Maffiaállam
Számítani lehetett arra, hogy Florian Coldea nem kerül vissza a hazai hírszerzés élére. Az altábornagy volt a második embere, lényegében az operatív vezetője a belföldi titkosszolgálatnak. Pozíciójából a múlt héten függesztették fel, miután a megszökött Sebastian Ghiţă üzletember Coldea számára szakmai szempontból kevésbé kecsegtető információkat hozott nyilvánosságra kettőjük kapcsolatáról. Szinte lehetetlen rámutatni, hogy mely információk igazak, melyek részigazságok, illetve mi hazugság abból a halmazból, amit Ghiţă szappanopera stílusban kipakolt. De tény, hogy ha csak részben bizonyulnak igaznak az elhangzottak, akkor is alapos oka volt az államfőnek, hogy kérje a 2005-ben elrabolt román újságírók kiszabadításában érdemeket szerzett, és ezért titkosszolgálati vezetőnek megtett altábornagy leváltását.
Formailag lemondásról beszélhetünk, miután a titkosszolgálat a belső vizsgálat során tisztára mosta Coldeát, aki ezért cserében felmentését kérte. Ez olyan kiegyezés szagú forgatókönyvet sejtet, amivel a felek elegánsan akarták lezárni a titkosszolgálat számára kényelmetlenné vált Coldea-Ghiţă történetet.
Hírszerzés belügyeibe igen kevés betekintést lehet nyerni, ezért csak feltételezésekre alapozhatunk. Az viszont elég egyértelműen látszik, hogy Ghiţă és Coldea viszonya csak félig-meddig volt „szakmaiatlan”, hiszen a megszökött üzletember is minden jel szerint a titkosszolgálat kötelékébe tartozott.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Rajzos búcsú adventtől, máris itt a Szilágyság
Körösfőtől Vajdakamarásig mintegy 200 alkotás érkezett a kolozsvári Apáczai-líceum decemberben zárult, Adventi várakozás című rajzpályázatára. Ebből nyílt tárlat az iskolában tegnap. A pályamunkáknak közel egynegyedét díjazták, az Encyclopaedia Alapítványhoz érkezett bőkezű adománynak köszönhetően.
A megnyitón elhangzott a magát daloló vallástanárként meghatározó Miklós György minikoncertje. Székely Géza képzőművész-tanár meggyőződéssel hirdette, hogy előbb-utóbb a képzőművészeti oktatást akadályozók is belátják e szak fontosságát, és elmondta: az Apáczai-líceum ötödik osztályának megszüntetése kapcsán megnyilvánuló tiltakozás nagy haszna, hogy a köztudatba vitte, miszerint a gyermekeket nem lehet sablonszerűen nevelni. Örömmel számolt be az Apáczai-líceum diákjainak nemzetközi képzőművészeti sikereiről.
Az Adventi várakozás témában érkezett pályamunkák leleményesen használták a karácsonyi témakör jellegzetes elemeit, de több tucatnyi alkotás kilép a tipikus karácsonyi motívumok köréből, így láthatunk hátán ajándékkal vágtázó szarvast, de pálmafákat is. Az Apáczai-líceum első emeletén megtekinthető tárlat alkotóinak legfiatalabbja hároméves. Szép számmal láthatunk a tapasztaltabb diákok részéről különleges technikákkal készült műveket is. Aranyosegerbegyről, Vajdakamarásról, Körösfőről, a kolozsvári belvárosi iskolákból, a kerekdombi iskola magyar negyedikeseitől, a hallássérültek iskolájából is érkeztek pályamunkák.
Az iskolában éppen a napokban kapták kézhez a hírt, miszerint az Apáczai-líceum diákjai szép elismeréseket arattak az Európai Parlament magyar tájékoztatási irodájának pályázatán, a szabadkai Ex libris nemzetközi pályázaton és a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium Jézus élete című pályázatán, amelynek apáczais díjazottai közül itt csak a megszüntetett ötödik osztálybelieket említjük, akik e munkáikat már a megszűnés híre utáni lelkiállapotban kényszerültek véglegesíteni: Váradi Ákos (2. díj), Imre Szilárd, Tóth Szonja és Boda Orsolya (dicséret).
Az Apáczai-líceum legközelebb január 27-én lép ismét a nagyközönség elé szilágysági néprajzi kiállításával, ahol népművészeti tárgyakat csodálhatunk majd meg (többek közt a zilahi múzeum jóvoltából), másnap pedig a témához kapcsolódó konferenciával. Ez lesz az első egy 8-10 eseményt felölelő rendezvénysorozatból, amely az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának idei témaköréhez kapcsolódik. Ez a hetedik tematikus év, eddig jártak már ecsetjeikkel és kirándulásokon a Kalotaszegen, Székelyföldön, bebarangolták a Mezőséget és a csángók vidékét is, az idén a diákok a Szilágysággal ismerkednek.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Színe és visszája
Hála a vakmerő tudósoknak, Szentkatolnai Bálint Gábortól (1844–1913) Obrusánszky Borbáláig, ma már lehet szólni tájékozottként és tájékoztatóként a hunok és magyarság valós történelméről anélkül, hogy azt jóváhagyná kegyesen egy-egy Hunfalvi Pál (Paul Hunsdorfer, 1810–1691) vagy Glatz Ferenc, az életmű nélküli akadémikus. Igaz, nagy volt a jövés-menés Erdélyben is, másutt is a középkorban s még korábban. Amire föl szeretném hívni a figyelmet most is: az idegen népek, törzsek megszusszanása és otthonra találása Erdélyországban.
Elgondolom, és mások is, tudósok is teszik ezt, hányfajta nép élt és él ma is (már akiket az elmúlt hetven évben ki nem űztek a román hatalmak, mint pl. a német ajkúakat) ezen a földön. Lugostól Sepsibükszádig csak egy jó futamodás jó kocsival, és máris szembeötlő a népség vegyülése. Amire fölhívom most is a figyelmet, az az otthonteremtés, anélkül, hogy kénytelen lett volna Magyarországban vagy az Erdélyi Fejedelemségben anyanyelvét, kultúráját elhagyni annak a néprésznek. Bizonyság a ma már román többségű sok erdélyi város.
Ami a székelyföldi lakosságot illeti, itt vannak és remek székelyekké lettek önszántukból az üveghuták, kőbányák német, cseh, olasz szakemberei és azok leszármazottai az elmúlt százötven évben. Pirampel, Stekbauer, Obermájer, Herbszt, Gyakomelló és a többi családnevek és viselőik sosem jegyezték föl az üldöztetést, a fajgyűlöletet emitt, Székelyföldön, Magyarországban. 
Azt írja Glatz Ferenc mai akadémikus Budapesten, hogy a bevándorolt, honfoglaló magyarság kulturálatlan, nomád nép volt, nem ismerte a letelepedést, a magántulajdont, görbe lábú volt és rablásból élt... Érdekes lehet kávé mellett derülni ezen a vadságon, de hát megszokhattuk a hazai, megélhetési gáncsokat. Amire szeretettel figyelhetünk a mai áldott szent nap is, az a csupán jelzésként fölsorolt családnevek hosszú sora. Bücher Helmut sógorom hangoztatta előszeretettel, hogy ő bánsági, temesvári meg lugosi székely...
Illő módon gondolkodhatunk azon, miféle uralmi konkolyvetésből csapódott ránk, magyarokra az utóbbi száz évben a fajgyűlölet, mint minősítés, mint képtelen jelző. És kinek volt és van haszna ebből a minősítésből? Tudhatjuk, ha átgondoljuk. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így gyarapszik a kolozsvári magyarság
magyar gyermek született 2016-ban Kolozsváron, írta meg a Transindexnek a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal a pontos adatokat. Ebből 192 volt kislány, míg 204 kisfiú. 2016-ban Kolozsváron összesen 6675 gyereket anyakönyveztek, közülük 3255 lányt és 3420 fiút. A leggyakrabban választott fiú és lány neveket is összesítették az önkormányzat munkatársai kérésünkre. A fiúk esetében a következő a sorrend: Dávid/David (15), Krisztián/Krisztian (11) Áron (10), Ákos (8), Kristóf (7), Péter (7), Ábel (6), Attila (6), Mátyás (6), Zalán (6), Bence (5), Dániel (5), Dominik (5), Erik (5), Hunor (5) és Márk (5). Néhány fiúnév ékezetes és ékezet nélküli formában is szerepelt a polgármesteri hivatal által küldött listában, ezeket mi vontuk össze. 
A lányoknál a következő nevek voltak a legnépszerűbbek: Anna (10), Emma (8), Zsófia (8), Eszter (7), Réka (6), Tímea (6), Dóra (5), Evelin (5), Hanna (5), Kata (5), Mária (5), Nóra (5) és Viktória (5). A múlt héten közöltük, hogy milyen volt a gyerekszaporulat Erdély-szerte, akkor belsős információra hivatkozva azt tudtuk megírni, hogy hány magyar gyerek született Kolozsváron. Ezt pontosította most a polgármesteri hivatal. A legnépszerűbb keresztnevek a városban a fiúk között az Andrei (410), David (310), Alexandru (293), Matei (221), Ștefan (196), Tudor (178), Mihai (143), Luca (117), Gabriel (113), Cristian (112), Ioan (93), Vlad (92) és Eduard (90) volt, míg a lányok esetében a következőket választották a leggyakrabban: Maria (742), Sofia (205), Elena (124), Ioana (121), Antonia (120), Oana (115), Alexandra (98), Andreea (94), Teodora (92), Daria (87), Ștefania (74), Sara (72), Irina (70). (hírszerk.)
Transindex.ro

Költözne, de önálló maradna (Kós Károly Szakközépiskola)
A 380 diákkal és a bedolgozó oktatókkal együtt hatvankét alkalmazottal működő sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola egyetértene azzal, hogy kiköltözzön a jelenlegi épületből, ahol most bővében vannak a felületeknek, de nem kívánja feladni önállóságát, nem egyezik bele abba, hogy az önkormányzat a Puskás Tivadar Szakközépiskola alárendeltségébe sorolja. Erről szerda délután azon a gyűlésen döntöttek, ahol a kapustól az iskola vezetőségéig minden alkalmazott jelen volt, és felhatalmazták Komán László igazgatót: javaslataikat tolmácsolja Antal Árpád polgármesternek.
Sepsiszentgyörgy önkormányzata a szerdai rendkívüli tanácsülésen döntött arról, hogy a 2017–2018-as tanévtől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásába helyezi a Kós Károly Szakközépiskolát. Két nappal korábban Antal Árpád polgármester ugyanabban a gyűlésteremben arról tájékoztatta a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum vezetőségét és tanítóit, hogy a Kós Károly-iskola jelenlegi épületébe kívánja költöztetni 2018 őszétől e két iskola elemi osztályait. Ez a szerdai tanácshatározatban nem szerepelt, de Sztakics Éva alpolgármester erről a későbbi szándékról is tájékoztatta a jelenlévőket. Egyértelmű tehát, hogy a Kós Károly Szakközépiskolának, önállósága feladásával együtt, költöznie kell a névadója tervei alapján 1926–1927-ben épült ingatlanból. Érdeklődésünkre Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója elmondta, elismerik, hogy a diáklétszám csökkenése miatt tágasabb számukra az épület, mint korábban, elfogadják az önkormányzat döntését, hogy átadják az ingatlant egy belvárosi elemi iskola létrehozása érdekében, de az intézményi önállóságról nem mondanak le. Épületcserét javasolnak, oda költöznének, ahol most a két elméleti középiskola elemi osztályai működnek, ha ez nem lehetséges, akkor szűkösen, de berendezkednek az iskola Munkás utcai épületébe, ahol jelenleg a műhelyek működnek. Az igazgató szerint ott tíz teremben már most lehetne tanítani, kettőt még kialakítanának, és mivel a diákok szerre gyakorlatoznak, a jelenlegi tizennégy nappali osztály elférne az épületben, öt osztályuk pedig a csökkentett látogatású programot követi délután. Udvar és tornaterem ugyan nincs, de tekintve, hogy a szakiskolák konzorciumban működnek, igényt tartanának a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola sporttermére – tájékoztatott. 
„Átéltünk már házasítást, amikor összevontak a Perspektíva iskolával, tudjuk, hogy minden ilyen lépés leépítéssel is jár, ezért sem mondhatunk le az önállóságunkról” – szögezte le az iskolavezető. Komán László azt is kifogásolta, hogy a tanácshatározat megszületése előtt az iskolának nem volt alkalma megfogalmazni saját álláspontját, kész tények elé állították őket. Tekintve, hogy a szakképzési hálózat átszervezése kérdésében a városvezetés csak kedd délután tanácskozott a négy sepsiszentgyörgyi szakközépiskola igazgatóival, az érintetteknek valóban nem volt alkalmuk a szerdai tanácsülés előtt egyeztetni kollégáikkal, a határozattervezet pedig már elkészült, amelyet szerdán meg is szavaztak.
Lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester elmondta, kedden a Puskás Tivadar-, a Kós Károly- és a Berde Áron-iskola vezetője elfogadta az összevonást, akár úgy is, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolával közösen a négy iskola alkosson egyet, utóbbi tanintézmény igazgatója nem nyilatkozott, ezért érthetetlen, hogy a Kós Károly Szakközépiskola később másként döntött. Az általuk felvetett két javaslatról az önkormányzatot még nem tájékoztatták, ezért azokról nem tud véleményt mondani – válaszolta. Kérdésünkre, hogy tervezik-e az egészségügyi technikum átköltöztetését az unitárius templommal átellenben levő épületbe, ahol jelenleg a Mikó- és a Mikes-iskola elemi osztályai működnek, Sztakics Éva elmondta, lehet ez egy későbbi terv, de egyelőre erről nem döntenek. Amit ellenben le kell zárni, az a Kós Károly-iskola helyzete, mert a végső határozatot a megyei tanfelügyelőség jóváhagyása után hozhatja meg az önkormányzat, az pedig sürgős, mert január 25-éig le kell adni a jövő tanévi beiskolázási tervet az oktatási minisztériumban. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, a Kós Károly Szakközépiskola diáklétszáma évek óta csökken, amit nem lehet megállítani, köztudott volt, hogy ez nem mehet a végtelenségig, ha a helyzet nem változik, nem maradhat meg önálló iskolaként. Őt személyesen érzelmileg is érinti az intézmény besorolása a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, mert megélte, amikor 2001-ben egyesítették a textilipari iskolát az építészeti és faipari szakokat oktató Perspektívával, iskolaalapító igazgatóként akkor építkezett, most az összevonásnál asszisztál, még akkor is, ha ez nem a tanfelügyelőség döntése, de a racionalitás azt diktálja, hogy a szóban forgó átszervezésben az önkormányzat partnerei legyenek. Fontosnak tartja, hogy a Kós Károly-iskola teljes szerkezete megmaradjon, és az új helyzet a szakokat ne érintse. Szerinte a Puskás Tivadar-iskola alárendeltségében akár a nevét is megtarthatná. Kiss Imre a Kós Károly-iskola elköltöztetésének egy másik vetületére is kitért: infrastruktúrájával az épületegyüttes beilleszkedett a város kulturális és sportéletébe, rendezvényeknek adott otthont, illetve szálláshelyet és étkezési lehetőséget biztosított máshonnan érkező csoportoknak, ezt a szerepét pótolni kell.
A létesítendő új belvárosi elemi iskoláról a főtanfelügyelő lapunknak azt mondta, a cél, hogy szabályozható legyen a beiskolázási szám, illetve megteremtsék a lehetőséget minden gyermek számára, hogy IV. osztály után a Székely Mikó Kollégiumot vagy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot válassza, és ha túljelentkezés lesz, említett iskolák válogatást tarthassanak. Szerinte az önálló elemi iskola viselhetné az Apáczai Csere János vagy a Szent György nevet, fontos, hogy minőségi oktatást biztosítsanak, a név csak másodlagos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Több mint erdélyi, több mint magyar”
Erdély- és Partium-szerte kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Gazdag kulturális felhozatallal: kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik Erdély- és Partium-szerte a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Vasárnap adják át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, a magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez megkülönböztetett módon hozzájárulnak. Vasárnap 17 órától a sétatéri Kaszinó épületében tartandó díjátadó gálán az RMDSZ idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltat. Az eseményen ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor szövetségi elnök, a gálát Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista előadóestje zárja.
Irodalmi estek és Szoborerdő Háromszéken
Háromszéken is gazdag kulturális kínálat várja az érdeklődőket. A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között, pénteken 18 órától kerül sor a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár társszervezésében arra a közönségtalálkozóra és felolvasóestre, amelynek meghívottjai Andrei Dósa és Robert G. Elekes brassói költők. Beszélgetőtársaik a rendezvényen Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A rendezvényen a nyelvek és kultúrák egymás mellett éléséről, azok egybehangol(ód)ásáról, identitásról és alkotói énről is szó lesz.
Szintén pénteken, 13 órától a Kovásznai Művelődési Központban a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes és a kovásznai HANGfoglalás együttes közös koncertjére kerül sor, közreműködnek a Kőrösi Csoma Sándor- gimnázium diákjai. Alkalmi Szélhárfa címmel a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Székely Nemzeti Múzeum társszervezésében kerül sor Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők irodalmi estjére szombaton 18 órától.
Kézdivásárhelyen tárlatnyitóval ünnepelnek: Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály, a helyi Nagy Mózes-gimnázium rajztagozatának első-, illetve második generációs növendékei, a Kosztándi és Vetró házaspár tanítványai negyven évvel első iskolai kiállításuk után közös tárlatot mutatnak be Szoborerdő címmel. A kiállítás szombaton 18 órától nyílik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A közös iskolai évek óta életútjaik elváltak: Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházán él, Vargha Mihály a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója. Bár mindketten egyéni útjukat járják, művészetükben ennyi év távlatából is felfedezhetők hasonlóságok.
Ignácz Rózsa írónő emlékezete
A Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja a szentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házzal január 22-én 18 órakor vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést tart Oláh Katalin filmrendezővel, valamint Csukás Sándor operatőrrel, az Ignácz Rózsáról, valamint az Erdős Renééről szóló dokumentumfilmek alkotóival. Ignácz Rózsa életének és munkásságának megismerésével bepillanthatunk az irodalmi élet mellett a színház világába is. Ignácz Rózsa könyvei elsősorban az erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Már első írásainak megjelenését követően a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójaként üdvözölték méltatói. Kodolányi János így jellemezte: „Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg.”
Bányatemetések Marosvásárhelyen
Marosvásárhelyen színházi előadásokkal is ünneplik a kultúra napját: a nemzeti színház közölte, sikersorozatuk utolsó állomásához érkeztek a „Bányák”, azaz Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című színműveinek előadásai a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió színrevitelében.
A Bányavirág című színművet Sebestyén Aba rendezésében 2011. október 9-én mutatta be a Tompa Miklós Társulat. A premier előtt a szerző így írt ajánló soraiban: „Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. (...) A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab.”
A Bányavakság premierjére szintén a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciójában került sor 2012. szeptember 23-án. Az előadás ismertetője szerint a korrupció és a nacionalizmus két olyan probléma, ami Székelyföldön markánsan jelen van, de erről nem illik beszélni. A Bányavakság nem azért beszél róluk, mert nem illik, hanem mert ezek a problémák léteznek, fertőznek, és képesek veszélyes méreteket ölteni. A két előadásnak összesen 130 alkalommal tapsolhatott a közel 20 ezer néző Bukaresttől Pécsig 23 különböző városban. A Bányavakság „előadás-temetésére” szombaton 20 órától, a Bányavirágéra vasárnap 20 órától várják a nagyérdeműt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében.
Gittai István költőt köszöntik Nagyváradon
Nagyváradon is több kultúranapi rendezvény várja a közönséget. Gittai István költőt legújabb kötetének bemutatójával köszöntik 70. születésnapja alkalmából. A Bihar megyei Tóti községben született költő Budapesten él. A Várad folyóirat egyik alapítóját a kerek évfordulón Létesszencia című, a Várad és a Holnap Kulturális Egyesület közös gondozásában megjelent kötetével ünneplik. A hetven számozott példányban is elkészült könyv bemutatóját – a magyar kultúra hete részeként – január 20-án, pénteken 18 órától tartják a Teleki utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A szerzőt Szűcs László méltatja, közreműködik Szabó Eduárd színművész.
Sebestyén Márta és Andrejszki Judit kultúranapi koncertjét vasárnap 18 órától láthatja-hallhatja a közönség a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székhelyén. Szintén a PKE ad otthont Szabó Réka képzőművész egyéni tárlatának, amely a vasárnap 17 órától nyílik meg, a kiállítást dr. Onucsán Miklós képzőművész, a PKE docense méltatja. Szabó Réka az egyetem képzőművészeti szakának végzettje, munkáiban mindig igyekszik valamilyen eszmét is megjeleníteni, soha nem elégszik meg a látvánnyal. Betű és kép között elmosódnak a határok, a jelentés a betűkből álló képből és a képnek alárendelődő betűkből áll össze.
Kölcsey-díjakat adnak át Aradon
Hagyományosan a magyar kultúra napján, január 22-én adják át az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjait, amelyekkel olyan személyiségek tevékenységét ismerik el, akik az Arad megyei magyar közösségért, kultúrájáért tettek érdemlegeset. A Kölcsey Egyesület a legrégebbi aradi magyar civil szervezet, a Kölcsey-díjat pedig 2004 óta adják át. Idén a Pro Urbe-díjas Cziszter Kálmán építésznek, aradi szaktekintélynek, az RMDSZ volt megyei és helyi önkormányzati képviselőjének a város épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért, valamint az aradi származású Piroska házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak, a város színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájáért adják át az elismerést.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Egy előadás utórezgései 
A szakmai megújulás rejtett buktatói
Kovács Csaba magyarországi építész, belsőépítész, egyetemi tanár decemberben Hagyomány és megújulás kettőse az alkotó építészetben címmel tartott vetített képes előadást a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Értékes eszmefuttatása felkeltette a jelenlévő szakemberek érdeklődését is, akik közül Ördög Csaba építész székelyföldi viszonylatban gondolta át a hallottakat, és fogalmazta meg számunkra az azzal kapcsolatos véleményét.
Ördög Csabában a Kászonokban egyetemistaként tett tanulmányútja során, a több mint 100 éves épületeket szemlélve merült fel első alkalommal a kérdés – hogyan maradhatott fenn ilyen hosszú időn keresztül ez a népi építészeti hagyaték? Erre végül pedig csak egyetlen magyarázatot talált: mert több, egymás után következő nemzedék igényeinek is megfelelt. Éppen ezért a megmentésük is csak úgy lehetséges, ha a mai elvárások figyelembevételével átalakítjuk a régi épületeket. 
Ez viszont szerinte újabb feladat elé állítja a szakmabelieket, ugyanis ha valamit szétszedünk, és másképp rakjuk össze, az már az eredetitől eltérő valóságot tükrözhet. Mint ahogy az igazság is pillanatnyi, de ennek ellenére sem vész el, csak esetleg átalakul. Az ilyesfajta munka eredményes és jó elvégzéséhez tehát hagyománytiszteletre, valamint mély ismeretekre, szakértelemre és képzelőerőre van szükség. Meg kell látni ugyanis a régi szerkezetben rejlő új lehetőségeket. A hagyománytisztelőknek is nyitottnak kell azonban lenniük az újra, mert az információáradat világában nem hagyatkozhatunk csak az örökérvényűnek vélt elvekre – mondja Ördög Csaba.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román „sajtó”: Trump és Putyin együtt rúgják fel a trianoni egyezményt
Őrület! Trump első dolga Erdély elszakítása lesz Romániától, sőt, addig már nem is kell olyan sokat aludni. Február 15-én Budapesten landol az Air Force One, de közben Putyin Orbánnal már szépen előkészíti a Nagy Tervet. Álhírek a javából, klikkek ezrei Romániában. Röhögjünk.
Nincs az az álhír a jelek szerint, ami nem jövedelmezne még mindig, főleg, ha az Egyesült Államok elnöke is szerepel benne – állapíthatjuk meg csak az elmúlt napok román terméseit áttekintve. Pillanatnyilag futótűzként terjed (persze, a Facebookon), hogy februárban nagyhatalmi játszmák színtere lesz Budapest, ahol Vlagyimir Putyin orosz- és Donald Trump amerikai elnök Orbán Viktor miniszterelnök asszisztenciája mellett újrarajzolják az európai érdekszférákat, mi több, elszakítják Erdélyt Romániától.
Íme az ördögi terv a főleg like-vadászatra szakosodott dcnews.ro portálról, bizonyos Alexandru Cumpănașu tollából, akit román újságíró-körökben is csak egy pofátlan csúsztatóként tartanak számon:– február másodikán Vlagyimir Putyin Magyarországra látogat
– tizenhárom nappal később az elnöki tisztségébe már beiktatott Donald Trump is felkeresi Budapestet – miután a magyar főváros „hirtelen világpolitikai csomóponttá nőtte ki magát”.
A szerző szerint „az amerikai elnök ma a világ tulajdonképpeni ura, akinek olyan ellenségei és partnerei vannak, mint a jelentős anyagi és politikai tőkével bíró Kína, Németország, Franciaország, Mexikó, India és Brazília”. Cumpanasu úgy véli, ezért is jogos a kérdés, hogy könyékig a hazai belpolitikai, valamint nemzetközi válságban (például az amerikai-kínai nyilatkozatháború idején) miért keresi fel Trump a Románia felét alig kitevő Magyarországot, a nem létező magyar GDP-ről és haderőről nem is beszélve?!”.
Persze, kapunk választ is a „jogos kérdésre”, naná! Kiderül, hogy Magyarország már rég lefőzte a diplomáciában, nemzetközi intrikákban és hírszerzésben egyébként nem labdaszedő románokat:„Februártól ÚJ IDŐSZÁMíTÁS kezdődik Európában. Putyin Budapestet (leglojálisabb EU-s partnerét) választotta a kontinens ismételt felszabdalásához helyszínnek. Ugyanakkor Trump ugyanoda és majdnem azonos időben tervezett látogatása azt jelenti, hogy az amerikai elnök elfogadta riválisa helyszínválasztását Európa feldarabolásához, amelyet majd kettejük személyes találkozóján véglegesítenek (tanácsadóik nyilatkozatai alapján). Ilyen módon Orbán Viktor és Magyarország felpörgeti a Nagy Tervet, főleg, hogy most a rendelkezésére áll minden hozzávaló, továbbá a kellő támasz országa revizionista ambícióinak megvalósításához. Ő pedig csak Erdélyt és Románia meggyengítését fogja kérni a két nagytól. Történik mindez Putyin törekvéseivel totális összhangban, miközben Trumpnak nem áll érdekében az ellenkezés. A republikánus magyar lobbi óriási, felépítése pedig rendkívül ambiciózus módon hosszú ideig tartott a Mata Hari-módszerrel”.
Eddig – és még tovább – tart tehát Cumpanasu agymenése, amit aztán rögtön átvett egy másik, amolyan mindenegybenblog-jellegű honlap is, ahol a szerzőnek, a legdákabb filmproducernek és bloggernek, Daniel Roxinnak is ama bizonyos néhány nap üt rögtön szöget a két füle közti teret kitöltő fűrészkorpába. Ez olvasható tőle a cunoastelumea.ro honlapon:
„Egy kis ország, amelynek Romániánál sokkal kisebb a lakossága és a hadserege, Oroszország és az Egyesült Államok érdekzónája lett Európa keleti részén. Nehezen érthető ugye, hogy a világ két legnagyobb katonai hatalmának vezetői alig pár napos eltéréssel pont ezt a kis országot akarják felkeresni?” – teszi fel a kérdést Roxin, majd velős geopolitikai elemzéssel magyarázza mindezt. „Magyarország az Orosz Birodalom egyik legfontosabb európai hídfőállása, Donald Trump pedig meg akarja változtatni az Egyesült Államok külpolitikáját, Orbán meg olyan vezető, akinek a diskurzusa bizonyos irányokban, főleg a migráció tárgyában, azonos az amerikai elnökével. Mivel pedig térségünk mindig alkudozás tárgya volt a nagyhatalmak között, és Magyarország mindig is kihasznált minden alkalmat a revizionizmusra, ezért rendkívül kellemetlen meglepetésekre számíthatunk! Ne feledjék, hogy az Egyesült Államok bukaresti nagykövete a székely lobogóval pózolt, chisinaui kollégája pedig Moldova Romániával való egyesülését szorgalmazta. Mi több, Putyin elnök Igor Dodon moldovai államfőnek egy, a Nagy Moldovát ábrázoló térképet ajándékozott, amely romániai területeket is magába foglal”.
Lehetne még folytatni mindkét ámokfutást, de nézzük a tényeket is:
– Vlagyimir Putyin valóban Budapestre látogat, és valóban február másodikán.Donald Trump nem jön – legalábbis egyelőre és belátható időn belül – Magyarországra.
– Senki nem beszélt arról, hogy az új amerikai elnök Budapestre készülne – nem nyilatkozott erről sem ő, sem semmilyen tanácsadója, de még a szabója sem.
– Orbán Viktor ellenben készül Washingtonba, személyesen Donald Trump hívta meg – erről a kormányfő karácsonykor nyilatkozott a Világgazdaságnak.
– Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, csak ártott, mint használt a székelységnek, és ezerszer megbánta az említett fotót – erről a Magyar Hírlapban hosszasan értekeztem.– Igor Dodon valóban kapott idegesítő térképet Putyintól.
A két idézett írás együtt mintegy tízezer megosztást produkált a Facebookon – az egyszerű románok közül már megint ennyivel többen nem fogják a székelyeket szeretni. Autonómiát viszont aligha fognak a székelyek kivívni maguknak a románok megnyugtatása nélkül.Kristály Lehel
stux.hu
Erdély.ma

A csudával határos módon fennmaradt magyar koronáról
Szántai Lajos magyar népmesekutató, művelődéstörténész a magyar korona köré épült történelmi és művelődéstörténeti hagyományokról beszélt hétfőn este a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében.
Az előadó a korona és a magyar nemzet sorsának párhuzamairól beszélt, számba véve azokat az eseményeket, amelyek a magyar korona kultúrtörténeti hagyományát alakították.
Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer esztendőben milyen történelmi viszontagságokkal számolhatunk, és figyelembe véve a korona anyagát, szinte csodával határos módon a magyar korona Európa-szerte az egyik legrégebben épségben fennmaradt beavató tárgy. Mint az előadó ismertette, 1945-ben az Amerikai Egyesült Államok „fogságába” került a korona, ám ekkor is mindvégig különös gondossággal őrizték katonai bázisokon, mozgatták két-három havonta, hiszen még a huszadik században is olyan világhatalmakat foglalkoztatott ez a szakrális értékkel felruházott tárgy, mint a Szovjetunió. Szántai úgy gondolja, most a lehető legjobb helyen van a korona, az országgyűlés épületében, a kupolateremben.
A nemzeti múzeumi elhelyezéssel az volt a problémás, hogy a koronára sem Magyarországon, sem az európai hagyományban nem tárgyként tekintettek, hanem élő minőségként – jelentette ki Szántai. Elmesélte, hogy 1983-ban, amikor újra Magyarországra került egy kutatócsapat (Lantos Béla, Ludvig Dezső és Csomor Lajos) ötvösművészeti szempontból is megvizsgálták a koronát. Akkor az derült ki, hogy a magyar korona nem két részből áll, hanem egységes egész – ismertette az előadó.
Ekkor kiadtak egy nyilatkozatot is, melyben megjelentették, hogy milyen állapotban kapták vissza a koronát. A leírás szerint azon három zománckép található, melyeket kicseréltek, például ahol az 1613-as leírások alapján Szűz Mária képe szerepelt, ott 1792-ben már Dukász Mihály bizánci császáré van. Az előadó szerint II. József Szűz Mária-ellenes volt, hiszen a korban Mária-képeket égettetett el. Számba vették a korona többi sérüléseit is, melyek közül több történelemhamisítási szándékkal keletkezett rajta.
Megismerhettük azt a hagyományt is, mely szerint a „szent korona égből szállott alá”, érvekkel támasztva alá, hogy e korona minden hatalom és jog forrása, a mindenkori uralkodó fölött áll, aki a nevében kormányoz. Kiderült, hogy az apostoli jog, a magyar királyoknak az a hatásköre, amely őket a katolikus egyház ügyeiben Szent István óta megillette, hiszen a római pápa az egyházszervezés feladatát, templomok építését, az esztergomi érsek kinevezését és a szükséges hatalmat is első királyunkra és utódaira ruházta, majd ezt a konstanzi zsinat is megerősítette.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

A Kamaraszínházban átadták az idei Kölcsey-díjakat
A teljes értékű aradi magyar társadalom megnyilvánulása
Amint azt előzetesen hírül adtuk, vasárnap a Magyar Kultúra Napján, az Aradi Kamaraszínházban szervezte meg a Kölcsey Egyesület azt a hagyományos, nagyszabású ünnepségét, ahol a nemzeti kultúránkban az elmúlt évben vagy időszakban kiemelkedőt alkotott személyeket Kölcsey-díjjal tüntetnek ki.
A nemzeti imánk felcsendülését követően, a nagytermet megtöltő közönséget Fekete Károly, az Egyesület alelnöke, műsorvezető köszöntötte, aki az olaszországi autóbusz-balesetben elhunyt magyar fiatalok tiszteletére, egyperces néma felállásra kérte a résztvevőket. Ezt követően Józsa Tamás elszavalta Kölcsey Ferenc Huszt című költeményét. A továbbiakban Fekete Károly tekintett vissza nemzeti imánk megszületésének a történetére: 1823. január 24-én fejezte be Kölcsey Ferenc a halhatatlan költeményt, amely Erkel Ferenc zenéjével a népakarat jóvoltából nemzeti imánkká vált. Ezt 1989. után törvény is nemzeti Himnuszként szentesíti.
2003. óta – az RMDSZ és magánszemélyek támogatásával – ezen a napon osztja ki a Kölcsey Egyesület díjait azoknak az aradiaknak és nem aradiaknak, akik sokat tettek magyar nemzeti közösségünk kultúrájáért, haladásáért, megmaradásáért. A díjazottak kiválasztása két kritérium alapján történik: ne legyenek az Egyesület vezetőségi tagjai, illetve aktív politikusok, noha politikai eszközök nélkül nem lehet biztosítani a megmaradásunkat.
A jelen rendezvény nem jöhetett volna létre az aradi önkormányzat és az ott dolgozó képviselőink, továbbá azoknak a képzőművészeknek a támogatása nélkül, akik a díjátadáshoz szükséges műalkotásokat ingyen biztosítják. Az idei ajándékokat Csernyánszky Judit, Steinhübel Zoltán és Simó Margit ajánlotta fel. Fekete Károly kitért az idén várható évfordulókra is, amelyek a figyelmet a magyar kultúrára irányítják: március 2-án lesz Arany János születésének a 200. évfordulója; februárban lesz 150 éve annak, hogy Ferenc József gróf Andrássy Gyulát kinevezte miniszterelnökké, majd júliusban magyar királlyá koronázták; ugyancsak júliusban a magyar országgyűlés szentesítette a kiegyezést, amelynek az 50 éve, a magyar szellemi és anyagi fejlődésében határtalan eredményeket hozott. Tulajdonképpen manapság is ontja a jótékony hatásait. Ugyancsak idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ami óriási jelentőségű mind nemzeti, mind pedig valláskultúránk számára.
Április végén az Egyesület az Arad Megyei Múzeummal közösen egy olyan kiállítást szervez, ahol nemzeti relikviáinknak 100 darabját lehet majd megtekinteni.
Végszavában tolmácsolta Bognár Levente aradi alpolgármesternek az üdvözletét, aki gyengélkedése miatt nem lehetett jelen a rendezvényen.
„E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra”
A továbbiakban Jankó Andrást, az Egyesület elnökét kérte szólásra, aki beszédében méltatta a mindenkori Kölcsey-díjjal kitüntetett személyeknek a magyar kultúráért kifejtett munkáját. A sajtóban rendszeresen méltatták a kitüntetettek munkáját, ezért a kitüntetés egyben köztiszteletet is jelent. Annak a reményének adott hangot, hogy minden eddigi kitüntetett büszke a Kölcsey-díjára. Miután köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az ünnepség megszervezésében, kiemelte Ábrahám Zoltán érem- és szobrászművész nevét, aki évek óta készíti a Kölcse-díj érméit és dobozait. Mivel elfogytak az érmék, elkészített egy szilikon-másolatot, amivel jövőre új érméket lehet önteni. Erre azért volt szükség, mert az érmekészítő, Dinyés László elhunyt, akivel a kapcsolatot aradi barátja, Cziszter Kálmán tartotta, ő fizette ki az eddig készült valamennyi érmét, amiért ugyancsak köszönet jár neki. Jankó beszédét Kodály Zoltántól vett idézettel zártra.
A továbbiakban, a műsorvezető az aradi Vox Angelicus vonósnégyesnek, a Kászoni Annamária énekével gazdagított műsorát emelte ki, ami a díjátadás közben, illetve utána következett.
A jelenlévők köszöntésére kérte fel Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt, aki üdvözlő szavait követően a Magyar Kultúra Napjának a világszerte történő megünnepléséről beszélt. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra. Nekünk aradi és Arad megyei magyaroknak nagy előnyünk, hogy évente e napon együtt vagyunk, együtt ünnepelünk olyan személyiségeket, akik az elmúlt években vagy évtizedekben a megyeközpontban, illetve a megyében nemzeti kultúránkban letették a névjegyüket. A tény, hogy vannak olyan személyiségeink, akik a kultúránkban, a hagyományaink ápolásában, a megtartásában maradandót alkotnak, azt támasztja alá: noha egyre kevesebben vagyunk, de vannak céljaink, van közös jövőnk, amiért a közösségünk tagjai megpróbálnak a legtöbbet tenni. Gratulálok a kitüntetetteknek, illetve magam és az érdekvédelmi szervezet nevében köszönetet mondok a Kölcsey Egyesület vezetőségének a mai szép ünnepségért, de az egész évben folyamatosan szervezett programokért is, ahol az aradi és a megyei magyarság összegyűlhet, együtt ünnepelhet, közösen tervezhet.” Miután köszönetet mondott, illetve gratulált a szervezőknek és a kitüntetetteknek egyaránt, mindenkinek jó egészséget kívánt a maga és az érdekvédelmi szervezet nevében.
Laudációk, díjátadások
Fekete Károly az Egyesület vezetősége nevében köszönetet mondott az RMDSZ-nek és az aradi tanácsnak a folyamatos támogatásért, majd felkérte a díjátadásra Jankó András elnököt és Berecz Gábor titkárt.
Az első díjazott, Cziszter Kálmán építészmérnök, városvédő munkájának az értékelésére Ujj János helytörténészt kérték fel, aki előrebocsátotta: Cziszter Kálmánnal négy évig egy osztályba járt, az iskola egyik eminens tanulója volt.
Építészmérnökként a város igen sok házának az épület-gépészeti és statikai terveit készítette el, de nem ezért kapja a kitüntetést, hanem az 1970-es évektől elkezdett közéleti munkájáért. A Művelődés című folyóirat által Nagyváradon szervezett műszaki-tudományos konferenciáról hazajövet Toró Tibor akadémikussal egy személyvonat fülkéjében megbeszélték, hogy az Aradon jól működő Kulturális Tudományos Egyetem mintájára, másfajta tudományos egyetemet indítsanak be, azzal a megjegyzéssel, hogy a román ipart kívánják vele támogatni. Cziszter Kálmán olyan jól megszervezte a jelzett Egyetem előadássorozatát, hogy akkor, amikor 3 magyarnak a találkozója bűnnek számított, a jelzett előadásokon 60-80 érdeklődő is gond nélkül találkozhatott. Cziszter Kálmán olyan előadókat hívott meg, akik azelőtt az anyanyelvükön soha nem szólaltak meg, de kolozsvári és temesvári egyetemi tanárok is megfordultak e rendezvényeken. Cziszter Kálmán tudományos munkát is végez, szakfolyóiratokban is közöl. Maga nagyon büszke, amiért a Szántay Lajosról írt könyvében egy fejezetnek a megírását elvállalta.
Miután gratulált a kitüntetetteknek, Ujj János abban a reményében zárta értékelőjét, hogy ezt egy másik osztálytársának a kitüntetésén is megteheti majd.
Cziszter Kálmán megköszönte a Kölcsey Egyesületnek, amiért egy mérnököt is méltónak talált a kitüntetésre, egy gondolat erejéig visszatért az említett előadás-sorozatra, amely 150 rendezvényt ért meg, számos erdélyi személyiség közreműködésével. Az épített örökségünk védelmében végzett munkájáról kifejtette: az összefüggött azokkal a közéleti feladataival, amelyeket a forradalom után ráosztott az élet. A munkájához nagy segítséget kapott a családja, főként a felesége részéről, továbbá az egykori tanárai és iskolatársaitól, nem utolsó sorban a kollégáitól. Éppen ezért Ujj Jenő, Cristian Miloş, Anghel István és Sándor István építészek nevében is vette át a kitüntetést.
A továbbiakban a Tóthpál Béla elsőhegedű, Miskovits Tibor másodhegedű, Kászoni László mélyhegedű és Pataki Károly gordonka által alkotott Vox Angelicus műsora következett, Kászoni Annamária énekes közreműködésével.
Előtte azonban Kászoni László adott hangot az aradi magyar zenekultúrát méltató szavainak. E rendezvényeken aradiak játszanak, énekelnek aradiaknak, mint egy valódi nagycsaládban. Előbb Brahms VI. magyar táncát adták elő nagy átéléssel, majd Kászoni Annamária kiváló énekkvalitásait megcsillogtatva, Arany János Rabgólya, illetve Petőfi Sándor Tortemetés című megzenésített verseit szólaltatták meg.
A következő laudáció előtt Fekete Károly műsorvezető pontosított: az Egyesületnek az a törekvése, hogy érzékeltesse: az Arad megyei magyarság megfogyatkozva is egy teljes, tökéletes társadalmat képez, amelyben vannak építészeink, tanáraink, képzőművészeink, zenészeink és íróink, tehát nem vagyunk egy, a sebeit nyalogató maradék, amely néphagyományok alapján állít össze néha valamilyen programot. „Mi a szülőföldünkön élni akaró, jövőtervező közösség vagyunk, az is akarunk maradni!”
A következő díjazottakkal kapcsolatban megjegyezte: örvendünk, hogy manapság van egy Kamaraszínházunk, de volt valamikor Nemzeti Színházunk is, aminek a történetét a Piroska házaspár, Katalin és István által összeállított, az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában Aradi Magyar Színháztörténet I. címmel már megjelent, míg a II. óriási kutatómunkát igénylő kötet már nyomdakész állapotban van, kiadóra vár.
A színpadra kérte a Piroska házaspárt, akiknek a munkáját Réhon József nyugalmazott tanár, közíró méltatta. Azt a kolozsvári Babeș–Bólyai Tudományegyetem elvégzése után, 15 munkahelyen keresztül, kétszer 44 évi pedagógus-szolgálat jellemzi, ami a legbeszédesebb. A Piroska házaspárnak a 18 évi, Arad megyei szolgálata valahogy figyelmen kívül maradt, elmaradt a köszönet, az elismerés. Elsősorban nem ezért ítélték nekik a díjat, hanem azért a kitartó kutatómunkáért, aminek az eredményeit évkönyvekben, folyóiratokban, illetve az aradi magyar színháztörténetről írt kötetükben láthatjuk viszont. Az első kötetnek a bemutatóján azt mondta: a Piroska házaspár színháztörténetének ott kell lennie az aradi olvasóközönség polcain, Márki Sándor kötete mellett. Értékelője végén Réhon József átadta a maga tréfás, de jelképes ajándékait, majd a Kölcsey-díj átadására került sor. A Piroska házaspár tagjai egyenként mondtak köszönetet az elismerésért.
A vasárnapi lélekemelő rendezvényt a Vox Angelicus és Kászoni Annamária magas színvonalú előadásának második része zárta, majd az Egyesület által felajánlott szeretetvendégségen még sokáig, kellemes baráti hangulatban beszélgettek a résztvevők.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beiskolázási tervek: nem csak a szórványban fogyunk, Hargita megyében is aggasztó a helyzet
Kétszázzal kevesebb kilencedikes lesz Hargita megyében a következő tanévben, Arad megyében sok magyar iskolában a minimális alatt van a diákok létszáma, Bihar megyében pedig a nyolcadikosok körülbelül ötvennel kevesebben vannak, mint tavaly – több részes összeállításunkban annak járunk utána, hogyan néznek ki a beiskolázási tervek azokban a megyékben, ahol magyar iskolák, tagozatok is működnek. 
Aggasztóan kevés lesz a következő tanévben a kilencedikes diákHargita megyében- közölte megkeresésünkre Görbe Péter főtanfelügyelő az előkészített beiskolázási tervekkel kapcsolatban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanintézmények szünnének meg emiatt – tette hozzá az elöljáró. 
Görbe Pétertől megtudtuk, hogy miután az önkormányzatoktól megkapták a következő tanévre vonatkozó iskolahálózati terveket, kiderült, hogy várhatóan egyetlen oktatási intézmény, a gyergyóditrói Siklódi Lőrinc Általános Iskola szűnik meg. De ez a diákok szempontjából nem jelent változást, csupán annyi történik, hogy az általános iskola jogi személyisége megszűnik, és a Puskás Tivadar Szakképző Líceum berkeiben tanulnak tovább a diákok, ugyanabban az épületben, ahová eddig jártak - hívta fel a figyelmet.
"A következő tanévre 526 óvodai csoport indítását tervezzük, ezt a számot a megyei statisztikai hivatal adatai, a megyében anyakönyvezett gyermekek száma alapján állapítottuk meg. De szinte biztosak vagyunk abban, hogy végül ennél kevesebb csoportra lesz szükség, hiszen lesznek olyan családok, akik elköltöznek, illetve olyanok is, akik nem akarják óvodába adni a gyermeküket" – ismertette a főtanfelügyelő. 
Az is biztos, hogy a következő tanévben hozzávetőleg hét kilencedik osztállyal kevesebb indul a megyében, ugyanis ebben a tanévben kétszázzal kevesebb nyolcadik osztályos diák tanul, mint a kilencedik osztályokban. A főtanfelügyelő meglátása szerint elég aggasztó ez a szám, és valószínű, hogy a tervezett 25-ös létszámok helyett több iskolában csupán 15-20 diákkal indítanak középiskolai osztályokat, annál is inkább, mert sok gyermek nyolcadik után nem akar majd továbbtanulni.  
A főtanfelügyelő elmondta, idén nem indul új szak a középiskolákban. A főtanfelügyelőség felmérést készített a megyében működő vállalatok körében, 120 cég küldött visszajelzést arra vonatkozóan, hogy milyen szakmunkásra lenne szükségük, összesen 916 munkahely vár betöltésre szerte a megyében. Az igényelt szakágakat jelenleg mind oktatják Hargita megyében. 
Arad megye folyton a létszámhatáron egyensúlyoz
A megyei tanfelügyelőségeknek január 23-ig kellett elküldenie az oktatási minisztériumnak a 2017–2018-as beiskolázási terveket. A megyében a magyar nyelvű óvodai csoportok és osztályok felett Damoklész kardjaként lebeg az örökös létszámproblémából adódóan az összevonás vagy a megszűnés veszélye - tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Még a magyarok által jelentősebb számban lakott településeken is gondot jelent egy-egy évfolyam elindítása - figyelmeztetett. 
Az Arad megyei tanfelügyelőség beiskolázási tervei szerint az ősszel kezdődő új tanévben 3673-an kezdik meg az óvodát, 3662 előkészítő osztályos lesz, 3449-en járnak majd ötödik osztályba, és 2996 kilencedikessel számolnak. Emellett 168 első éves tanul az esti tagozatokon, 56-an csökkentett látogatású oktatási formában, 700-an kezdik meg a szakmunkásképzőt, 282-en pedig valamely posztliceális iskolát.
Mi a helyzet a magyar iskolákkal?
„Ha minden összeszámolunk, húsz feletti azoknak az intézményeknek a száma, amelyekben érdekeltek vagyunk, de tizenkettőt tartunk igazából magyar iskolának. Bár árnyalja a képet, hogy például a pécskai 2-es számú általános iskolát magyarnak nevezzük, így is ismerik, és szeretnénk, ha így is maradna, de igazából fele magyar, fele román. Vagy a színmagyarnak tartott ágyai iskolában is van egy összevont román osztály. A másik véglet, a varsándi általános iskola, amelyben a magyra tagozat csak két összevont osztály áll” – vázolta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes a magyar, illetve a magyar tagozatú iskolák helyzetét a megyében.
Pozitív változás a jelenlegi tanévhez képest, hogy Nagyzerénden beindul a napközis óvodai csoport, és az aradi Kincskereső óvódában lesz még egy napközis csoport. Az arad-gáji Neuman Fivérek Általános Iskola ellenben– ahol az elemiben működik összevont osztályokkal a magyar tagozat – elveszti önálló jogi személyiségét, mert a diáklétszám jócskán a minimális 300 alatt van, még a román és magyar óvoda gyerekeivel együtt is.
A 2017–2018-as tanévben Arad megyében a magyar oktatásban 28 normál programú óvodai csoport lesz 460 gyerekkel, ehhez még jön öt napközis csoport 195 gyerekkel. Elemiben (előkészítőtől negyedikig) 40 osztály 570-580 gyerekkel, míg általánosban 39 osztály működik majd 644 diákkal. Középiskolai szintű képzés magyarul csak az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban van, ott három kilencedikes osztályt terveznek, plusz egy szakmunkásképzőt vegyes – autószerelő és turizmus – szakkal.
„A jelenlegi magyar csoportok és osztályok megmaradnak, ám sok helyen a minimális létszám alatti a diákok száma, de reméljük, hogy a tanügyminiszétrium jóváhagyja a kérésünket, és megadja a működési engedélyt az önálló osztályokhoz" – mondta Pellegrini Miklós. Hozzátette, hogy a középiskolában 15, az alsóbb tagozatokon pedig 12 a minimális osztályétszám. 
A kevés gyerek miatt gyakori a szimultán oktatás: Zimándújfalun elemiben és általánosban is összevont osztályok működnek, akárcsak Feketegyarmatonon, Nagyzerénden, Simonyifalván, Nagyiratoson, Majláthfalván. Veszélybe került a kisiratosi iskola is, pedig eddig ott nem volt gond. Szintén veszélyeztetettek az aradi kerületi iskolák magyar tagozatai, mert a minisztérium összevont osztályt csak faluhelyen képzeli el, ezért például az Aurel Vlaicu Általános Iskolában, ahol folyton csökken a létszám, nem biztos, hogy megkapják az engedélyt. "Emiatt a magyar tagozat is veszélybe kerülhet, hiszen a minisztérium háríthat azzal, hogy vigyék a gyerekeket más magyar iskolába a városban, ilyenkor viszont a szülők inkább román tagozatra íratják át gyermekeiket” – vázolta a helyzetet Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes szerint az Arad megyei magyar vagy vegyes családok gyerekeinek a fele jár magyar iskolába, a többi románul vagy németül tanul. „Csak becslésre hagyatkozunk, ezért lehet, hogy 40-60 százalék ez az arány, de mindenesetre nagy. A szülőnek szuverén joga oda vinni a gyerekét, ahová ő jónak látja. Mi próbálunk hatni rájuk, hogy melyik iskolát és tagozatot válassza, de nem erőszakolhatunk rá semmit. Előbb-utóbb ezeket a kerületi magyar tagozatokat nem tudjuk majd fenntartani, s akkor mindenki a Csiky-be jár magyar iskolába, vagy rosszabb esetben román tagozatra. Azért póbáljuk megtartani – még ha olyan áron is, hogy szimultán legyen az oktatás – az anyanyelvi oktatást, hogy aki szeretné, magyarul tanulhasson" – mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban nem fenyeget iskolamegszűnés
Bihar megyében a tervek szerint nem szűnik meg olyan iskolai struktúra, amelynek magyar tannyelvű osztály is része – szögezte le a főtanfelügyelő-helyettes, Kéry Hajnal. Hozzátette, egyes, főleg vegyes tannyelvű iskoláknál gondot jelent, hogy nincs 500 diákjuk, és a decemberi, 935-ös kormányrendelet alapján elvesztek aligazgatói tisztségek. Ilyen például a lugasi, a belényesi és a fenesi iskolák, vagy Nagyváradon a Ioan Slavici és Lucreţia Suciu nevét viselő tanintézmény.
A megyében előkészítő osztályban jelenleg 1168 gyermek, IV. osztályban 945 tanuló, VIII. osztályban pedig 1110 diák tanul. A nyolcadikosok körülbelül ötvennel kevesebben vannak, mint tavaly, létszámuk alapján várhatóan 39-40 kilencedik osztály indulhat majd el. Az ötödik osztályok elindítását a tavalyihoz hasonlóan tervezik, a művészeti líceumban például indul a választható zene-képzőművészet szakos osztály.
Bihar megyében a diáklétszám nagyjából állandó – tudtuk meg Kéry Hajnaltól, aki hozzátette, jelenleg a harmadikos (1135 tanuló) és negyedikes (945 tanuló) diákok száma között van jelentősebb különbség. Ennek nem demográfiai oka van, a különbséget az okozza, hogy mikor bevezették az iskolaelőkészítő osztályokat, a szülők egy része azokba, míg mások első osztályba íratták gyermekeiket – tájékoztatott. 
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, tavaly már túljelentkezés volt a szakiskolákban, így előfordulhat, hogy a három éves szakoktatás iránt idén is megnő a kereslet. A duális szakoktatás lehetősége is szerepel a tanügyi törvényben, de ennek az oktatási formának még nincs módszertana – tette hozzá. Sok iskola viszont él azzal a lehetőséggel, hogy egy osztályon belül két szakot indít.  Az osztályon belüli két szak indítására mind a középiskolai, mind három éves szakoktatásban van lehetőség, ily módon elkerülhető, hogy azért kerüljön egy gyermek román osztályba, mert magyarul nincs lehetősége egy adott szakon tanulni – tette hozzá.
maszol.ro

Iohannis, a többség és a kisebbség
Klaus Iohannis államelnök mindig gondoskodik róla, hogy az éppen megszerzett csekély szimpátiát gyorsan szertefoszlassa. Már megválasztásakor tudtuk: magyar ügyekben nagy előrelépést nem várhatunk tőle, de élt egy csepp remény, hogy kisebbségiként kicsit nagyobb empátiával viszonyul gondjainkhoz, bajainkhoz. Sajnos, sorozatosan kiderül: ha rólunk van szó, románabb a legnagyobb románoknál.
Éppen értékelni kezdtük hős kiállását, igazán okos, politikus lépéseit a közkegyelmi rendelet és büntetőtörvénykönyv-módosítás elfogadásának megakadályozásában, hogy megmutatta, igazi demokrata, és képes kimozdulni elefántcsonttornya hallgatag magányából, ha fontos közügyekről van szó. Egyre csappanó népszerűsége miatt is szüksége volt a határozott megnyilvánulásra, és a decemberi választásokon kiderült az is, magára maradt, az őt támogató és általa támogatott politikai erők csúfosan megbuktak. Jól jött hát neki a szociáldemokraták kapkodó sietsége, bizonyíthatta, tud erélyes lenni, de akár taktikázni is, sőt, még szellemes beköpésekre is képes.
