Iskolaépület szentelése Érsemjénben
Vasárnap délben Böcskei László püspök szentelte meg Érsemjében azt az iskolaépületet, mely felekezeti iskola, sőt, a helyi római katolikus közösség kápolnája is volt. Most újra iskola lett.
Korábban már beszámoltunk arról az építkezésről, melynek során Érsemjénben nekifogtak az egykori, Gyetkó-néven közismert iskolaépület felújításához. Amint arról szó volt, az 1800-as években készült az épület, és a most, a felszenteléskor felavatott emléktábla tanúsága szerint abban 1937-ig kapott helyet a római katolikus közösség kápolnája, 1948-ig pedig ott működött a felekezeti iskola. A továbbiakban, az államosítás után az általános iskoláé lett, majd a jelenlegi iskolaépület felhúzás után pedagógusi lakás volt 1990-ig. Az elkobzott javak visszaszolgáltatása után visszakerült az egyházhoz, de mivel nem volt lehetőségük a karbantartásra, az önkormányzat megvásárolta, két éve pedig kihasználtak egy pályázati lehetőséget, nekifogtak a felújításnak, hogy a tanórák utáni (after school) foglalkozásokat tartsanak benne.
Az összefogás eredménye
Most jött el a felszentelés ideje, az elmúlt vasárnap délben tartott rövid ünnepségen Balazsi József polgármester köszöntötte a megjelenteket, örömének adva hangot, hogy az épület újra az oktatás szolgálatába állhat. Böcskei László püspök beszédében arról szólt, hogy a ma feladata olyan alapokat építeni, melyekre a jövőnket tervezhetjük, ugyanakkor ki kell állnunk a keresztény értékek mellett egy olyan időszakban, amikor egyre erősebb hangok hallatszanak ellene, ám ebben nem csak a saját erőnkre hagyatkozhatunk, hanem Isten dicsőségére is. A püspök az épület helyiségeit bejárva szentelte fel azokat, majd újra kiérkezve a bejárathoz, a látottak alapján gratulált az önkormányzatnak a kivitelezéshez, hozzátéve: ha mindenki – az iskola, az egyház és a helyhatóság – összefog, az eredmények sem maradnak el. Tréfásan megjegyezte, ebbe az iskolába még ő maga is beiratkozna, ha lehetne. Ugyancsak áldást kért az épületre Csáky Márta tiszteletes asszony, majd Balazsi József polgármester arra kérte a megjelenteket: az épületet később tekintsék meg, előbb vegyenek részt a hagyományos, Kazinczy Lajos “15. aradi vértanú” emlékünnepségén illetve az ’56-os megemlékezésen.
Rencz Csaba erdon.ro

Kolozsvári Rádió: cél az intelligens szórakoztatás
Urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt céloz meg új műsoraival a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, amely novemberben tér át az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. A regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét októbertől betöltő Szentannai Ágota a Krónikának adott interjúban elmondta: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt.
– Októbertől irányítod a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét. Szerinted adottak a feltételek ahhoz, hogy november elsején beindulhasson az egész napos adás? Tudomásunk szerint kevesebb alkalmazott dolgozik a magyar szerkesztőségben, mint korábban, az egész napos műsor pedig nyilván több munkával járna.
– Az elmúlt igen intenzív több mint három hétben, amióta a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi pozícióját betöltöm, igyekeztem megismerni a szerkesztőség tagjait, alaposan felmérni az erőforrásokat és részletesen elemezni a közszolgálati rádió vezetőtanácsa által már júliusban elfogadott új műsorrácsot. Ezt a műsort kizárólag kisebbségi adóként a sokéves küzdelmek árán elért új rövidhullámú, 98,8 megahertzes frekvencia hullámhosszain sugározzuk november elsejétől. Nem kérdés, hogy be tudjuk-e indítani az egész napos adást. Amennyiben a technikai feltételek adottak, szervezésen, összehangoltságon, és szakmai elköteleződésen múlik, hogy az új műsor hogyan, milyen színvonalon, milyen paraméterek között jut el a közönséghez.
Nem mondhatom azt, hogy nem jár több munkával a 24 óra kitöltése, mint a jelenlegi 7 óra hét közben, illetve 6 óra hétvégén, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor rengeteg új lehetőség is rejlik az adásidő megnövekedésében, ami egy igazi rádiós újságírónak kihívást, és szakmai kiteljesedést ígér. Mint minden hosszú távon együtt dolgozó csoportnál, ebben a szerkesztőségben is szükség van sikerélményekre és persze bizonyos fokú egészséges fluktuációra ahhoz, hogy időnként új lendületet kapjanak a tagjai. Sajnos az elmúlt években kevés ilyen sikerélmény jutott, ellenben volt néhány olyan tényező, ami megnyirbálta a Kolozsvári Rádió jó hírét. Ez nagyon sajnálatos, mert kihatott a legprofibb újságírók munkavégzésére, teljesítményére is.
– Találtatok új munkatársakat? A hirdetésetekre október 10-éig lehetett jelentkezni.
– Említettem a frissítés fontosságát. Szerencsére sikerül most, utolsó pillanatban bővíteni a jelenlegi csapatot, sőt ígéretet kaptunk arra, hogy meghatározott időre szóló munkaszerződések keretében, illetve egy nyugdíjba vonulás miatt megüresedett állásra új munkatársakat vegyünk fel. Az ilyen típusú változtatástól egyben friss lendületet is várok, és meggyőződésem, hogy ez a műsorok hangulatán is érződni fog.
Az „Új hangokat keres a Kolozsvári Rádió” jelszóval meghirdetett versenyvizsgára 24-en jelentkeztek. Ebben a körben két új munkatárs alkalmazását tűztük ki célul. A 24 jelentkezőből 14-en maradtak versenyben az első hangpróbák után. Azt mondhatom, hogy ebből a 14-ből többségükkel el tudnánk képzelni az együttműködést valamilyen formában, annak ellenére, hogy többen közülük rádiós tapasztalat nélküli pályakezdők. A mi választásunk két, médiatapasztalattal, sőt rádiós múlttal rendelkező személyre esett, főleg mivel úgy véljük, hogy ők megfelelnek majd a bátrabb elképzeléseinknek is.
– Hogyan, mivel bővítitek a műsort, mire számíthatnak a hallgatók napközben és éjszaka?
– A már adott műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, figyelembe veszi a sugárzás sajátosságát. Vagyis azt, hogy a teljes napos szórás Kolozsvárt érinti, ugyanakkor a középhullámú frekvenciákon, amelyek Erdély jelentős részét lefedik, megmaradnak az eddigi nappali műsorsávok. Ezeken a műsorsávokon igyekeztünk megtartani a bevált műsortípusokat, illetve a közszolgálati tartalom nagyobb részét erre koncentrálni, hogy a Kolozsváron kívül élő hallgatóinkhoz is eljussanak. Ezek az órák amúgy is többnyire a hagyományosan nagyobb hallgatósággal rendelkező idősávokba esnek. A reggel 8 és 10 közötti, illetve délután 15 és 18 óra közötti idősávról van szó, hétfőtől szombatig, illetve a 14 és 18 óra közöttiről vasárnap.
Természetesen minden régi műsort kicsit újragondolunk, leverjük róla a port, ha szükséges, frissítjük, aktualizáljuk a formátumát. Ide sorolható a népszerű és komoly rádiós műfajt képviselő Donát 160, amely új névvel, új formában jelenik meg, de hasonló koncepciót hordoz majd, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy most már nem hetente háromszor, hanem hétfőtől péntekig minden nap hallható. Vagy ilyen a vasárnapi Dalposta, amely igen népszerű bizonyos hallgatóink körében, ezért természetesen megtartjuk, de új szervezési elvekkel.
A Hangoló – mint valamennyi, egész napot kitöltő rádió számára a reggeli műsorok – kiemelt fontosságú. Ezért nemcsak hogy az eddigi 2 óra helyett 4 órát fed le novembertől, de szándékaink szerint pörgősebb lesz, bőven megtűzdelve aktualitásokkal, hírekkel, a hallgatók számára fontos információkkal. És persze jó zenével. Az említetteken kívül a délutáni-kora esti főműsoridőben többnyire beszélgetős műsoraink lesznek, vendégekkel, interjúalanyokkal, különféle témákban. A többi, kevésbé hallgatott órasávban, vagy amikor a hallgatók háttérben, munka vagy egyéb tevékenység közben rádióznak, változatos zenei és magazinműsorokat kínálunk számukra. Éjszaka pedig végig zene szól majd a 98,8-as rövidhullámú frekvencián. Messzemenően alkalmazkodunk tehát a városi életvitelhez, ha a 24 órás műsort egészében tekintjük.
– Az egész napos adás miként oszlik majd meg, milyen arányban lesz „hírcsatorna” és mennyiben szórakoztató/ismeretterjesztő/kulturális jellegű? Több magazinszerű műsort, interjút, riportot, zenei műsor hallhatunk majd, mint eddig?
– A hír fontos eleme a közszolgálatiságnak, így természetesen mi is külön figyelünk arra, hogy híreink naprakészen, kiegyensúlyozott tálalásban jussanak el a hallgatókhoz, és minél nagyobb mértékben szóljanak az őket közvetlenül érintő kérdésekről. Nem válunk hírcsatornává, hisz nem erre vállalkoztunk, és nem is ez az elvárás. Egy új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnénk képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét, és nyújt számára hasznos és érdekes információt, emellett nevelő hatású, tágítja a horizontját, és kulturális mintákat vonultat fel. Természetesen a zenés magazinműsorok száma jelentősen növekszik, és nemcsak a már említett terhelés miatt, hanem azért, hogy közel kerüljünk a hallgatósághoz. De ebben a műfajban is a tartalomgazdag, intelligens szórakoztatás irányába szeretnénk elindulni.
– Korábban a Bukaresti Rádiónál dolgoztál. Mi volt a munkaköröd? És mennyiben jelent újdonságot számodra az új munka?
– A román rádiótársaságnál eleinte az akkori elnök-vezérigazgató, Demeter András István kabinetfőnöke voltam 2010 és 2012 között, mintegy másfél évig. Az ő lemondása után szakmai munkát vállaltam a rádiónál egy igen különleges osztályon, az Elbeszélt történelem (Oral history) Archívumnál. Háttérmunkát végeztem két történész kollégámmal együtt, sokat interjúztam, ami persze az én szociológusi előképzettségemhez tökéletesen igazodott, és örülök, hogy egy ideig visszatértem a szakmai munkához. A szerkesztőségi tevékenységet tekintve igaz, hogy elég sok mindent kell most megtanulnom, de azért semmi nem jelent olyan nagy újdonságot, amivel ne találkoztam volna már, legalább elméleti szinten.
