Tusványos – Székelyek a bizánci krónikákban
A kora középkori bizánci krónikák székelyekre vonatkoztatható feljegyzéseit, adatait és ezekkel kapcsolatos véleményét ismertette Sántha Attila költő, nyelvész, közíró, az összehasonlító tudományok doktora szerda délután, a Tusnádon 27. alkalommal megrendezett Bálványosi Szabadegyetem Jannus Pannonius sátrában.
A kutatóval Molnár Vilmos író, szerkesztő beszélgetett, aki nehezményezte, hogy nincs átjárás az egyes résztudományok között, ugyanis saját tapasztalatai igazolják, hogy egy régész vagy történész nem követi például a nyelvészek kutatásainak eredményeit. Így viszont a már egyszer megfogalmazott következtetések felhasználása is elmArad.
Beszélgetőtársa kérdésére válaszolva Sántha Attila elmondta, hogy a Székely Szótár évek óta folytatott összeállítása kezdetén került a történelem vonzásába, és kezdte tanulmányozni a különböző forrásokat, különösen a székelyek őstörténetére vonatkozókat. Mély meggyőződése szerint ugyanis, a nyelv és a történelem szorosan összefügg, ezért, ha megfejtjük például a székely nyelvjárásban fellelhető, azonban a magyarból hiányzó szavak eredetét, származásunkról és történelmünk még homályos részeiről is sokat megtudhatunk. Ezt saját kutatásainak az eredményei is igazolták, melyeknek még csak az elején tart, de azért annyit máris kijelenthet, hogy ezek ismeretében nyelvészeti szempontból sorra megdőlnek a székelyekről és eredetükről eddig alkotott elméletek. Összeillenek viszont az idők során alaptalanul megbélyegzett Csíki Székely Krónikában leírtakkal.
Ez utóbbi szerint például, a székelyek egykor Dacia Alpestris-ben laktak, mely terület Havasalfölddel és Dél-Moldvával azonosítható. Ezt igazolják a Sántha által tanulmányozott bizánci feljegyzések is, melyek 453-tól, vagyis Attila halálától, folyamatosan említik az ott lakókat, azonban 1073-ig nem székely, hanem szkíta néven. Ekkor ez a népcsoport szövetséget köt a besenyőkkel, és hozzájuk társul, ezért ettől kezdve a szerzők túlnyomó többsége 1091-ig inkább „a szkíták, akiket besenyőnek mondanak” meghatározással szólnak a viselt dolgaikról. A besenyők felszívódása után pedig ismét szkítaként emlegetik őket.
A múlt század elején különben Nicolae Iorga és Bănescu román történészek is határozottan kijelentik, hogy a szkíta és besenyő két külön nép. Ugyancsak a bizánci krónikák részletesen írnak az általuk szkítának nevezett al-dunai nép szokásairól, harcmodoráról, társadalmi berendezkedéséről, melyek mind tökéletesen megegyeznek a székelyekével. Megtudhatjuk például, hogy katonai demokráciában éltek, ami a térségben csak kimondottan a székelyek jellemzője volt. Ugyanakkor ennek a térségnek a helyneveit vizsgálva, Sántha Attila sok magyar eredetű, vagy jelenleg is magyar csengésűre bukkant. Állítását igazolandó, többek között az Almás és Halmágy neveket említette.
Végezetül az előadó kiemelte, hogy a Csíki Székely Krónika, valamint a bizánci források egybecsengő leírása szerint, 1091-ben a székely és besenyő hadak a bizánci seregektől csúnya vereséget szenvedtek. Ennek következményeként pedig a térségben hadai élén megjelenik a moldvai legendákban különben a mai napig sűrűn emlegetett Szent László király, akinek az utasítására a székelyek a jelenlegi szülőföldjükre költöztek.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro
Erdély.ma

Húszezren Tusványoson a félidőben
Tegnap estig közel húszezer ember tartózkodhatott a Tusnádfürdői kemping területén, a 27. Tusványoson. Sokan ruccantak le a Tankcsapda- és a Rúzsa Magdi-koncert kedvéért a környező Székelyföldi településekről.
A legfinomabb kávé eddigi tapasztalataink szerint a MIT-sátorban lelhető fel: annyira erős, hogy megállna benne a kanál (jobb híján műanyag pálcika). Aki nem szokott hozzá, kérhet bele vizet és sok tejet. Két helyszínen is van „szabad Tusványos nemzeti dohánybolt”, na jó, nyugi, nem ez a neve, két mozgó cigisbódéról van szó, ahol korlátozott választékban kapható füstölnivaló.
A csapolt Ursus négy lejbe kerül, dobozosok 5-6 lejbe, féldeci Jager 10 lej, a lángos 6 lej, shaormát 10 lejért lehet enni. A legolcsóbb kaja a zsíros- és a bundáskenyér, 2 lej darabja, kettővel már akár el is verheted az éhséget néhány órára.
A felújított zuhanyzóknak nagyon örültünk idén is, a délelőtti várakozási idő azonban nem csökkent, akár egy órát is várni kell a sorban a női részlegen, és nincs garancia, hogy meleg vízben zuhanyozhatunk. De ez a pénteki melegben még üdítő is, jelenleg állítólag 24 Celsius-fok van, eső csak a hajnali órákban várható. Szerdáról csütörtökre virradóra egyébként esett, előkerültek a köpenyek és gumicsizmák, de nem volt olyan mértékű a csapadék, hogy elmosta volna a sátortábort, szerencsére, mert a kétfős Transindex-különítmény is ott lakik.
A táborba 16 óra után érkezőknek egyébként napi (vagy heti-) jegyet kell váltaniuk, a napijegy tíz lejbe kerül. Egészen tegnap estig a tábor honlapján még az az információ szerepelt, hogy akik megváltották a napijegyet, nem kell még pluszba tíz lejt fizetniük a sátortáborba való egynapos belépésért. Ebből bonyodalmak is adódtak, sokan meglepődtek, hogy miért kérik tőlük az újabb tíz lejt; a résztvevők közül többen nehezményezték, hogy az információk pontatlanul szerepeltek. A honlapon végül csütörtök este kivették a vonatkozó bekezdést a Hasznos infók menüpont alatti szövegből. Ám még mindig szerepel az egyik pontnál a következő mondat: „Akik egy napra jönnek sátorozni, nem kell belépőt fizessenek 16 óra után sem.”
Egy másik pontnál pedig az áll: „A sátorhelyek ára a tavalyhoz képest csökkent: naponta 10 lej/fő, a heti sátorjegy ára 50 lej/fő. A táborban sátorozóknak nem kell külön napijegyet fizetni.” A gyakorlat azonban az, hogy a fent napijegyet váltó, egy napra érkező vendéggel is kifizettetik az egynapos sátorbelépőt, sőt, az este kapott karszalaggal elvileg csak reggel 8-ig közlekedhet a sátortáborban az illető. (hírszerk.)
Transindex.ro

Veszélyben a kontinensünk?
Oroszország, Iszlám Állam, terrorizmus, ellenőrizetlen migráció, az Európai Unión belüli repedések, brexit, hibrid háború, nukleáris fegyverek – az Európa biztonságát fenyegető veszélyek valóságos leltárát mutatták be Tusványoson a kontinens biztonságával foglalkozó panel meghívottjai. Többen hangoztatták: le kell számolni azzal a tévhittel, hogy többé nem következhet be háború.
Gerald Frost, a Danube Institute (Duna Intézet) igazgatója Oroszország fegyverkezését, a Moszkva által kezdeményezett hibrid háborút sorolta a főbb veszélyforrások közé, de kitért a brexitre is, hangsúlyozva: ez nem befolyásolja Európa biztonságát, Nagy-Britannia ugyanúgy részt vállal majd a kontinens védelmében. Úgy vélekedett, a békét a NATO-nak kell fenntartania, és emlékeztetett arra a mondásra, mely szerint aki békét akar, annak a háborúra kell készülnie. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy vélekedett: Európa nem tanult a 20. századi világháborúkból, 1989 után azt hitték, beköszöntött az örök béke kora, most pedig újra megfeledkezni látszik arról, hogy egy atomháború a világ pusztulásához vezetne. Oroszország is atomhatalom, ezért óvatosabban kellene közelíteni az európai konfliktusokhoz, kevesebb kardcsörgetésre lenne szükség, hisz az ukrán válságra nincs katonai megoldás, csak politikai. Elkezdődött egy minszki folyamat, s bár döcög, ennél jobb ötlettel még senki nem állt elő. A konfliktus 10 ezer halálos áldozatot követelt, és 1,8 millió belső menekültet tartanak számon – ennyi ukrán lakos kényszerült arra, hogy elhagyja otthonát. Sérelmezte az európai kettős mércét: miközben zavartalanul jöhetnek illegális bevándorlók, az ukrán állampolgárok számára még csak a vízummentes belépés lehetőségét sem biztosítják, hogy törvényesen léphessenek be az EU területére. A migrációs válság mellett az Európát fenyegető kockázatok közé sorolta a belső repedéseket, amelyeket a brexit felerősített.
Martonyi János volt külügyminiszter a veszélyeket sorolva szólt az olyan klasszikus biztonságpolitikai kockázatokról, mint a terület elleni támadás, hangsúlyozva: az államnak kötelessége megvédeni határait. Úgy vélte, a magyar politika helyesen ismerte fel, hogy a határokat az illegális bevándorlóktól is meg kell védeni. A hibrid háború, a cyber-hadviselés mellett szólni kell azokról a kockázatokról is, amelyek az energia- vagy az élelmiszerbiztonságot, az ivóvízhez való hozzáférést, a gazdasági stabilitást veszélyeztetik. S bár más országok nehezen értik meg, de a magyar nemzet számára kiemelt fontosságú a kulturális biztonság, a közösség kulturális-szellemi-nyelvi örökségének megőrzése. A nyugati háborúk másról szóltak, de valahányszor Magyarországot – és talán Lengyelországot – támadás érte a történelem során, mindig az volt a tét, hogy sikerül-e megmAradni magyarként, tehát létünk is veszélybe került. Ráadásul jelenleg legalább öt országban élnek magyarok, az ott élő magyar közösségek pedig még veszélyeztetettebbek – mutatott rá. Kontrát Károly, a Budapesti kormány belügyminisztériumi államtitkára szerint Európa biztonságát az illegális migráció, a terrorizmus és az Iszlám Állam fenyegeti leginkább. A világban jelenleg 60 millió menekültet és 240 millió, döntően gazdasági migránst tartanak számon, ez azt is jelenti, hogy sokáig kihívás lesz majd a migráció. Az EU nem talált jó választ erre a helyzetre, nem követeli meg a külső, schengeni határok védelmét, a kötelező betelepítési kvóta pedig rossz megoldás, mert minden állam szuverén joga eldönteni, kit akar befogadni. Emlékeztetett az októberben esedékes népszavazásra, és arra kérte a külhoniakat, mondjanak nemet a betelepítési kvótára.
Teljesen más szempontokat vázolt Cristian Pârvulescu politológus, a Pro Democraţia Egyesület tiszteletbeli elnöke, aki az Európai Unió mellett működő konzultatív szervezet, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság tagjaként migrációs ügyekkel is foglalkozik. A Bukaresti elemző azt mondta: örül, hogy Nagy-Britannia kilépett az EU-ból, szerinte a britek eddig sem nagyon tudtak és akartak beilleszkedni, fékezték az integrációt, az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviselték. Szerinte a brexit után a szétesés inkább az Egyesült Királyság egységét veszélyezteti. A brexit felgyorsíthatja az integrációt, első lépésként vélhetően kétsebességes EU jöhet létre. A több Európa a megoldás – vélekedett, azzal is érvelve, hogy miután 25 év alatt a magyar–román kapcsolatok sem javultak, ha az EU eltűnik, akár Erdély is konfliktusos övezetté válhat. Pârvulescu azt is mondta: Moszkva racionális válaszokat adott az általuk fenyegetésnek tekintett lépésekre, csakhogy Oroszország maga is veszélyforrás Európa biztonságára. Ennél nagyobb kockázat Törökország, amely irracionális válaszokra is képes, amint a puccskísérlet utáni megtorlások is mutatják. A migráció kapcsán megjegyezte: a menekülteket nem lehet sorsukra hagyni, Görögország nem tudja megvédeni tengeri határait, a kvóta pedig a szolidaritás jele.
Szavaira reagálva Kontrát Károly felvetette: határai védelmére Görögország bevethetné 500 ezer fős hadseregét. Martonyi a radikális iszlám terrorizmus veszélyére tért vissza, amely ellen a legkeményebben kell fellépni. Brenzovics László a kettős mércére hívta fel a figyelmet: az 1,8 millió ukrán belső menekülttel sem a karitatív szervezetek, sem a nyugati média, sem az európai államok nem foglalkoznak, s miközben közel-keleti bevándorlók törvénytelenül léphetnek be Európába, minden, Ukrajnával szomszédos állam meg tudja védeni határait az ukránoktól – pedig ők nem baltával meg robbantószerekkel érkeznek. Gerald Frost bevallotta: maga is a brexitre szavazott, és büszke a döntésre, mert az EU-t nem tartja demokratikusnak, és mert azt akarja, hogy az Egyesült Királyság a maga ura legyen. Dávid és Góliát harca volt a népszavazási kampány, amelyben a legkülönfélébb hírességektől az egyházfőkig mindenkit bevetettek, hogy mAradásra vegyék rá a szavazókat, mégis győzött a népakarat – magyarázta.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos – Tőkés: a konfliktust is vállalnunk kell
Az autonómia és Magyarország védhatalmi státusának a fontosságáról beszélt Tőkés László Európai Parlamenti képviselő a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) szombati, Orbán Viktor miniszterelnökkel közösen tartott fórumán.
Tőkés László néhány évvel ezelőtt épp Tusnádfürdőn javasolta, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek felett úgy, mint Ausztria Dél-Tirol felett, ami miatt megfosztották román állami kitüntetésétől – emlékeztet az MTI. A dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének a szakértőit idézve szombaton elmondta: Ausztria ma is védhatalmi státust gyakorol a dél-tiroli osztrákok fölött. Jelenleg zajlik a dél-tiroli autonómiastatútum felülvizsgálata, mely során ismét meghatározzák, hogy mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában – tette hozzá.
„Európai módra Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében" – jelentette ki Tőkés László, aki megköszönte a védelmet és a támogatást Orbán Viktornak.Tőkés László a 120 éve született Márton Áron erdélyi római katolikus püspök példázatával mondta el, hogy miért tartja fontosnak az autonómiát és a védelmet, a védhatalmi státuszt és az önrendelkezést. Kifejtette: Áron püspök egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek, a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott.
Márton Áront és társait idézte az autonómia alátámasztására is, akik a második világháború után létrejött erdélyi Magyar Népi Szövetség álláspontjával szembemenve memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához leszögezvén, hogy: „rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni”. Hozzátette: a mostani változott körülmények között az erdélyi magyarság nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszél.
„Nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely - meggyőződésünk szerint - egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését” – fogalmazott Tőkés. Hozzátette: ezen törekvés teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
Bibliai idézettel jelentette ki: Ne féljetek! Harcoljatok! „A politikailag korrektnek aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a gonosszal szemben nem gyakorolhatunk konfliktuskerülő magatartást, és kompromisszumot sem köthetünk vele, hanem csak egyet mondhatunk: távozz tőlem, sátán!” – hangoztatta Tőkés László Tusnádfürdőn tartott előadásában.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Koncert és politika
Van annak már húsz éve, hogy valaki megkérdezte: észrevettem-e, hogy egyik kedvenc külföldi popzenekarom tagjai baloldaliak.
Töredelmesen bevallottam, hogy halvány fogalmam sincs róla, mivel szerzeményeik szövegében nem a politikai elkötelezettségüket kutattam, amelyről életrajzuk sem árult el semmit. És különben is: kit érdekel, hogy kedvelt zeneszerzőjének, előadójának milyen a politikai hitvallása?
A jelek szerint manapság sokakat. Több magyarországi sajtóorgánum bő teret szentelt a Quimby néhány rajongója azzal kapcsolatos felháborodásának, hogy a zenekar koncertezett a múlt héten rendezett Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborban. (Amúgy nem először, és remélhetőleg nem utoljára.) Az alternatívrock-együttes szóban forgó szimpatizánsai azért tették szóvá a zenekar tusványosi fellépését, mert azzal úgymond „legitimálta" a rendezvényen előadást tartó Orbán Viktor kormányfő eszmeiségét.
Mármost kizárólag politikai rugóra kell járjon az agya annak, aki nem tudja szétválasztani egy ötnapos rendezvénysorozat szabadegyetem-, valamint fesztiváljellegét, és minden résztvevőt – beleértve az előadókat – annak alapján ítél meg, hogy melyik ideológia képviselője tette tiszteletét ott, illetve mit mondott. A Quimby tagjai – akárcsak Ákos, a Tankcsapda, a Kiscsillag és sok más banda – bulizni mentek az Olt partjára, miközben nem vállalhattak felelősséget azért, hogy napközben miről osztják az észt a politikusok, politológusok és véleményformálók a Lőrincz Csaba-sátorban. És mindez fordítva is igaz. Ugyan mit szólna most a jelenlegi magyar kormányt számtalanszor elmarasztaló Cristian Pârvulescu Bukaresti politológus, ha valaki Orbán-szimpátiával vádolná meg, amiért előadást tartott Tusványoson? Ahol ráadásul vehemens kritikákkal illette Budapestet.
„Ha csak azokban az országokban lépnénk fel, amely kormányainak egyetértünk a politikájával, nagyon kevés helyen koncerteznénk" – válaszolta Brian May, a legendás Queen rockegyüttes szólógitárosa az azzal kapcsolatos kritikákra, hogy a banda a Dél-afrikai Köztársaságot is érintette 1984-es koncertturnéja során, és ezáltal „hitelesítette" az apartheidrezsimet. Nos, az akkori bírálók ugyanúgy semmit nem értenek a zene nyelvén, mint most azok, akik a Quimbyt támadják, viszont mindenről ugyanaz jut az eszükbe: a politikai beskatulyázás. Az ilyenek megérdemelnék, hogy napestig politikusok koncertezzenek a nappalijukban.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Levetni a kényszer-zubbonyt
A román–magyar viszony mélypontjáról beszélni bizonyára nem indokolt még, de mindenképp jellemző a párbeszéd elakadására, hogy a tusványosi táborban alig akadt mutatóba egy-egy román résztvevő. Az átmeneti technokrata kormánynak persze elnézhető, hogy felhatalmazás híján nem kívánta képviseltetni magát, de civil közszereplő is csak elvétve bukkant fel, pedig a szabadegyetem annak idején többek között épp a két nemzet szótértésének elősegítésére alapíttatott. Ahol korábban számottevő többségi politikusok is megfordultak, ahova két alkalommal még maga az akkori államelnök is elmerészkedett, oda az idén jóformán csak egy politológus jött el, igaz, neki aztán kategorikus mondanivalója volt.
Kertelés nélküli állította fel ugyanis a diagnózisát e befagyasztott párbeszédnek, mely napjainkban az erdélyi magyarság és a Bukaresti elit közti mindennemű egyeztetést megbénít. Cristian Pârvulescu feloldhatatlan ellentétet lát a románok mai nemzetállam-felfogása és az erdélyi magyarok által kívánatosnak tartott jövőkép között, úgy gondolja, és jogosan, az ellentétek egyre mélyülnek, és ezt aggasztónak ítéli. Mi több, robbanásveszélyesnek tartja. A két országot csupán az uniós tagság kapcsolja egymáshoz, és ez távolról sem elegendő egy demokratikus kibontakozáshoz a rendszerváltás 26. évében, akár azt is mondhatnánk, elfecsérelt negyedszázad szárad politikusaink, mindenekelőtt a többségiek lelkiismeretén – tennők mi hozzá.
A különben becsült szakembernek igazán megszívlelhetnék a meglátásait a Dâmbovița partján. Az őszi parlamenti választások után nyilván új erővonalak mentén köttetnek meg majd az új szövetségek, feltehetően a magyar érdekvédelem mai szempontjainak is jut majd némi szerep. Alapvető hiba lenne mindazonáltal pusztán a pártok szavazatarányainak alárendelni ismét egy egész nemzetközösség életigényét, negyedszázada ebbe a kényszerzubbonyba öltöztetve élünk, de inkább kornyadozunk. A párbeszéd új kereteire lenne szükség, melyben minden magyar párt, de az anyaország is latba vethetné a maga erejét és életvágyát.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem lapíthatunk!
Harmincöt év távlatából óhatatlanul feltevődik a kérdés, hogy mi volt az a titokzatos erő, melynek hatására 1981-ben, Anna-nap előestéjén úgy határoztunk, elég volt a rettegésből, megaláztatásból, nyomorgásból, elnyomásból és hallgatásból. Melynek hatására legyűrtük a bennünk ágaskodó félelmet, és szembefordultunk a hatalommal. Kibontottuk a nemzeti zászlót, és a nyilvánosság előtt kimondtuk az akkor kimondhatatlant: emberhez méltó körülmények között, magyarként és szabadon akarunk élni.
Hogyan mertünk így cselekedni? Talán az ifjúságunk sok keserve miatt gerjedt feszültség érte el a kritikus szintet, és ily módon tört magának levezető utat egy belső robbanás elkerülése érdekében. Vagy inkább a mások által nekünk szánt sors ismerete és a belőle fakadó kilátástalanság elleni lázadás félig öntudatlan próbálkozása volt? De megtörténhet, hogy az ősöktől örökölt és génjeinkben őrzött igazságérzet, nemzethűség, bátorság és szabadságszeretet kényszerített a nyílt szembeszegülésre.
Kétségbeesetten keresem a választ, mely magyarázatot adna az akkor és ott történtekre, mert a Ceauşescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra legsötétebb éveit éltük. Egy olyan időszakot, mely alatt napi 20 deka kenyérrel, havi tíz tojással és fél kiló hússal voltunk kénytelenek tengetni az életünket. És tettük mindezt az állandósított félelem légkörében, melynek nyomására még a legenyhébb kritikát sem mertük megfogalmazni a rendszerrel és az ország mindenható urával szemben. Mert a magyarokra származásuknál fogva még nagyobb nyomás nehezedett, olyannyira, hogy már a helységeink nevét sem írhattuk le az anyanyelvünkön nyilvánosan. Egy darabka nemzeti szalag rejtegetése, vagy himnuszaink titokban történő eléneklése pedig olyan főbenjáró bűnnek számított, amiért jobb esetben meghurcolták, rosszabbikban viszont az örökkévalóságba küldték annak elkövetőjét.
Mindezt újra átgondolva, egy újabb kérdés nyíllal belém. Megérte-e? A válasz már rég készen áll bennem, csak ki kell mondanom: igen. Ha a következmények biztos tudatában még egyszer mindent újrakezdhetnék, sem cselekednék másképp, mert nem lapíthatunk, amikor a nemzetünket gyalázzák, és meg akarják semmisíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Püspökháború, a múlt árnyaival
Egyszerű történet: ősszel püspököt választanak a Királyhágómellék reformátusai, s Tőkés Lászlót nem tenné boldoggá, ha az utódját, Csűry Istvánt újraválasztanák. Csűry népszerű, elfogadott, Tőkés viszont nem egyértelmű bizonyítékokat lobogtat egykori helyettese állítólagos besúgói múltjáról. Szűcs László helyzetértékelése.
Transzilván kremlinológusok azt valószínűsítették, Tusványos szombatján Orbán Viktor valami apró jelét adja majd annak, hogy nincs ínyére Tőkés László akciózása a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István ellen, akit szeretne megfosztani attól, hogy az őszi püspökválasztáson újabb mandátumot szerezzen. Csűry megbocsáthatatlan bűne, hogy jó viszonyt ápol az RMDSZ-szel.
Tőkés időről-időre olyan dokumentumokat hoz nyilvánosságra, azokat értelmező közlemények csatolmányaiként, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy Csűry a nyolcvanas években, szalárdi lelkipásztorkodása idején paptársairól jelentéseket fogalmazott a Szekuritáténak. Az eddig ismertté vált iratok alapján ez a vád nem bizonyított, csupán egy lehetőség. Igen, az is benne lehet a pakliban, hogy a Kiss és/vagy Chis Gheza fedőnevű besúgó azonos a mai püspökkel. Csakhogy a lehetőség még nem bizonyíték. És ha ezt Tőkés László magától nem tudná, a Csűry püspök ellehetetlenítésében segédkező levéltári kutató ezt megmondhatta volna neki. (Apropó, levéltár, az eddig publikált iratok számozása alapján csak szemelvényeket láthatunk egy vaskosabb dossziéból, tehát a teljes képre nincs rálátásunk. Viszont az egyik kézzel írt jelentést maga Chiș Gheza írja alá, úgy gondolom, nem nagy ügy megállapítani, hogy a szöveg kinek a kézírása, s kinek nem...)
S hogy miért éppen Tusnádfürdőn várták egyesek, hogy a színpadon – a kockás ingében a pedagógusokkal szolidan szolidarizáló – Orbán tíz centivel távolabb tolja a székét az EP-képviselőtől? A válasz egyszerű, azon a héten kormányának egy tagja félreérthetetlenül kiállt Csűry mellett. Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár kifejezetten azért utazott Nagyváradra, hogy az új református püspöki palotában Csűryvel közösen tartott sajtótájékoztatón egyértelművé téve: utóbbi továbbra is élvezi Budapest bizalmát. Igaz, Soltész újságírói unszolásra sem tett Váradon bíráló utalást Tőkés személyére, magyarán a támadásoktól megvédik a püspököt, de a támadótól nem.
Bezzeg az EP-képviselő értékelése szerint csupán annyi történt, hogy a szegény államtitkárt Csűry püspök fondorlatosan belerángatta a maga dicstelen ügyébe. A barátom barátja az ellenségem, ugye.
Egyfajta kettős játék Tusnádfürdőn is zajlott: a volt püspöknek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének ugyan nem jutott teríték a péntek esti, Orbán plusz Kárpát-medencei magyar vezetők vacsorán, ám vigasztalódhatott, másnap reggel szabadtéri munkareggelit költhetett el (nyolcszemközt) a miniszterelnökkel. (A napindító étkezést megörökítő, Orbán Viktor Facebook-oldalán megtekinthető fotó olyan, mintha titkon egy medvebundába bújt paparazzo készítette volna.)
Nem tudhatom, hogy a tusnádi munkareggelin, az omlett és a narancslé között úgy mellékesen, mondjuk a kvótanépszavazás farvizén szóba került-e a püspökháború. Ha igen, a kormányfő normális esetben annyit tanácsolhatott: „Kedves László, ha van minden kétséget eloszlató bizonyítékod, állj elő vele, ha viszont nincs, akkor szállj le kérlek erről a témáról, s törődj inkább a magad dolgával, vagy az autonómiával.” Hogy nem ez hangzott el, vagy hiába hangzott el, erre enged következtetni a legújabb, a Soltész-látogatáson háborgó, kéz- és gépírásos besúgói jelentésekkel ismét megspékelt nyilatkozat. Amire nyilván jön majd válasz, amit rekontráz egy-két újabb jelentés, kegyelem és békétlenség. Semmi új, semmi meglepő, kilencven óta szokva van már ehhez az istenadta nyáj.
erdelyiriport.ro

A nemes nélküli falu – a 17. századi Csíkszentdomokos
A 17. századba kalauzoljuk olvasóinkat sorozatunkkal. Ezúttal Csíkszentdomokos történelmének kevésbé ismert vetületeire hívja fel a figyelmet a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Markaly Aranka.
Sokunkat foglalkoztat szülőfalunk múltja, hogy miként éltek őseink, hányan laktak a faluban, és egyáltalán mivel foglalkoztak, miből éltek, hogyan írták le településük nevét? A ma ismert formához képest nem mutat nagy eltérést Csíkszentdomokos település neve a 17. századi forrásokban, azaz Zent Damakos, Szent Damokos, Zent Domokos vagy latinul Sancti Dominici nevekkel találkozhatunk kutatásaink során. Az elmúlt évek alatt és napjainkban is több kutató foglalkozott a fejedelemség kori székelység történetével, mindennapjaival, és az azt meghatározó tényezőkkel.
Imreh Istvánnak köszönhetően a rendtartó székely falvakról már nagyon sok mindent megtudhattunk. A fennmAradt falutörvények szépen körvonalazzák a székely falvak rendszabályait, hagyományait, a fejedelemség korára vonatkozóan is. A székely falu mint társadalmi alakulat része volt egy olyan testületnek, alkotóeleme volt egy olyan tágabb határú egységnek, a Székelyföldnek, amely a maga szokásjogi rendjét, specifikus életrendező normáit a veszélyhelyzetekben is igyekezett oltalmazni, írásban rögzíteni és azt átörökíteni. Ezek a kordokumentumok azért váltak ebben az időszakban olyannyira jelentőssé, mert mind a tisztviselők, mind a nemesi réteg részéről többször is visszaélések történtek, így ezek a rendszabályok némiképp védelmet nyújtottak a település lakosainak. Másrészt ezeket több rendben is ismertették az idegen lakosok számára is (zsellérek vagy más faluból oda költözöttek), hogy világossá tegyék számukra a faluban való élés feltételeit, szabályait. A falvak lakói a Székelyföldön különböző társadalmi rétegekhez tartoztak. Többnyire számolhatunk nemes, lófő, gyalog rendekkel, azonban 1562 után már a jobbágyréteg is részévé válik a székely falvaknak. Csíkszentdomokost vizsgálva a korabeli források alapján érdemes néhány dolgot megjegyezni. Egyrészt a korszakban (16–17. század) a falu közösségében nem találunk nemesi címet viselő személyt, csupán a 17. század végén megjelenő Sándor családra való utalásokból következtethetünk arra, hogy egy helyi nemesről van szó. A korábbi időszakot tekintve természetesen domokosi jobbágyokkal rendelkező nemesekről is van tudomásunk, mégpedig a csíkszenttamási Lázár Farkas, aki a 16. század végén egy adóösszeírás szerint 10 jobbágytelek után adózik, továbbá a 17. század folyamán találkozunk Petki és Haller család szolgáiként számon tartott lakosokkal is. A lófői és szabad réteg Csíkszentdomokoson is jelen volt, a lófők aránya kisebb a szabadokéhoz képest. A jobbágyréteg megjelenése a Székelyföldön (a feudalizáció jele is volt egyben) és az egyre gyakoribb katonai terhek komoly problémát jelentettek a településen élők számára. A század végére nagy számban igyekeztek kibújni a katonai szolgálat alól valamilyen kifogást keresve vagy pénzt fizetve a kapitánynak, helyi földesúrnak. Ez a jelenség a fejedelemség kora végére jellemzővé vált a korabeli székelység körében.
A megélhetés a mindennapi élet létkérdésévé vált. A Csíkszentdomokosiak foglalkozását tekintve elsősorban állattenyésztésből és földművelésből éltek, azonban a 17. század végi összeírásokból az is szembetűnő, hogy Domokoson többen bányászok vagy hámoros béresek voltak. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ekkor már minden bizonnyal működik a faluban iskola, hisz az összeírásokban találkozunk egy Thamás Bálint nevű scholamesterrel is.
A település lakosságát tekintve a 17. századi források alapján körülbelül 300-400 lakossal számolhatunk. Ekkor Csíkszentdomokos korántsem számított Felcsík legnagyobb falujának, ahogyan napjainkban, azonban a többi faluhoz hasonló lélekszámú. A lustrákat vizsgálva és a korabeli misszionáriusok jelentéseivel egybevetve, azt láthatjuk, hogy a lakosság száma semmiképpen sem drasztikusan, sokkal inkább kis léptékben növekedett ebben a században. Ez teljes mértékben érthető és elfogadható, mivel a korabeli teherviselések – mind a katonai szolgálat és a vele járó terhek és veszteségek, mind a pestisjárványok, tatárbetörések – nem tették lehetővé a falvak lélekszámának nagymértékű növekedését.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Fiatalok, Tőkés, költségvetés – Kovács Péter összegzett az EU Táborban
Országos szinten a tulipánt, helyi szinten az eredményeket és célokat emelték ki az önkormányzati választásokon, és hangsúlyt fektettek az új és fiatal jelöltekre is – hangzott el Kovács Péter előadásában csütörtökön, az EU Táborban. Az RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette azt is, a parlamenti választásokon hasonló stratégiával készülnek.
Az új törvénykezés átlátható kampányt célzott meg, ehhez képest láthatatlan kampány jött létre, a román pártok hozzászoktak, hogy gumicsizmával, cukorral, liszttel készülnek, ez pedig most nem volt lehetséges – magyarázta az ügyvezető elnök. Újra kellett tervezni az RMDSZ eszközeit is, összerázni a különböző tagszervezeteket – vázolta. „Gyűlölnek mindent, ami politika, és sokszor jogosan is. Lop, csak hazudik, meggazdagodott a hátunkon – ez a kép alakult ki, és ezen valóban nincs mit szeretni, nekünk pedig ilyen körülmények között kellett a magyar emberek támogatását kérünk” – fogalmazott Kovács.
Az RMDSZ relevanciáját kellett növelniük, egy aktuális álláspontot kialakítaniuk, amelyet mindenhol képviselnek. Ugyanakkor sok új és fiatal jelöltjük volt, arra törekedtek, hogy meg is mutassák őket, és ez a parlamenti választásokon is cél lesz – tette hozzá.
A cél az öt százalék elérése volt, a megyei tanácsosi listákkal végül csak hajszál híján érték el ezt – négy évvel ezelőtt viszont több jelöltet állítottak. Kovács bízik abban, hogy elnyerték az emberek bizalmát, Maros, Szatmár és Bihar megye jó példa erre.
A jelöltállítási rendszeren is változtatni akarnak, a jelenlegi szabályozás nem veszi figyelembe az országos RMDSZ-érdekeket. Ha most Bethlen Gábor jelölt volna, Fejér megyéből nem tudna bejutni a parlamentbe – példálózott.
Kovács kifejtette, egyetért azzal, hogy az MPP bejusson a parlamentbe, de nem tehetünk úgy, mintha Biró Zsolt elnöknek nem lett volna olyan kiszivárogtatott beszéde, amely nyugtalanságot okozott az RMDSZ-ben – erre megnyugtató választ kell adnia a Polgári Pártnak. Az EMNP egyetlen célja, hogy ártson az RMDSZ-nek, és az egyetlen eredmény, amit elérhetnek, hogy öt százalék alá tolják a szövetségi képviseletet a parlamentben. Az EMNP összmagyar listát akar állítani, öt olyan biztos hellyel, ami a Néppártnak járna, de miután ez nem lesz megvalósítható, meg fognak sértődni és független jelölteket támogatnak – tette hozzá.
A magyarországi népszavazásról kifejtette, soha nem mondhatja azt, hogy valaki ne vegyen részt egy szavazáson, ugyanakkor megvalósíthatatlannak is tartják a menekültkvótát.
Tőkés saját egyháza ellen fordult
Az utóbbi időszakban korábbi kiszámíthatatlan hangján nyilatkozik, és már nem az RMDSZ-t szidja, amit megszoktunk, hanem saját egyházát, Csűry István püspök urat is támadja – mondta Kovács Péter Tőkés Lászlóról. Kifejtette, amikor együtt tudtak dolgozni, minden rendben volt, most pedig Csűry szekus múltjáról beszél, miután a püspök az RMDSZ-szel való együttműködét hangoztatja.
Kovács nem hisz abban, hogy Tőkés az idős kora miatt nyilatkozna így, „nem kell automatikusan megbolondulnia valakinek, ha idős, ebben nem hiszek, szerintem az frusztrálja, hogy primadonnából tucatpolitikussá vált” – fogalmazott. Tőkés tusványosi beszédéről Kovács azt mondta, ugyanaz volt, mint a tavalyi, hogy a sajtó figyelmét ismét felhívja magára – de míg tavaly óriási cirkusz lett a Magyarország Erdély fölötti védhatalmi szerepének emlegetéséből, mostmár senki nem kapta fel erre a fejét.
Napvilágra hozott költségvetés
Kovács az RMDSZ költségvetéséről is beszélt. Az Átlátszó Erdélyt – mondta – nem az érdekli, hogy mire költi a pénzt a szövetség, hanem az, hogy minél nagyobbat rúghasson beléjük. „Egyik nap megjelent egy cikk, másnap helyre lehetett tenni” – mutatott rá az ügyvezető elnök. Azt rótta fel az Átlátszó Erdélynek például, hogy a szövetségi elnök Apple gépen dolgozik, amit 2009-ben vásároltak. Azért döntöttek úgy, hogy nyilvánosságra hoznak minden összeget, utólag „lehet majd lőni”, de az alapján, ami le van írva, és nem amit ők találtak ki – mondta Kovács.
A Krónika szerdai cikkében az RMDSZ baráti sajtóját emlegeti, erre Kovács úgy reagált: a szövetség támogatási keretéből több mint száz sajtóorgánum kapott segítséget. Baráti sajtóként emlegették ugyanakkor a Hargita Népét, holott a lap a választási kampány során összesen mindössze nyolcszor említette az RMDSZ-t – emlékeztetett Kovács Péter.
A Fiatalok Európája az idei, 13. tábor címe, hiszen a brexit kapcsán is bebizonyosodott, hogy a fiatalok számára fontos az Európai Unió, Nagy-Britanniában is ők szavaztak leginkább a bentmAradás mellett – fogalmazott köszöntőbeszédében Antal Lóránd MIÉRT-elnök. A tábor az önkormányzati választásokra is hangsúlyt fektet, illetve a Rólad szól kampány „szuperhőseire”, aktív erdélyi magyar fiatalokra, akiktől egy-egy idézetet állítottak ki a zeteváraljai Nap Park táborhelyen.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke Kelemen Hunor szövetségi elnök üdvözletét adta át, és arról beszélt, a MIÉRT-nek és partnereinek kell kitalálniuk, hogyan erősítik meg a helyüket az erdélyi táborok palettáján. A tábornak ugyanakkor abban kell eltérnie a többitől, hogy ide olyan fiatalok jöhetnek, akiket érdekel a politika, aktívan részt vettek, vagy részt akarnak venni benne - tette hozzá a politikus.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

EU Tábor – Kovács Péter: a fiatalokat és a nőket kell támogatni
A parlamenti választások tétjéről, jelöltállításról és aktuálpolitikai témákról tartott politikai tájékoztatót Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke csütörtökön Zeteváralján az EU Táborban.
„Ha a spárga és a pukedlizés már nem megy úgy, akkor a balerina is félre szokott állni. Ezt kéne tennie Tőkés Lászlónak is, aki nem tudja elviselni, hogy egykori erdélyi hősből magyarországi tucatpolitikussá lett, és ezt a frusztráltságát most már nemcsak az RMDSZ-en vezeti le, − amit egyébként már megszoktunk −, hanem utódján, az egyház és politikum együttműködését szorgalmazó Csűry István püspökön is, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Tőkés László láthatóan nem tudja lenyelni, hogy míg évekig Tusványoson a vacsoránál, a főasztalnál ült és a legjobb flekkeneket kapta, most csak egy reggeli lágytojással kell beérje” − hangsúlyozta az ügyvezető elnök.
A parlamenti választások előtti magyar pártokkal való egyeztetések kimenetelét tekintve úgy fogalmazott, a Magyar Polgári Pártnak várhatóan két bejutó helyet ajánlanak, az egyiket Háromszékről, a másikat Udvarhelyszékről vagy Maros megyeből. Egy lehetséges EMNP-s választási stratégiát lemodellezve Kovács Péter kifejtette: az Erdélyi Magyar Néppártnak, amióta megalakult egyetlen célkitűzése van, hogy nekünk ártson, hogy 5 százalék alá vigye a magyar képviseletet. „Ennek megfelelően ősszel majd olyan ajánlattal jönnek az RMDSZ felé, amely jogi szempontból kivitelezhetetlen, politikai szempontból pedig elfogadhatatlan. Ezután megsértődnek, hadat üzennek, és lemondásunkat kérik. Ezt követően független jelölteket indítanak, akik csökkenteni fogják az esélyeket, így kevesebb magyar politikus juthat be miattuk a Parlamentbe” – hangsúlyozta.
Az őszi parlamenti választás jelöltállításkor a kvótarendszer helyett, az RMDSZ-nek azokat a fiatalokat és nőket kell támogatnia, akiknek kivitelezhető terveik vannak, akik vállalják és helyt is tudnak állni a megmérettetésben – hangsúlyozta előadásában Kovács Péter. Szerinte, a váltásra való igény, a megújulás eredményezte azt, hogy a parlamenti választások egyik erős pontjaként, várhatóan több megyében is befutó helyeken szerepelnek új, és egyben fiatal jelöltek is, akiket mindenképpen meg kell mutatni országos szinten.
A fiatalok és a politika viszonyával kapcsolatban kifejtette, egyszer azt a megjegyzést kapta valakitől, jó volna eljutnia az RMDSZ-nek oda, hogy a fiatalok bár utálják, hiszen az azt jelentené, beszélnek róla, elérte az ingerküszöbüket a politika. „A MIÉRT kell legyen a partnerünk abban, hogy tolmácsolja, mit akar a fiatal generáció, melyek a politikával, a Szövetséggel kapcsolatos elvárásaik. Ebben van nektek nagy felelősségetek és tapasztalatotok is, hiszen lebonyolítottátok a nagysikerű Rólad szól-t” – fogalmazott az ügyvezető elnök, majd bejelentette, az iskolásokat megszólító kampány ősszel újraindul, azzal a céllal, hogy minden egyes magyarul tanuló középiskolás véleményét felmérje.
A Szövetség választásokig tervezett céljairól beszámolva elmondta, augusztusban indítják a kényszerűségből külföldre szakadt állampolgárok regisztrációs kampányát, a jelöltállítás szeptemberben zajlik le, október első felében aláírásgyűjtési -, majd a célok és eredmények bemutatására irányuló kampányt ütemeztek, továbbá a mozgósításra és a nyelvi jogok használatának tudatosítására is nagy figyelmet fordítanak.
Erdély.ma

Az utca hangja
N. KÁNYÁDI MIHÁLY, Szentivánlaborfalva. A fúvószenekarok 25. nemzetközi találkozója óriási élmény volt a Rétyre és Sepsiszentgyörgyre gyűlt népes közönségnek, legalábbis a megnyitóünnepségeken. Később azonban már lehangoló volt látni, hogy a rétyi szabadtéri rendezvényen sorra fellépő zenekarokat – akik szebbnél szebb zeneműveket mutattak be, és tudásuk legjavát adták – nem mindenki értékelte megfelelően.
A nagyszínpad előtt nem padok vagy székek, hanem asztalok voltak elhelyezve, és a közönség egy része (tisztelet a kivételnek) nem a zenét hallgatta, hanem evett-ivott, hangoskodott, kacarászott, kiabált, egyesek még énekeltek is. A valódi zenekedvelőket ez nagyon zavarta – úgy látszik, némelyeknek messze van a kultúrotthon... A jövőre nézve tehát azt javasolnám az esemény szervezőinek, hogy a színpad elé csak a zenehallgatásra való ülőalkalmatosságokat tegyék, az asztaloknak van hely hátrébb is, ahol már kevésbé zavaró a mulatozók hangja, és még a zenekarokat is hallani lehet. Így örömet szereznének azoknak, akik nem a sörért, hanem a fúvósokért mentek oda, és még belépőjegyet is fizettek. Nem mellesleg, a zenekarok sem ezt érdemlik. MIHÁLY ANDRÁS, Árkos. Július 14-én elvették a villanyt valamilyen munkálatok miatt, ezt meg is hirdették, de azt nem, hogy az áramszolgálató emberei mit tesznek. A magasfeszültségű vezeték ott megy át a kertemen, amely magánterület, és be is van kerítve, de ők csak úgy bejöttek, meg se kérdezték, szabad-e, noha látták, hogy ott vagyok. A kert végében folyik a patak, ott az égerfákat kivágták – derékból, mint a lehajolni rest fatolvajok – az ágakat beleverték, beletaposták a sarjúba, és ott hagyták. Most már hátulról, a földekről be sem tudok menni a kertembe, előbb el kell takarítanom a mocskukat. Ugyanígy berontottak a szomszédhoz is, ott a cserefa ágait vágták le és törték össze. Így dolgoztak a patak partján 150 méter hosszan, csak a rendetlenség mAradt utánuk. Voltam a rendőrségen, azt mondták, hiába teszek panaszt, úgysem kapok kártérítést kapni, de nem tudom lenyelni, hogy a villanyosok csak úgy belerondíthatnak akárki területébe. M. M. G., Sepsiszentgyörgy. A nemrég lezajlott Bedő Albert-ünnepség kapcsán szeretném közölni, hogy Gödri Miklós volt kálnoki református lelkész csiholta ki az emlékezés szikráját, amely mindannyiunk örömére lánggá terebélyesedett.
JÁGER ÁRPÁD, Felsőrákos. A legfőbb motivációja a tusványosi szabadegyetemnek a pártatlan útkeresés volt, habár a mikénteken már érződött a pártállás. Az RMDSZ, mint mindig, saját döntéseit minősítette a legjobbnak, elégedett a helyhatósági választások eredményével, és hitelesnek tartja programját, az MPP egy-két parlamenti helyért besorolt mögéje, az EMNP elhalasztotta a döntést, de részt akar venni a parlamenti választásokon...
NAGY ISTVÁN, Zabola. Egészségügyi miniszterünk (akinek elődeit sűrűn váltogatták) mert mondani egy nagyot: korrupció egyenlő csúszópénz. Így mi lettünk a hibásak, mert orvosaink éhbérét pótoljuk. Én inkább hálapénznek nevezném, egyféle sebtapasz ez a sok helyen vérző ágazaton, habár attól nekem is kinyílik a bicska a zsebemben, ha előre követelik... Érdekes módon, politikusaink általában külföldön kezeltetik még kisebb bajaikat is: Victor Ponta volt kormányfő fájós térdével Erdogan bácsi orvosait kereste fel, és amit ott hagyott, abból egy kisebb hazai kórház alkalmazottjainak havi munkabérét ki lehetett volna fizetni; s lehet, közben tanult is a török elnöktől arról, hogy miként lehet Napóleon egy „demokráciában”. Jelenlegi egészségügyi miniszterünk tudja, hogy a parlamentet az orvosi, ápolói bérek nem foglalkoztatják, elfoglalja őket, hogy olyan extra nyugdíjat biztosítsanak maguknak, amelyből telik német klinikára. Nekünk meg sajnos sokszor a pap bácsi az orvosunk, az utolsó kenettel... Velem az történt, hogy mikor az egészségügyi könyvembe rejtettem a szerintem elvárt „figyelmességet”, ugyanúgy vissza is kaptam. Következőkor virágot vittem, és öröm volt látni az orvosnő arcát: mosolyától, biztatásától félig meg is gyógyultam...
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális élet Krassó-Szörényben
Krassó-Szörény megye lakosságának mintegy 1,5 százaléka magyar. A közösség fele, közel 1800 személy a megyeszékhelyen, azaz Resicabányán él, a másik fele pedig szétszórtan Anina, Újmoldova, Oravicabánya, Boksánbánya, Karánsebes és Nándorhegy városokban, valamint a környező falvakban is élnek kisebb magyar közösségek.
A Templom és Iskola Szórványegyesület csoportos kiszállások révén vallásos és kulturális programokat szervez a megye szórványmagyarságának. Szükség van rá, hogy ezeket a közösségeket rendszeresen látogassák, a családokat pedig megkeressék, mert ezekkel az emberekkel évtizedeken át nem foglalkozott senki. A katolikusoknak nincs magyar miséjük, nem olvasnak magyar sajtót, és nincs Magyar Házuk, ahova rendszeresen összejárhatnának. Ezért Resicabányán, a Govondár negyedben és Újmoldován is vásároltunk egy-egy lakást, amely Magyar Központként segíti őket az önszerveződésben, és helyet ad a magyar programoknak. A szórványokban bálokat, színházi előadásokat, nótaesteket, történelmi és egyéb jellegű programokat szervezünk.
A Resicabányai Református Templom és Iskola többrendeltetésű épületében 2011 szeptemberétől beindítottuk a magyar óvodát-napközit, amely két szakképzett óvónővel működik. Ez az egyedüli magyar tanintézmény a megyében. Minden évben tábort szervezünk a resicabányai gyermekeknek és fiataloknak, a cél kiragadni őket legalább egy hétre a román környezetből. A Petőfi Program ösztöndíjasai, a szegedi néptáncosok és a helyi önkéntesek jóvoltából magyar műsorok – táncház, kézműves foglalkozások – várják szombatonként a gyermekeket és a fiatalokat. De versmondó esteket és színdarabokat is szervezünk, nemzeti és egyházi ünnepeink alkalmával pedig megemlékezéseket tartunk a helyi Hóvirág Daloskör részvételével a megye több településén.
2015. november 15-én első alkalommal vendégszerepelt Resicabányán, a Templom és Iskola épületében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata. Lázár Ervin meséje nyomán készült előadásukkal, A hétfejű tündérrel varázsolták el a resicai magyar óvodásokat és kisiskolásokat. Több kisgyermek először vett részt bábszínházi előadáson, és az est különlegességét a darab szokatlan bábtechnikája csak még inkább fokozta. Mesekönyvek lapjaihoz hasonlítható leginkább A hétfejű tündér díszlete: ahogyan haladt előre a történet, úgy lapozták tovább a háttérül szolgáló „mesekönyvet” a színészek. A szereplők kétdimenziós bábfigurái pedig a lapok közül bukkantak fel, és oda is bújtak vissza. „A Temesvári magyar színház fontosnak tartja a szórványmagyarság kulturális identitásának megőrzését és támogatását, valamint a helyi magyar nyelvű intézményekkel való szakmai kapcsolatok kiépítését és fenntartását” – olvasható a színház honlapján. Ehhez az ars poeticához hűen látogatott el a bábtagozat Resicabányára, és csempészett egy kis magyar nyelvű színházi élményt a helyi gyermekek és szüleik mindennapjaiba.
A szüreti bált több mint 150 fő részvételével tartották meg 2015. november 21-én Resicabányán, ahol a Templom és Iskola Szórvány Egyesület meghívására a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület néptáncegyüttese és a nagykikindai Róna tánccsoport lépett fel – mindkét bánsági település ma a szerbiai Vajdaság tartományának a része. A talpalávalót a nagykikindai Virradó népi zenekar húzta, a zenét a resicai Szilágyi Ádám biztosította. A néptáncegyüttesek bemutatója során nemcsak a dél-alföldi zenével és táncokkal ismerkedhetett meg a resicai közönség, hanem a táncosokon megcsodálhatta a hagyományos délvidéki népviseletet is. Majd Tápai Róbert Nagykikindáról és Virág Bene Klára, a verseciek vezetője néhány szóban bemutatta hagyományőrző munkájukat. A bál tánctanítással egybekötött táncházzal folytatódott, amihez a fiatalok és a kissé régebbi fiatalok is lelkesen csatlakoztak. Majd a táncban megfáradt közönség finom szilágysági töltött káposztából és egy kis temesrékási borból meríthetett erőt az újabb csárdásra.
A resicai magyar bál kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a jelenlévők kulturált körülmények között szórakozhassanak. Az esemény iránti érdeklődést jelzi, hogy a helyi magyar közösség tagjai a belépőjegyeket néhány nap alatt elkapkodták. De nemcsak a mulatozásról szólt az este, hanem a Bánság romániai és szerbiai oldalán élő magyarok ismerkedéséről, kapcsolatépítéséről és barátkozásáról is. A Romániában élő bánsági magyar fiatalok egymás között már sokkal inkább a román nyelvet használják, itt azonban anyanyelvük volt a közös nyelv, amelyen meg tudták egymást érteni a verseci és nagykikindai fiatalokkal. Így hatványozottan volt a jelen a bálon a hagyományőrzés és a nyelvápolás.
A Farsangi Magyar Bált hagyományteremtő céllal rendezte meg 2016. január 23-án, Resicabányán a Templom és Iskola Szórvány Egyesület, a készülődés azonban már jóval korábban elkezdődött. A bált megelőző szombaton a resicai gyermekek és fiatalok álarckészítő kézműves foglalkozáson vehettek részt Kovács Ágnes ösztöndíjas vezetésével. A helyi óvodások is elkészítették saját farsangi maszkjukat, így például tündéreknek, kalózoknak és nyomozóknak beöltözve vettek részt a bálon.
Míg a gyermekek az álarcokat és a jelmezeket cserélgették, addig a felnőttek élő zenére járták a csárdást a Szeged Néptáncegyüttes tagjai, Adorjányi-Szabó Nóra, Számfira Máté, Nagy Zita és Adorjányi Botond közreműködésével – utóbbiak 2015. szeptember óta havi rendszerességgel tanítják a resicai fiatalokat csárdásozni. 2016. februártól pedig már nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is indult táncház Resicabányán Zita és Boti vezetésével.
A fiatalok néptáncbemutatója után tanítással egybekötött táncház következett, mindehhez a Temesvári Szinkron Együttes húzta a talpalávalót, vacsorára a finom töltött káposzta sem mAradt el. Az élő zene varázsa és a táncosok lendülete magával ragadta a bálozókat, szinte sohasem volt üres a táncparkett. Volt olyan vendég is, aki hívás közben kirakta a telefonját az asztalra, így „közvetítette” a magyar zenét a bálon részt venni nem tudó barátainak. Hogy mi a titka a sikernek? „A minőségi munka – legyen szó zenélésről, néptáncról, tanításról – mindig meghozza a gyümölcsét. Csak így érdemes csinálni” – mondta a bál végén Szabó Ferenc, a Szinkron Együttes vezetője.
A bálon közel 150 fő vett részt, de a rendezvény sikerességének és eredményességének az egyik fokmérője az is, hogy sikerült becsalogatni több olyan resicabányai és környékbeli magyart is, aki eddig nem vett részt magyar rendezvényeken. Reméljük, ez a pozitív tendencia folytatódik!
Idén először Resicabánya is bekapcsolódott a Temesvár központú Bánsági Magyar Napok műsorába. A rendezvénysorozat április 30-án kezdődött Resicabánya új negyedében, Govondáron, a Magyar Kulturális Központ átadójával. Ezáltal hivatalosan is megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye, amelyet 2015-ben vásárolt meg a resicabányai református egyházközség a Nemzetpolitikai Államtitkárság segítségével. A kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújított és berendezett földszinti, kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakás 2016 februárja óta már „próba üzemmódban” működik: hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként magyar nóta és népdaléneklés zajlik a központ falai között, szerdánként a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket.
A székházavató után azonban senki sem ment haza, ugyanis színházi előadással folytatódtak a Bánsági Magyar Napok. 18 órától a govondári Líra Teremben lépett fel a Vajdaságból érkező tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület műkedvelő színtársulata. Mindkét humoros színdarabjuk – a Lónak vélt menyasszony és a Viaszkvirág – egyöntetű sikert aratott a körülbelül hatvanfős resicai közönség körében, legalábbis a sok nevetés és tapsolás erre engedett következtetni.
2016. május 1-jén folytatódtak a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. Anyák napja alkalmából a református templomban, az istentisztelet után a Hóvirág Daloskör köszöntötte az alkalomhoz illő énekekkel az édesanyákat, amihez a gyülekezet tagjai is csatlakoztak egy-egy szívhez szóló versmondással. Az anyák napi műsor után az épület iskolai részében folytatódott a program Farkas Ibolya resicabányai születésű naiv festőművész kiállításának megnyitójával. A megnyitón az alkotó elmondta, hogy közel negyven évig tanított középiskolában matematikát, és nyugdíjazása után vágott bele fiatalkori álmába, a festésbe. Mint mondta, számos európai díj és tárlat után most ismét szülővárosában állít ki, hogy az itteni magyar közösség is megismerhesse festményeit. A virágcsendéletek és önarcképek között resicabányai motívumokra is bukkanhatunk az élénk színvilágú, aprólékosan kidolgozott festményeken. A megnyitó koccintással és szeretetvendégséggel zárult.
Május 3-án délután az esős idő ellenére, több mint ötven érdeklődő gyűlt össze egy közös főzésre a Templom és Iskola épületében, illetve udvarán. A Magyar Gasztronómiai Napon hagyományos magyar ételeket készíthettek a résztvevők helyi asszonyok vezetésével. A gulyáshoz először közösen megtisztították és feldarabolták a hozzávalókat, majd az udvaron felállított sátor alatt – amire a zuhogó eső miatt nagy szükség volt – kitartóan őrizték, keverték a két bográcsban készülő gulyást. Közben készült a desszert is: miután az asszonyok begyúrták a fánknak és a csörögének való tésztát, a legkisebbek szaggatták ki, illetve vágták és hajtották formára. A kisült fánkokat szintén a gyermekek szórták meg porcukorral. Az elkészült ételek egyöntetű sikert arattak, amit csak fokozott egy helyi termelő bora és pálinkája. Az este jókedvű nótázással zárult.
Május 7-én délután Farkas Ibolya festőművész tartott alkotódélutánt, amelybe nemcsak a gyermekek, hanem a szülők és a nagyszülők is bekapcsolódtak. Sok vízfestékkel, jó adag fantáziával és nem kevesebb bátorsággal készültek az élénk színek kavargásából álló nyomatok.
Magyar nótaesttel zárult május 8-án, vasárnap este a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. A Temesvári Magyar Színház művészeiből álló zenekar, a Shake Kvartett vendégszereplését közel hetvenen tekintették meg a govondári Közgazdasági Szakközépiskola éttermében. A színészzenekar előadásában felcsendültek olyan ismert nóták is, mint a Jaj, de szép kék szeme van magának, a Rózsalevél vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amelyeket együtt énekelt a közönség a színészekkel.
A júniusi második hét végén újabb rendezvénnyel gazdagodott a kis magyar közösség. Népzenei estet szerveztünk, ahol a szolnoki Tiszavirág Daloskör tagjai vezették a jókedvű nótázást, citerakísérettel a gyulai Kiss Ferenc szolgált, de megszólalt a hegedű, a kisbőgő, a tárogató is a szolnokiak jóvoltából. Ugyanezen az esten láttuk vendégül a pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület tagjait, amelynek a néhány hónapja alakult citeracsapata itt lépett fel először nagyobb közönség előtt, és nagy sikert aratott. A jelenlévők jó néhány új dalt – köztük kalocsai népdalcsokrot is – megtanultak a jó ízű bográcsos elfogyasztása előtt.
A Templom és Iskola Szórványegyesület másik fontos éves tevékenysége az Ébresztő című információs lap kiadása, amellyel célunk a közösségformálás a szervezett programok révén, valamint a magyarságtudat erősítése.
A szórványegyesület által szervezett minőségi programok hozzájárultak ahhoz, hogy a szétszórtan élő magyarság közösséggé formálódjon, és hisszük, hogy programjaink és tevékenységeink révén a Krassó-Szörényben élő magyarok megmAradnak magyarnak.
Kovács Ágnes
Művelődés (Kolozsvár)

Helyi értékek és fejlesztési lehetőségek Gyimesfelsőlokon
Az ivóvízrendszer bővítése, a szennyvízhálózat kiépítése, illetve a községi utak felújítása – ezek a munkálatok élveznek prioritást a következő időszakban Gyimesfelsőlokon.
Pap Imre polgármesterrel beszélgettünk, aki megválasztása előtt nyolc évig alpolgármesterként tevékenykedett a településen.
– Gyimes-völgyét a magyar közösség kincsesbányájának tartják, ez terhet vagy lehetőséget jelent az önkormányzat számára?
– Nem jelent terhet, sőt nagyon fontosnak tartjuk helyi kultúránk megőrzését, hiszen mint ismeretes a kultúra és a gazdaság kölcsönös hatással van egymásra. Az előrelépésekhez, a fejlődéshez elengedhetetlen mindkettő. A kultúránkra tehát nem teherként tekintünk, hanem előrelépési lehetőségként, mindenképp szeretnénk erre építkezni az elkövetkezőkben.
– Hogyan lehet bekapcsolni a gyimesi patakvölgyeket a fejlesztésekbe? Egyáltalán esetükben szükséges-e egységes faluképben gondolkodni?
– Egy bizonyos szinten be kell kapcsolni a patakvölgyeket is a fejlesztésekbe, gondolok itt elsősorban az infrastrukturális beruházásokra, hiszen nemcsak a főút mentén laknak helyiek, hanem a félreesőbb falurészeken is. Ezeket tehát egységesen kell kivitelezni, úgy hogy közben megőrizzük a patakok sajátosságait. A helyi értékeket és fejlesztési lehetőségeket meglátásom szerint össze lehet kapcsolni, adott esetben fontossági sorrendet lehet felállítani. Ugyanis vannak olyan infrastrukturális beruházások (víz-, szennyvízrendszer kiépítése), amelyek a 21. században uniós elvárások, nem lehet elhanyagolni. Ezeket mindenképp meg kell valósítani, természetesen úgy, hogy a faluképben ne okozzon nagy rombolást. Jó példa az összeegyeztethetőségre például a helyi piactér, illetve a tejbegyűjtő központ is, amelyek jól illeszkednek a faluképbe, ugyanakkor a helyiek érdekeit szolgálják, de még az áthaladó turistáknak is megakad a szeme rajtuk.
– Milyen egyéb turisztikai lehetőségek vannak Felsőlokon?
– A legnagyobb turisztikai vonzerő a helyi sípálya lehetne, amennyiben megfelelő az időjárás. Ennek tükrében elsősorban a téli sportokra kellene hangsúlyt fektessünk. Emellett a szekeres programokat, kaliba-, esztenalátogatásokat lehetne népszerűsíteni – ennek fellendítését a kalibákhoz vezető utak javításával próbáljuk elősegíteni. Már vannak ilyen programok, a turisták nagyon szeretik, hiszen a jellegzetes helyi kalibás élet látványosság a számukra, ezért fontosnak tartjuk azok támogatását.
– Polgármesteri kinevezése előtt nyolc évig alpolgármesterként tevékenykedett, ennek tükrében hogyan látja, milyen munkálatokat érdemes folytatni, milyen hiányosságokat kell mihamarabb pótolni?
– Nyolc év alatt sokat dolgoztunk, jelentős megvalósításaink voltak, mint a községi utak egy részének aszfaltozása, a vízhálózat kiépítése, de még nem készült el a szennyvízhálózat, amit mihamarabb pótolni kellene. Úgy vélem, hogy azok a munkálatok, amelyekre nem került sor, azok az idő hiányában mAradtak el, hiszen egyetlen beruházást sem lehet egyik esztendőről a másikra befejezni. De az a jó, ha mindig vannak tervek, ha van egy cél, ami felé haladhatunk. A nyolcéves tevékenységem után most nem új tervekkel kezdem a polgármesteri munkám, hanem az elkezdett beruházásokat igyekszem folytatni, korábbi terveinket kivitelezni. A közeljövőben hozzáfogunk a görbepataki út aszfaltozásának folytatásához, erre már megvannak a tervek, folyamatban van az építkezési engedély kibocsájtása, a kivitelezésre pedig a közbeszerzési eljárást is elindítottuk. Sürget az idő a víz- és szennyvízrendszerek kialakításával is, hiszen 2018-tól már büntetéseket róhatnak ki, amennyiben ez nincs megoldva. Következő lépésként Gyimesközéplokkal közösen pályáznánk az ivóvíz-, illetve szennyvízrendszerek kialakítására, bővítésére. Ennek érdekében megalapítottunk már egy fejlesztési társulást, hogy nagyobb eséllyel pályázhassunk az Helyi Fejlesztési Országos Program egyik kiírására. Korábban felújítottuk egyik kultúrotthonunkat, annak berendezésének beszerzésére is pályázati lehetőséggel szeretnénk élni. Egyik legfontosabb teendő a községi útjaink telekkönyvezése, ezért tettünk már lépéseket, ám a megvalósításig még hosszú az út. Hosszabbítás alatt van a település általános rendezési terve is, illetve a elindítottuk a legelők telekkönyvezésének folyamatát is. A közeljövőre vonatkozóan ezek a legfontosabb tervek, nem feledve a sport, kultúra támogatását sem.
– A megyeszékhelytől való távolság jelent-e nehézséget a mindennapjaikban?
– Meglátásom szerint az a 30 kilométer autóval nem távolság, a mai világban ez már nem okoz gondot. Ritkán megtörténhet, hogy nagyobb havazáskor nehezebb a közlekedés, de a hóeltakarítással gyorsan orvosolják a problémát.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kezdődik a 13. Kárpát-medencei Nyári Egyetem a PKE-n
Hétfőn 13. állomásához érkezik a Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon, mely az első Kárpát-medencei szintű nyári egyetemként indult 14 éve. A rendezvény mindig egy széleskörű összefogás eredményeként került megszervezésre.
Idén is öt szervezet – a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), Z Generációért Alapítvány (Z Alap), Kárpát-Ifjúsági Egyesület (KIE) – együttműködéseként jön létre az esemény, valamint további 7 szervezet vesz részt partnerként a lebonyolításában a Kárpát-medence több régiójából. A tavalyi „újjáélesztési” kísérlet meggyőzte a szervezőket arról, hogy több év kihagyás után is tud adni a fiataloknak valamit a 2002-ben indult rendezvény, a bőséges nyári programpaletta részévé válva ezáltal.
A rendezvény Aáry-Tamás Lajos, Magyarország oktatási jogok biztosának fővédnöksége alatt zajlik. A nyitóbeszédek rendjén a fővédnök mellett felszólalnak a rendezvénynek otthont adó Partiumi Keresztény Egyetem képviselői, a 13. KMNYE főszervezője, és az esemény elvrendszerének támogatói.
Frissen és kreatívan
A tizedik Kárpát-medencei Nyári Egyetem fővédnöke, dr. Schmitt Pál köztársasági elnök köszöntőjének egyik részlete is világosan jelzi a Nyári Egyetem fontosságát: „Jókai Mór figyelmeztetése szerint: «Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.» A Kárpát-medencei Nyári Egyetem azonban éppen ilyen bölcsen keres: saját hazája táján, frissen és kreatívan, igazi jelen időben. Kívánom, hogy ez a naprakészség, ez az önképző tudásvágy mindig megmAradjon, úgy a szervezőkben, mint a résztvevőkben, s meghozza a maga gyümölcsét!…”
Magyar találmányok
A rendezvényen várhatóan 100 egyetemi hallgató és egykori aktív KMNYE résztvevő lesz jelen, akik a Kárpát-medence minden tájáról érkeznek, így találkozhatunk felvidéki, kárpátaljai, magyarországi, vajdasági, és persze erdélyi hallgatókkal is. Ugyanígy az előadók is más-más régiókat képviselnek majd.
A nyári egyetem idei fő témája: Magyar találmányok és újítások. Ezt szakosztályi előadások keretei között ismerheti meg a hallgatóság, több tudományos területről lesznek ugyanis előadások, amelyek az elméleti és a gyakorlati oldalról is mutatnak pozitív példákat arról, hogy miként lehetséges, szükséges és megvalósítható az, hogy újra és újra megújuljon a világ egy-egy része. Ily módon szakemberektől hallhatunk majd oktatási, társadalmi vagy gazdasági újítási kísérletekről, innovatív külpolitikáról, az innováció lélektani és gazdaságtani hátteréről, arról, hogy hogyan kezdtek el egykor szakemberek zenével és sporttal fejleszteni sérült gyermekeket, vagy arról, miért adja egy vállalkozás környezettudatos jótékonyságra a reklámköltségeit ahelyett, hogy önmagát népszerűsítené.
Kapcsolatépítés
A tudományos előadásokon kívül a Kárpát-medencei szintű, értelmiségi ifjúságot célzó rendezvény teret és időt ad a kapcsolatépítésre is, hogy a különböző régiókban található magyar kisebbségi hallgatói érdekképviseleti formációk személyes ismeretségek szintjén egy nagy hálózatot alkothassanak, amelyben az információk, a segélykérés és -nyújtás kölcsönösen működhet. Ezt segítik az egyhetes program ideje alatt a csapatépítő, ismerkedés megkönnyítését szolgáló játékos feladatok.
Nyilvános előadások
A programban kiemelt plenáris, nyilvános előadást láthatnak azok a Nyári Egyetemen, akik augusztus 10-én, szerda délután fél 4-kor és augusztus 11-én, csütörtök délelőtt 10 órakor a PKE-re látogatnak, hiszen Mérő László, az ELTE professzora (matematikus, író és publicista) Az érzelmek szerepe a gazdasági döntésekben, illetve Az innováció gazdaságtana és pszichológiája című értekezéseit lehet meghallgatni. Hasonlóképpen nyilvános, főként a fiatalok ismereteit bővítendő előadással érkezik a Nyári Egyetemre Hevesi Krisztina, aki szintén az Eötvös Lóránd Tudományegyetem oktatója (közgazdász, egészségfejlesztő szakpszichológus, újságíró, író): Az erotika művészete versus a szexualitás tudománya című előadását augusztus 12-én, pénteken délután 3 órától lehet meghallgatni.
A rendezvény fontos részét képezi továbbá az a kerekasztal-beszélgetés, amely a Kárpát-medence kisebbségi nyelvhasználatáról: nyelvi törvények Felvidéken, kétnyelvű táblák Erdélyben, magyar nyelviskolába iratkozó ukránok Kárpátalján címet viseli, mintegy sugallva, hogy az említett régiók képviselői rámutatnak majd, milyen újítási kísérletek történtek az adott területeken a magyar nyelvhasználati jogok kiterjesztése érdekében, illetve milyen eredménnyel.
erdon.ro

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Régi-új himnuszunk
Több sajtótermék hírt adott róla: a világhálón immár napok óta fellelhető himnuszunknak az a változata, amelyet a ma kezdődő olimpiai játékok során hallhatunk majd, valahányszor aranyérmet szerez valamely sportolónk.
A Magyar Olimpiai Bizottság megkeresésére a MÁV Szimfonikus Zenekar már 2013 nyarán elkészítette nemzeti fohászunk 90 másodperces zenekari változatát, amelyet az Erkel Ferenc Társaság hitelesített. A nemzetközi standard elvárásainak megfelelően az új változat énekszólam nélküli zenekari előadás másfél percben, közösségi éneklésre is alkalmas B-dúr hangnemben. Különlegessége továbbá a zeneszerző által a kotta külön sorában jelzett, ám korábbi hangzó anyagokban még sosem hallott harangszó, amely utalás az idén éppen 560 esztendeje történt nándorfehérvári diadalra, amellyel egyidejűleg III. Kallixtusz pápa Európa-szerte elrendelte a déli harangszót – írja közleményében a Társaság. Emlékeztetnek továbbá: Erkel Ferenc Kölcsey Ferenc alkotására írt Hymnusát annak 1844-es keletkezése óta többen átdolgozták. Jó ideje a legismertebb Dohnányi Ernő hangszerelése, de ez a feldolgozás az eredeti Erkel-műtől lényegesen különbözik. Az Erkel Ferenc által írt nemzeti fohász karaktere, ritmusa, tempója jóval frissebb, gyorsabb volt a mai gyakorlatból ismertnél, az eredeti mű puritánabb hangzású verbunkos jellege s ebből fakadó tempója azonban idővel nemcsak megkopott, de lassan a feledés homályába is merült.
Kettősség jellemzi hát a riói olimpián felcsendülő Himnuszt: a gyökerekhez, az eredetihez való visszatérés szándéka, a hagyomány tisztelete ötvöződik a modernitással, a megújulással. És milyen jó lenne, ha ez a fajta kettősség nem csupán nemzeti fohászunkat hatná át, hanem valamiképpen kisugározna az olimpiai játékok egészére, és a rendezvény úgy szólítaná meg a mai kor emberét, milliárdokat szerte a világon, hogy közben visszanyer valamit eredeti szellemiségéből! Milyen jó lenne, ha a szervező Brazília vezetői számára nemcsak saját korrupciós botrányaik és pénzéhségük elfedésére hivatott, újabb lopásokra alkalmat nyújtó politikai manőverezés lenne, hanem a házigazdák büszkeségéről, vendégszeretetéről szólnának a hírek. Ha a brazil színkavalkád kizárólag karneváli lenne, és nem kellene szólni az alig-kész építményekről, a rossz közbiztonságról, a sokakat elriasztó Zika-vírusról. Milyen szép lenne, ha a tisztességes, sportszerű megmérettetést nem árnyékolnák be oly gyakran doppingbotrányok. Ha a nemzetek közti versengés csak a pályára korlátozódna. Ha az olimpiai játékokra nem vetne sötét árnyékot a félelem, mindenekelőtt a terrorcselekményektől. És milyen jó lenne minél többször hallani, ahogy felcsendül himnuszunk!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

V. Aradi Magyar Könyvnapok
A papagájok nyelve
Szerda délután a Jelen Ház nagytermében mutatták be Sz. Benedek István A papagájok nyelve című kötetét, a bemutató egyben az V. Aradi Magyar Könyvnapok hivatalos megnyitója is volt. A rendezvényt, akárcsak az előbbi években, az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta az Arad Municípiumi Kulturális Központon keresztül. Köszönet érte.
Azért érdekes ez a könyv, mert kicsit kilóg a sorból, ha a szerző többi művét vizsgáljuk, hiszen gyakorlatilag sci-firől beszélünk. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője, valamint Réhon József nyugalmazott tanár értekezett a kötetről, illetve a szerzőről. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület tikára részleteket olvasott fel.
Tulajdonképpen három történet tárul az olvasó elé, és mindhárom történetbe szerepel egy-egy megszállott tudós. Az egyik tökéletes robotnőt épít, a másik elképesztően furcsa módon készíti szobrait, a harmadik állatokon végez kísérleteket, és eléri, hogy bármilyen hangon „meg tudjanak szólalni”. Ahogyan azt Bege Magdolna kiemelte, mindhárman túl akarnak lépni az emberi mivolton. Nem elégszenek meg a felfedezéssel és a kísérletekkel, teremteni akarnak! A már-már groteszk jelleget azonban nem maguk a leírt történetek biztosítják, hanem ezen történetek továbbgondolása, valamint a felismerés, hogy a sci-fi nem is áll olyan távol a valóságtól, mint gondoltuk volna. A monológok és a bevezetett szakterminusok tudományosságot és hihetőséget kölcsönöznek a kötetnek, ezzel is fokozva az olvasáskor keletkező valóságérzetet.
Két vagy három generációval ezelőtti felmenőink el nem tudták volna elképzelni, hogy a zsebben elférő, lassan elengedhetetlenné váló okostelefonok számítási kapacitása meghaladja azon gépekét, amivel fél évszázada embert küldtek a holdra miért ne brekegnének tehát mondjuk húsz év múlva a kutyák?
Réhon József néhány adatot és érdekességet mondott el a szerzőről, melyek nem számítanak igazán titoknak, csak nem mindenki tud róluk. „Szakmáját tekintve Benedek Pisti mérnök. Igaz, hogy csak vegyészmérnök, de mérnök!” – hangzott el az első érdekes információ. Megtudhattuk továbbá, hogy 1941-ben született, és alig kétéves korában ikertestvérével majdnem belehaltak egy betegségbe. Eddigi műveiben megfigyelhető, hogy bármilyen műfajban ír, mindig visszatér a haza és az anyanyelv problémájához. Az eladott kötetekből befolyó pénzt nem tartja meg, hanem, ahogyan eddig is tette, valakit támogat belőle, diákot egyesületet stb.
Könyvet azonban, mint a tanár úr mondta, nehéz manapság eladni. Sokszor akkor sem kell senkinek, ha ingyen van. Ha mégis orvosolni próbálnánk a helyzetet, folyamodhatnánk talán egy cselhez: feladhatunk egy apróhirdetést, mely olvasásra hivatott késztetni az érdeklődőket. „Jól szituált, minden káros szenvedélytől mentes, sportos, jóképű fiatalember olyan társat keres, amely Eurónét idézi Sz. Benedek István A papagájok nyelve című könyvéből.”
A méltatók igen ajánlották a kötetet a nagyközönségnek, ezért egy poént sem lőttek le. Mindenkinek el kell olvasnia, hogy megtalálja az érdekességeket, s hogy eldöntse: a szerző jövőbe lát-e vagy csak gazdag fantáziával rendelkezik…
Gál Lajos
Nyugati Jelen (Arad)

Hívatlanul érkezik a honvágy, avagy a fjordokon át a smaragd szigetre
Különleges érzés rádöbbenni arra, hogy a honvágy milyen ravaszul, váratlanul talált ránk.
Sosem egy nagy robbanással mutatkozik meg, nem kopogtat, hogy hát ’Helló, itt vagyok, te meg megint merre tévedtél el?’. Hívatlanul érkezik és apró részletekben adja az ember tudatára, hogy valami hiányzik a hétköznapokból. Amikor hirtelen egy dal szólal meg valahol a mélyben, és következő percben a Youtube-on Palya Bea, a Quimby vagy éppen a Csík Zenekar játszik hevesen egy régi darabot. A minap vinettát sütöttem, aztán éppen édesanyám húsgombóc levesét főztem meg. Tegnap szilvát vásároltam a piacon, hát ma már rotyog a krumpli a fazékban, szilvásgombóc a mai menü. Felszínen azzal áltatom magam, hogy csak a lakótársaimnak akarom megmutatni a változatos, erdélyi konyha finomságait. Norvégok, az ő konyhaművészetükhöz képest a mi pirospaprikás zsíroskenyerünk is izgalmasabb. Mégis, magamnak lassan be kell vallanom, nem nekik, hanem magamnak készítem ezeket az ételeket. Melenget a gondolat, hogy egy kicsit itt, a távolban is életre tudok kelteni valamit Erdélyből, még ha csak a konyhából terjedő illatok formájában is. Olyan dolgok ezek, amiket talán az ember nem értékel annyira, amikor kéznyújtásnyira vannak állandóan.
Már több mint egy fél év telt el azóta, amióta újra szedtem a sátorfámat, becsomagoltam minden szükségeset egy nagy bőröndbe, és ide költöztem a smaragd szigetre, a kis zöld koboldok otthonába, a Guinness sör és Oscar Wilde mellett tucatnyi híres író bölcsőjébe, Írországba. Emlékszem, többen megkérdezték akkor tőlem, hogy honnan van ennyi bátorságom. Én meg nem mertem azt válaszolni, hogy valójában én is ezer kétellyel küszködök. Nem mondhattam. De volt egy nyugtató gondolat a fejemben, amit próbáltam előtérbe helyezni: bárhova megyek is, ugyanolyan emberek vannak ott is, mint itthon. Jobban mondva, emberek voltak Bécsben is három éve, amikor oda vitt a tanulásvágy és a kíváncsiság, emberek voltak Norvégiában is, ahova az idegen nyelv iránt érzett szenvedély vitt, és ahol csak egyre cseperedett bennem a kalandvágy, és emberek lesznek Dublinban is, ahova már a mostanra nyughatatlanná vált természetem hajszolt.
Eddig én is hittem a mondának, hogy az éghajlat befolyásolja a népet, ezért olyan életkedvelők délen az olaszok, és ugyancsak emiatt olyan mogorvák és barátságtalanok az északiak. Viszont képes-e azt bárki megmagyarázni, hogy az írek a soha el nem álló eső, a kegyetlenül süvítő szél és a folyton felhőkkel takart ég ellenére, hogyan lehetnek olyan vidámak, barátságosak és könnyen megközelíthetőek? Az is igaz, hogy mialatt Norvégiában drága az alkohol, és ha ők fel szeretnének kicsit melegedni zord napokon, egy kisebb vagyont kell elkölteniük egy-két üveg szíverősítő italra, Írországban a csapból folyik a sör, és mindig akad egy jó barát, akivel el lehet beszélgetni az időjárás kihívásairól egy kocsma melegében. Van egy olyan gyanúm, hogy az íreknek több féle és fajta sörük van, mint ahány hétvége egy évben, amikor időt lehet szánni a sörivás mesterségére.
A sok költözködés hozzásegített ahhoz, hogy ma egyetlen következtetést tudjak levonni az országok közötti különbségekről. Az általános előítéletek vagy eltúlzott valóságok ellenére, legyen az pozitív vagy negatív, a szomszéd füve mindig zöldebb mArad. Mennyien repatriálnak nyugatra, mert azt remélik, ott valami féle Eldorádóra bukkannak, aztán sokan nem merik bevallani, hogy ez nem teljesen így van. Hiszen Norvégiában nehezen lehet beilleszkedni, mert nem csak hűvös jelleműek az ott lakók, de nagy erőfeszítések árán fogadják csak be az immigránsokat, bárhonnan jönnének is. Emellett persze szigorúak a szabályzatok, ami miatt egy átlag román ember, aki hozzá van szokva a törvények kiskapuihoz és szürke zónájához, mindegyre áttörhetetlen falakba ütközik. Aztán Írországban a több tucat féle sör sem képes elfeledtetni azt az emberrel, hogy a közszállítás tökéletesen megbízhatatlan, olyannyira, hogy Romániában egy Isten háta mögötti falu állomásán is inkább érkezik órarend szerint a vonat, semmint a dublini commuter (ingázó) vonat. Vagy az, hogy 20 percet veszít az ember minden alkalommal, amikor egy cul de sac házcsoportot kell megkerülnie, hogy eljusson valahova, mert ugye ezeket a házcsoportokat fal veszi körül és nincs rövidítés. Továbbá az írek nem hallottak hatékony házszigetelésről vagy használható mobilhálózatról. A lista hosszú, van miről panaszkodni ugyanúgy, mint otthon. Azt jelenti ez, hogy minden rossz, és ezért tévedés elköltözni más országba? Egyáltalán!
Véleményem szerint kevés dolog képes olyan élettapasztalatot adni, mint az, amikor egy új kultúrához, egy új kultúra furcsaságaihoz kell hozzásimulnunk, vagy egy idegen ország törvényeit kell kibogozzuk magunkban. Az a megmagyarázhatatlan boldogság, amit az nyújt, hogy bárhova megy az ember, megértéssel fogadják, mindenhol találhatunk barátokra, és minél távolabb jutunk otthonról, annál jobban látjuk, hogy a fű mindenhol zöld, és néha elszáradt, és néha túl magasra nőtt, de lényegében ugyanolyan. Na, jó, Írországban zöldebb persze, de ahhoz el kell viselni a sok esőt és a trágyaszagot, ami már beitta magát a hétköznapjainkba, mert mindenhol tehéncsordákat tartanak.
Egyetlen tanulságot tudok most elmondani. Ezek a tapasztalatok olyanok, mint kicsomagolatlan, titokzatos ajándékok a karácsonyfa alatt. Ha kinyújtjuk a kezünket és kibontjuk őket, elvesztenek kicsit a rejtélyességükből, ott a lehetőség, hogy nem tetszik az, amit a fényes papír alatt találunk, de viszont megvan az esélye annak is, hogy egy életre szóló kincset találunk elrejtve egy elnyűtt, újrahasznált csomagolópapír burkolata alatt. Ha nem vitt volna ennyi helyre az életem, nem láttam volna meg azt sem, hogy Erdély mennyire csodálatos és mennyire szerves része az életemnek. De azt sem tapasztaltam volna meg, hogy Norvégia valóban mennyire gyönyörű a kimagasló fjordjaival és a gazdag történelmével, hogy Írországban mennyi a kedves ember, mennyire mesések a vidéki tájak, és mennyire jólesik az a pár óra meleg napsütés egy hét eső után. Megtanultam kevesebbet panaszkodni arról, hogy mi nem működik itt vagy otthon, és inkább arról mesélni, hogy mennyi minden van, amit ünnepelni lehet és kell mindenhol, hogy kincsekre mindenütt bukkanhatunk, ha kinyitjuk a szemeink és megnyitjuk az életünk a tapasztalatok áramának, függetlenül attól, hogy hol vagyunk.
RAKUSCSINECZ LAURA
Szabadság (Kolozsvár)