Ám Iohannis nagyon gyorsan tett arról, hogy újra kijózanodjunk: román politikusban nem érdemes bíznunk, még akkor sem, ha ősei németek voltak. Strasbourgban, az Európa Tanács közgyűlése előtt hosszasan ecsetelte, mily példaértékű módon oldotta meg Románia a kisebbségi kérdést. S bár korábban a korrupcióellenes harc kapcsán kifejtette: a szolid demokráciákban a többség soha nem élhet vissza hatalmával, azt is egyértelművé tette, hogy ezt kimondottan a politikai, parlamenti erőviszonyokra érti, a nemzeti közösség esetében már nem érvényes szentenciája. Leghatásosabb érvének szánta: „Ha én németként elnök tudtam lenni Romániában, az azt jelenti, hogy a dolgok rendben vannak az országban a kisebbségvédelem terén”, majd percekig igyekezett alá is támasztani kijelentését, egyebek mellett azzal, hogy a decemberi választásokon egyetlen szélsőséges párt sem jutott be a döntéshozatalba, ám nem szólt a parlamentivé vált politikai alakulatok ugyancsak számos szélsőséges tagjáról, megnyilatkozásaikról. Kifejtette: folyamatosan konzultál a kisebbségek képviselőivel, de azt nem említette, hogy ezek az egyeztetések következmény nélküliek, megkerülte a választ a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására és a marosvásárhelyi katolikus iskola körüli cirkuszra vonatkozó kérdésekre.
Nem tudni, Klaus Iohannis őszintén hiszi-e mindazt, amit Strasbourgban mondott, vagy csupán taktikus, majdani szavazatait féltve nem hajlandó kiállni kisebbségi, magyar jogokért. Pedig egy igazi demokratának nemcsak a politikai kisebbséget kellene féltenie a többség önkényétől, hanem a nemzeti kisebbségeket is. Ha már származása okán nem, megtehetné legalább azért, mert azt, hogy ő német származásúként államelnök lehetett Romániában, többek között a magyarság szavazatainak is köszönheti.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megyeinfó: Kiteljesíteni a kulturális erőteret
Beszélgetés TAMÁS SÁNDORRAL, Kovászna Megye Tanácsának elnökével. A megyei utak korszerűsítése, az egészségügy fejlesztése, valamint a szövetkezeti társulások támogatása mellett egy szellemi erőtér kialakítását kezeli prioritásként a megyei önkormányzat az előttünk álló időszakban – egyebek mellett ez derült ki a Kovászna Megye Tanácsának elnökével, Tamás Sándorral folytatott beszélgetésből.
– A megyei önkormányzat több jelentős eredményt hozó évet zárt decemberben. Általánosan milyennek értékeli 2016-ot?
– Annak ellenére, hogy kissé „zavaros” volt különböző választások, nagypolitikai fordulatok miatt, valamint az állam represszív intézményei részéről sok településen – Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron – nagyon komoly akciók zajlottak a magyar közösség, illetve vezetői ellen, a fejlődés nem állt meg. Kétségtelen, hogy „békeidőkben” jelentősebb eredményeket lehet elérni, lásd a 2015-ös évet, amikor csúcsra sikerült járatni a megyei önkormányzat működését. Azt folytattuk a tavalyi évben. Nehéz értékelni hónapok vagy akár egy év távlatában, mivel több megvalósítás valójában egy hosszabb folyamat végét jelenti, például az út-, híd-, kórházépítés esetében. Utóbbi Az egészségügy talpra állítása jelszó alatt nyitott fejlesztési fejezetünk nagy lépése volt. Gyakorlatilag tíz év építőtelepi állapot után tartunk ott, hogy a megyei sürgősségi kórház épületének korszerűsítése lezárult, és havonta újabb és újabb, minden tekintetben az aktuális elvárásoknak megfelelő osztályt mutathatunk meg a közösségnek és adhatunk át használatra. Az elmúlt év nagy eredményei közé sorolható a Középajtát Apácával összekötő betonhíd felépítése is. 
Amit a legnagyobb megvalósításnak tekintek, az nem a vas és a beton, nem a fizikai építkezés körébe tartozik, hanem egy olyan közösségszervezési tevékenység, amelynek konkrét gazdasági haszna van: a Kézdi Lacto Tejfelvásárló és Értékesítő Szövetkezet létrehozása. Ezért elsősorban a gazdákat illeti köszönet, viszont néhányan a háttérben – mondhatni szürke eminenciásként – támogattuk kapcsolatrendszerrel és anyagi téren is a kezdeményezést. A kényszer is szülte ezt a megvalósítást, egy nagyfelvásárló egyik napról a másikra felmondta a nyersanyag átvételét. A szövetkezet létrehozásával mintegy kétszáz felső-háromszéki gazdának biztosítottuk a jövőjét. Mindig azon az állásponton voltunk, hogy egy közösséget nem vassal és betonnal lehet építeni, hanem szolidaritással, jó projektekkel, amelyeknek gazdasági haszna is van. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlesztési kérdések ne bírnának fontossággal, hiszen mindannyian jobb körülmények között szeretünk élni. Az ilyen, erős helyi identitással is erősített kezdeményezéseket – hiszen az elsők a székelykeresztúriak voltak ebben, majd a csíkszépvíziek, illetve kisebb kapacitással Illyefalván is hasonló történik – szeretnénk kiszélesíteni a megyében az idei évben. Célunk ugyanakkor, hogy a szövetkezeti szinten történő összefogás a minőségbiztosítás mentén is megtörténjen. Mai napig az, hogy valamire azt mondják, székely termék, egyfajta biztosíték is a minőségre, és ezt szeretnénk megőrizni, illetve javítani. Emellett egy közös márka létrehozásában is gondolkodunk.
– A negatívumokról is szólnunk kell, melyek voltak azok?– A legnagyobb problémát a közbeszerzési előírások jelentik. Ötleteink vannak, anyagi fedezettel is rendelkezünk, viszont az egész közbeszerzési rendszer egyrészt lassítja egy beruházás megvalósítását, másrészt a legolcsóbb ajánlat elfogadásának kötelezettsége miatt rengeteg fejfájást okoz. Volt rá példa, hogy egy munkálatot az eredetileg meghirdetett ár feléért kellett odaítélni a kivitelezőnek, majd ezt követően mindenkinek azon főtt a feje, hogy sikerül-e  befejezni, illetve minőségileg silányabb lesz-e a végeredmény. Ez ellen mi nem tudunk tenni, ez országos rendszer, az viszont kétségtelen, hogy jobban tudnánk gazdálkodni, ha szélesebb körű lenne az önrendelkezés. Erre nézve egy pozitív példa, hogy 2010-ben, Cseke Attila minisztersége idején valós decentralizáció történt az egészségügyben. Kijelenthetjük: Háromszéken a megyei önkormányzat és a megyei sürgősségi kórház vezetősége jobb gazdái az intézménynek, mint amilyen az állam volt.
– Térjünk át a 2017-es évre. Milyen elképzelésekkel vág neki a megyei önkormányzat?
– Vannak hosszú és rövid távú terveink is, de jóslásokba nem szeretnék bocsátkozni. Sajnos, tisztában vagyunk azzal, hogy ebben az országban 98 éve nem működnek normálisan a dolgok, így terveinket sokszor fölülírják a mindennapok. Nagyívű megvalósításokon vagyunk túl, de ezek egy része további munkát igényel: ide tartozik a megyei utak korszerűsítése, de említhetjük a lécfalvi integrált hulladékkezelőt is, amelynek működtetését meg kell oldanunk. A megyei utakat illetően  folytatjuk a beruházásokat, így június 30-ig befejezzük az Illyefalva–Brassó megye határa között húzódó közel kilenc kilométeres út felújítását, elindítjuk a közbeszerzési eljárást a Nagyborosnyó–Nagypatak–Bodzaforduló szakasz korszerűsítésére – erre a közelmúltban írtunk alá egy 20 millió lejes támogatási szerződést a fejlesztési minisztériummal. Szintén az idén elindítandó tervek közé tartozik a Maksa–Lécfalva–Cófalva közötti útszakasz rendbetétele. Ennek hosszú pereskedés után tudunk nekilátni. Nagy kérdés a hulladékkezelő telepünk beindítása. Tudjuk, hogy az országban harminc ilyen létesítményt építettek meg, ezek közül egy sem működik. Ez nagyon furcsa helyzet, a lehetőségeket nagyon bekorlátozták a működtetés odaítélése terén, de úgy látom, az egészet előbb-utóbb sikerül kiegyenesíteni.Beszélnünk kell a kommandói iskoláról. Amennyiben ebben az országban rendesen működne minden, kijelenthetném: tartani tudjuk a határidőket, és év végéig meg is valósítjuk, s a sajnálatos esemény után, hogy leégett a régi iskola, új tanoda születik. Mi azon leszünk, hogy ez megvalósuljon. Itt megemlíteném, hogy lezárult a közbeszerzése annak a beruházásnak, amely révén a megyei önkormányzat háromcsillagos – télen, nyáron használható – központot épít Kommandón. Ez is ezen a területen kap helyet. 
– Létezik-e prioritásként megfogalmazható célkitűzés?
– Amit én a legfontosabb célkitűzésnek látok: tovább fejleszteni Székelyföldön a kulturális, szellemi erőteret, mivel ha nincs erős és összeforrott kulturális közösség, amely otthon érzi magát itthon, kinek építjük az utat, hidat, kórházat? Ennek szükségességét egyrészt az adja, hogy világossá vált: tovább erősödik egyfajta román nacionalizmus Románia fennállásának századik évfordulója kapcsán. A kapcsolódó ünnepségek már elkezdődtek, és ez csúcsosodni fog, nekünk pedig kötelességünk kimondani, hogy amennyiben hátat fordítunk, le fognak taposni, éppen ezért kell szembefordulnunk. Tisztességesen el kell mondani, hogy közel száz évvel ezelőtt mit ígértek, és ennek mi az aktualitása, még akkor is, ha vad reakciókat szül Bukarestben. Emellett fel kell mutatni mindazt, amit a magyarok tettek Románia érdekében az elmúlt száz évben, azaz egy erős pozitív üzenetet. Az érdekünk az, hogy megtaláljuk a tisztességes problémamegoldás útját a románsággal – száz év konfliktus után –, mivel mi is ezen országban élünk, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. És ehhez azon bukaresti, létező irányzathoz kell ösvényt vernünk, amely hasonlóan vélekedik.
– Önkormányzatként mekkora a mozgástér ennek az üzenetnek a megfogalmazásában?
– Rendelkezünk kulturális intézményekkel, és kulturális feladataink is vannak. Ennek kapcsán említettem a kulturális erőtér kiteljesítését. Ne feledjük, az elmúlt száz évben sikeresen irtották az erdélyi magyar kulturális műhelyeket, központokat, kapcsolatrendszereket, mecénásokat. Most feladatunk, hogy megerősítsük azokat a még létező szellemi műhelyeket, kulturális központokat, embereket, akik szellemi hátországot jelentenek. Elvékonyodott a kapcsolatrendszer a politikum és az erdélyi szellemi elit között. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyekkel a kapcsolatrendszert újra tudjuk építeni, illetve a szellemi elithez tartozó fiatalokat megszólíthatjuk.
– A szellemi erőtér fejlesztésének jó eszköze lehet a Székely Nemzeti Múzeumhoz tartozó Gyárfás Jenő Képtár, de említhetnénk a kézdivásárhelyi egykori katonanevelde épületét is, noha ott elsősorban a városi önkormányzat léphet...
– A nehezebb a képtár esete, két évbe telt, amíg visszakerült a megye vagyonkezelésébe, megtörtént a szakmai felmérés is, rendelkezünk a szükséges forrásokkal, következik a közbeszerzés. A felújítást be fogjuk fejezni. Az egykori katonaneveldét illetően: felújítására a városi önkormányzat pályázott a Regionális Operatív Program keretében. Elviekben rendben lenne minden, még nem dobták vissza a pályázatot. Rossz tapasztalataink ott is vannak. Igyekszünk odafigyelni, vigyázni, hogy mások lehetőleg ne gáncsolják el a jó pályázatainkat. A helyi önkormányzatokat egyébként eddig is igyekeztünk segíteni a nagyobb ívű elképzeléseik megvalósításában. A legfrissebb ilyen terv, hogy létrehozzuk a Székely Határőrség Múzeumát.
(Fizetett hirdetés)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apokaliptikus látomások
Az apokalipszis a keresztény (keresztyén) kultúrában a végítélettel jelent egyet a János jelenésekről (Károli, református) és János jelenéseic. (újabb keletű egyetemes fordítású) újszövetségi könyvek alapján, jóllehet eredeti görög jelentése csupán kijelentés, kinyilatkoztatás, leleplezés. A pontosítás azonban szinte fölösleges, mit sem változtat a beidegződött közfelfogáson: az apokalipszis a véget jelenti.
Nos, csütörtökön este az egyik romániai tévéadón (Antena 3) a műsorvezető ilyen apokaliptikus látomást vetített előre, Románia szétcincálásának szándékát, két tényből kiindulva. Az egyik az, hogy a hazai Monitorul oficialban (Hivatalos Közlöny) csütörtökön megjelent a székelyföldi autonómiára vonatkozó tervezet, a másik szerint Igor Dodon, a Pruton túli, egykor szovjet tagállam Moldova Köztársaság (kétségkívül oroszbarát) elnökének (nemrégi megválasztása után az első, kétségtelenül jelzésértékű) moszkvai látogatása során Putyin elnöktől régi térképet kapott ajándékba, amely egy jó kétszáz éves (az 1812-es orosz–török háború utáni) állapotot rögzít. E térképen a mai, Pruton túli (a folyótól keletre eső) Moldova határa a jelenleginél jóval nyugatabbra húzódik, azaz a mai Románia (moldovai) területének jelentős részét is magában foglalja. Ami, világos, egyértelmű kifejezése annak, mondja a viszonylag még ifjú titán, a csúsztatásokhoz remekül értő műsorvezető, hogy Romániára hatalmas veszély leselkedik: a magyarok (az egyre erősödő gazdaságú Magyarország támogatásával) meg a Pruton túli moldávok, Oroszországgal a hátuk mögött, a mai Románia darabokra – pontosabban három részre – szaggatását készítik elő gondos aknamunkával.
Legyetek résen, románok, mert ez vár rátok, üzente félreérthetetlenül a műsor.
Hogy Putyin elnök miért kedveskedett vendégének egy ilyen térképpel, nehezebb értékelni. Talán tudta, hogy nem minden államfő van egészen tisztában országa történelmével (rosszindulatú belemagyarázás, mondhatná a művelt olvasó – talán valóban), s egy adalékkal hozzájárult vendége kiműveléséhez. Lehet, hogy fogalma sem volt arról, milyen kommentárokat válthat ki az eset. Esetleg e gesztussal arra biztatta volna (barátként kezelt) vendégét, hogy kebelezze be – az orosz támogatással – a térkép által neki szánt területeket?
E helyzet mindenesetre furcsa és szokatlan lenne, hiszen eddig a mai Romániában számos alkalommal felvetődött a Moldovával való egyesülés (Moldávia Románia általi bekebelezése), amelynek a folyón innen és túl is vannak valamelyes számú hívei. Most azonban az irány a figyelmeztetés szerint fordított lenne.
Ennél azonban időszerűbb és fájóbb a Székelyföld autonómiájára vonatkozó elképzelés, mely szerint a magyarok, lám, megint Erdélyt akarják.
Ez a méreg, nem a ciánkáli!
De kik is „a magyarok”?
A Gyergyószéki Székely Tanács által megalakított tíztagú kezdeményező bizottság által tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege jelent meg tegnapelőtt a Hivatalos Közlönyben – a szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanácsnak a kezdeményezés elutasítását javasoló véleményezésével együtt. Ez utóbbi szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami, alkotmányellenes entitás létrehozását irányozza elő.
Bizony. Az autonómia, gondolják sokan, hazai román történészek, politológusok, újságírók, maga az állami lét apokalipszise.
A pozitív és a teória ellen szóló európai példák (Olaszország, Spanyolország, Belgium, Finnország) nem számítanak.
„Ha a tények zavarnak, félre kell tenni őket” – állítja Murphy. Félre is teszik. Mindig és mindenhol a politikában, nem csak itt és most.
A Hivatalos Közlönyben megjelent tervezetnek, mellesleg, a minimálisnál is kevesebb az esélye arra, hogy „átmenjen”. Egyrészt legalább tíz megyéből százezer aláírással kellene támogatni, hogy egyáltalán a parlament elé kerüljön, de a törvényhozásban abszolút többséggel rendelkező, valamint az ellenzékben lévő párt is jelezte: a tervezet ellen szavaz.
Az RMDSZ, a romániai magyarság kétségkívül legreprezentatívabb képviselője képviselőházi frakcióvezetője szerint ideje „nagyon nyíltan” beszélni a romániai kisebbségvédelem eszközeiről.
Az RMDSZ-nek van egy saját törvénytervezete Székelyföld autonómiájáról, amelyet közvitára bocsátott, de amely még nem került napirendre.
Pedig nem ártana tudni, hogy hány is az óra.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Dan Tanasă: „Nem értem, mi hiányzik még a magyar közösségnek”
Azt állítja, nem a titkosszolgálatok és nem a román ortodox egyház fizeti, az autonómiát Románia ellenségének tekinti, a helyi román vezetőket pedig „szolgának” tartja Dan Tanasă. A magyar szimbólumok használata miatt perek sorozatát indító sepsiszentgyörgyi bloggert a Maszol arról kérdezte, hogy miként látja a székelyföldi magyar-román együttélést, a szimbólum- és nyelvhasználatot, valamint az autonómia kérdését. Az exkluzív interjú a székelyföldi román közösség hangadóit megszólító cikksorozatunk első része. 
Az alábbi interjú a választások előtt készült. Közlését azért halasztottuk el, mert időközben kiderült, hogy Dan Tanasă a Szövetségünk Románia nevű párt színeiben parlamenti mandátumra pályázik. Az interjú első kérdését utólag tettük fel a sepsiszentgyörgyi bloggernek. Cikksorozatunk következő részében a székelyföldi román közösség más hangadóit szólaltatjuk meg, majd a nyilatkozataikra reagáltatunk magyar politikusokat is.
- Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester korábban kijelentette,  Dan Tanasă nem mert Székelyföldön indulni a parlamenti választásokon, inkább Bukarestbe "menekült". A választási eredmények (a Szövetségünk Románia nem jutott mandátumhoz - szerk. megj.) ismeretében nem gondolja úgy, hogy már csak stratégiai szempontból is inkább Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna indulnia, ahol jobban ismeri tevékenységét a román közösség?
- Átbeszéltem ezt a kérdést a Szövetségünk Románia vezetőivel, és úgy határoztunk, hogy jobb eséllyel indulok Bukarestben. Az volt a fontos, hogy a székelyföldi román közösség egyetlen hiteles hangjaként mandátumhoz jussak. Ismertségem rég túllépte Hargita és Kovászna megye határait. A magyar közösség vezetőitől eltérően, akik a soviniszta diskurzusra alapozták a szavazatszerzésüket, én nem akarok semmit sem bizonyítani, és nincs is szükségem erre. Bebizonyítottam, hogy az elmúlt nyolc évben csak a törvények betartásán őrködtem, és ezt teszem majd a továbbiakban, a parlamenten kívülről is. Antal Árpád, Tamás Sándor vagy Kelemen Hunor azonnal eltűnnének a közételből, ha nem lennének RMDSZ-tagok vagy nem töltenének be köztisztséget. Ez velem nem történhet meg. Ami pedig a székelyföldi román közösséget illeti, figyelje meg, hogy kiket támadnak az RMDSZ vezetői és a magyar sajtó egy része a gyűlölködő románellenes propagandájukkal: Dan Tanasát és Ioan Lăcătușut, korábban pedig Maria Peligradot és Rodica Pârvant. Ők a román közösség vezetői. Ők azok, akik nyilvánosan hangot adnak a közösséget ért sérelmeknek.
- Székelyföld multietnikus térség, de az itt élő közösségek között nem létezik folyamatos, „intézményes”párbeszéd. Miközben magyarok és románok között van együttműködés a kultúra révén, a zenében, színházban, illetve a sportban, vannak közös ifjúsági projektek, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Egyesek nyilatkozatai miatt a kívülállók úgy érzékelhetik, hogy konfliktus van a térségben magyarok és románok között. Mivel magyarázza az intézményes párbeszéd hiányát: nincs rá akarat, vagy nincsenek partnerek?
- Nyilvánvaló, hogy a két közösség között nincs párbeszéd, ami sajnálatos, mivel ugyanitt élünk, és ahelyett, hogy mindkét közösség egy irányba húzna, egyik azt mondja hejsz, a másik, hogy csá. Kovászna megyében 23 százalékos a román közösség, de sajnos nem vonják be a megye fejlesztését illető fontos döntésekbe. Nagyon őszinte leszek: azt érzem, hogy a magyar elit folyamatosan fricskázza a román közösséget, majd felrója neki, hogy nem vesz részt közös dolgokban. Nyilvánvaló, hogy két teljesen különböző meglátásnak kellene találkoznia: egyrészt létezik egy hatalmi pozíció, amelyben a magyar közösség mindent irányít adminisztratív és politikai szinten, másrészt van a román közösség, amely elszigetelődött. Úgy értékelem, hogy a párbeszédet annak a félnek kellene kezdeményeznie, amely hatalmi pozícióban van. Az elmúlt években a román közösség részéről több felhívás is megfogalmazódott a párbeszéd szükségességéről, de nyilvánvaló, hogy vannak témák, amikről tudunk tárgyalni, és van, amiről nem vagyunk hajlandóak beszélni. Például nem tárgyalunk az autonómia kérdéséről, de beszélhetnénk a sport, ifjúság, kultúra témákról.
„A román vezetők szolgaként viselkednek”
- Kik lehetnek a román közösség részéről azok a reprezentatív partnerek, akik egy asztalhoz ülhetnek a magyar közösség választott vezetőivel?
- Itt valóban van egy probléma, mert a magyar közösség megválasztott képviselői valódi vezetők, míg a román közösség választott képviselői szolgaként viselkednek.
- Ezt fejtse ki bővebben. Mit ért az alatt, hogy a választott román vezetők szolgaként viselkednek? 
- Szolgák, mert nem képviselik a román közösség érdekeit. Szolgák, mert amikor valami miatt fel kellene szólalni, ezt nem teszik meg, nem viselkednek vezetőként. Süketek és némák, nem kommunikálnak a közösségükkel, nem fogalmaznak meg üzeneteket, nem tudnak tömegeket összegyűjteni. Nyilvánvaló, hogy a román közösség valódi vezetői a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumában vannak, csakhogy ők nem választottak, ezért a magyar közösség nem tekint rájuk vezetőként. Egyértelmű a válaszom: a magyar közösség vezetői keressék a Románok Civil Fórumát, és az eldönti, hogy kivel, hol és milyen témákról lehet párbeszédet folytatni.
- Meglátásom szerint a párbeszédet az is akadályozza, hogy nem két fél van – magyarok és románok – hanem annál több: mérsékeltek és radikálisak, fiatalok és idősek, hívők és nem hívők …
- Ez így van, csak az a különbség, hogy a magyar közösségben többé-kevésbé mindenki ugyanannál az asztalnál ül. Az Erdélyi Magyar Ifjakat (EMI) a megyei tanács finanszírozza, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) legelöl vonul március 15-én, az MPP bejutó helyet kap az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin, mindenki ugyanaz a cél fele húz: az autonómiáért. Nálunk románoknál van tíz ember húsz féle hiúsággal, ezért nincs együttműködés köztünk.
- Ez a román közösség problémája, hogy nincsenek olyan vezetők, akik reprezentatívak és akiket elfogad az egész közösség?
- Így van, ez a problémánk, mert egy román ember, aki magyar cégtulajdonosná, vagy olyan közintézménynél dolgozik, ahol magyar az igazgató, soha nem fogja felvállalni a nyilvánosságot, mert létezik egy félelem, hogy a magyar munkaadója meglátja és elbocsátja.
- Van tudomása ilyen esetekről? 
- Nem tudok ilyen konkrét esetekről, de mi így érzékeljük, ezt beszéljük egymás között. És mivel kis közösség vagyunk, nincs vezetőnk, olyanok vagyunk, mint a juhcsorda, amelyet nincs ki irányítson. Szükségünk van egy olyan vezetőre, akit a teljes közösség, a civil szervezetek és politikai pártok is elfogadnak, és aki valódi vezetőként viselkedik.
- Zavarja, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt?
- Azért tekintették partnernek Mădălin Guruianut, mert kiszolgálta a magyar politikai és civil elit érdekeit. Mădălin kényelmes volt Antal Árpád és Tamás Sándor számára, de nem láttuk őt a románok érdekeit védelmezni. Ezért nem hívnak tárgyalásra engem, Ioan Lăcătusut vagy Maria Peligradot. Szerintem egyetlen oka van annak, hogy a magyar vezetők nem állnak szóba a román közösség képviselőivel: a sovinizmus. A román közösség ittlétéről egyáltalán nem vesznek tudomást, úgy írták ennek a térségnek a történelmét, hogy abban nem szerepel a román közösség, és a forradalom után sem vettek rólunk tudomást. Hiányzunk a rendezvényekről, például a Szent György Napokról, nem kaphatunk alpolgármesteri tisztséget, mert a magyar vezetők egyszerűen nem vesznek tudomást létezésünkről.
„… a románok is szeretnének szurkolni”
- Miért gondolja azt, hogy bármit tesz a magyar közösség, azt nem önmagáért, hanem a románok ellen teszi?
- Azért, mert ezt az üzenetet közvetítik, például azáltal, hogy valaki Sepsiszentgyörgy polgármestereként a főtéren szervez adventi ünnepséget, katolikusoknak és protestánsoknak, de ugyanez a polgármester nem szervez karácsonyi ünnepséget a többségében ortodox vallású románok számára. A magyar közösség úgy érezheti, hogy az általa megválasztott vezető mindent megtesz érte, holott a polgármesternek mindenkit kellene képviselnie. Az adventi ünnepség csak egy példa volt. Hogy tudok én reagálni egy ilyen esetre, azon túl, hogy felhívom a polgármester figyelmét, hogy ez románellenes, sovén cselekedet. Ha egy közösségben csak öt másféle ember van, és polgármesterként azt tartom magamról, hogy nem vagyok sovén, nem diszkriminálom, nem utálom a másokat, akkor megszólítom őket is.  
- Meglátása szerint melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene?
- Munkahelyek, életszínvonal emelkedése, közép- és hosszútávú tervek a térség gazdasági fejlesztése érdekében. Számomra elfogadhatatlan, hogy Albert Álmos – Isten nyugosztalja – azt mondja, hogy nem akarunk befektetőket, mert akkor jönnek ide emberek, akik zavarnak. Nem hiszem el, hogy a magyarok nem akarnak többet maguknak: egy parfümöt, nem akarnak vendéglőbe járni vagy Maldive szigeteken nyaralni. Nem hiszem, hogy a magyarok ezer lejes fizetésekért akarnak dolgozni. És természetesen mindezek után működjünk együtt más területeken is, például a sportban. Most viszont zavar az, hogy a város kosárlabda csapata (szerk. megj: Sepsi SIC) azt kommunikálja magáról, hogy a magyar közösség csapata. Nem róhatod fel a románoknak, hogy nem mennek szurkolni, tapsolni és énekelni a Sepsinek.
- Téved, hiszen a Sepsi SIC mérkőzéseire nagyon sok román ember is eljár, és mindenki együtt szurkol.
- Nézze, én kommunikáció szakon végeztem, és odafigyelek a nyilvános üzenetekre. Azt látom, hogy a csapat színei, üzenetei, a kommunikációjuk nyelve arról szól, hogy ez a csapat a magyar közösségé. Ugyanez történik Csíkszeredában is a hokicsapattal. Igazságtalan, mert a románok is szeretnének szurkolni és érezni ezt a fajta helyi büszkeséget. Lehet, hogy románok is kijárnak a meccsekre, de ők nem érzik igazán magukénak a csapatot. 
„Tamás Sándorról vagy Antal Árpádról a fasizmus jut eszembe”
- Beszéljünk a magyar közösség projektjeiről, igényeiről. A  magyar közösség képviselői több ízben felhívták a figyelmet, hogy nem teljesültek maradéktalanul az 1918-as gyulafehérvári kiáltványba foglalt ígéretek, így a „teljes nemzeti szabadság”, vagy az, hogy „minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással” és a „magyarság önrendelkezési jogáról” szóló ígéretek.
- Ez történelem, ezért én történészekre bíznám, hogy elemezzék és értelmezzék. Azt azonban veszélyesnek tartom, hogy a magyar közösség vezetői sok esetben összekeverik a dolgokat, és olyan fogalmakat használnak, amelyek értelmezése történészek dolga lenne. Én ugyanakkor nem értem, pontosan mi nem teljesül abból, amit 1918-ban ígértek. Kértem Antal Árpádot és Tamás Sándort, magyarázzák el pontosan, mi nem teljesült, különben csak szlogenek és propaganda szintjén hivatkoznak a gyulafehérvári kiáltványra, annak érdekében, hogy a magyar választók mindig frusztráltak legyenek, mivel valami meg volt ígérve nekik és nem kapták meg. Nem értem, mi hiányzik még a magyar közösségnek. Megértem a magyarok frusztráltságát, és azt is, hogy a felnőttek megtanítják gyerekeiknek a történelmet, de nem tartom helyesnek, hogy a teljes közösséget a revizionizmus szellemében neveljék, mert ezáltal antagonista álláspontra helyezkedsz a másik közösséggel. Aki ma azt mondja, „Vesszen Trianon”, velem szemben helyezkedik el, hiszen Romániának mást jelentett a trianoni békeszerződés. Megértem a magyarok Trianon-traumáját, de egy dolog a magánvélemény, és más az, hogy a választott magyar vezetők, Tamás Sándor és Antal Árpád a román állam hivatalnokai, a román államtól kapják fizetésüket, ezért amellett, hogy a közösségük érdekeit szolgálják, tiszteletbe kell tartaniuk a romániai törvényeket, az alkotmányt. Ha pedig meggyőződéseik Románia és trianoni békeszerződés ellenesek, akkor mondjanak le köztisztségeikről, és tevékenykedjenek a civil vagy politikai szférában.
- Egészen pontosan mit ró fel a két önkormányzati vezetőnek? Mire alapozza, hogy nem tartják be a romániai törvényeket vagy nem tisztelik az ország alkotmányát?
- Amikor Tamás Sándor vagy Antal Árpád kinyitja a száját, nem tudom miért, de nekem mindig egy valami jut eszembe: a fasizmus. Ez a két személy a megvetést, utálatot, sovinizmust promoválja. Antal Árpád pedig egyetlen épelméjű ember számára se lehet partner a párbeszédre, miután azt az aberrált nyilatkozatot tette Koszovó kapcsán – erről van hangfelvétel is –, hogy jön a magyar fiatalság új-hulláma, s ha Románia nem ad autonómiát Kovászna és Hargita megyének, a románok a koszovói szerbek sorsára jutnak. Én szerettem volna, ha lett volna valaki a magyar közösségben, aki feláll, és azt mondja: Antal Árpád, kretén vagy, hogy mondhatsz ilyeneket? De ez nem történt meg. Ezek után miként vádolhatod a románokat, hogy nem akarnak szóba állni? Ráadásul folyamatosan újraválasztják polgármesternek. Olyan ez, mintha indítanék egy pékséget, és abban csak fehér kenyeret árusítanék. Az emberek ugyan vásárolnak, de az csak fehér kenyér, nincs más a kínálaton.
- Ha már a kenyeret említette: a román közbeszédben folyamatosan jelen van, hogy „Székelyföldön nem szolgálnak ki, ha románul kérsz kenyeret”. Tud olyanról, aki szembesült ilyen helyzettel?
- Lehet, hogy előfordult ilyen, de természetesen butaság, hiszen ha nem szolgálnak ki, elmész máshová. Ez egy olyan klisé, amely kárt okoz nem csak nekünk, románoknak, hanem az egész térségnek is.
„Túlzottan pozitívan diszkriminálják a magyarokat”
- A román vezetők azt mondják, Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában. Egyesek szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek. Van olyan megszerzett jog, amelyet túlzónak tart és megvonna a magyar közösségtől?
- Nevetséges hivatkozás Románia kisebbségi modelljéről és európai standardokról beszélni. Úgy gondolom Romániának nagyon jó törvénykezése van a kisebbségekre vonatkozóan, de nem értem mire gondolnak, amikor azt mondják: betartjuk az európai standardokat. Melyek ezek az európai standardok, és ki határozta meg azokat? Németország vagy Franciaország, ahol nincsenek kisebbségek? Görögország vagy Bulgária, amelyeknek területén vannak nemzeti kisebbségek, de nem ismerik el őket? Ha más országokban is olyan törvények vonatkoznának a kisebbségekre, mint Romániában, akkor Európa sokkal biztonságosabb lenne. Most nem gondolom azt, hogy Romániában a kisebbségeknek többletjogaik vannak, amiket meg kellene vonni tőlük. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a magyar közösséget megillető jogok túlzott pozitív diszkriminációt jelentenek és vannak törvénycikkelyek, amelyeket túlzónak tartok. Például az oktatási törvényben az áll, hogy azokban a tanintézményekben, amelyekben léteznek kisebbségi osztályok is, egyik igazgatónak ismernie kell az adott kisebbség nyelvét, ez legtöbb esetben a magyart jelenti. Ez alapján azt tartanám igazságosnak, hogy Sepsiszentgyörgyön, ahol 15 ezer román él, legyen egy román alpolgármester, vagy a megyei tanácsnál egy román alelnök. Azt is aberrációnak tartom, hogy az önkormányzatokban a kultúrára szánt pénzt etnikai alapon, 75 százalékban magyaroknak és 25 százalékban románoknak osztják el. 
- Nem gondolja, hogy ez a módszer éppen az önrendelkezés, az autonómia egyik megnyilvánulása, hiszen a háromszéki önkormányzat a román lakosság arányának megfelelő összeg szétosztását a román tanácstagokra bízza?
- Ezt diszkriminációnak nevezik, mert a kultúrára szánt pénzt etnikai alapon osztják szét, nem pedig a projektek életképessége alapján. Ahelyett, hogy a kisebb számú, magára hagyott román közösséget támogatnák nagyobb összegekkel, az erősebb magyar közösség kap több pénzt. Ugyanakkor hiányolom a valós multikulturális projekteket. 
„Nem a titkosszolgálatok fizetnek engem”
- Értesüléseink szerint az ön tevékenységét a Dan Voiculescu Alapítvány támogatja …
- Nem, ez

Tăriceanu: Nem kockáztathatunk egy polgárháborút
Amennyiben a vasárnapi tiltakozások hatására ellentüntetésekre kerülne sor, polgárháború kirobbanása sem zárható ki – jelentette ki vasárnap késő este, a B1 hírtelevízió műsorában Călin Popescu Tăriceanu. A szenátus elnöke Ion Cristoiu újságírónak válaszolt, aki azt kérdezte: a szociáldemokratáknak és az ALDE-nak vajon nincsenek szimpatizánsai, akik alkalom adtán kiállnak a kormánykoalíció mellett?
- Úgy vélem, ha ugyanazokat a fegyvereket vetnénk be mi is, mint ellenfeleink, abból polgárháború lenne. Romániát az arra hivatott állami intézményeknek kell vezetniük, nem lehet a kormányt, a parlamentet semmibe venni, és engedni, hogy az utca mondja meg, mi a helyes út és mi nem. Ez nagyon veszélyes. Meggyőződésem, hogy ha az ellenfelem törvénytelen eszközökkel próbálja érvényesíteni akaratát, attól még nem érezhetem magam felhatalmazva arra, hogy ugyanezeket az eszközöket alkalmazzam. Mi kormányon vagyunk, nekünk többletfelelősségünk van ebben a helyzetben, és éppen ennek tudatában alaposan mérlegeljük, hogy milyen ellenlépéseket foganatosítsunk – nyilatkozta a politikus.
Szabadság (Kolozsvár)

Alkotások a szomorú emlékekkel teli dobozból - a szatmári svábok deportálására emlékeztek
A Szépművészeti Múzeumban látható szombat délután megnyitott kiállítással emlékeztek a szatmári svábok deportálására Szatmárnémetiben. A tárlatban családi fotókat és dokumentumokat láthatunk, amelyeket Renée Renard alakított képzőművészeti alkotásokká a szibériai kényszermunkára elhurcolt rokonai emlékére.
A Szatmár Megyei Múzeum és a Német Demokrata Fórum együttműködésével állítottak össze kiállítást a Szépművészeti Múzeum termeiben, mellyel a szatmári svábok elhurcolásának, oroszországi kényszermunkára ítélésének állítanak emléket. Hetvenkét évvel ezelőtt 5 ezer sváb származású fiatal férfit és nőt vittek el kényszerrel Szatmár megyéből, javarészt szibériai kényszermunkára. Az oroszok által deportáltak 18 és 45 év közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők voltak. Az ötezer személyből több mint 900-an vesztették életüket.
Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum regionális elnöke emlékeztetett: nem csak az ötezer elhurcolt sváb szenvedett, hanem azok családjai is, elsősorban az apák-anyák elvesztése, az aggodalom miatt. Hangsúlyozta: azért kell emlékezni a szomorúsággal teli évekre, hogy ilyen igazságtalanság soha ne történhessen meg még egyszer. De emlékezni kell a szülőkre, nagyszülőkre, akik a nehéz fizikai munkával és embertelen körülmények között töltött évek alatt sem feledkeztek meg hitükről és hagyományaikról.
Renée Renard képzőművész nagyapja is az elhurcoltak között volt, bár a művész hosszú ideig nem is tudott erről. Az 1989-es rendszerváltást követően hallott először a szatmári svábok depotálásáról, amikor a szülei megpróbálták visszaszerezni a kommunizmus ideje alatt a családtól elvett javakat. Elkezdte kutatni a családja múltját és akkor nyitotta ki azt a dobozt is, amiből nagymamája néha papírokat vett elő és sírva olvasta őket. Nagyapja Szibériából írt levelei voltak benne.
Képzőművészeti alkotásokká alakított családi fotók és dokumentumok láthatók a Száz életnyi út című tárlatban, amely a boldogsággal teli napokat és a magányt, a gyökerek keresését is megmutatja. A kiállítás pedig egyfajta boldog végkimenetellel zárul: egy térinstallációban pozitív töltetű képek és üzenetek vannak elhelyezve, amelyekből a látogató akár haza is vihet egyet-egyet.
A kiállítás anyagát a Johann Ettinger Német Nyelvű Líceum diákjainak az alkotásai egészítik ki.
szatmar.ro

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

Az „autonómia” – zsákutcája
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget! 
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk. 
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában. 
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma

Elfogadhatatlan a 9. osztály felszámolása a Ghibuban
Folyamatos tűzoltás helyett alkalmazható oktatási stratégia kellene
Visszautasítja, megtévesztőnek tartja a Ghibu-líceum magyar tanári kara azt a kritériumrendszert, ami alapján a tanfelügyelőség úgy döntött, hogy a következő tanévtől nem indul az iskolában magyar 9. osztály. A 2017–2018-as beiskolázási terv értelmében a Brassai is elveszti az egyik 9. osztályát, az iskola vezetősége és a szülői közösség a beletörődés helyett megoldást keres a – megfogalmazásuk szerint – diszkriminatív döntés megváltoztatására. Tárkányi Erika Tímea, a Kolozs megyei RMPSZ elnöke lapunkban kö- zölt írásában arról beszél: az iskolák megszűnése, osztályös - szevonások, a gyermeklétszám csökkenése nem újkeletű gond. A probléma lényege vélemé- nye szerint abban rejlik, hogy a szakma minden tanévben tűzoltással foglalkozott, és továbbra sincs alkalmazható, érvényes oktatási stratégia. És még egy rossz hír: bár a törvény által elő- írt minimális létszám megvolna, fennáll a veszélye annak, hogy az Alverna utcai magyar ovis csoportot megszüntetik
Iskola a Donát negyedben, továbbra is közel hozzád
Az elmúlt napokban arról szólnak a hírek, hogy a 2017–18-as tanévben nem indul elméleti 9. osztály a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban és egyáltalán nem indul magyar 9. osztály a Donát negyedi Természettudományi Líceumban (hivatalos nevén Ghibu). A tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án, több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
Kis létszámú, de nagyon elszánt tanári közösségünknek néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy elemezze a helyzetet, megfogalmazza fenntartásait a kritériumokkal szemben, miközben vigyáztunk arra, hogy az oktatási folyamat zavartalan maradjon, és higgadt légkör jellemezze a nyolcadikos gyerekekkel, valamint a szüleikkel való megbeszéléseket.
Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára.
Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra.
Meggyőződésünk, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által.
Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról.
Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni.
Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre.
Iskolánk, a Donát negyedi Ghibu-líceum magyar tagozata üdítő színfolt a megyei iskolahálózat térképén. Zöldövezetben, hatalmas udvarral várja a diákokat, tágas, világos osztálytermeiben a gyermek jó közérzete a legfontosabb. Ahogy jelszavunk is kifejezi, „Közel hozzád”, családias légkörben, elhivatott és színvonalas tanári karral folyik az oktatás. Azok a gyerekek, akik nálunk jártak általános iskolába, és líceumban szeretnének továbbtanulni, egy-két kivétellel nálunk maradnak. Az igényeiket, jogaikat ki veszi figyelembe?
Büszkék vagyunk azokra a gyerekekre, akik nálunk végeztek. Azokra is, akik kiemelkedő eredményt értek el az érettségin és egyetemi felvételin, de azokra is, akik középfokú végzettséggel megbecsült egészségügyi asszisztensek, mentősök, építkezési, elektronikai szolgáltatók lettek. Magyar közösségünknek hatalmas szüksége van a tanult, művelt, érettségizett szakdolgozókra, szolgáltatókra (nem feltétlenül egyetemi végzettségűekre), még ha az iskolahálózat jelenlegi megtervezői ezt nem ismerték fel.
Határozottan kijelentjük, hogy részt kívánunk venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok.
Végezetül álljon itt egy részlet kolléganőnk Facebook-bejegyzéséből, amelyet legelső indulatában írt, amikor megtudta a tanfelügyelőség döntését. Annyit fűznék hozzá, hogy a megoldás nem a tanfelügyelők és nem is a tanárok kezében van: az egész közösség felelős minden szál gyerekért, minden egyes megszűnő osztályért. Az építőmunkát már nulladik osztályban el lehet kezdeni, azzal hogy a szülő nem a zsúfolt belvárosba viszi, dugóban és benzingőzben idegeskedve a hajnalban felköltött gyermekét, hanem a tőle 5-10 percre levő általános iskolába, a parkon keresztül sétálva, beszélgetve. Mert higgyék el, itt ugyanolyan elhivatott, szakmailag kiváló tanítók, tanárok tanítják a gyerkőcöt, mint a belvárosban.
„Ma tudtam meg, hogy jövőre nem indíthatunk kilencedik osztályt. Pedig olyan nyolcadik végez az idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat? Mit fog kezdeni az a néhány iskola azon a bűvös négyzetkilométeren a lassan 400 ezer fős lakosságú Kolozsvár összes magyar gyermekével? Nem kár azokért a gyerekekért, akit a szüleik román tagozatra iratnak, mert egyébként teljesen jogosan, nem szeretnének naponta 1 órát ingázni? Csak nekem tűnik, hogy ezzel a líceumi osztállyal Kolozsvár egy értékes színfoltját veszíti el? Tényleg jó ez nekünk, kolozsvári magyaroknak? Mert akkor elfogadom.”
Az O. Ghibu Líceum
magyar tagozatának nevében
Nagy Csilla
A fájó valóság
Hónapok óta téma a sajtóban az oktatás, az oktatás problémáiról és egyúttal a bűnbakok kereséséről szólnak a cikkek. Szinte napi szinten olvasni, ki miért marasztalja el az oktatásban éppen dolgozókat, kinek mi a véleménye x-ről, y-ról, egy politikai vagy egy szakmai civil szervezetről. Sok a megmondó, s mind hozzáértő. Mert az oktatás közügy, s mindenki ért hozzá. A téma ennyire égető felszínre kerülésének oka azonban a gyerekszám csökkenése. De ez már magánügy, arról nem nyilatkozhatunk, hogy x vagy y miért nem szül/nem vállal több vagy egyetlen gyereket sem. Holott ez az egyik legnagyobb gondunk, amivel szembe kell néznünk. Nincs elég magyar gyerek. S a gyerekszám csökkenése óhatatlanul maga után vonja az oktatásban jelentkező gondokat.
A kialakult helyzetet pedig csak még jobban nehezíti a másik gondunk: a hatályban levő oktatási törvény a kvóta rendszerrel, az osztályok létszámának megszabásával, a beiskolázási módszertan előírásaival. Ezek a törvénybe foglalt, szigorúan megszabott követelmények hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi oktatást. Bár megállapítottak egy, a kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutatót, ezzel nem sikerült megfelelő védelmet nyújtani a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben a kis létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok fennmaradása és működése veszélyben van, hosszas egyeztetések tárgyát képezi. Ez is bizonyítja, hogy az oktatás anyagi alapon történő szervezése, illetve alulfinanszírozása milyen súlyos következményeket von maga után.
Iskolák megszűnése, osztályok összevonása évtizedek óta gondja a Kolozs megyei oktatásnak, s nemcsak a mi megyénknek. A megyei tanfelügyelőség egykori és mai magyar szakfelügyelőkből álló csoportja mindig jelezte e gondokat, s megoldás keresésével próbálkozott, megbeszélésekre hívtak, közös gondolkodásra buzdítottak. Ugyanez történt idén január 6-án is, amikor összehívták a magyar intézmények és tagozatok vezetőit, a szakmai szervezet képviseletét és a politikumot, s elmondták a gondokat. A gyerekszám csökkenése maga után vonja bizonyos osztályok számának változását is. Arra, hogy hol csökken az osztályok száma, kiket érint ez, nem született javaslat. S higgyék el, kedves olvasók, s oktatáshoz értő hozzászólók, senki nem volt képes önszántából jelentkezni: kérem, xy intézményvezető lemondok xy osztály indításáról. Nem tehette ezt a megbeszélésen jelen levő egyetlen intézményvezető sem, hiszen nem hozhat ilyen döntést, az ilyen horderejű problémát az iskolák vezetőtanácsában kell megbeszélni. Nem dönthetett a politikum, s a szakmai civil szervezet sem mutogathatott senkire, hiszen milyen jogon vállalhatná bárki is a megmondó szerepét. Akkor és ott megfogalmaztunk egy állásfoglalást, s felkértük a tanfelügyelőséget döntsön figyelembe véve a magyar oktatás sajátos helyzetét. Nem léptünk előre, de a jelenlevők mind vállalták és aláírták, hogy akkor és ott ebben az ügyben ez a döntés.
Ezek után ismét elmarasztalás éri a tanácskozókat, hogy nem voltak képesek még dönteni sem, hogy miféle szakmai szervezet az, amely nem hallatja a hangját, s nincs egy oktatási stratégiája … stb. Valóban nincs egy alkalmazható érvényes oktatási stratégia, mert minden tanévben tűzoltással foglalkozott a szakma (ezt találóan fogalmazta meg egyik intézményvezetőnk), s ez elgondolkodtató.  Mert amikor 2015. január végén Szabó Gábor egykori szakfelügyelő bemutatta a Kolozs megyei oktatás helyzetképét, az ő munkája is a megbeszélés szintjén maradt. Nem történt továbblépés, nem történt meg az átgondolása (talán most kiindulópont lehetne), mert a „tűzoltási módszer” mindig az éppen aktuálisan égető probléma megoldására törekedett, nem egy átfogó megoldásmód megtalálására és érvényesítésére.
Megjelentek kutatási eredmények, tanulmányok, amelyek a demográfiai számadatok tükrében körvonalazzák az oktatás problémáját, megjelent honlap az Iskolák veszélyben cím alatt, mely átláthatóan mutatja be a problémás helyeket. Lehet ezek alapján újabb oktatási stratégiák kidolgozását kérni, elindítani, felügyelni, de attól félek, ez sem működne. S ezt azért gondolom így, mert azt tapasztalom, összeülhet szakmai fórum, szakértői testület, hogy ne 4-re, hanem 10-12 évre tervezze meg a Kolozs megyei oktatás helyzetét, megfogalmazhatja a fájó pontokat, körvonalazhatja a problémákat, s javasolhat megoldásokat, akkor sem fogja egy intézmény sem beletörődve elfogadni, hogy éppen milyen megoldás születik/születhet az ő esetében. Hiszen ugyanez történik most is. A január 6-i megbeszélésen minden jelenlévő tudomásul vette, hogy ha nem születik döntés a részükről, akkor az osztályösszevonást a tanfelügyelőség oldja meg, most mégis nehezen fogadják a tanfelügyelőségi döntést. Ha egyszer megegyeztünk valamiben, akkor értsük azt meg, s fogadjuk el.
Mert oktatási stratégiát kidolgozni nagyon szükséges és érdemes is. Kell egy, a jövőt előrevetítő helyzetkép arról, hogyan tovább a Kolozs megyei oktatásban. De egy ilyen kidolgozott stratégia problémamegoldó csak akkor lesz, ha mindenki tudomásul veszi, hogy az érintettség szintjén túl kell lépni, és szembe kell nézni a számadatok tükrében a fájó valósággal. És mindemellett sürgetni kell egy átgondolt, a kisebbségi oktatást megfelelően kezelő új törvénymódosítást/törvényjavaslatot.
Tárkányi Erika Tímea
a Kolozs megyei RMPSZ elnöke
Megmarad-e az Alverna utcai magyar ovis csoport?
Megismétlődni látszik egy ismert forgatókönyv: adott a román igazgató, akinek valamiért nyűg a magyar csoport, adott egy lakótelepi óvoda, félig-meddig betartott procedúrák, jogszabályok. Az igazgató nem kér a beiskolázási tervben magyar csoportot, az érdeklődő szülőket pedig már azzal utasítja el, hogy ősztől nem indul a magyar ovi. Ki, hol, mit mulasztott, de még inkább: ki, hol, mit tehet a korrigálásért? Egyelőre van egy ígéret.
Sokan mennek iskolába az idén az Alverna utcai napközi magyar csoportjának ovisai közül. Ősztől 11 gyermek maradna. A tanügyi törvény 63. cikkelye minimális tízes létszámot ír elő egy bármilyen nyelven működő óvodai csoport számára, de nemzeti kisebbségeknél engedélyezi az ennél kisebb létszámot is, az ilyen csoportok működéséről a törvény szerint a tanügyminisztérium hivatott dönteni, az érintett oktatási intézmény vezetőtanácsával való egyeztetés alapján. De itt most megvan a minimális létszám, a döntésért tehát elvileg nem is kell(ett volna) a minisztériumig menni.
Az óvodavezető az eddigi 9 helyett 10 román csoportot kért a beiskolázási tervben, magyar csoportot viszont nem kért. Értesüléseink szerint azt is megjegyezte: a magyar tagozat 10 gyermeke közül (itt már elveszni látszik egy óvodás a 11-ből –szerk. megj.) három vegyesházasságból származik, őket be tudja fogadni a román csoportok valamelyikébe. A gyermekeiket magyar tagozatra járatni kívánó, vegyesházasságban élő szülőkkel ilyen javaslatról senki sem beszélt, de Fábián Ágnes óvónő megerősítette, hogy a beiskolázási számokról dönteni hivatott vezetőtanácsi ülés sem zajlott szabályszerűen, ugyanis oda nem hívták meg a törvény által előírt testületek képviselőit, így például Csoma Botondot sem, aki a helyi tanácsot lett volna hivatott képviselni a 7 tagú óvodai vezetőtanácsban.
Az óvónővel az igazgató nem közölte szándékait, Fábián Ágnes úgy értesült a csoportot fenyegető megszűnésről, hogy Batiz Elly, a magyar elemi és óvodai oktatásért felelős tanfelügyelő felhívta csodálkozva, amiért nem szer

Borbáth József visszaemlékezései
Újabb kötettel jelentkezett Iochom István 
Iochom István kézdivásárhelyi újságíró szerkesztésében jelent meg a fenti alcímmel, Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút címmel az a kötet, amelyet a háromszéki (és nem csak) olvasók figyelmébe ajánlunk.
 Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen meghatározó eleme önazonosság-tudatunk megőrzésének történelmünk ismerete. Annak változásai formálták elődeink életének alakulását, végső soron a történelem az előttünk élő milliók sorstörténeteinek összefonódása. Hogyha megismerjük egy elődünk életpályáját, képet kaphatunk az adott korról is, különösen érdekes lehet tehát ez a kiadvány az ozsdolaiak számára, hiszen szűkebb szülőföldünket is úgy tudjuk igazán, mélységeiben megérteni és megélni, ha tudunk annak múltjáról is.
A két világégést is megélt ozsdolai Borbáth József férfiszabó (1898. július 3. – 1979. szeptember 3.) felnőtt fejjel, a második világháború befejezése után három évvel fogott hozzá megírni visszaemlékezéseit. Önéletrajzát bal kézzel és családja tudta nélkül vetette papírra, előbb piszkozatban írta le a vele történteket, majd fekete tintával bemásolta két füzetbe, 173 oldalt töltve meg emlékeivel. A honvéd őrvezető mikor magyar, mikor román állampolgár volt, attól függően, hogy Erdély hová tartozott. 1916. május 28-án vonult be katonának Brassóba, a 24. zászlóaljhoz, ahonnan saját kérésére áthelyezték a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezredhez. Az orosz fronton 1917-től 1918. március 23-ig harcolt, majd attól a dátumtól átvezényelték az olasz frontra, ahol mint tűzvonalbeli csatár harcolt.
Vitézségéért 1916. december 25-én megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát. 1919-ben a Székely Hadosztály tagja volt. 1929-ben kényszerrel besorozták ismét katonának, ezúttal a román hadseregbe, dacára annak, hogy igazolta a tényleges szolgálatát. A második világháborút is végigharcolta, és nagy szerencséjére nem esett orosz hadifogságba. Elhunyt szülőfalujában nyolcvanegy éves korában. Naplója, mely 1905-től 1949-ig követi az eseményeket, halála után került elő. Egyik leánya, az 1949-ben született Fábián Angella (született Borbáth) bocsátotta rendelkezésre a naplót, amit Borbáth József egyik unokája, Fábián Dániel őriz féltő gonddal. 
Amint Iochom István a kötet előszavában fogalmaz: „Arra törekedtünk, hogy a napló megőrizze a szerző által használt régi szavakat, amikre a legtöbb esetben szómagyarázatot írtunk”. Ez a kötet egyik nagy erénye, hiszen azt fellapozva, beleolvasva valóságos nyelvi ínyencségekre bukkanhatunk. A szöveg maga – azon túl, hogy az elbeszélő fordulatos, izgalmas sorsát tolmácsolja –, pusztán a szóhasználat, a kifejezések, az ízes székely beszéd révén is élvezhető. Az olvasó végig úgy érezheti, hogy egy hosszú téli estén, duruzsoló tűz hangja mellett, a meleg konyhában ülve hallgatja „Jóska bácsit”, aki egy-két pohár jó bor kíséretében mesél azoknak, akiknek élete kalandosságban, megpróbáltatásokban, hősiességben nyomába sem ér az övének... Főhajtás jár a több ezer hozzá hasonlónak is, akiknek köszönhetjük, hogy ma is itt, saját szülőföldünkön békében élhetünk. 
A Kaláka könyvek sorozatban, a Hármas Alapítvány révén megjelent, a Zarah Moden és New Fashion készruhagyárak, illetve az ozsdolai Láros Erdő- és Legelőtulajdonosok Egyesülete által támogatott kiadvány megvásárolható az utóbbi székhelyén.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kényszermunkatáborok világának és a szocialista korszak bűneinek emlékezete Délkelet-Magyarországon
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadást tartanak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nem csak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére. A nagysikerű rendezvénysorozat nyolcadik előadását 2016. december 8-án Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum igazgatója, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa tartotta, amelynek lapunkban rövid összefoglalóját közöljük.
A szovjet megszálló Vörös Hadsereg alakulatai a trianoni Magyarország határát 1944 szeptemberében, annak délkeleti részén (valahol Battonya, Csanádpalota, vagy Elek térségében) érték el. Az első megszállt nagyobb városok: Szeged, Hódmezővásárhely és Makó. A megszállók nyomban megkezdték a régióban kiépíteni a kommunista rendszert, s igyekeztek megbízható embereiket pozicionálni a közigazgatásban, a rendvédelmi szervekben és a gazdasági életben.
Délkelet-Magyarországon már 1944 decemberében – miközben a nyugati országrész még német megszállás és a nyilas Szálasi Ferenc uralma alatt állt – megindult a helybéli civil lakosságnak a szovjet kényszermunkatáborokba való elhurcolása. Az első transzportok etnikai alapokon álltak össze, ugyanis a  németeket a kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazásával egyetemesen felelőssé tették a németországi náci diktatúra alatt elkövetett – és elsősorban a második világháború idején megtapasztalt – bűnökért. Így elrendelték a dél-alföldi németek egy részének szovjet kényszermunkatáborokba deportálását.
Sajnos, a történeti kútfők és levéltári források alapján nem adhatunk pontos választ arra a kérdésre, hányan kerültek a délkelet-magyarországi térségből a Gulágra, hiszen az erre vonatkozó korabeli dokumentumok nem egyértelműek, illetve egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak. Az biztosnak látszik, hogy csak az ott élő németek közül mintegy kétezret hurcoltak el a szovjet munkatáborok valamelyikébe 1944–1945 fordulóján.
S hogy mennyire etnikai alapú – s elsősorban kifejezetten a helyi németség ellen irányuló – volt a deportálássorozat, arra jó példa Kern József esete. Kern József a Magyar Kommunista Párt titkára volt a Csanád vármegyei Elek településen. Joggal számíthatott (volna) tehát a szovjet csapatok szimpátiájára és bizalmára. Ezzel szemben őt is a Gulágra deportálták – csaknem ezer, a községben élő némettel együtt. Igaz, a helyi szovjet parancsnok, miután megtudta, hogy kommunista vezető, felajánlotta neki a mentesítést, amit azonban Kern József – becsületére legyen mondva – nem fogadott el. Minderről így számolt be az eleki főszolgabíró a makói székhelyű Csanád megye főispánjának: „Kern József Kommunista Párt vezetőjét és hozzátartozóit az őrnagy az igénybevétel alól mentesítette volna, de nevezett ezt a mentesítést elvi okokból nem fogadta el.”
Nem volt más a helyzet a szomszédos Almáskamaráson sem, ahonnan 1945 elején több mint háromszáz németet vittek a Szovjetunióba málenkij robotra. Schreirer József, a Szociáldemokrata Párt helyi vezetője 1945 júliusában arról tájékoztatta a vármegyei nemzeti bizottságot, hogy „a sváb származásúak összeszedése alkalmával az oroszok kimondottan baloldali, de sváb származású egyéneket elvittek, és a községben még mindig vannak Volksbund-tagok. Kéri a nemzeti bizottságot, intézkedjék oly irányban, hogy az elhurcolt baloldali érzelmű polgárok a községben lévő bundtagokkal felcseréltessenek.” A megyei nemzeti bizottság utasította a helyi nemzeti bizottságot, állítsa össze azok listáját, akik „németbaráti felfogásuk ellenére még mindig a községben vannak”, azzal a céllal, hogy a külügyminisztériumnak elküldhessék. Hogy végül megtörtént-e ez az összeírás, illetve annak nyomán a „csere”, arra levéltári forrásaink nem adnak választ.
A szovjet megszállás, a málenkij robot, a kommunista diktatúra kiépítése, valamint a szocialista korszak bűneinek világát mutatja be a Csongrád megyei Hódmezővásárhely jelenkortörténeti múzeuma, az Emlékpont. A több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2006 júliusában megnyílt hódmezővásárhelyi Emlékpont a vidéki Magyarország egyetlen olyan közgyűjteménye és intézménye, amely kifejezetten egy régió – Hódmezővásárhely és környéke – példáján keresztül mutatja be hazánk történetének 1945 és 1990 közötti időszakát.
A múltat ki kell beszélni – gondolták a múzeum megálmodói, valamint Lázár János miniszter, akkoriban Hódmezővásárhely polgármestere és a város képviselőtestülete –, hiszen ha nem tisztázottak a tegnapelőtt kényes, fájdalmas kérdései, akkor a következő nemzedékek is még a nagyszülők idejéből származó sérelmekkel bajlódnak majd. Ezen gondolatokból kiindulva jött létre a Magyarországon, de egész Közép- és Kelet-Európában is egyedülálló Emlékpont, amely Magyarország, azon belül pedig Hódmezővásárhely történetének a kommunista diktatúra alatti évtizedeit dolgozza fel.
Az Emlékpont Fél évszázad Vásárhelyen című állandó kiállítása budapesti és helyi szakemberek közös és hosszú ideig tartó előkészítő, anyaggyűjtő, forrásfeltáró és összegző munkálkodásának az eredménye. A modern, az alkotók szándékai szerint minden huszonegyedik századi látogatói igényt kielégítő kiállítás elsősorban a kor hangulatára és jellegzetességeire helyezi a hangsúlyt, s ennek a koncepciónak a szolgálatában kerültek elrendezésre a tárlaton látható fényképek, filmfelvételek, tárgyak s a jól megválasztott korabeli forrásszöveg-részletek. Az állandó kiállításon bemutatott események alátámasztására számos, az államszocialista korszak áldozataival, átélőivel, tanúival készített – és teljes terjedelmében a közgyűjtemény archívumában őrzött – interjúrészletet láthatnak a látogatók a kiállítótérben elhelyezett terminálokon.
Az Emlékpont állandó tárlatán külön egységben mutatják be a második világháború áldozatainak, a hitük és vallásuk miatt a kommunista rendszerben meghurcoltaknak, a termőföldek államosítása, illetve a szövetkezetesítés során egzisztenciájukat vesztett tömegek sorsát. Mindezek mellett megfelelő súllyal szerepel a kiállításon a korszak elnyomó gépezetének – és annak fenntartóinak – tevékenysége, valamint a helyi kommunistaellenes gazdamozgalom, a Fehér Gárda – amelynek két vezetőjét halálra ítélték és kivégezték, mintegy ötven tagját pedig súlyos büntetésekkel sújtották az 1950-es évek elején – története.
Külön teremben tekinthető meg a szovjet esztétikai elvek alkalmazásával a magyar művészetre erőltetett szocialista realizmus irányzatának néhány jellegzetes és ikonikusnak tekinthető alkotása, de a szocializmus kori Vásárhely három szimbolikus köztéri alkotása (a Lenin-szobor, a szovjet katona – „Iván” – és a tanácsköztársasági emlékmű) is helyet kapott az Emlékpontban. Az ipari termelés hódmezővásárhelyi jellegzetességei – például mérlegek, textilipari termékek, porcelántárgyak – éppúgy láthatóak, mint a rendszerváltás kora újító, piacgazdasági személetének és a magyar kreativitásnak sajátos elegyét mutató, a városban gyártott kisautótípus, a Puli egy darabja.
Az Emlékpontba lépve a szovjet és a magyar állampárti vezetők portréi fogadják a látogatót. Mindez azt hivatott kifejezni, hogy a magyar történelem 1945 utáni eseményeit és folyamatait – Kun Miklós történészprofesszor terminusát használva – mint „Kreml árnyékában” történt jelenségeket érdemes vizsgálni. Vagyis minden fontos magyar belpolitikai, gazdasági és diplomáciai döntést lényegében Moszkvában hoztak meg a szovjet vezetők, s a korabeli magyar politikusok csak végrehajtották azt.
Az Emlékpontnak technikailag jól fölszerelt, mintegy száz fő befogadására alkalmas konferenciaterme van, ahol rendszeresen tartanak szakmai rendezvényeket (konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, könyvbemutatókat) és ismeretterjesztő programokat (rendhagyó tanórákat, ismeretbővítő előadásokat). Az intézmény szakmai együttműködést tart fenn a Hódmezővásárhelyen önálló kart működtető Szegedi Tudományegyetemmel, az orosházi képzési központtal is rendelkező Kodolányi János Főiskolával, valamint a Magyarország kormánya által fenntartott VERITAS Történetkutató Intézettel.
A hódmezővásárhelyi Emlékpont a huszadik századi közép-európai és magyar történelem egyik legsötétebb, leginkább traumatikus korszakát mutatja be. Kiállításaival a kommunista rendszer áldozatairól emlékezik meg, s a helyi közösségi élményeken és emlékeken keresztül kíván a modern magyar történeti emlékezetkultúra sajátos hangulatú színtere lenni.
MIKLÓS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

Megújul a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje
Új rendszerben várja a közönséget a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje, amelynek előadásai az évad során a budapesti Thália színház műsorába építve láthatók ezentúl, ugyanakkor megújul a Thália Színház Humorfesztiválja. Lantos Anikó, a Thália Színház fesztiváligazgatója az MTI-nek számolt be a változásokról.
A Határon Túli Magyar Színházak Szemléjéről elmondta, hogy a májusi fesztivál helyett az idei évben a határon túli előadások közül havonta egy-kettőt láthat a budapesti közönség. A fesztiváligazgató kifejtette, azért döntöttek a változtatás mellett, mert az évad végén, májusban már nehéz felkelteni az érdeklődést egy ötnapos szemle iránt. Ráadásul az új rendszerben akár rögtön beilleszthetnek egy-egy érdekes darabot a műsorba, nem kényszerülnek arra, hogy a szemle idejére hívják meg a produkciókat, így könnyebb egyeztetni az időpontokat is.
A határon túlról érkező vendégjátékok között az idén elsőként – február 13-án – Müller Péter bűnügyi komédiája, a Szemenszedett igazság látható a Csíki Játékszín előadásában, Parászka Miklós rendezésében. Március 13-án a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Hamvas Béla művei nyomán írt, Olbrin Joachim csodálatos utazása című előadással, Mezei Kinga rendezésével érkezik Budapestre. Március 26-án pedig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vendégeskedik a Thália Színházban: Slawomir Mrozek Nyílt tengeren című abszurd komédiáját játsszák Csurulya Csongor rendezésében.
Április 5-én a nagyváradi Szigligeti Színház produkcióját mutatják be: Joël Pommerat kortárs francia drámaíró, rendező darabját, Az én kis hűtőkamrám című művet Theodor Cristian Popescu rendezte. A fesztiváligazgató elmondta, hogy a program ősszel is folytatódik, az év végéig több határon túli produkciót is meghívnak. Hozzátette: az előadások tévéfelvételei is folytatódnak, a tervek szerint a csíkszeredai és a marosvásárhelyi produkciót is rögzítik. Emellett egyes előadásokhoz közönségtalálkozót is szerveznek. Lantos Anikó azt is elmondta, a korábban februárban megrendezett Humorfesztivál az idén márciusban három napon át várja előadásokkal a közönséget.
Krónika (Kolozsvár)

Szoborerdő Kézdivásárhelyen (Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály kiállítása)
Három fontos pillére van e tárlatnak. Először is a kettejük művészetben fogant barátsága. Ugyanakkor a szülőváros, iskolás éveik városa, Kézdivásárhely iránti ragaszkodásuk. A szülőváros számukra olyan képzet, amelyet magukkal vihetnek bármikor, tágíthatják határait. És harmadikként ott az iskola, a rajzosztály, az egykori tanárok, diáktársak, a KÖZÖSSÉG iránti tisztelet, amelyre és akikre büszkék. Vargha Mihály a 40 éves rajztagozatra emlékezve jó értelemben vett boszorkánykonyhához hasonlítja a második emeleti rajztermet, gipsz izomemberrel, görög istenekkel, terpentinszaggal, múzeumokat megszégyenítő bokálygyűjteménnyel, no meg nagy tudású, fegyelmet követelő, de nagyon szerethető tanárokkal.
Ők még az a szerencsés rajztagozatos nemzedék, amelyet mindkét művészházaspár tanított, a Kosztándi és Vetró házaspár is, de amelyet művészeti, szakmai irányítása mellett más kiváló tanárok is segítettek alkotóvá válásában. Ilyen volt a Szőcs tanár házaspár (Piroska és Géza). Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy  Kosztándi Jenő hazafelé menet az utcán is tanított, azóta tudják, hogy a penész és a zuzmó a házfalakon szép is tud lenni, hogy miért kicsi a Giacometti-szobrok feje, miért egyedi Kézdi főtere. A Vetró házaspár pedig nemcsak a szakmai fortélyokra okította, hanem Kolozsvár, a továbbtanulás irányába kalauzolta diákjait, igazi kifutópályát készítve elő számukra.
Én ezt a három pillért kiegészíteném egy negyedikkel, mégpedig a szakmaiságukkal, szobrászatukkal, amely találóan, miként a cím is sugallja: szoborerdőként viselkedik. És ha együtt, tömegesen szemléljük, egyfajta esztétikai élményben van részünk, de úgy, ahogy az erdőt sem lehet egyszerűen csak a fák együttesének felfogni, itt is külön-külön kell szemügyre venni a szobrokat. És fontos hangsúlyozni, hogy nem két erdőről van szó, hanem egy szoborerdőről, mégis, az elrendezésnél ügyeltek a művészek, hogy saját teret hagyjanak egymásnak, nem elnyomva, belekontárkodva a másik munkájába, középen egy „fák”, ebben az esetben szobrok nélküli teret, tisztást hagyva a szemlélőnek, a tárlatlátogatóknak. Ilés-Muszka Rudolf szobrait, alkotásait kevésbé ismerheti a kézdivásárhelyi közönség,  egyéni kiállítása nem volt ez idáig szülővárosában. A 2003-tól Veresegyházon élő szobrásznak a múlt év elején, 2016 februárjában nyílt első egyéni tárlata az új otthont adó városban, éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy most egykori iskolatársával bemutatkozik régi otthonában is.  Rudolf szobrainak letisztult formája felszabadítja a fa anyagszerűségét. Munkáinak minden darabja, legyen az fa vagy kő, megvalósítja az anyag és forma, a hagyományos és kortárs szobrászat egymásba olvadását, amely nem megbékélt egymásmellettiség, hanem energikus absztrakt játékká minősül. A talált tárgy, illetve a talált forma felhasználása, beépítése is jellemző szobraira (gondolok itt a Farsang és Kopott idő címűre). Összeköti, összeilleszti ezeket a talált tárgyakat, olyan tárgy- vagy „szoborimplantációt” hozva létre, amely egyszerű, független létezésében képes megteremteni saját terét és auráját, páratlan ügyességgel álcázva a tárgy eredeti funkcióját. Töviskoszorú című szobra árulkodik legkevésbé csináltságról, mintha csak a kiismerhetetlen természet hajlítaná töviskoszorúvá a tüskés ágat, mintha a véletlen feszítené meg az ágnyalábot. E Krisztus-szobor egyszerűségében ott a drámaiság, a magárahagyottság, az elesettség, a csonkaság, a prométheuszi kín, az áldozatvállalás ereje. A vertikális irányú, ég felé nyújtózó, karcsú, Kacérkodó című szobra formáját, lendületességét tekintve hajaz Vetró Artúr Integető lányára. Ezen az alkotásán, akárcsak a bejáratnál található Anyaság című szobrán, az erőt nem a tömeg, a darabos megmunkálás, az anyagszerűség képviseli, hanem a folyamatosság, a hajlékonyság, az anyag láthatatlan szívóssága. A kézdivásárhelyieknek most plasztikáival mutatkozott be, de pasztell- és ceruzarajzai, teljesen különálló grafikai munkái is vannak.
Vargha Mihály szobrászati munkásságát talán jobban ismeri a kézdivásárhelyi közönség, többször állított már ki a múzeumban, a március 15-ei ünnepi tárlatok állandó résztvevője, és ne felejtsük, első egyéni tárlata 1991-ben pontosan itt, a múzeum e termében nyílt, amikor néhai Incze László így fogalmazott: „Ez a mai kiállítás nem pusztán egyike az eddig közel 200 tárlatnak, hanem e kisváros képzőművészeti életének fontos eseménye, jelzése annak, hogy az itt élő tehetséges képzőművészek száma gyarapodott.” Saját bevallása szerint, hogy a szobrászat mellett döntött, egyrészt első tanárának, mesterének, Vetró Andrásnak, másrészt a térbeliség, a három dimenzió igézetének köszönhető. És elmondhatjuk, hogy leginkább a fa bűvöltje ő is. Keményebben nyúl az anyaghoz, mint Rudolf, kifejezésmódja nyersebb, már-már barbár, ösztönös, néha meghagyva a fa kérgét, a maga természetes szépségét, fest, rárajzol. De ez is változó nála, mert ismerjük Levélkürt című kisplasztika-sorozatát, ahol azért a finoman csiszolt faplasztikák a jellemzőek. A jelen tárlat nem nyújthat teljes képet Vargha Mihály munkásságáról, de néhány sorozatából (az Üreg, a Fej, a Bálványok) láthatunk itt reprezentatív alkotást. A Bálványok sorozatból most a nagyobb méretű munkákat hozta el, hatásos elrendezésben sorakoztatva fel a terem egyik sarkában. Ezek monumentális hatást keltenek, de egyben élettel teltek, emberiek és gyöngédek. A szobrainak hasadékain és résein áthatoló fény egyszerre tölti ki és alakítja a formát, amely a szimbólumképzésen túl az asszociációk sokaságát is elindítja a nézőben. 
A két szobrász többnyire fából készült alkotásai mint erdő/szoborerdő lélegeznek, miként mi is lélegzünk, szemlélvén őket, s nyílunk meg egymás számára.
DOBOLYI  ANNAMÁRIA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak tiszta forrásból
Továbbra is onnan meríti témáit Kolozsvári Puskás Sándor. Az 1975-től Marosvásárhelyen élő szobrászművész idén júniusban tölti 89. esztendejét. Rendezvényeken már nemigen találkozhatunk vele, egészségi állapota akadályozza mozgását, szellemi frissessége, alkotókedve azonban töretlen. 2016-ban elsősorban ötvösművészete gyümölcsözött. A napokban tizenöt művészi reprodukciót juttatott el a Múzsa-szerkesztőnek, tavalyi keltezésű vörösréz és tombak (rézcink-ötvözet) dísztálak, domborítások. Az egyik közülük a Bartók ihlette Cantata profana. Ezt mellékletünkben is közzétesszük. Többségük a szobrász korábbi munkáinak felújított változata. A Menekülő csirke eredetije például 1960-ban készült. A régi Kolozsvári Puskás Sándor-alkotások közül különben a következő hónapokban biztos sokfelé népszerűsíti majd a média azt a szobrot, amelyet a művész 1957-ben mintázott. Arany János egész alakos gipszmása a költő nagyszalontai emléktárgyai közé került a Csonka toronyban levő múzeumba a nagy barát, Petőfi Sándor ugyancsak Puskás alkotta szobrával együtt. 
A 2016-os keltezésű vörösréz munkák közül a Szarvas, a Galambos, a Kakasos, a Bivalybikás, a Berbécses, a Muflonos, a Bivalyos dísztálat is megörökítette a fotó. Tombak mű a Baglyos, a Bivalyos dísztál és a Kukorékos, a kiskakas, illetve a Mátyás-holló, amely szintén jellegzetes motívum a Kolozsvári Puskás Sándor -életműben. Az ötvös 700 éves szülővárosának is szép vörösréz emléket állított. Az említett ötvösmunkák a fénykép tanúsága szerint mind ott sorakoznak a művész műterem-otthonának a falán és a heverőn. Előtérben a szobrász és szeretett kisunokája. Jó egészséget kívánunk nekik! Remélhetőleg hasonlóan beszédes felvételeket mutathatunk be róluk jövőre is, amikor Puskás Sándor megünnepli majd a 90. születésnapját is. 
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Romániában nincs becsülete az épített örökségnek
„Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben” – jelentette ki a Szabadságnak adott interjúban Virgil Pop, a Kolozs megyei kulturális és műemlékvédelmi hatóság munkatársa. Kolozsvár mű- emlékeiért felelős műépítésze elmondta: évente legalább harminc jelentést terjesztenek a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé olyan esetekről, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Köztük volt az Unió (Memorandumului) utca 16. szám alatti épület szomorú esete, amelynek a homlokzata ellen történt merénylet – erről lapunk korábban részletesen tájékoztatott. Pop elpanaszolta: azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben.
- Bár Virgil Pop nevét valószínűleg minden kolozsvári befektető ismeri és rettegi, az Ön intézménye – a Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság – ellenben ritkán kap publicitást az erdélyi magyar sajtóban és kevés kolozsvári tudja, mivel foglalkozik ez az intézmény és melyek a legfőbb feladatkörei. Hogyan foglalná össze az intézmény struktúráját és működését?
– A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság valóban rosszul áll a nagyközönséggel való kommunikáció terén. Az intézmény honlapja immár hónapok óta nem működik és nagyon kevés alkalommal kapunk lehetőséget a közönséggel történő nyílt párbeszédre. Az intézet feladatköre igen szerteágazó és számos intézménnyel áll meglehetősen bonyolult viszonyban, amely többek között, a hatékony működést is megnehezíti. A kulturális örökségünkért felelős minisztérium (január óta: Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériuma) igen bonyolult struktúrával működik. Elkülönülnek az épített, tárgyi és szellemi örökségért felelős szervezetek. Az épített örökségért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság felel, amelynek kötelező jelleggel konzultálnia kell a Nemzeti Régészeti Bizottsággal és a Történelmi Műemlékek Nemzeti Bizottságával. Ezek alá tartozik a 12 regionális műemléki bizottság. A tárgyi műemlékekért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság a nemzeti múzeumokkal együtt felel és a Múzeumok és Gyűjtemények Nemzeti Bizottságával kell konzultálnia. E bizottságnak is vannak regionális formái. A szellemi örökségért is külön bizottsággal kell konzultálnia a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóságnak. Ezek fő szervezetek alá tartoznak tehát a megyei hatóságok, amelyek együttesen felelnek egy megye épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségéért. Magyarán: a színházi előadásoktól, a múzeumi tárgyakon keresztül az épített örökségünkig a legváltozatosabb kulturális javakért is ez az intézmény felelős Kolozs megyében. A bonyolult bürokrácia nemcsak az olvasónak tűnhet átláthatatlannak: nemegyszer jómagam is csapdájába esek ennek a rendszernek, ami nagyban nehezíti az épített örökségünk hatékony védelmét Kolozs megyében.
– Kolozsvár kevesebb, mint tíz év alatt területileg és urbanisztikai szempontok szerint is nagyot változott. A több mint négyszázezer lakosú város rengeteg külföldi befektetőt is vonz, amelyek nemegyszer súlyos mértékben veszélyeztetik a város építészeti és kulturális összképét és örökségét. Ezek monitorizálásában az Ön intézményének óriási szerepe van. Hogyan történik a város épített örökségének védelme és milyen helyi hatóságokkal működnek együtt?
– A legnagyobb gond, amivel az intézményünk küzd, az a társadalom hozzáállása az épített örökséghez. Ezen a téren nemcsak a Kolozsvárra került és a városhoz érzelmileg nem kötődő külföldi befektetők, de a helyi lakosságnak is óriási hiányosságai vannak. Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben. Intézetünk szoros kapcsolatot tart fent a városi és megyei rendőrséggel, ahol létezik egy kulturális szakosztály. Cristian Luca, a Kolozs Megyei Rendőrség munkatársa felel az épített és tárgyi örökséget ért vissza- élésekről. A polgármesteri hivatalnak is van ilyen feladatkörrel megbízott szakbiztosa, így a helyi lakosság három intézményhez is fordulhat, amennyiben műemlék épületek rongálásáról vagy tárgyi örökséggel kapcsolatos visszaélésekről értesül. A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság a havonta egyszer összeülő regionális szakmai bizottsággal közösen dönt minden egyes kolozsvári és Kolozs megyei építkezésről és nagyberuházásról, amelyeknek tőlünk kell engedélyt kérniük. Azokban az esetekben, amikor visszaélést vagy az épített örökség épségét fenyegető jelenséget tapasztalunk, a hatóság jelentést küld a rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak, amelyek – elvileg – jogi hatalommal rendelkeznek, hogy az építkezéseket leállítsák vagy inspekciót végezzenek. Sajnos a gyakorlatban azonban ezek a pontosan meghatározott jogi folyamatok nem mindig működnek.
– Az erdélyi magyar sajtóban legtöbbet a Házsongárdi temetőben tapasztalt rongálások és visszaélésekről olvashatunk. Bár a temetőt ma már szinte minden, román vagy magyar nyelvű városi útikalauz, mint Kolozsvár egyik legfőbb történelmi emlékhelyét mutatja be, mégis, a temetőben tovább folyik az új sírok kialakítása. Milyen szabályok vannak jelenleg érvényben a temetőre vonatkozóan?
– A 2013 februárjában elfogadott új Városrendezési Terv (Plan General Urbanistic) szabályainak értelmében, a temető teljes területe műemléki státusszal rendelkezik. Ennek értelmében a temetőben a felszín fölé 80 cm-re emelkedő (100 x 200 cm-es területű) sírokat nem szabad semmilyen formában módosítani vagy megrongálni. Nem engedélyezett ezekben, a jól látható síroknak az újrahasználása, amennyiben az nem üres. Az üresen álló sírokat ellenben a jelenleg érvényben lévő szabályok értelmében újrahasználhatják. Több esetben adtunk negatív jelentést és nem engedélyeztünk számos olyan síremlék építését, amely vagy a régi történelmi síremlékeket vagy a temető összképét, úthálózatát és hagyományos térrendezését módosította volna. A Házsongárdi temető esetében ugyanis nemcsak a régi síremlékek, de a temető úthálózata és struktúrája is védett.
 – Néha nagy visszhangot kelt néhány történelmi emlékműre helyezett otromba reklámfelirat vagy egy-egy épület homlokzatát megrongáló építkezés vagy fel- újítás. Melyek a jelenleg Kolozsváron észlelhető legjelentősebb műemlékvédelmi visszaélések és rongálások?
– Évente mintegy harminc olyan jelentést terjesztünk a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Ezek közül kiemelendő az Unió (Memorandumului) utca 16. szám esete. A 18. századi épület kiemelkedő műemléki értékkel bír (műemléki kódja: CJ-II- a-A- 07240), elsősorban barokk homlokzata miatt. Az épület 2007-ben még eredeti állapotában volt látható, 2010-ben azonban súlyos módosításokat észleltünk a homlokzaton. Bár a helyszíni kutatást megnehezítette a jelenlegi arab származású lakók közreműködésének hiánya és a velük tapasztalt nyelvi nehézségek (sem román, magyar vagy angol nyelven nem kommunikáltak velünk), légi fotókon és később Google térképes felvételeken kiderült, hogy nemcsak az épület homlokzata, de a teljes belső udvar is radikális átalakítást szenvedett. (Szigetelik a múltat, de a városvezetést az sem zavarja, Szabadság, 2016. május 5.) Ugyancsak eltűnt az épület szépen kialakított magas padlása is. A homlokzaton létrehozott két újabb ablak és a padlás radikális átalakítása az eredeti homlokzatot és barokk épületet teljesen új, „balkáni” vonásokkal csúfította el. Minderre 2007 és 2010 között, a város egyik legforgalmasabb, több ezer ember által látogatott buszmegállójának közelében került sor. Az engedély nélkül kezdeményezett építkezést és a mű- emlék épület súlyos rongálásáról azonnal jelentést küldtem a polgármesteri hivatalnak, ám sajnos azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben. Hasonlóan súlyos esetről számolhatunk be az Eötvös (Constanţa) utcában emelt Europa Business Center tizenkét emeletes monstruma esetén. A Iosif Pop és Matei Miko által építtetett hatalmas épület számos pontban sérti a város építészeti összképét. Az épület felépítésére 2009-ben a városi tanács adott engedélyt Sorin Apostu polgármestersége idején, kijátszva az akkor Regionális Városrendezési Tervet (PUZ), amelyben még az Eötvös utca a belváros részeként, műemlékvédelmi státusszal rendelkezett, így bármilyen építkezés esetében ezen a területen szükséges lett volna a mi intézetünk jóváhagyása és engedélye. A 2012-ben elindult építkezés már az Alin Tişe-féle új Általános Városrendezési Terv értelmében indult, amely – a megyei tanács elnökének személyes érdekeltségei miatt – kivette az Eötvös utca környékét a műemlékvédelmi zónából, így az építkezésnek immár jogi akadálya sem volt. Véleményem szerint, hasonlóan botrányos a Heltai téren (Cipariu) jelenleg emelkedő görög katolikus templom is. Az eredeti tervek – amelyeket majd negyed évszázada, még az 1990-es évek elején nyújtottak be – egy jóval kisebb és egyszerűbb, görög kereszt alakú épületről szóltak. A jelenlegi forma egy az ázsiai pagodákra, a cigány barokkra és a balkáni felületességre utaló jegyeket is magán hordozza és súlyosan rontja a város építészeti összképét. Addig, amíg a helyi lakosság nem lesz érzékenyebb az épített örökség és a város építészeti arculatának védelmére és megőrzésére, sajnos az ilyen visszaélések csak szaporodni fognak. Bízom benne, hogy a fiatal generáció már másképp fog Kolozsvár történelmi emlékeire tekinteni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Áradásokat okoztak a jégtorlaszok Hargita és Maros megyében
Több maroshévízi gazdaságot elöntött a víz vasárnap délután, miután a hirtelen jött felmelegedés hatására jégtorlaszok alakultak ki a Maros-folyón.
A Hargita megyei tűzoltóság sajtószóvivője szerint az egyik jégtorlasz Maroshévíz kijáratánál alakult ki, ennek nyomán víz alá került több udvar és gazdaság. A háztáji állatokat a tűzoltók mentették meg az elpusztulástól – tudósít az Agerpres hírügynökség.
A Maros-folyón átívelő egyik híd közelében is jégtorlasz keletkezett, itt is több gazdaságot áraszthat el a víz, ha kilép medréből a folyó.
Mindkét jégtorlasz 500 méter hosszú és 40 centiméter vastag, de mivel lakott terület közelében vannak, nem lehet robbantással megbontani, ezért a Maros Vízügyi Igazgatóság segítségét kérték ezek gépi feltörésére.
Maros megye: elöntött a víz húsz palotailvai udvart és gazdaságot
Mintegy húsz udvart és gazdaságot öntött el a víz vasárnap Palotailván az esőzések, illetve a Maros-folyón keletkezett jégtorlaszok miatt – tájékoztatta a hírügynökséget a Maros megyei tűzoltóság sajtószóvivője.
Cristian Virag szerint délután háromkor Marosvécs, Disznajó, Füleháza, Galonya, Palotailva, Ratosnya és Gödemesterháza környékéről érkezett jelentés a folyón megindult jégtáblákról, a Görgény-folyón pedig Görgénysóakna , Görgényhodák és Libánfalva környékéről jelentettek hasonló problémákat. A szóvivő szerint a bőséges esőzések miatt Szászrégenben elárasztott a víz egy pincét, Dicsőszentmártonban pedig hét udvar került víz alá.
A meteorológiai figyelmeztetések alapján egyébként még csütörtökön elrendelték Maros megye önkormányzatai számára a meder- és ároktisztítást, illetve a vízfolyások figyelemmel követését, hogy ne adódjanak problémák a lakott területeken. Amennyiben gondot észlelnek, az önkormányzatoknak kötelességük azonnal értesíteni az illetékes hatóságokat – tette hozzá a szóvivő.
El kellett hagyniuk otthonukat
Fehér megyében is áradásokat okoztak a jégtorlaszok. Több hegyvidéki településen összesen tizennyolc házat, tizenkilenc gazdaságot, hat udvart és tizenkét hektár legelőt árasztott el a medréből kilépett folyó. Huszonöt személynek kellett elhagynia otthonát.
Székelyhon.ro

Közlemény: Rendszerváltást az erdélyi magyarságnak is!
A ’89-es forradalom kezdetének tisztaságát idézik elénk a napokban Románia és Erdély városainak utcáin zajló tiltakozó megmozdulások. Hatalmasat tévedtek azok, akik azt gondolták, hogy a hatalomba kerülve bármit megtehetnek.
Rá kell döbbennünk, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan, 28 éven át, a korrupció és a hazugság mocsarába taszított román társadalom egészséges életösztöneit és tisztességvágyát még most sem sikerült teljesen kiölni. Irigykedve és félig őszinte örömmel nézzük, éljük meg, veszünk részt a román nemzeti zászlókat lengető tömeg oldalán mi magunk is ezeken a –reményeink szerint – sorsfordító eseményeken. Irigykedve, mert sajnos ez az elemi életerő, mely százezreket szólított az utcákra, ez a természetes igazságvágy mintha kiveszett volna erdélyi magyar közösségünkből. Minket az egység hamis jelszavával mai napig egypártrendszerben és hazugságok közt terelgetnek azok, akik hátunkon és belőlünk élve dúskálnak.
Mert mi is történt? A román kommunista párt és a szekuritáté szellemi örököse, továbbéltetője, a román szocialista párt és szövetségeseik, miután minden idők leghazugabb választási kampányával hatalomra jutottak, első lépésként egy, az éj leple alatt, gyáva módon és titkokban szervezett kormányülésen eldöntötték, hogy a hivatali visszaélést és korrupciót büntető törvényeket átírják és a már elítélt elvtársaikat szabadon engedik. Az ország ezer sebből vérzik, nincsen még költségvetésünk, eladósodtunk, fiataljaink zöme külföldön, és eközben a szocialisták első dolga törvényessé tenni a polgármesterek és a kormány szabad rablását.
Ez sajnos olyan ügy, mely minket is csontighatolóan érint. Tetszik vagy sem, a jelenlegi erdélyi magyar vezetők semmivel sem tisztességesebbek, mint szocialista társaik. S hogy ez mennyire így van, semmi sem jelzi jobban, mint, hogy – ha már a kormányba nem kellettek – egy titkos paktum biztosítása mellett látatlanba és azonnal támogatásukat adták a választásokat velük együtt megnyerő román szocialistáknak. A kampány attól zengett, hogy megvédik a magyarságot. Egy héttel később, még meg sem választják Sevil Saidehh asszonyt miniszterelnöknek, de Kelemen Hunor „szövetségi” elnök már a kormányprogram ismerete nélkül is támogatásáról biztosította, hogy néhány nappal később Kelemen Hunor azt a kormányt is támogassa, melyben oszlopos tag Craiova volt magyargyűlölő polgármestere. Minekutána a választást Kelemenék az erdélyiséggel kampányolva nyerték meg, zokszó nélkül szavaztak meg egy kormányt, amiben összesen négy erdélyi miniszter van, kevesebb, mint ahány Teleorman megyéből!
Persze sokan tudtuk, hogy hazudtak az év végi választások előtt is és sokan fogcsikorgatva, valószínűleg utoljára ütötték pecsétjüket a tulipánra. Számunkra azonban akkor is kötelesség volt igazat mondani és nem tagadhattuk a tényt: a magyarságnak nem volt kire szavaznia a parlamenti választások alkalmával. Íme, ismét bebizonyosodott!
A nép hangjától megrettent posztkommunisták időleg megrettenve, jelen állás szerint visszakoznak. A magát magyar érdekképviseletnek nevező szövetségesüknek, ahelyett, hogy egyenesen és tisztességes őszinteséggel a tiltakozók mellé álltak volna és elhatárolódtak volna szocialista barátaiktól, csupán annyira tellett, hogy egy semmitmondó sajtóhírben, paragrafusok mögé bújva eldadogják, hogy ők sem értettek egyet az általuk támogatott kormánnyal.
Tevőleges tettestársak
Ma Erdély és Románia utcáin a tiltakozó feliratok egyik főszereplője az RMDSZ. Ennek most, kivételesen nem a magyargyűlölet az oka és nem is azért tiltakoznak ellenük, mert annyi magyar ügyet vittek volna sikerre, és túl becsületesen álltak volna ki a sokat emlegetett erdélyiség és magyar közösségi jogok mellett. Az ok nyilvánvaló: a magyar politikai vezetők nem csupán tétlen cinkosai, de tevőleges tettestársai az országot kiraboló, a jövőnket ellopó román politikai elitnek. Tetszik, vagy sem, az RMDSZ egy magyar nyelvű, de ízig-vérig bukaresti párt. Eljött hát az ideje az erdélyi magyar rendszerváltásnak is!
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke Kelt Nagyváradon, 2017. február 5-én.     
erdon.ro

Politikai, történelmi időutazás
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval. 
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől? 
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak. 
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében... 
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk. 
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy? 
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést. 
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla. 
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató. 
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén? 
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására. 
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban? 
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz. 
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról? 
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk. 
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat. 
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum? 
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot? 
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel. 
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)