– A magyar szerkesztőség vezetőjeként tervezel lényegi/tartalmi módosításokat, változtatásokat az eddigiekhez képest?
– Egyelőre adott egy kibővült műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, és adott egy felkészült, profi csapat, amely számára ez újdonság és kihívás. Ráadásul az én megbízatásom jelenleg két hónapra szól, így rövid távon bőven elég feladatnak tűnik az a koordinációs munka, ami azzal jár, hogy megtaláljuk a megfelelő embert a megfelelő feladatra, illetve annak a felügyelete, hogy a technikai és egyéb feltételek adottak legyenek ahhoz, hogy az újságírók legjobb tudásuk szerint végezzék a munkájukat. Új munkafolyamatokat kell közösen kitalálnunk, új arculatot kell kialakítanunk, új műsorokat kitöltenünk tartalommal. Mindez rengeteg szervezői feladattal jár. Hallgatván a Kolozsvári Rádiót, én bízom a kollégáim szakmai felkészültségében, gyakorlatában, és noha voltak véleménykülönbségek az új műsorokat illetően, remélem, hogy lassan sikerült ezeket feloldani és megtalálni a legjobb megoldásokat.
– A Kolozsvári Rádió regionális közszolgálati rádióadóként románul és magyarul sugározza műsorát. Vételkörzete Közép-Erdély és Partium területe (Beszterce-Naszód, Bihar, Fehér, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szeben és Szilágy megyék), ahol körülbelül a Romániában élő magyarok 34 százalékához jut el. Rendszeres hallgatóinak száma százezres nagyságrendű – olvasható a rádió honlapján. Azt tudjátok pontosan, hogy hozzávetőlegesen hányan hallgatják a magyar adást? – A rádiótársaság rendszeresen megkapja a hallgatottsági felméréseket, amelyeket részletesen elemzünk. Sőt időnként kvalitatív módszerekkel a hallgatók tartalmi preferenciáit is felmérjük. Épp szeptemberben zárult egy ilyen felmérés, amely kimondottan a regionális stúdiók hallgatóira koncentrált. Valóban, a rövid- és középhullámú frekvenciákon való műsorsugárzás még nem fedi le Erdélyt teljesen, de ha a honlapon belenéznek a rádió története címszó alatt leírtakba, látható, hogy voltak komoly előrelépések az elmúlt 5-6 évben abba az irányba, hogy minél több település kerüljön be az adáskörzetbe. Reméljük, hogy ezek a lépések nem állnak le, hisz vannak hosszú távú tervek, stratégiák. Hozzátenném, hogy egyre nagyobb teret nyer az interneten való rádiózás, honlapunk közvetítésével egyre több hallgatóhoz jutunk el. Ez nem gyors ütemben változó, mégis folyamatos jelenség.
– Milyenek a hallgatói visszajelzések a műsorokat illetően? Ezeket figyelembe veszi-e a szerkesztőség az egész napos adás alakításakor?
– Állandóan kapunk visszajelzéseket. De nem szeretnénk itt megállni, a jelenlegi hallgatóknál. Az előttünk álló kihívás része az is, hogy az új, 98,8-as FM frekvencia bizonyos arányban más típusú célközönséghez szól majd, mint az eddig elért teljes hallgatói bázis. Értelemszerűen urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt célzunk meg az új műsorokkal. Mindezt úgy, hogy a régi hallgatóink úgy érezzék, jobbak lettünk. Tehát nemcsak megtartani szeretnénk a már megnyert kolozsvári hallgatókat, hanem tényleg többet nyújtani számukra, miközben a potenciális új közönségünk is kedvére való műsorokat hallgathat. Ráadásul nem kell többé „áttekernie a rádió gombját”, ha valaki egész nap magyarul szeretne rádiózni.
Kiss Judit
kronika.ro Erdély.ma

56-os megemlékezés és magas állami kitüntetések átadása
„Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell”
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a temesvári Csiky Gergely Állami Színház nagytermében, Magyarország tiszteletbeli konzulja, Tamás Péter, a Temes megyei RMDSZ, a Várbástya Egyesület, a Szórvány Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében. Ez alkalommal a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki dr. Bárányi Ferenc orvos-írót, volt egészségügyi minisztert, karitatív tevékenységet végző közéleti személyiséget és Magyar Arany Érdemkereszttel Almási Vince Pál volt kisiratosi polgármestert.
A megemlékezés résztvevőit Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszöntötte, aki 1956-nak a hozzánk szóló üzenetét fogalmazta meg.
„Újból és újból fel kell tennünk a kérdéseket: hogyan is állunk szabadságunkkal, értékeinkkel, vállaljuk-e az áldozathozatalt, felvállaljuk-e kisebbségi sorsunkat? Remélhetünk-e még jövőt a temesvári magyarságnak, hiszen magyarságunk felvállalása is bátorságot igényel, ha nem is akkorát, mint amekkorát az 56-os hősök felvállaltak” – mondta Tamás Péter, aki szerint ezekre súlyos a kérdésekre egyértelműen igennel válaszolhatunk és a közelmúlt eseményei (magyar alprefektus és alpolgármester kinevezése, templomfelújítások, Temesvári Magyar Napok stb.) optimizmusra adnak okot magyar jövőnket illetően.
Következett a magas magyar állami kitüntetések ünnepélyes átadása, amelyeket Mile Lajos kolozsvári főkonzul megbízásából Tamás Péter tiszteletbeli konzul adott át. Dr. Bárányi Ferenc sajnos egészségügyi okokból nem lehetett jelen az eseményen, a jeles közéleti személyiség laudációját dr. Albert Ferenc mondta el, rendhagyó módon szabadon beszélve dr. Bárányi Ferenc életpályájáról, kiemelve, hogy a Bárányi-ház ajtaja mindig nyitva állt a közösségért tenni akaró magyarok előtt. Almási Vince Pál nemrég „aktív” nyugalomba vonult kisiratosi polgármester elévülhetetlen érdemeiről utódja, Korodi Józsa Erika kisiratosi polgármester beszélt nagy elismeréssel. Almási Vince, aki népes kisiratosi és pusztaszabolcsi küldöttséggel érkezett a díjátadásra, meghatottan köszönte meg a kitüntetést Tamás Péter tiszteletbeli konzulnak.
„Furcsa volt meghallgatni, ahogy mások elemezték az életutamat – nyilatkozta a díjátadás után a Nyugati Jelennek Almási Vince. – Én tettem a dolgom, nem érzem magam hősnek, azt csináltam, amit a szívem-lelkem diktált. Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki erre fel fog figyelni, és még egy kitüntetést is fog adni.  Annak ellenére, hogy ezt nem vártam, természetesen jólesik! Amit éveken keresztül csináltam a faluért, a közösségért, a magyarságért, abban semmiféle személyes érdekem nem volt, úgy éreztem, hogy a közösséget, a magyarságot meg kell tartani! A magyar vendégek, testvértelepülések képviselői mindig mondják nekünk, hogy átjönnek hozzánk magyarságot, nemzeti tudatot és nemzeti érzetet tanulni. Mi azt mondtuk, hogy hozzájuk megyünk tanulni, mert egy lépéssel közelebb állnak Nyugathoz és magasabb szinten vannak, de amikor magyarságról van szó, akkor mindig jó érzéssel tapasztaljuk, hogy ők minket nagyra tartanak.”
Az 1956-os hősöknek járó Szabadság-szobor emlékplaketteket és érdem okleveleket Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök adta át Teodor Stanca, Caius Muțiu és Oberten János uraknak, akiket az 1956-os temesvári megmozdulásokban való részvételükért súlyos börtönévekkel sújtott a kommunista hatalom. Az ünnepségre a három kitüntetett közül csak Oberten János író, újságíró jöhetett el, aki 1956-ban 12 éves volt, és rá két évre, 14 évesen vetették börtönbe röpcédulák készítéséért és terjesztéséért.
„Mi akkoriban a Pál utcai fiúkon és Robinson Crusoe kalandjain szocializálódtunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Oberten János. – A magyar forradalom azért kapott meg, mert a Kossuth Rádióban azt hallottuk, hogy magyar lányok az utcán nemzeti ruhában Molotov-koktélokat dobnak a szovjet tankok elé. Mi is tenni akartunk valamit, és mivel nem mehettünk át segíteni, úgy döntöttünk, hogy röpcédulákat készítünk, hogy itt is megmozgassuk az embereket. Három nyelven készültek ezek a röpcédulák, magyarul, németül és románul, a három fő jelszó az volt, hogy „Le a kommunizmussal!, Szabadon akarunk élni!, Ki az oroszokkal!” A börtönévekkel kapcsolatban azt szeretném felidézni, hogy felnőtt ellenzékiek közé kerültünk, tanárokkal, ügyvédekkel, papokkal, mérnökökkel találkoztunk a börtönben, akik két évig azzal foglalkoztak, hogy bennünket gyerekeket tanítottak, olyan volt ez, mint egy szabadegyetem!”
Az 1956-os megemlékezés befejező részében a Csiky Gergely Színház művészei, Lőrincz Rita és Molnos András Csaba, valamint Vinczi Annamária és Tamás Sándor zenés-verses, 1956-os fotókkal bőven illusztrált színvonalas műsorát tapsolhatta meg a temesvári közönség.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Nincs helyünk a temetőkben
Megteltek a sepsiszentgyörgyi temetők, alig lehet végső nyughelyet találni az elhunytaknak. Ez a gond nem új keletű, de megoldást még nem találtak rá, legalábbis egyelőre. Pedig sürgős lenne, mert már tudni lehet, hogy hol és mikor fogy el az utolsó sírhely. Még akkor is, ha egyre többen vannak, akik falun, a nagyszülők, elporladt elődök közelében keresnek örök pihenőt.
A városháza kezelésében levő közös temető bővítésére évekkel ezelőtt megszületett az elképzelés: a lakott terület közelsége miatt amúgy is használatból kivont katonai lőteret szerette volna e célra megkapni az önkormányzat, de a kormány – pontosabban a honvédelmi minisztérium – különböző kifogásokkal rendre elutasította ezt a kérést. 
Két éve, 2014 októberében még úgy volt, hogy kormányhatározattal rendezik az ügyet, az akkori tárcavezető, Mircea Duşa azonban a székelyföldi románok aggodalmaira, illetve egy folyamatban levő perre hivatkozva leállította az eljárást. S bár a per tárgyát képező hét hektárt kivették az igényelt hetven hektárból, azóta semmilyen előrelépés nem történt. Az önkormányzat más terület után nézett, de eddig vevőként sem járt sikerrel. 
A szomszédos telkek tulajdonosai nemet mondtak – közölte Tóth-Birtan Csaba alpolgármester, aki épp a napokban foglalkozott ezzel. Elmondta: 8000 négyzetmétert szerettek volna megvenni a köztemető bővítésére, de az önkormányzat csak úgy vásárolhat, ha hivatalosan felértékelteti a szóban forgó ingatlant. A szakértők négyzetméterenként közel két euróban állapították meg a terület értékét, a tulajdonosok azonban hetet kérnek, ezért elmarad az adásvétel. A város még telekcserével is próbálkozik, és ha ebbe sem mennek bele az érintettek, mennek tovább, a következő terület gazdájához, Árkos felé. De ha ez sem jön össze, teljesen új területet kell azonosítani – magyarázta. A jelenlegi már nagyon rövid időre elég: az elmúlt időben több sétányt is felszámoltak, hogy sírhelyeket tudjanak biztosítani a helybelieknek, az idén a parkoló felé is terjeszkednek, de az így nyerhető 30–40 hely nagyon kevés, hiszen évente nagyjából 400 elhalálozott személyt hantolnak el a közös temetőben. Egy sírhelyet 25 évre lehet megváltani, ára jelenleg 350 lej, ehhez évente tízlejes fenntartási költséget is hozzá kell számolni.
A temetőbővítést a városban működő egyházak is kérik: a katolikus, a református és a görögkeleti felekezetek három-három, az unitárius két-, az evangélikus egyhektáros területet igényelt erre a célra a lőtérből, és nyilván egy tágas parkolóra is szükség lenne ezek mellett.  Az unitárius és evangélikus híveknek nincs külön temetőjük Sepsiszentgyörgyön, ők a városi temetőben vagy más felekezetű családtagjaik mellett, leginkább a református egyháztól váltanak sírhelyet. Kovács István unitárius lelkész úgy látja, az önkormányzat szeretné megoldani ezt a kérdést, nem rajtuk múlik, hogy nem sikerül. Zelenák József evangélikus püspökhelyettes szerint már évtizedénél hosszabb ideje kérik a saját temetőt, de hiába. Az evangélikusoknak van saját területük a városszéli gyümölcsösben, de abból nem lehet temetőt kialakítani, ezért türelmetlenül várják a bukaresti hatóságok jóváhagyását. 
Római katolikus temető egy van a megyeszékhelyen, az Erzsébet park fölött, de ott már húsz éve nem adtak el új sírhelyet; néhány régi sírban még akad egy-két hely, de az a családtagoknak sem mindig elég – közölte Szabó Lajos kanonok, aki szintén nagyon égetőnek érzi a helyzetet.  A református temetőkben még vannak helyek, de az utóbbi időben egyre gyorsabban fogynak. A Vártemplom mögött mintegy 100 sírhelyet lehet még kialakítani, ez a jelenlegi elhalálozási ütemben négy évre elegendő; ide temetkeznek a belvárosi és a Gyöngyvirág utcai reformátusok és házastársaik is – tudtuk meg Hajdú Loránd kántortól. A legalább 25 éve elhagyott sírokat is meg lehet váltani, ez esetben a meglévő földi maradványokat mélyebbre süllyesztik, és felettük új temetkezési helyet alakítanak ki. A református családok 200 lejt fizetnek egy kétszemélyes sírhelyért, a vegyes házasságban élők 300 lejt, és évente 20 lejes bérleti díjat. 
A legjobb helyzetben a szemerjai reformátusok vannak: bár a régi temető ott is megtelt – csak négy-öt régi, elhagyott sírhelyet lehet újra kiadni –, az újban még elég sok hely van: Incze Zsolt lelkész szerint a megnyitásától eltelt egy évtized alatt egyharmada fogyott el a területnek; szép számban vannak olyanok is, akik előre foglaltak. Mára azonban felgyorsult a folyamat, a városszintű hiány miatt egyre többen kérnek végső nyughelyet a Makovecz-ravatalozó körül, ezért szigorításokat vezettek be: most csak a gyülekezethez tartozó hívek bérelhetnek előre sírhelyet – 25 évre 600 lejért –, mások csak már elhunyt, protestáns hozzátartozójuk számára. 
Megkérdeztük az ortodox egyházat is: az Attila-hegyi templom papja, Groza Cristian ugyancsak helyszűkére panaszkodott. Sepsiszentgyörgy görögkeleti temetője mintegy 80 százalékban megtelt, néhány év múlva azt is bezárhatják, ezért ők is sürgetik egy új temető megnyitását. Elmondta: ők is támogatják a városvezetést abban, hogy megoldást találjon. Kevésen múlott, és nem a sepsiszentgyörgyieken – hangsúlyozta – , hogy az egykori lőtér átvétele kútba esett, pedig nagyon megfelelő hely lett volna, de az biztos, hogy már nem sokáig lehet halogatni egy új temető létrehozását. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
A SZENÁTUSON A SOR. Hallgatólagosan elfogadta a képviselőház azt a törvényt, amely feloldja a volt Securitate által 1945. március 6. és 1989. december 22. között összeállított dossziék titkosítását. A Securitate teljes személyzetének (tisztek, kollaboránsok, informátorok) leleplezéséről szóló tervezet megvitatásának határideje október 21-én lejárt. A Dan Cristian Popescu liberális képviselő által kezdeményezett törvénytervezet előírja egyebek mellett azt is, hogy a törvény megjelenésétől számított 60 napon belül minden olyan intézménynek, amelynek irattárában a volt titkosrendőrség személyzetére (tisztek, kollaboránsok, informátorok) vonatkozó dokumentumok találhatók, kötelessége feloldani ezek titkosítását, és átadni azokat a Securitate irattárát vizsgáló bizottságnak. A tervezetről a felsőház hoz végleges döntést. (Transindex)
HATÁROZOTT NEM. Nagy többséggel elutasította a szenátus azt a törvénykezdeményezést, amely a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét vezetné be. A tervezet szerint az élettársi kapcsolatot közjegyző előtt jegyezhetnék be az egymással „érzelmi indíttatásból” jogegyenlőségen alapuló vagyonközösséget vállaló, azonos nemű vagy akár különböző nemű párok. Remus Cernea független képviselő, emberi jogi aktivista tervezetét mindössze két szenátor támogatta, 71-en ellene szavaztak, heten pedig tartózkodtak. A döntésre olyan időszakban került sor, amikor a Koalíció a Családért civil szervezet országos kampányt folytat a melegházasság lehetőségét kizáró alkotmánymódosításért, és azt szeretné elérni, hogy az erről szóló alkotmánymódosító népszavazást a decemberi parlamenti választásokkal egyszerre tartsák meg. A tervezetről a képviselőházban fogják meghozni a végső döntést. (MTI Háromszék (Sepsiszentgyörgy))

1956-as emléktáblát avattak a Sapientia marosvásárhelyi karán
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékét immáron nemcsak a szívek őrzik, hanem emléktáblán is tisztelegnek előttük Marosvásárhelyen: Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében a Sapientián csütörtök délben leplezték le a plakettet, és nyílt tárlat az emlékezés jegyében.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán csütörtökön. A rendezvényen Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor tartott előadást, rávilágítva a korabeli nemzetközi, magyarországi, romániai és erdélyi politikai, gazdasági, földrajzi és etnikai helyzetre, illetve az 1956. október 23–25-ei események visszhangjaira, a megtorlásokra.
Az előadások után a Sapientia koronkai kampuszának előcsarnokában emléktáblát avattak az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékére, közméltóságok, hivatalosságok és diákok, valamint mintegy harminc egykori forradalmár és politikai elítélt jelenlétében. A Himnusz eléneklése után utóbbiak nevében Maros megyéből Kelemen Kálmán, Hargita megyéből Szilágyi Árpád, Kovászna megyéből pedig Török Zoltán szólalt fel, a magyarságuk büszke vállalására biztatva a fiatalokat.
Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál szerint 1956-ban az elnyomott magyarok „kizökkentették az idő járását”, és az egész világnak üzenték, hogy „a mánál fontosabb a holnap”. Elmondta, az akkor már egy évtizede uralkodó kommunista rezsim álszent módon a humanizmust, az egyenlőséget, az igazságot harsogta, miközben módszerei, berendezkedése és tettei ennek a szöges ellentétét jelentették. Ezek közül pedig a hazugsággal való szembenállás volt a forradalom fő kiváltó oka, mert azzal, hogy „kimondtuk az igazságot, ezzel visszanyertük a méltóságunkat”. Rávilágított, hogy hatvan évvel ezelőtt a magyarok hiába várták a nyugati államok támogatását, mert „hamar kiderült, hogy csak magunkra támaszkodhatunk”, a „szabadság legnagyobb ajándéka, ha saját sorsunkat akarjuk és tudjuk irányítani”, és mindez napjainkban is érvényes, amikor szépen hangzó szavakkal hitegetnek. „A kifinomult megtévesztés korát éljük, amikor az igazság kimondása forradalmi tettnek számít” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál.
Novák Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelölti listavezetője „politikai földrengésnek” nevezte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amelynek „epicentruma Budapesten volt, de a Kreml és Washington is érezte” a magyarság szabadságvágyának és tenni akarásának erejét. A teljes magyar nép feleszmélését és együttérzését jelentő eseménysorozat emlékét őrző plakettet Oláh Dénes római katolikus, Les Zoltán református és Nagy László unitárius lelkész áldotta meg, a három székelyföldi megye volt politikai foglyok szervezeteinek vezetői, Zsigmond Barna Pál, Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le. Az emléktáblára vésett „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem” Bibó István-idézet jegyében Horváth Miklós hadtörténész nyitotta meg A magyar szabadság éve című kiállítást.
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Ha elég erős a fény
Ha a Székely Nemzeti Tanács nem lenne, a székelyföldi autonómia ügyét már régóta leseperték volna az asztalról román és magyar politikusok egyaránt.
A magyarok azért, mert e radikálisnak, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegzett törekvés csak púp a hátukon, akadály a román pártokkal kötött és kötendő különféle alkuk útjában, a románok meg azért, mert attól tartanak, ha értelmes vitát folytatnának erről, saját választóik vádolhatnák őket magyarbarátsággal, a román nemzeti érdek eladásával. A Székely Nemzeti Tanács azonban sokak számára kényelmetlen elszántsággal küzd az önrendelkezés megvalósításáért, s azt kétségkívül eredményként könyvelheti el, hogy a kérdést sikerült napirenden tartani, az autonómiaigény mellé pedig tömegbázist, népakaratot felmutatni.
Ennek érdekében a szervezet közképviseleti, külpolitikai, nemzetpolitikai, diplomáciai, jogi eszközökhöz is folyamodott, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a leglátványosabb eredményeket az általa kezdeményezett tömegmegmozdulások révén érte el. Kiemelkedik e sorból a marosvásárhelyi székely szabadság napja, de a legátütőbb sikert minden bizonnyal a 2013 októberében megszervezett székelyek nagy menetelése jelentette, amikor az SZNT és a magyar pártok, szervezetek, egyházak, civil szféra példaértékű együttműködése nyomán százezernél többen nyilvánították ki, hogy autonóm székelyföldi régióban képzelik el jövőjüket Romániában. Székelyföld határainak kivilágítása újabb olyan akciója volt az SZNT-nek, amely az önrendelkezési igény tömegbázisát mutatta fel – ilyen előzmények nyomán nyilvánították Székelyföld autonómiájának napjává október utolsó vasárnapját.
Vasárnap újabb őrtüzek, gyertyák, fáklyák gyúlnak Székelyföld számos településén, a régió autonómiájáért imádkoznak a világ magyar keresztény gyülekezeteiben. Nem hisszük, hogy az akció nyomán a bukaresti politikusok másnap az összes követelésünket teljesítik. Azt sem hisszük, hogy azzal minden problémánk megoldódna. De jól tudjuk: minden ilyen megmozdulás újabb alkalom arra, hogy ország-világ figyelmét ráirányítsuk közösségünk követeléseire. S bár a megértés jeleit még nem, az érdeklődést már láthatjuk. Bukarest egyelőre erőfitogtatással, további jogtiprással válaszol, de a brit, majd az amerikai nagykövet székelyföldi látogatása jelzi: a stabilitásban érdekelt nyugati hatalmak is elkezdtek tájékozódni a helyszínen, még ha a washingtoni diplomata legutóbbi megnyilvánulása – amely szerint Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést – inkább arról árulkodik, Amerika számára fontosabb a Romániával kötött stratégiai partnerség, a szoros katonai együttműködés, a deveselui bázis, mint egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogfosztása.  Ha az SZNT nem marad egyedül törekvésével, ha az autonómia ügyét a decemberben megválasztandó magyar politikusok is felvállalják, ha jó munkamegosztás révén sokan és együtt cselekszünk, talán elérhetjük, hogy az őrtüzek, gyertyák, fáklyák fényét sem Bukarestben, sem Washingtonban ne hagyhassák figyelmen kívül, kéréseink teljesítése, jogaink biztosítása pedig mindenki érdekévé váljék.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Provinciális az RMDSZ üzenete - Iohannis szerint
Klaus Iohannis román államfő "vidékies", "provinciális" üzenetnek minősítette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erdélyi nagyvárosokban felszerelt, nagy visszhangot keltő óriásplakátjait, amelyeken a helyben befizetett adók helyi hasznosítását követeli a magyar érdekképviselet.
Az elnököt az európai alapokért felelős új miniszter, Dragos Cristian Dinu beiktatása után, csütörtökön kérdezték az újságírók, mi a véleménye az RMDSZ választási plakátjairól, de rövid megjegyzésének értelmét Iohannis nem fejtette ki bővebben.
Egy másik újságíró azt firtatta: miért tartotta Iohannis fontosnak kihangsúlyozni, hogy a kidolgozásra váró új országprojektben nem merül fel, hogy az ország áttérjen a föderális berendezkedésre.
"Ez azért fontos, mert időnként felmerülnek különböző felvetések, amelyekben nem feltétlenül föderalizációról beszélnek, hanem regionális autonómiáról vagy másról, és tisztázni akartam: mi nem ezt szeretnénk, én nem ezt szeretném" - magyarázta Iohannis.
Az RMDSZ több erdélyi nagyvárosban felszerelt, Megmentjük Kolozsvárt (Nagyváradot)! Bukaresttől. Az adóink Erdélyt gazdagítsák. Ne a fővárost! feliratú pannóinak fotói a napokban felháborodott, nacionalista kommentárok kíséretében bejárták a román médiát és közösségi portálokat, az üzenetet ugyanis sokan szakadár törekvésként értelmezték.
A kolozsvári helyi rendőrség felszólítására kedden eltávolították az RMDSZ decentralizációt követelő óriásplakátját, azzal az indokkal, hogy nincs rá építkezési engedély.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Transindex.ro portálon korábban közölt írásában rámutatott: az RMDSZ decentralizálásról és szubszidiaritásról beszél, amikor követeli, hogy az erdélyiek adói ne Bukarestet gazdagítsák.
"Azt kérjük, amit mindig is kértünk: építsük le a központosított államot, bízzunk meg a helyi és megyei önkormányzatokban, adjunk át minden lehető hatáskört és az ezzel járó forrásokat. A külügyi és védelmi területeken kívül nem indokolt Bukarestben központosítani. Úgy gondoljuk, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának" - fogalmazott az RMDSZ ügyvezető elnöke. szatmar.ro

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Bernády György mindenkié
Vásárhelyiek ünnepe
Bernády György emlékének ápolói, üzenetének továbbvivői gyülekeztek péntek délelőtt a marosvásárhelyi református temetőben a városépítő polgármester nyughelyénél.
A Bernády Napok hagyományos mozzanatának számító koszorúzáson a szervező Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a város életében fontos szerepet játszó civil szervezetek, egyesületek mellett évről évre diákcsapatok is részt vesznek. Idén a Bolyai líceumból, a Református Kollégiumból és a Dr. Bernády György Általános Iskolából érkezett gyermekek vettek részt az ünnepi momentumon, amelyet dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Konzulátusának főkonzulja is megtisztelt jelenlétével.
Az egybegyűlteket Borbély László, a hajdani polgármester nevét viselő alapítvány elnöke köszöntötte.
– Ez mindig egy olyan pillanat, amikor elgondolkozhatunk azon, mi végre vagyunk ezen a világon, mi a teendőnk – mondta Borbély László, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a 19. alkalommal zajló rendezvénysorozat egyik legfontosabb célkitűzése átadni az új nemzedékeknek a Bernády-féle üzenetet, ezért is annyira örvendetes, hogy fiatalok is részt vesznek a polgármester emléke előtt tisztelgő rendezvényeken. A jelenlevők közösen mondták el a Miatyánkot, majd elkezdődött a koszorúzás.
Az ünnepség a továbbiakban a Bernády-szobornál folytatódott.
– Büszkék lehetünk arra, amit sok száz éve felépített ez a közösség. Fontos, hogy fel tudjuk mutatni ezeket az értékeket – hallhattuk a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnökétől az 1994 októberében felavatott szobornál.
– Talán csak a könyves-gyertyás tüntetésen láthattunk akkora tömeget Vásárhelyen, mint a szobor avatásánál – idézte fel Borbély László a 22 évvel ezelőtti pillanatot, amelyre – az ünnepségen ezúttal is részt vett – Balogh József (Cubi) öntőmester nélkül nem kerülhetett volna sor.
Balogh Cubi több száz kiló bronzból öntötte Bernády György szobrát. Az emberek kis szobrocskáikat ajánlották fel a cél érdekében – tette hozzá Borbély László, majd azt is elárulta, hogy számára ez a legkedvesebb szobor Marosvásárhelyen.
Az alapítvány elnöke a Bernády Napok csütörtöki nyitómozzanatára, a premiernek számító sportvetélkedőre is kitért, amely nemcsak tematikájában, forgatókönyvében számított újdonságnak, hanem abban is, hogy román diákok is részt vettek benne.
– Bernády szerette a sportot, az ő idejében már volt teniszélet Vásárhelyen, futballoztak. Ezért is jó, hogy sor kerülhetett erre a sportdélutánra. Az első díjat egy vegyes, magyar és román gyermekekből álló csapat vitte el. Ez is jelzi, hogy Bernády nemcsak a magyaroké, Bernády mindenkié. Jó lenne, ha ezt a jelenlegi városvezetés is megértené, és nem az ünnepség előtt egy nappal helyezné el koszorúját a szobornál – hangsúlyozta Borbély László.
Sportdélután Bernády szellemében
A Szász Albert Sportlíceum tornatermében csütörtök délután zajlott rendhagyó diákvetélkedő főszervezői Vita Csaba, a Pedagógiai Líceum tanára és – a Bernády Napok vetélkedőjéért évről évre felelő – Simon György magyar szakos tanár voltak, munkájukat további 20 személy segítette. A versenyre 12 öttagú, egy-egy pótjátékossal is rendelkező csapat nevezett be, tudásukat, ügyességüket kétszáz szurkoló követte.
Az elméleti próbák során egyebek mellett arra kellett válaszolniuk a versenyzőknek, hogy melyik sportegyesület alakult Bernády polgármestersége idején, és melyik utcában volt az egykori Tornakert. A gyakorlati próbák alatt minifociban és kosárlabdában mérték össze erejüket a játékosok.
Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki Kelemen Hunor
Az 1956-os forradalom kolozsvári eseményeire és szereplőire hívta fel a figyelmet az RMDSZ péntek esti rendezvényén. Az 56 Kolozsváron című megemlékezésen Kelemen Hunor szövetségi elnök erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki.
Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy véli, a szabadságért való harc egyben a megújulás története is, csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amelyik képes megújulni. Az 1848–1849-es vagy az 1956-os forradalmak elbuktak ugyan, de a nemzetek lelkében és életében elhintették a megújulás magvát. „Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenek előtt szívvel, lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit. A romániai ötvenhatosokra, magyarokra és románokra, úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az a természetéből következett: megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal” – magyarázta. Nemcsak személyek, hanem intézmények is áldozatokká váltak, Kelemen Hunor a Bolyai Egyetem példáját említette.
Huszonhat éve szabadon emlékeznek meg az 1956-os forradalom hőseire, de a szövetségi elnök kiemelte, az elmúlt hónapok eseményei miatt az idei megemlékezés más volt, mint az előző években. Ezek az események a békés közösség nyugalmának a felborzolásáról szólnak. „Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai, feladatai mellett nap mint nap egyfajta szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít” – hangsúlyozta. Elmondta, ennek célja a közösség elbizonytalanítása, ami veszélybe sodorja a jövőt és a szabadságot.
Míg hatvan évvel ezelőtt egyértelmű volt, ki az ellenség, addig ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb. Az RMDSZ elnöke úgy látja, az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az erdélyi magyar közösség elsősorban magára számíthat, de ez nem zárja ki a közös tervezés és a párbeszéd lehetőségét. Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság legnagyobb ellensége a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség: a közösséget veszélyezteti, ha nem bízik magában, ha elbizonytalanodik vagy elbizonyalanítják céljaiban, ha perspektívái beszűkülnek.
„A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben a transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni, eredményeket felmutatni. Olyan Erdélyt, ahol az identitás minden elemét, az anyanyelvet, a kultúrát, a vallást szabadon használhatunk, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet önök és sokan, akik nem lehetnek itt, megvívtak” – osztotta meg gondolatait az RMDSZ elnöke. Horváth Anna szavait idézve hozzátette, a közösség ereje abban rejlik, hogy ha bárkit félreállítanak, százak lépnek a helyébe folytatni az elkezdett munkát.
„Az emlékezés összetart, a közös tervezés megerősít. Erőt meríthetünk azok hősiességéből, akik ma már nincsenek itt, akiknek az emléke kötelez bennünket. Közösen kell küzdenünk azokkal, akik most is itt vannak velünk, mert a mi nemzedékünk van olyan szerencsés, hogy személyesen találkozhat az erdélyi ötvenhatosokkal” – zárta beszédét a szövetségi elnök.
Ezt követően Kelemen Hunor tisztelete és köszönete jeléül átadta a Szabadság-szobor Emlékérmet és oklevelet Dávid Gyulának – második Bolyai per, hét év börtönbüntetés –, Domokos Miklósnak – huszonkét év börtönbüntetés –, Kelemen Kálmánnak – első Bolyai per, három év börtönbüntetés –, Kiss Bélának – protestáns teológusok pere, kilenc év börtönbüntetés –, és Nagy Benedeknek – első Bolyai per, öt év börtönbüntetés. Továbbá a tizenkét évre elítélt Filep Jánost, és a kilenc évre elítélt Szekerán Istvánt is megemlítették, akik nem voltak jelen az eseményen.
A megemlékezésen levetítették a forradalom erdélyi szereplőit megszólaltató 1956 Kolozsváron című filmet. A szerkesztő, Víg Emese üdvözölte az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének azon döntését, amelynek köszönhetően a riportfilm megvalósulhatott: „óriási köszönet illeti az RMDSZ Ügyvezető Elnökségét, hogy felmérte annak fontosságát, hogy ezeknek az embereknek a története, sorsa, szenvedése, helytállása meg kell maradjon az utókor számára. Felmérte azt, hogy nemcsak szlogenekkel, hanem emberi példákkal is lehet hatni a környezetünkre”. A filmben Szilágyi Árpád, Nagy Benedek, Koczka György, Dávid Gyula, Péter Miklós, Böjte Csaba és Páll Lajos osztja meg emlékeit. Az alkotás a Video Pontes stúdió közreműködésével, Csép Gergő operatőr és Péter Anna vágó munkájával, illetve Benkő Levente történész szakmai tanácsadásával jött létre.
Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész tartott előadást 56 Kolozsváron címmel, amelyben a szabadságharc kolozsvári eseményeit ismertette, majd a közönség soraiban ülők is megosztották saját élményeiket a forradalomról.
Záró mozzanatként Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című könyvét ismertette Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, amelyet a helyszínen megvásárolhattak az érdeklődők.
Tasi Annabella maszol.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Véget értek az idei Bernády Napok
Gálfalvi György Bernády-díjas!
Csütörtök este, igen szép számú közönség jelenlétében, hivatalosan is véget értek az immár tizenkilencedik alkalommal megszervezett Bernády Napok. A városépítő polgármester emlékét és életművét a közemlékezetben fenntartó és megőrző, a nevét viselő Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett eseménysorozat lassan jubileumi évéhez ér – a diákvetélkedőknek hála, az eltelt évtizedek alatt számos fiatal szerzett tudomást Bernády Györgyről és a korabeli Marosvásárhelyről.
A csütörtöki gálaesten és koncerten Nagy Miklós Kund, a szervező alapítvány alelnöke, az est ceremóniamestere lépett elsőként a Kultúrpalota nagytermének színpadára.
– Az önök jelenléte is bizonyíték arra, hogy alapítványunknak sikerült olyan rendezvényeket teremtenie, amelyekre a közönség kíváncsi. Minden évben igyekszünk újítani, más- és más programpontokat, vetélkedőket összeállítani. Az idei diákvetélkedőn a sportiskolában mintegy kétszáz gyerek versenyzett, kosarazott, focizott és számot adott arról, hogy milyen volt a sportélet Bernády korában Marosvásárhelyen – mert ez volt az idei vetélkedő tematikája. Sokan támogatnak minket, közöttük például a képzőművészeink, akiknek köszönhetően át tudjuk adni a Bernády-emlékplakettet, és évenként egy-egy műtárgyat is kisorsolhatunk. Az idei emlékplakett is Hunyadi László szobrászművész munkája, amit Balogh József öntött ki. A kisorsolandó kép pedig Kedei Zoltán munkája – mondta Nagy Miklós Kund, majd Borbély László, az alapítvány elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
– A 19. Bernády Napokat ünnepeljük, jövőre húszéves lesz a rendezvénysorozatunk. Mikor elindultunk ezen az úton, elgondolkodtunk azon, hogy az elkövetkező esztendők során mit is tudnánk majd elmondani Bernády Györgyről. Idén huszonöt éve létezik az alapítvány, és rájöttünk, hogy ennyi idő elteltével is mennyi mindent kellene még elmondani róla és az akkori Marosvásárhelyről. Mikor fellapoztam a Bernády, a városépítő című könyvet, rádöbbentem, hogy halála után milyen keveset beszéltek róla, még 1940 és 1945 között is. A kommunizmusban pedig a cenzúra miatt nem lehetett emlékét felidézni, az egyetlen könyv, ami róla megjelent 1974-ben, a Marosi Barna könyve volt. Nagyszerű polgármester volt, aki a fenntartható fejlődés ma annyira divatos fogalma szerint munkálkodott és tökéletesen elképzelte, hogy hogyan kellene kinézzen egy modern városként Marosvásárhely. 100 év elteltével is büszke lehetne bárki, a mai polgármesterek, aki így képzelné el városa jövőjét. Ha most lenne egy olyan kritikus tömeg, olyan politikusok, akik úgy gondolkodnának, mint ő, akkor beszélhetnénk manapság is fenntartható fejlődésről, kevesebb háborúról. Erre kellene törekednünk – hogy a bizalom, az egymásra való odafigyelés legyen jelen a mindennapjainkban. Legyünk büszkék arra, hogy Bernády György nem csak a miénk, de nagyon a miénk – és mondjuk el a jövő generációinak, hogy mit vitt végbe Marosvásárhelyen.
A Bernády Napok története során idén 18. alkalommal osztja ki az alapítvány a Bernády-díjat és a vele járó emlékplakettet, jellemzően olyan marosvásárhelyi személyiségnek, aki sokat tett a városért, annak köz-, illetve kulturális életéért. Az idén a díjat a méltán népszerű és köztiszteletnek örvendő Gálfalvi György, az Igaz Szó, majd a Látó szépirodalmi folyóirat egykori szerkesztője, majd főszerkesztője vehette át. Az írót és szerkesztőt Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, az idén 75 éves Gálfalvi György élete legokosabb lépésének azt tartotta, hogy hazajött Marosvásárhelyre.
– Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége – mondta beszédében a méltató.
– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy köszönöm a kitüntetést – válaszolta rögtönzött beszédében a kitüntetett. – Az utóbbi két évtizedben kaptam ugyan díjakat, Marosvásárhelyen azonban nem. Az utolsó, itt kapott díjam átvételének dátuma 1957. szeptember 15- ére esik – az akkor 400 éves Bolyai középiskola jubileumi ünnepségén kaptam, egy szörnyű elbeszélő költeményemért. De nem csak azért örvendek ennek a díjnak, mert szülővárosomtól kaptam. Életem legokosabb döntése volt, hogy visszatértem ide. Mestereimtől azt tanultam meg, hogy életünk céladomány és nem magántulajdon. Eszerint próbáltam meg élni és időnként hasznosnak érezni magamat. Azért is örvendek, mert ez által a díj által valamelyest igazolást is érzek, hogy talán nem éltünk hiába sem én, sem barátaim, szerkesztőtársaim. Ahogy a régi rómaiak mondták: jó dicséretre méltó férfiaktól dicséretet kapni. Régóta figyelem a Bernády Alapítvány kuratóriumának működését, és olyasmit érzek, mint amikor a háborúba visszahívott obsitos katonáknak összevillan a szemük, és megpróbálnak a csata sorsán fordítani. Az ellenállásnak mindig értelme van, és erről ne mondjunk le! Ezt a rögeszmémet nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Másik rögeszmém, hogy őrizzük meg a humorunkat, mert a kacagásra való képesség ugyan sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyek elbírásához a keservesen jóízű röhögések segítettek. A múltunk nem csak mögöttünk van, egy ágyban alszunk vele, és előttünk is állhat. Bálint György azt írta, hogy bízva bízni kissé nehéz és nem mindig sikerül, küzdeni viszont olyan természetes, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Ha dolgozunk, akkor szívós, következetes munkával közelebb kerülünk a céljainkhoz. Köszönöm szépen a bizalmat – mondta a Bernády-díjas Gálfalvi György, majd tombolahúzás és koncert következett. Kedei Zoltán alkotását a fiatal Lakatos Mihály nyerte meg, majd kezdetét vette a koncert, az est második felvonása: a 27 éve először Marosvásárhelyre visszatérő és Szilágyi Enikő művésznő műsora.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is.  Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi. 
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)

Böjte Csaba – Halottak napja
Kedves Testvéreim!
A halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette, hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: Az élet mulandó, ahogy az Ószövetség mondja, csupán: „egy kurta őrségváltás éjszaka!"
Kimenni a temetőbe, szeretteink sírja mellett imádkozni, döbbenten megállni a megmásíthatatlan igazság előtt, mindannyiunknak hatalmas lecke, megrázó tanulság. Állsz a sírok között, pislákolnak a kis gyertyák, és te lelked mélyén érzed a nagy igazságot: mindaz miért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
A hideg zimankós novemberi délután, lelkedben felszakadhat a csalóka, csillogó homály, és megvilágosodhatsz: Csak a jó Isten által felkínált maradandó, örök értékekért érdemes élni és dolgozni! Mert – „mit használ, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod?"
