Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. június 7.
RMDSZ eredmények Hunyad megyében
Felívelő tendencia
Sikert hoztak az RMDSZ-nek a vasárnapi helyhatósági választások, a jelek arra utalnak, hogy megerősödik a magyar képviselet a helyi tanácsokban. Az előzetes eredmények szerint Vajdahunyadon (Kofity Zoltán) és Lupényban (Benedekfi Dávid) az RMDSZ megtartotta a helyi tanácsosi tisztséget, Bácsi (Margai Zoltán) és Martinyesd (Székely Attila) községekben bejutott a helyi tanácsba, a legnagyobb siker azonban Déván született, ahol 8 év után sikerült megszerezni a második tanácsosi tisztséget is, Pogocsán Ferdinánd mellett Máté Márta is mandátumot szerzett. Toplicán is esély lenne még helyi tanácsosi mandátumra, e sorok írása pillanatában még nincs végeredmény. Ezenkívül Felsőszálláspatakon (Dănuţ Poenaru) és Nagybáron (Deatc Ioan) is tanácsosi mandátumot szerzett az RMDSZ, noha ezek inkább csak a statisztikát javítják, mintsem a magyarság reális pozíciószerzését tükröznék.
Az eredmények értékelésére Winkler Gyula EP-képviselőt, a megyei RMDSZ-szervezet elnökét kértük fel.
– Elnök úr, gratulálunk a sikernek. Megyei szinten az RMDSZ jóformán megduplázta helyi tanácsosi számát, az eddigi 3 helyett 6, esetleg 7 lesz.
– Köszönöm szépen. Én is köszönettel kezdeném, köszönettel tartozom mindazoknak, akik mellénk álltak, s akik szavazatukkal tisztelték meg jelöltjeinket. A mostani siker két tényezőre vezethető vissza, egyrészt az évek óta tartó folyamatos közösségépítő munkára, másrészt pedig annak, hogy a szórványmagyarság tudatosította, milyen fontos, hogy saját képviselőit küldje a döntéshozó intézményekbe, hiszen másoknak nem lehet szívügyük a magyar érdek érvényesítése. Ismét bebizonyítottuk, hogy széleskörű összefogással a szórványmagyarság nehéz körülmények között is képes megtartani képviseletét, sőt, még kibővíteni is. Meg kell azonban jegyezni, hogy az eredmények még nem véglegesek, Vajdahunyadon például fellebbezés miatt a szavazatok újraszámlálására kerül sor.
– Korábban szinte minden helyhatósági választáson a Hunyad megyei magyarság veszített valamit pozícióiból. Most megfordult a helyzet, az RMDSZ pozíciói egyértelműen javuló tendenciára utalnak, különösképpen Déván.
– Bizalommal tölt el, hogy túljutottunk a mélyponton, sikerült javítani választási eredményeinket. A dévai siker különösen örvendetes, sokat jelent számunkra, mivel a megyeszékhely szimbolikus helyszínéről van szó. Az eredmény a dévai szervezet kitartó munkája elismerésének tekinthető, de egyéb tényezők is hozzájárultak. Megérett például a Téglás Gábor Elméleti Líceum szerepe, mint a megye magyarságának egyik szellemi központja, s a Szent Ferenc Alapítvány támogatása is sokat segített. Az eredmény az őszi parlamenti választás szempontjából is bizalomkeltő, a mostani siker alapján remélhető, hogy a megyei listás rendszer nyomán az ősszel talán sikerül megszerezni egy képviselői mandátumot Hunyad megyében.
– Petrozsényban viszont 44 szavazaton úszott el a tanácsosi mandátum, s a Zsil völgye többi városában sem sikerült mandátumot szerezni.
– Nagyon sajnálom Petrozsényt, nagyszerű lett volna, ha sikerült volna visszakerülni a helyi tanácsba. Tény azonban, hogy van néhány szervezetünk, főleg a Zsil völgyében, melyet élettel és tartalommal kellene feltölteni.
– Bácsiban és a Martinyesd községhez tartozó Lozsádon azonban sikerült mandátumot szerezni.
– Ennek nagyon örülök, reményeim szerint ez a falusi közösségek megerősödését eredményezi, a magyar élet ott is fellendül.
– A megyei tanácsba azonban nem sikerült visszajutni, noha ez nem is annyira meglepő, ez eleve a legnagyobb kihívás volt.
– Itt a demográfia a legnagyobb ellenfelünk, a Hunyad megyei magyarság aránya olyan 4% körüli, amivel nem érhetjük el az 5%-os bejutási küszöböt. Nagy szerencse kellett volna, rendkívül alacsony általános részvételi arány. Sajnos nem jött be, s a jövőben is leginkább úgy juthatunk vissza, ha törvény által sikerülne valahogy levinni a küszöböt.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Felívelő tendencia
Sikert hoztak az RMDSZ-nek a vasárnapi helyhatósági választások, a jelek arra utalnak, hogy megerősödik a magyar képviselet a helyi tanácsokban. Az előzetes eredmények szerint Vajdahunyadon (Kofity Zoltán) és Lupényban (Benedekfi Dávid) az RMDSZ megtartotta a helyi tanácsosi tisztséget, Bácsi (Margai Zoltán) és Martinyesd (Székely Attila) községekben bejutott a helyi tanácsba, a legnagyobb siker azonban Déván született, ahol 8 év után sikerült megszerezni a második tanácsosi tisztséget is, Pogocsán Ferdinánd mellett Máté Márta is mandátumot szerzett. Toplicán is esély lenne még helyi tanácsosi mandátumra, e sorok írása pillanatában még nincs végeredmény. Ezenkívül Felsőszálláspatakon (Dănuţ Poenaru) és Nagybáron (Deatc Ioan) is tanácsosi mandátumot szerzett az RMDSZ, noha ezek inkább csak a statisztikát javítják, mintsem a magyarság reális pozíciószerzését tükröznék.
Az eredmények értékelésére Winkler Gyula EP-képviselőt, a megyei RMDSZ-szervezet elnökét kértük fel.
– Elnök úr, gratulálunk a sikernek. Megyei szinten az RMDSZ jóformán megduplázta helyi tanácsosi számát, az eddigi 3 helyett 6, esetleg 7 lesz.
– Köszönöm szépen. Én is köszönettel kezdeném, köszönettel tartozom mindazoknak, akik mellénk álltak, s akik szavazatukkal tisztelték meg jelöltjeinket. A mostani siker két tényezőre vezethető vissza, egyrészt az évek óta tartó folyamatos közösségépítő munkára, másrészt pedig annak, hogy a szórványmagyarság tudatosította, milyen fontos, hogy saját képviselőit küldje a döntéshozó intézményekbe, hiszen másoknak nem lehet szívügyük a magyar érdek érvényesítése. Ismét bebizonyítottuk, hogy széleskörű összefogással a szórványmagyarság nehéz körülmények között is képes megtartani képviseletét, sőt, még kibővíteni is. Meg kell azonban jegyezni, hogy az eredmények még nem véglegesek, Vajdahunyadon például fellebbezés miatt a szavazatok újraszámlálására kerül sor.
– Korábban szinte minden helyhatósági választáson a Hunyad megyei magyarság veszített valamit pozícióiból. Most megfordult a helyzet, az RMDSZ pozíciói egyértelműen javuló tendenciára utalnak, különösképpen Déván.
– Bizalommal tölt el, hogy túljutottunk a mélyponton, sikerült javítani választási eredményeinket. A dévai siker különösen örvendetes, sokat jelent számunkra, mivel a megyeszékhely szimbolikus helyszínéről van szó. Az eredmény a dévai szervezet kitartó munkája elismerésének tekinthető, de egyéb tényezők is hozzájárultak. Megérett például a Téglás Gábor Elméleti Líceum szerepe, mint a megye magyarságának egyik szellemi központja, s a Szent Ferenc Alapítvány támogatása is sokat segített. Az eredmény az őszi parlamenti választás szempontjából is bizalomkeltő, a mostani siker alapján remélhető, hogy a megyei listás rendszer nyomán az ősszel talán sikerül megszerezni egy képviselői mandátumot Hunyad megyében.
– Petrozsényban viszont 44 szavazaton úszott el a tanácsosi mandátum, s a Zsil völgye többi városában sem sikerült mandátumot szerezni.
– Nagyon sajnálom Petrozsényt, nagyszerű lett volna, ha sikerült volna visszakerülni a helyi tanácsba. Tény azonban, hogy van néhány szervezetünk, főleg a Zsil völgyében, melyet élettel és tartalommal kellene feltölteni.
– Bácsiban és a Martinyesd községhez tartozó Lozsádon azonban sikerült mandátumot szerezni.
– Ennek nagyon örülök, reményeim szerint ez a falusi közösségek megerősödését eredményezi, a magyar élet ott is fellendül.
– A megyei tanácsba azonban nem sikerült visszajutni, noha ez nem is annyira meglepő, ez eleve a legnagyobb kihívás volt.
– Itt a demográfia a legnagyobb ellenfelünk, a Hunyad megyei magyarság aránya olyan 4% körüli, amivel nem érhetjük el az 5%-os bejutási küszöböt. Nagy szerencse kellett volna, rendkívül alacsony általános részvételi arány. Sajnos nem jött be, s a jövőben is leginkább úgy juthatunk vissza, ha törvény által sikerülne valahogy levinni a küszöböt.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 7.
A PKE zeneművészeti tanszékének jubileumáról
Másfél napos rendezvénnyel ünnepelt két évtizedes fennállását az elmúlt hétvégén a Partiumi Keresztény Egyetem zeneművészeti tanszéke.
Június 3-án délután ünnepélyes megnyitót tartottak az egyetem székházául szolgáló református püspöki palota dísztermében. Köszöntötték az elmúlt 20 év tanszékvezetőit, tanárait, ünnepi beszédek hangzottak el, fellépett a Partiumi Énekkar, majd ünnepi műsor és kitüntetések átadása következett.
Másnap, június 4-én délután tartották meg a „dalforgást” ugyanott a volt és jelenlegi hallgatók közreműködésével. Ezt megelőzően Tőkés László európai parlamenti képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke mondott ünnepi köszöntőbeszédet. Igei indíttatással jelentette ki: „A valóságot megelőlegező hit hozta létre – ezelőtt húsz esztendővel – a zenei tanszéket, de már annak előtte a Sulyok István Református Főiskolát, majd utóbb a Partiumi Keresztény Egyetemet. Hiszen nem volt semmi épületünk, sem egyetemünk, és nagyon ínséges időket éltünk. Tehát csak a hitre lehetett építeni. De hitünk s reménységeink beváltak, és íme, a felősoktatási intézet 25., illetve a zenei tanszék 20. évfordulójáért adhatunk hálát egyetemünk és egyházaink közösségében.” Beszédében visszatekintett a megtett útra, méltatta az elődöket és a jelen munkásait, visszaemlékezett a nehézségekre, szemléltette a globális, regionális és lokális kihívásokat, illetve feladatokat. „Büszkén mondhatjuk, hogy erdélyi szinten mi hoztuk vissza a lépésről lépésre elsorvasztott magyar felsőfokú zenei képzést. Ennek tudata még nagyobb örömmel és szerény büszkeséggel tölt el bennünket. A magyar zenei felsőoktatásnak nagyon fontos hivatása a szülőföldünkön való megmaradás szolgálata. Mi ezt komolyan gondoljuk. Nem érdemes olyan tanintézményeket fenntartanunk, amelyek exportra termelnek” – mondotta Tőkés László, hozzátéve: „Nyilvánvaló, hogy meg kell kapaszkodnunk, egyetemünk magyar vonatkozásban különösképpen ezt a nemes célt szolgálja. Mert ha nem lesznek képzett embereink, értelmiségünk, szakembereink, akkor a csángók és a cigányok sorsára jutunk, s ahelyett, hogy a csángóságot is felemelnénk és a cigányságot is segítenénk, mi magunk is arra a szintre süllyedünk, és utána hiába óbégatunk, hogy hova jutott Árpád népe.” Végül arra is kitért, hogy bár a Partiumi Keresztény Egyetem nevében hordozza, miszerint regionális kitekintéssel alapították meg, de az elnevezés némiképp megtévesztő, „ugyanis az elmúlt negyedszázadban egy partiumi és egy székelyföldi pillérre építettük, mintegy jelképezve, hogy ez a két tömbben élő magyar közösség jelenti egész erdélyi magyarságunknak alapját, jövőjét és megmaradását”.
A dalforgásnak titulált ünnepi műsorban fellépett a PKE Zeneművészeti Tanszékének Partiumi Énekkara, vezényelt Berkesi Sándor és Brugós Anikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum gyermekkara, vezényelt Varga Cecília, népdalokat énekelt Kiss Géza kántor két leánykája, Adrienn Lívia és Stefánia, fellépett a Csillagocska Néptáncegyüttes Benedek Árpád vezetésével. A továbbiakban a Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházközség kórusát Orosz Otília Valéria, a Csillagocska Alapítvány Csillagfény kórusát Márkus Zoltán, a Michael Haydn Kórust Kristófi János Zsigmond vezényelte. Andrejszki Judit ének- és csembalóművész közreműködése után a zeneművészeti tanszék öregdiákjaiból összeállt énekkar nívós előadása zárta a műsort.
A jubileumi rendezvény megható momentummal ért véget: Hausmann Alice dékán meleg szavakkal méltatta és búcsúztatta el a tanszéktől két évtizedes lankadatlan szolgálat után Berkesi Sándor zeneművészt, Liszt-díjas karnagyot, aki Debrecenből ingázva végzett – páratlan emberi és szakmai alázattal ötvözött – felbecsülhetetlen munkát a PKE-n.
itthon.ma//kult
Másfél napos rendezvénnyel ünnepelt két évtizedes fennállását az elmúlt hétvégén a Partiumi Keresztény Egyetem zeneművészeti tanszéke.
Június 3-án délután ünnepélyes megnyitót tartottak az egyetem székházául szolgáló református püspöki palota dísztermében. Köszöntötték az elmúlt 20 év tanszékvezetőit, tanárait, ünnepi beszédek hangzottak el, fellépett a Partiumi Énekkar, majd ünnepi műsor és kitüntetések átadása következett.
Másnap, június 4-én délután tartották meg a „dalforgást” ugyanott a volt és jelenlegi hallgatók közreműködésével. Ezt megelőzően Tőkés László európai parlamenti képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke mondott ünnepi köszöntőbeszédet. Igei indíttatással jelentette ki: „A valóságot megelőlegező hit hozta létre – ezelőtt húsz esztendővel – a zenei tanszéket, de már annak előtte a Sulyok István Református Főiskolát, majd utóbb a Partiumi Keresztény Egyetemet. Hiszen nem volt semmi épületünk, sem egyetemünk, és nagyon ínséges időket éltünk. Tehát csak a hitre lehetett építeni. De hitünk s reménységeink beváltak, és íme, a felősoktatási intézet 25., illetve a zenei tanszék 20. évfordulójáért adhatunk hálát egyetemünk és egyházaink közösségében.” Beszédében visszatekintett a megtett útra, méltatta az elődöket és a jelen munkásait, visszaemlékezett a nehézségekre, szemléltette a globális, regionális és lokális kihívásokat, illetve feladatokat. „Büszkén mondhatjuk, hogy erdélyi szinten mi hoztuk vissza a lépésről lépésre elsorvasztott magyar felsőfokú zenei képzést. Ennek tudata még nagyobb örömmel és szerény büszkeséggel tölt el bennünket. A magyar zenei felsőoktatásnak nagyon fontos hivatása a szülőföldünkön való megmaradás szolgálata. Mi ezt komolyan gondoljuk. Nem érdemes olyan tanintézményeket fenntartanunk, amelyek exportra termelnek” – mondotta Tőkés László, hozzátéve: „Nyilvánvaló, hogy meg kell kapaszkodnunk, egyetemünk magyar vonatkozásban különösképpen ezt a nemes célt szolgálja. Mert ha nem lesznek képzett embereink, értelmiségünk, szakembereink, akkor a csángók és a cigányok sorsára jutunk, s ahelyett, hogy a csángóságot is felemelnénk és a cigányságot is segítenénk, mi magunk is arra a szintre süllyedünk, és utána hiába óbégatunk, hogy hova jutott Árpád népe.” Végül arra is kitért, hogy bár a Partiumi Keresztény Egyetem nevében hordozza, miszerint regionális kitekintéssel alapították meg, de az elnevezés némiképp megtévesztő, „ugyanis az elmúlt negyedszázadban egy partiumi és egy székelyföldi pillérre építettük, mintegy jelképezve, hogy ez a két tömbben élő magyar közösség jelenti egész erdélyi magyarságunknak alapját, jövőjét és megmaradását”.
A dalforgásnak titulált ünnepi műsorban fellépett a PKE Zeneművészeti Tanszékének Partiumi Énekkara, vezényelt Berkesi Sándor és Brugós Anikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum gyermekkara, vezényelt Varga Cecília, népdalokat énekelt Kiss Géza kántor két leánykája, Adrienn Lívia és Stefánia, fellépett a Csillagocska Néptáncegyüttes Benedek Árpád vezetésével. A továbbiakban a Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházközség kórusát Orosz Otília Valéria, a Csillagocska Alapítvány Csillagfény kórusát Márkus Zoltán, a Michael Haydn Kórust Kristófi János Zsigmond vezényelte. Andrejszki Judit ének- és csembalóművész közreműködése után a zeneművészeti tanszék öregdiákjaiból összeállt énekkar nívós előadása zárta a műsort.
A jubileumi rendezvény megható momentummal ért véget: Hausmann Alice dékán meleg szavakkal méltatta és búcsúztatta el a tanszéktől két évtizedes lankadatlan szolgálat után Berkesi Sándor zeneművészt, Liszt-díjas karnagyot, aki Debrecenből ingázva végzett – páratlan emberi és szakmai alázattal ötvözött – felbecsülhetetlen munkát a PKE-n.
itthon.ma//kult
2016. június 8.
Visszarendeződés
Megkezdődött. Vagy csak folytatódik? Másfél évvel a jobboldali államfő megválasztása és bő fél évvel a baloldali kormány menesztése után minden jel arra mutat, hogy hátraarcot hajt végre Románia, és ősszel újra a szociáldemokrata párt kezébe adja a gyeplőt.
De nem azért, mert az alakulat megjavult vagy legalább megújult volna – erről nincs szó, az áprilisban jogerősen elítélt Liviu Dragnea pártelnök nyeregben érzi magát, a június 5-ei eredmények láttán visszaszívta korábban ígért lemondását, és további pálfordulásokra is számíthatunk még –, hanem mert a két pártból egyesült liberális tábor másfél év alatt nem volt képes bár egy valamirevaló alternatíva felmutatására összeszedni magát, a számára kedvező politikai-közéleti széljárásban sem. Az idei önkormányzati választások után az SZDP – a közel kétmilliós főváros egészén kívül – 19 megyeszékhelyen rendelkezik polgármesterrel és 27 megyében tanácsi többséggel: 14-ben egyedül, 11-ben Tăriceanu pártjának bevonásával, további 2-ben pedig Gabriel Oprea alakulatára is szüksége volt. Ez, akárhogy nézzük, az ország nagyobbik fele, és mivel a két szövetséges alakulat nem sok önállóságot mutat – Tăriceanu valószínűleg addig maradhat a szenátus elnöke, amíg kiszolgálja fenntartóit, az átigazolt honatyákból az előző választások után alakult, tavaly még komoly tényezőnek számító Oprea-féle alakulatot pedig vezére bukása óta csak a nagy testvér óvhatja a megsemmisüléstől (az SZDP-nek mindig van egy ködös kis konzervatív zsebpártja) – , nemsokára megint ott találhatjuk magunkat, ahol nem akartunk lenni: a vörös bárók és kiskirályok, a korrupt, felelőtlen, nemtörődöm posztkommunisták keze alatt. Az az elégedetlenség, amely 2014 novemberében Klaus Iohannis megválasztásához, majd – egy év múlva – a Ponta-kormány leváltásához vezetett, most azok ellen fordult, akiktől egy tisztességesebb, felelősebb, hozzáértőbb politizálást várt a jobb sorsra érdemes választó. De csalódnia kellett, megint. A hagyományosan jobboldalinak számító Bukarest feladta a leckét, és bár az SZDP ünnepel, a valódi többséget a távol maradók alkotják. Ez pedig nem egészséges.
Nem mintha a szociáldemokratákat nagyon zavarná a hatalomra kerülés mikéntje. Az önkormányzati választásokon aratott győzelemmel igazolva látják magukat, a nagy garral beharangozott megtisztulásra már semmi szükség nem lesz, sőt, nyugodtan el lehet kezdeni a mellékvágányon rostokoló párttagok visszahelyezését. A különvéleménye miatt kizárt Valeriu Zgonea képviselőházi elnök alatt már hosszú hetek óta inog a bársonyszék, bennfentes sajtósok szerint Victor Ponta volt kormányfőre vár, aki ezzel az ország harmadik embere lehet. Vagy – korrupciós perei dacára – ősztől ismét kormányfő, ehhez most minden esély adott. Csak az előrelépés esélye nem látszik sehol...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megkezdődött. Vagy csak folytatódik? Másfél évvel a jobboldali államfő megválasztása és bő fél évvel a baloldali kormány menesztése után minden jel arra mutat, hogy hátraarcot hajt végre Románia, és ősszel újra a szociáldemokrata párt kezébe adja a gyeplőt.
De nem azért, mert az alakulat megjavult vagy legalább megújult volna – erről nincs szó, az áprilisban jogerősen elítélt Liviu Dragnea pártelnök nyeregben érzi magát, a június 5-ei eredmények láttán visszaszívta korábban ígért lemondását, és további pálfordulásokra is számíthatunk még –, hanem mert a két pártból egyesült liberális tábor másfél év alatt nem volt képes bár egy valamirevaló alternatíva felmutatására összeszedni magát, a számára kedvező politikai-közéleti széljárásban sem. Az idei önkormányzati választások után az SZDP – a közel kétmilliós főváros egészén kívül – 19 megyeszékhelyen rendelkezik polgármesterrel és 27 megyében tanácsi többséggel: 14-ben egyedül, 11-ben Tăriceanu pártjának bevonásával, további 2-ben pedig Gabriel Oprea alakulatára is szüksége volt. Ez, akárhogy nézzük, az ország nagyobbik fele, és mivel a két szövetséges alakulat nem sok önállóságot mutat – Tăriceanu valószínűleg addig maradhat a szenátus elnöke, amíg kiszolgálja fenntartóit, az átigazolt honatyákból az előző választások után alakult, tavaly még komoly tényezőnek számító Oprea-féle alakulatot pedig vezére bukása óta csak a nagy testvér óvhatja a megsemmisüléstől (az SZDP-nek mindig van egy ködös kis konzervatív zsebpártja) – , nemsokára megint ott találhatjuk magunkat, ahol nem akartunk lenni: a vörös bárók és kiskirályok, a korrupt, felelőtlen, nemtörődöm posztkommunisták keze alatt. Az az elégedetlenség, amely 2014 novemberében Klaus Iohannis megválasztásához, majd – egy év múlva – a Ponta-kormány leváltásához vezetett, most azok ellen fordult, akiktől egy tisztességesebb, felelősebb, hozzáértőbb politizálást várt a jobb sorsra érdemes választó. De csalódnia kellett, megint. A hagyományosan jobboldalinak számító Bukarest feladta a leckét, és bár az SZDP ünnepel, a valódi többséget a távol maradók alkotják. Ez pedig nem egészséges.
Nem mintha a szociáldemokratákat nagyon zavarná a hatalomra kerülés mikéntje. Az önkormányzati választásokon aratott győzelemmel igazolva látják magukat, a nagy garral beharangozott megtisztulásra már semmi szükség nem lesz, sőt, nyugodtan el lehet kezdeni a mellékvágányon rostokoló párttagok visszahelyezését. A különvéleménye miatt kizárt Valeriu Zgonea képviselőházi elnök alatt már hosszú hetek óta inog a bársonyszék, bennfentes sajtósok szerint Victor Ponta volt kormányfőre vár, aki ezzel az ország harmadik embere lehet. Vagy – korrupciós perei dacára – ősztől ismét kormányfő, ehhez most minden esély adott. Csak az előrelépés esélye nem látszik sehol...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 8.
Turnék és premierek
A leggazdagabb évadról
A nyár első hónapjába léptünk, a legtöbb színház, illetve egyéb művészeti intézmény természetszerűen hamarosan nyári szünetet tart, a Maros Művészegyüttesnél azonban gőzerővel folyik a munka. Barabási Attila Csabavezérigazgató az elmúlt évadot összegző gondolatai mellett a soron következő tervekbe is beavatott, utóbbiakban szerepelnek külföldi turnék, vendégjátékok, ünnepségek és premierek egyaránt.
– Nagyon mozgalmas évünk volt. Igaz, mindig ezt mondom, de az idei esztendő az összes utóbbin túltett. 2007 óta vezetem az intézményt, és azóta soha nem tartottunk annyi előadást, nem tettünk annyi igénylésnek, meghívásnak eleget, mint az idei évad során. Ugyanakkor szintén 2007 óta most vettünk részt az eddigi legnagyobb turnénkon is: két hét alatt tizenhárom előadást játsztunk Magyarország különböző településein, naponta egy vagy két produkciót adtunk elő. Mindennek köszönhetően számunkra többé nem jelent nehézséget a turnészervezés: Erdélyben és Magyarországon nagyon sok helyen megfordultunk, mindenhol sikeres előadásaink voltak, folyamatosan kapjuk a meghívásokat, szeretnek bennünket, mi pedig örvendünk, hogy válaszolhatunk a hívásra.
A művészegyüttes magyar tagozata több mint hatvan előadást tartott az idén. Színes palettáról válogathattunk – az évet farsangi műsorral kezdtük, amelyet mindenhol nagyon szerettek, ezután autentikus népi műsort vittünk színpadra, majd mesejátékot készítettünk. Kiderült, a közönségigény sokkal erősebb az autentikus népi előadásokra, mint a táncszínházra, ennek ellenére az utóbbit sem hanyagoljuk el: szeretnénk növelni a nézőszámunkat, megismertetni a fiatalokkal a népzene, a néptánc értékeit. A kolozsvári nemzetközi táncfesztiválon mi képviseltük az autentikus népi vonalat, és nagy sikernek örvendett az Iskola másként programban való részvételünk is: napi két – összesen közel húsz – előadást tartott a magyar és a román tagozat, ezeket 5000 néző látta, mindemellett szerveztünk néptáncoktatást, kézművességi oktatást és hagyományos népviselet-kiállítást is. Utóbbival az elmúlt években rendszeresen foglalkoztunk, az idén már nyolc tárlatot rendeztünk be, közöttük egyet a szegedi egyetem felkérésére a dél- magyarországi városban, a házigazda intézetben: itt erdélyi – Maros menti, székelyföldi, kalotaszegi népviseleteket mutattunk be három héten keresztül.
Nagyon jó a kapcsolatunk a különböző kulturális intézményekkel, számos művészeti jellegű rendezvényen, fesztiválon voltunk társszervezők, figyelmet szentelünk a hagyományos eseményeknek, ünnepeknek. Hamarosan pedig ismét turnéra indulunk: ezúttal a Győri Balett meghívására érkezünk az általuk szervezett győri nemzetközi táncfesztiválra. A dolog érdekessége, hogy a meghívott társulatok egy-egy előadással vehetnek részt a szemlén, minket két produkciónkkal hívtak meg: a tavalyi, erdélyi hivatásos táncegyüttesek szemléjén a legjobb előadás díját hazahozó Szép piros hajnalban című előadásunkkal, valamint a Novák Ferenc által rendezett János vitéz című gyerekelőadással – utóbbit a szemle keretében szervezett gyermekfesztiválon mutatjuk be. Az idén 85 éves Novák Ferenc a győri szemle kulcsembere és állandó vendége – annak idején ő ajánlotta, hogy a magyarországi táncszövetség az erdélyi társulatokat is emelje sorai közé, ez pedig mindannyiunk számára igazi ugródeszkát jelentett. Születésnapját kellőképpen megünneplik majd a szervezők, mi tiszteletünk jeléül az általa színre vitt, itthon nagy sikernek örvendő előadással jelentkezünk. A szemle ugyanakkor nem csak nép-táncfesztivál: mint említettem, a Győri Balett szervezi és meghívást kapnak rá balett-, sporttánc-, kortárs tánc- és néptánctársulatok egyaránt. Az előadásokat igen rangos zsűri értékeli, és nívós kritikák is megjelennek róluk. Mindez számunkra nagyon fontos: megtudhatjuk, mennyire vagyunk jók, hol állunk profizmus dolgában a többiekhez képest, és a szakma olyan nagyságaival kerülhetünk kapcsolatba, akikkel itthon nem, avagy keveset találkozhatunk. A tavaly az Imádság háború után című előadásunkkal vettünk részt ugyanezen a fesztiválon – akkor visszhangos sikert arattunk, remélem, az idén ezt megismételjük.
A Maros Művészegyüttes 1956-ban alakult, idén a hatvanadik születésnapunkat ünnepeljük. Mindegyik előadásunk egy kicsit ennek is szólt, az egykori és mai kollegáknak szenteltük őket, hiszen múlt nélkül nincsen jelen és nincs jövő sem. A mikházi csűrszínházi évadot mi nyitottuk egy, a tíz éve elhunyt Széllyes Sándor emlékének szentelt esttel, június elsején pedig a Fehérlófia című gyerekelőadásunkkal léptünk fel ugyanott. Nagyon fontosnak tartjuk vidékre elvinni ezeket a produkcióinkat, de a terjedelmes díszlet miatt sajnos csak kevés előadóterem felel meg nekünk. A Csűrszínház ezek közé tartozik, mi pedig összeszedtük a környékbeli gyerekeket, elbuszoztattuk őket Mikházára és ott gyereknapi ajándékként előadtuk nekik ezt a produkciót.
Ami pedig a soron következő időszakot illeti, folynak a próbák mind a román, mind a magyar tagozaton. A magyar társulat ősszel Könczey Árpád és Könczey Csongor színrevitelében mutatja be a Most múlik című új előadásunkat. A művészegyüttes megalakulásának 60. évfordulójára ez év októberében egyhetes ünnepségsorozatot szervezünk – ennek a keretében mutatjuk be a soron következő előadásainkat, és társulatonként egy-egy kötetet is kiadunk az együttes múltjáról, történelméről. Hazavárjuk elszármazott kollegáinkat, szeretném, ha együtt ünnepelhetnénk. De addig sem lustálkodunk: a júliusi szabadságunk előtt, a győri szemle mellett meghívást kaptunk egy görögországi és egy németországi turnéra, augusztus elején pedig folytatjuk a munkát – a kettő között számos kollégánk erdélyi tánctáborokban oktat nívós és autentikus néptáncot.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
A leggazdagabb évadról
A nyár első hónapjába léptünk, a legtöbb színház, illetve egyéb művészeti intézmény természetszerűen hamarosan nyári szünetet tart, a Maros Művészegyüttesnél azonban gőzerővel folyik a munka. Barabási Attila Csabavezérigazgató az elmúlt évadot összegző gondolatai mellett a soron következő tervekbe is beavatott, utóbbiakban szerepelnek külföldi turnék, vendégjátékok, ünnepségek és premierek egyaránt.
– Nagyon mozgalmas évünk volt. Igaz, mindig ezt mondom, de az idei esztendő az összes utóbbin túltett. 2007 óta vezetem az intézményt, és azóta soha nem tartottunk annyi előadást, nem tettünk annyi igénylésnek, meghívásnak eleget, mint az idei évad során. Ugyanakkor szintén 2007 óta most vettünk részt az eddigi legnagyobb turnénkon is: két hét alatt tizenhárom előadást játsztunk Magyarország különböző településein, naponta egy vagy két produkciót adtunk elő. Mindennek köszönhetően számunkra többé nem jelent nehézséget a turnészervezés: Erdélyben és Magyarországon nagyon sok helyen megfordultunk, mindenhol sikeres előadásaink voltak, folyamatosan kapjuk a meghívásokat, szeretnek bennünket, mi pedig örvendünk, hogy válaszolhatunk a hívásra.
A művészegyüttes magyar tagozata több mint hatvan előadást tartott az idén. Színes palettáról válogathattunk – az évet farsangi műsorral kezdtük, amelyet mindenhol nagyon szerettek, ezután autentikus népi műsort vittünk színpadra, majd mesejátékot készítettünk. Kiderült, a közönségigény sokkal erősebb az autentikus népi előadásokra, mint a táncszínházra, ennek ellenére az utóbbit sem hanyagoljuk el: szeretnénk növelni a nézőszámunkat, megismertetni a fiatalokkal a népzene, a néptánc értékeit. A kolozsvári nemzetközi táncfesztiválon mi képviseltük az autentikus népi vonalat, és nagy sikernek örvendett az Iskola másként programban való részvételünk is: napi két – összesen közel húsz – előadást tartott a magyar és a román tagozat, ezeket 5000 néző látta, mindemellett szerveztünk néptáncoktatást, kézművességi oktatást és hagyományos népviselet-kiállítást is. Utóbbival az elmúlt években rendszeresen foglalkoztunk, az idén már nyolc tárlatot rendeztünk be, közöttük egyet a szegedi egyetem felkérésére a dél- magyarországi városban, a házigazda intézetben: itt erdélyi – Maros menti, székelyföldi, kalotaszegi népviseleteket mutattunk be három héten keresztül.
Nagyon jó a kapcsolatunk a különböző kulturális intézményekkel, számos művészeti jellegű rendezvényen, fesztiválon voltunk társszervezők, figyelmet szentelünk a hagyományos eseményeknek, ünnepeknek. Hamarosan pedig ismét turnéra indulunk: ezúttal a Győri Balett meghívására érkezünk az általuk szervezett győri nemzetközi táncfesztiválra. A dolog érdekessége, hogy a meghívott társulatok egy-egy előadással vehetnek részt a szemlén, minket két produkciónkkal hívtak meg: a tavalyi, erdélyi hivatásos táncegyüttesek szemléjén a legjobb előadás díját hazahozó Szép piros hajnalban című előadásunkkal, valamint a Novák Ferenc által rendezett János vitéz című gyerekelőadással – utóbbit a szemle keretében szervezett gyermekfesztiválon mutatjuk be. Az idén 85 éves Novák Ferenc a győri szemle kulcsembere és állandó vendége – annak idején ő ajánlotta, hogy a magyarországi táncszövetség az erdélyi társulatokat is emelje sorai közé, ez pedig mindannyiunk számára igazi ugródeszkát jelentett. Születésnapját kellőképpen megünneplik majd a szervezők, mi tiszteletünk jeléül az általa színre vitt, itthon nagy sikernek örvendő előadással jelentkezünk. A szemle ugyanakkor nem csak nép-táncfesztivál: mint említettem, a Győri Balett szervezi és meghívást kapnak rá balett-, sporttánc-, kortárs tánc- és néptánctársulatok egyaránt. Az előadásokat igen rangos zsűri értékeli, és nívós kritikák is megjelennek róluk. Mindez számunkra nagyon fontos: megtudhatjuk, mennyire vagyunk jók, hol állunk profizmus dolgában a többiekhez képest, és a szakma olyan nagyságaival kerülhetünk kapcsolatba, akikkel itthon nem, avagy keveset találkozhatunk. A tavaly az Imádság háború után című előadásunkkal vettünk részt ugyanezen a fesztiválon – akkor visszhangos sikert arattunk, remélem, az idén ezt megismételjük.
A Maros Művészegyüttes 1956-ban alakult, idén a hatvanadik születésnapunkat ünnepeljük. Mindegyik előadásunk egy kicsit ennek is szólt, az egykori és mai kollegáknak szenteltük őket, hiszen múlt nélkül nincsen jelen és nincs jövő sem. A mikházi csűrszínházi évadot mi nyitottuk egy, a tíz éve elhunyt Széllyes Sándor emlékének szentelt esttel, június elsején pedig a Fehérlófia című gyerekelőadásunkkal léptünk fel ugyanott. Nagyon fontosnak tartjuk vidékre elvinni ezeket a produkcióinkat, de a terjedelmes díszlet miatt sajnos csak kevés előadóterem felel meg nekünk. A Csűrszínház ezek közé tartozik, mi pedig összeszedtük a környékbeli gyerekeket, elbuszoztattuk őket Mikházára és ott gyereknapi ajándékként előadtuk nekik ezt a produkciót.
Ami pedig a soron következő időszakot illeti, folynak a próbák mind a román, mind a magyar tagozaton. A magyar társulat ősszel Könczey Árpád és Könczey Csongor színrevitelében mutatja be a Most múlik című új előadásunkat. A művészegyüttes megalakulásának 60. évfordulójára ez év októberében egyhetes ünnepségsorozatot szervezünk – ennek a keretében mutatjuk be a soron következő előadásainkat, és társulatonként egy-egy kötetet is kiadunk az együttes múltjáról, történelméről. Hazavárjuk elszármazott kollegáinkat, szeretném, ha együtt ünnepelhetnénk. De addig sem lustálkodunk: a júliusi szabadságunk előtt, a győri szemle mellett meghívást kaptunk egy görögországi és egy németországi turnéra, augusztus elején pedig folytatjuk a munkát – a kettő között számos kollégánk erdélyi tánctáborokban oktat nívós és autentikus néptáncot.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 8.
Nagyvárad mindig talpra állt
Kedd délután ezúttal a várban tartották szokásos havi gyűlésüket a Nobilitas Egyesület tagjai. Dr. Fleisz János történész és Mihálka Nándor régész tartottak vetített képes előadásokat.
A vár volt katonai adminisztrációs épületének (I) konferenciatermében megjelenteket Fodor József általános helynök, a Nobilitas Egyesület elnöke köszöntötte. Ezután dr. Fleisz János történész tartott expozét Nagyvárad átalakulása címmel, valamivel több mint 30 percben foglalva össze 934 év történetét. Arra hívta fel a figyelmet: három pilléren alapszik Várad megalakulása: minden a várral kezdődött, majd 1082 végén folytatódott a monostor, illetve a káptalan Szent László általi megalapításával, hogy aztán az erődítmény és az egyházi központ körül létrejöjjön maga a település. Váradról tehát elmondható, hogy sohasem volt agrártelepülés, vagy a klasszikus értelemben vett falu, de a szabad királyi város rangot se nyerte el, bár próbálkozott ezzel. Azzal büszkélkedhetett viszont, hogy püspöki város, 1870-ben pedig törvényhatósági jogú városnak nyilvánították, ami tulajdonképpen a mai municípiumnak felel meg. A több mint kilenc évszázados történelme során többször pusztulás fenyegette, vagy leáldozóban volt a csillaga, de mindig sikerült talpra állnia, újjászületnie, fejlődnie, így bízhatunk abban, hogy majdan ismét sikeres lesz, régi fényében fog tündökölni.
Az első felfutása Szent Lászlónak köszönhető, amikor egyházi, vallási, politikai központ volt. A középkorban a magyar Compostelaként emlegették, az első pusztulását 1241 körül élte át, amikor a tatárjárásnak nevezett mongolinvázió következtében a lakosság több mint fele meghalt. De volt újrakezdés, így Vitéz János idején az európai humanizmus egyik legjelentősebb centrumává vált. Másik változásra 1557-ben került sor, amikor a protestánsok uralták a várost, majd az 1660-1692 közötti török-oszmán pasaságnak lettek mélyreható eredményei. Jött azonban az újabb felemelkedés a barokk korszakban. A 19. században, 1850-ben egyesült a négy városrész felsőbb, Habsburg utasításra, illetve Nagyvárad tartományközpont is lett. Rendkívül sikeresnek mondható a dualizmus korszaka, főleg az 1890-1915 közötti 25 év. A hányatott történet 1920-1940 között folytatódott, 1944 áprilisában egy elszegényedett, lepusztult várost találtak a bevonuló szovjet-román katonák. Ezután a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltozás írtak újabb fejezeteket Várad hányatott sorsú történelmébe.
A Székesegyház
Mihálka Nándor történész a váradi középkori székesegyház területén zajlott régészeti kutatásokról beszélt, arra is kitérve, hogy az 1619-1629 között épült Fejedelmi Palota építtetői Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek voltak, a kivitelező pedig Giacomo Resti észak-itáliai építész. A Szűz Máriának szentelt első székesegyházat Szent László alapította, és 1092-ben lett a váradi püspökség főszékesegyháza. 1115 körül ide temették el Szent Lászlót, itt találhatóak II. András és IV. (Kun) László királyok feltételezett temetkezési helyei, és itt nyugszik Luxemburgi Zsigmond is. Báthori András püspöksége idején átépítették, 1557 után Báthory István fejedelem elrendelte, hogy ágyútornyot kell építeni a szentélyben, Bethlen Gábor pedig azt adta ki ukáznak, hogy 1621-ig a teljes székesegyházat el kell bontani.
Az első „ásatások” 1755-ben történtek, majd valódi régészeti kutatások Henszlmann Imre és Rómer Flóris (1881-1884), valamint Gyalókay Jenő (1911-1912) vezetésével folytak. Az egykori székesegyház területén aztán a közelmúltban 2012-2015 között zajlottak kutatások, melyek folytatást igényelnek.
Az előadások után a jelenlevők Jakabffy László műemlékvédő irányításával megtekintették a mostani vártemplomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Kedd délután ezúttal a várban tartották szokásos havi gyűlésüket a Nobilitas Egyesület tagjai. Dr. Fleisz János történész és Mihálka Nándor régész tartottak vetített képes előadásokat.
A vár volt katonai adminisztrációs épületének (I) konferenciatermében megjelenteket Fodor József általános helynök, a Nobilitas Egyesület elnöke köszöntötte. Ezután dr. Fleisz János történész tartott expozét Nagyvárad átalakulása címmel, valamivel több mint 30 percben foglalva össze 934 év történetét. Arra hívta fel a figyelmet: három pilléren alapszik Várad megalakulása: minden a várral kezdődött, majd 1082 végén folytatódott a monostor, illetve a káptalan Szent László általi megalapításával, hogy aztán az erődítmény és az egyházi központ körül létrejöjjön maga a település. Váradról tehát elmondható, hogy sohasem volt agrártelepülés, vagy a klasszikus értelemben vett falu, de a szabad királyi város rangot se nyerte el, bár próbálkozott ezzel. Azzal büszkélkedhetett viszont, hogy püspöki város, 1870-ben pedig törvényhatósági jogú városnak nyilvánították, ami tulajdonképpen a mai municípiumnak felel meg. A több mint kilenc évszázados történelme során többször pusztulás fenyegette, vagy leáldozóban volt a csillaga, de mindig sikerült talpra állnia, újjászületnie, fejlődnie, így bízhatunk abban, hogy majdan ismét sikeres lesz, régi fényében fog tündökölni.
Az első felfutása Szent Lászlónak köszönhető, amikor egyházi, vallási, politikai központ volt. A középkorban a magyar Compostelaként emlegették, az első pusztulását 1241 körül élte át, amikor a tatárjárásnak nevezett mongolinvázió következtében a lakosság több mint fele meghalt. De volt újrakezdés, így Vitéz János idején az európai humanizmus egyik legjelentősebb centrumává vált. Másik változásra 1557-ben került sor, amikor a protestánsok uralták a várost, majd az 1660-1692 közötti török-oszmán pasaságnak lettek mélyreható eredményei. Jött azonban az újabb felemelkedés a barokk korszakban. A 19. században, 1850-ben egyesült a négy városrész felsőbb, Habsburg utasításra, illetve Nagyvárad tartományközpont is lett. Rendkívül sikeresnek mondható a dualizmus korszaka, főleg az 1890-1915 közötti 25 év. A hányatott történet 1920-1940 között folytatódott, 1944 áprilisában egy elszegényedett, lepusztult várost találtak a bevonuló szovjet-román katonák. Ezután a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltozás írtak újabb fejezeteket Várad hányatott sorsú történelmébe.
A Székesegyház
Mihálka Nándor történész a váradi középkori székesegyház területén zajlott régészeti kutatásokról beszélt, arra is kitérve, hogy az 1619-1629 között épült Fejedelmi Palota építtetői Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek voltak, a kivitelező pedig Giacomo Resti észak-itáliai építész. A Szűz Máriának szentelt első székesegyházat Szent László alapította, és 1092-ben lett a váradi püspökség főszékesegyháza. 1115 körül ide temették el Szent Lászlót, itt találhatóak II. András és IV. (Kun) László királyok feltételezett temetkezési helyei, és itt nyugszik Luxemburgi Zsigmond is. Báthori András püspöksége idején átépítették, 1557 után Báthory István fejedelem elrendelte, hogy ágyútornyot kell építeni a szentélyben, Bethlen Gábor pedig azt adta ki ukáznak, hogy 1621-ig a teljes székesegyházat el kell bontani.
Az első „ásatások” 1755-ben történtek, majd valódi régészeti kutatások Henszlmann Imre és Rómer Flóris (1881-1884), valamint Gyalókay Jenő (1911-1912) vezetésével folytak. Az egykori székesegyház területén aztán a közelmúltban 2012-2015 között zajlottak kutatások, melyek folytatást igényelnek.
Az előadások után a jelenlevők Jakabffy László műemlékvédő irányításával megtekintették a mostani vártemplomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. június 8.
Nem mutatják be Csíksomlyón a Márton Áron rockoperát
Betiltották Márton Áront! – osztotta meg szerdán a hírt Facebook-oldalán G. Nagy Ilián, az Isten küldötte Márton Áron című rockopera szerzője. Valójában nem tiltották be, mindössze nem adnak helyet neki a csíksomlyói nyeregben.
A tervek szerint a darab ősbemutatóját augusztus 14-én a csíksomlyói nyeregben tartották volna. Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója szerint a betiltották kifejezés csúsztatás, valójában a ferences rendház – a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség álláspontját figyelembe véve – nem ad engedélyt a tervezett helyszínen a rockopera bemutatására.
„Értesítjük az érdeklődőket, hogy a Márton Áron rockoperát augusztus 14-én Csíksomlyón betiltották” – írta G. Nagy Ilián. A rockopera alkotói korábban felkérték a Rómában székelő Kovács Gergely pápai káplánt, a Márton Áron szentté avatási ügy posztulátorát, hogy legyen az előadás védnöke. Ugyanakkor kérték Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, hogy vegyen részt a tervezett bemutatón, sőt szerepet is szántak neki.
Potyó Ferenc érseki helynök a Székelyhon érdeklődésére elmondta, a művet áttanulmányozták, és úgy vélik, hogy összeegyeztethetetlen Márton Áron egyéniségével, karakterével, lelkiségével, ahogyan megformálták. „Az érsek úr nem vállalta sem a fellépést, sem azt, hogy ott legyen. Kérte, hogy a neve ne szerepeljen a műben. A posztulátor kifejtette a véleményét, nem vállalta a védnökséget. Természetesen mi nem fogunk semmilyen ellenkampányt folytatni sem a szerzők, sem az alkotás ellen, viszont nem tudunk vele azonosulni, nem tudjuk felvállalni ezt a művet. Egy olyan megszentelt helyen, ahol évente százezrek imádkoznak, búcsút nyernek, nem is tudunk egy ilyen, Márton Áront nem hitelesen bemutató mű bemutatásához hozzájárulni. Tovább aztán ezzel mi nem foglalkozunk” – fejtette ki az érsekség álláspontját a helynök.
Urbán Erik, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója elmondta, a G. Nagy Ilián által a közösségi oldalon bejelentett hír csúsztatás, mert a rockopera bemutatását nem tilthatják meg. „Mi nem láttuk a szövegkönyvet, úgyhogy ennek a fényében nem adunk neki helyet mindaddig, amíg nem tisztázódik az ügy. Az érsekség elhatárolódik a rockoperától, ezért nem adhatunk helyet neki. Ez nem azt jelenti, hogy például nem fogják előadni máshol Erdélyben, vagy Magyarországon. Mi sem a nyeregben, sem a kegytemplom környékén nem tudunk helyet adni a bemutatónak mindaddig, amíg az érsekség nem járul ehhez hozzá” – hangsúlyozta a templomigazgató.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
Betiltották Márton Áront! – osztotta meg szerdán a hírt Facebook-oldalán G. Nagy Ilián, az Isten küldötte Márton Áron című rockopera szerzője. Valójában nem tiltották be, mindössze nem adnak helyet neki a csíksomlyói nyeregben.
A tervek szerint a darab ősbemutatóját augusztus 14-én a csíksomlyói nyeregben tartották volna. Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója szerint a betiltották kifejezés csúsztatás, valójában a ferences rendház – a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség álláspontját figyelembe véve – nem ad engedélyt a tervezett helyszínen a rockopera bemutatására.
„Értesítjük az érdeklődőket, hogy a Márton Áron rockoperát augusztus 14-én Csíksomlyón betiltották” – írta G. Nagy Ilián. A rockopera alkotói korábban felkérték a Rómában székelő Kovács Gergely pápai káplánt, a Márton Áron szentté avatási ügy posztulátorát, hogy legyen az előadás védnöke. Ugyanakkor kérték Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, hogy vegyen részt a tervezett bemutatón, sőt szerepet is szántak neki.
Potyó Ferenc érseki helynök a Székelyhon érdeklődésére elmondta, a művet áttanulmányozták, és úgy vélik, hogy összeegyeztethetetlen Márton Áron egyéniségével, karakterével, lelkiségével, ahogyan megformálták. „Az érsek úr nem vállalta sem a fellépést, sem azt, hogy ott legyen. Kérte, hogy a neve ne szerepeljen a műben. A posztulátor kifejtette a véleményét, nem vállalta a védnökséget. Természetesen mi nem fogunk semmilyen ellenkampányt folytatni sem a szerzők, sem az alkotás ellen, viszont nem tudunk vele azonosulni, nem tudjuk felvállalni ezt a művet. Egy olyan megszentelt helyen, ahol évente százezrek imádkoznak, búcsút nyernek, nem is tudunk egy ilyen, Márton Áront nem hitelesen bemutató mű bemutatásához hozzájárulni. Tovább aztán ezzel mi nem foglalkozunk” – fejtette ki az érsekség álláspontját a helynök.
Urbán Erik, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója elmondta, a G. Nagy Ilián által a közösségi oldalon bejelentett hír csúsztatás, mert a rockopera bemutatását nem tilthatják meg. „Mi nem láttuk a szövegkönyvet, úgyhogy ennek a fényében nem adunk neki helyet mindaddig, amíg nem tisztázódik az ügy. Az érsekség elhatárolódik a rockoperától, ezért nem adhatunk helyet neki. Ez nem azt jelenti, hogy például nem fogják előadni máshol Erdélyben, vagy Magyarországon. Mi sem a nyeregben, sem a kegytemplom környékén nem tudunk helyet adni a bemutatónak mindaddig, amíg az érsekség nem járul ehhez hozzá” – hangsúlyozta a templomigazgató.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
2016. június 9.
MASZIDI Vásárhelyen
Volt egy régi ötlet, ami nemrégiben beteljesedett. Volt egy jó terve az egyik hallgatónak, ami az egyetem vezetőségénél és tanári karánál megértésre lelt. Volt egy alapítvány, amely ezt támogatta. És lett egy olyan találkozó, amely ritkaságszámba megy a honi és a külföldi színházi életben egyaránt.
A MASZIDI-ről, avagy magyar színházi diáktalálkozóról van szó, amely június hatodika és tizenkettedike között zajlik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A dolog lényege, hogy Gaál Attila Csaba hallgató ötlete nyomán meghívták a magyarországi és határain túli színművészeti egyetemek tanárait és diákjait egy egy hétig tartó, közös alkotómunkára – a részt vevő tanárok számukra idegen hallgatók alkotta csoportokat irányítanak, a projekt célja pedig egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok. Az egyhetes munka során van elméleti képzés, gyakorlati munka, a hét végén pedig különböző produkciók formájában bemutatásra kerül az elsajátított mesterségbeli tudás. Mindezzel kapcsolatosan szerda délben tartottak sajtótájékoztatót az egyetem előcsarnokában, ahol Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, közöttük a budapesti, újvidéki, Kolozsvári színművészeti egyetemen tanító vendégtanárokat és az ötletgazdákat.
– A rendezvény a Gaál Attila Csaba ötlete és Gáspárik Attila régi tervének kiterjesztése. Amikor új szakokat indítottunk, ő mondta, hogy azok a diákok, akik nálunk végeznek, generációként mennek tovább, olyanokként, akik ismerik egymást és együtt dolgoztak, tudják, hogy kihez forduljanak, ha például egy számukra megfelelő rendezőre, díszlettervezőre lesz szükségük. Arra gondoltunk, hogy ugyanez történik a Kárpát- medencében is: ha a hallgatóink a többi, hasonló profilú egyetem diákjaival együtt dolgozhatnának, tudnák, hogy kiket hívjanak előadásaikhoz a későbbiekben. Ezért karoltuk fel a Gaál Attila Csaba ötletét. A találkozón részt vevő tanárok: Kalocsai Kata Kolozsvárról, Forgách Péter Budapestről, Balázs Áron és László Sándor Újvidékről, valamint Gáspárik Attila Marosvásárhelyről.
Balási András rektorhelyettes hozzátette: – Ennek voltak előzményei, ’96–’97-ben a budapesti egyetemmel közösen szerveztünk egy workshopot, illetve két stúdiófesztivált. A mostani találkozót a Bethlen Gábor Alapon keresztül jelentős összeggel támogatta a Studium–Prospero Alapítvány, köszönjük nekik.
– 1989 előtt magyar nyelvű színészképzés Európában két helyen volt: Budapesten és Marosvásárhelyen – mondta Gáspárik Attila. – Ha egy magyar színjátszás van, és ez helytől független, akkor mi lenne, ha a képzésben is gondolatokat cserélnénk egymással? Ha azokat az ingereket, amelyek pluszban érintenek minket a román vagy szerb színjátszásból, kicserélnénk egymás között? Akár tanárcserékben is gondolkodhatunk. Nem vagyunk egymásnak rossz értelemben vett konkurensei, csak egyeztetési problémáink vannak, nagyok a távolságok. Magyarországon osztatlan színészképzés zajlik öt éven át, Újvidéken 4+1 év a képzés, itthon 3+2. És elvileg ugyanazt tanítjuk. Arra is jó ez a találkozás, hogy megbeszéljük a különbségeket. Nagyon heterogén a hallgatói csoportok összetétele, vannak bennük első- és harmadévesek például. Én improvizációval és történetépítéssel foglalkozom velük, ez mindig működik. Nagyon büszke vagyok Gaál Attila Csabára, hogy kitalálta ezt a dolgot, ugyanakkor az egyetem vezetőségének hozzáállását is tükrözi, hogy meghallgatjuk a diákjaink véleményét, és a jó ötleteket segítünk megvalósítani – ő Budapestről érkezett és az egész hallgatói önkormányzat részt vett a szervezési munkákban.
Forgách Péter is felszólalt: – Színjátszás egyféle van. Mindegy, hogy ki honnan jött, ugyanazt beszéljük, ugyanazt kergetjük, ami különbség, az csupán személyes különbség. Ez a találkozó, amin most részt veszünk, egy nagyon értelmes dolog, akkor is, ha még kísérleti stádiumban van. De öröm részt venni benne, valószínűleg a színészképzés természete, hogy összezáródnak az emberek.
– Arra koncentrálok, hogy a jelen pillanatban a lehető legjobban, legkényelmesebben, a legjobb körülmények között peregjen a fesztivál, és ha úgy ér véget, hogy emberileg egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor elértük a célunkat – tette hozzá Gaál Attila Csaba, majd a Studium–Prospero Alapítvány vezetője, dr. Vass Levente szólt: – Ez a történet számomra örömmel ért véget. Egy hallgató elkezdte, majd partnerek lettek az oktatók, a színház, az alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzetpolitikai Államtitkárság, és most itt vagyunk. Az elkövetkezőkben is biztosítjuk a partnerséget, mert úgy érzem, ennek a találkozónak lesz folytatása. Az alapítvány is közös termék, a Studium orvosi jellegű, a Prospero a Művészeti Egyetemen zajló állami magyar oktatás háttérintézménye. A tavaly jogilag egybevonódtunk, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogat bennünket: az ilyen és ehhez hasonló rendezvények megszervezéséhez 10 millió forint áll rendelkezésre évente, ezen eseménysorozat megszervezéséhez 2 millió forinttal járultunk hozzá.
A találkozó esti programpontjait a diákok állították össze, a szakmait a tanárok. Harsányi Zsolt elárulta, nem volt meghatározva, hogy ki mit csinál az általa tartott órán. Mindenki elhozta a saját munkamódszerét, ötletét, és kitalálta azt, hogy hogyan dolgozik idegen diákokkal. Ezen munkamód-szerek között volt jelenetírás és rendezés, maszkok készítése, improvizációs gyakorlatok és történetépítés. A hétvégi előadásokat a nagyközönség is megtekintheti, az időpontokra még visszatérünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Volt egy régi ötlet, ami nemrégiben beteljesedett. Volt egy jó terve az egyik hallgatónak, ami az egyetem vezetőségénél és tanári karánál megértésre lelt. Volt egy alapítvány, amely ezt támogatta. És lett egy olyan találkozó, amely ritkaságszámba megy a honi és a külföldi színházi életben egyaránt.
A MASZIDI-ről, avagy magyar színházi diáktalálkozóról van szó, amely június hatodika és tizenkettedike között zajlik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A dolog lényege, hogy Gaál Attila Csaba hallgató ötlete nyomán meghívták a magyarországi és határain túli színművészeti egyetemek tanárait és diákjait egy egy hétig tartó, közös alkotómunkára – a részt vevő tanárok számukra idegen hallgatók alkotta csoportokat irányítanak, a projekt célja pedig egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok. Az egyhetes munka során van elméleti képzés, gyakorlati munka, a hét végén pedig különböző produkciók formájában bemutatásra kerül az elsajátított mesterségbeli tudás. Mindezzel kapcsolatosan szerda délben tartottak sajtótájékoztatót az egyetem előcsarnokában, ahol Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, közöttük a budapesti, újvidéki, Kolozsvári színművészeti egyetemen tanító vendégtanárokat és az ötletgazdákat.
– A rendezvény a Gaál Attila Csaba ötlete és Gáspárik Attila régi tervének kiterjesztése. Amikor új szakokat indítottunk, ő mondta, hogy azok a diákok, akik nálunk végeznek, generációként mennek tovább, olyanokként, akik ismerik egymást és együtt dolgoztak, tudják, hogy kihez forduljanak, ha például egy számukra megfelelő rendezőre, díszlettervezőre lesz szükségük. Arra gondoltunk, hogy ugyanez történik a Kárpát- medencében is: ha a hallgatóink a többi, hasonló profilú egyetem diákjaival együtt dolgozhatnának, tudnák, hogy kiket hívjanak előadásaikhoz a későbbiekben. Ezért karoltuk fel a Gaál Attila Csaba ötletét. A találkozón részt vevő tanárok: Kalocsai Kata Kolozsvárról, Forgách Péter Budapestről, Balázs Áron és László Sándor Újvidékről, valamint Gáspárik Attila Marosvásárhelyről.
Balási András rektorhelyettes hozzátette: – Ennek voltak előzményei, ’96–’97-ben a budapesti egyetemmel közösen szerveztünk egy workshopot, illetve két stúdiófesztivált. A mostani találkozót a Bethlen Gábor Alapon keresztül jelentős összeggel támogatta a Studium–Prospero Alapítvány, köszönjük nekik.
– 1989 előtt magyar nyelvű színészképzés Európában két helyen volt: Budapesten és Marosvásárhelyen – mondta Gáspárik Attila. – Ha egy magyar színjátszás van, és ez helytől független, akkor mi lenne, ha a képzésben is gondolatokat cserélnénk egymással? Ha azokat az ingereket, amelyek pluszban érintenek minket a román vagy szerb színjátszásból, kicserélnénk egymás között? Akár tanárcserékben is gondolkodhatunk. Nem vagyunk egymásnak rossz értelemben vett konkurensei, csak egyeztetési problémáink vannak, nagyok a távolságok. Magyarországon osztatlan színészképzés zajlik öt éven át, Újvidéken 4+1 év a képzés, itthon 3+2. És elvileg ugyanazt tanítjuk. Arra is jó ez a találkozás, hogy megbeszéljük a különbségeket. Nagyon heterogén a hallgatói csoportok összetétele, vannak bennük első- és harmadévesek például. Én improvizációval és történetépítéssel foglalkozom velük, ez mindig működik. Nagyon büszke vagyok Gaál Attila Csabára, hogy kitalálta ezt a dolgot, ugyanakkor az egyetem vezetőségének hozzáállását is tükrözi, hogy meghallgatjuk a diákjaink véleményét, és a jó ötleteket segítünk megvalósítani – ő Budapestről érkezett és az egész hallgatói önkormányzat részt vett a szervezési munkákban.
Forgách Péter is felszólalt: – Színjátszás egyféle van. Mindegy, hogy ki honnan jött, ugyanazt beszéljük, ugyanazt kergetjük, ami különbség, az csupán személyes különbség. Ez a találkozó, amin most részt veszünk, egy nagyon értelmes dolog, akkor is, ha még kísérleti stádiumban van. De öröm részt venni benne, valószínűleg a színészképzés természete, hogy összezáródnak az emberek.
– Arra koncentrálok, hogy a jelen pillanatban a lehető legjobban, legkényelmesebben, a legjobb körülmények között peregjen a fesztivál, és ha úgy ér véget, hogy emberileg egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor elértük a célunkat – tette hozzá Gaál Attila Csaba, majd a Studium–Prospero Alapítvány vezetője, dr. Vass Levente szólt: – Ez a történet számomra örömmel ért véget. Egy hallgató elkezdte, majd partnerek lettek az oktatók, a színház, az alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzetpolitikai Államtitkárság, és most itt vagyunk. Az elkövetkezőkben is biztosítjuk a partnerséget, mert úgy érzem, ennek a találkozónak lesz folytatása. Az alapítvány is közös termék, a Studium orvosi jellegű, a Prospero a Művészeti Egyetemen zajló állami magyar oktatás háttérintézménye. A tavaly jogilag egybevonódtunk, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogat bennünket: az ilyen és ehhez hasonló rendezvények megszervezéséhez 10 millió forint áll rendelkezésre évente, ezen eseménysorozat megszervezéséhez 2 millió forinttal járultunk hozzá.
A találkozó esti programpontjait a diákok állították össze, a szakmait a tanárok. Harsányi Zsolt elárulta, nem volt meghatározva, hogy ki mit csinál az általa tartott órán. Mindenki elhozta a saját munkamódszerét, ötletét, és kitalálta azt, hogy hogyan dolgozik idegen diákokkal. Ezen munkamód-szerek között volt jelenetírás és rendezés, maszkok készítése, improvizációs gyakorlatok és történetépítés. A hétvégi előadásokat a nagyközönség is megtekintheti, az időpontokra még visszatérünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 9.
Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. június 9.
Hejha 2016 Erdélyben: kisebb eltolódások a politikai térképen
A politikai egység mítoszának bűvölete még ma sem oszlott el mifelénk, így az erdélyi magyar választóközönség belső indíttatásait figyelembe véve a magyar–magyar verseny terepe a helyhatósági választás s azon belül is a tömbmagyar települések. E megmérettetés alkalmas a pártok közötti erőfelmérésre, azzal együtt, hogy itt is van egy torzító elem: a szórványban, ahol az egyes testületekbe való bejutás múlhat azon, hogy indul-e két vagy három magyar párt, a két autonomista szervezet sok esetben nemzeti felelősségből nem indít jelöltet.
Két és fél pólus
A vasárnap lezajlott helyhatósági választás nem hozott érdemi változást a sajátos két és fél pólusú erdélyi magyar politikai erőtérben. Két és fél pólus, mondom, mert bár az MPP stratégiai egyezséget kötött az RMDSZ-szel és ismételten e pártot támogatta a különböző választási megmérettetéseken, mégiscsak egyes helységekben az RMDSZ ellen indult az Erdélyi Magyar Néppárt támogatásával.
Ha összevetjük az eredményt a 2008-as voksolással, szembetűnő az autonomista oldal térvesztése. Különösen Háromszéken fájdalmas a vereség, ahol 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott, mint az RMDSZ listája. A választók nem díjazták a két autonomista párt, az MPP és az EMNP csörtéit, mindkettőt keményen megbüntették, nem foglalkozva azzal, hogy ki a felelős a testvérharcért.
Az RMDSZ jellemzően megőrizte pozícióit, egyetlen komolyabb szimbolikus vereséget szenvedett, s azt Székelyudvarhelyen. Arra senki nem számított, hogy a hajdan elsöprő magyar többségű, de mára szinte elszórványosodott nagyvárosokban, Kolozsváron, Nagybányán és Nagyváradon magyar polgármester lesz. Szóba jött viszont esélyesként Szatmárnémeti, ami nagy sikere lett az RMDSZ-nek.
Megérdemel pár szót Marosvásárhely is, ahol Soós Zoltán indult mindhárom magyar párt támogatásával, de sajnálatos módon vesztett. Soósnak 25 557 szavazatot sikerült összegyűjteni, ami lehangoló, tekintve, hogy 2012-ben Frunda 28837 voksot gyűjtött. A csökkenő tendencia egyértelmű, Borbély Lászlóra 2008-ban 34 374-an szavaztak, Kelemen Atillára 2004-ben 34 625-ön. Lehet most azon tanakodni, hogy Dan Maşca feltűnésével, a választóközönség elfáradásával vagy Soós személyével volt-e baj. Azon is morfondírozhatunk, hogy más jelölt kapott volna-e vagy sem több szavazatot, vagy mi lett volna, ha az RMDSZ erőteljesebben támogatja Soós kampányát. Ám a számok sajnos számok maradnak. Tény az, hogy a Marosvásárhelyen élők 2000 óta először (amikor is Fodor Imre vesztett párszáz szavazattal) jó szívvel és nyugodt lelkiismerettel adhatták volna szavazatukat a közös magyar jelöltre. Másképp nézne ki a magyar jövő, ha ezt kellő számban meg is teszik a marosvásárhelyiek. S ezzel nem akarok választópolgárra mutogatni, a polgár olyan, amilyenné a társadalmi környezet és azon belül a saját elit teszi. Közös felelősségünk, hogy ide jutottunk, hogy egy kifogástalan legitimitással rendelkező, előválasztáson jelöltséget nyert prominensünk kevesebb szavazatot kap, mint a neptunista, nem egyszer hamis tényközlésen kapott, a magyar érdekek ellen ismételten fellépő Frunda György – igaz, négy évvel korábban. Értékeljük, hogy ellentétben a 2000-es választásokkal, úgy hírlik, hogy Soósék időben óvják meg az eredményt, ugyanis nem meglepő módon ismét fennáll a csalás gyanúja, ráadásul több síkon is (szavazatok érvénytelenítése, új személyi igazolványok tömeges kiadása a választást közvetlenül megelőzően).
Autonomisták potenciálja
Az udvarhelyi autonomista győzelem azt jelzi, hogy a választópolgárok értékelik a nemzeti oldal összefogását, s üzeni, hogy soha nem késő a jó irányba lépni. Hogy megértik az idők üzenetét az MPP vezetői, abban erőst kételkedem. Mint ahogy abban is, hogy az MPP elvhű részének lesz ereje Biró Zsoltot leváltani és egy hiteles, következetes, nem törlesztésben, hanem magyar jövőben gondolkodó autonomistát a párt élére állítani.
Ténykérdés, hogy az MPP-nek van mivel dicsekednie: az RMDSZ-szel és kisebb részben az EMNP-vel való ügyes koalíciókötés megkétszerezte polgármestereinek számát. Társadalmi támogatottsága ugyanakkor nem nőtt, hanem csökkent. A kézirat lezártának idején a BEC 94,63 százalékos feldolgozottság mellett kiadott adatai szerint a néppárt polgármestereit, helyi és megyei tanácsosi listáit lényegesen több választó támogatta, mint az MPP-ét és ez meglátszik a tanácsosi mandátumok számában is.
Biró Zsolt az MTI-nek elmondta, hogy szerinte az eredmények, valamint az a tény, hogy MPP-s jelölteket támogatott egyes településeken az RMDSZ, más településeken az EMNP, azt igazolta, hogy „az MPP a kapocs szerepét tölti be az erdélyi magyar politikában”. Tetszetős magyarázat, és van is benne valami. Abban az értelemben, hogy az MPP bázisa, a törzsgárda húz a néppárt fele, míg a vezetőség egyre inkább RMDSZ-típusú komprádorpolitikában gondolkodik, „spágás” érdekérvényesítésben, ami az RMDSZ fele teremt kapcsolatot.
Az egyetlen következetes autonomista politikai erő, az Erdélyi Magyar Néppárt csapatát megtépázta az elmúlt négy esztendő. A megmaradtak igyekeztek helytállni. Kevés pénzből korrekt kampányt folytatva megőrizték a helyi tanácsosaik nagy részét. A mindösszesen három megyei tanácsos lehangoló eredmény, mint ahogy az is, hogy polgármesteri székhez sehol nem jutott a párt. Ugyanakkor tény az is, hogy sikerült megmaradni a politikai térképen, s elnyerni a magyar szavazatok 5–8 százalékát. Ez kétségkívül kevés ahhoz, hogy kellő zsaroló potenciált jelentsen, hogy erre támaszkodva rászorítsák az RMDSZ-t a következetes és autonomista politizálásra, de elég ahhoz, hogy ne lehessen leírni a pártot, mint önálló politikai tényezőt.
Mert ha csak annyi szerepe marad a néppártnak, hogy nem hagyja, hogy az RMDSZ-szel teljesen elszaladjon a ló, már akkor megvan a szervezet létértelme. De ennél nagyobb a feladat. Előbb-utóbb át kell venni az erdélyi magyar érdekképviseleti funkciót attól a párttól, mely kereken húsz esztendeje, az 1996-os puccsszerű, a belső szabályokat lábbal tipró kormányzati szerepvállalással feladta a távlati magyar érdekeket, a nemzeti önkormányzat eszméjét, az autonómiát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A politikai egység mítoszának bűvölete még ma sem oszlott el mifelénk, így az erdélyi magyar választóközönség belső indíttatásait figyelembe véve a magyar–magyar verseny terepe a helyhatósági választás s azon belül is a tömbmagyar települések. E megmérettetés alkalmas a pártok közötti erőfelmérésre, azzal együtt, hogy itt is van egy torzító elem: a szórványban, ahol az egyes testületekbe való bejutás múlhat azon, hogy indul-e két vagy három magyar párt, a két autonomista szervezet sok esetben nemzeti felelősségből nem indít jelöltet.
Két és fél pólus
A vasárnap lezajlott helyhatósági választás nem hozott érdemi változást a sajátos két és fél pólusú erdélyi magyar politikai erőtérben. Két és fél pólus, mondom, mert bár az MPP stratégiai egyezséget kötött az RMDSZ-szel és ismételten e pártot támogatta a különböző választási megmérettetéseken, mégiscsak egyes helységekben az RMDSZ ellen indult az Erdélyi Magyar Néppárt támogatásával.
Ha összevetjük az eredményt a 2008-as voksolással, szembetűnő az autonomista oldal térvesztése. Különösen Háromszéken fájdalmas a vereség, ahol 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott, mint az RMDSZ listája. A választók nem díjazták a két autonomista párt, az MPP és az EMNP csörtéit, mindkettőt keményen megbüntették, nem foglalkozva azzal, hogy ki a felelős a testvérharcért.
Az RMDSZ jellemzően megőrizte pozícióit, egyetlen komolyabb szimbolikus vereséget szenvedett, s azt Székelyudvarhelyen. Arra senki nem számított, hogy a hajdan elsöprő magyar többségű, de mára szinte elszórványosodott nagyvárosokban, Kolozsváron, Nagybányán és Nagyváradon magyar polgármester lesz. Szóba jött viszont esélyesként Szatmárnémeti, ami nagy sikere lett az RMDSZ-nek.
Megérdemel pár szót Marosvásárhely is, ahol Soós Zoltán indult mindhárom magyar párt támogatásával, de sajnálatos módon vesztett. Soósnak 25 557 szavazatot sikerült összegyűjteni, ami lehangoló, tekintve, hogy 2012-ben Frunda 28837 voksot gyűjtött. A csökkenő tendencia egyértelmű, Borbély Lászlóra 2008-ban 34 374-an szavaztak, Kelemen Atillára 2004-ben 34 625-ön. Lehet most azon tanakodni, hogy Dan Maşca feltűnésével, a választóközönség elfáradásával vagy Soós személyével volt-e baj. Azon is morfondírozhatunk, hogy más jelölt kapott volna-e vagy sem több szavazatot, vagy mi lett volna, ha az RMDSZ erőteljesebben támogatja Soós kampányát. Ám a számok sajnos számok maradnak. Tény az, hogy a Marosvásárhelyen élők 2000 óta először (amikor is Fodor Imre vesztett párszáz szavazattal) jó szívvel és nyugodt lelkiismerettel adhatták volna szavazatukat a közös magyar jelöltre. Másképp nézne ki a magyar jövő, ha ezt kellő számban meg is teszik a marosvásárhelyiek. S ezzel nem akarok választópolgárra mutogatni, a polgár olyan, amilyenné a társadalmi környezet és azon belül a saját elit teszi. Közös felelősségünk, hogy ide jutottunk, hogy egy kifogástalan legitimitással rendelkező, előválasztáson jelöltséget nyert prominensünk kevesebb szavazatot kap, mint a neptunista, nem egyszer hamis tényközlésen kapott, a magyar érdekek ellen ismételten fellépő Frunda György – igaz, négy évvel korábban. Értékeljük, hogy ellentétben a 2000-es választásokkal, úgy hírlik, hogy Soósék időben óvják meg az eredményt, ugyanis nem meglepő módon ismét fennáll a csalás gyanúja, ráadásul több síkon is (szavazatok érvénytelenítése, új személyi igazolványok tömeges kiadása a választást közvetlenül megelőzően).
Autonomisták potenciálja
Az udvarhelyi autonomista győzelem azt jelzi, hogy a választópolgárok értékelik a nemzeti oldal összefogását, s üzeni, hogy soha nem késő a jó irányba lépni. Hogy megértik az idők üzenetét az MPP vezetői, abban erőst kételkedem. Mint ahogy abban is, hogy az MPP elvhű részének lesz ereje Biró Zsoltot leváltani és egy hiteles, következetes, nem törlesztésben, hanem magyar jövőben gondolkodó autonomistát a párt élére állítani.
Ténykérdés, hogy az MPP-nek van mivel dicsekednie: az RMDSZ-szel és kisebb részben az EMNP-vel való ügyes koalíciókötés megkétszerezte polgármestereinek számát. Társadalmi támogatottsága ugyanakkor nem nőtt, hanem csökkent. A kézirat lezártának idején a BEC 94,63 százalékos feldolgozottság mellett kiadott adatai szerint a néppárt polgármestereit, helyi és megyei tanácsosi listáit lényegesen több választó támogatta, mint az MPP-ét és ez meglátszik a tanácsosi mandátumok számában is.
Biró Zsolt az MTI-nek elmondta, hogy szerinte az eredmények, valamint az a tény, hogy MPP-s jelölteket támogatott egyes településeken az RMDSZ, más településeken az EMNP, azt igazolta, hogy „az MPP a kapocs szerepét tölti be az erdélyi magyar politikában”. Tetszetős magyarázat, és van is benne valami. Abban az értelemben, hogy az MPP bázisa, a törzsgárda húz a néppárt fele, míg a vezetőség egyre inkább RMDSZ-típusú komprádorpolitikában gondolkodik, „spágás” érdekérvényesítésben, ami az RMDSZ fele teremt kapcsolatot.
Az egyetlen következetes autonomista politikai erő, az Erdélyi Magyar Néppárt csapatát megtépázta az elmúlt négy esztendő. A megmaradtak igyekeztek helytállni. Kevés pénzből korrekt kampányt folytatva megőrizték a helyi tanácsosaik nagy részét. A mindösszesen három megyei tanácsos lehangoló eredmény, mint ahogy az is, hogy polgármesteri székhez sehol nem jutott a párt. Ugyanakkor tény az is, hogy sikerült megmaradni a politikai térképen, s elnyerni a magyar szavazatok 5–8 százalékát. Ez kétségkívül kevés ahhoz, hogy kellő zsaroló potenciált jelentsen, hogy erre támaszkodva rászorítsák az RMDSZ-t a következetes és autonomista politizálásra, de elég ahhoz, hogy ne lehessen leírni a pártot, mint önálló politikai tényezőt.
Mert ha csak annyi szerepe marad a néppártnak, hogy nem hagyja, hogy az RMDSZ-szel teljesen elszaladjon a ló, már akkor megvan a szervezet létértelme. De ennél nagyobb a feladat. Előbb-utóbb át kell venni az erdélyi magyar érdekképviseleti funkciót attól a párttól, mely kereken húsz esztendeje, az 1996-os puccsszerű, a belső szabályokat lábbal tipró kormányzati szerepvállalással feladta a távlati magyar érdekeket, a nemzeti önkormányzat eszméjét, az autonómiát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. június 10.
Ízelítő az új Székely Népből
Egy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét.
Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel:
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét.
Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel:
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 10.
Évadzáró és díjkiosztás a Szigligeti Színházban
Június 8-án a Boldogság expresszel zárult a nagyváradi Szigligeti Színház Miniévada, amelynek hét napja során az elmúlt évad tizenkét előadását láthatta újra a nagyváradi közönség. A záróesten átadásra kerültek a társulati díjak is.
Elsőként azokat a hűséges nézőket díjazták a szerda esti évadzáró ünnepségen, akik évtizedek óta bérletesei a színháznak: az Aranybérletet idén Molnár Judit és Pásztai Ottó kapták. A díj átvételekor szót kért Pásztai Ottó, aki a következőket mondta: „a közönség a színházba azért jön, mert szórakozni akar. Azt a néhány órát kellemes körülmények között szeretné eltölteni. (…) A színház vezetőséget és a mindenkori rendezőket arra kérem, hogy vegyék figyelembe a közönségnek ezt az óhaját. Nem tanulni akarunk, hanem jól szórakozni, kikapcsolódni.” Feltehetőleg erre reagálva kért szót Molnár Judit, aki más véleményen volt: „Idestova hatvanhárom éve járok ebbe a színházba, három éves koromtól, közben eltelt két emberöltő. Akkor olyan színház volt, most ilyen van, örüljünk neki, hogy van.” Az évadzáró ünnepségen díjazták a színház háttérmunkásainak tevékenységét is. A háttérmunkások számára járó Kulissza-díjat az idén Lázár Attilavilágosító kapta. A színház vezetősége Aranyszilva és Aranykörte díjakkal jutalmazta a színház díszletépítő munkásait, valamint műhelyét.
Díjak a művészeknek
A Szigligeti Társulat 35. életévét be nem töltött színművészének járó díjat, a társulati tagok szavazatai alapján ezúttal Ababi Csilla kapta. A 2015-2016-os évad Közönségdíjasáraonline, a színház weblapján, valamint a Miniévad alatt kitöltött űrlapok segítségével lehetett szavazni. A nézők döntése értelmében a népszerűségi díjat idén Szotyori József érdemelte ki. A Nívódíjak odaítéléséről egy háromtagú zsűri, Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja, Koltai M. Gábor rendező, valamint Theodor Cristian Popescu rendező döntött. Értékelő beszédében Koltai M. Gábor kiemelte, hogy mind a három társulatban erősen lehetett érzeni egyfajta frissességet, nyitottságot, kiváncsiságot, törekvést a folytonos megújulásra. „Kockázatos és bátor munkát láttunk, nagyon sok olyan pillanatot, amikor a szépen és kitűnően végezett munkán túl valamit meg lehetett sejteni az adott színésznek a személyiségéből is. Kívánok továbbra is sok olyan munkát, amit kevésbé a rutin, és inkább az örömteli felfedező munka működtet” – fogalmazott Koltai M. Gábor, míg Theodor Cristian Popescu tudatta, hogy olyan előadói teljesítményeket jutalmazták, amelyek nagyobb adag kockázatot és sérülékenységet hordoztak magukban. A zsűritagok döntése értelmében a legjobb bábművész Oláh Anikó Katalin, a legjobb táncos Brugós Sándor Csaba, a legjobb mellékszereplő Kocsis Gyula, a legjobb női főszereplő Ababi Csilla, a legjobb férfi főszereplő pedig Hunyadi István lett.
Legendás rendező
Az est Kovács Enikő színművésznő megünneplésével folytatódott, aki idén pályára lépésének harmincadik évfordulóját ünnepli. Hajdu Géza laudációjában kiemelte: Kovács Enikő „lírai alkat, inkább az ilyen szerepekben remekelt. A sok-sok karakteres szerep mellett megadatott neki, hogy olyan remek női szerepeket is eljátsszon, amelyek minden magyar színésznő álmai lehetnek. (…) Kovács Enikő megbecsült tagja társulatunknak, szeretet veszi körül, hiszen ő is szeretettel megértéssel közeledik mindenkihez.”
Ezt követően nyújtották át a 2015-2016-os évad Életműdíját, melyet a Szigligeti Színházművészeti tanácsa a legendás hírű Szabó József Ódzsának ítélt oda az idén. Hajdu Géza méltatásában kiemelte: Szabó Ódzsa „korának meghatározó, színhzteremtő egyénisége. Munkássága felöleli a huszadik század második felét, ami átnyúlik a huszonegyedikbe is. (…) Mint egy csendes tóba dobott kő gyanánt borzolta fel a magyar és a váradi színház állóvizét 1963-tól, újszerű előadásokat teremtve, többek között az Éjjeli menedékhelyet. (…) Sikerült forradalmasítania a hatvanas évek lagymatag színjátszását. Kolozsváron alkotta meg a Sánta angyalok utcája korszakalkotó előadását Bálint Tiborregényéből. Megteremtette a költői színházat. Előadásai valahogy mindig a színpad deszkái fölött ragyogtak, telítve szürreális elemekkel. Bizonyára sokunk emlékezetében ott él még az Orfeusz alászáll, a Pillantás a hídról. Igazi reveláció Az ifjú W. újabb szenvedései, aztán az Anyám könnyű álmot ígér színpadra állítása.” Hajdu Géza hozzátette, hogy Szabó Ódzsaszerette az abszurdot, mint műfajt, számos ilyen darabot rendezett, de munkásságának csúcsa mégis minden idők legnagyobb magyar drámájának, Az ember tragédiájának a színre vitele volt, mégpedig oratorikus formában. „Szabó József minden munkáját a szépség, a líra, a költészet hatotta át. Nem csak az emberi élet értelmét, de az élet szépségét is kutatta, bizonygatta, pedig igen-igen embertelen világban éltünk” – fogalmazott végül Hajdu Géza.Szabó József Ódzsa a közönség hangos tapsa közepette vette át az életműdíjat.
Pap István
erdon.ro
Június 8-án a Boldogság expresszel zárult a nagyváradi Szigligeti Színház Miniévada, amelynek hét napja során az elmúlt évad tizenkét előadását láthatta újra a nagyváradi közönség. A záróesten átadásra kerültek a társulati díjak is.
Elsőként azokat a hűséges nézőket díjazták a szerda esti évadzáró ünnepségen, akik évtizedek óta bérletesei a színháznak: az Aranybérletet idén Molnár Judit és Pásztai Ottó kapták. A díj átvételekor szót kért Pásztai Ottó, aki a következőket mondta: „a közönség a színházba azért jön, mert szórakozni akar. Azt a néhány órát kellemes körülmények között szeretné eltölteni. (…) A színház vezetőséget és a mindenkori rendezőket arra kérem, hogy vegyék figyelembe a közönségnek ezt az óhaját. Nem tanulni akarunk, hanem jól szórakozni, kikapcsolódni.” Feltehetőleg erre reagálva kért szót Molnár Judit, aki más véleményen volt: „Idestova hatvanhárom éve járok ebbe a színházba, három éves koromtól, közben eltelt két emberöltő. Akkor olyan színház volt, most ilyen van, örüljünk neki, hogy van.” Az évadzáró ünnepségen díjazták a színház háttérmunkásainak tevékenységét is. A háttérmunkások számára járó Kulissza-díjat az idén Lázár Attilavilágosító kapta. A színház vezetősége Aranyszilva és Aranykörte díjakkal jutalmazta a színház díszletépítő munkásait, valamint műhelyét.
Díjak a művészeknek
A Szigligeti Társulat 35. életévét be nem töltött színművészének járó díjat, a társulati tagok szavazatai alapján ezúttal Ababi Csilla kapta. A 2015-2016-os évad Közönségdíjasáraonline, a színház weblapján, valamint a Miniévad alatt kitöltött űrlapok segítségével lehetett szavazni. A nézők döntése értelmében a népszerűségi díjat idén Szotyori József érdemelte ki. A Nívódíjak odaítéléséről egy háromtagú zsűri, Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja, Koltai M. Gábor rendező, valamint Theodor Cristian Popescu rendező döntött. Értékelő beszédében Koltai M. Gábor kiemelte, hogy mind a három társulatban erősen lehetett érzeni egyfajta frissességet, nyitottságot, kiváncsiságot, törekvést a folytonos megújulásra. „Kockázatos és bátor munkát láttunk, nagyon sok olyan pillanatot, amikor a szépen és kitűnően végezett munkán túl valamit meg lehetett sejteni az adott színésznek a személyiségéből is. Kívánok továbbra is sok olyan munkát, amit kevésbé a rutin, és inkább az örömteli felfedező munka működtet” – fogalmazott Koltai M. Gábor, míg Theodor Cristian Popescu tudatta, hogy olyan előadói teljesítményeket jutalmazták, amelyek nagyobb adag kockázatot és sérülékenységet hordoztak magukban. A zsűritagok döntése értelmében a legjobb bábművész Oláh Anikó Katalin, a legjobb táncos Brugós Sándor Csaba, a legjobb mellékszereplő Kocsis Gyula, a legjobb női főszereplő Ababi Csilla, a legjobb férfi főszereplő pedig Hunyadi István lett.
Legendás rendező
Az est Kovács Enikő színművésznő megünneplésével folytatódott, aki idén pályára lépésének harmincadik évfordulóját ünnepli. Hajdu Géza laudációjában kiemelte: Kovács Enikő „lírai alkat, inkább az ilyen szerepekben remekelt. A sok-sok karakteres szerep mellett megadatott neki, hogy olyan remek női szerepeket is eljátsszon, amelyek minden magyar színésznő álmai lehetnek. (…) Kovács Enikő megbecsült tagja társulatunknak, szeretet veszi körül, hiszen ő is szeretettel megértéssel közeledik mindenkihez.”
Ezt követően nyújtották át a 2015-2016-os évad Életműdíját, melyet a Szigligeti Színházművészeti tanácsa a legendás hírű Szabó József Ódzsának ítélt oda az idén. Hajdu Géza méltatásában kiemelte: Szabó Ódzsa „korának meghatározó, színhzteremtő egyénisége. Munkássága felöleli a huszadik század második felét, ami átnyúlik a huszonegyedikbe is. (…) Mint egy csendes tóba dobott kő gyanánt borzolta fel a magyar és a váradi színház állóvizét 1963-tól, újszerű előadásokat teremtve, többek között az Éjjeli menedékhelyet. (…) Sikerült forradalmasítania a hatvanas évek lagymatag színjátszását. Kolozsváron alkotta meg a Sánta angyalok utcája korszakalkotó előadását Bálint Tiborregényéből. Megteremtette a költői színházat. Előadásai valahogy mindig a színpad deszkái fölött ragyogtak, telítve szürreális elemekkel. Bizonyára sokunk emlékezetében ott él még az Orfeusz alászáll, a Pillantás a hídról. Igazi reveláció Az ifjú W. újabb szenvedései, aztán az Anyám könnyű álmot ígér színpadra állítása.” Hajdu Géza hozzátette, hogy Szabó Ódzsaszerette az abszurdot, mint műfajt, számos ilyen darabot rendezett, de munkásságának csúcsa mégis minden idők legnagyobb magyar drámájának, Az ember tragédiájának a színre vitele volt, mégpedig oratorikus formában. „Szabó József minden munkáját a szépség, a líra, a költészet hatotta át. Nem csak az emberi élet értelmét, de az élet szépségét is kutatta, bizonygatta, pedig igen-igen embertelen világban éltünk” – fogalmazott végül Hajdu Géza.Szabó József Ódzsa a közönség hangos tapsa közepette vette át az életműdíjat.
Pap István
erdon.ro
2016. június 11.
Korszerűsítették a néprajzi részleget ( Székely Nemzeti Múzeum)
A korábbihoz képest korszerűbb, a társadalmi rétegződést is szemléltető elemekkel bővült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének második emeleti alapkiállítása. A Még felöltözködöm innepi gúnyámba című kiállításon népi viseletek, textíliák és hozománykellékek révén ismerjük meg a háromszéki tárgyi és ruházati örökség egy részét.
A néprajzi alapkiállítás három tematikára épül, ezek egyike a most felújított rész. Az első emeleti A gyermekkor tíz éve kiállítás, valamint a régi népi mesterségeket bemutató terem továbbra is változatlan, a viselet-textil-hozomány kiállítás ellenben lényeges változáson ment át. Az egykor Gazda Klára által kidolgozott tematika nem változott, ellenben új koncepció szerint válogattak a kiállításrendezők a múzeum közel tizenhétezer darabot számláló néprajzi gyűjteményéből. Lényeges elem, hogy a tíz felöltöztetett bábun minden egyes ruhadarab összeillő, vagyis egy adott korból származik, és településenként az élet más-más pillanatait, eseményeit rögzíti, van köztük felsőrákosi esküvői, árapataki magyar, árkosi idősasszony-, sepsiszentgyörgyi iparos-, bodosi polgári, magyarhermányi női viselet.
Szintén új elem a kuckósítás: cipészműhelybe, kenderfeldolgozóba, kelengyetárgyakat bemutató konyhába pillanthatunk be, a negyedik kuckóban háromszéki népi mesterségekről láthatunk rövidfilmeket. Egy polgári és egy nemesi szobabelsőt is berendeztek annak minden kellékével együtt, de nem hiányzik a kelengyés szekér sem, amelyet homokágyon helyeztek el. A tárlókban különböző mesterségek szerszámait, szerelmi ajándékokat, szőtteseket, varrottasokat, hímzett textíliákat látunk, ezek megvilágítása műtárgykímélő. Szőcsné Gazda Enikő kiállításrendező lapunknak elmondta: a felújítás igazi csapatmunkában történt, a dizájn, a világítás, a fényképelemek, a gyűjteménydarabok restaurálása, az asztalosmunka mind hozzájárult a megjelenítéshez, Éltes Barna, Musát Arnold, Lázár-Prezsmer Kinga, Oláh József nélkül mindez nem sikerült volna, a Kinda István és Simon József által készített kisfilmek, valamint a Bartha Zonga és Vinczeffy Orsolya vezette múzeumpedagógiai foglalkozások pedig élettel töltik meg a kiállítást.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A korábbihoz képest korszerűbb, a társadalmi rétegződést is szemléltető elemekkel bővült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének második emeleti alapkiállítása. A Még felöltözködöm innepi gúnyámba című kiállításon népi viseletek, textíliák és hozománykellékek révén ismerjük meg a háromszéki tárgyi és ruházati örökség egy részét.
A néprajzi alapkiállítás három tematikára épül, ezek egyike a most felújított rész. Az első emeleti A gyermekkor tíz éve kiállítás, valamint a régi népi mesterségeket bemutató terem továbbra is változatlan, a viselet-textil-hozomány kiállítás ellenben lényeges változáson ment át. Az egykor Gazda Klára által kidolgozott tematika nem változott, ellenben új koncepció szerint válogattak a kiállításrendezők a múzeum közel tizenhétezer darabot számláló néprajzi gyűjteményéből. Lényeges elem, hogy a tíz felöltöztetett bábun minden egyes ruhadarab összeillő, vagyis egy adott korból származik, és településenként az élet más-más pillanatait, eseményeit rögzíti, van köztük felsőrákosi esküvői, árapataki magyar, árkosi idősasszony-, sepsiszentgyörgyi iparos-, bodosi polgári, magyarhermányi női viselet.
Szintén új elem a kuckósítás: cipészműhelybe, kenderfeldolgozóba, kelengyetárgyakat bemutató konyhába pillanthatunk be, a negyedik kuckóban háromszéki népi mesterségekről láthatunk rövidfilmeket. Egy polgári és egy nemesi szobabelsőt is berendeztek annak minden kellékével együtt, de nem hiányzik a kelengyés szekér sem, amelyet homokágyon helyeztek el. A tárlókban különböző mesterségek szerszámait, szerelmi ajándékokat, szőtteseket, varrottasokat, hímzett textíliákat látunk, ezek megvilágítása műtárgykímélő. Szőcsné Gazda Enikő kiállításrendező lapunknak elmondta: a felújítás igazi csapatmunkában történt, a dizájn, a világítás, a fényképelemek, a gyűjteménydarabok restaurálása, az asztalosmunka mind hozzájárult a megjelenítéshez, Éltes Barna, Musát Arnold, Lázár-Prezsmer Kinga, Oláh József nélkül mindez nem sikerült volna, a Kinda István és Simon József által készített kisfilmek, valamint a Bartha Zonga és Vinczeffy Orsolya vezette múzeumpedagógiai foglalkozások pedig élettel töltik meg a kiállítást.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 11.
Az autonómia és a kölcsönösség (Miért ne lehetne Sepsiszentgyörgynek román alpolgármestere?)
Ha lehet hinni a híreknek, Sepsiszentgyörgynek (megint) nem lesz román nemzetiségű alpolgármestere – legalábbis ilyen irányú tapasztalatairól számolt be Mădălin Guruianu helyi liberális politikus. Guruianu – akit eddigi információink alapján nehéz lenne valamiféle magyarellenes hátsó szándékkal gyanúsítani, lévén a kevés párbeszédképes román politikus egyike – keserűen jelentette be, hogy távozik a politikából, mert a városvezetés szerint „egyelőre nem időszerű” egy román alpolgármester megválasztása. (Persze elképzelhető, hogy az elkövetkező időszak történései rácáfolnak erre, és akkor – szerencsére – okafogyottá válik az egész gondolatmenet.)
Vitatkozhatunk azon, hogy egy – helyi szinten – nem túlzottan nagy súllyal bíró politikai párt képviselőjeként mennyire etikus „bejelentkezni” az alpolgármesteri tisztségre, és a visszautasítást közösségi érvényű kudarcként értékelni, de vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk: itt többről van szó. Ha az egyébiránt rokonszenves polgármester, Antal Árpád szerint tényleg nem időszerű ez az ügy, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mégis mikor, milyen kritikus tömeg esetén válik időszerűvé? Mert lehet ugyan zsigeri szinten reagálni erre a felvetésre, történelmi meg egyéb sérelmekre hivatkozva, de a tények makacs dolgok: a tény pedig az, hogy a háromszéki megyeszékhely lakosságának mintegy negyede román etnikumú, és ez az arány, tetszik vagy sem, a közeljövőben nem is fog radikálisan megváltozni. Az tehát, hogy Sepsiszentgyörgy két alpolgármestere közül az egyik a román közösség tagja legyen, cseppet sem ördögtől való elvárás. Ahogy az sem ördögtől való, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Nagyvárad alpolgármestere viszont magyar legyen. A román alpolgármester gondolatának elutasításával ezeknek a vegyes lakosságú városoknak a magyar közösségei kerülnek rendkívül kényelmetlen helyzetbe: mert milyen jogalappal kérhetnék, hogy a városvezetésben biztosítsák számukra a képviseletet, ha a magyar többségű városok elöljárói elzárkóznak a helyi (román) kisebbség jogos igényeinek teljesítése elől? Muszáj tudomásul vennünk, hogy minden, a székelyföldi románsággal szembeni indokolatlanul barátságtalan gesztus árát a román többségű vidékeken élő magyarok fizetik meg, kamatostul. És ez nemcsak elvi kérdés, nemcsak az erdélyiség nemes eszméiről szól, hanem nagyon is pragmatikus ügy: tévednek azok, akik azt gondolják, hogy a Székelyföld nagyon is kívánatos autonómiája megvalósítható az ott élő románság jelentős részének meggyőzése – vagy legalábbis félelmeinek, frusztrációinak eloszlatása – nélkül. Azt bizonygatni, hogy sok román alaptalanul tart attól, hogy egy autonóm Székelyföldön rosszabb státusa lesz, mint eddig, közben pedig képtelennek lenni egy ilyen elemi gesztus megtételére: nos, különös stratégia. És talán nem véletlenül jut eszünkbe róla egy másik erdélyi város, ahol a polgármester szájából ki nem esik a multikulturalizmus, de bíróságon támadja meg a többnyelvű helységnévtáblák ügyét.
Ejsze lehetnénk egyszer mi is nagylelkűek. (Főtér.ro)
Papp Attila Zsolt
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha lehet hinni a híreknek, Sepsiszentgyörgynek (megint) nem lesz román nemzetiségű alpolgármestere – legalábbis ilyen irányú tapasztalatairól számolt be Mădălin Guruianu helyi liberális politikus. Guruianu – akit eddigi információink alapján nehéz lenne valamiféle magyarellenes hátsó szándékkal gyanúsítani, lévén a kevés párbeszédképes román politikus egyike – keserűen jelentette be, hogy távozik a politikából, mert a városvezetés szerint „egyelőre nem időszerű” egy román alpolgármester megválasztása. (Persze elképzelhető, hogy az elkövetkező időszak történései rácáfolnak erre, és akkor – szerencsére – okafogyottá válik az egész gondolatmenet.)
Vitatkozhatunk azon, hogy egy – helyi szinten – nem túlzottan nagy súllyal bíró politikai párt képviselőjeként mennyire etikus „bejelentkezni” az alpolgármesteri tisztségre, és a visszautasítást közösségi érvényű kudarcként értékelni, de vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk: itt többről van szó. Ha az egyébiránt rokonszenves polgármester, Antal Árpád szerint tényleg nem időszerű ez az ügy, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mégis mikor, milyen kritikus tömeg esetén válik időszerűvé? Mert lehet ugyan zsigeri szinten reagálni erre a felvetésre, történelmi meg egyéb sérelmekre hivatkozva, de a tények makacs dolgok: a tény pedig az, hogy a háromszéki megyeszékhely lakosságának mintegy negyede román etnikumú, és ez az arány, tetszik vagy sem, a közeljövőben nem is fog radikálisan megváltozni. Az tehát, hogy Sepsiszentgyörgy két alpolgármestere közül az egyik a román közösség tagja legyen, cseppet sem ördögtől való elvárás. Ahogy az sem ördögtől való, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Nagyvárad alpolgármestere viszont magyar legyen. A román alpolgármester gondolatának elutasításával ezeknek a vegyes lakosságú városoknak a magyar közösségei kerülnek rendkívül kényelmetlen helyzetbe: mert milyen jogalappal kérhetnék, hogy a városvezetésben biztosítsák számukra a képviseletet, ha a magyar többségű városok elöljárói elzárkóznak a helyi (román) kisebbség jogos igényeinek teljesítése elől? Muszáj tudomásul vennünk, hogy minden, a székelyföldi románsággal szembeni indokolatlanul barátságtalan gesztus árát a román többségű vidékeken élő magyarok fizetik meg, kamatostul. És ez nemcsak elvi kérdés, nemcsak az erdélyiség nemes eszméiről szól, hanem nagyon is pragmatikus ügy: tévednek azok, akik azt gondolják, hogy a Székelyföld nagyon is kívánatos autonómiája megvalósítható az ott élő románság jelentős részének meggyőzése – vagy legalábbis félelmeinek, frusztrációinak eloszlatása – nélkül. Azt bizonygatni, hogy sok román alaptalanul tart attól, hogy egy autonóm Székelyföldön rosszabb státusa lesz, mint eddig, közben pedig képtelennek lenni egy ilyen elemi gesztus megtételére: nos, különös stratégia. És talán nem véletlenül jut eszünkbe róla egy másik erdélyi város, ahol a polgármester szájából ki nem esik a multikulturalizmus, de bíróságon támadja meg a többnyelvű helységnévtáblák ügyét.
Ejsze lehetnénk egyszer mi is nagylelkűek. (Főtér.ro)
Papp Attila Zsolt
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 13.
Aszfaltozásnál is fontosabbnak tartott szakoktatás
A szakoktatás fellendítése érdekében együttműködési megállapodást írtak alá a Hargita megyei önkormányzat, a tanfelügyelőség, a csíkszeredai önkormányzat, valamint a Csíki Vállalkozók Egyesületének elöljárói hétfőn a Székely Károly Szakközépiskolában.
Az együttműködési egyezmény Székely Károly Szakközépiskolára eső része, hogy ősztől villanyszerelő, autószerelő, lakatos, valamint karosszérialakatos szakot indítanak ott.
A megbeszélésen Barabás Csaba, Hargita Megye Fejlesztési Ügynökségének igazgatója elmondta, az együttműködési megállapodás által mindegyik fél megpróbál majd tenni annak érdekében, hogy a szakiskolát végzett diákok tanulmányaik befejeztével rövid időn belül itthon, a szakmájukban tudjanak elhelyezkedni. Megjegyezte, az említett felekkel történő korábbi egyeztetések során sikerült leszögezni, hogy ezentúl melyik intézmény mivel járul hozzá a megyei szakoktatás fellendítéséhez.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere kifejtette, hogy az önkormányzatnál nagyon fontosnak tartják a szakoktatás fejlesztését, mivel egyre jobban tapasztalható a szakemberhiány Csíkszeredában. „Jól képzett helyi munkaerő nélkül nincs gazdasági fejlődés” – ismerte el Füleki. A Csíki Vállalkozók Egyesülete részéről Holló Csaba mindössze annyit mondott, hogy jelenleg és a jövőben is dolgoznak az említett szakemberhiánnyal kapcsolatos problémák orvoslásán; azt viszont nem fejtette ki, hogy pontosan mire is gondolt.
A tanfelügyelőség mindig is igyekezett olyan szakokat beilleszteni a beiskolázási tervbe, amelyeket megtanulva a fiataloknak nagyobb esélyük lesz itthon megkeresni a kenyerüket, de akár külföldön is helyt állnak tanult szakmájukkal – számolt be Görbe Péter főtanfelügyelő.
„Egyértelmű, hogy a gyermekeink számára biztosított feltételeknél nincs fontosabb. Aszfaltozhatunk, építhetünk, javíthatunk és vásárolhatunk, de kinek?” – tette fel a kérdést Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Mint mondta, a megyei önkormányzatnál minden lehetséges keretet felhasználnak a szakoktatás fellendítése érdekében. Hozzátette, sokkal fontosabbnak tartja a szakoktatás kérdését, mint például az utakét vagy bármilyen más, megyét érintő témakört.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
A szakoktatás fellendítése érdekében együttműködési megállapodást írtak alá a Hargita megyei önkormányzat, a tanfelügyelőség, a csíkszeredai önkormányzat, valamint a Csíki Vállalkozók Egyesületének elöljárói hétfőn a Székely Károly Szakközépiskolában.
Az együttműködési egyezmény Székely Károly Szakközépiskolára eső része, hogy ősztől villanyszerelő, autószerelő, lakatos, valamint karosszérialakatos szakot indítanak ott.
A megbeszélésen Barabás Csaba, Hargita Megye Fejlesztési Ügynökségének igazgatója elmondta, az együttműködési megállapodás által mindegyik fél megpróbál majd tenni annak érdekében, hogy a szakiskolát végzett diákok tanulmányaik befejeztével rövid időn belül itthon, a szakmájukban tudjanak elhelyezkedni. Megjegyezte, az említett felekkel történő korábbi egyeztetések során sikerült leszögezni, hogy ezentúl melyik intézmény mivel járul hozzá a megyei szakoktatás fellendítéséhez.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere kifejtette, hogy az önkormányzatnál nagyon fontosnak tartják a szakoktatás fejlesztését, mivel egyre jobban tapasztalható a szakemberhiány Csíkszeredában. „Jól képzett helyi munkaerő nélkül nincs gazdasági fejlődés” – ismerte el Füleki. A Csíki Vállalkozók Egyesülete részéről Holló Csaba mindössze annyit mondott, hogy jelenleg és a jövőben is dolgoznak az említett szakemberhiánnyal kapcsolatos problémák orvoslásán; azt viszont nem fejtette ki, hogy pontosan mire is gondolt.
A tanfelügyelőség mindig is igyekezett olyan szakokat beilleszteni a beiskolázási tervbe, amelyeket megtanulva a fiataloknak nagyobb esélyük lesz itthon megkeresni a kenyerüket, de akár külföldön is helyt állnak tanult szakmájukkal – számolt be Görbe Péter főtanfelügyelő.
„Egyértelmű, hogy a gyermekeink számára biztosított feltételeknél nincs fontosabb. Aszfaltozhatunk, építhetünk, javíthatunk és vásárolhatunk, de kinek?” – tette fel a kérdést Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Mint mondta, a megyei önkormányzatnál minden lehetséges keretet felhasználnak a szakoktatás fellendítése érdekében. Hozzátette, sokkal fontosabbnak tartja a szakoktatás kérdését, mint például az utakét vagy bármilyen más, megyét érintő témakört.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
2016. június 14.
Márton Áron követendő példája
Márton Áron, az ember címmel tartott előadást csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész. Az alkalomra zsúfolásig megtelt a Bartók Terem. Házigazdaként Boér Hunor, a könyvtári részleg vezetője elmondta, az eseményre az egykori erdélyi püspök születésének 120. évfordulója okán meghirdetett Márton Áron Emlékév alkalmából kerül sor. Az emlékév egyházi fővédnöke Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, világi fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Mons. prof. dr. Marton József ismertette Márton Áron életútját. Elmondta, személyiségét és annak nagyságát elsősorban beszédeiből, írásaiból ismerhetjük meg. Ezért sokat is idézett az előadás során.
A gyöngyfüzér mentette meg
Márton Áron 1896. augusztus 28-án Csíkszentdomokoson született, mélyen vallásos családban nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári főgimnáziumban fejezte be. Ott érettségizett 1915. június 12-én, s három napra rá besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulásakor édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának a vonatablakon át. Az első világháborúban többször megsérült, először már az olasz fronton, még akkor júniusban. Utóbb azt vallotta, a gyöngyfüzér mentette meg életét. Utálta a háborút, de a végsőkig kitartott. Részt vett a Székely Hadosztály hadműveleteiben, 1919 áprilisában hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. Onnan június végén szabadult, de arra kényszerült, hogy 5–10-naponta jelentkezzék a csendőrségen, illetve a katonai hatóságnál. Öt napnál hosszabb időre nem hagyhatta el faluját, ahol másfél évig tartózkodott. A trianoni békediktátum után vasesztergályosnak állt volna Brassóban, de nemzetisége miatt nem alkalmazták.
Gerinces jellem
1920. október 11-én, kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, a legszebb reményekre jogosít – állították róla tanárai. 1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Az első szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.
Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának világi kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Gyergyóditróban és Gyergyószentmiklóson. Sokat olvasott, és képezte magát.
Kétévi gyulafehérvári szolgálat után 1932 őszétől Kolozsvárra került egyetemi lelkésznek, a Katolikus Népszövetség igazgatója volt, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A magyar iskolákat veszélyeztető Anghelescu-törvények cselekvésre késztették, György Lajossal együtt Erdélyi Iskola néven népnevelő, politikamentes folyóiratot indított.
Nem vonakodom a munkától
Viszonylag gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, 1939. február 12-én Andrea Cassulo apostoli nuncius püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Szentelésekor egy meg nem nevezett erdélyi pap szavait dolgozta át hitvallásává: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Hozzátette még: „Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtt haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.” Püspöki jelmondatát: Non recuso laborem – Nem vonakodom a munkától –, mely teljes mértékben jellemezte, Szent Mártontól kölcsönözte. 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában üzente: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”
1940-ben, a második bécsi döntés, Erdély kettészakítása után Márton Áron a kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt Gyulafehérvárott. A Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”
A püspök 1944. május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály-templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus ellen. A felszentelt papokhoz fordulva azt mondta: „lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Márton Áron következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával növelte tekintélyét felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjék meg a trianoni igazságtalanság. Igyekezett a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Törekvését koncepciós perben kormányellenes összeesküvésnek állították be. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
Hivatásunk a világban
A püspök 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezenkívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel. Jól tudta, hogy küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét érték hátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „Mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.” 1949-ben letartóztatták, hazaárulás címen életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadult. Két évig szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
1957-től házi őrizetben tartották. Csupán a székesegyházba mehetett át, ott is reményt sugárzott: „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
Márton Áron gondolatai és tanácsai a mában is utat mutathatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
Marton József azzal zárta szavait: Márton Áron életküzdelme követendő példa marad számunkra. Emberi és szentségi életvitelével hatni tudott a hívő emberekre, mert ő ilyenné fejlődött: igazi emberi alapokon nyugvó szentté.
Az előadás végén a közönség megrohamozta a kis asztalt, melyről a Márton Áron írásaiból szerkesztett köteteket árulták.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Márton Áron, az ember címmel tartott előadást csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész. Az alkalomra zsúfolásig megtelt a Bartók Terem. Házigazdaként Boér Hunor, a könyvtári részleg vezetője elmondta, az eseményre az egykori erdélyi püspök születésének 120. évfordulója okán meghirdetett Márton Áron Emlékév alkalmából kerül sor. Az emlékév egyházi fővédnöke Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, világi fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Mons. prof. dr. Marton József ismertette Márton Áron életútját. Elmondta, személyiségét és annak nagyságát elsősorban beszédeiből, írásaiból ismerhetjük meg. Ezért sokat is idézett az előadás során.
A gyöngyfüzér mentette meg
Márton Áron 1896. augusztus 28-án Csíkszentdomokoson született, mélyen vallásos családban nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári főgimnáziumban fejezte be. Ott érettségizett 1915. június 12-én, s három napra rá besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulásakor édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának a vonatablakon át. Az első világháborúban többször megsérült, először már az olasz fronton, még akkor júniusban. Utóbb azt vallotta, a gyöngyfüzér mentette meg életét. Utálta a háborút, de a végsőkig kitartott. Részt vett a Székely Hadosztály hadműveleteiben, 1919 áprilisában hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. Onnan június végén szabadult, de arra kényszerült, hogy 5–10-naponta jelentkezzék a csendőrségen, illetve a katonai hatóságnál. Öt napnál hosszabb időre nem hagyhatta el faluját, ahol másfél évig tartózkodott. A trianoni békediktátum után vasesztergályosnak állt volna Brassóban, de nemzetisége miatt nem alkalmazták.
Gerinces jellem
1920. október 11-én, kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, a legszebb reményekre jogosít – állították róla tanárai. 1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Az első szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.
Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának világi kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Gyergyóditróban és Gyergyószentmiklóson. Sokat olvasott, és képezte magát.
Kétévi gyulafehérvári szolgálat után 1932 őszétől Kolozsvárra került egyetemi lelkésznek, a Katolikus Népszövetség igazgatója volt, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A magyar iskolákat veszélyeztető Anghelescu-törvények cselekvésre késztették, György Lajossal együtt Erdélyi Iskola néven népnevelő, politikamentes folyóiratot indított.
Nem vonakodom a munkától
Viszonylag gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, 1939. február 12-én Andrea Cassulo apostoli nuncius püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Szentelésekor egy meg nem nevezett erdélyi pap szavait dolgozta át hitvallásává: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Hozzátette még: „Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtt haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.” Püspöki jelmondatát: Non recuso laborem – Nem vonakodom a munkától –, mely teljes mértékben jellemezte, Szent Mártontól kölcsönözte. 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában üzente: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”
1940-ben, a második bécsi döntés, Erdély kettészakítása után Márton Áron a kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt Gyulafehérvárott. A Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”
A püspök 1944. május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály-templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus ellen. A felszentelt papokhoz fordulva azt mondta: „lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Márton Áron következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával növelte tekintélyét felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjék meg a trianoni igazságtalanság. Igyekezett a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Törekvését koncepciós perben kormányellenes összeesküvésnek állították be. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
Hivatásunk a világban
A püspök 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezenkívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel. Jól tudta, hogy küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét érték hátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „Mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.” 1949-ben letartóztatták, hazaárulás címen életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadult. Két évig szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
1957-től házi őrizetben tartották. Csupán a székesegyházba mehetett át, ott is reményt sugárzott: „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
Márton Áron gondolatai és tanácsai a mában is utat mutathatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
Marton József azzal zárta szavait: Márton Áron életküzdelme követendő példa marad számunkra. Emberi és szentségi életvitelével hatni tudott a hívő emberekre, mert ő ilyenné fejlődött: igazi emberi alapokon nyugvó szentté.
Az előadás végén a közönség megrohamozta a kis asztalt, melyről a Márton Áron írásaiból szerkesztett köteteket árulták.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 16.
A színházi térben nincsenek tabuk
Kilencedik alkalommal ütötték meg a gongot a TESZT Eurorégiós színházi fesztiválon Temesváron, az Állami Magyar Színházban. Lapunkat a magyar nyelven előadott produkciók érdekelték legfőképp. A meghívottak többnyire saját nemzetük mindennapjaiból villantottak föl tartalmakat.
A találkozóra eredetileg a DKMT (Duna-Körös-Maros-Tisza) eurorégió országaiból látogattak ide színházcsináló művészek, idén az anyaország, a Vajdaság, a Délvidék teátrumai mellett a Balkán néhány színtársulatát is meghívták, de Olaszországból is érkeztek alkotók. A vendégek őszintén kitárulkozva mutatták meg vágyaikat, félelmeiket, főként identitásproblémáikat feszegették, múlt és jelen ütköztetésével igyekeztek a hazai ellentmondások kapcsán generális kérdéseket megfogalmazni. Nem lehet állítani, hogy könnyed és felhőtlen élményekkel töltekezhetett a közönség, az egy hét alatt, a napi 2-3 előadás befogadása bizonyos értelemben riasztó következtetésekhez juttathatta a nézőt. Az idősebb korosztály elgondolkodhatott például azon, hogy milyen anyaországot és milyen határon túli problémákat örökített a mai generációra, s hogy a most alakult délvidéki fiatal államok milyen állapotban tudhatják saját „felszabadult” nemzetüket a háborúk traumája után. A produkciók legtöbbjében megjelent az agresszivitás, az erőmutatás, az extatikus düh is. Hát igen, olyan egy színházi fesztivál programjának tartalma, amilyen a közeg mentális állapota, amiben a produkciók formálódnak, születnek. Az, hogy az élet nem habos torta a világnak ezen a felén, pregnánsan kirajzolódott az előadások láttán.
Magyarok és Pöttyös Pannik
Többek között láthattuk, hogy a magyar kormány egyik óriásplakátja a Csiky Gergely Állami Magyar Színház ( Temesvár) és a Kosztolányi Dezső Színház ( Szabadka) közös produkciójának művészeit olyan előadásra késztette, ami akár politikai manifesztumnak is tekinthető (rendező: Urbán András).„Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat. (Kikét is?). A felirat a Magyar című előadás színpadi háttérfalán volt olvasható. A produkció a több ezer decibellel megszólaló hangereje ellenére sem győzött meg mindenkit arról, hogy a politikai tiltakozás e formája jobban áll a színpadnak, mint a többi társulat kevésbé provokatív, ám több artisztikus arcvonást viselő előadása. De sokan vélték úgy, hogy bizony fontos gondolkodni arról, mennyit érnek ma a nemzeti szimbólumok, (turulmadár, csodaszarvas stb.), s hogy a rájuk rakódott kulturális és politikai toposzoktól hogyan lehetne ezeket megtisztítani. Hogy nem árt manapság egy kis nemzeti „ablakpucolás” a tisztábban látáshoz. De volt olyan vélemény is, hogy csak az oktalan ember töri be mérgében az ablaküveget, ha nem találja azt elég tisztának. Hogy a dühkitörés csak pillanatnyi „kielégülést” hoz, és jó nagy csörömpölést, ám a csodaszarvast nem lehet lecserélni kis hableányra, kétfejű sasra, esetleg tölgyfalevélre. Hogy nekünk, magunknak, mindnyájunknak kell tisztába tenni az ezeréves magyar csecsemőt, de legalábbis kicserélni alatta a pelenkát egy kevésbé kakisra. Aztán az is nagy kérdés, hogy mi magyarok szürkemarhaként álldogálunk-e a szögesdrótokkal védett nemzeti térben, mint azt az előadás végén a pucér szereplők teszik? Lehet fájdalmas szívvel a rendezői „metaforával” azonosulni és lehet-e a záróképet „vizuális képzavarnak” is ítélni? Demokráciára és az értelmezés szabadságára vágyunk, mi nézők, tehát szabad lelkesülni és felháborodni is, mint ahogyan Az antikrisztus rövid története című produkció láttán (Bitef Színház, Belgrád, rendező: Urbán András) is lehet blaszfémiát kiáltani, de lehet a mondanivalót „istenképkeresésnek” is beállítani. Az előadás utáni beszélgetésen a rendező közölte: a színházi térben nincsenek tabuk. A rendező az álszentséggel való leszámolásról is beszélt a produkció kapcsán, „amelyet a hang és a düh ural, és amely alapja az esztétikai határok átlépése” (írja a műsorfüzet), az egyik szereplő pedig megvallotta, hogy az előadásban való részvétel segítette abban, hogy az „intézményes vallástól” megszabaduljon. Amikor a közönség előtti beszélgetésben valaki megkérdezte, miért csak nők játszanak az extatikus előadásban, a rendező azt válaszolta: „végül is Krisztus méhen keresztül született.” Az előadás a nézőket megosztotta, s így van ez rendjén, sokak szerint éppen erre való egy kortárs színházi fesztivál.
A budapesti Spot+K2 fiataljai a Mi a magyar? című előadásukon vég nélkül improvizáltak meséket, melyek egy ma élő magyar királyról szóltak, arról, aki lovagi tornák számára csarnokokkal rakja tele az országot és Pöttyös Panniról is, akit a feketék azért nem szeretnek, mert a ruhája alapszíne fehér, a fehérek meg azért diszkriminálják, mert a pöttyei feketék. Tanulság: mily szomorú is annak a sorsa Magyarországon, aki nem kötelezte el magát a spektrum két szélső színe közül egyik mellett sem.
Eligazodni a világban
E sorok írója a színház hatását és feladatát tekinti szem előtt tartandónak a TESZT kapcsán, így igen fontos számára a fesztiváli fogadtatás, mert meggyőződése, hogy e művészeti ágban működők feladata valamiféle olyan hatást gyakorolni a nézőre, aminek segítségével az könnyebben eligazodik a világban. A világnak ezen a tájékán ma minden a politikáról szól. Schiling Árpád realisztikus formában állította színre színtársulatának A harag napja című előadását. E produkció sem volt politikamentes, ám a negyven körüli kórházi nővér személyes drámája erős artisztikummal írta felül az előadás államtitkárának álságos politikai „színjátékát”. A lecsúszás, a lenullázódás lehetőségének veszélyét minden néző átérezhette e tragikomikusan megfogalmazott történet láttán. Scherer Péter Eztrád-színházának ( Nézőművészeti Kft./ Szkéné Színház, Budapest) mai magyar kabaréjában és valóságshowjában konkrét politikusok neveit is elhangzottak, nehéz volt fölmérni, hogy a tipikusan magyarországi problémákat bemutató szkeccsek tartalmát vajon mennyire érthették a külföldi színházak művészei, akik a nézőtéren ültek és angol fordításban olvasgatták a Pesten őshonos párbeszédeket és monológokat.
A magyarországi munkásosztály lezülléséről a Forte Társulat/ Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest csapata tájékoztatott bennünket (rendező Horváth Csaba). A hetvenes évek melósai tényleg elgondolkodhatnának (ha néznék az előadást), vajon miért fusiztak annyit és miért ingáztak vidékről Budapestre. Megérte-e asszonyt, gyereket, házat, földet otthagyni és a fővárosi gyárüzemben ledarálódni, a munkásszállóban maguknak otthont hazudni és a rendszerváltás után a kidobatás élményét tudomásul véve koldussá, utcai mutatványossá válni, és a gyermekkel elhitetni, hogy „óh, mi nem is vagyunk szegények”. Ijesztő metamorfózisa ez a szép jövőt ígérő szocializmusnak, és meglepő, hogy mennyire érdekli ez a mostani ifjúságot. S vajon mit gondolhatnak rólunk, mert tény, hogy az általuk bemutatott „eredményeket” mi hagytuk nekik örökségül. A kolozsvári Ground Floor Parental CTRL című előadásában (rendező Sinkó Ferenc) három fiatal lány igen keményen fogalmazott: szerintük az „Y” generáció azért olyan boldogtalan, mert a szülők hozzájuk képest kibírhatatlanul konzervatívak és három brosúrával vannak lemaradva.
Gyermeki tisztasággal
A skopjei macedónok (Ifjúsági Kulturális Központ, rendező Nina Nikolikj) Őrült Erdő című produkciójukban a romániai „89-et idézték meg, kiderült, most saját helyzetüket látják hasonlónak, mint az akkori romániaiakét. A szarajevóiak Liszt a vénákban című előadásából kiderül (Háború Színház/ Mess Színpad, rendező Boris Liješevic), hogy az ottaniak még mindig a háború nyomasztó emlékeit cipelik, hazájukban családok bomlottak föl a vérontás idején, apa és fia, a testvér és testvér különülnek el atomizáltan egymástól. Az olaszok (Koreja Színház, Lecce, rendező: Gabriele Vacis) Az apa szó című előadása érdekes dologra döbbenti rá a nézőt. A huszadik század közepétől természetessé váló házasságfelbomlások az apaképet jelentősen átalakították. Ma a gyermekek nagy százaléka nem él együtt az apjával. Az előadásban öt más-más nemzetiségű lány találkozik egy repülőtéren és mesél apjával való kapcsolatáról. Az utoljára vallomást tevő lánynak a halott apjáról felsejlő emlékei olyan meghatónak bizonyultak, hogy a nézőtéren sokan megrendülten könnyeztek, a legnagyobb tapsot ez a produkció kapta a fesztiválon.
Viszont meglepő módon nem aratott akkora sikert, mint amekkorát megérdemelt volna a Temesvári Csiki Gergely Színház produkciója, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadás, melyet az elismert UNITER-díjas román Radu Afrim rendezett. A lineárisan, néha szkeccsszerű láncszemekből épített produkcióban a közönség egy színházi színpadot hátulról láthatott, miközben egy darabbéli nézőtérrel szembesülhetett. A megszámlálhatatlanul apróra kidolgozott, vizuálisan gazdag jelenetből komponált háromórás, szünet nélküli előadást a fesztivál közönsége hosszúnak tartotta, és e sorok írójának nagy meglepetésére nem díjazta. A zágrábi csoport (Horvát Nemzeti Színház, rendező: Matija Ferlin) Királyok vagyunk, nem emberek című előadása gyermeki tisztasággal viszonyult az élet és a világ legbonyolultabb kérdéseihez: Milne Micimackóját és a svéd gyermekverseket is eszünkbe juttatta. A szlovének (Prešernovo Színház, Kranj / Városi Színház, Ptuj, rendező Jernej Lorenci Bitef) A halott hazatér az úrnőjéhez című produkciójukban szürreális-balladisztikus szépséggel „harmonikáztak el” egy Rómeó és Júlia történetet, rétegzetten mély tartalmaikkal szinte kiragyogva a politikai üzenetekkel bíbelődő előadások közül.
Minden színházi fesztivál arra való, hogy tükröt tartson a jelennek, hogy a rendezők és a szereplők által megtudjunk valamit a világról és önmagunkról. A TESZT összességében azt sugallta: a színház érdeklődésének középpontjában ma az aktuális politika áll. Lehet vitatkozni, hogy ez-e a színházművészet feladata, vagy sem, de a tendencia kézzel tapintható, a jelenség okai pedig bizonyára mélyebben keresendők.
Pacsika Emília
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kilencedik alkalommal ütötték meg a gongot a TESZT Eurorégiós színházi fesztiválon Temesváron, az Állami Magyar Színházban. Lapunkat a magyar nyelven előadott produkciók érdekelték legfőképp. A meghívottak többnyire saját nemzetük mindennapjaiból villantottak föl tartalmakat.
A találkozóra eredetileg a DKMT (Duna-Körös-Maros-Tisza) eurorégió országaiból látogattak ide színházcsináló művészek, idén az anyaország, a Vajdaság, a Délvidék teátrumai mellett a Balkán néhány színtársulatát is meghívták, de Olaszországból is érkeztek alkotók. A vendégek őszintén kitárulkozva mutatták meg vágyaikat, félelmeiket, főként identitásproblémáikat feszegették, múlt és jelen ütköztetésével igyekeztek a hazai ellentmondások kapcsán generális kérdéseket megfogalmazni. Nem lehet állítani, hogy könnyed és felhőtlen élményekkel töltekezhetett a közönség, az egy hét alatt, a napi 2-3 előadás befogadása bizonyos értelemben riasztó következtetésekhez juttathatta a nézőt. Az idősebb korosztály elgondolkodhatott például azon, hogy milyen anyaországot és milyen határon túli problémákat örökített a mai generációra, s hogy a most alakult délvidéki fiatal államok milyen állapotban tudhatják saját „felszabadult” nemzetüket a háborúk traumája után. A produkciók legtöbbjében megjelent az agresszivitás, az erőmutatás, az extatikus düh is. Hát igen, olyan egy színházi fesztivál programjának tartalma, amilyen a közeg mentális állapota, amiben a produkciók formálódnak, születnek. Az, hogy az élet nem habos torta a világnak ezen a felén, pregnánsan kirajzolódott az előadások láttán.
Magyarok és Pöttyös Pannik
Többek között láthattuk, hogy a magyar kormány egyik óriásplakátja a Csiky Gergely Állami Magyar Színház ( Temesvár) és a Kosztolányi Dezső Színház ( Szabadka) közös produkciójának művészeit olyan előadásra késztette, ami akár politikai manifesztumnak is tekinthető (rendező: Urbán András).„Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat. (Kikét is?). A felirat a Magyar című előadás színpadi háttérfalán volt olvasható. A produkció a több ezer decibellel megszólaló hangereje ellenére sem győzött meg mindenkit arról, hogy a politikai tiltakozás e formája jobban áll a színpadnak, mint a többi társulat kevésbé provokatív, ám több artisztikus arcvonást viselő előadása. De sokan vélték úgy, hogy bizony fontos gondolkodni arról, mennyit érnek ma a nemzeti szimbólumok, (turulmadár, csodaszarvas stb.), s hogy a rájuk rakódott kulturális és politikai toposzoktól hogyan lehetne ezeket megtisztítani. Hogy nem árt manapság egy kis nemzeti „ablakpucolás” a tisztábban látáshoz. De volt olyan vélemény is, hogy csak az oktalan ember töri be mérgében az ablaküveget, ha nem találja azt elég tisztának. Hogy a dühkitörés csak pillanatnyi „kielégülést” hoz, és jó nagy csörömpölést, ám a csodaszarvast nem lehet lecserélni kis hableányra, kétfejű sasra, esetleg tölgyfalevélre. Hogy nekünk, magunknak, mindnyájunknak kell tisztába tenni az ezeréves magyar csecsemőt, de legalábbis kicserélni alatta a pelenkát egy kevésbé kakisra. Aztán az is nagy kérdés, hogy mi magyarok szürkemarhaként álldogálunk-e a szögesdrótokkal védett nemzeti térben, mint azt az előadás végén a pucér szereplők teszik? Lehet fájdalmas szívvel a rendezői „metaforával” azonosulni és lehet-e a záróképet „vizuális képzavarnak” is ítélni? Demokráciára és az értelmezés szabadságára vágyunk, mi nézők, tehát szabad lelkesülni és felháborodni is, mint ahogyan Az antikrisztus rövid története című produkció láttán (Bitef Színház, Belgrád, rendező: Urbán András) is lehet blaszfémiát kiáltani, de lehet a mondanivalót „istenképkeresésnek” is beállítani. Az előadás utáni beszélgetésen a rendező közölte: a színházi térben nincsenek tabuk. A rendező az álszentséggel való leszámolásról is beszélt a produkció kapcsán, „amelyet a hang és a düh ural, és amely alapja az esztétikai határok átlépése” (írja a műsorfüzet), az egyik szereplő pedig megvallotta, hogy az előadásban való részvétel segítette abban, hogy az „intézményes vallástól” megszabaduljon. Amikor a közönség előtti beszélgetésben valaki megkérdezte, miért csak nők játszanak az extatikus előadásban, a rendező azt válaszolta: „végül is Krisztus méhen keresztül született.” Az előadás a nézőket megosztotta, s így van ez rendjén, sokak szerint éppen erre való egy kortárs színházi fesztivál.
A budapesti Spot+K2 fiataljai a Mi a magyar? című előadásukon vég nélkül improvizáltak meséket, melyek egy ma élő magyar királyról szóltak, arról, aki lovagi tornák számára csarnokokkal rakja tele az országot és Pöttyös Panniról is, akit a feketék azért nem szeretnek, mert a ruhája alapszíne fehér, a fehérek meg azért diszkriminálják, mert a pöttyei feketék. Tanulság: mily szomorú is annak a sorsa Magyarországon, aki nem kötelezte el magát a spektrum két szélső színe közül egyik mellett sem.
Eligazodni a világban
E sorok írója a színház hatását és feladatát tekinti szem előtt tartandónak a TESZT kapcsán, így igen fontos számára a fesztiváli fogadtatás, mert meggyőződése, hogy e művészeti ágban működők feladata valamiféle olyan hatást gyakorolni a nézőre, aminek segítségével az könnyebben eligazodik a világban. A világnak ezen a tájékán ma minden a politikáról szól. Schiling Árpád realisztikus formában állította színre színtársulatának A harag napja című előadását. E produkció sem volt politikamentes, ám a negyven körüli kórházi nővér személyes drámája erős artisztikummal írta felül az előadás államtitkárának álságos politikai „színjátékát”. A lecsúszás, a lenullázódás lehetőségének veszélyét minden néző átérezhette e tragikomikusan megfogalmazott történet láttán. Scherer Péter Eztrád-színházának ( Nézőművészeti Kft./ Szkéné Színház, Budapest) mai magyar kabaréjában és valóságshowjában konkrét politikusok neveit is elhangzottak, nehéz volt fölmérni, hogy a tipikusan magyarországi problémákat bemutató szkeccsek tartalmát vajon mennyire érthették a külföldi színházak művészei, akik a nézőtéren ültek és angol fordításban olvasgatták a Pesten őshonos párbeszédeket és monológokat.
A magyarországi munkásosztály lezülléséről a Forte Társulat/ Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest csapata tájékoztatott bennünket (rendező Horváth Csaba). A hetvenes évek melósai tényleg elgondolkodhatnának (ha néznék az előadást), vajon miért fusiztak annyit és miért ingáztak vidékről Budapestre. Megérte-e asszonyt, gyereket, házat, földet otthagyni és a fővárosi gyárüzemben ledarálódni, a munkásszállóban maguknak otthont hazudni és a rendszerváltás után a kidobatás élményét tudomásul véve koldussá, utcai mutatványossá válni, és a gyermekkel elhitetni, hogy „óh, mi nem is vagyunk szegények”. Ijesztő metamorfózisa ez a szép jövőt ígérő szocializmusnak, és meglepő, hogy mennyire érdekli ez a mostani ifjúságot. S vajon mit gondolhatnak rólunk, mert tény, hogy az általuk bemutatott „eredményeket” mi hagytuk nekik örökségül. A kolozsvári Ground Floor Parental CTRL című előadásában (rendező Sinkó Ferenc) három fiatal lány igen keményen fogalmazott: szerintük az „Y” generáció azért olyan boldogtalan, mert a szülők hozzájuk képest kibírhatatlanul konzervatívak és három brosúrával vannak lemaradva.
Gyermeki tisztasággal
A skopjei macedónok (Ifjúsági Kulturális Központ, rendező Nina Nikolikj) Őrült Erdő című produkciójukban a romániai „89-et idézték meg, kiderült, most saját helyzetüket látják hasonlónak, mint az akkori romániaiakét. A szarajevóiak Liszt a vénákban című előadásából kiderül (Háború Színház/ Mess Színpad, rendező Boris Liješevic), hogy az ottaniak még mindig a háború nyomasztó emlékeit cipelik, hazájukban családok bomlottak föl a vérontás idején, apa és fia, a testvér és testvér különülnek el atomizáltan egymástól. Az olaszok (Koreja Színház, Lecce, rendező: Gabriele Vacis) Az apa szó című előadása érdekes dologra döbbenti rá a nézőt. A huszadik század közepétől természetessé váló házasságfelbomlások az apaképet jelentősen átalakították. Ma a gyermekek nagy százaléka nem él együtt az apjával. Az előadásban öt más-más nemzetiségű lány találkozik egy repülőtéren és mesél apjával való kapcsolatáról. Az utoljára vallomást tevő lánynak a halott apjáról felsejlő emlékei olyan meghatónak bizonyultak, hogy a nézőtéren sokan megrendülten könnyeztek, a legnagyobb tapsot ez a produkció kapta a fesztiválon.
Viszont meglepő módon nem aratott akkora sikert, mint amekkorát megérdemelt volna a Temesvári Csiki Gergely Színház produkciója, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadás, melyet az elismert UNITER-díjas román Radu Afrim rendezett. A lineárisan, néha szkeccsszerű láncszemekből épített produkcióban a közönség egy színházi színpadot hátulról láthatott, miközben egy darabbéli nézőtérrel szembesülhetett. A megszámlálhatatlanul apróra kidolgozott, vizuálisan gazdag jelenetből komponált háromórás, szünet nélküli előadást a fesztivál közönsége hosszúnak tartotta, és e sorok írójának nagy meglepetésére nem díjazta. A zágrábi csoport (Horvát Nemzeti Színház, rendező: Matija Ferlin) Királyok vagyunk, nem emberek című előadása gyermeki tisztasággal viszonyult az élet és a világ legbonyolultabb kérdéseihez: Milne Micimackóját és a svéd gyermekverseket is eszünkbe juttatta. A szlovének (Prešernovo Színház, Kranj / Városi Színház, Ptuj, rendező Jernej Lorenci Bitef) A halott hazatér az úrnőjéhez című produkciójukban szürreális-balladisztikus szépséggel „harmonikáztak el” egy Rómeó és Júlia történetet, rétegzetten mély tartalmaikkal szinte kiragyogva a politikai üzenetekkel bíbelődő előadások közül.
Minden színházi fesztivál arra való, hogy tükröt tartson a jelennek, hogy a rendezők és a szereplők által megtudjunk valamit a világról és önmagunkról. A TESZT összességében azt sugallta: a színház érdeklődésének középpontjában ma az aktuális politika áll. Lehet vitatkozni, hogy ez-e a színházművészet feladata, vagy sem, de a tendencia kézzel tapintható, a jelenség okai pedig bizonyára mélyebben keresendők.
Pacsika Emília
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. június 17.
Apróka eszponka
Kaszák
Nyolc óra előtt egy kicsivel menegetek iskolába. Látok egy öreg nénit a kapuja előtt, s mellette egy nagy kasza kiakasztva a kapura.
Furcsa látvány, jegyzem meg magamban.
Ennél már csak a két közeledő meglett férfi meglepőbb, hisz a járdán jönnek, hátukon egy-egy kasza.
Köszön mindenki mindenkinek.
– Minek akajsztotta ki ezt a kaszát? – kérdi az egyik a nénit.
Válaszát a cipőm kopogása elnyomja. Pár lépéssel később a kétféle, mégis együtemű susogás fordulásra késztet.
Az egyik ember kaszálja a néni kapuja előtt a füvet, a másik feni a kaszáját.
– Ha már utunkba esett – kiáltja az egyik, mosolyomat látván.
Megpördülök örömömben.
(2016. június 7.)
Zsákocska
Óvodába sétálunk a lányommal. A játszótéren egy asszony kel át, hátán kicsi zsákocska, vállán kasza.
– Vajon mi van a néni táskájában? – kérdi a lányom.
– Étel…Könyv?
– Nem hiszem, kaszálni megy, nem lenne ideje olvasgatni.
– Terítő?
– Az biztosan.
– S még van valami!
– Mire gondolsz?
– Hát a fenőkőre…
(2016. június 8.)
A legkedvesebbik
Sírva találtam a padon. 60 év körüli őszes ember, ereje teljében. Úgy potyognak a könnyei, mint egy kisfiúnak. Leülök mellé, hogy legyen, akinek beszéljen, ha akar. De sokszor szerettem volna valakit magam mellett a kicsi ház tornácán keserves pillanataim, nagy döntéseim alatt. Mesélni kezd.
Elpusztult a lova. A fehér. A kedvesebbik. Most. Alig egy órája…
Emlékszem ennek az embernek a tekintetére, amikor a menni is alig tudó kislányom kezébe nyomta az egynapos pipét, elmagyarázva neki, hogy nem kell megszorítani, de meg lehet szagolni, mert az olyan érdekes.
Nem akartam ünneprontó lenni, nem szóltam, hogy nem tud románul a lányom. De megértették egymást.
Így esett, hogy a pipécske pihéi közé fúrta orrocskáját a lányom.
Már nem sír.
Ökölbe szorított kézzel törli könnyeit. Majd megköszöni, hogy mellé ültem.
Jó volt nem egyedül lennie.
Indulok.
(2015. július 5.)
Szabadság (Kolozsvár)
Kaszák
Nyolc óra előtt egy kicsivel menegetek iskolába. Látok egy öreg nénit a kapuja előtt, s mellette egy nagy kasza kiakasztva a kapura.
Furcsa látvány, jegyzem meg magamban.
Ennél már csak a két közeledő meglett férfi meglepőbb, hisz a járdán jönnek, hátukon egy-egy kasza.
Köszön mindenki mindenkinek.
– Minek akajsztotta ki ezt a kaszát? – kérdi az egyik a nénit.
Válaszát a cipőm kopogása elnyomja. Pár lépéssel később a kétféle, mégis együtemű susogás fordulásra késztet.
Az egyik ember kaszálja a néni kapuja előtt a füvet, a másik feni a kaszáját.
– Ha már utunkba esett – kiáltja az egyik, mosolyomat látván.
Megpördülök örömömben.
(2016. június 7.)
Zsákocska
Óvodába sétálunk a lányommal. A játszótéren egy asszony kel át, hátán kicsi zsákocska, vállán kasza.
– Vajon mi van a néni táskájában? – kérdi a lányom.
– Étel…Könyv?
– Nem hiszem, kaszálni megy, nem lenne ideje olvasgatni.
– Terítő?
– Az biztosan.
– S még van valami!
– Mire gondolsz?
– Hát a fenőkőre…
(2016. június 8.)
A legkedvesebbik
Sírva találtam a padon. 60 év körüli őszes ember, ereje teljében. Úgy potyognak a könnyei, mint egy kisfiúnak. Leülök mellé, hogy legyen, akinek beszéljen, ha akar. De sokszor szerettem volna valakit magam mellett a kicsi ház tornácán keserves pillanataim, nagy döntéseim alatt. Mesélni kezd.
Elpusztult a lova. A fehér. A kedvesebbik. Most. Alig egy órája…
Emlékszem ennek az embernek a tekintetére, amikor a menni is alig tudó kislányom kezébe nyomta az egynapos pipét, elmagyarázva neki, hogy nem kell megszorítani, de meg lehet szagolni, mert az olyan érdekes.
Nem akartam ünneprontó lenni, nem szóltam, hogy nem tud románul a lányom. De megértették egymást.
Így esett, hogy a pipécske pihéi közé fúrta orrocskáját a lányom.
Már nem sír.
Ökölbe szorított kézzel törli könnyeit. Majd megköszöni, hogy mellé ültem.
Jó volt nem egyedül lennie.
Indulok.
(2015. július 5.)
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 18.
Üvegtárgyak, kerámiák és szász hímzés a múzeumban (Szőcs Fülöp Károly, a gyűjtő)
Szőcs Fülöp Károly atyhai származású, szakemberek által igen nagyra értékelt fogarasi gyűjtő kincseiből nyújt ízelítőt a csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott időszakos kiállítás. A Toleranciateremben szász hímzést és festett bútorokat, a Lovagteremben az erdélyi üvegművesség és fazekasság termékeiből nyújtott válogatást csodálhat meg a látogató.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében úgy minősítette Szőcs gyűjteményét, mint amelyet bármely múzeum megirigyelhetne. Hozzátette, a kiállított anyag csak a jéghegy csúcsa, a teljes gyűjtemény hatalmas. Ezt követően Szőcs Fülöp Károly munkásságának és gyűjteményének három jó ismerője szólt az egybegyűltekhez. Dr. Elena Băjenaru, Fogarasföld Múzeumának igazgatója elmondta, a gyűjtő és a muzeológus között az a különbség, hogy előbbi számára lelke van minden egyes műtárgynak, mindeniknek saját története van. Közölte, Szőcs Fülöp Károlyt a közönség számára a brassói néprajzi múzeum fedezte fel, a fogarasi várban hat termet rendeztek be Szőcs gyűjteményéből. Szőcs úr tudta, hogyan kell kiválasztani, gyűjteni a legreprezentatívabb tárgyakat, rengeteg kincset mentett meg a pusztulástól. Prof. dr. Ioan Opriș tudományos főkutató, nyugalmazott muzeológus, volt kulturális államtitkár kétszeres élménynek nevezte ittlétét. Egyrészt felemelő a Kós Károly által tervezett épületben, a szakemberek által nagyra értékelt Székely Nemzeti Múzeumban lenni, másrészt Szőcs Fülöp Károly tárlatában gyönyörködni. A kiállítást olyan ajándéknak nevezte, amit a gyűjtő „székely szeretettel” hozott Sepsiszentgyörgyre – mondotta. Dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, a gyűjtőktől a muzeológusok is rengeteget tanulhatnak. Az igazi gyűjtő nem műkereskedőktől vásárol, hanem maga rója a padlásokat, maga keresi a múlt jeleit, helyszínen, eredeti környezetben ismeri meg a tárgyakat, információkat gyűjt a tulajdonosoktól. Az igazi gyűjtő nem bír megválni tárgyaitól, mert minden tárgy egy emlék, egy történet, az életének egy része. A valódi gyűjtő nélkülöz inkább, de még csak azért is megszerzi a tárgyat! A jó gyűjtő nemcsak birtokolni akar, de tudni is, mit birtokol. Olvas, művelődik, múzeumokat jár és analógiákat keres, azonosít és fanatikussá válik, ha kiderül, van egy olyan tárgytípus, ami még nincs meg a gyűjteményében. A legritkább gyűjtő az, aki igyekszik feldolgozni a gyűjteményét vagy a mások gyűjteményeit, tudását átadja és tanít, bevezeti az évtizedeken át gyűjtött információk csodás világába az érdeklődő fiatalabb generációt. Szőcs Fülöp Károly ilyen „csúcsgyűjtő”. Autodidaktaként tanult, olvasott, hatalmas szakkönyvtárat hozott létre önerőből, keresett, kutatta a tárgyak eredetét. Rótta a Fogaras környéki falvakat, de eljutott Székelyföld legrejtettebb zugaiba is. Tudását, tapasztalatait a rendszerváltás után hat éven át a nagyszebeni Astra Múzeum muzeológusainak adta át, majd évtizedek óta adja a fogarasi múzeumnak és „nekünk” – mondta a sepsiszentgyörgyi szakember.
