a Tóth Árpád Irodalmi Körben, s alig volt a városban olyan magyar rendezvény, amelyen ne lett volna ott. Igazi kultúrember volt, egyszer-kétszer hallottam panaszkodni: bizonyos színházi előadásokra, könyvekre már nem futja a nyugdíjból…
Emlékedet, kedves Béla, mindazok, akik ismertek és szerettek – és nagyon sokan voltak Aradon – megőrzik. Nyugodj békében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

„Felbokrosították” a Mátyás király szoborcsoportot
Nincs új a Nap alatt: valaki ismét nem fért el a Mátyás király szoborcsoporttól. Pontosabban „felbokroztatta”, mivel a talapzat körüli szúrós növényzetből kitépve egy bokrot, azt a nemhivatalos köztudatban (Zápolya) Szapolyai István nádorként ismert mellékalak zászlajának hegyébe szúrta fel. Hadd fotózzák a turisták ebben a hamisított változatban! Akár viccnek is tekinthetnénk, ha nem érte volna már annyi bántás a szobrot. Fennállása óta a sokat látott és ennél barbárabb tetteket (lefestés, lopás, rongálás) is átélt világhírű emlékmű ezáltal nem érthető üzenet hordozójává vált. 
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Arghezi székely származásáról
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro