A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az egész Kárpát-medencében emlékeztek 1848-ra
A Vajdaságban, Romániában és Kárpátalján is megemlékezéseket tartottak március tizenötödike alkalmából az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójára. A KMKSZ Ungváron emlékezett
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungváron, a Petőfi-szobornál tartotta meg ünnepségét. Beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke hangsúlyozta: “ha a kárpátaljai magyarok méltó utódai akarnak lenni 1848-1949 hőseinek, akkor itt és most kell megvívniuk saját forradalmukat, hogy ne szakadjon meg a nemzet túlélésének a lánca, hogy a magyarokat a jövőben ne történelmi kuriózumként emlegessék ezen a tájon”. – Ha a kárpátaljai magyarság meg akar maradni, akkor elsősorban az anyanyelvű iskoláit kell megvédenie, amihez az szükséges, hogy a magyar emberek magyar iskolába írassák a gyermekeiket – tette hozzá.
Beszédében Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke elítélte a kárpátaljai magyarokat érő ukrán nacionalista támadásokat. Azt kérte az ukrán államhatalomtól, hogy biztosítsa a magyarok számára az alkotmányos jogaikat.
Kárpátalja magyarsága megyeszerte megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójáról. A KMKSZ szervezésében Nagyszőlősön, a Perényi Zsigmond Középiskolában, míg Munkácson, a szabadságharc podheringi csatájának emlékművénél tartottak ünnepi rendezvényt és koszorúzást. Técsőn és Nagypaládon a helyi Kossuth-szobornál méltatták március 15-ét. Lembergben (Lviv) a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége, az ukrán fővárosban a Kijevi Magyarok Egyesülete szervezett ünnepi megemlékezéseket.
Emlékezés 1848 hőseire a Bácskában és a Bánátban
A Bácska és a Bánság több mint 15 településén emlékezett meg az évfordulóról. Óbecsén felavatták a Vajdaság első egész alakos Petőfi-szobrát. A forradalom költőjének életnagyságú bronz szobra Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész alkotása. A Petőfi Sándor nevét viselő magyar kultúrkör épülete előtt és az ugyancsak Petőfiről elnevezett óbecsei általános iskola szomszédságában álló szobornál tartott megemlékezésen részt vett Réthelyi Miklós, Magyarország nemzeti erőforrás minisztere, Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke, Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Korsós Tamás, Magyarország szabadkai főkonzulja, egyházi méltóságok, köztársasági és tartományi parlamenti képviselők, önkormányzati tisztségviselők.
Réthelyi Miklós beszédében emlékeztetett rá, hogy a délvidékiek derekasan kivették a részüket az 1848-as szabadságharcból, hisz az aradi vértanúk közül négyen is a Délvidékről származtak. “Petőfi nélkül nincs magyar kultúra, magyar kultúra nélkül nincs magyarság” – fogalmazott Réthelyi Miklós.
A bánsági Magyarittebén 108 éve áll Kossuth Lajos szobra és 1990 óta évről évre megkoszorúzzák azt. A néhány száz fős ünneplő tömeg előtt beszédet mondott Páll Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke, Sepsey Csaba, a VMDP alelnöke, és Hangya István, a VMDK tanácsának a tagja. Csütörtökön Petőfi szobránál, emléktáblájánál koszorúztak Bácskertesen és Lukácsfalván is
Kelemen Hunor: 1848 ifjainak szabadságharca a miénk is
Petőfi és Kossuth, vagy a márciusi ifjak követelései ma is aktuálisak, azokat nem ülte meg az esztendők pora, “az ő igazságuk a miénk, minden magyar igazsága” – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen csütörtökön Szatmárnémetiben.
Az István téren megjelent, több száz fős ünneplő tömeg előtt az RMDSZ elnöke beszédében kifejtette: 164 éve más-más eszközökkel és körülmények között, de ugyanazért a célokért küzd a magyarság, jólétet, biztonságot, szülőföldön való boldogulást, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget akarva.
Március 15. minden magyar ember ünnepe, nincsen különbség közöttünk, az ünnepen egyformák vagyunk és egyet akarunk – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Hozzátette: a magyaroknak szeretni kell gyökereiket, a múlt történéseit ahhoz, hogy a nemzet bízni tudjon a jövőbe. “Legyünk ma büszkék, hogy Erdélyben megmaradtunk, legyünk ma büszkék, hogy itt erősek vagyunk!” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
MTI
Bumm.sk

Meglehet Márton Áron csodája – a püspökhöz imádkozott és meggyógyult a brassói fiú
Minden jel arra mutat, hogy bekövetkezett a csoda Márton Áron püspök közbenjárására: egy brassói fiatalember ugyanis – orvosi szempontból megmagyarázhatatlan módon – a halál küszöbéről tért vissza, ezzel pedig jelentős akadály látszik elgördülni a boldoggá avatási folyamat elől – számol be a Keresztalja erdélyi katolikus hetilap.
A ma 26 éves Bara Zsoltot 2010-ben hererákkal diagnosztizálták, azóta a kemoterápiás kezelésen kívül több műtéten is átesett, az egyik operáció során vékonybelének kétharmadát ki kellett metszeni. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fehérvérsejtek is a minimális szint alá csökkentek, és a szervezet ezáltal gyakorlatilag a teljes immunitását elvesztette, nem csoda, hogy az orvosok a nullával egyenlő esélyt adtak a felépülésre.
A műtét után az egyik asszisztens hívta fel a kórházból Nagy-György Attila brassói plébánost, arra kérve őt, sürgősen szolgáltassa ki Zsoltnak a betegek szentségét, mert „nem valószínű, hogy megéri a másnapot”. A család viszont, elsősorban Brummer Klára, Bara Zsolt édesanyja mindvégig reménykedett a csodában. Őt Nagy-György Attila biztatta, hogy forduljon bizalommal Márton Áron püspökhöz.
Az édesanya kérésére Zsoltért imádkozott a nőegylet is, ugyanakkor a püspök közbenjárását kérte a plébános és Csiszér Albert-András pápai prelátus is, akivel Bara Zsolt gyermekkora óta bizalmas viszonyt ápolt. Zsolt maga is imádkozott a gyógyulásért az egykori erdélyi főpásztorhoz, miután a kórházban a betegek kenete feladása után kapott egy Márton Áront ábrázoló szentképet Nagy-György Attilától. „Nem tudom, hogy mitől gyógyultam meg, de a kórházi ágyon is azt éreztem, hogy valaki mintha tartana a kezében” – emlékezett vissza a fiatalember.
A műtétet követő napokban a fiú állapota olyan látványos javulásnak indult, amelyet orvosi szempontból nem lehetett megmagyarázni. Két hét múlva teljesen egészségesnek érezte magát, és a kórházat is elhagyhatta. Azóta háromhavonta jár ellenőrzésre, legutóbb éppen idén januárban volt, és az orvosok mindent rendben találtak nála. A fiú visszatérhetett munkahelyére, az egyik brassói kávézóba, ahol üzletvezetőként dolgozik, és kedvenc hobbijára, a zenére is időt tud szakítani.
Még várni kell, kiegészítések is kellenek
A tökéletesnek látszó gyógyulás ellenére Bara Zsolt orvosa szerint öt évre van szükség ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák a gyógyulás tényét, az öt évből eddig közel másfél év telt el. Az első orvosi vizsgálat eredményei, amelyek a gyógyíthatatlan betegség tényét rögzítik, már Gyulafehérváron vannak az érseki hivatalban, Nagy-György Attila plébános és Csiszér Albert-András prelátus leveleivel együtt.
A Keresztalja ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár a köztudatban úgy él, hogy Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatosan már csak a csodát várják a Gyulafehérvári Főegyházmegye hívei, pillanatnyilag még a dokumentáció formai része sem tekinthető teljesnek. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja átvizsgálta a Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatos terjedelmes iratcsomót, de több pontban kiegészítést kért. Annyit tudni lehet, hogy a szükséges kiegészítés jelentős része csupán apróbb magyarázatban áll, viszont néhány pontja nagyobb munkát igényel.
Kovács Gergely az új posztulátor
Nehezítette a helyzetet, hogy időközben elhunyt Szőke János szalézi szerzetes is, aki az ügy posztulátora (a szenttéavatási procedúra előkészítésével megbízott személy) volt. Jakubinyi György érsek a kézdivásárhelyi származású Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét bízta meg a posztulátori feladatok ellátásával, melyet néhány napja hagyott jóvá a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja. Kovács Gergely jelenleg a kongregáció által kínált intenzív posztulátorképzésen vesz részt, és a közeljövőben lesz lehetősége arra, hogy a Márton Áron perével kapcsolatos, szigorúan titkos dokumentációt áttanulmányozza.
Lépések a boldoggá avatáshoz
Bár Erdély legendás hírű főpásztorát már életében szentnek tartották, Márton Áron boldoggá avatására csak a rendszerváltás utáni időszakban lehetett gondolni. A Gyulafehérvári Főegyházmegye honlapján az áll, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek kérésére Boldog II. János Pál pápa 1992-ben engedélyezte a boldoggá avatási per elindítását, ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az Isten Szolgája cím. A Gyulafehérvári Főegyházmegye által közzétett imát ettől kezdve egyre gyakrabban mondták el a hívek különböző alkalmakkor. Szintén a főegyházmegye honlapjáról származó információ, hogy 1996-ban átadták a Positiót (az eljáráshoz szükséges iratokat) a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának. Az eljárás azért is ilyen hosszadalmas, mert Márton Áron, bár sokat szenvedett a kommunizmus idején, nem vértanúként halt meg, 1980-ban így – Scheffler Jánossal és Bogdánffy Szilárddal ellentétben – hitvalló per során lehet a boldogok sorába iktatni.
Krónika (Kolozsvár)

Román politikusok Orbán Viktornak a határon kívül élő magyarokhoz intézett üzenetéről
Egy kormánypárti és egy ellenzéki román politikus is reagált a pénteki bukaresti sajtóban Orbán Viktor üzenetére, amelyet a miniszterelnök a nemzeti ünnep alkalmából intézett a határon kívül élő magyarokhoz. Sever Voinescu, a bukaresti kormány fő erejét alkotó Demokrata Liberális Párt (PDL) szóvivője az Evenimentul Zilei internetes kiadása szerint újságírói kérdésre válaszolva fejtette ki a véleményét arról, hogy Orbán Viktor „a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét” akarja örökül hagyni az utókornak. Voinescu azt mondta, kellemetlenül érinti, hogy minden évben, március 15-én a román közvélemény lázba jön egy-egy ilyen kijelentéstől. „Végső soron ez is része egyes emberek politikai megnyilvánulási formáinak, de a legfontosabb az, hogy ezek a túlfűtött pillanatok a közelmúltban sosem jártak komoly következménnyel: Románia az maradt, ami volt, és a romániai magyar közösség is az maradt, ami volt, vagyis a román társadalom része” – mondta a PDL szóvivője. Hozzátette: „ennyi év után már lehet bennünk annyi bölcsesség, hogy megértsük, ezeknek – az olykor talán provokálónak hangzó – szavaknak a pontos értelmét.” A román lapok többsége a magyar miniszterelnök üzenetéből azt a mondatot emelte ki, miszerint „egy esztendő alatt a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott, és hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat”. A Gandul című lap ennek kapcsán az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt elnökét, Crin Antonescut idézi. „Hogy mit mond Orbán, az az ő dolga, legalább következetes. Orbán Viktor úr sosem mondott mást, sosem titkolta vízióját ezen a téren” – fogalmazott a román liberális politikus. Hozzátette: szerinte az, ami a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyem (MOGYE) ügyében történik, apró, de nem elhanyagolható eleme a jelenlegi budapesti kormányzat víziójának, terveinek. Antonescu úgy vélekedett, a román kormány ebben a kérdésben egy nyílt zsarolás áldozata. „Románia miniszterelnöke pedig csak megvonja a vállát, és azt mondja, hogy ő azt teszi, amit a koalícióban – ott, ahol a Romániai Magyar Demokrata Szövetség veri az asztalt – elhatároznak” – méltatlankodott a román ellenzéki politikus.
Erdély.ma