Hány végtelennek hitt hatalommal berendezkedett nagy úr bukott meg csúfosan csak ebben az évben? Hadseregekkel, mesés vagyonokkal rendelkező diktátorok, legyőzhetetlennek hitt fejedelmek tűntek el hetek, hónapok alatt mindenestől. Hatalmuk, jól őrzött svájci bankokban lapuló vagyonuk, mérhetetlen arany kincseik, jól képzett, felfegyverzett katonaságuk, mint tavasszal a hó elolvadt, és elmúlik nyomtalanul. És itt nem csak a messzi Arab országokra kell gondolni, hanem közvetlen környezetünkben élő, a televízióban sztárolt politikusokra, a kulturális, gazdasági élet felkapott „nagyjaira" is gondolhatunk. Cserépedényben őrzött kincseink, egészségünk, életünk törékeny!
Állsz a sír mellett és érzed, hogy semmi sem biztos, csak Isten irántunk való végtelen szeretete: „A hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra perdülhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha!" – mondja neked is a Szentírás által az élő Isten! Merj belekapaszkodni e végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd kezét, és hagyd, hogy vezessen. Hidd el, a csillogó, villogó bevásárlóközpontokon, a zajos elegáns partikon túl is van élet. Isten azt akarja, hogy fedezd fel Őt, és szeretteidet, testvéreidet. Szeretné, ha az Ő öröme a mi örömünk lenne: a létezés, a tudás, a jóság, az alkotás, egyszóval a szeretet örömét kínálja fel nekünk. Az emberiség legértékesebb tanítása, az Isteni főparancs neked is szól – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, és felebarátaidat, mint önmagadat" – és boldog leszel már itt ezen a földön, ráadásul megkapod az örök életet is!
Kedves gyerekek, kedves testvéreim, kedves munkatársaim, ezekkel a gondolatokkal bátorítlak arra, hogy ti is kimenjetek imádkozni, eszmélődni a temetőbe, szó nélkül is tanulni drága halottainktól!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma

1956-os emlékrendezvény a Sapientián
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Az emlékezés összetart…
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

A romániai oktatás a magyar diákok szemével
A tanulók jogainak korlátozását, a közoktatás ingyenességének megkérdőjeleződését, a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását és a tanárok alulfizetettségét tartja a hazai oktatásügy legfontosabbnak tartott problémáinak a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége. Ezeket Hegedüs Csilla ügyvezető alelnökkel, az RMDSZ képviselőjelöltjével kommentáltattuk.
Sok romániai iskolában középkorinak nevezhető körülmények között folyik a tanítás – állítja a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (Makosz). A diákszervezetet arra kértük, sorolják fel a hazai oktatásügy általuk legfontosabbnak tartott problémáit.
A Maszolnak küldött lajstromuk szerint kifogásolják, hogy rengeteg iskola belső szabályzata felülír törvényeket, a diákok jogállásáról szóló miniszteri rendeletet, vagy éppen az alkotmányt. A Makosz szerint sok esetben olyan alapvető jogoktól megfosztják a tanulókat, mint a magántulajdonhoz való jog (telefonkészülékek elkobzása), vagy a szabad mozgáshoz való jog (az intézmény területének elhagyásának megtagadása).
A magyar középiskolások érdekvédelmi szervezete szerint a közoktatás ingyenessége sem adott teljes mértékben Romániában, bár ezen a téren az utóbbi időben tagadhatatlanul javultak az helyzet „Azonban könnyedén találhatunk olyan iskolát, amely arra kötelezi tanulóit, hogy önköltségből egyenruhát vásároljanak, ellenkező esetben gyakran az oktatáshoz való jogot is megvonják tőlük (megtagadva tőlük az intézménybe való belépést, ha nem hordják az előírt egyenruhát). Azon felül, hogy ez erkölcsileg elítélendő és kegyetlen, mélységesen alkotmányellenes is” – állapítja meg a diákszervezet.
A Makosz problémának tartja a román nyelv kisebbségek számára differenciáltan történő oktatásának hiányát. Szerintük a többségi társadalom és a kisebbségi etnikai közösségek is rengeteget veszítenek abból, hogy a lakosság jelentős részének komoly nehézségeket okoz a hivatalos nyelven történő mindennapi kommunikáció, a munkapiacra való belépés pedig jelentős részüknek közel teljesen ellehetetlenedett. A diákszervezet ugyanakkor emlékeztet, hogy az új tanterv már nagyobb hangsúlyt helyez a kommunikációra, de iskolai alkalmazása elhúzódik.
A magyar diákszervezet kontraproduktívnak tartja a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását. Ez az eljárás szerintük elsősorban azért helytelen, mert ezek a tantárgyak leginkább a gyermekek szorgalmuktól és odaadásuktól független, adottságfüggő készségeket mérnek fel. „Értelmetlen ilyen jellegű akadályokat görgetni a továbbtanulás elé” – írják.
Végezetül a Makosz a hazai oktatás problémájának nevezet tanárok bérezését is. „Köztudott, hogy a pedagógusok gyalázatosan alacsony bérekből kénytelenek élni, ami sokkal több puszta gazdasági problémánál. Be kell látnunk, hogy a tanárok társadalmunk alappillérei, munkájuk minősége évtizedekre meghatározhatja annak jövőjét, éppen ezért elengedhetetlen, hogy ez a bérezésükben is tükröződjön, egyedül ezzel állítható helyre e hivatás megbecsültsége” – fogalmaz a diákszervezet.
Hegedüs Csilla: a hangsúlyt most már a minőségre kellene helyezni
A Makosz problémalistájával a Hegedüs Csillát, az RMDSZ ügyvezető alelnökét szembesítettük, aki az „Örökségünk őre” program irányítójaként az elmúlt években közvetlenül a diákoktól is tudomást szerezhetett a gondjaikról, volt alkalma megismerni látásmódjukat, ha pedig sikerül bejutnia a parlamentbe – Kolozs megyei képviselőjelölt –, a törvényhozás szintjén segíthet is a problémáik megoldásában.
A politikus elöljáróban emlékeztetett: az elmúlt években sikerült megteremteni a magyar nyelvű oktatás feltételeit Erdélyben, óvodától a doktori iskoláig van lehetőség anyanyelven tanulni. Felidézte, az idén Szamosújváron és Magyarlapádon is alakult új szórványiskola, illetve Nagyenyeden befejeződött a Bethlen Gábor Kollégium felújítása.
„Tehát jó dolgok történnek, de azt hiszem most már itt az ideje annak, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzünk a magyar oktatás minőségére is”– jelentette ki Hegedüs Csilla. Hangsúlyozta, számára is a legfontosabb problémák közé tartozik a román nyelv differenciált oktatása vagy a pedagógusok fizetése, hiszen ezek is meghatározzák az oktatás minőségét. Szerinte a román nyelvet nem anyanyelvként kell oktatni, a kommunikációs gyakorlatokon kellene hogy legyen a hangsúly.
„A gyermekeink ne csak száz évvel íródott ezelőtt műveket olvassanak el. A Luceafărulból ma is passzusokat tudok kívülről, de az iskolában nem tanítottak meg arra, hogy hogyan kommunikáljak román nyelven, hogy a kedvenc példámmal éljek, hogyan kérjek Székelyföldön románul kenyere” – magyarázta a politikus, aki szerint szemléletváltásra lenne szükség az oktatásban.
Szemléletváltásra lenne szükség
Hegedüs Csilla úgy véli: mivel a világ is nagyon sokat változott, az oktatásnak is kellene idomulnia a digitális világ kihívásaihoz. Szerinte a szemléletváltás kulcsa, hogy kézzelfoghatóvá, gyakorlatiasabbá, élvezhetőbbé tegyék az iskolai tananyagot. Elmondta, hogy az Örökségünk őrei program kapcsán azt tapasztalta: a gyerekek hihetetlenül nyitottak az iskolán kívüli tevékenységekre, olyanokra, amiket ők töltenek meg tartalommal.
„Annyi fantáziával közelítették meg a kérdést, flash-mobot szerveztek, kisfilmet forgattak, Facebook-oldalakat működtettek, színdarabot írtak az illető műemlékről, tehát megszemélyesítették, emberközelivé tették a számunkra. Ezek a gyerekek hihetetlenül leterheltek, mégis óriási időt és energiát áldoztak erre a projektre, azért mert érdekelte őket, és azért mert élvezték” – részletezte Hegedüs Csilla.
Felvetésünkre a képviselőjelölt leszögezte: nem igaz az, hogy a mai gyerekeket nem érdekli az olvasás, és ezt a ma már egyetemista lánya példájából tudja. „Érdekli őket az olvasás, de mást arról, hogy mit olvassak, és csak utána alakult ki a saját ízlésem. A lányomnak és korosztályának sokkal hamarabb kialakult az ízlése” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

14 év alatt mindössze 16 személyt állítottak bíróság elé rasszizmus miatt Romániában Mindössze 16 személyt állítottak bíróság elé 2002 és 2015 között rasszizmus és idegengyűlölet miatt - közölte kedden Raluca Prună igazságügyi miniszter, hozzátéve, hogy ez nagyon kevés. "Nagyon kicsi ez a szám egy olyan országban, ahol, noha a parlamentben már nincsenek szélsőséges pártok (...), de vannak parlamenti pártok által támogatott mozgalmak, amelyek nem szélsőségesek ugyan, de a hagyományos értékek melletti kiállásuk szélsőségességhez vezet" - mondta az igazságügyi miniszter, példaként hozva fel, hogy egyesek a hagyományos értékekhez való ragaszkodásukkal próbálják alátámasztani, hogy nem akarják elismerni mindenki alapvető jogát a házassághoz. A szélsőséges magatartásról és gyűlöletkeltésről folyó vitán Raluca Prună bírálta a holokausztot tagadó megnyilvánulásokat is. Példaként említette azt az esetet, amikor 2012-ben egy szenátor nyilvánosan azt a kijelentést tette, hogy Romániában nem volt holokauszt, és az igazságszolgáltatás nem vonta felelősségre emiatt. A tárca vezetője hozzátette, soha nem lehet eleget beszélni ezekről a kérdésekről, mert egyetlen társadalom sem sziget, ahova ne érnének el a rasszizmus, a xenofóbia vagy a kirekesztés jelenségei. Cristian Pîrvulescu politikai elemző szerint Európa politikai térképét szemügyre véve Románia a nyugalom szigetének tűnhet, mert itt nem jellemző a Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában megjelent illiberalizmus, amelynek Törökország és Oroszország a hajtómotorja. Az elemző szerint az illiberalizmus fogalmát látszólag Orbán Viktor magyar miniszterelnök vezette be a köztudatba 2014-ben, valójában azonban Fareed Zakariától származik, aki The Rise of Iliberal Democracy címmel közölt cikket 1998-ban. "Az illiberalizmus összetéveszti a demokráciát a választásokkal. Eszerint minden demokratikus, ami a választások következménye. Tehát ha Vlagyimir Putyint megválasztották, akkor ő egy demokrata" - fogalmazott Pîrvulescu, Hitler hatalomra jutását hozva fel példaként, akit szintén a jogállamiság szabályai szerint választottak meg. "Ez ma is megtörténhet. Románia vajon más? Románia vajon egy sziget? Ha jól megvizsgáljuk az illiberalizmus feltételezte értékeket, akkor azt látjuk, hogy Romániában is vannak erősen illiberális mozgalmak, amelyek a közbeszéd szintjén megpróbálják megkérdőjelezni a demokrácia értékeit, a jogállamiságot, a szabadságjogokat" - mondta a politikai elemző. A vitára a Friedrich Ebert Stiftung Intézet szervezésében került sor, a résztvevők között volt Werner Hans Lauk, Németország romániai nagykövete, Andrei Muraru államfői tanácsos, valamint az Elie Wiesel Holokaszt-kutató Intézet igazgatója. (agerpres)
Transindex.ro

110 éve született dr. Szentkirályi István gyermekgyógyász-professzor
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Részvétel vagy távolmaradás
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összefognak az Érmellékért
Megalakult tegnap az Érmelléki Fejlesztési Ügynökség, amit Bihar, Szatmár és a magyarországi Hajdú-Bihar megye elnöksége közösen hozott létre. Az ottományi Komáromi-kúriában megtartott tanácskozáson mindhárom megye vezetősége részt vett, de ott volt többek között Szabó Ödön parlamenti képviselő és Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke is.