Horváth István: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszkadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben. Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé mArad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In Memoriam Németh László (†2016)
Rég történt, de ma is elevenen él bennem a kép, ahogy többedmagával „villámlátogatást” tett nálam. Röviden üdvözölt és néhány udvariassági gesztus után, míg én a többiekkel csevegtem, ő a könyvespolcomat böngészte.
Leemelt egy könyvet, majd magától értetődő természetességgel közölte, hogy neki az kell. S nehogy félreértés essék, hozzátette: te majd veszel magadnak másikat. Hajlandó vagyok sok mindenről lemondani, de a könyveimről nem! Mégsem tiltakoztam a furcsa „könyvkölcsönzés” ellen. Valami azt súgta, itt többről van szó. Noha egyértelműen látszott, hogy ismeri már, nem elolvasni akarja, egyszerűen csak maga mellett tudni, a közelében, karnyújtásnyira, hogy bármikor elérhesse, ha szükség lenne rá. Úgy szorította magához, mintha valaki el akarná venni tőle. Pascal Gondolatainak egyik kiadásáról volt szó és ekkoriban még nem tudtam, milyen sokat jelent ez számára.
Évekkel később a Posticum padlásszobájában két alacsony fotelba süppedünk. Már betegeskedett. Örömmel vette, ha meglátogatták. Sokszor, sok mindenről beszélgettünk, sőt vitatkoztunk. Aktuális politikai helyzetről, az egyházról, filozófiai kérdésekről és nem utolsósorban könyvekről, épp aktuális olvasmányainkról. Sok kedvence volt, de valahogy mindig Pascalra terelődött a szó. Ilyenkor nagy nehezen felállt, odacsoszogott a könyvespolchoz és leemelt egy régi kötésű könyvet. Nem, nem azt, amelyet tőlem „kölcsönzött” (soha nem kérdeztem később, mi lett a könyv sorsa). Pascal gondolataiból összeállított szöveggyűjtemény volt. A lapjai sárgák, egy-egy oldalakon szinte minden sor ceruzával aláhúzva, lapozgatott és kereste a megfelelő idézetet. Noha szinte már kívülről tudta, mégis szerette pontosan idézni: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között”. Tudtam, hogy ezúttal hosszabbra nyúlik a látogatás. Felolvasott egy-egy részt, elmerengett és sokáig hallgattunk, pedig szeretett beszélni. És az egyik kedvenc része: „Nádszál az ember…; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal”.
Nem beszélt róla, miért ennyire fontos neki ez a francia gondolkodó, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a közös „pascali” tapasztalatban keressük a választ. Ateistaként, az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, amikor neki is hasonló megtérés-élményben volt része, mit Pascalnak 1654-ben. Ismerjük a híres szavakat: „Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.” Akár az ő megtérésének dokumentuma is lehetne, s ahogy Pascal e szöveget ruhájának bélésébe varrva hordta haláláig, ő Pascalt hordta magával, talán mert életének erre a fordulópontjára emlékeztette. Az ő alaptapasztalata is ugyanabban a meggyőződésből gyökerezett: „Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” Ehhez tartotta magát – olykor gyötrelmes kételyek és megszenvedett kétségek „sötét éjszakái” közepette is – élete végéig.
Most megroppant a gondolkodó nádszál, s az Abszolút Igazság, amelyet fiatalkora óta olyan szenvedélyesen keresett és Jézus Krisztusban talált meg, fellebbenti a fátylat minden kétségéről. „Jézus haláltusája a világ végéig tart – hogyan alhatnánk alatta? ” – figyelmeztet Pascal. Igen, mi még nem aludhatunk, de te, kedves Laci, nyugodjál békében!
Bruncsák István
Magyar Kurír
Elhunyt Németh László
A Nagyváradi megyéspüspök és az egyházmegye papsága Isten akaratában megnyugodva, szomorú szívvel tudatja, hogy augusztus 4-én, csütörtökön Németh László tiszteletbeli kanonok, nyugalmazott plébános, életének 72., papságának 34. évében, szentségekkel ellátva elhunyt.
Németh László 1944. november 19-én született Aradon. Jakab Antal püspök szentelte pappá 1983. június 19-én Gyulafehérváron. Segédlelkész volt Margittán, majd plébános Érkeserűben, Tasnádszántón, Hegyköztótteleken és Köröstarjánban. 2008-ban történt nyugdíjazását követően a Nagyváradi Posticumba vonult vissza, a Szent Erzsébet kápolnában és a Szent Márton Öregotthonban teljesítve lelkipásztori szolgálatot. Az utóbbi hónapokban, betegségére való tekintettel a Nagyváradi Szent Márton Öregotthonban ápolták.
Németh László földi mAradványait augusztus 9-én 10.00 órakor ravatalozzák fel a Nagyvárad-újvárosi plébániatemplomban, 11.00 órakor szentmisét mutatnak be lelki üdvéért, majd a Nagyváradi Rulikowski temetőbe kísérik, és ott helyezik örök nyugalomra.
Forrás: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
erdon.ro

Trianon árvái
Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak a vagonlakók? Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerző cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.
Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Túl az Óperencián
Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.
Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.
Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon mAradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, számos vidéken a modernizáció szükséges hozadéka volt.
Az ellentétes irányú mozgás – tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken – ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.
Háborús hullámverésben
A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.
A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között – tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt már 1914 szeptemberétől menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.
Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.
1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.
Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven mAradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.
Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.
mta.hu/mta-hirei

Puskás-kiállítással nyílt meg a Magyar Olimpiai Udvar Kolozsváron
Elképesztő futballereklyék láthatóak a Kolozsváron pénteken megnyílt Puskás-kiállítás gyűjteményében. A tárlat a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek és a Puskás Intézetnek köszönhetően egészen a Rio de Janeiró-i ötkarikás játékok végéig látogatható lesz a Magyar Olimpiai Udvarként működő Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 4. szám alatti helyszínen.
Az egyik leglenyűgözőbb relikvia Puskás Ferenc idegenbeli Real Madrid-meze. Szemben a ma látott idegenbeli lila mezzel, akkoriban a Real kékben játszott, és hogy azt a madridiak klubikonja nem csupán egyszer viselte, arról a 10-es dressz hátán látható varrás tanúskodik. „Akkoriban még nem egymeccses mezeket készítettek" – jegyezte meg Szőllősi György, Puskás Ferenc életrajzírója, aki az olimpiai udvar pénteki megnyitójakor Boros Miklós sportújságíróval beszélgetett a legendás labdarúgó életéről.
Mravik Gusztáv, a Puskás Intézet igazgatója, a tárlat kurátora elmondta: a mez a Real Madrid Alapítványé, amely egy évre adta kölcsön a Puskás Intézetnek. A Puskás-kiállítást először három éve Madridban mutatták be, a királyi gárda által szervezett Puskás-hetek alkalmával, majd Görögországban, Athénba vitték el. A legnagyobb látogatottságot azonban az angliai Manchesterben érték el, ahol a futballmúzeumban fél év alatt 300 ezren tekintették meg a relikviákat. „Ez a leggazdagabb anyag, amely Puskás-kiállításként valaha megjelent" – fűzte hozzá Mravik.
És valóban, szinte lehetetlen felsorolni valamennyi ereklyét. Kiállították többek között azt a Puskás-díjat, amelyet 2009 óta az Aranylabda-gálán az idény legszebb gólját szerző játékosnak ad a világszövetség (FIFA). Egész pontosan azt a példányát, amelyet Joseph Blatter korábbi FIFA-elnök adományozott Puskás Ferenc egy éve elhunyt özvegyének.
Szintén megcsodálhatjuk a valaha élt legjobb magyar labdarúgó Budapesti Honvédhoz és az Aranycsapathoz köthető különböző emléktárgyait. Így például látható az az angol csapatkapitányi zászló, amelyet Billy Wright adott át Puskásnak a legendás 6-3-as magyar győzelemkor.
A rengeteg felülbecsülhetetlen értékű emléktárgy között szinte alig észrevehetően bújik meg az 1952-es helsinki olimpia aranyérme is, de elképesztően kicsi az 1954-es világbajnoki ezüstérem is. A különleges tárgyak között találjuk a Bernabeu-stadion ezüstből készült miniatűr makettjét, amelyet a „száguldó őrnagy" a 75. születésnapjára kapott. A spanyol szurkolók ágyúcskának becézték Puskást, ezért aztán egy gyűjteményre való kis ágyút is kapott ajándékba rajongóitól, amelyek közül most jó néhányat láthatunk az olimpiai udvarban, ahol végig lehet szurkolni a brazíliai ötkarikás játékok versenyeit.
A helyszínen szombaton napközben már mintegy 20-30 sportszerető szurkoló szorított a magyar versenyzőknek, de még vasárnap hajnalban is tucatnyian örültek együtt Hosszú Katinka világraszóló sikerének.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

A megismerés koncentrikus körei
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjúja.
Épp öt éve, 2011-ben beszélgettünk Önnel erről a témáról. Úgy látjuk, az idei román nyelv és irodalmi vizsgaeredmények, mind a nyolcadikosok, mind az érettségizők esetében azt mutatják, hogy nem változott pozitív irányba a helyzet. Kérjük, foglalja össze, hogyan látja: mi történt, mi nem történt az elmúlt öt esztendő alatt?
Én inkább az elmúlt tíz évről beszélnék. Mert pontosan 2006-ban, Kovásznán szerveztek egy konferenciát, Maria Got minisztériumi vezérinspektor irányításával. Ezen az országos értekezleten részt vett minden megye román nyelv- és irodalomoktatásért felelős tanfelügyelője, illetve főtanfelügyelő-helyettese. Komoly rendezvénynek tűnt, mert a tematikája az volt – ezt érdekes és fontos megjegyezni –, hogy Învăţarea limbii române după standarde europene, tehát: A román nyelv oktatása az európai szabványok szerint. Meglepett, hogy én is meghívást kaptam, méghozzá előadóként erre az értekezletre, hiszen az alig létrehozott Sapientia alig-alig ment át a tű fokán, és – legalább is akkoriban – még egy nem jó szemmel nézett intézmény volt. Be is neveztem azon nyomban, egy olyan című szöveggel, hogy Învăţarea limbii române în şcolile maghiare – o problemă controversată, azaz: A román nyelv tanítása a magyar iskolákban – egy ellentmondásos probléma. A témajavaslatomra visszaválaszoltak, hogy nagyon köszönik, és éppen vitaindítónak szánják az előadásomat, azzal a kiigazítással, hogy în şcolile maghiarehelyett, în şcolile minoritare, vagyis magyar helyett kisebbségi iskolák kifejezés szerepeljen. Ebbe nem mentem bele, az előadásomat is azzal indítottam, hogy én nem beszélhetek a más nemzetiségi iskolákban folyó román nyelvoktatásról, csak a magyar tanintézmények ez irányú tevékenységéről.
- Nemde, az ön fejtegetésének volt egy jól megalapozott elméleti kiinduló pontja is?
- Eszmefuttatásomban abból indultam ki, hogy minden nyelv, lett légyen az írásbeli vagy szóbeli formában, illetve minden jel, minden szimbólum – én majdhogynem egyenlőségi jelet teszek a „nyelv” és a „szimbólumrendszer” között – egy szuverén, autonóm entitás. Úgy, ahogyan a szimbólumainkat is tiltják, levetetik, letagadják, ugyanúgy a mi magyar nyelvünket – akár a többi nemzetiség nyelvét is –, mint szuverén entitást semmibe veszik. Létezik valahol az a latinul megfogalmazott elv, mely szerint létezik a „prima inter pares”, első az egyenlők között. Jó, jó, amikor demokráciáról beszélünk, akkor nem teszünk különbséget: minden nyelv egyenlő, de amikor a gyakorlatra kerül sor – a gyakorlat az oktatás –, akkor már vannak „első nyelvek az egyenlőek között”. Sajnos, ez európai gyakorlat. Ezt csinálták a franciák a németekkel, a németek a franciákkal Elzász-Lotaringiában, és sajnos, a magyarok is az első világháború előtt. Liviu Rebreanu Ion című regényében van egy ilyen helyzet, amikor magyar tanfelügyelő érkezik a román iskolába, ott bizony, elhangzik a felszólítás, hogy „beszéljetek magyarul”. Ez történik ma nálunk, de Szerbiában, Szlovákiában is, mindenütt, ahol feltevődik az államnyelv oktatása kisebbségi iskolákban. Egy nagyon kemény leltárt készítettem. Előbb az elvi problémákat vezettem fel, felvetettem azt a kérdést: miért nem lehet azt megérteni, elfogadni, hogy minden nyelv egy szuverén entitás? Aztán rátértem arra, hogy azért, mert – sajnos, ez általános európai gyakorlat – a nyelvoktatás állampolitikai ügy. A nyelvet nem annak és nem arra használják, amit szolgálnia kellene: a kommunikációra, hanem a nemzeti elnyomás, a diszkrimináció eszköze, amely bármely kisebbség hosszú távú hátrányos helyzetben tartását szolgálja. Ennek az eszköze, és távolról sem annak, amiről beszélünk, hogy működő, eleven eszköze legyen a népek, a nemzetiségek közötti kommunikációnak.
Bizonyára sem ezeket az érveit, sem a további következtetéseit nem fogadta mindenki nagy elismeréssel…
Akkor százalékosan bemutattam, milyen a román tanterv, milyenek a magyar iskolák számára kiadott román tankönyvek, és hogyan van az, hogy a vizsgáztatást, tehát az ismeretellenőrzést országosan egységes normák, elvárások szerint vezetik le? Megmondom, nagy nemtetszéssel – ez szelíd szó –, igen durván fogadták. Életemben nem kerültem ilyen helyzetbe: egy szálloda konferenciatermében voltunk, közvetlen mellettem, előttem, mögöttem úgy hurrogtak, mint egy rossz futballmeccsen. Megfagyott a levegő körülöttem, majd elkezdődtek a hozzászólások… Elsőnek a főtanfelügyelő asszony emelkedett szólásra. Rájöttem, hogy már volt egy mérkőzésem ővele, a ma Márton Áron nevét viselő középiskolában csaptunk össze. Én 1990-ben, abban a líceumban tanítottam, kiszállt Bukarestből egy minisztériumi brigád, és már az első nap nagyon keményen összementem ezzel a bizonyos Maria Got-tal. Három nap elteltével tartottak egy kiértékelőt, és a helyi inspektor elkövette azt a hibát, hogy megkérdezze: a tanárok közül kinek van észrevétele az ellenőrzéssel kapcsolatosan. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, és elmondtam minden kifogásomat a minisztériumi kontrollal kapcsolatosan. Például azt, hogy bennünket, helyi tanárokat kitiltottak azokból az osztályokból, ahol ellenőrzést tartottak.
Több dolgot kifogásoltam, s amikor befejeztem a hozzászólásomat, ez a hölgy felpattant, otthagyott csapot-papot, vette a kabátját, és egyedül rohant vissza Bukarestbe. Amikor ismét találkoztunk, nem akart emlékezni rám, de én emlékeztettem őt. Visszatérve a kovásznai vitaindítóm utáni hozzászólásokhoz, az egyik minisztériumi kolléga kifejtette: nem érti Balázs Lajos hozzáállását a kérdéshez. Ők Bukarestben laknak, egy lépcsőházban néhány magyar családdal. Húsvétkor is, karácsonykor is koccintanak egymással, boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. Az utána következő felszólaló valamelyik erdélyi városból volt, ő is majdnem ugyanezt szajkózta. Végül egy Kolozsvári professzorasszony a Babeş-Bolyairól, Alina Pamfil kijelentette: végre egy ilyen nehéz, problematikus, kényes kérdésről először hallhatunk előadást! Rendkívül fontos téma, ennek kellene meghatároznia a konferencia egész menetét! – vonta le a következtetést. Utána egy Iaşi-i professzorasszony szólalt fel. Kijelentette, hogy ő ugyan hallott erről a problémáról, de eddig nem nagyon értette: mi a baj? Most értette meg, az előadásomból. És kéri, adjam oda neki a szövegem másolatát. Már láttam Maria Got asszonynak a színe változását, aki gyorsan elrendelte a… kávészünetet. Nem mondom, hogy nem tapsoltak meg, de többen hurrogtak le, a tapsolók a kisebbségiek voltak. Amikor mentünk kifele a teremből, néhányan lefele nyújtott karral megkeresték a kezemet, és megszorították, mások meg néztek rám, mint a lőtt medvére… Odajött Matekovits Mihály, a Tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának akkori vezérigazgatója: „Most azt mondtad el, amiről mi, egymás között sokszor beszélgettünk, de mások előtt soha nem mertünk kimondani.”
- ilyenre sikeredett a „második felvonás” a kávészünet után?
- Az én vitaindító előadásom témájától idegen, attól mindenben eltérő felszólalások következtek, imilyen-amolyan siránkozások hangzottak el. Az én vitaindítómról senki nem beszélt többet. Másnap a Kovászna megyei román napilap iszonyatosan megtámadott, a magyar lap viszont nagyon feldicsért. A román újság azzal fenyegetett, hogy össze fogják hívni a román tanárok szervezetét (egyébként megtudtam, hogy olyan nincs is…), panaszt emelnek a minisztériumban ellenem, és tiltakozó nyilatkozatot tesznek közzé. Tény, hogy tettek is, hiszen a román lapok öklömnyi betűkkel, kiemelten hozták másnap a nevemet, és mindent rám hordtak, amit „szokás” ilyenkor ellenünk, és utána a Marosvásárhelyi Rádióban háromszor is beolvasták ugyanezt a szöveget, nagyon elmarasztaló tálalásban. Szerkesztő urak, ne vegyék hivalkodásnak, de ez volt az első nyilvános, éles felvetése a kérdésnek! Ezt megelőzően és ezt követően is nagyon sok cikket, hozzászólást írtam a román nyelv oktatásáról a magyar iskolákban, volt egy olyan tervem, hogy összegyűjtöm és könyv alakban is kiadom, Hiábavaló cikkek és beszédek címmel. Azt az ominózus hozzászólásomat viszont tett követte. Azóta is számos konferenciára meghívnak, beszélnek róla, de olyan kidolgozott tervet, mint a miénk, még nem láttam egyetlen egyet sem.
- Engedelmével, hadd idézzünk fel egy furcsa epizódot, ami 2007-ben történt: Traian Băsescu, Románia akkori elnöke, Székelyföldön jártában tett egy rá jellemző kijelentést: „azt tapasztaltam, hogy Székelyföldön a magyar gyerekek énekelve tanulják az angolt és sírva a románt.” Önök éppen akkoriban kezdték összeállítani azt a bizonyos, azóta sokat emlegetett tanterv-tervezetet. Kérem, vázolja fel, hogyan is készült el ez a javaslat, és egyáltalán: mi volt az utóélete. Tudomásunk szerint Pásztor Gabriella akkori RMDSZ-es államtitkár próbált meg érdemben lépéseket tenni ebbe az irányba…
- Egyedül ő tett. Gabriella még a főnökét, az oktatási tárca vezetőjét is megtámadta. Számon kérte, milyen tanügyminiszter az, aki azt állítja, hogy „învăţarea limbii române se poate face numai într-un singur fel.” Tehát csak egyféleképpen lehet a román nyelvet tanulni, nincs helye semmilyen más módszernek, metódusnak, csak annak, amit ők kidolgoztak, az megváltoztathatatlan.
- Az Önök elképzelése szerint hogyan kellene kinéznie egy olyan tantervnek, amely alapján hatékonyan lehetne a nem román anyanyelvű diákokat az állam nyelvére oktatni?
- A szempont, amit a tanterv kidolgozásakor követtem, az az volt, hogy mindennek a megismerése több irányból történhet – akár a világ legmagasabb csúcsának a meghódítását is több ösvény szolgálja. Az egész tanterv-felépítésben próbáltam kimunkálni a megismerés koncentrikus köreinek rendszerét. A nyelvtanban is úgy tanuljuk, hogy az ötödik osztályban a főnévről egy kicsikét, a hatodikban többecskét, a hetedikben még többet, és az utolsó osztályban jutunk el a szintaxis és morfológia kapcsolatainak megismeréséig, illetve a kommunikációban való érvényesítéséig. Ez volt az alapelv, amiből kiindultam. És megszólítottam Lajos Katalin kolleganőmet és Tódor Erika Máriát szintén, de a gondolatvitel koordinálását magam vállaltam fel. Úgy készítettük el a tantervet, hogy horizontálisan fogalmaztuk meg az alaptematikákat. Nagyjából fel is sorolnám: Lumea mea, Az én világom. Amikor bemutattam, azt mondtam a tanügyminiszternek, hogy
ne irodalmi szövegek töltsék meg a tankönyvet, hanem didaktikai szövegek.
Miben különbözzön az eddigiekhez képest? Ne irodalomra, hanem a megismerést követő köznapi szövegekre kell építeni ezen a szinten, és azzal párhuzamosan lexikológiai és grammatikai problémákat fölvetni. Az ötödikes Lumea mea tematikán belül vertikálisan:Familia, Casa – A család, A ház – minden, ami funkcionális és nem funkcionális, de meg kell nevezni, mert neve van. Lumea animalelor domestice şi sălbatice, A háziállatok és a vadállatok bemutatásánál már bejönnek a környezetvédelem elementáris elemei. Viaţa de toate zilele, Sărbători, Şcoala, La cumpărături, azaz A hétköznapi élet, Az ünnepek, Az iskola, Bevásárláson – megannyi élettér, pragmatikus szituáció, megannyi beszédhelyzet, ami elengedhetetlen a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Igen fontos a Lumea numerelor, A számok világa, mert a gyermekeink elementáris aritmetikai műveleteket nem tudnak románul. Arta românească: arta populară, olăritul, ţesutul, cusutul, portul, arta lemnului. A román művészet, a népművészet, a népi mesterségek minden ágának megismerését célozza. Înţelepciunea populară – A népi bölcsesség –, erre eddig is nagyon nagy hangsúlyt fektettem, középiskolás szinten is. Elárulom, hogy gyakorló középiskolai tanárként nem nagyon követtem a tantervet, azt tanítottam meg, ami az érettségire szigorúan kötelező volt, s azon túl inkább közmondásokat és találós kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mivel mind a két műfaj telített metaforával, rengeteg beszélgetésre ad lehetőséget. George Pruteanu úr, egykori román tanár, nem túlzottan magyarbarát hajdani parlamenti képviselő, egyszer betoppant az én órámra, s a végén kijelentette: ilyet ő még Bukarestben sem látott… Minden egyes témában azt követtem, hogy az egyszerűtől az összetett felé haladjunk. Külön, gyakorlatias témakör a hivatalos intézményekkel való kapcsolattartás, a szolgáltatásoktól a rendőrségig, az útlevélosztályig, az utazás alkalmával, a turisztika intézményeknél folytatott potenciális, virtuális beszélgetések. Ezek voltak az alapvető témák.
- Egy híján tíz esztendő telt el az Önök tanterv-tervezetének megszületése óta. Milyen volt ennek a gyökeres reformjavaslatnak az utóélete?
- 2007-ben bemutattam Kolozsváron, Markó Béla jelenlétében, egy, az RMDSZ által szervezett kerekasztal alkalmával, ott volt Péntek János is, Szilágyi N. Sándor is, akik nem találtak kifogásolni valót a tervezetben. Inkább azt nehezményezték, hogy ama bizonyos kovásznai fellépésem alkalmával – mert híre ment! – túl kemény voltam… És a minisztériumban Pásztor Gabriella államtitkár asszony elfogadta, és továbbította. Ugyanakkor elküldtem a szaklap, a Tribuna Învăţământului szerkesztőségének is, lássuk: hogyan reagál rá egy román közeg, hogyan fogadja a tanterv-javaslatunkat? Bukarestben, az egyetem román tanszékén is bemutattam, nekik sem volt szakmai, módszertani kifogásuk ellene. Inkább a nacionalista, nemzeti ideológiát „fuvarozó” olvasmányokat hiányolták a tantervből. Talán megértették, hogy ezzel a koncepcióval éppen azt akartam kizárni, hogy a mi gyerekeink „középkori” emberekkel, középkori helyzetekben, regionális, elavult nyelven beszéljenek. Listát készítettem – például – a hatodikos tankönyvben olvasható ósdi szavakból. A harminchárom kifejezésből maguk a román tanárok ötöt, ha meg tudtak magyarázni. S ezek a szavak mind szerepelnek az év végi ismeretfelmérő teszteken!
A román tanulók számára is hány és hány esetben kell lábjegyzeteket beiktatni,
mert ezek nélkül ők sem értik meg. És közben minden felmérőn elvárják, hogy ezeket az általam kifogásolt szavakat „helyettesítsétek szinonimákkal”! Hát hogyan lehet egy szinonimát találni arra, aminek nem értjük az elsődleges jelentését sem? Az illetékesek átnézték a tervezetet, adtak egy oklevelet, azt sem tagadom, hogy honoráriumot is kaptam érte. Közben Pásztor Gabriellát lecserélték, Király Andrást nevezték ki a helyébe. Utána csend, néma csend…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro, 2016. aug. 11.
Kivirágzik-e a falra hányt borsó?
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében, évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjújának második része.
Eddig sem rejtette, most sem rejti véka alá a véleményét azokkal szemben, akik érdemben tehetnének valamit a román nyelv hatékonyabb oktatása, a gyakorlati nyelvhasználat, a pragmatikus kommunikáció jobbítása érdekében…
Király András államtitkár urat a minap megszólították a Marosvásárhelyi Rádióban, az idei érettségi vizsgaeredményekkel kapcsolatosan. Kijelentette, hogy… „örvendeni kell ezeknek az eredményeknek is”. Örvendeni annak, hogy több ezer gyermek megbukik, hátrányba kerül, aztán valamennyi közülük a pótvizsgákon még átmegy, de ők is már startból hátrányba kerülnek a többiekhez képest? Mindenki tudja és látja, hogy ösztöndíj, egyetemi-, munkahelyhez jutás, stb. terén, hátrányt szenvednek. Arról nem is szólva, hogy az idén – akár az előző években – románból buktak legtöbben a képességvizsgán is.
- Ahhoz mi szól, tanár úr, hogy Király András szerint 2025-re érettségiig bezárólag minden szinten megoldódik a kisebbségi román oktatás kérdése?
- Nem hiszek ebben a kijelentésben, mert nem váltotta valóra az ígéreteit. Szégyellem mondani, de félrevezeti a közvéleményt. Négy éve már a rádióban, a televízióban és a sajtóban nyilatkozza, hogy ősztől új tankönyvek, új tanterv fogja várni a diákokat az iskolában. Hol vannak? A minisztériumban azóta is csend van. Én továbbra is kalapáltam a dolgot, nyílt leveleket írtam a parlamenti képviselőkhöz. Tudomásomra jutott, hogy egy szaktanárokból álló bizottság keményen dolgozik egy tantervváltozaton. Higgyék el nekem, én abból egy betű, nem sok, annyit sem láttam. De azoknak a tanároknak a nevével sem találkoztam: ennek nyoma kellene legyen valahol. Hol van? Én fél esztendő alatt kimunkáltam a tervezetünket, öt esztendeje szó van róla, idézik, de sehol, semmi nem történik.
2011-ben elkészült az új oktatási törvény. Annak a 46/2-es paragrafusában kimondják, hogy „saját program szerint, saját tanterv szerint kell oktatni a kisebbségek számára a román nyelvet”. Viszont ugyanaz a törvény a 45/11-es paragrafusban mindezt megelőzően expressis verbis kimondja: „nem kötelező a román tanárok számára ismerni a kisebbségi nyelvet”.
- Végül is ezt a törvényt mennyire alkalmazzák, mennyire nem?
- Oda térnék vissza: a román nyelv oktatása ne legyen a nacionalista ideológia „fuvarozója”, továbbá, hogy vegyék figyelembe: mindenik nyelv egy szuverén egység, míg a harmadik alapvető elvárás, hogy a román nyelvet tanító tanárnak ismernie kell a diákok anyanyelvét. Én 36 évet értem meg az általános oktatásban, és azután rálátásom lett megyei, országos viszonylatban is a dolgokra. ’89 előtt erőltetve helyeztek a Székelyföldre sok-sok román anyanyelvű tanárt. Olyanokat, akik nem tudtak kommunikálni a gyermekekkel. És akkor abból az lett, hogy „copiii ăştia sunt tâmpiţi”, ezek a gyerekek idióták.
A gyermekek nem értették a tanárt, a tanár nem értette a gyermekeket.
Borzasztóan terhelő lehet megtanulni magyarul… Nem azt mondom, hogy az irodalmi nyelvet a maga teljességében, de valamelyest mégiscsak ismerniük kellene azoknak a diákoknak az anyanyelvét, akikkel foglalkozik. De nem, az oktatási törvény expressis verbis kimondja, hogy nem kötelező. Visszatérve a székelyföldi Băsescu látogatását követő helyzetre, probléma kerekedett akörül is, hogy egyáltalán minek nevezzük ezt a nyelvet, hogy „limba română”? Legyen „a doua limbă”, a „második nyelv”? – Romániában!? Itt jön be a „prima inter pares”… Legyen „limbă străină”? Mi az, hogy a román nyelv „idegen nyelv? És akkor kitaláltuk – s ezt egyébként megbeszéltem Péntek Jánosékkal is –, amikor jöttek egy bonyolultabb megnevezéssel, hogy a román legyen a „környezeti nyelv”,„limba de mediu”. Nos, vegyük a mi sajátos erdélyi helyzetünket: az, ami „környezeti nyelv”, teszem azt, nálunk, a Székelyföldön, az egyáltalán nem a román. Itt a környezeti nyelv a magyar, mert abban élünk. A szórványban viszont fordított a helyzet: ott a román a környezeti nyelv, mert a románság alkotja a többséget. S a szórványban élő magyar gyermekek annak a hatására könnyebben tanulhatnak románul. Ezek alapján lehetne differenciálni, a tankönyvet eszerint írni, szerkeszteni. És akkor válasszanak, hogy hangsúlyosabban magyar anyanyelvűeknek szóljon-e, vagy a másik változatban olyanokhoz, akik kétnyelvűségben, kétnyelvű környezetben élnek. Ez a helyet régióról régióra változik Erdélyben, azért nem érthettem egyet a fenti általánosító jelöléssel és megnevezéssel. A választás lehetőségét meg kell adni. Úgy, ahogy a többi tantárgyból tantervváltozatokat, tankönyvváltozatokat kínálnak, a tanár négy vagy ötféle fizika könyvből vagy kémia könyvből választhat, ugyanúgy, miért ne lehetne kétféle román tankönyvből tanítani és tanulni?
Ön eddig is alkalmazott sajátos módszereket. Véleménye szerint, a jelenlegi körülmények között, attól függetlenül, hogy mennyi realitása van annak az ideális állapotnak, hogy mindezt teljes mértékben bevezetik, mennyire van a pedagógusoknak lehetőségük, mindazoknak, akiknek van hozzá empátiája, ambíciója, hogy kialakítson egy, akár sajátos, egyéni stratégiát is a román nyelv oktatása terén?
Itt jön be a tanár egyénisége és személyisége. Törődik vagy nem törődik a tanítványaival, mindegy neki, hogy átmennek vagy nem mennek át a vizsgán, mindegy, hogy eredményt ér el, vagy sem.
A tanárok megszokták a kudarcot.
A román nyelv, mint tantárgy nehezebb lett, csúnyább, visszataszítóbb minden másnál. Ahhoz, hogy úgy tanítson valaki, ahogyan én tanítottam – zárójelben mondom: sok diákom annak idején bevallotta, hogy a magyar vizsgától félnek, de a romántól nem –, ki kell munkálni egy egyéni koncepciót. Említettem a közmondásokat. A közmondásokból negyven bújt meg a jobbzsebemben, egy-egy borítékban. Azok közül, az órákon, mindig valaki tételt húzott, mindig valaki vizsgázott. Megadtam az értékelési szempontokat. A másik zsebemben meg negyven olyan cédulát rejtettem el, melyek mindegyike előírta, hogy a szerencsés felelő nyolc kortárs irodalmi szóval alkosson mondatokat. A következő órán fordítva történt, keresztezték a borítékokat. Éppen ez a művelet zajlott, amikor Pruteanu, a tévés nyelvőrként is elhíresült személyiség belépett hozzám… Igen, mindent elő kell készíteni. A hivatalos anyagot, persze, „vinni kell”, de azon rengeteg ballaszt van. ’89 után, nem is tudom, melyik évben, uniós program szerint, – erre rímelt rá a beszélgetésünk elején általam emlegetett „după standarde europene” – szerveztek Sinaián egy konferenciát tankönyvkészítőknek, illetve tankönyvelbírálóknak. Én elmentem arra. Egy angol úr vezette, ő többek között azt mondta, hogy a tankönyvben egy-egy irodalmi szöveg terjedelme nem lehet több két oldalnál, gyér sorokba szedve. Bár átmentem az egyetemre, azért folyamatosan foglalkoztam az 5-8. osztályos szinttel, hiszen öt unokámat tanítottam végig, párhuzamosan. Ha ezt az angol előadó által emlegetett elvárást összehasonlítom a nálunk meghonosodott gyakorlattal… Hadd adjak egy példát: a hatodik osztályban van egy ilyen olvasmány, hogy Iapa lui Vodă, A vajda kancája, Mihail Sadoveanu elbeszélése, hat oldal! Sadoveanu tollából ered, képzelhetik, milyen szókinccsel! Hogy mit kínlódtak vele az unokáim, és mit kínlódtam én magam, hiszen a feleltetéskor a tanárok pont úgy kérik, ahogy a tankönyvben van. Aztán bevontak engem a tankönyveket elbíráló bizottságba. Bukarestbe jártam többször tankönyvet elbírálni. És azt mondta nekem az egyik minisztériumbeli illetékes, hogy „limba română este o limbă canonizată”, a román nyelv kanonizált, ezért nem lehet másképpen tanítani. Csak egyféleképpen.
És csak azokat a szövegeket lehet használni, amik már benne vannak a tankönyvekben. Azt mondtam neki, tudja-e hogy, éppen egy hónappal ezelőtt Budapesten (a helyszín nem volt „jó példa”…) tanácskozott a Nemzetközi Bibliatársaság? És a tanácskozás témája a következő volt: a Biblia szövegének a korszerűsítése. Nem tudott erre replikát mondani. Egyebeket is felhoztam, például azt, hogy beszereztem francia tankönyveket, amiket idegeneknek, tehát nem francia anyanyelvűeknek szerkesztettek. Mutatóban benne vannak a nagy klasszikus írók szövegeinek rövid kivonatai. Tehát d’après Balzac, tehát Balzac után, vagy d’après Victor Hugo, nem Balzac vagy Victor Hugo eredeti, a francia nyelvvel éppen barátkozó számára bonyolult prózája. Nem, akármennyit példálózunk, akármivel hozakodunk elő, román barátaink képtelenek elfogadni ezeket az érveket. Isten bocsássa meg a vétkemet, de nem tudom megérteni Király András tanügyi államtitkár hozzáállását sem, ehhez a súlyos és máig megoldatlan problémához. Egyről a kettőre – amióta ott van – nem tudott jutni. Se tankönyvek, se tervezet. Ugyan sokat beszélnek róla, egyre-másra konferenciáznak Kolozsváron, Váradon, Szeredában, Bukarestben, de csak beszélnek, érdemben nem tesznek érte semmit.
- Tehát összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az utóbbi 5-10 évben nem történt semmi javulás?
- Alig-alig. Nincs javulás, bár éppenséggel történhetett valami ezeken a bizonyos konferenciákon vagy micsodákon, de azt föl kellene mutatni, valamit konkrétan le kellene tenni az asztalra. Áruljam el, hogy bizonyos körök milyen átverésekhez folyamodnak? Azt írják a borítólapon, hogy Limba română pentru şcolile minorităţilor, (Román nyelv kisebbségi iskoláknak) vagy éppen azt, hogy pentru şcolile maghiare. Belélapoz az emberfia, és meghökken: szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint a román tanulók számára összeállított tankönyvekben! A borítólap nem egyéb, mint egy figyelmet keltő reklám, de a valóságban ugyanaz van benne, mint bármelyik, román gyerekeknek szánt tankönyvben. Igaz, amiről beszélek, az egy öt évvel ezelőtti állapot, de nincs tudomásom arról, hogy változott volna a helyzet: hátul szószedet van, az olvasmányok végén, és abba oda van írva, hogy mondjuk, a ‘sapka’, vagy a ‘könyv’ milyen nemű. Pedig a szuverén magyar nyelv nem használja a nemeket… És a szerzőkről nem beszélve, mert azt is kalap alatt, vagy hogyan intézik. A tankönyvírás igen jó biznisz, úgy a tankönyvekért sokat fizetnek, még craiovaiak is vannak közöttük!
- Craiovaiak, akik a magyaroknak írnak tankönyvet?
- Igen, akik a magyaroknak írnak, holott lehet, erre se jártak mifelénk, Erdélyben. Hát ilyen dolgok történtek az utóbbi tíz esztendőben. S hogy ezzel szemben valamiféle gyökeres változás következett volna be? Arról én nem tudok. Ahelyett, hogy megtanítanók azt, hogy… – Mondok néhány banális, de beszédes példát, ami a román nyelvben specifikus, de a magyar nyelvben nem, mert nálunk a hangsúly mindig egy helyen van, a szó elején, a románban pedig mozgó és jelentéshordozó: veselă vagy veselă, az előbbi jelentése: edény, az utóbbié vidám. Duduie vagy duduie, az előbbi duruzsolás, dübörgés, az utóbbi pedig kisasszony jelentésű. 1989 előtti anekdota: egy Kovászna megyei atyafinak fel kellett szólalnia a Bukaresti pártkongresszuson, minden elő volt készítve, őelvtársságának minden szava, minden mondata is. Egy „strukturálisan” előírt, kötelező fogadalommal kezdte: „Noi, cei din Covasna putem mult…” Ennek hallatán az egész terem felélénkült, a mi atyánkfia vigyázkodott jobbra meg balra, nem értette, mi van, hiszen otthon a romántanárnak is megmutatta. Nem tudta elképzelni, mit kacagnak rajta, föl nem fogta, hogy a putem azt jelenti, hogy bűzlünk, és neki azt kellett volna mondania, hogy putem, azaz, képesek vagyunk valamire…
- Tanár úr, Önnek volt egy frappáns metaforája. Valósággá válhat az, amit egy alkalommal emlegetett, hogy „egyszer még a falra hányt borsó is kivirágzik”?
- Jaaaj… hát ezt honnan tudja maga?
- Újságíró volnék…
- Ez egyféle pedagógiai hitvallásom. Három példám, pontosabban két példaképem, illetve egy példabeszédem van: az egyik Kőműves Kelemen, a másik Mikes Kelemen, a harmadik pedig annak a reménye, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”.
- Szóval, tényleg „kivirágzik”?
- Hááát… hogy is mondjam… Imitt-amott virágozhat, mert létezniük kell olyanoknak is, különb pedagógusoknak meg tanároknak, mint én vagyok. Nem a magam személye a fontos, hanem az, hogy ki mertem állni ezzel az üggyel, és azóta is kalapálom. Sajnos, benne van a pakliban az is, hogy nem azt, és nem úgy csinálják, amit jobban lehetne. Sok ilyen, a románhoz hasonló hibát látok a magyar nyelv és irodalom oktatásában is. Az közszájon forgó, hogy a gyerekeink, fiataljaink nagyrészt nem tudnak olvasni, hogy baj van a szövegértéssel. De csakugyan, az egyetemen is megtapasztalom, hogy hallgatóink – tisztelet a kivételnek – mennyire nem tudnak magyarul, az anyanyelvükön sem. Például, hogy – ami a néprajztudományhoz is elengedhetetlen – mennyire nincsenek földrajzi ismereteik, mennyire hiányzik a szókincsükből a földrajzi nevek tudása, ismerete.
erdelyiriport.ro