A 83 éves Szőcs Fülöp Károly hozzászólásában elmondta, gyűjteményének csupán kis részecskéje látható itt közel három hónapig. A tárlatról közölte, Székelyföldre nem székely tárgyakkal készült, hanem nagyon el akarta hozni a szász varrottasokat, mert annak ellenére, hogy a Barcaság a szomszédban van, még nem tudatosult bennünk, hogy mennyire nívós népművészet élt az erdélyi szász falvakban. A kiállításon még porumbáki, feleki és sepsibükszádi üvegeket, valamint erdélyi kerámiát láthatunk.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szőcs Fülöp Károly atyhai származású, szakemberek által igen nagyra értékelt fogarasi gyűjtő kincseiből nyújt ízelítőt a csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott időszakos kiállítás. A Toleranciateremben szász hímzést és festett bútorokat, a Lovagteremben az erdélyi üvegművesség és fazekasság termékeiből nyújtott válogatást csodálhat meg a látogató.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében úgy minősítette Szőcs gyűjteményét, mint amelyet bármely múzeum megirigyelhetne. Hozzátette, a kiállított anyag csak a jéghegy csúcsa, a teljes gyűjtemény hatalmas. Ezt követően Szőcs Fülöp Károly munkásságának és gyűjteményének három jó ismerője szólt az egybegyűltekhez. Dr. Elena Băjenaru, Fogarasföld Múzeumának igazgatója elmondta, a gyűjtő és a muzeológus között az a különbség, hogy előbbi számára lelke van minden egyes műtárgynak, mindeniknek saját története van. Közölte, Szőcs Fülöp Károlyt a közönség számára a brassói néprajzi múzeum fedezte fel, a fogarasi várban hat termet rendeztek be Szőcs gyűjteményéből. Szőcs úr tudta, hogyan kell kiválasztani, gyűjteni a legreprezentatívabb tárgyakat, rengeteg kincset mentett meg a pusztulástól. Prof. dr. Ioan Opriș tudományos főkutató, nyugalmazott muzeológus, volt kulturális államtitkár kétszeres élménynek nevezte ittlétét. Egyrészt felemelő a Kós Károly által tervezett épületben, a szakemberek által nagyra értékelt Székely Nemzeti Múzeumban lenni, másrészt Szőcs Fülöp Károly tárlatában gyönyörködni. A kiállítást olyan ajándéknak nevezte, amit a gyűjtő „székely szeretettel” hozott Sepsiszentgyörgyre – mondotta. Dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, a gyűjtőktől a muzeológusok is rengeteget tanulhatnak. Az igazi gyűjtő nem műkereskedőktől vásárol, hanem maga rója a padlásokat, maga keresi a múlt jeleit, helyszínen, eredeti környezetben ismeri meg a tárgyakat, információkat gyűjt a tulajdonosoktól. Az igazi gyűjtő nem bír megválni tárgyaitól, mert minden tárgy egy emlék, egy történet, az életének egy része. A valódi gyűjtő nélkülöz inkább, de még csak azért is megszerzi a tárgyat! A jó gyűjtő nemcsak birtokolni akar, de tudni is, mit birtokol. Olvas, művelődik, múzeumokat jár és analógiákat keres, azonosít és fanatikussá válik, ha kiderül, van egy olyan tárgytípus, ami még nincs meg a gyűjteményében. A legritkább gyűjtő az, aki igyekszik feldolgozni a gyűjteményét vagy a mások gyűjteményeit, tudását átadja és tanít, bevezeti az évtizedeken át gyűjtött információk csodás világába az érdeklődő fiatalabb generációt. Szőcs Fülöp Károly ilyen „csúcsgyűjtő”. Autodidaktaként tanult, olvasott, hatalmas szakkönyvtárat hozott létre önerőből, keresett, kutatta a tárgyak eredetét. Rótta a Fogaras környéki falvakat, de eljutott Székelyföld legrejtettebb zugaiba is. Tudását, tapasztalatait a rendszerváltás után hat éven át a nagyszebeni Astra Múzeum muzeológusainak adta át, majd évtizedek óta adja a fogarasi múzeumnak és „nekünk” – mondta a sepsiszentgyörgyi szakember.
A 83 éves Szőcs Fülöp Károly hozzászólásában elmondta, gyűjteményének csupán kis részecskéje látható itt közel három hónapig. A tárlatról közölte, Székelyföldre nem székely tárgyakkal készült, hanem nagyon el akarta hozni a szász varrottasokat, mert annak ellenére, hogy a Barcaság a szomszédban van, még nem tudatosult bennünk, hogy mennyire nívós népművészet élt az erdélyi szász falvakban. A kiállításon még porumbáki, feleki és sepsibükszádi üvegeket, valamint erdélyi kerámiát láthatunk.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 18.
Még mindig titkos a szekus-akták nagy része
Azok az intézmények, amelyek saját levéltárukban a volt Szekuritáté tisztjeiről, besúgóiról és kollaboránsairól szóló iratokat őriznek, kötelesek lennének azokat nyilvánosságra hozni, és átadni a CNSAS-nak, ha elfogadják Dan Cristian Popescu liberális képviselő törvénytervezetét.
A tervezet szerint az intézmények a törvény közzétételétől számított 60 napon belül lennének kötelesek a Szekuritáté embereire vonatkozó iratokat átadni a Volt Szekuritáte Levéltárát Tanulmányozó Országos Tanácsnak (CNSAS). A törvény az 1945. március 6-tól 1989. december 22-éig működő kommunista hatalmi erő teljes személyzetére vonatkozik.
– A kezdeményezés célja a volt Szekuritáté iratainak nyilvánosságra hozatala, amelyek jelenleg a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) és a védelmi minisztérium levéltárában vannak, de mostanáig nem adták át azokat a CNSAS-nak – közölte Dan Cristian Popescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) parlamenti képviselője.
Szabadság (Kolozsvár)
Azok az intézmények, amelyek saját levéltárukban a volt Szekuritáté tisztjeiről, besúgóiról és kollaboránsairól szóló iratokat őriznek, kötelesek lennének azokat nyilvánosságra hozni, és átadni a CNSAS-nak, ha elfogadják Dan Cristian Popescu liberális képviselő törvénytervezetét.
A tervezet szerint az intézmények a törvény közzétételétől számított 60 napon belül lennének kötelesek a Szekuritáté embereire vonatkozó iratokat átadni a Volt Szekuritáte Levéltárát Tanulmányozó Országos Tanácsnak (CNSAS). A törvény az 1945. március 6-tól 1989. december 22-éig működő kommunista hatalmi erő teljes személyzetére vonatkozik.
– A kezdeményezés célja a volt Szekuritáté iratainak nyilvánosságra hozatala, amelyek jelenleg a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) és a védelmi minisztérium levéltárában vannak, de mostanáig nem adták át azokat a CNSAS-nak – közölte Dan Cristian Popescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) parlamenti képviselője.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 19.
Elballagtak a marosvásárhelyi orvosisok
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem központi ballagási ünnepségét idén a Színház téren, a magyar végzősök búcsúztatóját pedig hagyományosan a Vártemplomban tartották pénteken.
Az elmúlt évek negatív tapasztalata után idén nem a sportcsarnokban, hanem a Színház téren ünnepelte 887 végzősét a MOGYE. Mindenkinek jutott hely és levegő, a felszólalókat pedig két óriáskivetítőn követhették azok is, akik hátrább, árnyékba húzódtak.
A ballagókat Leonard Azamfirei rektor román nyelven, Angela Borda rektorhelyettes angol nyelven búcsúztatta, és szólt hozzájuk a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, illetve Lucian Goga prefektus is. Az intézmény magyar rektorhelyettese, Nagy Előd elmondta, a tanárok igyekeztek a diákokat az egészségtudomány, a diagnózis és a terápia világába vezetni. „Tanulmányaitok végeztével belépőjegyet váltottatok a gyógyítás világába, ami hatással van az egyénre, a családra és a társadalomra egyaránt. Ezután folyamatos helytállásra van szükség, a tanulás sosem szűnik meg, mert lépést tartani a konkurenciával, a fejlődéssel csak akkor lehet, ha folyamatosan képezitek magatokat. Alkalmazkodni kell a modern orvosláshoz” – fogalmazott a rektorhelyettes.
Ezután a három szak – általános orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti – tagozatonkénti évfolyamelsői búcsúztak tanáraiktól, az egyetemi közösségtől és egymástól, mondtak köszönetet oktatóiknak és családjaiknak.
A hippokratészi eskü
A hippokratészi eskü szövege egyetemenként kisebb mértékben változik, kifejezésekben eltér. A Magyar Orvosi Kamara által megalkotott Magyar Orvosetikai Kódex az orvosi esküre a következő szöveget javasolja: „Én, … esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom, bizalmukkal nem élek vissza és titkaikat haláluk után is megőrzöm. Tanítóimnak megadom az illő tiszteletet, orvostársaimat megbecsülöm. A betegek érdekében ismereteimet, tudásomat folyamatosan gyarapítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét. Az … egyetem hírnevét öregbítem és megbecsülését előmozdítom.”
A hippokratészi eskü szövegét mondatonként, párhuzamosan olvasták fel román, magyar és angol nyelven, majd üdvrivalgással, ölelésekkel, fotózkodással ért véget az ünnepség.
A mintegy 80 perces ünnepség után a magyar tagozat végzősei és hozzátartozóik a Vártemplomba mentek, a Studium-Prospero Alapítvány által szervezett rendezvényre, amelyet a magyar tagozat sajátjának tekint, és amelyet a várkertben óriáskivetítőn, illetve interneten is élőben lehetett követni.
A rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a fiatal szakembereket a MOGYE vezetősége és a Studium-Prospero Alapítvány nevében. „Önök a gyógyítással jegyezték el magukat, ez egy olyan kiváltság, amely kötelez is, szolgálatot jelent. Ne feledjék, hogy önökre a legnagyobb szükség éppen abban a közösségben van, amelyből származnak, ezért maradjanak itthon” – fogalmazott.
A MOGYE magyar tanárai nevében Jung János többek között Petronius („Nem egyéb az orvos, mint a lélek vigasza.”) és Bolyai („Nemcsak valamiből, hanem valamiért is kell élnünk.”) szavaival adott tanácsokat a hivatásról, a végzősök nevében pedig Tubák Nimród szólt az egybegyűltekhez.
„Elvégeztük. Egy magyar szó, mégis oly sok mindent jelent, mindenkinek mást és mást. Az, hogy itt állhatunk, ez az egész közösség érdeke: évfolyamunk jelentős része maradni szeretne, itthon, saját szülőföldünkön akarjuk gyógyítani saját népünket” – mondta, majd a szülőknek is üzent: „hadd engedjék, hogy repüljön a madár, hiszen az a madár, amely szereti itthon, az gyakran hazajár”Díjak, elismerések A magyar tagozat évfolyamelsőinek az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke, Szabó Béla adta át az oklevelet és pénzjutalmat jelentő Csőgör Lajos-díjakat: az általános orvosi karon Izsák Júlia, a fogorvosi karon Komporály Dénes, a gyógyszerészeti karon Benedek Brigitta, az asszisztensképzőn pedig Pál Ildikó Izabella érdemelte ki az elismerést. A MOGYE végzős gyógyszerészhallgatói számára idén alapított Dr. Formanek Gyula Emlékdíjat Gál Rékának ítélték. A rendezvény végén az összes végzős átvehette a Studium-Prospero Alapítvány díszoklevelét, végül a közösség elénekelte a magyar és székely himnuszt.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem központi ballagási ünnepségét idén a Színház téren, a magyar végzősök búcsúztatóját pedig hagyományosan a Vártemplomban tartották pénteken.
Az elmúlt évek negatív tapasztalata után idén nem a sportcsarnokban, hanem a Színház téren ünnepelte 887 végzősét a MOGYE. Mindenkinek jutott hely és levegő, a felszólalókat pedig két óriáskivetítőn követhették azok is, akik hátrább, árnyékba húzódtak.
A ballagókat Leonard Azamfirei rektor román nyelven, Angela Borda rektorhelyettes angol nyelven búcsúztatta, és szólt hozzájuk a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, illetve Lucian Goga prefektus is. Az intézmény magyar rektorhelyettese, Nagy Előd elmondta, a tanárok igyekeztek a diákokat az egészségtudomány, a diagnózis és a terápia világába vezetni. „Tanulmányaitok végeztével belépőjegyet váltottatok a gyógyítás világába, ami hatással van az egyénre, a családra és a társadalomra egyaránt. Ezután folyamatos helytállásra van szükség, a tanulás sosem szűnik meg, mert lépést tartani a konkurenciával, a fejlődéssel csak akkor lehet, ha folyamatosan képezitek magatokat. Alkalmazkodni kell a modern orvosláshoz” – fogalmazott a rektorhelyettes.
Ezután a három szak – általános orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti – tagozatonkénti évfolyamelsői búcsúztak tanáraiktól, az egyetemi közösségtől és egymástól, mondtak köszönetet oktatóiknak és családjaiknak.
A hippokratészi eskü
A hippokratészi eskü szövege egyetemenként kisebb mértékben változik, kifejezésekben eltér. A Magyar Orvosi Kamara által megalkotott Magyar Orvosetikai Kódex az orvosi esküre a következő szöveget javasolja: „Én, … esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom, bizalmukkal nem élek vissza és titkaikat haláluk után is megőrzöm. Tanítóimnak megadom az illő tiszteletet, orvostársaimat megbecsülöm. A betegek érdekében ismereteimet, tudásomat folyamatosan gyarapítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét. Az … egyetem hírnevét öregbítem és megbecsülését előmozdítom.”
A hippokratészi eskü szövegét mondatonként, párhuzamosan olvasták fel román, magyar és angol nyelven, majd üdvrivalgással, ölelésekkel, fotózkodással ért véget az ünnepség.
A mintegy 80 perces ünnepség után a magyar tagozat végzősei és hozzátartozóik a Vártemplomba mentek, a Studium-Prospero Alapítvány által szervezett rendezvényre, amelyet a magyar tagozat sajátjának tekint, és amelyet a várkertben óriáskivetítőn, illetve interneten is élőben lehetett követni.
A rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a fiatal szakembereket a MOGYE vezetősége és a Studium-Prospero Alapítvány nevében. „Önök a gyógyítással jegyezték el magukat, ez egy olyan kiváltság, amely kötelez is, szolgálatot jelent. Ne feledjék, hogy önökre a legnagyobb szükség éppen abban a közösségben van, amelyből származnak, ezért maradjanak itthon” – fogalmazott.
A MOGYE magyar tanárai nevében Jung János többek között Petronius („Nem egyéb az orvos, mint a lélek vigasza.”) és Bolyai („Nemcsak valamiből, hanem valamiért is kell élnünk.”) szavaival adott tanácsokat a hivatásról, a végzősök nevében pedig Tubák Nimród szólt az egybegyűltekhez.
„Elvégeztük. Egy magyar szó, mégis oly sok mindent jelent, mindenkinek mást és mást. Az, hogy itt állhatunk, ez az egész közösség érdeke: évfolyamunk jelentős része maradni szeretne, itthon, saját szülőföldünkön akarjuk gyógyítani saját népünket” – mondta, majd a szülőknek is üzent: „hadd engedjék, hogy repüljön a madár, hiszen az a madár, amely szereti itthon, az gyakran hazajár”Díjak, elismerések A magyar tagozat évfolyamelsőinek az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke, Szabó Béla adta át az oklevelet és pénzjutalmat jelentő Csőgör Lajos-díjakat: az általános orvosi karon Izsák Júlia, a fogorvosi karon Komporály Dénes, a gyógyszerészeti karon Benedek Brigitta, az asszisztensképzőn pedig Pál Ildikó Izabella érdemelte ki az elismerést. A MOGYE végzős gyógyszerészhallgatói számára idén alapított Dr. Formanek Gyula Emlékdíjat Gál Rékának ítélték. A rendezvény végén az összes végzős átvehette a Studium-Prospero Alapítvány díszoklevelét, végül a közösség elénekelte a magyar és székely himnuszt.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2016. június 19.
Médianap kreatív feladatokkal
Szombaton Nagyváradon a katolikus püspökség VI. alkalommal szervezett médianapot. A helyszín ezúttal is a Posticum volt, Kolozsvárról és Szatmárról is érkeztek résztvevők, az egyházmegyén kívülről.
„Az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a kommunikáció és az irgalmasság között fennálló kapcsolatról. Az, amit mondunk és az, ahogy ezt mondjuk, minden szavunk és tettünk ki kellene, hogy fejezze azt az együttérzést, gyengéd szeretetet és megbocsátást, amellyel Isten fordul az ember felé”. (Ferenc pápa üzenete a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára). Ezzel a mottóval, illetve Irgalmasság a kommunikációban címmel a már több éves hagyománnyal rendelkező Egyházmegyei Média-napot az elmúlt szombaton idén is megszervezte Nagyváradon a Római Katolikus Püspökség, hogy új meglátásokkal gazdagodva, az egyházi és világi sajtó képviselői hatékonyabban tudjanaktevékenykedni a kommunikáció, különösképpen a vallásos kommunikáció terén. A jó hangulatú találkozó előadója Szerdahelyi Csongor, az egyszemélyes budapesti Ferences Sajtóközpont igazgatója volt, illetve neki segítséget nyújtott munkájában Rochlitz Bernadett, a Jel folyóirat főszerkesztője.
Micaci Cristian pasztorális referens, főszervező felvezetője után rövid köszöntőjében Exc. Böcskei László megyés püspök több kulcsfogalmat emelt ki a Szentatya pasztorális hangvételű, a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára megfogalmazott hosszabb üzenetéből, úgymint: béke és harmónia építése, osztozás, mások meghallgatása. Arra hívta fel a figyelmet: mennyire fontos személyes közelséget teremteni úgy, hogy ez magában hordozza a másik személy méltóságának tiszteletben tartását. Hozzátette: az összejövetelnek két fő célja van az egymás erősítésén, bátorításán túl: a kommunió, vagyis egymás jobb megismerése a gondolatok kicserélése által, valamint az arról való párbeszéd folytatása, hogy az evangelizálás miként valósulhat meg a médián keresztül.
Keresni a jót
Egy újságíró ne önmagára legyen kíváncsi, ne a saját véleményét akarja hangoztatni, visszahallani mindenkitől, vagy másokra erőltetni, hanem a beszélgetőpartnereiből igyekezzen kihozni azt, ami az egyedi bennünk, hiszen csodákat rejtünk magunkban valamennyien- hangsúlyozta prezentációjában Szerdahelyi Csongor. Beszámolójából az is kitűnt: igyekszik minden a pozitív oldalát bemutatni, keresni, egy újságíró pedig szabadidejében is újságíró, akárcsak utazás közben, a hét minden napjának 168 órájában.
Rendkívül szórakoztató és érdekes volt a két műhelyfoglalkozás, különösen az, melynek keretében Rochlitz Bernadett kreatív feladatok megoldására ösztökélte a résztvevőket. Az idei médiatalálkozóról is hasznos tapasztalatokkal, lelkileg feltöltődve távozhattak az ott lévők.
erdon.ro
Szombaton Nagyváradon a katolikus püspökség VI. alkalommal szervezett médianapot. A helyszín ezúttal is a Posticum volt, Kolozsvárról és Szatmárról is érkeztek résztvevők, az egyházmegyén kívülről.
„Az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a kommunikáció és az irgalmasság között fennálló kapcsolatról. Az, amit mondunk és az, ahogy ezt mondjuk, minden szavunk és tettünk ki kellene, hogy fejezze azt az együttérzést, gyengéd szeretetet és megbocsátást, amellyel Isten fordul az ember felé”. (Ferenc pápa üzenete a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára). Ezzel a mottóval, illetve Irgalmasság a kommunikációban címmel a már több éves hagyománnyal rendelkező Egyházmegyei Média-napot az elmúlt szombaton idén is megszervezte Nagyváradon a Római Katolikus Püspökség, hogy új meglátásokkal gazdagodva, az egyházi és világi sajtó képviselői hatékonyabban tudjanaktevékenykedni a kommunikáció, különösképpen a vallásos kommunikáció terén. A jó hangulatú találkozó előadója Szerdahelyi Csongor, az egyszemélyes budapesti Ferences Sajtóközpont igazgatója volt, illetve neki segítséget nyújtott munkájában Rochlitz Bernadett, a Jel folyóirat főszerkesztője.
Micaci Cristian pasztorális referens, főszervező felvezetője után rövid köszöntőjében Exc. Böcskei László megyés püspök több kulcsfogalmat emelt ki a Szentatya pasztorális hangvételű, a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára megfogalmazott hosszabb üzenetéből, úgymint: béke és harmónia építése, osztozás, mások meghallgatása. Arra hívta fel a figyelmet: mennyire fontos személyes közelséget teremteni úgy, hogy ez magában hordozza a másik személy méltóságának tiszteletben tartását. Hozzátette: az összejövetelnek két fő célja van az egymás erősítésén, bátorításán túl: a kommunió, vagyis egymás jobb megismerése a gondolatok kicserélése által, valamint az arról való párbeszéd folytatása, hogy az evangelizálás miként valósulhat meg a médián keresztül.
Keresni a jót
Egy újságíró ne önmagára legyen kíváncsi, ne a saját véleményét akarja hangoztatni, visszahallani mindenkitől, vagy másokra erőltetni, hanem a beszélgetőpartnereiből igyekezzen kihozni azt, ami az egyedi bennünk, hiszen csodákat rejtünk magunkban valamennyien- hangsúlyozta prezentációjában Szerdahelyi Csongor. Beszámolójából az is kitűnt: igyekszik minden a pozitív oldalát bemutatni, keresni, egy újságíró pedig szabadidejében is újságíró, akárcsak utazás közben, a hét minden napjának 168 órájában.
Rendkívül szórakoztató és érdekes volt a két műhelyfoglalkozás, különösen az, melynek keretében Rochlitz Bernadett kreatív feladatok megoldására ösztökélte a résztvevőket. Az idei médiatalálkozóról is hasznos tapasztalatokkal, lelkileg feltöltődve távozhattak az ott lévők.
erdon.ro
2016. június 21.
Segítséget kérnek és dolgoznak a viharkárok helyreállításán
Anyagi segítségre van szüksége a kutyfalvi református egyházközségnek, miután az Erdélyen június 19-én, vasárnap este átvonuló ítéletidő ledöntötte a templom tornyának egy részét, és az épület is jelentős mértékben beázott. A vihar által érintett településeken dolgoznak a károk helyreállításán.
Az egyházközség csütörtök reggel 8 órától közmunkát hirdetett a templom környékének rendbetétele érdekében, ugyanakkor adományokat várnak a legsürgősebb munkálatok elvégzéséhez. Az egyházközségnek cserepekre is szüksége van, a vihar ugyanis leröpítette a parókia és a templom tetejének egy részét – közölte Facebook-oldalán Lukács Vilmos református lelkész. A vihar megzavarta a marosvásárhelyi közlekedési lámpák működését is, az Electrica áramszolgáltató szakemberei kedden is javították, ellenőrizték a hálózatot.
Az elmúlt napokban Erdély- és Partium-szerte jelentkező viharok okozta károkról Dacian Cioloş miniszterelnök tegnap reggel videokonferencián egyeztetett a prefektusokkal és a sürgősségi helyzetek kezelésével megbízott hatóságok vezetőivel. A megbeszélésen egyrészt tájékoztatták a kormányfőt a károk mértékéről, ugyanakkor szóba került a szélsőséges időjárási körülmények, főként árvizek idején teendő intézkedésekről. Cristian Resmeriţă, a Hunyad megyei Lupény polgármestere eközben arról számolt be, hogy becsléseik szerint közel 20 millió lejre lenne szükségük ahhoz, hogy rendbehozzák az áradás okozta károkat. Az ítéletidő főként az infrastruktúrát rongálta meg, az önkormányzat pedig már kérést küldött a kormánynak, hogy biztosítsa a szükséges forrásokat, a helyzetről pedig a prefektúrát is értesítették.
Az elöljáró rámutatott: saját költségvetésből nem tudják kifizetni a javításokat. Elmondása szerint egy egész lakónegyedben újjá kell építeni az utakat, és a település más szakaszai is jelentősen megrongálódtak.
Marosdátoson a tűzoltókkal együtt dolgozó csendőrök, rendőrök és helybeli lakosok újrafedték a vihar által megrongált épületek tetőzetének ötven százalékát, a többi lakóház 85 százalékánál ideiglenes védő-borító műanyagfóliát húztak a megrongált tetőzetre. A kutyfalvi 154 vihar által megrongált ház közül kedden 20-at fedtek teljesen újra, 12 esetében pedig részlegesen készültek el az újrafedéssel. A beavatkozók elsősorban azoknál a házaknál dolgoztak, ahol volt tetőfedő tetőcserép. A két településre – Kutyfalvára és Marosdátosra – összesen 122 tűzoltót rendeltek ki, 9 csendőrt a rohambrigádtól és hármat a csendőrfelügyelőségtől, továbbá 11 rendőrt a megyei rendőr-főkapitányságról – tájékoztatott Mihai Gagyi hadnagy, a Maros Megyei Vészhelyzeti felügyelőség sajtószóvivője.
Bakó Zoltán, Kőrössy Andrea
Székelyhon.ro
Anyagi segítségre van szüksége a kutyfalvi református egyházközségnek, miután az Erdélyen június 19-én, vasárnap este átvonuló ítéletidő ledöntötte a templom tornyának egy részét, és az épület is jelentős mértékben beázott. A vihar által érintett településeken dolgoznak a károk helyreállításán.
Az egyházközség csütörtök reggel 8 órától közmunkát hirdetett a templom környékének rendbetétele érdekében, ugyanakkor adományokat várnak a legsürgősebb munkálatok elvégzéséhez. Az egyházközségnek cserepekre is szüksége van, a vihar ugyanis leröpítette a parókia és a templom tetejének egy részét – közölte Facebook-oldalán Lukács Vilmos református lelkész. A vihar megzavarta a marosvásárhelyi közlekedési lámpák működését is, az Electrica áramszolgáltató szakemberei kedden is javították, ellenőrizték a hálózatot.
Az elmúlt napokban Erdély- és Partium-szerte jelentkező viharok okozta károkról Dacian Cioloş miniszterelnök tegnap reggel videokonferencián egyeztetett a prefektusokkal és a sürgősségi helyzetek kezelésével megbízott hatóságok vezetőivel. A megbeszélésen egyrészt tájékoztatták a kormányfőt a károk mértékéről, ugyanakkor szóba került a szélsőséges időjárási körülmények, főként árvizek idején teendő intézkedésekről. Cristian Resmeriţă, a Hunyad megyei Lupény polgármestere eközben arról számolt be, hogy becsléseik szerint közel 20 millió lejre lenne szükségük ahhoz, hogy rendbehozzák az áradás okozta károkat. Az ítéletidő főként az infrastruktúrát rongálta meg, az önkormányzat pedig már kérést küldött a kormánynak, hogy biztosítsa a szükséges forrásokat, a helyzetről pedig a prefektúrát is értesítették.
Az elöljáró rámutatott: saját költségvetésből nem tudják kifizetni a javításokat. Elmondása szerint egy egész lakónegyedben újjá kell építeni az utakat, és a település más szakaszai is jelentősen megrongálódtak.
Marosdátoson a tűzoltókkal együtt dolgozó csendőrök, rendőrök és helybeli lakosok újrafedték a vihar által megrongált épületek tetőzetének ötven százalékát, a többi lakóház 85 százalékánál ideiglenes védő-borító műanyagfóliát húztak a megrongált tetőzetre. A kutyfalvi 154 vihar által megrongált ház közül kedden 20-at fedtek teljesen újra, 12 esetében pedig részlegesen készültek el az újrafedéssel. A beavatkozók elsősorban azoknál a házaknál dolgoztak, ahol volt tetőfedő tetőcserép. A két településre – Kutyfalvára és Marosdátosra – összesen 122 tűzoltót rendeltek ki, 9 csendőrt a rohambrigádtól és hármat a csendőrfelügyelőségtől, továbbá 11 rendőrt a megyei rendőr-főkapitányságról – tájékoztatott Mihai Gagyi hadnagy, a Maros Megyei Vészhelyzeti felügyelőség sajtószóvivője.
Bakó Zoltán, Kőrössy Andrea
Székelyhon.ro
2016. június 21.
A követendő példa
Ismerjük meg Márton Áront, az embert
A Márton Áron-emlékév alkalmából tartott előadást a nagy erdélyi püspökről dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész a közelmúltban Sepsiszentgyörgyön. Az esemény hírére zsúfolásig megtelt a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Terme, a közönség sorai közt szép számban voltak egyházi és világi személyiségek.
Az előadó véleménye szerint Márton Áron személyiségének mélységét ma elsősorban beszédein és írásain keresztül tudjuk megközelíteni. Ezekből pedig – hála Istennek – bőven akad, mert beszédeit leírta, és a vázlatok megmaradtak annak ellenére, hogy elítélésekor az iratait is elkobozták.
– Akik ismertük és hallgattuk, tanúsíthatjuk, hogy sugárzó egyéniség és lenyűgöző ember volt. Gondolkodásának és cselekedeteinek indítékairól, vagy hivatalos megnyilvánulásairól azonban mi is csak az írásain keresztül alkothatunk helyes fogalmat. Éppen ezért alakjának felidézésekor elsősorban kéziratban megmaradt beszédeire, leveleire hivatkozom. Annál is inkább, hogy ő hiteles pap volt, hiszen azt mondta, amit hitt és élt, így ezek a dokumentumok sorsa alakulását és emberségét is hűen tükrözik – fogalmazott az előadó.
Álláspontja alátámasztásaként dr. György Lajos irodalomtörténészt, egyetemi tanárt idézte, aki 1946-ban, Márton Áron jelenlétében írásairól és beszédeiről ekképpen vélekedett: „A felelősségérzetnek azok az ércveretű súlyos megnyilatkozásai, melyeket az elmúlt nehéz időkben és napjainkban papjaihoz és híveihez méltóztatott intézni, mélyen a lelkünkbe szántották és ott megszilárdították az örök igazságokba, az elévülhetetlen erkölcsi elvekbe fogódzó hitünket, meggyőződésünket és magatartásunkat. Ezek valamikor történelmi dokumentumai lesznek ezeknek az időknek, s utódaink talán még világosabban fogják látni, mint mi, hogy a főpásztor átszenvedte az eseményeket, és szüntelen gonddal virrasztott meggyötört népe sorsa fölött.”
A továbbiakban részletek hangzottak el Márton Áron néhány leveléből és beadványából, melyek felolvasása során a hallgatóság meggyőződhetett, hogy ezeken keresztül valóban jobban és tisztábban érzékelhetjük a népét 42 éven át szolgáló püspök belső értékeit, igaz emberségén alapuló életszentségét, hitét, bátorságát és önfeláldozását. Nemcsak a magyarok, hanem más népek, például a zsidók elnyomása ellen is felemelte a szavát az Antonescu diktatúráját nyögő Romániában, de a német megszállás alatt sínylődő Magyarországon is. A kommunista iga alatt gyötrődő Romániában pedig már a többségi nemzet jogaiért is kénytelen volt síkra szállni. És tette ezt szent következetességgel, nem hunyva szemet semminemű igazságtalanság fölött. Pedig küzdelmében csupán két világi eszköz állt a rendelkezésére, a kérés és a tiltakozás, ezeket viszont maximálisan kihasználta.
Gondolkodásmódjának és elkötelezettségének hű tükrei, de akár hitvallásnak is beillenek a következő sorok, melyeket a világháború utáni első román miniszterelnöknek, Groza Péternek (Petru Groza) írt 1945-ben: „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ismerjük meg Márton Áront, az embert
A Márton Áron-emlékév alkalmából tartott előadást a nagy erdélyi püspökről dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész a közelmúltban Sepsiszentgyörgyön. Az esemény hírére zsúfolásig megtelt a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Terme, a közönség sorai közt szép számban voltak egyházi és világi személyiségek.
Az előadó véleménye szerint Márton Áron személyiségének mélységét ma elsősorban beszédein és írásain keresztül tudjuk megközelíteni. Ezekből pedig – hála Istennek – bőven akad, mert beszédeit leírta, és a vázlatok megmaradtak annak ellenére, hogy elítélésekor az iratait is elkobozták.
– Akik ismertük és hallgattuk, tanúsíthatjuk, hogy sugárzó egyéniség és lenyűgöző ember volt. Gondolkodásának és cselekedeteinek indítékairól, vagy hivatalos megnyilvánulásairól azonban mi is csak az írásain keresztül alkothatunk helyes fogalmat. Éppen ezért alakjának felidézésekor elsősorban kéziratban megmaradt beszédeire, leveleire hivatkozom. Annál is inkább, hogy ő hiteles pap volt, hiszen azt mondta, amit hitt és élt, így ezek a dokumentumok sorsa alakulását és emberségét is hűen tükrözik – fogalmazott az előadó.
Álláspontja alátámasztásaként dr. György Lajos irodalomtörténészt, egyetemi tanárt idézte, aki 1946-ban, Márton Áron jelenlétében írásairól és beszédeiről ekképpen vélekedett: „A felelősségérzetnek azok az ércveretű súlyos megnyilatkozásai, melyeket az elmúlt nehéz időkben és napjainkban papjaihoz és híveihez méltóztatott intézni, mélyen a lelkünkbe szántották és ott megszilárdították az örök igazságokba, az elévülhetetlen erkölcsi elvekbe fogódzó hitünket, meggyőződésünket és magatartásunkat. Ezek valamikor történelmi dokumentumai lesznek ezeknek az időknek, s utódaink talán még világosabban fogják látni, mint mi, hogy a főpásztor átszenvedte az eseményeket, és szüntelen gonddal virrasztott meggyötört népe sorsa fölött.”
A továbbiakban részletek hangzottak el Márton Áron néhány leveléből és beadványából, melyek felolvasása során a hallgatóság meggyőződhetett, hogy ezeken keresztül valóban jobban és tisztábban érzékelhetjük a népét 42 éven át szolgáló püspök belső értékeit, igaz emberségén alapuló életszentségét, hitét, bátorságát és önfeláldozását. Nemcsak a magyarok, hanem más népek, például a zsidók elnyomása ellen is felemelte a szavát az Antonescu diktatúráját nyögő Romániában, de a német megszállás alatt sínylődő Magyarországon is. A kommunista iga alatt gyötrődő Romániában pedig már a többségi nemzet jogaiért is kénytelen volt síkra szállni. És tette ezt szent következetességgel, nem hunyva szemet semminemű igazságtalanság fölött. Pedig küzdelmében csupán két világi eszköz állt a rendelkezésére, a kérés és a tiltakozás, ezeket viszont maximálisan kihasználta.
Gondolkodásmódjának és elkötelezettségének hű tükrei, de akár hitvallásnak is beillenek a következő sorok, melyeket a világháború utáni első román miniszterelnöknek, Groza Péternek (Petru Groza) írt 1945-ben: „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 23.
Meghallgat, de megoldást nem nyújt az EU
Az Európai Unió kisebbségi ígéreteit mai napig nem valósították meg, ennek ellenére az EU pillanatnyi helyzetétől függetlenül mozgalmat kell építeni a nyelvi diszkrimináció ellen, hangzott el egy brüsszeli konferencián. Sándor Krisztina szerint csak az alulról kezdeményezett lobbimunka segíthet.
– Mióta képviseli szervezete a nyelvi jogokért folytatott küzdelmet?
– Az EMNT ügyvezető elnökeként vagyok jelen a brüsszeli közmeghallgatáson. Az erdélyi magyarokat ért összes sérelmet számon tartjuk, feltérképezzük és ezeket nemzetközi szinten is bemutatjuk. A fő cél az erdélyi autonómiaformák megteremtése. Három éve lettünk az ELEN tagjai, amit több éves ismeretség, kapcsolat előzött meg főtitkárukkal, Davith Hicksszel. Több közös rendezvény után döntött úgy az EMNT, hogy csatlakozik ehhez a nemzetközi lobbicsoporthoz. Romániában van ugyan nyelvi jogokat biztosító törvény, ennek alkalmazása azonban messze elmarad az elvárásoktól.
– Milyen nyelvi diszkriminációs példákat mutatott be a közmeghallgatáson?
– A Bálványosi Intézettel közösen készítettünk 2014-ben és 2015-ben egy részletes kutatást a helyi közigazgatásban tapasztalható nyelvi diszkriminációról olyan településeken, ahol a magyar lakosság aránya eléri a 20 százalékot. A 215-ös számú helyi közigazgatási törvény 324 településen ad jogot az anyanyelv használatára. A törvény többek között azt szabályozza, hogy az önkormányzatok hivatalos levelezése, honlapja, gyűlései, a hivatalos űrlapok, a határozatok közzététele miként történhet a kisebbségek nyelvén, de lehetőség van a magyar nyelvű ügyfélfogadásra is. A felmérést kérdőíves módszerrel végeztük és a visszajelzések kiértékeléséből állt össze az az előadás, amit Brüsszelben bemutattam. Kiemelten ismertettem a nagy visszhangot és visszatetszést keltő esetet, amikor Kolozsváron egy román orvos egy megsérült tizenéves székelyföldi leányt nem látott el megfelelően, és durván megsértette a kísérőit is olyan alapon, hogy a kislány nem tud rendesen románul. Hasonló történeteket Európa más vidékeiről érkezett kisebbségi képviselők is meséltek.
– Ön szerint hozhat-e áttörést a brüsszeli konferencia?
– Bizonyos szempontból annyiban áttörés a mostani közmeghallgatás, hogy először vesz részt rajta az Európai Bizottság megbízottja. Jól látható, hogy mi, akik a kisebbségek képviseletében szólalunk fel, nagyon sok problémát színesen és közérthetően igyekszünk bemutatni. A másik oldal, a hivatalos nemzetközi szervezeteket képviselő megbízottak ugyanakkor továbbra is a megszokott érvrendszert ismétlik. A jelenlegi felállásban ezen a téren többet nem lehet elérni. Sőt, az Európai Bizottság képviselője úgy fogalmazott, hogy a két évvel ezelőtti eredményekhez hasonló dolgok eléréséhez ma tízszer több erőfeszítésre van szükség. Az EB megbízottja nem részletezte ezt a kijelentését, de az jól látható, hogy az Európai Unió a számukra sokkal fontosabbnak vélt ügyekkel van elfoglalva. A kisebbségi kérdés terén tehát egyhamar nem várhatunk áttörést. Az viszont fontos tapasztalat, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az ilyen brüsszeli meghallgatások iránt. Mára a nyelvvédő mozgalmakat sikerült különböző eszközökkel összehangolni, így közös hangunk átütőbb erejű. Ebben fontos szerepe van az ELEN-nek. Ez a mozgalom még többet hozhat, mert alulról kezdeményezett lobbimunka, amelynek célja, hogy koordinált formában közvetítsen az uniós szervezetek felé.
– Az EB képviselőjétől megkérdezte valaki, hogy az Európai Bizottság tétlensége nem járul-e hozzá a Közép-Európában tapasztalható EU-ellenességhez. Az EB képviselője szerint ezért az adott kormányok a hibásak. Ön hogyan vélekedik erről?
– Az újonnan csatlakozott országokban a közvélemény egyre inkább EU-szkeptikus. Nyilván másként látják a helyzetet, mint a katalánok, baszkok, welsziek, skótok, galíciaiak, bretonok, akik régebb óta élnek az unióban, így ők még hisznek abban, hogy az uniós rendszerben kell kivívni jogaikat. Mivel mi újak vagyunk, azt látjuk, hogy az EU olyan kisebbségi direktívái sem kerültek életbe ültetésre, amelyekről egyértelmű ígéret volt, hogy amennyiben bekerülünk, azokat Romániának és Szlovákiának is muszáj betartania. Az unió részéről tapasztalható magatartás, „a mossuk kezeinket” nem arra utal, hogy itt nekünk hosszú távon jó megoldások születhetnek. A mostani találkozó egyik tanulsága mégis az, hogy több saját megoldással kell kreatívak lennünk, és attól függetlenül kell mozgalmat építenünk, hogy pillanatnyilag mi történik az Európai Unióban. Akik egy hajóban evezünk, fontos, hogy egymástól jó megoldásokat lessünk el, hogy megszabjuk a közös irányt, de ugyanakkor kategorizálnunk is kell, mert nem vagyunk egyforma helyzetben.
– Nem tartja meglepőnek, hogy olyan ír EP-képviselő szervezte a konferenciát, aki az Egyesült Baloldal frakció tagja?
– Szerencsémre nem először találkozom ezzel a jelenséggel, az EFA pártcsaládhoz tartozó kisebbségi pártok többnyire baloldaliak. Nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a mi helyzetünk teljesen más. Amikor értetlenség támad a részükről, ezt úgy szoktuk feloldani, hogy elmondjuk: az eltérő történelmi múltban gyökerezik a különbség, az elmúlt ötven év nem egyformán telt el. Míg a spanyoloknál jobboldali diktatúra volt, addig nálunk a kommunizmus rombolt. Valószínű, hogy középtávon a Kárpát-medencei magyarok nem lesznek zömében baloldaliak, viszont a katalánok, baszkok, galíciaiak pont az eltérő szocializálódás miatt viszolyognak a jobboldali értékrendtől. Ez okot ad vitára, de ha mindkét fél jobban belegondol, akkor elfogadhatóvá válnak egymás nézőpontjai. Ennek ellenére vannak olyan kérdések, amelyekben élesen eltér a véleményünk, mint a homoszexuális kisebbség jogi kérdései vagy a bevándorlást érintő politikák.
– Ennek kapcsán felmerült, hogy mi lesz a menekültek és bevándorlók esetleges nyelvi jogi igényeivel?
– Ez a kérdés természetesen fennáll, hiszen mi várható, ha egy idő után az újonnan érkezettek is követelik nyelvi jogaikat. Legjobb esetben ez arra szolgálhat, hogy Franciaország, Görögország és Olaszország is mélyen elgondolkodik eddigi viszonyáról a többnyelvűség kérdését illetően.
Nyelvi sokszínűség? Nyelvi diszkrimináció az EU-ban – címmel egész napos meghallgatásra került sor az Európai Parlamentben az európai kisebbségi nyelvek helyzetéről az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózat (European Linguistic Equality Network – ELEN), Liadh Ní Riada ír (Sinn Fein) európai parlamenti képviselő és az EFA (European Free Alliance – Európai Szabad Szövetség) együttműködésével. A találkozó a regionális, kisebbségi és veszélyeztetett nyelveket érintő nyelvi jogokat, illetve a nyelvi diszkrimináció bemutatását célozta meg. A közmeghallgatás jelentőségét fokozta, hogy az eseményen részt vett az Európai Bizottság (Kristina Cunningham), az Európai Tanács (Sixto Molina), az ENSZ (Belen Rodriguez de Alba) és az EBESZ (Irina Ulasiuk) képviselője. Bevezetőjében Jordi Sebastian valenciai EP-képviselő azt hangsúlyozta, hogy minden nyelv egyenlő értéket képvisel, ezért a kisebbségi nyelv kifejezés megalázó lehet, ami egyben diszkriminációnak is minősíthető. Az ELEN civil tagszervezetei esettanulmányokban mutatták be az országaikban tapasztalható nyelvi diszkriminációt. Az ELEN főtitkára, Davith Hicks elfogadhatatlannak nevezte, hogy eddig sem Franciaország, sem Görögország, sem Olaszország nem ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A breton, katalán, ír, welszi, baszk, okszitán, galíciai, galego szakemberek mellett két magyar küldött is részt vett a meghallgatáson, az erdélyi Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke és a felvidéki Fiala János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának küldötte.
Az európai intézmények szerepéről
A brüsszeli meghallgatás második részét több esettanulmány bemutatása kapcsán az európai intézmények szerepének szentelték. Többen is szóba hozták, hogy az Európai Uniónak milyen intézkedéseket kell megtennie a nyelvi diszkrimináció kezeléséért. Az ír Conchúr Ó Giollagáin egyetemi professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddig alkalmazott intézményrendszer kiegészítéseként szükség van új szociokulturális megközelítésre, nem kevésbé a veszélyeztetett nyelvek kihalásának meggátolására történő sürgősségi misszió létrehozására is. Nagy érdeklődés kísérte a Nyelvijogok Garanciájának Protokollját, amit a baszkok mutattak be. Ennek célja, hogy az érdekelt kisebbségek ajánlásait összegezze és idén decemberben San Sebastianban, az Európai Kultúra Fővárosában adja közre a nyelvek egyenlősége, az emberi és nyelvi jogok és a békés egymás mellett élés érdekében. Az ELEN vállalta a közmeghallgatáson elhangzottak összegezését és azok továbbítását az érdekelt európai intézmények felé.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Európai Unió kisebbségi ígéreteit mai napig nem valósították meg, ennek ellenére az EU pillanatnyi helyzetétől függetlenül mozgalmat kell építeni a nyelvi diszkrimináció ellen, hangzott el egy brüsszeli konferencián. Sándor Krisztina szerint csak az alulról kezdeményezett lobbimunka segíthet.
– Mióta képviseli szervezete a nyelvi jogokért folytatott küzdelmet?
– Az EMNT ügyvezető elnökeként vagyok jelen a brüsszeli közmeghallgatáson. Az erdélyi magyarokat ért összes sérelmet számon tartjuk, feltérképezzük és ezeket nemzetközi szinten is bemutatjuk. A fő cél az erdélyi autonómiaformák megteremtése. Három éve lettünk az ELEN tagjai, amit több éves ismeretség, kapcsolat előzött meg főtitkárukkal, Davith Hicksszel. Több közös rendezvény után döntött úgy az EMNT, hogy csatlakozik ehhez a nemzetközi lobbicsoporthoz. Romániában van ugyan nyelvi jogokat biztosító törvény, ennek alkalmazása azonban messze elmarad az elvárásoktól.
– Milyen nyelvi diszkriminációs példákat mutatott be a közmeghallgatáson?
– A Bálványosi Intézettel közösen készítettünk 2014-ben és 2015-ben egy részletes kutatást a helyi közigazgatásban tapasztalható nyelvi diszkriminációról olyan településeken, ahol a magyar lakosság aránya eléri a 20 százalékot. A 215-ös számú helyi közigazgatási törvény 324 településen ad jogot az anyanyelv használatára. A törvény többek között azt szabályozza, hogy az önkormányzatok hivatalos levelezése, honlapja, gyűlései, a hivatalos űrlapok, a határozatok közzététele miként történhet a kisebbségek nyelvén, de lehetőség van a magyar nyelvű ügyfélfogadásra is. A felmérést kérdőíves módszerrel végeztük és a visszajelzések kiértékeléséből állt össze az az előadás, amit Brüsszelben bemutattam. Kiemelten ismertettem a nagy visszhangot és visszatetszést keltő esetet, amikor Kolozsváron egy román orvos egy megsérült tizenéves székelyföldi leányt nem látott el megfelelően, és durván megsértette a kísérőit is olyan alapon, hogy a kislány nem tud rendesen románul. Hasonló történeteket Európa más vidékeiről érkezett kisebbségi képviselők is meséltek.
– Ön szerint hozhat-e áttörést a brüsszeli konferencia?
– Bizonyos szempontból annyiban áttörés a mostani közmeghallgatás, hogy először vesz részt rajta az Európai Bizottság megbízottja. Jól látható, hogy mi, akik a kisebbségek képviseletében szólalunk fel, nagyon sok problémát színesen és közérthetően igyekszünk bemutatni. A másik oldal, a hivatalos nemzetközi szervezeteket képviselő megbízottak ugyanakkor továbbra is a megszokott érvrendszert ismétlik. A jelenlegi felállásban ezen a téren többet nem lehet elérni. Sőt, az Európai Bizottság képviselője úgy fogalmazott, hogy a két évvel ezelőtti eredményekhez hasonló dolgok eléréséhez ma tízszer több erőfeszítésre van szükség. Az EB megbízottja nem részletezte ezt a kijelentését, de az jól látható, hogy az Európai Unió a számukra sokkal fontosabbnak vélt ügyekkel van elfoglalva. A kisebbségi kérdés terén tehát egyhamar nem várhatunk áttörést. Az viszont fontos tapasztalat, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az ilyen brüsszeli meghallgatások iránt. Mára a nyelvvédő mozgalmakat sikerült különböző eszközökkel összehangolni, így közös hangunk átütőbb erejű. Ebben fontos szerepe van az ELEN-nek. Ez a mozgalom még többet hozhat, mert alulról kezdeményezett lobbimunka, amelynek célja, hogy koordinált formában közvetítsen az uniós szervezetek felé.
– Az EB képviselőjétől megkérdezte valaki, hogy az Európai Bizottság tétlensége nem járul-e hozzá a Közép-Európában tapasztalható EU-ellenességhez. Az EB képviselője szerint ezért az adott kormányok a hibásak. Ön hogyan vélekedik erről?
– Az újonnan csatlakozott országokban a közvélemény egyre inkább EU-szkeptikus. Nyilván másként látják a helyzetet, mint a katalánok, baszkok, welsziek, skótok, galíciaiak, bretonok, akik régebb óta élnek az unióban, így ők még hisznek abban, hogy az uniós rendszerben kell kivívni jogaikat. Mivel mi újak vagyunk, azt látjuk, hogy az EU olyan kisebbségi direktívái sem kerültek életbe ültetésre, amelyekről egyértelmű ígéret volt, hogy amennyiben bekerülünk, azokat Romániának és Szlovákiának is muszáj betartania. Az unió részéről tapasztalható magatartás, „a mossuk kezeinket” nem arra utal, hogy itt nekünk hosszú távon jó megoldások születhetnek. A mostani találkozó egyik tanulsága mégis az, hogy több saját megoldással kell kreatívak lennünk, és attól függetlenül kell mozgalmat építenünk, hogy pillanatnyilag mi történik az Európai Unióban. Akik egy hajóban evezünk, fontos, hogy egymástól jó megoldásokat lessünk el, hogy megszabjuk a közös irányt, de ugyanakkor kategorizálnunk is kell, mert nem vagyunk egyforma helyzetben.
– Nem tartja meglepőnek, hogy olyan ír EP-képviselő szervezte a konferenciát, aki az Egyesült Baloldal frakció tagja?
– Szerencsémre nem először találkozom ezzel a jelenséggel, az EFA pártcsaládhoz tartozó kisebbségi pártok többnyire baloldaliak. Nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a mi helyzetünk teljesen más. Amikor értetlenség támad a részükről, ezt úgy szoktuk feloldani, hogy elmondjuk: az eltérő történelmi múltban gyökerezik a különbség, az elmúlt ötven év nem egyformán telt el. Míg a spanyoloknál jobboldali diktatúra volt, addig nálunk a kommunizmus rombolt. Valószínű, hogy középtávon a Kárpát-medencei magyarok nem lesznek zömében baloldaliak, viszont a katalánok, baszkok, galíciaiak pont az eltérő szocializálódás miatt viszolyognak a jobboldali értékrendtől. Ez okot ad vitára, de ha mindkét fél jobban belegondol, akkor elfogadhatóvá válnak egymás nézőpontjai. Ennek ellenére vannak olyan kérdések, amelyekben élesen eltér a véleményünk, mint a homoszexuális kisebbség jogi kérdései vagy a bevándorlást érintő politikák.
– Ennek kapcsán felmerült, hogy mi lesz a menekültek és bevándorlók esetleges nyelvi jogi igényeivel?
– Ez a kérdés természetesen fennáll, hiszen mi várható, ha egy idő után az újonnan érkezettek is követelik nyelvi jogaikat. Legjobb esetben ez arra szolgálhat, hogy Franciaország, Görögország és Olaszország is mélyen elgondolkodik eddigi viszonyáról a többnyelvűség kérdését illetően.
Nyelvi sokszínűség? Nyelvi diszkrimináció az EU-ban – címmel egész napos meghallgatásra került sor az Európai Parlamentben az európai kisebbségi nyelvek helyzetéről az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózat (European Linguistic Equality Network – ELEN), Liadh Ní Riada ír (Sinn Fein) európai parlamenti képviselő és az EFA (European Free Alliance – Európai Szabad Szövetség) együttműködésével. A találkozó a regionális, kisebbségi és veszélyeztetett nyelveket érintő nyelvi jogokat, illetve a nyelvi diszkrimináció bemutatását célozta meg. A közmeghallgatás jelentőségét fokozta, hogy az eseményen részt vett az Európai Bizottság (Kristina Cunningham), az Európai Tanács (Sixto Molina), az ENSZ (Belen Rodriguez de Alba) és az EBESZ (Irina Ulasiuk) képviselője. Bevezetőjében Jordi Sebastian valenciai EP-képviselő azt hangsúlyozta, hogy minden nyelv egyenlő értéket képvisel, ezért a kisebbségi nyelv kifejezés megalázó lehet, ami egyben diszkriminációnak is minősíthető. Az ELEN civil tagszervezetei esettanulmányokban mutatták be az országaikban tapasztalható nyelvi diszkriminációt. Az ELEN főtitkára, Davith Hicks elfogadhatatlannak nevezte, hogy eddig sem Franciaország, sem Görögország, sem Olaszország nem ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A breton, katalán, ír, welszi, baszk, okszitán, galíciai, galego szakemberek mellett két magyar küldött is részt vett a meghallgatáson, az erdélyi Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke és a felvidéki Fiala János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának küldötte.
Az európai intézmények szerepéről
A brüsszeli meghallgatás második részét több esettanulmány bemutatása kapcsán az európai intézmények szerepének szentelték. Többen is szóba hozták, hogy az Európai Uniónak milyen intézkedéseket kell megtennie a nyelvi diszkrimináció kezeléséért. Az ír Conchúr Ó Giollagáin egyetemi professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddig alkalmazott intézményrendszer kiegészítéseként szükség van új szociokulturális megközelítésre, nem kevésbé a veszélyeztetett nyelvek kihalásának meggátolására történő sürgősségi misszió létrehozására is. Nagy érdeklődés kísérte a Nyelvijogok Garanciájának Protokollját, amit a baszkok mutattak be. Ennek célja, hogy az érdekelt kisebbségek ajánlásait összegezze és idén decemberben San Sebastianban, az Európai Kultúra Fővárosában adja közre a nyelvek egyenlősége, az emberi és nyelvi jogok és a békés egymás mellett élés érdekében. Az ELEN vállalta a közmeghallgatáson elhangzottak összegezését és azok továbbítását az érdekelt európai intézmények felé.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. június 24.
Meghosszabbították a hőségriadót
Péntekre és szombatra is meghosszabbították a meteorológusok az elsőfokú hőségriadót, az ország 11 délnyugati megyéjében akár 35 C-fok is lehet, és éjszaka sem süllyednek 20 C-fok alá. A hőmérséklet-páratartalommutató átlépheti a kritikus, 80 egységnyi határt. Pénteken és szombaton a Bánságban, a Partiumban, Máramarosban, Olténia és Munténia déli részén, illetve elszórtan a többi régióban kánikula jellegű marad az idő.
A hegyvidékeken időnként fokozott lesz a légköri instabilitás, elsősorban a délutáni és esti órákban záporokra, zivatarokra, viharos szélre és néhol jégesőre számíthatunk.
nyugatijelen.ro
Erdély.ma
Péntekre és szombatra is meghosszabbították a meteorológusok az elsőfokú hőségriadót, az ország 11 délnyugati megyéjében akár 35 C-fok is lehet, és éjszaka sem süllyednek 20 C-fok alá. A hőmérséklet-páratartalommutató átlépheti a kritikus, 80 egységnyi határt. Pénteken és szombaton a Bánságban, a Partiumban, Máramarosban, Olténia és Munténia déli részén, illetve elszórtan a többi régióban kánikula jellegű marad az idő.
A hegyvidékeken időnként fokozott lesz a légköri instabilitás, elsősorban a délutáni és esti órákban záporokra, zivatarokra, viharos szélre és néhol jégesőre számíthatunk.
nyugatijelen.ro
Erdély.ma
2016. június 24.
Péter Ferencet választották Maros Megye Tanácsának elnökévé
Az eredeti kétpárti egyezségnek megfelelően, az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (PSD) támogatásával Péter Ferencet választották a Maros megyei önkormányzat élére a pénteki beiktató tanácsülésen.
Hiába próbált trükközni a megyei önkormányzat alakuló ülésén a Nemzeti Liberális Párt (PNL) azzal, hogy a szociáldemokrata Ovidiu Dancut javasolta Maros Megye Tanácsának elnöki tisztségbe, tervével nem sikerült megtörnie az RMDSZ és a PSD közti egyezséget. Dancu megköszönte a bizalmat, de nem élt vele, így mindössze Péter Ferenc és a PNL „valós jelöltje”, Mara Togănel maradt versenyben. Utóbbira csak a tíz párttársa voksolt, míg Szováta volt polgármestere begyűjtötte a teremben lévő összes RMDSZ-es és PSD-s kollégája szavazatát. A 15 magyar képviselőből tizennégyen emelték magasba a kezüket, a frakció 15. tagja, Tatár Béla igazoltan hiányzott.
A liberálisok számára az alelnöki tisztségek elosztásánál sem termett babér. A tetőtől talpig népviseletbe öltözött Nadia Raţă a demokrácia játékszabályairól próbálta győzködni tanácsos kollégáit, de csak liberális párttársai szavaztak rá. A szintén PNL-s Ovidiu Ilieş ennél is kevesebb szavazatot, mindössze kilencet kapott. Ezzel szemben a PSD két politikusa, Ovidiu Dancu és Alexandru Câmpean begyűjtötték a koalíció huszonnégy szavazatát. Előbbi a második mandátumát kezdi az alelnöki székben, míg utóbbi nyugalmazott rendőrparancsnokként újonnan érkezett a politikába.
A megválasztott tanácsosok közül négyen, Ioan Cristian Chirteş, Maria Precup, Ştefan Sânpălean és Horaţiu Suciu, mint várható volt, visszaléptek. Valamennyien csak a nevüket adták a választások sikeréhez, a párt húzóemberei voltak a listán, de nem gondolták komolyan, hogy négy éven keresztül a megyei tanács tagjai legyenek.
Beiktatását követően az újonnan megválasztott Péter Ferenc megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Maros megye gazdaságilag, az infrastruktúra fejlesztése szempontjából fellendüljön, hogy minél több pénzt vonzzanak a térségbe, és ezáltal visszanyerje potenciálját a régióban.
Önmagát bojkottálta a koronkai tanács
Az újonnan választott polgármester és a nyolc RMDSZ-es tanácsos bojkottja miatt nem alakult meg a koronkai önkormányzat. Takács Szabolcs és nyolc kollégája nem is jelent meg a csütörtöki alakuló ülésen – melyen a kormányhivatal Nagy Zsigmond alprefektus által képviseltette magát –, nem is adott életjelt magáról. Hiába hívogatták telefonon az összegyűlt kollégák az RMDSZ-es elöljárót és képviselőtársait, egyikük sem válaszolt. A leginkább a néppárti Márton Irmát érintették a történtek. A betegen fekvő hölgy a kórházból kérezkedett el, hogy kollégáival együtt letegye az esküt. Az RMDSZ-es bojkott annál is érthetetlenebb, hogy a szövetség többségben van a 13 fős tanácsban. Lapunknak sem sikerült elérni a koronkai választottakat. A pénteken kiadott polgármesteri összehívó szerint szombaton 12 órától második nekifutásra próbálkoznak megalakítani a tanácsot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Az eredeti kétpárti egyezségnek megfelelően, az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (PSD) támogatásával Péter Ferencet választották a Maros megyei önkormányzat élére a pénteki beiktató tanácsülésen.
Hiába próbált trükközni a megyei önkormányzat alakuló ülésén a Nemzeti Liberális Párt (PNL) azzal, hogy a szociáldemokrata Ovidiu Dancut javasolta Maros Megye Tanácsának elnöki tisztségbe, tervével nem sikerült megtörnie az RMDSZ és a PSD közti egyezséget. Dancu megköszönte a bizalmat, de nem élt vele, így mindössze Péter Ferenc és a PNL „valós jelöltje”, Mara Togănel maradt versenyben. Utóbbira csak a tíz párttársa voksolt, míg Szováta volt polgármestere begyűjtötte a teremben lévő összes RMDSZ-es és PSD-s kollégája szavazatát. A 15 magyar képviselőből tizennégyen emelték magasba a kezüket, a frakció 15. tagja, Tatár Béla igazoltan hiányzott.
A liberálisok számára az alelnöki tisztségek elosztásánál sem termett babér. A tetőtől talpig népviseletbe öltözött Nadia Raţă a demokrácia játékszabályairól próbálta győzködni tanácsos kollégáit, de csak liberális párttársai szavaztak rá. A szintén PNL-s Ovidiu Ilieş ennél is kevesebb szavazatot, mindössze kilencet kapott. Ezzel szemben a PSD két politikusa, Ovidiu Dancu és Alexandru Câmpean begyűjtötték a koalíció huszonnégy szavazatát. Előbbi a második mandátumát kezdi az alelnöki székben, míg utóbbi nyugalmazott rendőrparancsnokként újonnan érkezett a politikába.
A megválasztott tanácsosok közül négyen, Ioan Cristian Chirteş, Maria Precup, Ştefan Sânpălean és Horaţiu Suciu, mint várható volt, visszaléptek. Valamennyien csak a nevüket adták a választások sikeréhez, a párt húzóemberei voltak a listán, de nem gondolták komolyan, hogy négy éven keresztül a megyei tanács tagjai legyenek.
Beiktatását követően az újonnan megválasztott Péter Ferenc megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Maros megye gazdaságilag, az infrastruktúra fejlesztése szempontjából fellendüljön, hogy minél több pénzt vonzzanak a térségbe, és ezáltal visszanyerje potenciálját a régióban.
Önmagát bojkottálta a koronkai tanács
Az újonnan választott polgármester és a nyolc RMDSZ-es tanácsos bojkottja miatt nem alakult meg a koronkai önkormányzat. Takács Szabolcs és nyolc kollégája nem is jelent meg a csütörtöki alakuló ülésen – melyen a kormányhivatal Nagy Zsigmond alprefektus által képviseltette magát –, nem is adott életjelt magáról. Hiába hívogatták telefonon az összegyűlt kollégák az RMDSZ-es elöljárót és képviselőtársait, egyikük sem válaszolt. A leginkább a néppárti Márton Irmát érintették a történtek. A betegen fekvő hölgy a kórházból kérezkedett el, hogy kollégáival együtt letegye az esküt. Az RMDSZ-es bojkott annál is érthetetlenebb, hogy a szövetség többségben van a 13 fős tanácsban. Lapunknak sem sikerült elérni a koronkai választottakat. A pénteken kiadott polgármesteri összehívó szerint szombaton 12 órától második nekifutásra próbálkoznak megalakítani a tanácsot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2016. június 27.
Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 27.
Mint az álmodók
Vannak helyek ahonnan arról szólnak a szomorú hírek, hogy kiüresednek, elnéptelenednek a templomok. Ezzel ellentétben Túrterebeshegyen a mintegy negyven lelkes gyülekezet szent hajlékról álmodik. Mi történik, amikor az ember álmodni mer? És, amikor álmait meg meri osztani másokkal is? Ott csodák történnek! Erre a csodára kérték Istenüket templomuk alapkövének letételekor.
Vasárnap délután 14 órától a Túrterebesi Református Egyházközség műemléktemplomában sokan gyűltek össze, hogy a szőlőhegyi gyülekezet álmaihoz Isten segítségét kérjék. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője hirdette Isten szavát a Bírák könyve 16. része és az Efézusi levél 6. részének 10. verse alapján. Sámsonnak nem a hajában volt az ereje, hanem az Istenben, a haja csak külsőképpen hordozta Istennek szentelt mivoltát. Isten nélkül ő is elgyengül, akárcsak a mai ember. Mi nagyobb erőt kaphatunk Istentől, mint Sámson. Erre az erőre nagy szüksége lesz a túrterebeshegyi gyülekezetnek. „Végezetül legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében!" - zárta Pál apostol szavaival igehirdetését a püspök-helyettes.
A Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának lélekemelő szolgálata után Varga Botond házigazda lelkipásztor köszöntött. Elmondta, hogy a kicsiny, negyven lelket számláló túrterebeshegyi reformátusság elmúlt decemberi hónapban kimondta: szükség van a templomra. Elindult a tervezés, a helykeresés. Több helyszín is szóba került, végül a Mike Sándor és családja által felkínált hely tűnt a legalkalmasabbnak. A presbitérium egyhangú pozitív döntését a gyülekezeti közgyűlés erősítette meg, amelynek ugyancsak egyhangú helyeslő döntése mutatja: mindenki szívügyének tekinti az új istenházát. Mert nem kellett kérni, győzködni, hirdetni: Isten olyan gondosan előkészítette ennek a templomnak a fizikai és a lelki helyét, hogy már sokan látják maguk előtt a domboldalban emelkedő, csillagos-kakasos tornyot. Nagyon sokan már segítettek eddig is, s akinek lehetett, meg is köszönte név szerint a lelkipásztor.
Kovács Sándor a Szatmári Református Egyházmegye esperese is Isten áldását kérte a gyülekezetre a 122. zsoltár szavaival. Gyákon György Túrterebes polgármestere beszédében pedig Isten gondviselését láttatta meg az egybegyűltekkel. Az istentisztelet záróakkordjaként Higyed Gyöngyi karnagy vezetésével elénekelte a gyülekezet Az Úr csodásan működik kezdetű éneket.
A hálaadó alkalom után mesés tájakon vonult át a gyülekezet Túrterebeshegyre. A majdani templom úrasztalának helyén az alapkő már állt. Forró László egyházkerületi főjegyző és Kovács Sándor esperes igei áldása, valamint a nemzeti imádság eléneklése után pedig elindulhat az álom megvalósítása. Református templom lesz Túrterebeshegyen.
szatmar.ro
Vannak helyek ahonnan arról szólnak a szomorú hírek, hogy kiüresednek, elnéptelenednek a templomok. Ezzel ellentétben Túrterebeshegyen a mintegy negyven lelkes gyülekezet szent hajlékról álmodik. Mi történik, amikor az ember álmodni mer? És, amikor álmait meg meri osztani másokkal is? Ott csodák történnek! Erre a csodára kérték Istenüket templomuk alapkövének letételekor.
Vasárnap délután 14 órától a Túrterebesi Református Egyházközség műemléktemplomában sokan gyűltek össze, hogy a szőlőhegyi gyülekezet álmaihoz Isten segítségét kérjék. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője hirdette Isten szavát a Bírák könyve 16. része és az Efézusi levél 6. részének 10. verse alapján. Sámsonnak nem a hajában volt az ereje, hanem az Istenben, a haja csak külsőképpen hordozta Istennek szentelt mivoltát. Isten nélkül ő is elgyengül, akárcsak a mai ember. Mi nagyobb erőt kaphatunk Istentől, mint Sámson. Erre az erőre nagy szüksége lesz a túrterebeshegyi gyülekezetnek. „Végezetül legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében!" - zárta Pál apostol szavaival igehirdetését a püspök-helyettes.
A Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának lélekemelő szolgálata után Varga Botond házigazda lelkipásztor köszöntött. Elmondta, hogy a kicsiny, negyven lelket számláló túrterebeshegyi reformátusság elmúlt decemberi hónapban kimondta: szükség van a templomra. Elindult a tervezés, a helykeresés. Több helyszín is szóba került, végül a Mike Sándor és családja által felkínált hely tűnt a legalkalmasabbnak. A presbitérium egyhangú pozitív döntését a gyülekezeti közgyűlés erősítette meg, amelynek ugyancsak egyhangú helyeslő döntése mutatja: mindenki szívügyének tekinti az új istenházát. Mert nem kellett kérni, győzködni, hirdetni: Isten olyan gondosan előkészítette ennek a templomnak a fizikai és a lelki helyét, hogy már sokan látják maguk előtt a domboldalban emelkedő, csillagos-kakasos tornyot. Nagyon sokan már segítettek eddig is, s akinek lehetett, meg is köszönte név szerint a lelkipásztor.
Kovács Sándor a Szatmári Református Egyházmegye esperese is Isten áldását kérte a gyülekezetre a 122. zsoltár szavaival. Gyákon György Túrterebes polgármestere beszédében pedig Isten gondviselését láttatta meg az egybegyűltekkel. Az istentisztelet záróakkordjaként Higyed Gyöngyi karnagy vezetésével elénekelte a gyülekezet Az Úr csodásan működik kezdetű éneket.
A hálaadó alkalom után mesés tájakon vonult át a gyülekezet Túrterebeshegyre. A majdani templom úrasztalának helyén az alapkő már állt. Forró László egyházkerületi főjegyző és Kovács Sándor esperes igei áldása, valamint a nemzeti imádság eléneklése után pedig elindulhat az álom megvalósítása. Református templom lesz Túrterebeshegyen.
szatmar.ro
2016. június 28.
Gúzsba kötve táncoltak (Nagy Benedek krónikájáról)
Napló, krónika, avagy történelmi dokumentum – e három lehetőséget járta körbe kedd délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy Benedek közíró és beszélgetőtársa, Bíró Béla egyetemi tanár, előbbi frissen megjelent, Ellenzékben és ellenszélben. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december–1993. január) című könyve kapcsán.
A csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában megjelent kötetről Bíró Béla beszélt, mindenekelőtt kiemelve azt a sajátos munkamódszert, amelyet Nagy Benedek egykori parlamenti képviselő, majd a vallásügyi államtitkárság katolikus felekezetért felelős RMDSZ-es megbízottja választott a könyv összeállításánál. Bíró Béla szerint a szerző követte a jelzett korszakban betöltött szerepét, azaz egyfajta krónikása volt a Domokos Géza, Szőcs Géza által vezetett szövetségnek az 1989-es eseményeket követő igen kiélezett, nehéz időszakban. Maga a kötet egyébként a forradalomtól az 1993. január közepén Brassóban megszervezett kongresszusig naplószerűen követi az eseményeket. Ez már csak azért is kivételes, mert tárgyilagos ember tollából származik, aki egykor alaposan, részletekbe menően jegyezte le mindazt, ami körülötte történt, mégsem mentes a szubjektivitástól, hiszen egy szemszögből láthatunk mindent. Előfordulhat, hogy más megközelítésből az események megítélése eltérő lenne, de pontosan ez a részleges elfogultság adja a kötet többletértékét – vélekedett Bíró Béla. Az egyetemi oktató külön felhívta a figyelmet a kötet borítójára, amely híven tükrözi a Nagy Benedek által vállalt szerepet. A képviselőház ülésén készült fényképen a feladatát mindenkor komolyan vevő és szempusztító alapossággal elvégző krónikásként látható ő Domokos Géza, valamint Szőcs Géza társaságában.
Most is nehéz erről a korszakról írni, hiszen ekkor forrt ki a később kis lépések politikájaként ismertté vált irányvonal – mint egyetlen lehetséges alternatíva, amellyel elkerülhették, hogy a dél-balkáni konfliktusokhoz hasonlatos állapot alakuljon ki Romániában. Az akkori döntések miatt elegendő támadást kellett elviselniük, árulónak, gyávának minősítették, minősítik őket mai napig, főképp olyanok, akik úgy vélik, akkor nyitott volt minden az autonómia kikiáltására – vezette fel mondandóját a szerző. Az igazság viszont az, hogy „gúzsba kötve táncoltak”, egy olyan közhangulatban próbáltak eredményeket elérni, amely kapcsán elég megemlíteni a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat (az 1991. szeptemberinek mint honatya ő maga is szenvedő alanya volt) vagy 1990. december 1-jét, Petre Roman akkori kormányfő megnyilvánulásait, ami végül a magyar képviselet „menekülésével” végződött. Utóbbi esemény kapcsán Nagy Benedek felidézte, miként jutottak el a gyulafehérvári római katolikus püspökséghez, ahol úgymond menedéket leltek. Szerinte egy polgárháborút kerültek el azzal a módszerrel, amelyet akkor a román hatalommal szemben alkalmaztak. A magyar érdekképviselet helyzetére próbál utalni a kötetcím is: Ellenzékben és ellenszélben.
A kezdettől baráti beszélgetés formáját öltő bemutatón nem maradhatott el az RMDSZ-en belüli konfliktusok, törésvonalak érintése, elemzése sem. Nagy Benedek szerint a kötet összeállításánál – amelynek alapjául az a mintegy ötven, az RMDSZ jelével és nevével ellátott jegyzetfüzet szolgált, amelyek közül néhányba a helyszínen bele lehetett tekinteni – megkísérelte a gyökerekig feltérképezni ezeket a törésvonalakat, amelyek végül szekértáborokhoz, kuruc-labanc szembenálláshoz, illetve később a szakadáshoz vezettek. A beszélgetőtársak egyhangúlag állították: ahogy akkor, most is az összefogás az egyetlen járható út az erdélyi magyarság jövőjét illetően, de ezt nem lehet tekintélyelvű fellépések mellett tető alá hozni. Tőkés László mindvégig a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan tekintély helyzetéből vett részt minden tárgyaláson, próbálkozáson, éppen ezért az összefogás esélyei az első pillanattól kétségesek voltak – hangzott el.
A könyv előszavának utolsó mondata a klasszikus nemzetállami berendezkedés, az őshonos kisebbségek, a bevándorlás kérdéskörének megvitatását és egyben az esemény zárását hozta. Kiderült továbbá, hogy a második kötet, amely az 1993 januárja és 1996 januárja közötti korszakot öleli fel, szintén hamarosan elkészül.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Napló, krónika, avagy történelmi dokumentum – e három lehetőséget járta körbe kedd délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy Benedek közíró és beszélgetőtársa, Bíró Béla egyetemi tanár, előbbi frissen megjelent, Ellenzékben és ellenszélben. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december–1993. január) című könyve kapcsán.
A csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában megjelent kötetről Bíró Béla beszélt, mindenekelőtt kiemelve azt a sajátos munkamódszert, amelyet Nagy Benedek egykori parlamenti képviselő, majd a vallásügyi államtitkárság katolikus felekezetért felelős RMDSZ-es megbízottja választott a könyv összeállításánál. Bíró Béla szerint a szerző követte a jelzett korszakban betöltött szerepét, azaz egyfajta krónikása volt a Domokos Géza, Szőcs Géza által vezetett szövetségnek az 1989-es eseményeket követő igen kiélezett, nehéz időszakban. Maga a kötet egyébként a forradalomtól az 1993. január közepén Brassóban megszervezett kongresszusig naplószerűen követi az eseményeket. Ez már csak azért is kivételes, mert tárgyilagos ember tollából származik, aki egykor alaposan, részletekbe menően jegyezte le mindazt, ami körülötte történt, mégsem mentes a szubjektivitástól, hiszen egy szemszögből láthatunk mindent. Előfordulhat, hogy más megközelítésből az események megítélése eltérő lenne, de pontosan ez a részleges elfogultság adja a kötet többletértékét – vélekedett Bíró Béla. Az egyetemi oktató külön felhívta a figyelmet a kötet borítójára, amely híven tükrözi a Nagy Benedek által vállalt szerepet. A képviselőház ülésén készült fényképen a feladatát mindenkor komolyan vevő és szempusztító alapossággal elvégző krónikásként látható ő Domokos Géza, valamint Szőcs Géza társaságában.
Most is nehéz erről a korszakról írni, hiszen ekkor forrt ki a később kis lépések politikájaként ismertté vált irányvonal – mint egyetlen lehetséges alternatíva, amellyel elkerülhették, hogy a dél-balkáni konfliktusokhoz hasonlatos állapot alakuljon ki Romániában. Az akkori döntések miatt elegendő támadást kellett elviselniük, árulónak, gyávának minősítették, minősítik őket mai napig, főképp olyanok, akik úgy vélik, akkor nyitott volt minden az autonómia kikiáltására – vezette fel mondandóját a szerző. Az igazság viszont az, hogy „gúzsba kötve táncoltak”, egy olyan közhangulatban próbáltak eredményeket elérni, amely kapcsán elég megemlíteni a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat (az 1991. szeptemberinek mint honatya ő maga is szenvedő alanya volt) vagy 1990. december 1-jét, Petre Roman akkori kormányfő megnyilvánulásait, ami végül a magyar képviselet „menekülésével” végződött. Utóbbi esemény kapcsán Nagy Benedek felidézte, miként jutottak el a gyulafehérvári római katolikus püspökséghez, ahol úgymond menedéket leltek. Szerinte egy polgárháborút kerültek el azzal a módszerrel, amelyet akkor a román hatalommal szemben alkalmaztak. A magyar érdekképviselet helyzetére próbál utalni a kötetcím is: Ellenzékben és ellenszélben.
A kezdettől baráti beszélgetés formáját öltő bemutatón nem maradhatott el az RMDSZ-en belüli konfliktusok, törésvonalak érintése, elemzése sem. Nagy Benedek szerint a kötet összeállításánál – amelynek alapjául az a mintegy ötven, az RMDSZ jelével és nevével ellátott jegyzetfüzet szolgált, amelyek közül néhányba a helyszínen bele lehetett tekinteni – megkísérelte a gyökerekig feltérképezni ezeket a törésvonalakat, amelyek végül szekértáborokhoz, kuruc-labanc szembenálláshoz, illetve később a szakadáshoz vezettek. A beszélgetőtársak egyhangúlag állították: ahogy akkor, most is az összefogás az egyetlen járható út az erdélyi magyarság jövőjét illetően, de ezt nem lehet tekintélyelvű fellépések mellett tető alá hozni. Tőkés László mindvégig a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan tekintély helyzetéből vett részt minden tárgyaláson, próbálkozáson, éppen ezért az összefogás esélyei az első pillanattól kétségesek voltak – hangzott el.
A könyv előszavának utolsó mondata a klasszikus nemzetállami berendezkedés, az őshonos kisebbségek, a bevándorlás kérdéskörének megvitatását és egyben az esemény zárását hozta. Kiderült továbbá, hogy a második kötet, amely az 1993 januárja és 1996 januárja közötti korszakot öleli fel, szintén hamarosan elkészül.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 30.
Templomaink – Sepsimagyarós (Református hírnök)
Sepsimagyarós a Háromszéki-medence déli szegélyén, a Bodzai-hegyek északi nyúlványainak előterében, a Cseretető alatt, Uzontól keletre elhelyezkedő település. A falu nevét a hagyomány szerint a környéken levő mogyorós területekről kaphatta. Nevének első írásos említése az 1512-es pápai tizedjegyzékben fordult elő Monyioros alakban. 1567-ben már a Mogyorós, 1678-ban Magyarós, 1834-től pedig a mai Sepsimagyarós megnevezést használják.
A település esetleges középkori templomáról nincs adat. Korábban a lakosság a szacsvai református templomba járt istentiszteletre. A falu központjában lévő, domboldalon álló észak-dél irányú, 3,5×6,7 méter alapterületű templom az okiratok szerint 1746–1752 között épült. Mai formáját több átépítés és toldás nyomán nyerte el. A templomnak szép, ólomkeretbe foglalt, hutaüveges ablakai vannak. 1797-es keltezéssel minden ablakon egy-egy család neve olvasható. A két templomkarzaton és a padok mellvédjein virágmintás díszítéseket láthatunk.
A 25 méter magas, a barcasági toronytetők stílusát őrző torony a templomnál később épült. Az 1775. évi vizsgálat ugyanis még csak a haranglábról tesz említést, amely aztán az 1794-es nagy tűzvészben leégett, a torony tehát utólag, a tűzvészt követően épült a templomhoz. Az ezt követő években készült el a templom mai berendezése is: az ólomkeretes ablakok, a karzatok kazettás mellvédjei, az úrasztala és a szószék. A szószékkorona az adományozó megyebíró nevét is megörökítette: „ÖRÖK EMLÉKE ns. MOGYORÓSI BENEDEK URNAK. Anno 1806”. Az egymanuálos, négyregiszteres orgonát Nagy József brassói mester építette 1885-ben.
A toronyban jelenleg két harang található. A nagyobbikat még 1798-ban vásárolták, 1941-ben azonban újraöntették. Erről tanúskodik maga a felirata is: „AZ 1798-BAN ÖNTÖTT ÉS 142 ÉVI SZOLGÁLAT UTÁN ELREPEDT HARANG ANYAGÁBÓL ÚJRAÖNTETTE A SEPSIMAGYARÓSI REF. SZENT EGYHÁZKÖZSÉG 1941-BEN”. A kisebbik harang 1783-ban került még a régi haranglábba, majd onnan az újonnan megépült toronyba, s miután 1837-ben megrepedt és újraöntötték, az első világháború idején hadi célokra rekvirálták. Helyébe 1922-ben vásárolták a ma is szolgálatot teljesítő kisharangot, amelynek felirata: „BESZEREZTE A SEPSIMAGYARÓSI EV. REF. GYÜLEKEZET KÖZADAKOZÁSBÓL. 1922”.
A templom melletti paplak 1893–1903 között épült, a templommal egy időben elkészült kántori lakban pedig 1925-ig (az új községi iskola felépültéig) a református iskola működött. Ma gyülekezeti ház és az id. Kese Kálmán Egyházi Könyvtár székhelye.
Szász Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsimagyarós a Háromszéki-medence déli szegélyén, a Bodzai-hegyek északi nyúlványainak előterében, a Cseretető alatt, Uzontól keletre elhelyezkedő település. A falu nevét a hagyomány szerint a környéken levő mogyorós területekről kaphatta. Nevének első írásos említése az 1512-es pápai tizedjegyzékben fordult elő Monyioros alakban. 1567-ben már a Mogyorós, 1678-ban Magyarós, 1834-től pedig a mai Sepsimagyarós megnevezést használják.
A település esetleges középkori templomáról nincs adat. Korábban a lakosság a szacsvai református templomba járt istentiszteletre. A falu központjában lévő, domboldalon álló észak-dél irányú, 3,5×6,7 méter alapterületű templom az okiratok szerint 1746–1752 között épült. Mai formáját több átépítés és toldás nyomán nyerte el. A templomnak szép, ólomkeretbe foglalt, hutaüveges ablakai vannak. 1797-es keltezéssel minden ablakon egy-egy család neve olvasható. A két templomkarzaton és a padok mellvédjein virágmintás díszítéseket láthatunk.
A 25 méter magas, a barcasági toronytetők stílusát őrző torony a templomnál később épült. Az 1775. évi vizsgálat ugyanis még csak a haranglábról tesz említést, amely aztán az 1794-es nagy tűzvészben leégett, a torony tehát utólag, a tűzvészt követően épült a templomhoz. Az ezt követő években készült el a templom mai berendezése is: az ólomkeretes ablakok, a karzatok kazettás mellvédjei, az úrasztala és a szószék. A szószékkorona az adományozó megyebíró nevét is megörökítette: „ÖRÖK EMLÉKE ns. MOGYORÓSI BENEDEK URNAK. Anno 1806”. Az egymanuálos, négyregiszteres orgonát Nagy József brassói mester építette 1885-ben.
A toronyban jelenleg két harang található. A nagyobbikat még 1798-ban vásárolták, 1941-ben azonban újraöntették. Erről tanúskodik maga a felirata is: „AZ 1798-BAN ÖNTÖTT ÉS 142 ÉVI SZOLGÁLAT UTÁN ELREPEDT HARANG ANYAGÁBÓL ÚJRAÖNTETTE A SEPSIMAGYARÓSI REF. SZENT EGYHÁZKÖZSÉG 1941-BEN”. A kisebbik harang 1783-ban került még a régi haranglábba, majd onnan az újonnan megépült toronyba, s miután 1837-ben megrepedt és újraöntötték, az első világháború idején hadi célokra rekvirálták. Helyébe 1922-ben vásárolták a ma is szolgálatot teljesítő kisharangot, amelynek felirata: „BESZEREZTE A SEPSIMAGYARÓSI EV. REF. GYÜLEKEZET KÖZADAKOZÁSBÓL. 1922”.
A templom melletti paplak 1893–1903 között épült, a templommal egy időben elkészült kántori lakban pedig 1925-ig (az új községi iskola felépültéig) a református iskola működött. Ma gyülekezeti ház és az id. Kese Kálmán Egyházi Könyvtár székhelye.
Szász Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)