A fejlesztési ügynökség megalakulásának bejelentése előtt az elöljárók hivatalosan is átadták az új aszfaltutat, amely összeköti Szalacsot a Szatmár megyei Szilágypérrel. A két település lakói, akik egyébként több szálon is kötődnek egymáshoz, ezzel sok kilométeres kerülőtől és az utazással elvesztegetett időtől mentesülnek.
Az Ottományban megtartott tanácskozáson Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kiemelte, 2010-ben mind a Bihar, mind a Szatmár megyei tanács határozattal elfogadott egy protokollumot az együttműködésről. Ennek keretében készült el a tegnap átadott út, illetve korábban a Tasnád és Margitta közötti országút is. A közös, intézményesített munka következő fázisa az a három megyét érintő megállapodás, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használhassák fel az Érmellék számára. Pásztor Sándor kiemelte, egy olyan régióról van szó, amelyet túlnyomó többségben magyarok laknak, ugyanakkor nemcsak Bihar, hanem a szomszédos két megye, Szatmár és Hajdú-Bihar érdeke is az, hogy közösen találjanak megoldást is itt adódó problémákra. Nemcsak az infrastruktúrát, hanem a kultúrát, a turizmust is fejleszteni kell, továbbá kiemelten kell kezelni az oktatást is.
Pataki Csaba, Szatmár Megye Tanácsának elnöke szerint elsősorban a helybéliek boldogulását és az életszínvonal javulását célozza az a tervcsomag, amelyen már jó ideje dolgoznak kollégáival.
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy náluk két évvel ezelőtt újjászervezték a fejlesztési ügynökséget, ahol jelenleg már huszonkét alkalmazott foglalkozik a fejlesztésekkel és több mint kétszáz leadott pályázat van a hátuk mögött. Az elnök kiemelte, a legfontosabb ebben a hárommegyés együttműködésben, hogy Hajdú-Bihar ezt a tapasztalatát tudja Bihar és Szatmár megye rendelkezésére bocsátani.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Stefano Bottoni: a DNA tevékenysége a társadalom immunrendszerét gyengíti.
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro

Puskás Attila börtönévei (Megtorlás Erdélyben)
Különös hadbírósági tárgyalásra került sor 1959. szeptember 16-án. A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke marosvásárhelyi kiszállásán a mellényszabóból „hadbíró őrnaggyá” avanzsált Macskási Pál vezette tanács a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium – ma Márton Áron nevét viseli – hat tanárának és öt diákjának perében hozott ítéletet.
1959. április 13-ával kezdődően a Securitatéhoz kerültek Sántha Attila gimnazista rendszerellenes versei. Először a diákokat tartóztatták le, majd június 6-a és augusztus 7-e között sorra kerültek a tanárok, akiket a magyar forradalom idején tanúsított „ellenséges” magatartással vádoltak. Az elsőrendű vádlott Puskás Attila volt, aki 1931. augusztus 9-én született Kolozsváron, és letartóztatásának időpontjában – 1959. május 12. – Csíkdánfalván természetrajzot tanított. A bűnjel, a corpus delicti, az Október 23 című verse volt, amelyet 1956 novemberében Lőrincz János tanártársa esküvőjén szavalt el. Ezután egypercnyi csenddel adóztak a szabadságharcban elesettek emlékének. Ezért „a társadalmi rend elleni szervezkedés” mellett „tiltott kiadványok, többek között saját ellenforradalmi verseinek terjesztésével” is vádolták. A vádirat szerint Puskás Attila a magyar forradalom leverése után vádlott-társaival elhatározta: többet nem néznek szovjet filmet, tiltakozásul, amiért a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. A vád szerint: Puskás Attila 1957. március 15-én, a díszgyűlés alkalmával, „eltorzítva”, „a szocialista rendszerrel szemben állóan mutatta be az 1848–49-es magyar forradalom kitörésének jelentőségét”. Telve nacionalista és soviniszta eszmékkel, megszerezte az 1943-ban, a Horthy-rendszer idején kiadott Gábor Áron című színdarabot, amelyet tanulmányozásra átadott diákjainak, célja a színdarab bemutatása volt.
A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke a Btk. 209. szakasza 1. pontja és a 325. szakasz előírásai alapján az 1959. szeptember 16-án kihirdetett ítéletében Puskás Attilát 20, Palczer Károlyt 15, Bereczk Lajost és Kovács Gyulát 8–8, Lőrincz Jánost 7, Kovács Dénest 6 év börtönbüntetésre ítélte. Mindannyian tanárok voltak. Az öt diák büntetése: Sántha Imre – későbbi neves keramikus – 7, Szőcs László 7, Vorzsák János 7, Zsók László 6, János László 3 év börtön.
1996 szeptemberében Puskás Attilával a szamosújvári börtön földalatti kazamatáiban térdig vízben készítettem tévéfelvételt: a magánzárkákban, az úgynevezett „izolare”-ban az átható nedvesség csontig hatolt, átjárta a rabruhát, nappalra felhúzták a falra a priccset, nem szabadott leülni, csak minden két napban adtak egyszer ételt. A cél: a politikai foglyok fizikai megsemmisítése. Goiciu Petre, a szamosújvári börtön szadista parancsnoka azzal fogadta a rabokat: innen csak borítékban fognak szabadulni! Vagyis: levélben értesítik a hozzátartozókat a halálukról. Puskás Attila a szabadulásáig, 1964. augusztus 3-ig a szamosújvári börtönben raboskodott. Akkor az Amerikai Egyesült Államok nyomására a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték. Fontos hangsúlyoznunk: Romániában nem volt közkegyelem, csak a büntetés le nem töltött részét engedték el. Még 1966 után is folytak a politikai indíttatású bebörtönzések.
Puskás Attila szabadulása után Sepsiszentgyörgyön talált menedéket. A Háromszékben folytatásokban megjelenő, családja és saját maga „nótáztatásáról” szóló sorozata alulírottnak igazi olvasmánycsemege. Még akkor is, ha ismerem, áttanulmányoztam periratát, őrzöm az Október 23 című verse rekonstruált példányát, a család históriáját: mint a hófehér gyolcson a vér, a megszenvedett élet hitelessége süt át minden során! Ismerem természetrajzi munkáit. Főművének a Csáky Ernővel és dr. Rajnai Zoltánnal közösen írt, 2012-ben Budapesten megjelent Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című kötetét tartom. Ebben állít méltó emléket Gyergyóditróból származó nagy ősének. A magyar forradalom leverésének 60. évfordulóján a Puskás Attila által utólag rekonstruált verstöredékét mellékeljük.
Október 23 A népek Dávidja Góliátra támadt, megrázta ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temetnek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány halott.) Rejtett-e szívében – alvadt vére már – a diák egy gyáva szólamot? (…) De itt csak a képzelet mereng s fegyvertelen forrt az indulat, sóhajba oszlik vágyunk, s a tett félúton marad, a zsarnok gyötrelmeinken nevet. Testvéreim, ránk tekintsetek! Hitványabb anyag mi sem vagyunk. Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok! (holnap talán már nem szólhatunk). De most minden némuljon el, a nem méltó ne köpje átkát. Vackába bújjon szétrohadni, kit most szent tűz nem hevít, ezer évig urát szolgálja, tűrjön, mert tűrni tud, messzebb ne lásson, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"…mert olvasni jó"
Nyolc új könyv a Pallas-Akadémia estjén
A cím a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár mottója. Nagyon sokan egyetértünk vele, ezért is biztos, hogy a november 10–13. között zajló eseménysorozat minden napján újra érdeklődők sokasága árasztja el a vásár színhelyeit. Több mint 90 műsorszám várja a közönséget a Nemzeti Színházban, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban és másutt. Egyszerre ennyi jelentős magyarországi szerző, könyv- és művészeti műhely, mint ezúttal, talán még nem is volt jelen városunkban. A szervezők az irodalom ünnepének nevezik rendezvényüket, és joggal. Ennek jegyében népszerűsítik kiemelt programjaikat. A szépirodalom mellett azonban számos olyan új kiadvány és ahhoz kapcsolódó találkozó lesz műsoron, amely ugyanúgy megérdemli a koncentrált figyelmet. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó estjén például nyolc újdonságot ismerhet meg a közönség. A köteteket és szerzőiket a könyvműhely két jól ismert szerkesztője, Kozma Mária és Sarány István mutatja be.
Pénteken, november 11-én 18 órakor a Bernády Házban kerül sor a bemutatóra. Pár mondatban már most érdemes szót ejtenünk a Pallas-Akadémia idei friss terméséről.