Ingyentankönyvek a végzős diákoknak
A rendszerváltás óta először jutnak ingyentankönyvekhez a tizenegyedik és tizenkettedik osztályos diákok. Az Oktatási Minisztérium a múlt hét folyamán egyeztetett a könyvkiadók képviselőivel a tankönyvek leszállításának feltételeiről, hétfőn pedig elkezdődtek a szerződéskötések is.
A tárgyalóbizottságban részt vett Szőcs Domokos, a tanügymisztérium kisebbségi osztályának igazgatója is. Amint Király András oktatásügyi államtitkár lapunknak elismerte, eléggé szűkös az idő a tankönyvek elkészítésére, azonban mégis sikerült szerződésbe foglalni, hogy a kiadók időben eljuttassák a tanintézetekbe a hárommillió tankönyvet a 2016/2017-es tanév kezdetéig.
Az államtitkár arra is kitért, hogy magyar nyelvű tankönyveket is tartalmaz a huszonhétmillió lej értékű állami befektetés, és biztos abban, hogy minden magyar nyelvű iskolásnak jut majd magyar nyelvű tankönyv. Továbbá Király András kifejtette, a tankönyvek megszerkesztésekor figyelembe vették az érettségi követelményeket, így sikerült kibővíteniük a kiadványokat olyan fejezetekkel, amelyek az érettségi szempontjából a legrelevánsabbak a diákok számára. „Úgy gondolom, hogy korrekt eljárás volt a minisztérium részéről, kiváló munkát végeztek a kollégák, és volt idő a tankönyvek kiegészítésére is” – tette hozzá.
Az oktatási intézmények képviselői egyébként szkeptikusok a tankönyvek megjelenésének határidejét illetően. „Remélem, hogy időben megérkeznek a tankönyvek. Ami biztos, hogy a megrendeléseket időben elküldték az iskolák” – mondta el munkatársunknak Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő. Cristian Gresanu, a Romániai Könyvkiadók Egyesületének elnöke múlt héten a Digi24 hírtelevíziónak azt mondta, nem hiszi, hogy szeptember 10–15-éig a tankönyvek eljutnak az oktatási intézményekbe – erre már csak öt hét áll rendelkezésre –, mivel nagy mennyiségről van szó, sok időbe telik a papír beszerzése, a nyomtatás és a szállítás.
Ezzel kapcsolatban Király András azt mondta, bízik a határidők betartásában. Az előző 26 évben az állam nem biztosított ingyenes tankönyveket a 11. és 12. osztályosok számára, ezért az iskolások saját költségükön kényszerültek megvásárolni a kiadványokat. Habár a múlt tanévben ötvenöt lejt visszatérítettek az iskolásoknak, ez az összeg három tankönyv megvásárlását sem fedezte.
Sárosi István |
Krónika (Kolozsvár)

Mi történik, ha nem lépi át az 5%-os küszöböt az RMDSZ?
kérdezett: Kertész Melinda
llyés Gergely politológus szerint a mandátumok számából jelentősen nem veszítene a szövetség, de gyengülnének tárgyalópozíciói.
- Az RMDSZ az önkormányzati választásokon nem érte el az 5%-os küszöböt. Azzal összevetve, hogy az önkormányzati választáson nagyobb a választási hajlandóság, viszont a Kárpátokon túli megyékből nem érkezett most szavazat, mi vetíthető elő: eléri vagy sem a parlamenti választáson az RMDSZ az 5%-os küszöböt?
Illyés Gergely: – A legutóbbi parlamenti választásokon, 2012-ben az RMDSZ képviselőjelöltjeire a szavazatok 5,13 százaléka, a szenátorjelöltjeire pedig 5,23 százaléka érkezett, ezért már az akkori eredmények fényében is felmerült, hogy a következő választásokon nem lesz meg az 5 százalék. Összességében a trend egyértelműen csökkenő, ezért a válasz igen, elképzelhető, hogy az idei parlamenti választáson az RMDSZ nem éri el az 5 százalékot. Ugyanakkor az önkormányzati választások eredményei, valamint az a tény, hogy sok Székelyföldi településen egyetlen jelölt volt a polgármesteri tisztségre – ami demobilizált – továbbra is lehetségessé teszi az 5 százalék meghaladását. Az RMDSZ a bekerülési küszöbön táncol, tulajdonképpen megjósolhatatlan, hogy kicsivel fölötte vagy alatta végez majd.
- Megállja a helyét egy olyan retorika, amely veszélyként tünteti fel az RMDSZ küszöb alá kerülését? Befolyásolná a szavazat-visszaosztási folyamatot?
– A törvényben szereplő alternatív küszöb miatt az RMDSZ bejutása nem kérdés. Ez a küszöb azt jelenti, hogy mindazok a választási szereplők, amelyek legalább négy megyében megkapják a szavazatok legalább 20 százalékát, bekerülnek a parlamentbe. A jelenlegi etnikai arányok mellett elképzelhetetlen, hogy az RMDSZ ezt a feltételt ne teljesítse. Azok a választási szereplők, amelyek átlépik a bekerülési küszöböt – akár az 5 százalékot, akár az alternatív megoldást – részt vesznek a mandátumkiosztási folyamatban. Tehát egy 4,9 százalékos eredmény alig jelent kevesebbet, mint az 5,1 százalék, az adott szervezet ugyanúgy részt vesz a mandátumok elosztásának folyamatában, azaz ez a kimenetel nem azt jelentené, hogy nagyságrendileg kevesebb képviselővel és szenátorral rendelkezne az RMDSZ, mint akkor, ha hajszállal átlépné az 5 százalékot. Természetesen néhány mandátummal kevesebb jutna így, de ez igaz akkor is, ha 5,5 százalék helyett 5,3-at kap.
- Mégis erősen tematizálják az 5%-os küszöb átlépésének a fontosságát. Milyen jelentőséggel bír az 5%-os küszöb? Fogalmazhatunk úgy, hogy pszichológiai jelentősége van?
– Igen, az 5 százalékos küszöbnek lehet egyfajta pszichológiai jelentősége, az RMDSZ kevésbé erős szervezetként tűnhet fel mind saját választói, mint a román társadalom számára, sőt, akár nemzetközi kapcsolataiban is visszaüthetne egy ilyen eredmény. A legközvetlenebb következménye azonban akkor mutatkozhatna meg, amikor egyes román pártok megpróbálnák az alternatív küszöb törvényből való kivételével fenyegetni a szervezetet, esetleg egy későbbi törvénymódosítás során el is törölnék ezt a rendelkezést. Amennyiben a román pártok úgy éreznék, hogy csupán az ő döntésük következménye az RMDSZ parlamentbe jutása, az károsan befolyásolná az érdekérvényesítési lehetőségeket. - Az EMNP a megegyezés, együttműködés lehetőségét vetette fel az RMDSZ-nek. Miről szólhat egy ilyen felvetés, ha összevetjük azzal, hogy egy koalícióban való indulás esetén feltételezhető módon nem lehet igénybe venni az alternatív küszöböt, és ehhez még hozzájönne az is, hogy az emelt küszöb érvényesülne, ami két szereplő esetén már 8%?
– A választási törvény küszöbre vonatkozó rendelkezései között külön bekezdésben szerepel a választási szövetségekre vonatkozó emelt küszöb, amely két szereplő esetén már 8 százalék. Ebből következtethető, hogy az alternatív küszöb választási szövetségekre nem vonatkoztatható, mivel ez a lehetőség ebben a bekezdésben nem szerepel. Ezt a magyar választási szereplők is így gondolják, ezért nem egy formális szövetségről tárgyal az RMDSZ az MPP-vel, hanem arról, hogy egyes MPP-s politikusok az RMDSZ listáin befutó helyeket kapnak. Az EMNP vonatkozásában ugyanerről lehetne tárgyalni, ám ezt láthatóan egyik fél sem akarja igazán.
- Az önkormányzati választási törvény kapcsán az RMDSZ arra hivatkozott, hogy érdekvédelmi szervezetként nem indulhat koalícióban egy párttal, mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Van olyan cikkely a parlamenti választási törvényben, amely esetleg kérdésessé tenné az együttműködés lehetőségét? – A formális együttműködés nem lehetséges a fenti okok miatt, amennyiben az RMDSZ listáin valósul meg ez az együttműködés, akkor nincs olyan következménye, hogy megváltozna a bekerülési küszöb. Az a bizonyos rendelkezés, hogy egy érdekvédelmi szervezet csak saját megnevezése és választási jelképe alatt indulhat, ebben a törvényben csak azokra a kisebbségi szervezetekre vonatkozik, amelyek nem jutnak be a törvényhozásba, ám könnyített feltételek teljesülése esetén jogosultak egyetlen mandátumra. A törvény kissé zavaros, hiszen egy későbbi fejleménytől – a parlamentbe való bejutástól – tesz függővé egy korábbi feltételt – azt, hogy csak saját megnevezésük és választási jelképük alatt vehetnek részt a választásokon.
- Az EMNP bejelentette, hogy indul a választáson. Ez hozza magával azt a tényt, hogy a magyar szavazatok egy részét ők fogják megkapni. Elvonatkoztatva attól, hogy a hagyományosan nem RMDSZ-szavazók voksait viszi el a Néppárt, az elmúlt választások eredményeiből az rajzolódik ki, hogy ez a részesedés a magyar szavazatokból nem elég egy áttöréshez. Most sem előrevetíthető, hogy megfordul a trend, így az a kérdés merül fel, hogy a parlamenti választásokon mire lesz elég az EMNP-re leadott szavazatszám. Miért indulhat az EMNP? Mit szeretne elérni? Beszélhetünk arról, hogy gyengítheti az RMDSZ eredményeit?
– A korábbi választási eredményekből egyértelmű, hogy az EMNP nem fogja elérni az alternatív küszöböt. A pártra leadott szavazatok száma azt mutathatja meg, hogy a szervezet fennmAradása és fenntartása életszerű-e, növekvő vagy csökkenő tendenciát mutat a párt fejlődése. Nagy meglepetésre és jelentős szavazatszám növekedésre lenne azonban ahhoz szükség, hogy megváltozzon a párt pozíciója az erdélyi magyar politikában, ennek esélyét én ma minimálisnak látom.
Ha a párt célja a mandátumszerzés, akkor sokkal logikusabb lenne független jelölteket támogatni: egyet-egyet a jelentős magyar lakosságú megyékben, mivel ezek a jelöltek az adott megye választási koefficiensének elérésével parlamenti mandátumhoz jutnának – természetesen függetlenként. Ez maga után vonná, hogy a párt nem állítana listát ezekben a megyékben, mivel ezzel saját jelöltjének esélyeit csökkentené. A választási koefficiens az összes, az adott megyében érvényesen leadott szavazat és az adott megyében megszerezhető képviselői, illetve szenátori mandátum hányadosát jelenti. Ez a képviselői mandátum tekintetében Hargita megyében a szavazatok 20, Kovászna megyében 25 százalékát, Marosban 12,5 százalékát jelentené, ami természetesen így sem lenne könnyű feladat. Az is kérdéses egy ilyen stratégia kapcsán, hogy a párt támogatása inkább segítené vagy inkább hátráltatná az adott jelöltet, akinek a személyes ismertsége és megítélése a legfontosabb kérdés természetesen.
Transindex.ro

„Számomra mindig a művészet és a család számított”
Tisztelet elődeinknek: Puni Júlia
Pár évvel ezelőtt indította útjára a Kolozsvári Magyar Opera, illetve a Kolozsvári Operabarátok Köre a Tisztelet elődeinknek című kiadvány-sorozatát, amelyben ismerteti az opera aranykorának nevezett időszakban tevékenykedő művészeinek életét.
A legutóbbi kis könyvecske, amelyben Puni Júlia operaénekes életéről és munkásságáról tudhatunk meg részleteket, a 2015/2016-os évad végén jelent meg. A kiadvány szerzője és szerkesztője Laskay Adrienne, az opera nyugalmazott karnagya, aki már több komolyzenei tárgyú könyv igényes megírásával és szerkesztésével bizonyította elkötelezettségét, szakértelmét a műfaj és annak művelői irányába.
A szerző kronologikusan mutatja be az olvasónak az 1927. december 8-án Szászrégenben született Puni Júlia életét, aki szinte a kezdetektől egészen korai nyugdíjazásáig, három évtizeden át volt a Kolozsvári Magyar Opera tagja; ez idő alatt 23 opera- és 26 operettszerepet adott elő. A könyv alapjául egyrészt a művésznő 2014 júliusában lezárt visszaemlékezései szolgálnak, ugyanakkor részletes és pontos tájékoztatást kapunk Puni Júlia emlékezetes alakításairól, amelyeket fényképekkel és méltatásokkal támaszt alá az író-szerkesztő Laskay.
Laskay Adrienne Tisztelet elődeinknek: Puni Júlia /Kolozsvár, 2015/
Szabadság (Kolozsvár)