Sorompót a hazaárulóknak!
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Tőkés nem indul a romániai választásokon
Az RMDSZ hagyjon fel az érzelmi zsarolással – követeli Tőkés László EP-képviselő, aki egyben kijelentette azt is, hogy nem kíván jelöltként részt venni az idei romániai parlamenti választásokon.
Tőkés László nagyváradi EP-sajtóirodájában pénteken tartott tájékoztatón összegezte a március 15-iki ünnepi eseményeket Tőkés László az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Mindketten elmondták, hogy Erdélyszerte méltóságteljesen ünnepelte nemzeti ünnepét a magyarság, de sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy egyes helyeken nem sikerült együtt ünnepelni, ami az ő megítélésük szerint az RMDSZ hibájából történt. Kitértek a verespataki bányaberuházás ügyére is, jelképértékűnek nevezve azt, hogy környezetvédő aktivisták éppen március 15-én szerveztek tüntetést Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt a verespataki bányaberuházás ellen. Tőkés László tudatta, hogy levelet küldött Borbély László és Kelemen Hunor RMDSZ-es miniszterekhez, amelyben felhívja a figyelmüket arra, hogy a magyar kormány az európai parlament 2010. május 5-én elfogadott határozatával összhangban elfogadhatatlannak tartja a ciánalapú bányatechnológia alkalmazását Európában, így Verespatakon is. „Nekünk nincs szükségünk még egy természeti bombára” -foglalta össze a veresepataki tervvel kapcsolatos álláspontját Tőkés László.
Nincs precedens
A politikusok elárulták azt is, hogy Tőkés Lászlónak az RMDSZ-ből való kilépése nyomán a szövetség kezdeményezte azt, hogy a román európai néppárti delegáció távolítsa el soraiból a volt püspököt. Ebben a vonatkozásban Tőkés László levelet küldött Theodor Stolojanhoz, aki az Európai Parlament Néppárti Frakció romániai delegációjának a vezetője, amelyben felhívta a román politikus figyelmét arra, hogy az ő RMDSZ-ből való kiválása nem jelenti azt, hogy el kívánja hagyni a romániai néppárti delegációt. Továbbá jelezte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt kérte felvételét az Európai Néppártba, és ebben az ügyben Theodor Stolojan támogatását kérte. Tőkés László néppárti tagságának ügyében tájékoztatták Wilfried Martenst az Európai Néppárt elnökét is.
„Nekem szabad mandátumom van, és nem diktálhat nekem az RMDSZ még akkor sem, ha bent maradtam volna, hát még így, hogy kiléptem” – fogalmazott Tőkés László, míg Toró T. Tibor felidézte az RMDSZ és az EMNT között kötött együttműködési megállapodás 15. pontját, mely kimondja, hogy a felek saját szervezetüknek tartoznak felelősséggel. Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibornak nincs tudomásuk arról, hogy korábban bárkit kizártak volna az európai néppárti frakcióból. Helyes arány
A hazai politikai élet helyzetére áttérve Tőkés László kifejtette, hogy Romániában fenyeget az álliberálisokkal szövetkező posztkommunista PSD visszatérésének veszélye, ilyen körülmények között az erdélyi magyar politikai tényezők együttműködésére van szükség. Toró T. Tibor felvázolta, hogy az EMNP választási stratégiája megtalálni a verseny és az együttműködés helyes arányát. Azokon a területeken, ahol a magyarság többségben él, ott a magyar politikai erők közötti versenyt szorgalmazza az EMNP, ilyen térség a Székelyföld, vagy az Érmellék, fejtette ki Toró, aki így folytatta: a szórványban az EMNP elképzelhetőnek tartja az RMDSZ jelöltjeinek a támogatását, de csak a rátermett, korrupcióval nem gyanúsítható jelöltekét, míg azokban a román többségű régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség van, együttműködésre van szükség. Ilyen helyeknek nevezte Toró a nagyvárosokat, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Szatmárt, Nagyváradot. Az EMNP javasolja, hogy élesszék fel az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, mondta Toró, hozzátéve, hogy a kisebbségi politizálásban hangsúlyosan kell képviselni az autonómia ügyét, a külpolitika tekintetében pedig az egész kárpát-medencei magyarság egységes álláspontot kellene képviseljen.
Erkölcsi zsarolás
Tőkés László kifejtette, hogy huszonkét év elmúltával az RMDSZ szavazótábora 400 ezerre csökkent, majd így folytatta: „az RMDSZ húsz éve az egységet szajkózza, kisajátította a nemzetet, de ha egy politikai eszköz nem adekvát, akkor új politikai eszközt kell létrehozni.” Toró T. Tibor felhívta a figyelmet arra is, hogy az RMDSZ azzal riogatja a hazai magyar közvéleményt, hogy a magyar pártok közötti verseny veszélybe sodorja a magyar politikai jelenlétet a román parlamentben. Toró aláhúzta, hogy a 2008-ban elfogadott alternatív választási küszöb intézménye szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar közösség képviselet nélkül maradjon a parlamentben. Az alternatív választási küszöb értelmében ha egy párt hat képviselői és három szenátori mandátumot nyer, akkor bejut a parlamentbe függetlenül attól, hogy országos szinten elérte-e vagy sem a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. „Törjünk ki az RMDSZ erkölcsi zsarolásából, szabadítsuk fel az erdélyi magyarságot ebből az érzelmi rabigából” – tette hozzá Tőkés László. Újságírói kérdésre válaszolva mindkét politikus azt válaszolta: nem tudják kik lehetnek azok, akik a Bihar megyei RMDSZ politikusokat kifigurázó röplapokat készítették és terjesztették Nagyváradon. „Én nyíltan elmondom, hogy az RMDSZ politikusok korruptak” – reagált Tőkés László a kérdésre, míg Toró T. Tibor hozzátette, hogy az effajta negatív kampányok nem tartoznak bele az EMNP eszköztárába. Végezetül az Erdély Online kérdésre, miszerint részt vesz-e jelöltként az idei romániai választásokon, Tőkés László a következő választ adta: „Nem, eszem ágában sincs!”
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Népszámlálás: tucatnyi településen süllyedt 20% alá a magyarok aránya
A nyelvi jogok érvényesítéséért küzdő mozgalom aktivistái szerint magyarok ezrei veszíthetik el nyelvi jogaikat, Máté András szerint nem áll fenn ez a veszély.
A megnyert jogokat nem lehet elveszíteni, megszüntetni, erre európai bírósági döntés is létezik. Ezek a jogok érvényben maradnak, a többnyelvű helységnévtáblától a közigazgatási intézményekben történő nyelvhasználatig, attól függetlenül, hogy hány százalék alá csökken a magyarság számaránya” – nyilatkozta Máté András Levente ügyvéd, a képviselőház RMDSZ-frakciójának vezetője.
A politikust a nyelvijogok.ro közleménye kapcsán kerestük fel. A magyar nyelv közigazgatásban való használatáért küzdő civil mozgalom egy közleményben ugyanis a népszámlálás előzetes eredményeire hivatkozva jelezte, hogy négy vagy öt erdélyi kisvárosban és csaknem tucatnyi községben csökkent a 20%-os küszöb alá a lakosság számaránya. Aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatosan, hogy 10-20 ezer erdélyi magyar veszítheti el nyelvi, kisebbségi jogait a 2011-es népszámlálás még nem végleges, nem hivatalos adatai szerint.
Rámutatnak, a jelenlegi törvényi szabályozás szerint a nyelvi, kisebbségi jogok jelentős része ahhoz kötött, hogy egy településen vagy közigazgatási egységben az adott nemzetiséghez tartozók aránya eléri-e a teljes lakosság 20%-át. Szerintük ha egy településen a magyarság aránya 20% alá süllyed, jogvesztés következik be.
Felidézik, a helyi közigazgatási törvényt a 2005-ös módosítás alkalmából az RMDSZ kezdeményezésére kiegészítették a 131. számú cikkel, amely szerint egyes kisebbségi jogok akkor is alkalmazhatóak, ha a jövőben egyes településeken az arány 20% alá csökken, azonban ez a kiegészítés a nyelvijogok.ro meglátásban három ok miatt sem jelent megfelelő védelmet.
Egyfelől a 131. cikk szerint ezeken a 20%-os küszöb alá süllyedt településeken immár nem kötelező, csak lehetséges a felsorolt kisebbségi jogok megadása, másfelől ez a jogfenntartási lehetőség sem terjed ki minden a helyi közigazgatási törvényben meghatározott nyelvi jogra, így például ezeken a településeken megszűnik a tanácshatározatok anyanyelvű igénylésének a joga.
Harmadrészt egységesen megszűnnek azok a jogok, amelyeket nem a helyi közigazgatási törvény, hanem más jogszabályok garantálnak: például elvesz a 340/2004-es törvényben garantált jog a dekoncentrált szervekkel való anyanyelvű kapcsolattartásra; nem kell többé ezeken a településeken magyarul értő ügyfélszolgálati munkatársakat alkalmaznia a hivataloknál (188/1999-es törvény), a kábelszolgáltatók törölhetik az összes magyar nyelvű csatornát a kínálatból, (504/2002-es törvény) – sorolják a közleményben.
A jogvesztés elkerülésére jogszabályi módosításokra lenne szükség, amelyeket még a hivatalos adatok nyilvánosságra hozatala előtt hatályba kellene léptetni – véli a civil szervezet. Meglátásukban megoldás lehet a vonatkozó jogszabályokban általában 20%-ról 15%-ra csökkenteni a nyelvi jogok határát, vagy annak általános szabályozása, hogy az etnikai arányok időközben bekövetkezett, a kisebbségek számára hátrányos megváltozása esetén továbbra is kötelező a nyelvi jogok biztosítása. A jövő héten megkötésre kerülő új koalíciós megállapodás lehetőséget jelentene, hogy megszülessen a politikai egyezség ezen törvényi változásokról – vélekednek.
A nyelvi jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-os küszöb csökkentésére vonatkozó javaslatról Máté András úgy vélekedik, “nem kellene ezt a kaput megnyitni”, hiszen a nyelvi jogokra is érvényes az az elv, mi szerint a megnyert jogokat – mint például a nyugdíjra vonatkozó jogot – nem lehet elvenni. “Az Alkotmánybíróság a nyugdíjra vonatkozó jogot egy tulajdonjoghoz hasonlítja az Európai Bíróság döntése alapján. A megnyert jogokat pedig nem lehet elvenni, tehát törvénymódosításra sincs szükség” – szögezte le a képviselő.
Néhány település, ahol feltehetőleg 20% alá csökken a magyarság aránya
Kisjenő város (Arad megye);
Élesd város (Bihar megye);
Erdőd város (Szatmár megye);
Kőhalom város (Brassó megye);
Felsőbánya város (Máramaros megye);
Bodala község (Brassó megye);
Kajántó község (Kolozs megye);
Katona község (Kolozs megye);
Szászfenes község (Kolozs megye)
Transindex.ro

Radnóton kigyulladt a Kornis-Rákóczi kastély tetőszerkezete
A Maros megyei Radnóton vasárnap délután kigyulladt a Kornis-Rákóczi kastély tetőszerkezete. A tűzoltóság első vizsgálata szerint ellenőrizetlen tarlóégetés okozta a tüzet.
A tűzoltóság ügyeletese az MTI-nek elmondta, helyi idő szerint pár perccel 16 óra után kaptak telefonos bejelentést a kastélyban keletkezett tűzről. A tűzoltóság hat tűzoltókocsival és egy létrás kocsival vonult a helyszínre. A bejelentés szerint a tető nagy felületen égett.
Ioan Nicoara, Radnót polgármestere elmondta, a tűzoltóság gyors beavatkozása ellenére a kastély két zsindellyel födött sarokbástyájának égett a teteje. A tűz csak kis mértékben terjedt át a fő épülettest cseréppel fedett tetőzetére.
A tűzoltóság ügyeletes tisztje az esti órákban azt közölte az MTI-vel, hogy mintegy ezer négyzetméteren égett le a tető, és a két torony emeleti mennyezete is beszakadt. Az ügyeletes közölte: bár még nem készült el a helyszíni jelentés, de az első vizsgálatok arra utalnak, hogy az ellenőrizetlen tarlóégetés vezetett a sarokbástyák kigyulladásához.
A Maros partján álló négy sarokbástyás, kétszintes kastély a XVI. században épült reneszánsz stílusban. A Bogáthy, majd a Kornis család tulajdonát képezte, aztán a Rákóczi család tulajdonába került. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is használta a kastélyt, amelynek nagytermében 15 országgyűlést tartott. A gyakran változó tulajdonosok sorában találjuk II. Rákóczi Ferencet is. 1887-ben a római katolikus egyház tulajdonába került, amely katolikus gazdasági iskolát működtetett az épületben. 1948-ban államosították, de oktatási funkciója megmaradt. 2002-ig mezőgazdasági iskola működött a kastélyban.
A jelenleg használaton kívüli épületet a gyulafehérvári római katolikus érsekség visszaigényelte, de mindeddig nem született döntés a visszaszolgáltatásáról. Muresan László egyházi ügyintéző az MTI-nek elmondta, tíz éve várják a visszaszolgáltatást. Noha papíron az állam a tulajdonos, ez idő alatt folyamatosan őriztették az épületet. Az utóbbi tíz évben a kastély állaga jelentősen leromlott, az őrzés ellenére az épület fából készült elemeit, a termek parkettjét ellopták.
MTI
Az Erdély.ma információi szerint a kastélyból a tűz nyomán eltűnt II. Rákóczi Ferenc címere
Erdély.ma

Francia lap a MOGYE-ről
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel számolt be szombat délután megjelent számában a Le Monde a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) önálló magyar kara körül kialakult politikai vitáról.
A mértékadó francia liberális lap szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszállták a helyes kisvárost”, miután a román kormány rendeletet tervez magyarok és románok elkülönítéséről a MOGYE-n belül. Leonard Azamfirei dékán – aki az egyetem autonómiájának tiszteletben tartását kérte a kormánytól – a lapnak elmondta: egyes politikai pártok az egyetemet használják fel szavazatszerzésre, s az egyetemi élettől függetlenül avatkoznak be az intézmény működésébe.
A tudósító, Mirel Bran megemlítette, hogy magyar nyelvű oktatás eddig is volt az egyetemen, a feszültséget viszont szerinte most az okozza, hogy az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a közelgő választások miatt „politikai tétje” van. A román pártoknak – mint emlékeztetett a Le Monde – jobb- és baloldalon egyaránt eddig mindig szövetségre kellett lépniük a kormányozhatóság érdekében az RMDSZ-szel, amelynek biztos politikai jövője volt sokáig. 2008 óta azonban „két kisebb radikálisabb párt verseng vele, és halássza el a szavazóit”.
MTI
Erdély.ma

Műbalhé és listaháború
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.
Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?
- A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.
De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.
Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?
Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.
Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.
De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.
–Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?
- Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.
Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.
Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.
Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)
- Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?
- Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.
A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.
Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.
Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.
Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.
Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.
Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.
Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.
Boldog Zoltán
irodalmijelen.hu

Megemlékezett az RMDSZ a “fekete márciusról”
Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes támadásokról, az úgynevezett “fekete márciusról” rendezett megemlékezést a hétvégén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Marosvásárhelyen.
”Tisztelettel és főhajtással emlékezünk azokra, akik elhunytak a véres konfliktusban, a bebörtönzöttekre, de tisztelettel és köszönettel gondolunk mindazokra, akik 1990-ben kimentek az utcára, és nagyon határozottan kiálltak amellett, hogy az erdélyi magyarok itt teremtsék meg a jövőt, azokra a magyar emberekre, akik nem kívántak semmi egyebet, mint normális életet, törvénytiszteletet, szabadságot és egyenlő jogokat” – idézi Kelemen Hunort szövetségi elnököt az MTI-hez eljuttatott RMDSZ-közlemény, amelyet a márciusi események huszonkettedik évfordulója alkalmából tartott marosvásárhelyi rendezvényről adott ki a szövetség. Az RMDSZ elnöke úgy értékelte, hogy az 1990-es események tanulságai ma is érvényesek: az erdélyi magyarság problémáira politikai eszközöket kell keresni, használni, nem pedig az utcát. Az RMDSZ 2001 óta minden évben segélyben részesítette azokat a magyarokat – az elhunytak hozzátartozóit, a súlyos sebesülteket és a részrehajló román igazságszolgáltatás által meghurcoltakat -, akik a legtöbbet szenvedtek a fekete március miatt. Az RMDSZ szolidaritási alapjának létrehozását és a fekete március áldozatainak segélyezését a szövetség korábbi elnöke, Markó Béla miniszterelnök-helyettes kezdeményezte. Az idei megemlékezésen úgy fogalmazott: “a románok és magyarok közti feszültségre valamiképpen tényleg fátylat kellene borítani, de ugyanakkor az akkori események tanulságait újból és újból fel kell idézni. Hiszen az elmúlt hetekben itt, Marosvásárhelyen ismét feszültségek alakultak ki, ismét viták vannak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen románok és magyarok között (…) A történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi éberek vagyunk, ha vigyázunk arra, hogy ne ismétlődjék meg, és ha a tanulságokat megfogalmazzuk.” A megemlékezés résztvevői megkoszorúzták Sütő András író sírját, aki 1990-ben, amikor az RMDSZ Maros megyei elnöke volt, maga is súlyosan megsérült és fél szemére megvakult a magyarság ellen uszított román parasztok támadása nyomán. Az 1990 márciusában kiprovokált marosvásárhelyi tömegverekedésnek öt halálos áldozata és több száz sebesültje volt, ám a román igazságszolgáltatás ezért csak magyarokat és cigányokat vont felelősségre.
MTI

Markó Béla: önálló és eredményes politizálással kerülhető el Erdélyben az MKP-éhoz hasonló kudarc
Az önálló politizálás szükségességét és az eredmények elengedhetetlenségét hangsúlyozta Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes a szlovákiai választások tanulságaképpen.
“Nem hiszem, hogy a szlovákiai választásokból azt a következtetést kellene levonni, hogy a vegyes pártoké a jövő” – jelentette ki Markó az Erdélyi Magyar Televíziónak adott vasárnapi interjúban. A romániai miniszterelnök-helyettes szerint az a tény, hogy a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) másodjára sem sikerült átlépnie a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt, annak a következménye, hogy az MKP kikerült a kormányból, és nem volt már képes megakadályozni a szlovákiai nacionalista intézkedéseket. A szlovákiai magyar szavazók azért kezdtek alternatívákat keresni, mert rájöttek, hogy ez a párt hiába van a parlamentben.
“Ez komoly figyelmeztetés. A választók elvárják, hogy ne csak ott legyünk a parlamentben, hanem eszközeink is legyenek a problémáik megoldására” – jelentette ki Markó Béla. Szerinte az is hozzájárult az MKP sikertelenségéhez, hogy a párt részben feladta önállóságát, Magyarországhoz próbált igazodni. “Nekünk a magyarországi támogatás nagyon fontos, vezérlésre azonban nincs szükségünk” – jelentette ki Markó.
Hozzátette, az erdélyi magyarság körében kialakult többpártiságot sem tartja természetesnek. “Egy politikai csoport újból és újból nekifut, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szemben pártot csináljon, aztán a választásokon rájönnek, hogy nem igazán megy a dolog” – értelmezte a helyzetet Markó. Szerinte az erdélyi magyarság jövőjét kockáztatják azok, akik “erőnek erejével szét akarják szabdalni” a közösséget.
Markó kifejtette, nem nagyon hisz az erdélyi magyar pártok együttműködésében. Az RMDSZ ugyanis egyszer már nyitottnak mutatkozott az együttműködésre, amikor Tőkés Lászlót az Európai Parlament képviselőjelöltjeit tartalmazó listája élére tette, a próbálkozással azonban rossz tapasztalatokat szerzett. “Én azért nem hiszem, hogy az idén sor kerülhet egy ilyen együttműködésre, mert bármennyire is nyitottak legyünk, ezeket a pártokat nem azért hozták létre, hogy együttműködjenek az RMDSZ-szel” – állapította meg az RMDSZ volt elnöke.
Romániában idén júniusban rendeznek helyhatósági, novemberben pedig parlamenti választásokat.
Gazda Árpád
MTI

Kelemen Hunor: Tőkés hazudik
Hazugságnak minősítette Kelemen Hunor szövetségi elnök Tőkés László európai parlamenti képviselőnek azt a kijelentését, miszerint az RMDSZ levélben kérte az Európai Néppárt vezetőségét, zárják őt ki az EP néppárti frakciójából. Múlt pénteki sajtótájékoztatóján Tőkés arról számolt be, hogy kizárását az RMDSZ kezdeményezte március 13-án a Wilfried Martens frakcióvezetőnek küldött levélben, egy nappal azután, hogy kilépett a szövetségből. A volt püspök jelezte, hogy továbbra is a néppárti frakció tagja kíván maradni.
„Az RMDSZ elnökeként levélben értesítettem Wilfred Martenst, az Európai Néppárt elnökét arról, hogy Tőkés László kilépett az RMDSZ-ből, lemondott tagságáról. Hozzátettem, hogy ezek után Tőkés László semmilyen európai fórumon nem az RMDSZ álláspontját képviseli” – közölte az RMDSZ elnöke. Közleményében Kelemen jelezte azt is, hogy két nappal ezelőtt egy lap érdeklődésére mindezt már elmondta, sőt a Wilfred Martensnek címzett eredeti levelet is eljuttatta a napilap vezetőjének. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség úgy véli, méltatlan és tisztességtelen cselekedet félretájékoztatni és ferdíteni az újságírók és a közvélemény előtt, annál is inkább, mert Tőkés László volt püspökként erkölcsi minimumnak kellene tartsa az igazmondást” – zárul Kelemen Hunor közleménye, amelyhez csatolták a szövetségi elnök Wilfred Martens néppárti elnöknek küldött levelét.
Tőkés László levélben tájékoztatta az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetőjét, valamint a román néppárti delegáció vezetőjét, hogy az RMDSZ-ből való kilépése után is a néppárti csoportban kíván tevékenykedni. Nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta, őt nem RMDSZ-tagsága alapján választották 2009-ben EP-képviselővé. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ felkérésére vállalta el, hogy az EMNT elnökeként az erdélyi magyar összefogás listájának az élére kerüljön. „Felkértek, hogy mentsem meg a listájukat, és én az összefogás jegyében elfogadtam az ajánlatot. Most viszont úgy tekintik, mintha az ő érdemük lenne, hogy én az Európai Parlament tagja vagyok” – idézte az Agerpres hírügynökség Tőkés Lászlót.
A volt püspök szerint a rosszindulat és a pártérdekek teszik, hogy az RMDSZ megpróbálta eltávolítani őt a EP néppárti csoportjából. Úgy vélte azonban, hogy ez nem fog sikerülni, hiszen a javaslatot a frakció tagjainak a kétharmada kellene hogy támogassa. Tőkés elmondta, mind Wilfred Martens frakcióvezetőt, mind Theodor Stolojant, az EP román néppárti delegációjának a vezetőjét levélben tájékoztatta arról, hogy továbbra is a néppártban kíván tevékenykedni.
Mint ismeretes, a 2009-es választásokon Tőkés László az Erdélyi Magyar Összefogás jelöltlistáját vezette, amely azonban az RMDSZ választási jele alatt vett részt az EP-választásokon, és három képviselőt: Tőkés Lászlót, Winkler Gyulát és Sógor Csabát juttatta be az uniós törvényhozásba.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Székely Tudósok – konferencia
A hétvégén zárult az a háromnapos rendezvénysorozat, amelyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emléknapjának megünneplésére szervezett. A hivatalos emlékünnepség és a hagyományos foglalkozások mellett az udvarhelyieket egy kétnapos tudományos konferencia is várta. A Székelyföldi Tudományosság – Székely tudósok tudománytörténeti konferencián tizenhárom különböző tudományterületet érintő előadást hallgathatott meg a közönség. Az érdeklődők neves székelyföldi orvosokról, gyógyszerészekről, matematikusokról, fizikusokról, természettudósokról és a székely agrárium kimagasló személyiségeiről szerezhettek bővebb ismereteket.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ha használni nem tudsz...
Az EMNP elmúlt heti nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László és Toró T. Tibor erkölcsi zsarolásnak minősítette az RMDSZ felvetését, miszerint ha a magyar pártok egymás ellenfeleiként indulnak a választásokon, akkor a magyarság elveszítheti parlamenti képviseletét. Tőkés azt szorgalmazta, hogy ki kell törni az erkölcsi zsarolásból, és fel kell szabadítani a romániai magyarságot az „érzelmi rabigából”. A nemes cselekedet mikéntjét Toró T. Tibor fogalmazta meg. A 2008-as választási törvény egy alternatív küszöböt is megállapít azon szervezetek számára, amelyek legalább három szenátori és hat képviselői választókörzetet megnyernek. Ez lenne tehát a közös jelöltlista alternatívája: kilenc szenátor helyett három, és huszonkét képviselő helyett hat magyar képviselje a közel másfél milliós romániai magyarságot az ország törvényhozásában.
Amennyiben ezeknek a kijelentéseknek nem taktikai céljuk van (nevezetesen az, hogy felsrófolják az EMNP-s jelöltek RMDSZ-listán való indulásának az árát), akkor napnál világosabb, hogy Tőkésék szempontjából a pártérdek (az RMDSZ-kiütése a törvényhozásból) fölülírja a nemzeti érdeket (a magyarság parlamenti képviselete folyamatosságának biztosítását). E tekintetben Tőkés kilépése az RMDSZ-ből, valamint az a korábbi nyilatkozata, hogy „nem lesz közös lista”, azt sejteti, hogy ezúttal komolyan gondolják a kenyértörést – „kerül, amibe kerül”.
Nehéz lenne azt vélelmezni, hogy az EMNP-nek ez a magatartása nélkülözi a vezető magyar kormánypárt, a Fidesz támogatását, tekintettel arra, hogy az egész EMNP a Fidesz által létrehozott és finanszírozott úgynevezett demokráciaközpontokon nyugszik. Orbánék ugyanazt a stratégiát alkalmazzák Erdélyben, ami két év alatt már kétszer megbukott a Felvidéken. Úgy tetszik, a Fidesz számára teljesen mindegy, hogy milyen szintű és erősségű a magyar érdekképviselet az utódállamokban. A lényeg az, hogy báb-pártjaik az ő utasításaikat kövessék.
Ennek a legalábbis különös nemzetpolitikának a következménye is lehet, hogy például Szlovákiában ismét felerősödhetett egy kisebbségellenes kormányzati gyakorlat. Ez Romániában még nem érzékelhető, azonban a MOGYE-kormányhatározat végleges formájának megszületése után számolni lehet azzal, hogy a közelgő választási kampány(ok) egyik legélesebb fegyvere a nacionalista retorika lesz. A PDL pedig nyilván nem akarja majd teljesen elveszíteni a legerősebb választói bázisát, az erdélyit, ezért kénytelen lesz gesztusokat tenni az olykor a szélsőségességet sem nélkülöző helyi román civil vagy politikai szervezeteknek.
Talán még ez is érthető vagy legalábbis magyarázható lenne, ha az Európai Unió Magyarország és az Orbán-kormány partitúrájára muzsikálna. Akkor némi konfliktusok árán ugyan, de el lehetne fogadtatni mind az utódállamokkal, mind az ott (még) honos magyar kisebbségekkel azt, hogy minden kisebbségeket érintő kérdésben a Szentkirályi utcából mondják meg a tutit (miután a Lendvay utcai székházát a Fidesz botrányos körülmények között eladta).
A helyzet azonban merőben más. Egyelőre ott tartunk, hogy Martonyi János külügyminiszter érkezik holnap némi támogatásért Bukarestbe, miután az Európai Bizottság többrendbeli kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, az EU külügyminisztereinek tanácsa pedig megvonja az országtól a kohéziós alapok egyharmadát (495 millió eurót), amennyiben a kormány nem hoz sürgős intézkedéseket a költségvetési hiány tartósan 3 százalék alá szorítása érdekében.
Ilyen priusszal Magyarország nem képviselheti hatékonyan a határon túli magyar kisebbség ügyét, és Martonyi János nyilatkozata, amelyet az Evenimentul Zileinek adott, miszerint támogatják a romániai magyarok autonómiatörekvéseit, nem egyéb fellengzős nagyotmondásnál. Épp Szlovákia esete bizonyítja, hogy a magyar kormány eszköztelen az utódállamok kisebbségellenes politikai gyakorlatával szemben. Ugyanakkor a magyar kormánynak nincs racionális nemzetstratégiája, nem tudja támogatni a határon túli magyar szervezetek egységes fellépését.
Ártani viszont tud nekik.
Székely Ervin
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szőcs Géza: műbalhé a József Attila-díjasok listájának módosítása körüli vita
Műbalhénak nevezte Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár az idei József Attila-díjak odaítélése körül kialakult vitát, s azt, hogy a javaslatot tevő írószervezetek kifogásolták: az általuk javasoltak helyett részben mások kapták az elismerést – adta hírül az MTI az Irodalmijelen.hu oldalra hivatkozva.
Idén Báger Gusztáv költő, Bálint Péter író, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő, Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Kiss Judit Ágnes költő, Krusovszky Dénes költő, Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, Payer Imre költő, Széky János műfordító, Szilasi László irodalomtörténész, esszéista és Végh Attila költő, esszéíró részesült az elismerésben.
A Magyar Narancs on-line kiadásában a március 14-i díjátadót követően megjelent írás szerint a szaktárca tavaly is és most is 26 jelöltet kért az írószervezetektől, amelyből kiválaszthatják a „nekik tetsző” 13 díjazottat, de ezt a szervezetek mindkét alkalommal elutasították. „De akkor és most is ugyanaz lett a vége: egyszerűen kihúztak pár nevet a listáról, és beírtak újakat – tavaly négyet cseréltek, idén hatot” – írták. A Magyar Narancs a listáról kihúzott írók nevét is közölte (Fekete J. József, Kontra Ferenc, Nagy Gábor, Pollágh Péter, Ungváry Rudolf és a kolozsvári Egyed Emese), nem írták meg azonban, hogy helyettük kiket díjaztak.
Az idén díjazott Böszörményi Zoltán tulajdonában álló aradi irodalmi folyóirat internetes kiadásában Szőcs Géza – aki korábban maga is a lap munkatársa volt – felidézte: az írószervezetek javaslatai alapján 13 embernek kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. „Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam, és beemeltem helyettük 6 másik nevet arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva” – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: ezelőtt 10 évvel a díjról a miniszter döntött az írószervezetek javaslatainak figyelembevételével. „Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 személyt javasolnak.
A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később a gyakorlat megváltozott: az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, de a minisztérium minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort” – jegyezte meg az államtitkár.
Szőcs véleménye szerint ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, „bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja”. Szőcs Géza az aradi lapnak felvázolt egy javaslatot is. „Vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promotált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze ők maguk egy-egy antológiát. Attól kezdve fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről” – vélekedett az államtitkár.
Krónika (Kolozsvár)

Radnóti kastélytűz: kizárt a szándékosság
Teljes valószínűséggel kizárható a szándékos gyújtogatás a radnóti Kornis–Rákóczi-kastélyt ért vasárnapi tűzvész esetében – mondta tegnap a Krónikának Liviu Danciu, a Maros megyei tűzoltó-parancsnokság sajtószóvivője. A szakember szerint a tüzet a szeles időben felügyelet nélküli tarlóégetés okozta.
Tetemes kár. A radnóti Kornis–Rákóczi-kastély két sarokbástyájának a tetőzete égett le a vasárnapi tűzvészben
Danciu szerint a lángokkal mintegy másfél órán keresztül küzdő tűzoltók mindent megtettek annak érdekében, hogy a tűz ne terjedjen át az amúgy is rendkívül rossz állapotban lévő kastély többi részére. Mint elmondta, a hat – Marosvásárhelyről, Dicsőszentmártonból és Radnótról – érkező tartálykocsi közül az első kevesebb mint tíz percen belül már a helyszínen volt. „Emberi áldozat nem esett, a két sarokbástya mintegy ezer négyzetméteres felülete és kétszáz négyzetméteres padlózata égett le” – vonta meg a mérleget Danciu, aki szerint vasárnap 16 óra 50 perckor sikerült teljesen eloltani a tüzet.
Tegnap reggel azonban újból lángra kapott a tetőszerkezet egy még parázsló gerendája, mesélte a helyszínen a biztonsági őr, aki ismét riasztotta a tűzoltókat, így ezek a helyszínre sietve eltávolították a füstölgő épületelemet. A kastély körül tegnap a felperzselt fű látványa fogadott, a falak mellett ott hevertek a részben elszenesedett gerendák, amelyeket a tűzoltók bontottak le a födémrészről, meg a csatornázat egy része is. A két leégett bástya felső emeletéről az eget látni, ugyanis a födémrész teljesen beszakadt. Az őr szerint olyan gyorsan lángra kapott a száraz fa, hogy percek alatt elégett a két bástyatető, a tűzoltóknak már csak a födémszerkezet oltása maradt. A kár eszmei és anyagi értékét még nem becsülték fel, és a tűz okozásáért felelős személyt sem sikerült megtalálni.
Komáromi Attila, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség jogtanácsosi irodájának ügyvédje elmondta, 1887-ben az erdélyi katolikus státus vásárolta meg a kastélyt, ezért a katolikus egyháznak kellene visszaszolgáltatni. Bár az érsekség már rég benyújtotta a visszaigénylési dossziét, a visszaszolgáltatás nem történt meg.
„Két per van folyamatban, ugyanis a kastély kertjének hátsó felében lévő melléképületeket a korábbi használó eladta, azok miatt folynak a perek” – mesélte az ügyvéd, aki szerint ez is akadályozhatta a restitúciót. Hozzátette, annak érdekében, hogy az épület állaga ne romoljon tovább, az egyház szerződést kötött egy őrző-védő céggel a kastély őrzésére, ez felügyeli az épületet.
Bakó Zoltán, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Lelkünk jóvoltáról…
Mikor jó egészségünk vagyon, úgy élünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le- betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik. (Kibédi Mátyus István)
Kevés olyan település van Erdélyben, amely azzal dicsekedhet, hogy európai hírű tudósnak ringatta bölcsejét. A 2010. augusztus 27–28-án, szombaton és vasárnap megtartott Kibédi Napok kiemelkedő eseménye volt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudor, Marosszék orvosenciklopédikusa, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzője szellemiségének idézése azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke.
Ennek a konferenciának az anyagát veheti kezébe az érdeklődő olvasó.
Sütő András nevezte égtartó embernek Szabó T. Attilát. Teljes joggal, hiszen hatalmas munkája, az Erdélyi szótörténeti tár “tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük.” Ráduly János ugyanilyen égtartó embernek mondja Mátyus Istvánt: “A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / »analizált« borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / »a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát.« // Örökségül / anyatejes, »megigazított« életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó.” (Égtartó ember – Kibédi Mátyus István emlékének)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. “Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog” – vélekedett Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az 2010-es díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos, az orvostudor leszármazottja volt. A tudományos konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli.
Kibéd nemrég nyerte vissza önálló községi státusát, azóta szemmel láthatóan megugrott a fejlődésben: bevezették a földgázt, elkészült a vízvezeték- hálózat, utakat aszfaltoztak, méltón emlékeznek a falu fiaira, Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923) zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutatóra, és Madaras Gábor (Nagyiklód, 1918. augusztus 22. – Marosvásárhely, 1980. szeptember 18.) népdalénekes, jogász, zenetanárra, az erdélyi népdal és nóta felejthetetlen dalosára. Halála 30. évfordulója tiszteletére tartott emlékműsort a nevét viselő egyesület a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyarnóta-társulat énekesei voltak. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművész.
Ez a kiadvány olyan sorozat elindítója lehet, amelynek fő célja összecseng a Mátyus Istvánnak a munkás, józan életre nevelő, az élet minőségére figyelő, az egészséges életmódra oktató – ma így mondanók: – munkaprogramjával. Népünkre a XXI. században is igencsak ráfér az egészségügyi nevelés. Amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, véssük elménkbe Mátyus Istvánnak ezt a gondolatát is: “Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk.” (A 285 éve született Kibédi Mátyus István, Marosszék első orvostudósa és enciklopédikusa című kötet zárszava. A kötet a 2010. augusztus 27–28-án, a kibédi művelődési házban tartott üléssszakon elhangzott előadásokat tartalmazza. Összeállította dr. Mátyus András. Székelyudvarhely, 2011.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Asszimiláció és társadalmi kényszer
„Az asszimilációs helyzetben ’egyéni döntés’ elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének ’szabadsága’ a szabadság arculcsapása.” Ezekkel a sorokkal fejezi be Dávid Gyula a Szabadság 2012. március 9-i számában megjelent hozzászólását az asszimiláció témájához. Dávid Gyula írása a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, A strukturális asszimiláció elmélete c. előadásom és azt követő vita továbbgondolásaként született.
Dávid Gyula minden szempontból korrekt elemzésére közösségi érdeknek tekintem reflektálni, hiszen számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára a legfontosabb kérdés, a hosszú távú megmaradás értelmezési keretének a vizsgálata szerintem azt is jelenti, hogy túl kell lépni egy létező, ki nem mondott, de érveléseinkben mindegyre mögöttesen ott bujkáló nézeten. Ez a rejtett paradigma pedig felmentő: az egyén úgy érzi, mindent megtesz a megmaradás érdekében, de a hatalom, a domináns másik közösség sokkal jelentősebb eszköztárral, sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik az ellenkezőjén. Az elméletet alkotó – ez esetben alulírott a strukturális asszimiláció modelljének a kidolgozásával – nem a napi gyakorlatot kívánja direkt módon befolyásolni, ha ezt tenné, munkája elveszítené az elméleti dimenziót, tudományos relevanciája megsemmisülne. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan elmélet a társadalomkutatásban, amely ne épülne rá a napi tapasztalat adatsoraira és folyamatértelmezéseire.
Amikor előadásom elején megjegyeztem, hogy akkor és ott nem kívánok az asszimiláció és a politika kérdéskörével foglalkozni, azt gondoltam és arra utaltam, hogy ennek akkor látom idejét és indokoltságát, amikor az elméleti keret vonatkozásában létezik egy alapvető konszenzus. Bár Dávid Gyula írása túllép az elméleti kereten, az általa idézett példák lehetővé teszik bizonyos elméleti relevanciájú kérdések pontosabb értelmezését.
Miként kell értelmezni, mit jelent az egyéni, szabad döntés? Továbbá mit várhat el az egyén a szűkebb közösségétől, illetve a társadalomtól? Végül pedig Dávid Gyula felidézett példái kapcsán arra térnék ki röviden, hogy miben látom a mezőségi magyarok, illetve a regáti magyarok asszimilációjának a különbözőségét.
Az egyéni döntés azt jelenti, hogy a személy maga dönt a vonatkozó kérdésben. Szabadon dönt. A szabadságot illetően a filozófia értelmezései Jean-Paul Sartre szabadságra kárhoztatott emberétől a determinista filozófia szabadság-illúziójáig terjednek – és azt hiszem, nem ebben a keretben kell ezen rendkívül vitatott kérdésben nyugvópontot keresnünk. Értelmezik továbbá a szabadságot belső autonómiaként, annak képességeként, hogy az egyén belső értékeivel összhangban képes cselekedni. Ez az értelmezés a spirituális szabadságra vonatkozik, s bár kétségkívül van a szórványhelyzetre is vonatkoztatható relevanciája, nem a cselekvés szabadságával kapcsolatos.
Az asszimilációs helyzetet illetően a politikai szabadságra kell utalnunk: az egyénnek rendelkeznie kell a szabad elhatározáson alapuló döntések jogával. Vagyis: legyen a cselekvés külső beavatkozástól mentes és az állapot uralom nélküli.
A politikafilozófia többféle szabadságértelmezést ismer:
a liberális értelmezés szerint senkinek sincs joga beavatkozni az egyéni döntésekbe. A baloldaliak a szabadságot lehetőségként tételezik, a deterministák szerint minden eleve elrendelt, a szabadság csak illúzió. Maradjunk egy visszatérő kérdésnél: kizárja-e egymást a személyes szabadság és a politikai szabadság? Bár sokan vallják, szerintem nincs igazuk azoknak, akik szerint az igazság ismerete, a tudás a szabadsággal azonosíthatóak, és hogy viszonyuk harmonikus. A hétköznapi szabadságértelmezés lényegét tekintve viszont nem tagadható: szabadságunk abban áll, hogy tevékenységünket ne korlátozzák akadályok. Minél több lehetőség nyílik előttünk, annál szabadabbak vagyunk. Az állítás kimondatlanul is tartalmaz egy tételt: mindig több lehetőség létezik. Az egyetlen lehetőség önmagában kényszerítő. De a mai demokratikus (igen: erről is vitát nyithatnánk) világban nincs olyan polgár, aki számára egyetlen lehetőség adatna meg: egyvalaminek a követése, az elfogadása.
Hajlamosak vagyunk a szabadságot helyettesíteni a biztonsággal, miközben a szabadság mellett joggal várjuk el az igazságosságot, az értékek harmóniáját. Csakhogy, mivel
a teljes harmónia alighanem vágyálom,
az egyén magyarázó sémák kialakításával, mindenféle érvek és hatások összekombinálásával eléri azt, hogy tetteiért a felelősség alól mentesülhessen, eléri tehát, hogy felelősség dolgában infantilis maradjon. Ismert érvelés: hiába akarnám másként, a megvalósulás esélye nem adott, le kell mondanom (a tervezett lépésről). És éppen arról mond le, ami a szabad akaratot jelenítené meg: önmaga kiteljesítéséről. Ezt nevezném személyes programnak. Akkor létezhet, ha az egyén módszeresen végiggondolja az előtte álló alternatívákat. Ekként a döntés meghozatalára két körülmény van hatással: a külső – politikai, társadalmi – környezet és az illető személyes „programja”. A környezeti hatások és feltételek azonosak lehetnek a szűkebb vagy tágabb közösség számára, olvasatuk ugyanakkor nagyon eltérhet az illető személy életszemlélete, életérzése, erkölcsi alapállása, a vallott és vállalt etikai parancsok függvényében. Az egyik ember harcol, a másik feladja. Ugyanakkor én is azt hiszem és vallom, hogy minden embernek joga, bárki méltányossági alapon elvárhatja, hogy az ő döntése ne legyen nehezebb más – pl. többségi – helyzetben élő társaiénál. Ez valóban nincs így – de ettől még az illető fog dönteni, csak döntésének társadalmi költségei sokkal nagyobbak.
Utalnom kell továbbá arra a kulcsfogalomra, amelyet elemzésem középpontjába állítottam: az életvilágra.
Az életvilág megértése az egyén és a társadalom közötti kommunikációs folyamat megfejtése, amely nagyon általánosan a következőképpen írható le: az emberek alkotják a társadalmi – s így az élet- – feltételeiket, tehát ugyanilyen mértékben azok alanyává is válnak. A lényeg az, hogy a társadalmi (gazdasági, szociális, politikai, kulturális) feltételekre már nem, mint az emberek életvilágának egyedüli meghatározójára tekintünk, hanem mint lehetőségekre. Az életvilág tehát a lehetőségek területe, amelyben az egyénnek mindig vannak cselekvési alternatívái: az életvilág mindig az emberi cselekvés lehetőségei és akadályai közötti kapcsolatot fejezi ki.
Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, akkor a szórványban élő például a gyermeke iskolaválasztásával kapcsolatosan olyan kérdéseket mérlegel, mint: az iskola nyelve és a gyermek karrieresélyei közötti összefüggés;az anyanyelvi iskola választásával járó plusz terhek és költségek (mindig léteznek) vállalhatósága; az anyanyelvi kultúra és közösségi hagyomány értéke, megbecsültsége. Ezek többnyire a fő szempontok, és az egyén igen sokszor érzi ebben a helyzetben azt, hogy magára maradt, nem kap sem szűkebb környezetétől, sem tágabb – nemzeti – közösségétől, még kevésbé az államtól megfelelő támogatást. Úgy érezheti, hogy túl sokba kerül neki személyesen az anyanyelvi iskola választása – és a többségi iskola mellett dönt.
Két kérdés merül fel: szabadon döntött-e? Illetve: milyen támogatás várható el nemzeti közösségétől illetve az állami intézményrendszertől?
Döntése szabad, amennyiben senki nem kényszerítette arra, hogy a román/többségi iskolát válassza. Döntése egy életvilág-olvasat. A döntést illetően felmerülő kérdés: miért éppen ez az illető személy helyzetértelmezése? Ha fontos a magyarság nyelvi közösségben való megmaradása – miként különböző politikai nyilatkozatok szerint az –, akkor a kinyilatkoztatáson túli kérdés, hogy ki, milyen eszközökkel tudná ezt segíteni, kiknek volna ez elsődleges feladata. Ezek jogos és logikus kérdések – én ezekkel előadásomban nem foglalkoztam, mert célom az elméleti keret megalkotása. De ki kell mondani, hogy az egyén jogos elvárásai nem mentik fel őt a döntés felelőssége alól: ő maga döntött úgy, ahogyan döntött. Több olyan példa idézhető – a legideillőbb a válaszúti iskola és kollégium esete –, amikor azt tapasztaljuk, hogy az etnikai alapú, identitással kapcsolatos döntések milyen jelentős mértékben szociális megalapozottságúak. Ami már sokkal szélesebb kontextusba helyezi a kezdetben egyszerűnek gondolt kérdést.
Mi várható el az államtól?
Erre a válaszom az előadáson is elhangzott: példánknál maradva olyan oktatási rendszert, hálózatot kell kialakítani, ahol az egyén nem érzi azt, hogy etnikai mássága súlyos külön terhek vállalását feltételezi. De ha sikerül is kialakítani kistérségi iskolákat, központokat, a szülő még mindig érezheti úgy, hogy bár anyagilag volna támogatás (választhat egy távoli magyar kollégiumot például), de érzelmileg mégis nehezebb neki, mert gyermeke kikerül a közvetlen családi környezetből. Ezért vallom azt, hogy a szórványlét folyamatos (intézményi és nem politikai) nyomás és kikerülhetetlen döntési helyzet is ugyanakkor. Egy többségi számára az iskolaválasztás kérdése nem jelenti a nyelvek rangsorolását, az anyanyelv „hasznosságának” a mérlegelését. A többségi dilemmái általában iskolatípussal, esetleg más költségekkel kapcsolatosak – de soha nem kérdőjelezik meg az anyanyelv elsődlegességét. Ezt a különbséget a kisebbségi átéli, és méltánytalannak tekinti. Ettől függetlenül dönteni neki kell – a saját szempontjai szerint.
Végül pedig a Dávid Gyula-írásban idézett példát illetően arra térnék ki, hogy a román Ókirályságba került magyarokat szórványként avagy diaszpóraként kell-e kezelni.
Értelmezésemben ők a diaszpóra részét képezik, hiszen sem Munténia, sem Olténia nem volt történelmi magyar szállásterület. Ide már a XIX. század elején is történt ki(át-)vándorlás, de ezek a kisebb csoportok nem tudtak igazán meghonosodni. Ezért másként kezelném a regáti és ismét másként a mezőségi magyarok asszimilációját. A kérdés elméleti fontosságát jelzi, hogy Nagy Ödön, a szórványkérdés első kutatója, éppen a Mezőséget kutatta. Dávid Gyula utalása figyelmeztet: foglalkoznunk kell a szórványosodás történetével, mivel vannak olyan közösségeink, ahol lassan évszázados folyamatok tanulságait kellene megvonni – elméleti szempontból is. Ugyanakkor a Mezőség kapcsán a legindokoltabb felvetni a közösségi felelősség kérdését, illetve azt, hogy a szórványok anyanyelvben történő megmaradása miként veti fel a különböző társadalmi szereplők felelősségének és a közöttük történő szerepleosztásnak a kérdését.
De ezzel ismételten átkerültem az asszimiláció és a politika kettősének a kérdéséhez. Ez tudom, hogy szélesebb értelmezésben elkerülhetetlen, ugyanakkor közös érdekünk az elméleti tisztánlátás.
Bodó Barna
Szabadság (Kolozsvár)

Illegális matricázásba kezdett az RMDSZ
Több mint tízezer matricán hirdeti eredményeit az RMDSZ, az öntapadósokat a következő napokban ragasztják ki Erdély-szerte. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kedden, Kolozsváron bejelentette: a szövetség által „országos, megyei és helyi szinten, a kormányban, a Parlamentben, az önkormányzatokban folyamatosan ér el kiemelkedő eredményeket” hirdető több mint tízezer matricát a következő napokban ragasztják ki erdélyi településeken. Az öntapadósok elhelyezésére eddig nem kértek önkormányzati engedélyt, és az sem világos, hogy a matricákat az előírásoknak megfelelő felületeken helyezik-e el.
Engedély nélkül elhelyezett RMDSZ-matricák Kolozsváron – kattintásra galéria nyílik (fotó: rmdsz.ro)„Mi büszkék vagyunk megvalósításainkra, ezek mellett nem lehet csak egy legyintéssel elmenni. Bízunk abban, hogy ezeket gyarapítani tudjuk az elkövetkező években is. Akkor, amikor ezekről beszélünk, pozitív kommunikációt folytatunk, nem járatunk le, nem támadunk senkit. Az általunk elkészített matricák segítségével csupán néhány konkrét eredményünkre szeretnénk felhívni az emberek figyelmét.” – fogalmazott Kovács Péter.
A matricákon az RMDSZ többek között azt hirdeti: „Visszaszolgáltattunk 1100 egyházi ingatlant!”, „Nem engedtük a kis nyugdíjak csökkentését!”, „Biztosítottuk az anyanyelv használatát a közigazgatásban!”, „Erdély-szerte kétnyelvű feliratokat helyeztünk el!”, „Elindítottuk a »roncsautó« és a »zöld ház« programokat!”, „Megmentettük a Házsongárdi temető műemlék sírjait!”. Minden matricán megjelenik továbbá az „Ez az RMDSZ eredménye!” mondat, az RMDSZ tulipános logója, illetve a szövetség honlapjának címe.
A Krónika megkeresésére az RMDSZ főtitkára elmondta, a matricák köztéri kiragasztásával a szövetség megyei szervezeteit bízzák meg. Arra a kérdésünkre, hogy az önkormányzati engedélyhez és illetékfizetéshez kötött köztéri hirdetések elhelyezéséhez rendelkeznek-e a szükséges engedélyekkel, Kovács Péter azt válaszolta: ilyen engedélyeket nem kértek, de ha a kiragasztott matricákkal kapcsolatban valaki panaszt tesz, eltávolítják a azokat.
Matrica egy épület falán (fotó: rmdsz.ro)
A Krónika felvetésére, miszerint az RMDSZ főtitkársága esetleg eleve törvénytelenség elkövetésére kéri a megyei szervezeteket, Kovács úgy pontosított, hogy a főtitkárság a megyei szervezetekre bízza azt is, hogy a matricák kiragasztása hogyan felel majd meg a törvényes előírásoknak.
Arra a kérdésünkre, hogy miként készült az az öt fotó, amely az RMDSZ honlapján eredetileg szerepelt, és amelyeken néhány kihelyezésre kerülő matrica látható, tekintettel arra, hogy például útjelző vagy közlekedési táblára, illetve távközlési- vagy villanyoszlopra semmiféle hirdetés, matrica, plakát stb. nem helyezhető el, Kovács Péter elismerte, hogy a fotókon látható matricák kiragasztásához nem kértek engedélyt.
Az öt fotón egyébként – amelyek egy része azonosíthatóan kolozsvári helyszíneken készült – egy-egy matrica látható egy házfalon, egy útjelző tábla és egy közlekedési tábla hátoldalán, illetve két villanyoszlopon.
Nem sokkal a Krónika érdeklődése után az engedély nélkül elhelyezett matricákat ábrázoló fotókat lecserélték az RMDSZ honlapján – az új képeken az öntapadósok egy fafelületre, vélhetően egy asztalra helyezve láthatók.
A köztéri plakátolás egyébként minden településen előzetes engedélyhez kötött, az előírások megszegése esetében kiszabható pénzbírság összegét az önkormányzatok állapítják meg. Ezen a területen ellenőrző hatásköre a helyi rendőrségeknek van.
Üzenet a „névtelenségbe burkolózó, negatív kampányt folytató személyeknek és szervezeteknek” Kovács Péter szerint a matricaragasztó akcióval az RMDSZ „azoknak a névtelenségbe burkolózó, negatív kampányt folytató személyeknek és szervezeteknek is üzen, akik megkérdőjelezik a Szövetség eredményességét, illetve igyekeznek minél inkább lejáratni azt”.
Mint arról tájékoztattunk, idén januárban erdélyi városok, többek között Marosvásárhely és Nagyvárad belvárosában RMDSZ-ellenes matricák jelentek meg, amelyek máig ismeretlen szerzői arra kértek választ a szövetségtől, hogy hol van a beígért erdélyi autópálya, miért kurtították meg a tanárok és az orvosok fizetését, miért űznek csúfot a kisnyugdíjasokból, ugyanakkor azt vetették az RMDSZ-vezetők szemére, hogy a bársonyszékért eladták a magyarságot.
A „matricások” később közleményben magyarázták akciójukat.
Kovács Péter akkor azt nyilatkozta: a szövetség nem tudja komolyan venni ezt az akciót.
Egyébként Marosvásárhelyen a helyi rendőrség azonosított néhány fiatalembert, akik engedély nélkül kiragasztották a matricákat. Az öt fiatal közül a négy nagykorút megbírságolták, a 18 évesnél fiatalabbat pedig elengedték.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)

Beiktatták tisztségükbe a BBTE magyar rektorhelyetteseit
A Babes–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) beiktatták tisztségükbe az intézmény magyar rektorhelyetteseit, Soós Annát és Nagy Lászlót.
Az MTI-hez kedden eljuttatott közlemény szerint a BBTE szenátusa hétfőn délután megerősítette a rektorhelyettesi tisztségben Soós Anna matematikus egyetemi docenst és Nagy László fizikusprofesszort. A magyar tagozat vezetőjének választott Soós Anna kedd reggel vette át a hivatalt és a teendőket Magyari Tivadar szociológus egyetemi docenstől, akit 2011 szeptemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) oktatási főtitkár-helyettesi tisztségébe neveztek ki. Magyari több mint öt éven keresztül vezette a magyar tagozatot.
Soós Anna az MTI-nek elmondta, az egyetem tíz rektorhelyettese közül ketten a magyar tagozat jelöltjei, egy rektorhelyettest pedig a német tagozat jelölt. Csupán a német tagozat képviselője vett részt az egyetem korábbi vezetésében is, Ioan Aurel Pop rektor többnyire fiatal oktatókat jelölt a rektorhelyettesi tisztségekbe.
Soós Anna a magyar tagozat vezetése mellett a tanulmányi rektorhelyettesi feladatokat is megkapta. Elmondta, feladatai közé tartozik a tanrendek ellenőrzése, az akkreditációs kérdések felügyelete és a felvételi megszervezése. Nagy László rektorhelyettes a minőségbiztosításért, az informatizálásért és az egyetem kihelyezett tagozataiért felel.
Soós Anna a magyar tagozattal kapcsolatos legsürgősebb feladatának a magyar oktatók felé vezető kommunikációs csatornák kiépítését, majd az egyetem magyar intézetei munkájának az összehangolását tekintette. Hozzátette, ez utóbbira azt követően kerülhet sor, hogy az egyetemen befejeződik a választási folyamat. Mint említette, tegnaptól kezdődött a dékánok megválasztásának a folyamata, majd ezt követi a dékánhelyettesek kinevezése. A magyar tagozat vezető tanácsa azt követően alakulhat meg, hogy az egyetem valamennyi magyarul is oktató karán hivatalba lépett a magyar dékánhelyettes. A magyar dékánhelyettesek személyére az illető kar magyarul tanító oktatói tesznek javaslatot. Soós Anna elmondta, a magyar oktatók általában két személyt javasolnak a dékánhelyettesi tisztségre, közülük a dékán választja ki, hogy kivel szeretne együtt dolgozni.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem Románia legnagyobb és legjobbnak minősített egyeteme. Huszonegy kara közül kettőn – a református és a római katolikus teológiai karon – csak magyar nyelven folyik a képzés, további 15 karon pedig magyar részleg is működik. Az intézményben 72 alapképzéses szakon és 28 mesterképzéses szakon folyik magyar nyelvű oktatás.
Népújság (Marosvásárhely)

Nagykorúvá vált egyetem
Önálló államvizsga-szervezés, saját oklevél kiállítása, állami támogatás, megkönnyített pályázati lehetőségek és diákcsere-programok – sorolta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem múlt héten elnyert akkreditációjának előnyeit az intézmény rektora. DÁVID LÁSZLÓT a Sapientia jövőjéről Cseke Péter Tamás kérdezte az Erdélyi Riport 2012/9. számában.
Milyen előnyökkel jár a Sapientia számára, hogy megkapta a román államtól a teljes körű akkreditációt?
Az egyetemnek eddig is volt működési engedélye, a szakonkénti akkreditációkat megszereztük, de ez nem adta meg azt a jogot, hogy saját államvizsgát szervezzünk, és saját oklevelet állítsunk ki. A hallgatóink eddig csak egy tanulmányi mellékletet kaptak tőlünk, amely igazolta, hogy a Sapientián végezték a tanulmányaikat. A diákjainknak így államilag akkreditált egyetemekre kellett menniük államvizsgázni, és ezek a felsőoktatási intézmények állítottak ki számukra oklevelet. Valamennyi szak esetében olyan egyetemekhez irányítottuk hallgatóinkat, amelyek színvonalas képzésükről ismertek. Nem volt ez könnyű helyzet, anyagi nehézséget is okozott a diákjainknak, és mivel a Sapientia sincs jó anyagi helyzetben, segíteni sem tudtuk őket olyan mértékben, ahogy szerettük volna. Ez most megváltozott: a következő tanévtől a hallgatóink nálunk államvizsgáznak, és a Sapientia oklevelet állít ki számukra.
Akár doktori iskolát is indíthat az egyetem?
Indítani indíthatunk, de ez még időbe kerül, mert ehhez bizonyos minőségbiztosítási feltételeket kell teljesíteni. Manapság divatos az, hogy tudományos szempontból átvilágítják, és különböző kategóriákba osztják az egyetemeket és a szakokat. A besorolástól függ, hogy az intézmény indíthat-e doktori iskolát vagy sem. A Sapientiát eddig nem világították át, mert nem volt akkreditációja. Mi mindig arra hivatkoztunk, hogy tudományos eredményeinket átvilágította az Ad Astra szakmai szervezet, és a Sapientia az Ad Astra átvilágításakor jó eredményekkel szerepelt. A minisztériumi átvilágítást évente egyszer végzik el, ez idén már a Sapientiára is ki fog terjedni.
Jelent-e anyagi előnyöket az akkreditáció?
Igen. A Sapientia eddig elsősorban alapítványként pályázhatott például uniós pénzekre, most önálló entitású egyetemként pályázhat, ami jelentős anyagi könnyítésekkel jár, kisebb lesz például az egyetem önrésze. Emellett hallgatóink részt vehetnek diákcsere-programokban is.
Számítanak-e a román állam támogatására az akkreditálás után?
Természetes, hogy számítunk erre, kérvényezzük is a támogatást, hiszen ez törvény adta lehetőségünk. A Sapientia is hozzájárul ahhoz a közjóhoz, ami a fiatalság nevelését jelenti. Arra nyilván nem számítok, hogy ezt a támogatást egyik napról a másikra megkapjuk. Ez hosszú, göröngyös út lesz az egyetem számára. Ha nem is számítunk teljes finanszírozásra, reméljük, legalább részfinanszírozásban részesít a román állam. Számítunk például kutatási szerződésekre. Ilyeneket eddig is nyertünk. Büszke vagyok, hogy egy olyan versenyben, amelybe a nagy, elismert egyetemek is beszálltak, a Sapientiának sikerült kutatási szerződéseket elnyernie.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az Orbán-kormány sem tart örökké
A szlovákiak parlamenti választások újra ráirányították figyelmet a külhoni magyar pártok alapvető problémájára, arra, hogy ez etnikai képviselet fenntartása hosszú távon tarthatatlan. Az Orbán-kormány nem fogadja el a szlovák-magyar Híd-Most pártot, mint a felvidéki magyarok képviseletét. A Magyar Koalíció Pártjának parlamenten kívülre rekedését sokan az orbáni nemzetpolitika csődjeként értelmezik.
A transzetnikus párt gondolata nem népszerű egyetlen szomszédos ország magyar politikai elitje számára sem. Dr. Magyari Nándor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára, szociológus nemrég egy tanulmányt adott közzé egy erdélyi transzetnikus párt szükségességéről, miközben három magyar párt indul nemsokára versenybe a magyarok voksaiért. Magyari állítja: kellene egy új párt, a civil mozgalmak nem képesek a problémák orvoslására.
- Van-e köze a Híd 2010-es sikerének ahhoz, hogy 2011 végén romániai viszonylatban is felvetette a transzetnikus párt szükségességét?
-Tanulmányomban abból indultam ki, hogy a romániai politikai viszonyok és közélet jelenlegi helyzetében a változtatás szükségessége egyre nyilvánvalóbb. Azt fogalmaztam meg, hogy az elmúlt húsz évben lezajlott rendszerváltás romániai viszonylatban is csődhöz vezetett, a globális válság hatásai mellett mindenekelőtt a demokrácia intézményeinek gyengesége, a mindent felülíró korrupciós láncolatok, hiteltelenné és népszerűtlenné tették mind a román, mind a romániai magyar politikai formációkat, és végül magát a politikai mezőnyt is lejáratták. Azt kezdtem vizsgálni, vajon milyen módon lehetne elképzelni a politikai és közéleti rendszer szanálását, mi lehetne a kiút a jelenlegi helyzetből? Úgy látom, hogy az az etnonacionalista keret (és itt ez alatt minden meglevő romániai magyar párt vagy formáció alapvető doktrínáját értem), amelyben a régióbeli kisebbségi politizálás kialakult, és amelybe immár egy új politikusnemzedék beleszocializálódott, nem folytatható.
Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti stb. problémák, amelyeket az utóbbi időben láthattunk felmerülni, mind a szélesebb régió, mind a romániai magyar társadalom szintjén, a domináns etnonacionális keretben nem megoldhatóak. Más keretet és más megoldásokat kell keresnünk a válság, a globális kihívások, a környezeti problémák, a jóléti állam intézményeinek fenntartásában stb., ezért kell(ene) radikálisan átalakítani a kialakult intézményi rendszert. Ezért gondolom úgy, hogy a Híd-Most egy fél lépéssel előttünk jár, amennyiben sikerült nem csak etnikum-specifikusan elgondolni a pártépítés lehetőségét. A legfőbb érvet a transzetnikus párt mellett abban látom, hogy lehetőséget teremt az etnikai törésvonalak mentén való politizálás meghaladására, arra, hogy a szimbolikus politizálástól a probléma-megoldó politizálás felé mozdítsa el a színteret, próbálja újragondolni a közélet működését, és lépjen túl az etnikailag szegmentált politikai kultúrán.
- Lát annyi együttműködési hajlandóságot a romániai felek között, hogy a politikai gyakorlat szintjén is működőképessé váljon ez az eszme?
- Az eddigi kísérletek (melyek nem pártalapítást, hanem értelmiségi műhelyeket, a kulturális elit párbeszéd-kísérleteit jelentették, és civil társadalmi mozgalmakat céloztak, mint például a kolozsvari Provincia kétnyelvű lap, vagy a temesvári Interkulturális Társaság, körül kialakult értelmiségi csoportok) kudarca, vagy legalábbis háttérbe szorulása okot ad a pesszimizmusra. Hiszem, hogy új pártra van szükség, mert a civil társadalmi mozgalmak rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és “önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai hatalommal való megmérkőzésben, ezért a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért. Ezért gondolom, hogy van igény, és van esély egy működőképes interetnikus párt létrehozására Erdélyben (is).
A jelenlegi politizálás paradigmáiból való kiábrándultság olyan méretű (a szavazók mintegy felének nincs pártpreferenciája, nem is venne részt a szavazáson, stb.), hogy biztosan helye lenne egy olyan pártnak, mely új problémafelvetéseket követve próbálna meg pragmatikusan közelíteni a régió sajátos kihívásaihoz, újra végiggondolva “közös ügyeinket”. Ráadásul én egy regionális, azaz Erdély-centrikus transzetnikus párt lehetőségét feszegetem, amely a nemzeti elköteleződést egy regionálisra, egyfajta erdélyi közös “patriotizmusra” cserélné. Ez utóbbi biztosan gyengébb kötődést jelent a nemzeti szolidaiításnál, azaz emocionálisan, szentimentálisan kevésbé erős töltetű, de több helyet hagy a racionális, sőt újító gondolkodásnak és cselekvésnek.
- A demográfiai viszonyok eleve behatárolják az etnikai pártok távlatait. Szlovákiában a magyar közösség 9 százalékos, Romániában 6,1, a többiben meg eleve mélyen parlamenti küszöb alatt van. Emellett ott van a természetes igény az ideológiai alapú választásra – mert jelenleg ugyebár csak szavaznak, nem választanak a külhoni magyarok, ha meg kívánják őrizni parlamenti képviseletüket. És ott van az a sajátos abszurd is, hogy minden sikeres etnikai párt eredményeivel maga alatt vágja a fát, az ifjú generáció már nem is tudja, milyen volt nyelvi-kisebbségi jogok nélkül, egyáltalán nem tekinti az RMDSZ/MKP/VMSZ, stb. nehezen kiharcolt eredményének. Elég egy jól kiötlött választójogi törvénymódosítás és máris képviselet nélkül van a közösség, még akkor is, ha egyetlen pártot indít. Mi következik: transzetnikus párt, vagy a kisebbség szépen betagozódik a többségi pártok mentén?
- Én is arra gondolok, hogy “normális körülmények között” az etnikai pártok, miután eredményeket érnek el, elvesztik mozgósító képességük jórészét. Az eredmények pedig annál törékenyebbek, minél inkább csupán egy-egy kisebbségi párt védelme alatt állnak, nem intézményesen és szervesülten épülnek be a demokratikus intézmények rendszerébe. Annyiszor mondták már, hogy az RMDSZ politikájának garanciája a romániai magyarság, hogy a legfőbb partner a romániai magyar szavazó, hogy az emberek elfelejtik: a kisebbségi jogok legfontosabb garanciája a demokratikus jog- és intézményrendszer. Éppen a politikai rendszer törékenysége mutatja, hogy a jogok megtartásának garanciái a “románok”, azaz a többség kezében vannak, mint ahogy az ország demokratikus intézményeit az itteni magyarok hitelesítik, és adott esetben védik meg. Erre kellene, illetve lehetne alapozni a transzetnikus pártot. Jól látszik – többek között -, hogy a ma aktuális MOGYE-ügy (a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körül kialakult konfliktus) azért jelent különös problémát, mert nem alakult ki konszenzus az oktatási törvény kapcsán (a kormány és benne az RMDSZ, felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül erőltette át a törvényt). Másrészt pedig nincs mögötte az akadémiai közösség megegyezése, illetve a legtöbb kívülállónak fogalma sincs, hogy miről is folyik a vita. Nos ebben a helyzetben könnyű etnikai konfliktust szítani, itt lenne mit keresnie egy erdélyi transzetnikus pártnak, az interkulturális kommunikációs készségnek
- Az Orbán-kormány álláspontja szerint az egyetlen üdvözítő, magyar szempontból elfogadható képviselet az etnikai alapú magyar párt, vagyis a két világháború között és rendszerváltás utáni sikeres modell, ami úgy túnik, nem éltethető sokáig. Ki téved: az Orbán-kormány vagy azok akik állítják, hogy előbb-utóbb el kell fogadniuk, hogy Bugár Béla ugyanolyan magyar, mint Duray Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor sem kevésbé magyar, mint Tőkés László?
- Az Orbán-kormány múlékony (sőt míg fennáll is erősen változékony), a paradigmaváltás szükségessége nem függ a pillanatnyi politikai- vagy pártpreferenciáktól. A váltás szükségessége a társadalmi folyamatok, a gazdasági kihívások a válságból való kilábalási esélyek, a megújulás kérdése.
- Véleménye szerint ebben a válaszút helyzetben mi lenne a magyar kormány feladata, a nemzetpolitika célja? Tudna-e, és ha igen miben, segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő külhoni magyar kisebbségi közösségeknek?
- Tudna, ha éppenséggel nem a meglevő intézmények szétdúlásával, a politikai bosszúval, a kicsinyes kliensrendszer kiépítésének kisded játékaival lenne elfoglalva. Képzeljük el ezzel szemben, hogy mennyire más lenne, ha minden területen – így az intézményépítés, azaz érdekképviseleti ténykedés területén is – a szükségszerű innovációra adna támogatást. Miért ne járhatnának a kisebbségi magyar értelmiségiek és szakértők az élen a krízis meghaladása stratégiájának kidolgozásában, regionális szinten? Én a kialakult válságban az értelmiségiek restségét, a dolgok végiggondolását elódázni akaró, értelmiségi nyavalygást is fontos tényezőnek gondolom, hát ezt kellene meghaladni. Ehhez jól jönne a támogatás, de hát....
- Minek tulajdonítja, hogy minden külhoni magyar párt jobboldalinak vallja magát csak egyeseket az ellenfél és Budapest lekommunistáz, de attól mind néppártiak? Romániában most három jobboldali párt küzd meg a választók kegyeiért. Budapest közülük egyet segít. És Híd sincs, amely nevető negyedikként befuthatna.
- Nincs itt a helye annak, hogy részletesen kifejtsem a kelet-európai baloldal elutasításának történeti hátterét, de mindenesetre ez a negatív sztori még mindig marginalizálja (ha nem éppen partvonalon kívülre helyezi) az egyenlőség, és a társadalmi szolidaritás eszméjét. Nem szükséges időben sokkal hátrább menni ahhoz, hogy belássuk: a rendszerváltásban szerephez jutó, magukat szocialistának mondó, de például romániai vonatkozásban többnyire neoliberális politikát, nacionalista és populista diskurzust folytató újgazdagokkal teletűzdelt párt, nagyban hozzájárult a baloldaliság lejáratásához. Másfelől pedig, és a romániai magyar politikai mezőny azért billent végletesen jobbra, mert az etnonacionalista politizálási keret egyedüliként való elterjedése és megerősödése mást nem tett lehetővé. Mi szociológusok két évtizede mérjük azt, hogy a romániai magyarok legfontosabb problémái a gazdasági és szociális kérdéskörbe sorolódnak, és ahelyett, hogy ezekre az igényekre válaszolnának a politikai formációk, “autonómia-versenyt” folytatnak.
Olyan retorikai elemekkel élnek, melyek a hétköznapi emberek számára nem relevánsak, sok a benne a “nemzeti” és “magyar” és “székely”, és “haza”, és “dicső múlt”, stb. és nagyon kevés a pragmatikus elem. Ez a szellemi restséggel is kapcsolatos, mert mindig könnyebb a dolgokat nacionalista retorikával elfedni, mint azokat racionálisan végiggondolni. Aztán jönnek a pofonok, most például a népszámlálás kapcsán is, mert ugyan, józanésszel gondolkodva, ki ne tapasztalhatta volna a fogyásunkat? Ha a politikai elit nem teszi kampánytémává az ügyet, akkor talán racionálisan beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a népfogyatkozásról, talán még segíthetnénk is annak mérséklését, pragmatikus programokkal (nota bene, nem csak mi fogyunk, íme egy nem csak etnikum-specifikus kérdéskör, mely minden itt élőt érint).
Szóval gyakorlati meggondolásokból is, hosszú távon elfogadhatatlannak vélem, a politikai paletta végzetes jobbra billenését, én egy transzetnikus baloldali-liberális párt létrejöttében bízom, mely képes lenne kiegyenlíteni, vagy visszabillenteni az elcsúszott mezőnyt.
Gál Mária
Népszava

Jogoan bírálta-e Kovács Péter a magyar kormányt?
Az ETV Többszemközt című műsorában a hétvégén Kovács Péter RMDSZ főtitkár azzal vádolta a magyar kormányt, hogy az EMNP és a Demokrácia Központok finanszírozására fordítja azt a pénzt, amelyből kulturális intézményeket, kis-és középvállalkozásokat lehetne támogatni, vagy akár családtámogató progra- mokat lehetne finanszírozni.
A Duna Tv Kolozsvári stúdiójában Maksay Ágnes látta vendégül Szabó Lászlót, az EMNT közép-erdélyi régiójának az elnökét, aki kifejtette ezzel kapcsolatosan véleményét.
Elmondása szerint az RMDSZ, egy olyan párt, amely „jól lakott pénzzel és tárgyi felszerelésekkel, amelyet a kormányzati szerepvállalásuk, bő másfél évtizede alatt felhalmoztak”, viszont 2010-től megváltozott a helyzet az anyaországban, és az erdélyi magyar közösség egészének szánt kormányzati támogatások elosztását már nem bízzák az RMDSZ-re – valójában ezt fájlalják, és ezért jönnek a különböző támadások.
Elmondása szerint az anyaországi támogatások felett elsősorban az Országgyűlés és az anyaországi kormány rendelkezik, tehát azt, hogy az a támogatás milyen területre megy, milyen mértékben ők döntik el, ez az ő hatáskörükbe tartozik.
Erdély.ma

Miseta Attila: „Segítünk a MOGYE-nek”
Amennyiben a kormány valóra váltja ígéretét, és létrehozza a magyar kart a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a magyar egyetemek készen állnak, hogy részt vállaljanak az orvosképzésben – nyilatkozta lapunknak adott interjújában Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem orvostudományi karának dékánja. Az orvosprofesszor a Krónikának elmondta, örül annak, hogy az egyetem jelenlegi helyzetében a magyar tanárok álláspontja, ha lassan is, de egyre biztosabban közeledik, és mára szinte mindannyian felvállalják a teljes körű anyanyelvű oktatásért folytatott harcot.
Miseta Attila– Az elmúlt három évben a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) hívására csaknem száz magyarországi oktató jött Marosvásárhelyre különböző hétvégi kurzust tartani magyar egyetemistáknak, orvosoknak, gyógyszerészeknek. Mi volt ezeknek a tanfolyamoknak a lényege?
– Ez egy önkéntes felajánlás volt azon magyarországi kollégák részéről, akik tudásukat át szerették volna adni itteni kezdő-, illetve leendő orvosoknak, gyógyszerészeknek. Az akcióba bekapcsolódott valamennyi magyarországi egyetem, mindenütt a vezetőség támogatta ezeket a kurzusokat és az Erdélybe látogató kollégákat. Én magam nagyon örültem annak, hogy tőlünk, Pécsről aránylag sokan bekapcsolódtak ebbe a kezdeményezésbe.
– A vásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem (MOGYE) vezetősége viszont egyáltalán nem örült az önök jelenlétének, amit egyes professzorok nem is rejtettek véka alá.
– Valóban voltak kellemetlen élményeink is, de minket nem érdekelt a MOGYE-vezetők ellenséges álláspontja, elvégre egy szabad Európában élünk, ahol szabadon közlekedhetünk. Másrészt a tudás átadását, különösképpen, ha ehhez semmiféle anyagi érdek nem fűződik, senki nem korlátozhatja. Az én filozófiám egyszerű: annak segítünk, aki segítséget kér.
Esetünkben ez nem az egyetem, hanem az egyetemi oktatást támogató civil szervezet volt. Ez nem azt jelenti, hogy intézményi szinten nem létezik semmiféle kapcsolat a magyarországi egyetemek és a MOGYE között, de a RMOGYKE-vel ápolt viszony sokkal nagyobb intenzitású és lényegesen tartalmasabb. Persze számomra is fájdalmas azt látni, hogy az itteni oktatók között bizonyos kérdésekben nincs egyetértés.
Az viszont örömmel tölt el, hogy az egyetem jelenlegi helyzetében, a magyar tanárok álláspontja, ha lassan is, de egyre biztosabban közeledik, és mára szinte mindannyian felvállalják a teljes körű anyanyelvű oktatásért folytatott harcot.
– Amennyiben a kormány valóra váltja ígéretét, és létrehozza a magyar struktúrákat, újabb fejezethez érkezik a marosvásárhelyi anyanyelvű orvos- és gyógyszerészképzés. Ez esetben lényegesen nagyobb segítségre lenne szükség a magyarországi egyetemek részéről. Felkészültek az ottani oktatók erre a lépésre?
– Szerintem igen. Már nagyon sok olyan kollégáról tudok, aki Nyugat-Európából vagy akár az Egyesült Államokból térne haza Magyarországra, és szívesen részt vállalna az itteni vagy akár az ottani orvosképzésben. Mellettük ott vannak azok az anyaországi oktatók, akik eddig is szívesen jöttek egy-egy hétvégére.
Meg vagyok győződve, hogy közülük nem egy olyan kolléga van, aki hosszabb időre is hajlandó lenne Erdélybe költözni és hozzájárulni a képzéshez. Nem akarok egyetlen marosvásárhelyi professzor felől sem ítélkezni, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy nagy hibát követett el az, aki nem gondoskodott saját utánpótlásáról. Ez valamelyest a tevékenységét is jellemzi.
Ahhoz viszont, hogy a támogatásnak ebbe a fázisába lépjünk, szükség van a tanügyi törvény jogerőre való emelésére és az egyetem működését szabályzó rendelkezések harmonizálására.
Florea asztalhoz ültetné a pedagógusokat Levélben fordult Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnökhöz Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere, melyben a MOGYE körüli botrány megakadályozását kéri. Az elöljáró tegnapi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, soha nem hitte volna, hogy a politikum ilyen mértékben bele tud szólni az egyetem belügyeibe. „A diákok nem azért járnak az egyetemre, hogy megtanuljanak románul vagy magyarul, hanem azért, hogy orvosok legyenek. Javasolom a professzoroknak, hogy üljenek asztalhoz és készítsenek egy olyan egyetemi chartát, mely alapján mindenki egyenlőnek érzi magát a tanintézetben” – nyilatkozta a polgármester. Benedek István, a városi RMDSZ-elnök tegnapi sajtótájékoztatóján undorítónak nevezte a magyar kar létrehozása körüli botrányt. „Felháborító, hogy az egyértelmű belső érdekháborúk miatt hogyan manipulálják a fiatal diákokat” – mondta Benedek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A fekete márciusra emlékeztek Budapesten
A XX. Század Intézet és a Román Kulturális Intézet által Fekete március – Marosvásárhely, 1990-2012 – Akkor és ma címmel szervezett, a Terror Háza Múzeumban tartott keddi kerekasztal-beszélgetésen Schmidt Mária azt mondta, ma is fontos beszélni arról, hogy 22 éve mi történt Marosvásárhelyen, mert csak így lehet elérni, hogy ne távolodjanak el egymástól a magyarok és a románok, hanem közösen dolgozzanak a jövőn.
A hatalomnak tudomásul kell vennie, hogy nincs joga játszani közösségek életével, kockára tenni a közösségek közötti viszonyt politikai céljai érdekében – hangsúlyozta.
Ki kell derülnie annak, hogy a hatalom miként manipulálta a magyarok és a románok közötti viszonyt – hangoztatta. Véleménye szerint arra is választ kell találni, hol volt a román rendőrség, amelynek feladata az lett volna, hogy megvédje a város polgárait. Tisztázni kell, hogy kitől és milyen parancsot kaptak – tette hozzá.
Király Károly közgazdász, politikus arról beszélt, Erdély mindig is soknemzetiségű térség volt, évszázadokon át “a megértés földjének” számított. Amíg a hatalom, a politika közbe nem avatkozott, nem zavarta nagyobb összetűzés az együttélést – emlékeztetett. Hozzáfűzte: a magyarok akkor sem folyamodtak erőszakhoz, amikor Erdélyt Romániához csatolták.
A fekete március eseményeiben szerinte a román televízió is nagy szerepet játszott, mert híradásaiban azt közölte, hogy a magyarok “gyilkolják a románokat”.
Smaranda Enache emberi jogi aktivista azt hangsúlyozta, optimistán azt remélte, hogy a magyar–román “megbékélés útján vannak”, mielőtt hírt kaptak a marosvásárhelyi összecsapásokról, és arról, hogy az összetűzésekben Sütő András író is megsebesült. Mint mondta, románként ő is felelősnek érezte magát a történtekért.
Radu Carp nemzetközi jogász azt emelte ki, hogy bár már 22 év telt el a fekete március óta, még mindig “titkok lengik körül” a történteket, hiszen nem világos, hogy miután évszázadokig konfliktusok nélkül élt egymás mellett a két közösség, a magyarok és a románok, miért törtek ki a zavargások.
Brindusa Armanca, a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója köszöntőjében azt mondta, jó, hogy Marosvásárhelyen, sem Románia más részein “nincsenek falak a közösségek között”, és az a cél, hogy ez így is maradjon.
Népújság (Marosvásárhely)

Partiumi polgármesterek Brüsszelben, az Erdély 2020 fejlesztési terv megbeszélésen – A jövő tervezése a mi felelősségünk
A mi felelősségünk, hogy szülőföldünkön úgy tervezzünk, hogy beruházásaink a jövő generációk számára is értéket jelentsenek.
Nem elég csupán felhasználni az európai uniós pénzalapokat, az iskolát, a művelődési otthont és bármilyen létesítményt a jövőre tekintve kell felépíteni, mondta Winkler Gyula európai parlamenti képviselő Arad és Szatmár megyei polgármesterekkel, önkormányzati vezetőkkel az Európai Parlament (EP) brüsszeli székhelyén szerdán délután megtartott kerekasztal-megbeszélésen. Az RMDSZ képviselője a jelenlévő polgármesterek és alpolgármesterek kérdéseire is válaszolva, utalt az uniós pályázati kiírások és elbírálások visszás helyzetekre, a folyamatban tapasztalható túlzott bürokráciára és a továbbra is meglévő erős romániai központosítási szándékra, de ugyanakkor beszélt arról a Romániában több helyen tetten érhető valóságról, hogy a tervezés önkormányzati oldalon nem mindig ésszerű.
Winkler Gyula ismertette az RMDSZ Erdély 2020, a szülőföld intelligens és fenntartható növekedésének stratégiáját, kiemelve annak kulcsszavait. A tudásalapú gazdaságról beszélve, az információs társadalomhoz való gyors felzárkózás kényszerét említette. Az információs technológiai lemaradást, annak az embernek a helyzetéhez hasonlította, aki 70 évvel ezelőtt írástudatlan volt és azzal minden előrejutási lehetőségből kimaradt. A zöldgazdaság és a megújuló energiaforrások használata hasonló szükségszerűség, hiszen a környezet felélését nem lehet olyan ütemben folytatni, amint az elmúlt évtizedekben történt, különben a következő generációk életlehetőségei lehetetlenülnek el. Harmadik kulcselem az emberközpontúság. Az értékes ember teszi az értékes társadalmat, az egyén, aki az élete derekán is képes arra, hogy új mesterséget sajátítson el, új nyelvet tanuljon, aki aktívan részt vesz a közösség életében. Ez az ember lesz a záloga közösségeink fejlődésének. Winkler Gyula ugyanakkor felkérte a jelenlévő önkormányzati vezetőket, szóljanak hozzá az Erdély 2020 elgondoláshoz és véleményezzék az RMDSZ honlapjáról letölthető keret-dokumentumokat.
A közelgő romániai önkormányzati választási kampányra utalva Winkler Gyula szólt a szlovákiai választás eredményéről, amely egyértelműen megmutatta, hogy a magyar pártok egymás általi lejáratása nem vezet jóra. „Az eltérő ideológia és tervek mentén folytatott politikai vitában hiszek, ezt az állandó harcot vívjuk a román pártokkal, de azzal nem értek egyet, hogy magyar magyart járat le a kampányban. És meggyőződésem, hogy ezt a magyar emberek sem szeretik. A választás szabadsága és a belső verseny kényszere hamis érv. Nem hiszem, hogy ha egymásnak feszülünk júniusban, fél év múlva az általános választásokon őszintén összefogva tudunk a magyar választók elé lépni. Én egy dologban hiszek: az erdélyi magyarság huszonkét éve erős szervezetében, az RMDSZ-ben, amely eredményeket hozott, és amelyben nagyon sok ember hisz Erdély minden szegletében. Ezt a szervezetet kell megerősíteni, ezzel kell büszkén kiállni kampányban” – mondta Winkler Gyula az Európai Parlamentben aradi és szatmári RMDSZ-es polgármestereknek és önkormányzati vezetőknek szervezett kerekasztal-megbeszélésen.
Nyugati Jelen (Arad)

Önállósodó magyar iskolák
Az új oktatási törvény életbelépése után a magyar közösségek egyre több településen, kisebb-nagyobb sikerrel igénylik az önálló magyar nyelvű iskolák létrehozását. Ez Segesváron az RMDSZ-es tanácsosok ismételt próbálkozása ellenére sem sikerült, a Maros Megyei Tanfelügyelőség szerint ugyanis megkéstek a beadvánnyal. Az Arad megyei Kisjenő-Erdőhegyen is szeretnének magyar iskolát, az év elején egy fórumot is tartottak, ahol az esetleges önálló intézmény kérdéséről tárgyaltak a helyiek. Az elmúlt tíz évben több mint tíz magyar tanintézményt sikerült önállósítani Erdélyben.
Segesváron a Mircea Eliade iskolába költöznének a román tanulók, ha sikerül kiegyezni
Ezekből négy 2011-ben indult Margittán, Nagyszalontán, illetve Nagyváradon, ahol a Szent László Római Katolikus Gimnázium egy román iskola magyar tagozatát fogadta be, valamint két vegyes iskola közti tagozat-csere folytán a volt George Coşbuc Általános Iskolából Szacsvay Imre lett. Hasonlóképpen jött létre Nagyszalontán két, vegyes tannyelvű iskolából egyetlen tanintézetbe tömörítve a magyar osztályokat az Arany János Iskolaközpont. Korábban, 2008-ban Tordán sikerült kiharcolni a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulását, bár a tanintézménybe járó gyerekek itt is több épületben kaptak tantermeket. Az évek folyamán önállósodott Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium, Brassóban az Áprily Lajos Elméleti Líceum, Máramarosszigeten a Lővey Klára Elméleti Líceum, valamint 2005. szeptember 1-jétől, 46 év után a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum újra magyar tannyelvű intézménnyé vált.
Kétéves egyezkedés
Segesváron a helyi tanácscsal és a Maros Megyei Tanfelügyelőséggel folyik a szélmalomharc. Gáll Ernő segesvári RMDSZ-es tanácsos lapunknak azt nyilatkozta, hogy kérvényt nyújtottak be a tanfelügyelőséghez, írásban kérik a választ: lesz vagy nem magyar iskola a városban. Az önkormányzati képviselő az ÚMSZ-nek úgy fogalmazott, két éve tart az „altatás” a tanfelügyelőség részéről, konkrét választ a mai napig sem kaptak. „Arra hivatkoznak, hogy már késő, mert már lezárultak az iratkozások, vagy már nem fér be a keretbe, mert az új tanév szervezése már elkezdődött” – nyilatkozta a tanácsos. Hozzátette, a segesvári polgármester már személyesen is közbenjárt, kérte a tanfelügyelőség válaszát azért, hogy a helyi iskolák támogatását eszerint igényelhessék. A román tanárok közül sokan ellenzik a magyar iskolák létrejöttét, mert attól tartanak, hogy állás nélkül maradnak, ezért arra hivatkoznak, hogy így a magyar gyerekek nem tanulnak meg románul. Gáll szerint a tanárok közül többen is elmentek a helyi tanács ülésére, ahol hangos szitkokkal kísérve hangoztatták véleményüket. „Most minden figyelem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre összpontosul, és Segesvár kimarad a köztudatból, holott itt is ugyanaz történik” – mondta a tanácsos. Szerinte csak egy cserét kellene lebonyolítani, az egyik iskolából a magyarok átköltöznének a másikba, és fordítva: ugyanezt tennék a román gyerekek is. Matei Dumitru Maros megyei főtanfelügyelő lapunknak azt nyilatkozta, nem tehetnek semmit az ügyben, amíg helyileg nem oldódnak meg a konfliktusok, és nem jelölnek ki épületet a magyar intézmény számára. Megerősítette, a segesváriak megkéstek a kéréssel, mert most már a tanerőt sem mozgósíthatják, de ha idén, szeptember 1-je után jelzik szándékukat, a 2013-as tanévtől akár el is indulhat a magyar iskola.
A döntés a helyi tanácson múlik
Király András oktatási államtitkár megkeresésünkre elmondta, már jó ideje figyelemmel kísérik a segesvári magyar diákok helyzetét. Leszögezte: a településen jogosan kérik az önálló jogi személyiséggel rendelkező magyar iskolát. Mint mondta, jelenleg három tanintézetben is működik magyar tagozat, természetes volna egy önálló magyar iskola létrehozása, ehhez viszont arra van szükség, hogy a közösen használt épületekből egyikben helyet adjanak az intézménynek. „A döntés a decentralizáltság értelmében a városi tanácsot illeti, az oktatási minisztérium keze a jelenlegi körülmények között meg van kötve” – mondta az államtitkár. A jogi személyiséggel rendelkező iskola megalapításához nincs megszabva a gyerekek létszáma, akarat kérdése, és ez a segesvári magyarság részéről megvan, a továbbiakban egy egyezséget kellene kötni a városi tanáccsal” – magyarázta Király András.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese lapunknak elmondta, szükség van a segesvári magyar iskolára, bár különösebb beleszólásuk nincs. „Szemmel tartjuk a segesvári és a hasonló helyzetben lévő dicsőszentmártoni magyar iskolák sorsát. A főtitkárság feltérképezte a magyar iskolák iránti igényt” – mondta Magyari.
Bodó Rozália
Új Magyar Szó (Bukarest)

Vitairatszerű dokumentumkötet – Bemutatták Gál Kingának a nemzeti kisebbségi kérdés problémaköréről szóló könyvét
Zsúfolásig telt a Magyar Külügyi Intézet nagyterme kedden Budapesten, a késő délutáni órákban, amikor Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára bemutatta Gál Kinga európai parlamenti képviselő könyvét, ahol sok szó esett a szerző által két és fél évig vezetett Kisebbségi Munkacsoport tevékenységéről és az uniós kisebbségvédelem jövőbeni lehetőségeiről is. A rendezvényt a Magyar Külügyi Intézet és a Kisebbségekért-Pro Minoritate Alapítvány szervezte.
Gál Kinga angol nyelvű kötete a Traditional Minorities, National Communities and Languages – The issues raised in the European Parliament's Intergroup, 2009–2011 (Tradicionális Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek – Az Európai Parlament Munkacsoportjában felmerült kérdéskörök, 2009–2011) címet viseli. Németh Zsolt méltatása szerint a kiadvány „bizonyos értelemben dokumentumkötet, de egyben vitairat is”. Az államtitkár kiemelte: az uniós polgároknak egyforma elbírálásban kellene részesülnie minden szempontból még akkor is, ha „a kisebbségi kérdések elhanyagoltsága többek között több nagy tagállam érdeke”. Hogy még sincs teljes egyenlőség, az részben az érintett (kisebbségi) csoportok gyenge érdekérvényesítő képessége miatt is van. Németh Zsolt hangsúlyozta: a nemzetek együttélése nem vezethet az adott kisebbség beolvadásához.
„Ha Magyarországon felmerül a kisebbségi közösségek problémájának kérdése, akkor rövid időn belül felmerül Gál Kinga neve is. Ez nem véletlen: az Európai Néppárt magyar delegációjának tagja nagyon szerteágazó szakterületen tevékenykedik, amelyhez hozzátartozik a kisebbségpolitika és általában a nemzeti érdekérvényesítés” – mondta az államtitkár, kiemelve: a határon túli magyarok jogainak érdekképviselete küldetésszerűen jellemzi Gál Kinga tevékenységét. Németh Zsolt a kötetet méltatva elmondta: az egyfelől összefoglalja a már az 1980-as években megalapított Kisebbségi Munkacsoport múltját, történetét és céljainak alakulását, amely az EP legaktívabb frakcióközi csoportjaihoz tartozik, másfelől pedig részletesen bemutatja a Gál Kinga társelnök által vezetett munkacsoport tevékenységét, így a nemzetközi intézményközi kapcsolatrendszer kiépítésének folyamatát és a kisebbségi közösségek problémáinak parlamenti megjelenítését. A szerző kitér azokra a jövőbeni lehetőségekre és célokra, amelyek segíthetik a nemzeti kisebbségi és regionális nyelvet beszélő közösségek érdekérvényesítését a jövőben. A kiadvány nem titkolt célja, hogy olyan olvasók számára is elmagyarázza és könnyen érthetővé tegye a „nemzeti kisebbségi kérdéskör problémáit”, akik eddig nem foglalkoztak ezzel a tematikával.
Németh Zsolt meglátása szerint Gál Kinga kötetével azt igyekszik bizonyítani: a kisebbségi kérdés nem magyar, és még csak nem is közép-európai kérdés, hanem Európa szinte valamennyi országát érintő, átfogó problémakör. „Gál Kinga tevékenysége azt bizonyítja, hogy igenis fel lehet használni az uniót saját érdekeink érvényesítésére” – emelte ki az államtitkár, aki szerint a magyar érdekeket hatékonyan lehet érvényesíteni az összeurópai ügyek felkarolásával is. Hozzátette: a kötet politikai vitairat is az Európai Unió egyre inkább homályba vesző küldetéséről, arról, hogy Európa minden polgár Európája, a nemzeti kisebbségekhez tartozóké is. Németh Zsolt szerint nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy van-e az uniónak kisebbségvédelmi politikája. Tény, hogy az unió ezen a területen többet tesz és többet is mond a semminél, de jóval kevesebbet a szükségesnél és a kívánatosnál – mondta a politikus.
– Európában sok kisebbségi közösség van, ahol nagyon erős a fiatalokban a kiállás igénye, ezért a mi közösségeinkben is fontos az utánpótlás biztosítása – figyelmeztetett Gál Kinga, aki szerint ezen a téren a magyaroknak mindenképpen van mit pótolniuk. Rámutatott arra, hogy a Kisebbségi Munkacsoport (Intergroup) elmúlt két és fél éves időszaka alatt először sikerült elérni, hogy az Európai Bizottság képviselői jelen legyenek a viták során. „Ez nem azt jelenti, hogy a közeljövőben elmozdulás lesz a kisebbségi jogok területén” – tette hozzá Gál Kinga, aki szerint ma Európa nagyobbik felében kisebbség alatt nem a nemzetiségi közösségeket értik, hanem egyéb csoportokat is.
Mihájlovits Klára
Magyar Szó (Újvidék)