Kezdjük a képzőművészettel. A kiadó ezen a téren minden bizonnyal a honi magyar könyvesszakma csúcsait ostromolja. Folytatva népszerű Élet-Jelek sorozatát, ezúttal Orth István életútját, munkásságát, sokoldalú művészetét kínálja föl az olvasóknak. A jeles nagyszebeni alkotóról szóló szép kivitelezésű kötet szerzője Nagy Miklós Kund. Egy másik művészeti vonatkozású kiadvány Banner Zoltán művészettörténész tanulmánygyűjteménye, a Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről címet viseli. A könyvet számtalan hasznos lexikális adat gazdagítja.
A kiadó az irodalomtörténetre is mindig nagy figyelmet fordított. Egyik leghűségesebb szerzője Pomogáts Béla, aki ezúttal Erdélyi műhely Budapesten címmel tesz le hiánypótló kötetet az olvasó asztalára. A budapesti irodalomtörténész elsősorban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életre irányította figyelmét. Ennek az időszaknak kitartó kutatója Cseke Péter is. Az ő kötete, az Örökhagyók, értékvédők is hiteles képet nyújt arról a küzdelemről, amelyet tollforgatóink a megmaradásért, a valódi értékek továbbadásáért folytattak.
A szépirodalommal sem bánnak mostohán a csíkiak. Három új verskötettel lépnek közönség elé. Ferencz Imre költő Játékidő című könyve egyfajta "lélekutazás, szellemutazás". Borsodi L. László manapság szokatlan műfajban, prózaversben közvetíti mondandóját. Új kísérlete az Utolér, szembejön. És ismét szóhoz jut a közkedvelt lírikus, Kenéz Ferenc is. Az Esőben könnyen rámtaláltok elsősorban a gyerekeknek ajánlott, de a felnőttek is élvezettel olvashatják. A kötet 1983-ban megjelent első kiadása nagy siker volt, most is ez várható. Az illusztráció a jelenhez igazodott, Orosz Annabella munkája. Itt hívjuk fel a figyelmet a kiadónak arra a törekvésére, hogy minél igényesebb külalakban, kivitelezésben juttassa el a műveket a közönséghez.
Rájuk, az olvasókra gondolt a prózaíró Kozma Mária, amikor A Fehér-patak útja című új regényét megírta. Amint egy interjúban elmondta, könyvének főhőse maga az olvasó. "A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak." Az alcím interaktív regénynek nevezi a könyvet, ez még inkább felkeltheti iránta a közönség érdeklődését. De minderről bővebben hallhatunk a kiadó jövő pénteki bemutatkozó estjén. (nm)
Zászlók a várfalon
Több mint egy évtizede, a IV. Bolyai Alkotótábor alkalmával lobogtak még ilyen vidám összevisszaságban a marosvásárhelyi vár falain a textilművészek fantázia szülte tarka zászlai. Azóta megújult a műemlék épület, a városlakók s az itt megforduló turisták egyik kedvenc helye lett, s jó két hete abból is ízelítőt kaptunk, hogyan lehetne ezt a létesítményt – ha csak két napra is – a művészetek révén még látványosabbá tenni. Ariadne mai követői a Kisbástya és a Kapubástya közötti szakaszon a belső folyosó mellvédjére rögzítették lobogóikat, a közel harminc alkotás onnan lógott alá és nyert új meg újabb alakzatot, indított képzeletbeli történetet az őszi szélben, verőfényben. Az arra járók saját fantáziájuk, kedvük, tudásuk szerint kerekíthettek történetet a látottak köré, az pedig, akár összecsengett azzal az ötlettel, ami a művésznők műveit elindította, akár nem, többletélménnyel gazdagította a várbeli látogatást. Ha meg sztori nélkül mentek tovább, akkor is örülhettek a szokatlan várdísznek. Létrehozói nem szűkölködtek az ötletekben. A zászlók formában, színben, jelképekben, anyagban, megoldásban, korra, helyre vonatkozó utalásokban a lehető legnagyobb változatosságot mutatták, úgy ahogy az évente megrendezett tavaszi nagy kiállításukon is megszoktattak minket, nézőket textilművészetünk lelkes és tehetséges reprezentánsai. Az októberi kültéri kiállításra Kaposvárról érkeztek haza a munkák, ott a főutcán arattak osztatlan sikert a hagyományos májusi Rippl-Rónai Fesztivál VII. Országos Utcatárlatán. Az elején említett előző bemutatkozás óta a textilművészek csoportja tudásban, elismerésben, hírnévben folyamatosan gyarapodva sűrűn hallatott magáról. Minden nyilvános megnyilatkozásuk érdemes volt a figyelemre. Ez a mostani vártárlat ismételten bizonyítja, ha a város tényleg áldozni akar a művészetek oltárán, rájuk mindig számíthat. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

Ébren tartani az emlékezetet: az orosz hadifogság szörnyűségeiről beszéltek
A szűkös élelmezés, a kemény munka, a gyógyszerhiány és az őrök mindennapi kegyetlenkedései miatt csoda volt túlélni a szovjet munkatáborokat – hangzott el azon a konferencián, amelyet pénteken tartottak a csíkszeredai városházán. Az előadók, a téma kutatói úgy vélik, fontos ébren tartani az emlékezetet.
A magyarországi Fővárosi Örmény Önkormányzat és Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának együttműködéseként valósult meg az Elkobzott életek címmel megtartott vándorkonferencia csíkszeredai rendezvénye, amely a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmények előtt is tisztelgett. A konferencia első állomása Budapesten volt, a következő helyszín pedig Szamosújváron lesz.
A Fővárosi Örmény Önkormányzat részéről jelen levő Esztergály Zsófia lapunknak elmondta, a budapesti rendezvényen főként a magyarországi történésekről szóló előadásokat részesítették előnybe. „A konferencia célja az emlékezet ébrentartása mellett, hogy az előadásokat rögzítjük, és az így készült DVD-ket könyvtáraknak, iskoláknak juttatjuk el. A cél, hogy valamikor bekerüljön ez a téma, ez az időszak is a tananyagba, de addig legyen amihez nyúlni, ha valakit érdekel ez a téma” – magyarázta.
A csíkszeredai konferencia során ismertették a Szovjetunió területét behálózó kényszer-munkatáborokat, a fogsággal kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzetét. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezett, majd Murádin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehetett meghallgatni. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tartott összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatta be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban témában, Nagy Benedek volt politikai elítélt pedig saját élményeiről, a Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunka-táboraiban elszenvedettekről mesélt a jelenlevőknek. Bank Barbara történész a hadifogolytáborokról, internáltakról és a kollektív bűnösökről végzett kutatásait Murádin János Kristóf ismertette. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárta.
A hadifogoly elnevezés hivatalosan a háború idején megváltozott hadiesemények következtében fogságba esett egyénekre vonatkozik. A hadifoglyok általában katonák voltak, de közéjük sorolták azokat a civileket is, akiket a frontátvonuláskor ejtettek foglyul – mutatott rá Murádin János Kristóf.
A szovjet hadsereg általi fogolyszedésnek három célja volt: a hadifogolylétszám kiegészítése, a szovjet utánpótlási vonalak biztosítása és a Szovjetúnió háború utáni újjáépítése. Ugyanakkor Magyarország részéről elvileg háromszázezer civil kellett volna menjen munkavégzésre a Szovjetunióba, de jóval többen voltak. „Az elhurcolások ütemét tekintve és az adatok feldogozásakor kiderült, körülbelül 650-700 ezer főre tehető az elhurcoltak száma. Ha a hadifoglyokat is hozzátesszük, akkor összességében 750-800 ezer emberről beszélhetünk minimum, akik orosz fogságba estek, közülük körülbelül 200 ezer civil volt. A deportáltak közül nagyon sokan nem jutnak ki a lágerbe, már útközben elpusztulnak. Az elhunytak majdnem fele kiszállításkor hal meg, róluk nincs adat. Azok kerültek nyilvántartásba, akik eljutottak a lágerig. Ezért is nem lehet pontos számot mondani.” Mint mondta, a politikai és etnikai tisztogatás néven szervezett akciókon válogatás nélkül vitték az embereket. Nem kérdezték, hogy ki minek vallja magát, és az alapján vittek el, hanem ők mondták meg, hogy ki milyen nemzetiségű. A civilekből összeszedett foglyok ugyanolyan szenvedéseken mentek át, mint a hadifoglyok.
Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak. A Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt a Wehrmacht és a vele szövetséges seregek 1941 és 1944 közötti szovjetunióbeli rombolásaiért. A bosszú eszközeként a foglyul ejtést és munkatáborokba való internálást használták. A foglyul ejtés két nagy hullámban ment végbe Erdélyben, először 1944 szeptemberében magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd 1945 januárjában a bánsági, partiumi és belső-erdélyi német polgári lakosságot deportálták.
„A kevés hadifoglyot civil lakossággal egészítik ki, masszív elhurcolások kezdődnek, csak Kolozsvárról ötezer embert visznek el, köztük számos értelmiségit. Névre szóló listák vannak, célirányosan viszik, de az utcáról is összeszedik a járókelőket. Az áldozatok többsége az első két télen hal meg.” Az előadó a táborbeli körülményeket is vázolta, mint mondta, hangsúlyt fektettek a tábori propagandára, 1947-től küldhetnek képeket magukról haza a foglyok, akiket két hétig hizlaltak, és rendesen felöltöztettek a fotó erejéig. A foglyok munkáját ugyan kifizették, viszont abból levontak a szállásra és étkeztetésre, gyakorlatilag saját pénzükön tartották őket fogva. A legtöbb fogoly mintegy négyévi fogság után, 1948-ban szabadult, de olyanok is voltak, akik csak Sztálin halála után (1953. március 5) térhettek vissza szülőföldjükre. Itthon azonban tabuként kezelték a fogolytáborokat, magát a láger kifejezést is tagadta a rendszer, amibe hazatértek a szabadultak.
„Csak azok jöttek haza, akikben megvolt a túlélés ösztöne. Itthon nem szabadott beszélni a fogolytáborokról, azzal fenyegették a volt foglyokat, hogy különben az egész családjukat visszaküldik oda. Ezek az emberek úgy hallgatnak negyven évig, mintha semmi nem történt volna, de 1989 után sem nagyon beszélnek ezekről. De emlékezni kell, és ráébreszteni az embereket, hogy mi történt.”
„Azért fontos ébren tartani az emlékezést, mert bármelyik pillanatban ismét kiszolgáltatottá válhatunk. Ha tudjuk, hogy mi volt, van egyfajta tapasztalásunk, viszonyulásunk, akkor könnyebben tudunk dönteni, tudatosabban tudunk élni” – összegzett Esztergály Zsófia
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Székelyhon.ro

Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul