Hétköznapi terroristák 
Megszoktuk a terrorizmus fogalmát, ismerősen cseng számunkra a szó. A nemzetközi és hazai hírekben is egyre többször hallunk, olvasunk a terrorizmusról, többnyire az Iszlám Állam kapcsán. Legutóbb a november 13-ai párizsi merényletsorozat rázta meg a világot, de hasonlóan nagy visszhangja volt a nyáron Egyiptomban elkövetett merényleteknek vagy az egy évvel ezelőtti, Charlie Hebdo-szerkesztőség elleni terrortámadásnak is. Ezek mellett, sajnos, más helyszíneken is történtek és történnek hasonló esetek, a Közel-Keletről szóló hírekben napi rendszerességgel hallhatunk terrortámadásokról, ártatlan áldozatokról.
Utóbb a helyi hírekbe is bekerült a terrorizmus fogalma, és sajnos minden jel arra utal, hogy a közeljövőben is aktuális marad a téma, ugyanis pár napja ismét elutasították a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését a bukaresti táblabíróságon, bár eddig még semmilyen konkrét bizonyítékkal nem tudták alátámasztani az ellenük felhozott igen súlyos vádat.
Mindezek mellett azonban van egy hozzánk sokkal közelebb álló formája is a terrorizmusnak, amiről ritkábban beszélünk, pedig talán ez az egyik legmegdöbbentőbb terror, mert azok a személyek művelik, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket nemcsak ismerünk, hanem sokszor szeretünk is.  Szinte láthatatlanul és megfoghatatlanul épül fel a rendszer. Többnyire nő az áldozat, aki előbb fokozatosan elszigetelődik barátaitól, ismerőseitől, aztán szóbeli sérelmek érik, olykor viccnek álcázva, melyekkel a vezetési stílusát, vallását, hobbijait, családját vagy barátait kritizálja a párja, később nőiességére, anyaságára való célzásokkal rombolják le az önbizalmát – például olyan tipikus kijelentésekkel, hogy „te olyan ronda vagy, hogy másnak nem is kellenél” –, és amikor az áldozat egészen elhiszi a hallottakat és magáévá teszi ezt a nézőpontot, elkezdődik a fizikai agresszió is, mely kezdetben csak egy-egy szorításban vagy rángatásban nyilvánul meg, aztán egyre erőszakosabb, durvább, míg végül súlyos sérülésekkel, halállal is végződhet. Közben fizikai erőszakkal vagy a gyerekek bántalmazásával kapcsolatos állandó fenyegetőzés és a család otthonról való elkergetése is része a terrornak. 
Sokan azért nem tudnak kiszállni, mert – bármennyire is furcsán hangzik – szeretik az őket bántalmazókat. A párkapcsolati erőszak természetrajzához hozzátartozik, hogy a durva, erőszakos időszakok úgynevezett mézeshetekkel váltogatják egymást, ahol a társ a legszebb arcát mutatja, virágokkal, ajándékokkal is elhalmozhatja a másikat. És persze fogadkozásokkal, hogy soha többet, amit az áldozat elhisz, mert érdeke, hogy elhiggye. Érzelmileg is kötődik, a gyerekeknek szükségük van apára is, és természetesen az anyagi kötődések (ház, autó) is megnehezítenék a válást. Úgyhogy inkább maradnak, és megpróbálják megjavítani a kapcsolatot, eredménytelenül. „Minden embernek megvan bármilyen helyzetben a döntési lehetősége, hogy az erőszakmentességet válassza” – vallja Borsos Annamária gyergyószentmiklósi pszichológus, aki nemrégiben Alternatívák az erőszakkal szemben címmel alaptréninget tartott Csíkszeredában családi elhelyező központokban nevelkedő fiataloknak. 
Valóban szabad választás kérdése lenne? És a gyerekbántalmazások? Milyen döntést hozhat egy gyerek, aki elhiszi szüleinek, hogy azért kellett kikapnia, mert megérdemelte? Akinek kiszolgáltatottságában csak az a halvány reménye maradt, hogy ha ő jobban fog viselkedni, ha valahogy másképp csinálja, talán megúszhatja… 
Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meggyengül az Iszlám Állam, talán fel is számolják, mint a többi hasonló terrorszervezetet. De a hétköznapi terroristák nagy része büntetlenül él körülöttünk, amióta világ a világ.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utak, ünnepek a Tollban
Tavalyi adósságot törlesztek, amikor 2015 negyedik Erdélyi Tollát a kezembe veszem. Meg is bánom rögtön a halogatást, hiszen a székelyudvarhelyi irodalmi, művelődési folyóirat már a találkozás első pillanatában izgalmas témával láncol magához, Csontos Mária tolmácsolásában Reményik pályakezdéséről mesél… De az írott szó mestereinek múltját előhívó rovat másik olvasmánya, Bertha Zoltán „Társak a Gondban” (Sütő András esszéi erdélyi írókról) című munkája is igazi irodalomtörténeti csemege. 
A sajtótörténetnek szentelt oldalakon a Székely Útkereső című folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990 és 2007 közötti sajtóvisszhangjának megtalálásához kapunk iránytűt, illetve Beke Sándor főszerkesztő válogatásában meg is ismerhetünk jó párat ezekből a hangokból. Szintén itt vehetjük számba azt a 125 lapot, amelyekből a rendszerváltás után a romániai magyar sajtó új térképe körvonalazódott. 
Természetesen nem marad el a Székely Útkereső évfolyamaiból nyújtott kóstoló sem, amellyel Beke Tollról Tollra megörvendezteti az olvasót. Ezúttal Kölcsey (A szabadsághoz), Reményik Sándor (Nagy magyar télben), Juhász Gyula (A Hymnus), Babits Mihály (Karácsonyi ének), József Attila (Karácsony), Benedek Elek (Mióta nagyapó lettem), Beke Sándor (Tücsökszerenád) lírájában merítkezhetünk meg pár pillanatra, szépprózát Csire Gabriellától (Megszólal az aranycsengő) és Nagy Zoltán Mihálytól (Azon a télen – részlet) kapunk. Egyed Ákos Mátyás király alakját idézi fel 1990-ben, a nagy uralkodó halálának 500. évfordulóján kelt írásában, Kelemen Katalin Kőrösi Csoma Sándorra emlékezik. Prózai írást találunk ugyanakkor Bözödi György (Ahonnan elindultunk), Beke György (Mosoly szaladt az arcomra…), Domonkos János (Egy dal, mely meghódította a világot), Benkő András (Zenetörténetünk – Egyházi zene. Középkor) és Penckófer János (A művészetnek szárnyalnia kell) tollából. Utóbbi cikkek, esszék, múltidézések a Székely Útkereső első évfolyamaiban jelentek meg, Kölcsey, Juhász, Babits versei pedig a legelsőben kaptak helyet, bizonyára az indulás ünnepélyességének ösztönös kifejeződéseiként. „Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt” – üzenik az új életre éledő erdélyi magyar sajtó küldetéseként is értelmezhető Babits-sorok.
Az Anyanyelvünk épségéért című rovatban Pomogáts Béla az irodalmi nemzet, a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli civilizációs átalakulás, illetve a személyiség és közösség fogalmát járja körbe (Irodalom, nyelv – identitás), ugyanitt folytatódik Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvünk – irodalmunk tükrében című tanulmánya. 
Érdekes olvasmányt kínál az Élő néphagyományok rovatban Ráduly János Cselédlánynak nem süt a nap című, kibédi szolgálóleányok történeteit rögzítő munkája. Ezúttal két visszatekintést olvashatunk, a vallomások, emlékezések az idei Tollakban folytatódnak. 
A Hit és üzenet rovatban Péterffy Gyöngyi és Kozma László versben, Sebestyén Péter prózában közvetíti az égi szót. A Múzsa ezúttal is főként lírai alkotásokban mutatkozik meg, de folytatódnak a prózasorozatok is, Csire Gabriella Regélő napkelet című műve és Ráduly János Félperces történetei. 
Újdonságnak számít a Sors és pálya rovat és a benne szereplő interjú, amely az Erdélyi Toll műfaji gazdagodását jelzi. Nagy L. Éva Csatáné Bartha Irénke nyugalmazott magyar szakos tanárral, költővel családról, munkáról, művészetekről beszélget.
A tavalyi utolsó Tollból természetesen a gyermekeknek szóló hangok, színek sem hiányoznak. A vers- és mesehallgatók, olvasók Csire Gabriella Mókus Paliját követhetik tovább a vándorúton és Beke Sándor Ábécéiskolájába is újra beleshetnek. 
A „szárnyaikat” próbálgatók rovatában, a Fiatal tollakban Márton Tímea derűs, fantáziadús írását olvashatjuk. Az Egy séta végeredménye talán az előző lapszámban debütált tizenéves alkotó múltkori meséjénél is élvezetesebb, ígéretesebb és mindenképpen méltó lezárása a 2015-ös évnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ. Népújság (Marosvásárhely)

A nemes, nemzetes magyar nyelvért
Nem az első eset kurta életemben, hogy csak mondom a magamét, mint akit még nem vertek elégszer szájon, hogy ébredne végre a hiábavalóságból. Számtalanszor vállalkoztam olyasmi elvégzésére, amit senki nem vállalt. Így vagyok a magyar nyelv védelmével is. Soha ennyire szennyes nem volt a mi anyanyelvünk, mint most. És e fertőzéses betegség nem rövid lejáratú. Állítólag kitört – mint minden tavasszal – idén is az influenzajárvány. Majd vége lesz…
A magyar nyelv lerontását azonban világhatalmi erők végzik – és vége nem látszik, mert a nemtörődömség a legnagyobb fertőzés. A 20. század ötvenes, hatvanas éveiben hatalmas hadjáratot indítottak a franciák az új keletű angol, német szavak áradása ellen. Sikerük volt.
Manapság a hányavetiség „vállalta” nálunk a nyelvpusztítás magyarázatát. Budapesti író válaszolt fölvetésemre a Magyar Írószövetségben, mondván, hogy a technikával jár ez, meg azzal, hogy a magyar nyelv sokáig volt a latin nyelv behatása alatt. Érveim nem érdekelték.
Gyorstalpaló egyetemi szakok végzettjei akkor vélik magukat okosabbnak, ha generációt, aktualizációt, szituációt, identizációt és ezer hasonlót használnak. Bizony, akkor lesz a magyar nyelv (is) a maga birtokán belül honos, magasabb rendű, ha a maga világhírű minőségét kapja vissza tőlünk. Mert nem ebbe a magyar nyelvbe szeretett bele annyi nyelvész, tudós, író, bíboros Európában: „Az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni az aktuális generáció számára.” Ez egy műanyagmondat, jelzésként írtam ide a magam elrettentő fogalmazványát.
Lehet nevetni, csókolózni a temetőben is, de a haldokló magyar nyelv házában aligha. Hivatalos, kulturális intézmény asztaláról kezembe került szövegben számoltam, amíg bírtam, az idegen, ellenséges, gyilkos szavakat: az identitás oldalanként tízszer szerepel, s mindahány a nemzeti önismeret fogalomkörében! És így az aktuális téma, az identitás újradefiniálása, a koncepció és a generáció motiválása, és befut az interaktív oktatás is, ami teljesen meghonosodott, de többször is kérdeztem tanároktól, mi ez a hablaty fogalom...
És folyik az intelligenciától távol álló ipari lé, a szenny, inkluzív a problémák aktualizálása komplex kódrendszerben, a teljes koncepció szintjén...
És bizony nem én alkottam ezeket a mondatokat, szókapcsolatokat, hanem a kulturális kreatív szektor és annak adekvát reflexiója. És jelentkezik most még a történelmi frusztrációkkal a sztereotípiákon alapuló negatívitás és integráció... A dolgozat szól még – sok száz között – a tradicionális szakmákról, azok eltűnéséről, a globalizációnak köszönhetően. Hát igen, ez egy állapot, beteges. És ebben az elváltozó globalizációs állapotban bizony eltűnt a régi tanítói hivatás, mely őrizte még a magyar nyelvet. Ma faluhelyen is tanárok tanítanak égbe kiáltó magyar nyelven. É jöhetnek a pedagógusok fogadatlan prókátorai, mert Sepsiszentgyörgy három jeles, hatalmas középiskolai intézetéből – Székely Mikó Kollégium, Művészeti Líceum, Mikes Líceum – egyetlen egy tanár, tanító nem vett részt tavaly májusban a magyar nyelv védelmének ügyében általam szervezett megbeszélésen. És igazgatókkal beszéltem meg az ügyet, a nyelvünk ügyét, és nem a kapusokkal.
Nem identitásbeli organikus urbanizáció ez, de nem ám. És ebben a korrelációban – ebben az összefüggésrendszerben bizony szemhéjak mögött látni is véljük az ebek harmincadjára kiterített, veszendő magyar nyelvet. Siratni a holtat már hiába. Ám a magyar nyelv még csak haldoklik, éldegél idegenként, szülöttei ajkán. Számomra még akkor is jogos a riadalom, ha a szöveget angolból (!) fordítják magyarra – közhasználatra. S hadd kérdezzem meg emitt: miért nem magyarból fordították angolra, románra a pályázati dolgozatot? Ez is a vád része.
Meg nem állhatom említeni a mai sajtó eszement nyelvét, melyet senki nem véd. Minálunk már nem beszélnek az emberek, hanem kommunikálnak. A juhászkutya kommunikál a birkákkal. Vagy két évvel ezelőtt mondottam – riadalmat és nyelvi megbecsülést akarván kelteni akkor is –, hogy következőkor az újságíró neve alá rakom a nyelvi förtelmeket, a magyar nyelv védelmére figyelmeztetve…
Kihez fordulhatunk védelemért, ha már a tanárokhoz nem? Van-e szerv, iroda, ügyosztály a tanfelügyelőségen, szerkesztőségekben, önkormányzatokban, ahol vállalják az anyanyelv védelmét – szigorúan, szakmai kötelezettségként? De hol van Kazinczy, Hajnóczy, Csokonai – és hol van a tavalyi hó és a tavalyelőtti nemes, nemzetes magyar nyelv?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Meddig süllyedhet a színház?
Olvasói levél 
A minap színházi előadásra invitáltak. Tekintettel arra, hogy kultúrestről volt szó, alkalomhoz illően öltözködtem. Hét óra előtt 10 perccel érkeztünk, szívélyesen fogadtak az ajtóban, majd miután kényelmesen elhelyezkedtünk székeinkben, türelmesen vártunk a kultúrbombára.
Az egérlyukba is bebújtam volna szégyenemben, szégyelltem magam mások előtt is, hogy kultúrszomjam enyhítésére ezt az előadást választottam. Bánkódtam az elveszített három óráért, bánkódtam a ruházatomért – jöhettem volna bátran koszos cipőben is –, hiszen az előadás körülbelül ezen a szinten volt. A primitív emberi viselkedés (böfögés, köpködés, szellentés) még színvonalas megnyilvánulás volt az elhangzó trágár beszédhez képest.
Merre tart a teátrum? Én vagyok maradi vagy a világ fejlődése vett más irányt? Van-e még közösségnevelő szerepe a színháznak? Kultúrszomjunk enyhítésére hová kellene fordulnunk? A színháznak a legprimitívebb emberi megnyilvánulásokból kell tőkét és megélhetést kovácsolnia magának? Vannak még igazi kultúrakedvelő emberek, akik éltetni tudnák az igazi színházat? Vajon a színháznak azt kell üzennie, hogy bátran lehet bárhol, bármikor, bármilyen közösségben szellenteni, böfögni, hátulsó zápfogat gyűrűs ujjal piszkálni, és persze szitkozódni, szidni a szenteket, lehozni a Jóistent az égből? 
Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?
A minap olvastam, hogy nem a szavak vagy cselekedetek maradnak meg, hanem az az élmény, amit egy ember vagy esemény nyújt. Nagyon szomorú élménnyel maradtam az előadás után, és sajnálom a mai fiatalságot, hiszen ha a színház ezt az utat követi, lehetőségük sem lesz az igazi értékek megismerésére.
Dr. András Pál, Sepsiszentgyörgy. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

Kitartanak a tüntetők
Kitartanak a terrorvád ügyében letartóztatott kézdivásárhelyi fiatalok, Szőcs Zoltán és Beke István Attila mellett tüntetők: szombat délután a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobornál sorban a huszonkilencedik szimpátiatüntetés zajlott, amelyen nagyjából ugyanazok gyűltek össze, mint hetek óta. Számuk alig haladta meg az ötvenet. A szervezők csalódásuknak adtak hangot, hiszen a távolmaradást nem lehetett a kedvezőtlen időjárásra fogni, és a városháza által beígért hangosítás is elmaradt.  Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője a központi román médiát és annak romboló eszközeit bírálta. Mint mondotta, Beke István esetében elefántot csináltak a bolhából, és a többség szentül elhitte, hogy amit mondanak vagy leírnak, mind igaz. Szőcs Zoltán esetében már nem voltak annyira „szorgalmasak”, de a hazugsággyár akkor sem maradt tétlen. „Mindazoknak, akikben tudatosult, hogy ők ártatlanok – hangsúlyozta –, ez az ügy a legjobb példa arra, hogy észrevegyék: minket megvezetnek, naponta hazudnak nekünk, és ezt addig teszik, míg megszokjuk, és az igazságot már nem fogadjuk el.” Szerinte a székely nép huszonhat évvel ezelőtt nem így viselkedett volna, ha két fiát ártatlanul meghurcolják. „Azokba kell bátorságot önteni, akik nincsenek jelen, és azoknak üzenem, ne féljenek és hallgassanak önmagukra, legyenek erősek és kitartóak, vegyenek példát, ha már így hozta a sors, Istvánról és Zoltánról, akik akkor is megmaradnak székelynek, ha szíjat hasítanak a hátukból.” Az erdélyi szóvivő azt is bejelentette, hogy vasárnap a vármegyések gyalogtúrát szerveznek a katrosai Cecevára aljától egészen a Perkőig, ezzel emlékezve azokra a hősi halottakra, akik a szovjet horda ellen Budapesten kitörtek. Február 19-én, pénteken a kézdisárfalvi római katolikus kápolnában a székelyföldi betyárok emlékére tartanak szentmisét. Ezt követően feliratos táblákkal a kezükben, rendőri és csendőri kísérettel megtették a szokásos útvonalat, majd onnan visszatérve elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A tiltakozók nem mondanak le a további tüntetésről, szombaton ismét találkoznak.
 Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Az impozáns termeket járva újfent elidőztem egy rajznál. Címe: Szárhegyi emlék. Szerzője a háromszéki Kökös fia, Deák Ferenc, aki minden idők erdélyi grafikusainak egyik legkiválóbbika volt (tipográfusként különösképpen az), és akinek egy sajátosan zamatos grafikája gazdagította eme nagylélegzetű, honi seregszemlét. Így aztán lépnem sem kellett, hiszen egy helyben élhettem át az egykor bíborfényű napkeltéket is köszöntő baráti diskurzusokat, amelyeknek ma már pusztán a mementó burkában hallhatom folyton távolodó visszhangjait. Egyetlen rajzra tekintek, de egy egész életművet látok. Ez az életmű poétikus és drámai, nagyvonalú és cizellált, melankolikus és derűvel fűszerezett, konkrét és áthallásos; olyanféle, akár egy, a sors bőkezű adományaival felpakolt, vándorútjára induló székelytarisznyás mondahős Nagy Imre kékzöldekben színjátszó fenyveseinek ballada illatú országában.
Egyetlen rajz a falon – egyetlen emlékfutam az üveglappal örökre lezárt, illuzórikusan elfolyó térben. Neve egybeforrt az 1970-ben induló Kriterion Könyvkiadó iskolateremtő képjegyeivel (a kiállítás tárlóiban szemlére elhelyezett kiadványok arculata ezt kellőképpen igazolta is), az ihletett sziluettbe foglalt szárnyas ló évtizedes röptével, s mindez olyan korban, amikor a szellem röghöz kötöttségének kényszerű zablája egyre inkább megfeszült. Kiadványok százainak alaki világra jötténél bábáskodott Feri, mely művek – idő fakította címlapjaikkal – ma is híven vallanak a műforma tisztánlátásáról. S hogy tervezés közben semmi apró szakmai vonatkozású mozzanat sem kerülhette el Deák éberségét, tisztán kiviláglik sűrűn visszatérő, akár credóként is idézhető szavaiból: „Ez egy igen lényeges részletkérdés”.
Id. Feszt László korszakváltó rézkarcai messziről hirdetik mesterük amorf alakzatainak már-már szublimált vízióit. Kedvelt aquaforte-mezzotinto technikával maratott-dörzsölt nyomatai az anyag faktúrájának parádéjával nyűgözik le a szemlélőt. Az Ismeretlen térben és az Analízis címet viselő két kiállított műve közül a másodiknak – amely a csiga-csigavonal képi alakzatait szellemesen variálja – az egyik példánya még születése idején (1972) dedikálva hozzám került, amikor is gyakorta meglátogattam őt „égközeli” műtermének múzeumi miliőt sugalmazó tereiben. Élcelődő természet volt, aki – látványos itáliai bemutatkozásainak visszhangos sikerei idején – művésztársai irigykedésével, meg nem értésével, alaptalan kritikájával szembesülve, némileg kedveszegetten végezte katedravezetői, később pedig rektori teendőit.
Feszt a grafika tágas spektrumának minden elképzelhető részletét jól ismerte. Tanítványok szűkebb köre bolygóként követte őt. Köztük az aradi születésű, majd Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő, kiemelkedően tehetséges pályatárs, Baász Imre is. Imre kezdetben inkább expresszív felhangokkal jellemezhető, szimbolikus motívumokat idéző rézkarcokkal jelentkezett (Veszély, Dosszié, Rácstörő), majd évek múlva látványvilága a konceptuális, valamint akcióművészet irányába teljesedett ki. A kor társadalmi feszültségeinek érzékeltetésére ikonikus jelrendszerekben igyekezett meggyőződésének látható formában is hangot adni. A rács, a kötél, a kerítés, a fűrészpengeként villódzó vonalak vissza-visszatérő alakzataiból formálódott teljessé képi epikájának eszköztára. Illusztrációk kapcsán gyakorta keresett fel a szerkesztőségben. Erős művészegyéniségére vallott, hogy mindenkor friss szemléletű szövegrajzait – a megszokottól eltérő módon – nem a kézirat szerzőjének világához idomította, hanem abból a világból azt és annyit vett át, ami és amennyi saját művészi hitvallásának kifejezését legteljesebben szolgálta.
Szervátiusz Jenő szobrai előtt (Önarckép, Térdelő akt, Fahordó, Mosoly stb.) Kolozsvár sétatéri pavilonjában eltöltött elsőéves szemeszterek emlékeit idézem fel, amikor Jenő bácsi a mintázás alapfogásaiba igyekezett minket beavatni. Már a kezdet kezdetén elmondta, hogy a formák megteremtése során két alapvető módon járhatunk el. Az egyik: amikor az anyag fokozatos hozzáadásával „felépítjük” a szobrot, a másik: amikor az előttünk álló tömbből sok türelemmel „kibontjuk” azt. Tanulmányaink során épp az agyagból való mintázás került terítékre, így a modell körül strázsáló állványokon a karakteres és a szánalmas arcmások igen vegyesen váltogatták egymást.
Jenő bácsi köztudottan nem volt bőbeszédű. Ám ha szólt, emlékezni lehetett szavaira. Elméletek hangoztatása helyett szívesebben „statuált” példát néhány határozott mozdulatával a képlékeny anyagra. Egy napon az egyik „mű” igencsak roskatag képet mutatott már születése pillanatában; megroppantnak, elkínzottnak tűnt önnön súlya és alkotója határtalan igyekezete alatt. Látva ezt, Jenő bácsi mintázó fát kért. A művészpalánta készségesen át is akarta nyújtani a magáét: egy aprócska, finoman csiszolt ívekkel kiképzett, nem is olcsó szobrász szerszámot. Ám az avatott mester ezt könnyed mozdulattal visszautasította, és egy deszkának beillő, testes fadarab után nyúlt, amivel a fel-felszisszenő alkotó szeme láttára néhány lendületes csapással pillanatok alatt, szó szerint „helyrepofozta” a degenerált sziluettet. Aztán letette az ekképpen lélegzethez jutott, életre kelt szobor mellé a deszkalapot, egészen közel a finoman csiszolt aprócska mintázófához. Sokat mondó pillantást vetett mindkettőre, a mű megszeppent alkotójára is, aztán szokásához híven, szó nélkül továbblépett.
Szervátiusz Jenő arcának szép ívű „ősmagyar” vonásait Mohy Sándor a kiállításon is bemutatott olajképén örökítette meg(Szobrász). De igen népszerű, a sajtóban is sűrűn leközölt alkotása volt Mohynak az ugyancsak kiállított Borotválkozó önarcképés a Kőfaragók is, amelyek közül az utóbbi, noha még 1947-ben öltött formát, ám évek múltán újabb változatban is feltűnt az egyik megyei tárlat alkalmával. A szóban forgó festmény formakezelésének megkapó nagyvonalúsága, a társszínek érzékeny harmonizációja és mohysándoros összefogottsága az egyik legkorábbi műélményeim közé sorolják ezt a számomra részleteiben ma is felidézhető kompozíciót. És ahogy Mohy – kezdetben Mohi-ként írta a nevét – a szürke árnyalatok biztonságot nyújtó alaprendszerére fűzte fel élénkítő hatású koloritját, úgy vált jellemzővé Kolozsvár egy másik, kedvelt és köztiszteletnek örvendő festője, Fülöp Antal Andor, „mindenki Andorkája” számára a nápolyi-, kadmium-, króm- és permanens sárga színek tobzódása csendéleteinek mindörökké bimbózó virágoskertjeiben (Csendélet őszi virágokkal, Iréne).
Árkossy István. Szabadság (Kolozsvár)

A Kárpátok őrei
A székely vitézség ezer éve 
Babucs Zoltán hadtörténész-muzeológus hiánypótló könyve Magyarországon sikeresnek bizonyult, ám Székelyföldre kevés jutott el belőle, holott épp nekik, róluk íródott. Két évet kellett várni a székelyföldi kiadásra.
A marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozta az immár bővített kötetet, amely végigkíséri a székelyek hadtörténelmét az Árpád-kortól egészen a második világháborúig. A székely nemzet a harcra teremtődött, évszázadokon át történelmi hivatásuk volt a keleti határok védelme.
A kötet betekintést nyújt történelmünk kevéssé ismert fejezeteibe, részletesen dolgozva fel hadtörténeti érdekességeket, olvasmányos történeteket, valamint a hon szolgálatában tett, hősies helytállásokról tanúskodó visszaemlékezéseket. Többek között olvashatunk a madéfalvi veszedelemről, a nyergestetői csatáról, Gábor Áron nagyságáról, az Úz-völgyi és az ojtozi beáramlásokról. A szerző könyvében tudományos-ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székelyek katonáskodását, s munkáját ajánlja mindazoknak, akik szívükön viselik szülőföldjük, Székelyföld boldogulását.
Ilyés András Zsolt
Babucs Zoltán: A Kárpátok őrei - A székely vitézség ezer éve /Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Készülnek és bírálnak: megvan, kiket indít az EMNP
Zatykó Gyulát indítja Várad polgármesteri tisztségéért az Erdélyi Magyar Néppárt a június 5-i önkormányzati választásokon. A Megyei Tanács elnöki tisztségéért Csomortányi István fog indulni, ugyanakkor minden magyarok lakta Bihar megyei településen lesznek helyi jelöltjeik.
A június 5-i önkormányzati választásokon az EMNP Zatykó Gyulát indítja Nagyvárad polgármesteri tisztségéért, a Megyei Tanács elnöki tisztségéért pedig Csomortányi Istvánt – jelentették be csütörtökön az Erdélyi Magyar Néppárt nagyváradi sajtótájékoztatóján. Közölték azt is: minden magyarok lakta Bihar megyei településen lesznek helyi jelöltjeik, azaz a megyében 40–45 helyen indulnak EMNP-s jelöltek is a helyhatóságin.
Zatykó Gyula nagyváradi polgármesterjelölt, aki egyben az EMNP országos alelnöke is, elmondta: „Négy évvel ezelőtt is engem jelölt polgármesternek Nagyváradon az EMNP, akkor ötödik lettem, ami az itteni magyarság arányára kivetítve jó eredmény. Van bőven megoldanivaló gond Váradon. 206 ezerről 183 ezerre csökkent a lakosság száma, aztán népszámlálási trükkökkel ezt sikerült 196 ezerre felvinniük, de tény, hogy 20 ezer ember hiányzik innen. Ennek okai többrétűek, az alacsony bérektől a sokszor szennyezett környezeten át a nehezülő megélhetésig. Például Bihar megye immár negyedik, de hátulról a negyedik a bérszínvonal országos listáján – magyarán: túl keveset keresnek az emberek. Aztán ott van például a volt Alumina hulladéktárolója, ami ökológiai időzített bomba, vagy a CET, ami olyan porral teríti be a várost, ami az erőmű bezárása után is itt lesz még sokáig, de sok más is rombolja a váradiak egészségét. De az is oka az elvándorlásnak, hogy indokolatlanul nagyok itt a helyi adók.” A jelölt mindezen változtatna, ha sikerülne elnyernie a polgármesteri tisztséget. A helyi tanácsosi jelöltjeik listáink egyébként most dolgoznak, hogy a települések tanácsaiba kiket jelölnek a választásokra, azt később tudatják majd.
Zatykó gyanúja
Az EMNP két vezetője kitért arra is, hogy a képviselőház hallgatólagosan elfogadottnak nyilvánította a kisebbségi nyelvek közigazgatásban való használatát betiltó törvénykezdeményezést, miután a házszabályban megszabott határidőn belül a tervezetet nem tűzték napirendre. A törvénytervezet megtiltaná a romániai közintézményeknek, állami hatóságoknak és önkormányzatoknak, hogy a román nyelven kívül bármilyen más nyelven kommunikáljanak, szóban vagy írásban, és betiltaná az intézményneveknek a kisebbségek nyelvén való használatát és a magyar feliratok használatát is. Ahhoz, hogy hatályba lépjen, a tervezetet még a szenátusnak is el kell fogadnia. Csomortányi István szerint „Ott van a parlamentben sok RMDSZ-es képviselő is, köztük amúgy Bihar megyeiek is. És lám, ilyen fontos ügyekben mégis hallgatnak, átengedték ezt is. Pedig minimum lett volna, hogy a kezdeményezés miatt az alkotmánybírósághoz forduljanak. Semmit sem tettek azonban, bezzeg amikor olyan ügyekről van szó, mint a saját maguknak járó kiemelt járandóságok megemelése, akkor a Bihar megyei képviselők is élen járnak, megszavazzák, vagy akkor is nagyon aktívak, amikor egyes kollégáik mentelmi jogát kell megvédeniük, vagyis azt, hogy ne indulhasson igazságszolgáltatási ellenük eljárás.”
Zatykó Gyula úgy látja, nem véletlenül csúszott át a magyar nyelv használatát is korlátozó tervezet. Szerinte „Az RMDSZ tudta, mi készül, és szándékosan hagyták átmenni a javaslatot a képviselőházban, ami most a szenátushoz kerül. Így akartak ugyanis újabb kampánytémát generálni. A recept egyszerű: szándékosan létrehoznak problémát, hogy aztán sokat beszélhessenek róla, legyen miről nyilatkozni, és amikor amúgy is megoldódik, akkor sztárolni magukat”.
Nincs visszajelzés
Összefügg a hivatali ügyintézésbeli anyanyelvhasználatot korlátozó mostani törvénytervezet ügyével: mint ismeretes, nemrégiben épp az EMNP állította össze a magyar nyelvű formanyomtatványokat, amelyek révén a lakosság magyar nyelven tarthatja a kapcsolatot az önkormányzatokkal, és intézheti az ügyeit magyarul. Akkor pont Csomortányi István jelentette be, hogy a formanyomtatványokat kiküldték az összes magyar településvezetőnek a megyében, mert szerintük az RMDSZ-es vezetők hanyagolják az anyanyelven történő ügyintézés lehetőségét, pedig a most hatályos törvények ezt megengedik. Kérdésünkre, hogy azóta kaptak-e visszajelzést bármelyik érintett településvezetőtől, hogy használják a formanyomtatványokat, és elősegítik a magyar lakosság magyar nyelven való ügyintézést a magyar helyhatóságokkal, Csomortányi azt mondta: „Nulla helyről jelezték, hogy megkapták, nulla helyről válaszoltak, vagy számoltak be pozitív változásról”.
Saját maguk ellen
A sajtótájékoztató egy másik témájával kapcsolatosan Csomortányi István elmondta: „Egészen hihetetlen és abszurd, hogy előbb megemelik az adókat, van, ahol maximálisra, aztán meg aláírásgyűjtést indítanak ellene a lakosság körében. Ezzel gyakorlatilag most saját maga ellen gyűjt aláírásokat az RMDSZ”. A több településen nemrég indult aláírásgyűjtési kampányokra reagált. Szerinte a következő történik: „Egyes RMDSZ-vezette településeken az elöljárók a lehető legmagasabbra emelték a helyi adókat és illetékeket, pedig a törvény szerint lehetőségük lett volna rá, hogy ne maximális mértékű emelést léptessenek életbe. Ennek ellenére például Nagyszalontán, Érmihályfalván, Székelyhídon előbb jól megemelték a lakosság anyagi terheit, aztán később épp ők álltak elő azzal, hogy aláírásokat gyűjtenek az adóemelések ellen. A nevezett településeken kívül még máshol is hasonlóan járnak el, de ezek a kiemelkedő példák. Ráadásul a lakosság mellett a cégek helyi adóit és illetékeit is felturbózták, pedig a törvény itt is megengedőbb lett volna.” Csomortányi István hozzátette: „Felszólítjuk tehát az érintett vezetőket, hogy elég legyen a hazugságokból, a félrevezető kampányokból és nyilatkozatokból, hiszen ők maguk emelték meg azokat az összegeket, amelyek emelése ellen most meg aláírásgyűjtési kampányokat indítottak. Ráadásul épp most kampányolnak ilyen abszurd módon, amikor közelednek a helyhatósági választások, jön a választási kampány. Egyébként a választási hadjárat is sok pénzükbe kerül majd – nem szeretnénk azt látni, hogy az emelt adók és illetékekből befolyó pénz egy része, akár áttételes úton is, de a pártkasszában landol.”
Szeghalmi Örs. erdon.ro

Öt éve a kreativitásért
Szombaton a Vigadóban ünnepel a KreaKids Stúdió 
A KreaKids Stúdió kis és nagy diákjai lázasan készülnek a szombati napra, ekkor ünneplik ugyanis a nem szokványos képzést nyújtó intézmény ötödik születésnapját.
A Vigadó nagytermében szombaton 17 órakor kezdődik a több kollekciót is felvonultató divatbemutató, ezt követően a Vigadó Galériában kiállítás nyílik az elmúlt időszak megvalósításaiból. Az eseményt megelőző finomhangolások kellemes feszültséget teremtenek, ottjártunkkor pozitív légkör és nagy izgalom fogadott a stúdióban. 
Merjünk nagyot álmodni! – ez a KreaKids Stúdió egyik mottója, ennek szellemében terelgeti a közel 70 növendéket a két stúdióvezető, Erőss Sándor dizájner és Babos-Máthé Réka divattervező.
A kreások az elmúlt öt évben közel száz rendezvényen adtak számot ötleteikről, alkotásaikról, és bár az utóbbi időben megtanultak szelektálni az események között, így is rengeteg háttérmunka és éjszakázás húzódik meg a kész termékek mögött. A szakemberek szerint a gyerekek évről évre magasabbra teszik a mércét, nem félnek álmodni, és minden alkalommal bebizonyítják, számukra is éppolyan fontos az itt folyó alkotói tevékenység, mint tanáraiknak. A tanár szó talán nem a legmegfelelőbb a köztük levő viszony leírására, hiszen többször is hangsúlyozták, nem a klasszikus értelemben vett oktatás zajlik.
– Nincs előre megszabva, hogy ezt így kell, és csak így lehet, hanem nyitottak vagyunk az ötletekre, bátorítjuk őket abban, hogy szabadon gondolkozzanak és dolgozzanak. Az ötletből mindig kézzel fogható valami lesz, és ez nagyon fontos, ne csak a fióknak tervezzünk, hanem valósítsuk is meg. Folyamatosan feszegetjük a határokat, ezáltal egyre hatékonyabbak lesznek – vallja a két iparművész, akik szerint szemmel látható a fejlődés a tanítványokon, és nagyon büszkék rájuk.
A Kreába járó diákok idejekorán önállósodnak, megtanulják az eredeti látásmód fontosságát, mellőzik a giccset, bátran felvállalják gondolataikat, mondandójukat, és nem félnek kifejezésre juttatni azokat.
– Ha nem is lesz mindenkiből grafikus, lakberendező, divat- vagy formatervező, már előnnyel indulnak neki az életnek, az esztétikai nevelés hatását a későbbiekben is érezni fogják, akkor, ha be kell rendezniük otthonukat, vagy épp meg kell varrniuk egy párnát, hogy csak a legbanálisabbakat említsem – jegyzi meg Erőss Sándor, majd hozzáteszi, a jelenlegi tanügyi rendszer erre nem alkalmas. – Úgy látom, még ha sokan megköveznek is érte, hogy a jelenlegi iskolai rendszer meg van bukva, ez látszik a következő generációkon is. Mindig elmondjuk, hogy ezért is indítottuk a Kreát, mert az egyetemi képzés csalódáskeltő. Mi megpróbálunk nyitottak lenni a külvilág felé, és több lehetőséget adni a diákjainknak, mint akár egy átlagos képzőművészeti egyetem.
A két oktató szerint a kreativitás alapból minden gyerekben adott, de fokozatosan „kinevelik” belőlük – a Kreában épp ezt próbálják elkerülni.
– Annak ellenére, hogy azt tartják, a Krea egy amolyan suli utáni hobbi, ez sokkal több annál, és a diákjaink is sokkal többnek gondolják. A legjobb tanács, amit adhatunk nekik az, hogy legyenek céltudatosak. Legyen egy nagy céljuk, amit sok kicsi céllal valósítanak meg, és ne adják fel, hanem bizonyítsák be önmaguknak, hogy képesek rá. Nagyon fontos, hogy merjenek álmodni, mert könnyű eltengődni egyik napról a másikra, s azok vesznek el, akik cél nélkül élnek – fogalmaz Babos-Máthé Réka. 
Bartha Zsófia. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Peti András megtörte a frakciófegyelmet
Rácáfolva az egy nappal korábban tett kijelentésére megszavazta a városmenedzseri állás létrehozására vonatkozó határozattervezetet Peti András marosvásárhelyi alpolgármester.
Az elöljáró ezzel megtörte a frakciófegyelmet, hiszen az RMDSZ a városmenedzseri állásról és a szoborállításról szóló határozatok halasztását kérte a csütörtöki soros tanácsülésen. Azonban sikertelenül, hiszen kollégája, Claudiu Maior alpolgármester tanácsára Peti igennel szavazott a polgármester jobbkezének szánt menedzserre.
Az ülésen elsőként a városmenedzseri állás létrehozásáról szóló tervezet került napirendre. Bakos Levente szóvá tette, hogy bár fontosnak tartja az állást, a választások előtt pár hónappal nem időszerű a Dorin Florea polgármester jobbkezének is tartott személy kiválasztása.
A teremben lévő Dorin Florea azt mondta, hogy hét éve kéri már a „citymenedzser” kinevezését, és semmiképp nem arról van szó, hogy neki kell egy ember, hanem arról, hogy a városnak van szüksége egy hozzáértő személyre. A menedzsernek fő feladata, hogy kövesse, és életbe ültesse a városi tanács döntéseit, mutatott rá. Józsa Tibor a határozatban szereplő kritériumokkal volt elégedetlen, és kérte a tervezet elhalasztását. Benedek István szerint fontos lett volna már nyolc éve egy ilyen állást létrehozni és betölteni, de úgy vélte, most már késő.
Claudiu Maior ülésvezető először a tervezet elhalasztását bocsátotta szavazásra, de az RMDSZ-nek nem volt elegendő szavazata ahhoz, hogy ez átmenjen. A második szavazás előtt Claudiu Maior rászólt a bizonytalankodó Peti Andrásra, kijelentve: „Peti, te a végrehajtók tagja vagy alpolgármesterként, s nem a párt utasítására kell hallgass”. Ennek hatására, vagy sem, de Peti szerdai nyilatkozataival és a frakció döntésével ellentétben megszavazta a tervezetet, és Benedek István is igennel szavazott.
A szerdai sajtótájékoztatón, amelyet Peti András Soós Zoltán frakcióvezetővel közösen tartott, az alpolgármester azt furcsállta, hogy Florea miért nem hirdette meg a tisztséget rögtön a 2012-es választások után. „Szükség van egy városmenedzser szaktudására, de ahogy eddig vártunk, még várhatunk pár hónapot, hogy majd az új városvezetés nevesítse azt, akit erre érdemesnek talál, és akiben megbízik” – szögezte le az RMDSZ-es alpolgármester.
A csütörtöki tanácsülésen fontos kérdés volt az Erdélyi Iskola Mozgalom képviselőinek állítandó szoborcsoport kérdése is. Az RMDSZ javaslatára a határozathoz hozzácsatolták, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek is emlékművet állítanak. Peti András még az ülés előtt kérte a város főépítészétől, hogy készítsen egy jegyzéket azokról a határozatokról, amelyek az elmúlt években szoborállításról születtek és nem valósultak meg.
Karácsony Erdei Etel azt kérte, hogy a szoborállításról szóló határozatot halasszák el, s kérjék ki a lakosság véleményét arról, milyen szobrokat szeretnének látni a városban. Soós Zoltán elmondta: azért kérték a halasztást, hogy a következő ülésig határozzák meg a szoborcsoport és az erdélyi fejdelem szobrának pontos helyszínét. Míg az Erdélyi Iskola Mozgalomnak emléket állító alkotást a vár mellé szeretnék elhelyezni, és ezt senki nem ellenzi, az RMDSZ-frakció azt szeretné, hogy Bethlen Gábor szobra a főtéren álljon.
Soós Zoltán szerint azonban ebbe Dorin Florea polgármester nem fog beleegyezni. A szoborállításról szóló határozattervezetet végül nem halasztották el, mert nem volt meg az ehhez szükséges szavazatszám. Így elvi döntés született a szoborcsoport és a Bethlen Gábor-szobor állításáról, de egyikhez sincs konkrét helyszín rendelve. Várhatóan a következő ülésen fognak erről vitázni a vásárhelyi önkormányzati képviselők.
Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)

„A régi Város marad nekünk”
Első ízben mutatkozott be Nagyenyeden a Lector Kiadó
A marosvásárhelyi Lector Kiadó volt az Áprily-est vendége Nagyenyeden, az elmúlt héten. Nagy Attila Csillagköz című verseskötetét (2015) és Cristian Teodorescu regényét, a Medgidia, a hajdani várost (2014) a költő és Koszta Gabriella műfordító, színművésznő jelenlétében Szőcs Katalin szerkesztő mutatta be.
A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban szervezett irodalmi est a régi, nagybetűs, szellemi és erkölcsi értékeket hordozó város hármas képzeletbeli találkozását tette lehetővé.
Bevezetésként Nagy Attila jelenkori élettere, Marosvásárhely, kiemelten ennek elveszett vonzó arculata elevenedett meg a költő tolmácsolásában. Nagy Attila nem a múlt szenvedélyes ábrázolásával dicsőít egy letűnt korszakot, nem a nosztalgikus mementók hullámzó töredékeit próbálja fölvillantani. „Ujjbegy csak érintse a verset” – vallja, és miközben a jelent próbálja megragadni, ábrázolásába megakadályozhatatlanul belopózik, visszaoson a múlt. Így válhat Nagyenyed is gyakori földerengésévé a költő személyes mundus vivendi-jének annak ellenére, hogy – mint azt a bemutatkozáson megtudhattuk – már 3 hónapos korában családja elhagyta „Strassburg városa Ó-Enyed”-et. A gyökerekhez való szoros kötődése szorgalmazta egész életén át arra, hogy alaposan megismerje a „magyar Athén” szellemi kincseit. Áprily és fia, Jékely, Nagy Attila költészetének gyakori ihletforrásai, orvosként pedig szintén az Enyedhez köthető Pápai Páriz Ferenc fő munkája, a Pax Corporis jelentett kihagyhatatlan olvasmányt számára.
BASA EMESE. Szabadság (Kolozsvár)

A Csíki Közbirtokossági Unió
A 2000-ből származó 1-es számú törvény megjelenése után egy csapatnyi csíki ember úgy gondolta, véget kell vetni az állami erdészet monopóliumának, és hosszas harcok után sikerült elérniük, hogy megalakuljanak a magánerdészetek. Rafain Zoltánnal, a Csíki Közbirtokossági Unió elnökével beszélgettünk a magánerdészetek megalakulásáról, a kezdeti nehézségekről, az unió szerepéről.
„Megjelent 2000-ben a föld- és erdőtulajdon visszaszolgáltatását szabályozó 1-es számú törvény, de egyáltalán nem akartak hallani arról, hogy az erdőket visszaadják. Az állami erdészettel vívtuk a harcot, hogy adja át a területeket. Ennek kapcsán kezdtem összehívni Tusnádon a kultúrotthonban a parlamenti képviseletünket és a közbirtokossági vezetőket. Kezdetben Kovászna és Maros megyéből is eljöttek a megbeszélésekre, és így alakult ki a birtokosságok egyesületének, az uniónak a megalakítási igénye” – emlékezett vissza Rafain Zoltán. 
Magánerdészetek alakultak 
Az elnök elmondta, nem tudtak megegyezni az állami erdészettel, mivel az az erdők adminisztrálásáért akkora összeget kért, hogy a közbirtokosságok bevételét mind oda kellett volna adni, vagy csak abban az esetben kaptak volna egy bizonyos összeget a birtokosságok, amennyiben év végén maradt volna pénz. Ezt nem tudták elfogadni, így fő célul kitűzték a magánerdészetek megalakítását. „2001–2002-ben zajlottak ezek a harcok. Belekapaszkodtunk egy hiányos jogszabályba, amely azt írta elő, hogy egy magánszféra is alakíthat erdészetet. Viszont semmiféle előírás nem volt arra vonatkozóan, hogy ezeket hogyan is lehet megalakítani. Ki kellett harcoljunk egy miniszteri rendeletet, amelyet az akkori mezőgazdasági miniszter, Ilie Sârbu alá is írt. Így alakulhattak meg a magánerdészetek. Ezt a munkát elvégeztük talán az ország más településeinek javára is, hiszen ebből a rendeletből egy országos szabályozás született, és ez a csapat volt, mely hetente kétszer Bukarestben ösvényelt és nyitogatta az ajtót. A végén már úgy voltunk, a kapus meg sem állított a minisztériumban, azt hitte, ott dolgozunk” – elevenítette fel Rafain.
Eltűnt a rendelet 
Az elnök azt is elmondta, miután végre a mezőgazdasági miniszter aláírta a rendeletet, hazajöttek Bukarestből, és várták, hogy jelenjen meg a Hivatalos Közlönyben. Hiába, ugyanis a rendelet eltűnt. „A minisztérium és a Hivatalos Közlöny közötti úton a rendeletet ellopták. Ilyen nyomások mellett dolgoztunk, és kezdtünk ismét Bukarestbe járni. A miniszter újra aláírta más iktatószámmal, autókba ültünk, és konvojjal átmentünk a Hivatalos Közlöny épületébe, és amíg ott nem iktatták, addig nem jöttünk el. Így született meg aztán az a rendelet, hogy Romániában megalakíthatók a magánerdészetek. Kértük az állami erdészetet, hogy adják át a területeket, de nem akarták. Arra a döntésre jutottunk, hogy mivel mi is hivatalosan megalakult erdészeti szerv vagyunk, kezdjük el leltározni, ami van. Megkötöttük a közbirtokosságokkal a szerződéseket az erdők átvételére. Amikor már harmadik napja leltároztunk az erdőben, kezdtek megjelenni az állami erdészet alkalmazottai, s mondták, mostanig ők vigyáztak az erdőkre, nem kellene bezárassuk őket. Mert olyan szigorú módszerrel fogtunk neki leltározni, hogy abból nagy problémák lettek volna. És így aztán gyorsan átadták a területeket, csak nagyobb cirkuszt ne csináljunk.”
Fenyegetéseket is kaptak 
A folyamat nem volt könnyű, számtalanszor megfenyegették az unió megalapítóit. Ugyanakkor nem volt anyagi tőke a hátuk mögött, mindent saját zsebből fizettek, amint Rafain hangsúlyozta, nem kis anyagi erőfeszítés volt mindez. „Hála Istennek, a szüleim is odaálltak, apám azt mondta: fiam, ha nekifogtál, csináld végig, s ha nem elég a pénzed, ott van a nyugdíjunk. Ilyen harccal valósítottuk meg. Szerencsére, volt egy kitartó csapat is.” 
Harmincegy tag
A Csíki Közbirtokossági Unió erdészete közel negyvenezer hektár erdőt adminisztrál, 31 közbirtokosság tartozik ide. A közbirtokossági területeken kívül az erdészet még egyházi erdőket, magánerdőket is kezel, de magának az uniónak csak közbirtokosság lehet tagja, és csak az a birtokosság, amelyiknek ez a magánerdészet adminisztrálja az erdőit. Az évek során volt olyan közbirtokosság, amelyik más erdészettel kötött szerződést, de olyan is, amely ehhez a magánerdészethez igazolt át. „Nem jövedelemorientált a magánerdészetünk, ezért alacsony áron tudunk szolgáltatást biztosítani. Úgy vesszük, hogy egy családon belül végzi mindenki a dolgát. Az erdészetre hárul az erdőgazdálkodás szakmai része, az őrzés, ültetés stb.” 
Közös érdekképviselet 
Az elnök rámutatott, maga az unió érdekképviseletet is ellát. A közbirtokosságok működésébe ugyan nem szól bele, minden közbirtokosság végzi a dolgát, ahogy jónak látja, az unió nem foglal állást, ami a belső ügyeket illeti. Mindenik közbirtokosság maga kellett visszaszerezze a területeit, az erdészetnek a jogásza viszont sok segítséget nyújtott számukra. Amint Rafain fogalmazott, az uniót egyfajta védőhálónak is lehet nevezni azokban a problémákban, ami közös. Ilyenkor uniószinten lépnek fel. „Ez tavaly tavasszal is megtörtént, megint kellett a mezőgazdasági minisztérium ajtaját nyitogassuk. Ugyanis egy adott pillanatban a bérlő nagyobb akart lenni, mint a tulajdonos. A területalapú támogatások esetében úgy szólt a vonatkozó jogszabály, hogy a közbirtokosságok mint tulajdonosok, le sem tehetik a kérést a legelőtámogatásra, csak az állattartó gazdák. Minden egyes közbirtokosság egyöntetűen igazságtalannak tartotta ezt, hiszen a tulajdonjogot nem szabadna felülírják a bérlőnek a jogai. Aztán az utolsó percben, úgymond a halálból vissza lehetett hozni, hogy a közbirtokosságok is letehették a támogatásra a kérést. Az APIA-támogatás elég nagy bevételt jelent a közbirtokosságoknak, mert egyes birtokosságoknak nincs olyan erdőállományuk, amelyet ki tudnának termelni, és talán a legelőtámogatás nélkül bajban is lennének.”
Közbirtokosságok a közösségért 
Rafain rámutatott, jelenleg viszonylag jól állnak a közbirtokosságok: ahhoz képest, hogy 2000-ben a nulláról indultak, ma már szinte mindegyiknek saját székháza van, megteremtették a működésükhöz szükséges infrastruktúrát. Ugyanakkor a közbirtokosságok mindenhol segítik az adott közösséget, az egyházat, az oktatási intézményeket. Kultúrotthonokat, templomokat újítanak fel, ravatalozókat építenek, utakat javítanak, ösztöndíjakat adnak stb. Tragédiáknál, tűzeseteknél segítik a károsultat.  „Megérte a harc, hiszen a közösségnek a javait szereztük vissza, a közös tulajdonát. Igaz, mai napig is vannak még igények, visszaadásra váró területek.”
Székházat építenek
A Csíki Közbirtokossági Unió nemrég tartotta közgyűlését. Az itt született döntés alapján – egy hektár harminc áras területre – egy saját székházat építenek az uniónak és az erdészetnek Csíkszeredában. „Ez egy újabb kihívás. Az építéshez szükséges összeggel a közbirtokosságok a területeik arányában fognak hozzájárulni. Ez egy szükséges dolog, évek óta bérben vagyunk, annyi pénzt kifizettünk már, hogy egy épületet felépíthettünk volna. Most már mindenik közbirtokosságnak van saját székháza, eljött az idő, hogy ennek az egész közösségnek is legyen.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Beszélgetés Sipos György megyei tanácsossal
A magyaroknak mindenért meg kell harcolniuk!
Sipos Györggyel, az Arad Megyei Tanács Költségvetési Bizottságának a titkárával visszatekintünk a folyó mandátum közel négyéves munkájára, illetve érintjük az idei költségvetésnek az RMDSZ-es vezetőségű településekre vonatkozó kérdéseit is.
– Tanácsos úr, hogyan értékeli az elmúlt négy év megyei tanácsosi tevékenységét?
– Minden évben a legfontosabb a költségvetés összeállítása. Nehogy azt higgye valaki, hogy a pénz elosztása a költségvetési bizottságban vagy a tanácsülésen történik. Soha nem így van, hanem mindig egy hosszú, kemény alkunak az eredménye. Ennek során az elmúlt négy évből három alkalommal az RMDSZ-tanácsosok jól munkálkodtak, miközben a negyedikkel, a tavalyi költségvetéssel azért nem lehetett semmit kezdeni, mert nem volt mit elosztani, ugyanis azt kormányrendelettel tették meg. Szerintem a másik három év alatt elég jól sáfárkodtunk a két tanácsosi helyünkkel, mert sikerült részarányosan kiharcolnunk az RMDSZ vezetőségű településeknek járó pénzeket. Ehhez az is hozzájárult, hogy az eltelt három mandátum idején jó volt a kapcsolatunk a volt PDL megyei vezetőségével. Mindkét fél betartotta az ígéreteit, mert csak így lehet komoly együttműködésnek az alapjait lerakni.
– Ezek szerint szavatartók voltak?
– Valóban, mert Iosif Matula, Nicolae Ioţcu, de a jelenlegi, ideiglenes megyei tanácselnök, Adrian Țolea is rendszeresen betartotta az ígéreteit. Mivel Țolea csak a közelmúltban lépett hivatalba, az előző kettővel dolgoztunk együtt sokat, akik a megbeszélések során nyíltan megmondták, mit lehet és mit nem. Mi is ehhez tartottuk magunkat.
– Hogy történt az idei költségvetés elosztása?
– Szokás szerint az elfogadása előtt egy hónappal elkezdődtek a tárgyalások, amelyek során mi ismertettük, mit szeretnénk, amire ők is elmondták, mit tudnak adni. Végül az álláspontokat sikerült közel hoznunk egymáshoz, aminek eredményeként mind a polgármestereink, mind az alpolgármestereink települései is elég pénzforrást kaptak fejlesztésre. Ezen túlmenően, tekintve, hogy Majláthfalva Vinga községhez tartozik, oda is sikerült bizonyos, fejlesztésre szánt közpénzeket irányítanunk. Ezúttal is szeretném megköszönni a megértést a polgármestereinknek, amiért erre a célra egy-egy kicsit hajlandók voltak engedni a nekik járó pénzekből. Természetesen én is mindent megtettem, hogy minden elérhető pénzforrást a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink települései felé tereljünk.
– Mit tekint a lassan végére járó legutóbbi mandátum legnagyobb sikerének?
– Ha őszinte akarok lenni, nagy sikerek nem voltak, de a kisebbeknek az elérésén Bölöni György tanácsos kollégámmal folytonosan dolgoztunk. Mindenképp sikernek tekintem, hogy történelmi egyházaink templomainak a felújítására, korszerűsítésére sikerült pénzforrásokat szereznünk, noha 12 évvel ezelőtt azt sem tudtuk, hogy ilyen források léteznek. Az első két évben nem tudtunk e forrásokról, de az utána következő tíz évben rendszeresen levadásztuk a pénzeket nemcsak a templomaink, hanem a megyebeli magyar kulturális események, a falunapok számára is, Bognár Levente aradi alpolgármester közreműködésével. Elégedettséggel tölt el, hogy segíteni tudtunk településeinken, mert egy polgármester csak akkor sikeres, ha eredményeket tud felmutatni, ami viszont pénz nélkül nem megy. Jut eszembe: akkor voltam a legboldogabb, amikor 2008-ban, a költségvetés leosztása után Iosif Matula megyei tanácselnök behívott az irodájába: közöljem az RMDSZ megyei vezetőségével, hogy a településeik között további 5,4 millió lejt osztottak le. Ilyen eset csak egyszer volt.
– Volt eredménytelenebb időszak is?
– Volt. A megyei tanácsban folytatott 12 évi munkámból talán a tavalyi volt a legeredménytelenebb, amikor egy olyan faramuci kormányrendeletet hoztak, melynek értelmében a költségvetési leosztás a kis településeken kívül senkinek nem kedvezett.
– A megyei tanácsosi mandátumban van-e tanulóidő?
– Erre nagyon jól rátapintott Bányai Mónika vingai tanácsos, aki a majláthfalvi értékelőn elmondta: az első két évben szinte semmit nem értett, de lassan beletanult. Én valamivel többet értettem, mert két mandátum alatt községi tanácsos voltam, tehát volt némi rálátásom az adminisztratív munkára. Ugyanakkor szerencsém is volt a megyei tanácskollégámmal, Csepella Jánossal, aki mögött már volt egy mandátum, ezért jobban értett a teendőkhöz és a lehetőségekhez.
– Ha jól értettem, nem jelölteti magát újabb mandátumra. Milyen érzéssel vonul vissza?
– Bevallom: nehéz szívvel válok meg e munkától, de mivel a 63. évemben járok, illetve 20 év tanácsosi szolgálat áll mögöttem, úgy érzem, megtettem a kötelességemet mind a majláthfalvi, mind a megyei magyarsággal szemben. Soha nem volt más célom, mint eleget tenni a magyarsággal szembeni kötelességemnek. Minden évben beszámolót kellett írnom a munkámról. Abba mindig azt írtam: elsődleges célom, hogy azokra vigyázzak, akik engem a szavazatukkal a tisztséghez juttattak. Természetesen a többi szavazónak is, de elsődlegesen az enyéimnek. Most viszont, itt az ideje a fiatalításnak, mert egy bizonyos kor elérése után az ember belátja: a szélmalmokkal egyre nehezebb harcolni. Éppen ezért fiatalabbaknak, ambíciózusabbaknak kell jönniük utánunk. Beletanulva talán a meglátásaik is kissé korszerűbbek, jobbak. Ha olyan fiatalok kerülnek tisztségbe, akik eredményeket is el akarnak érni, bizonyára sikerrel tudnak majd munkálkodni a magyarságért. Ehhez viszont az a legfontosabb, hogy a következő választásokon mindenkit megmozgassunk. Mert a politikában négyévente egyszer-kétszer van szükség a szavazásra. Nem úgy, mint egy megyei tanácsosnak, akit havonta 7-8-szor is behívhatnak gyűlésre. Ha viszont a szavazók e lehetőségeket nem használják ki a maguk és a közösségük javára, nem sokat várhatunk a jövőtől. Szavazni minden magyarnak kutya kötelessége önmagáért, a családjáért és a közösségéért. Ha ugyanis nem lett volna az érdekvédelmi szövetség, nem tudtuk volna megvédeni iskoláinkat, az egyetlen középiskolánkat, egyházainkat, a színházunkat és egy csomó olyan dolgot, amiről azt hihetjük, maguktól vannak. A magyaroknak ingyen semmit nem adnak, mindenért meg kell harcolniuk!  E harc viszont a választónak a szavazásban nyilvánul meg, amit elhanyagolni több, mint bűn: hiba.
– Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget kívánok!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Korunk alapvető hazugsága
A múlt héten emlékeztek meg az anyaországban a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról. E nap intézményesítése volt az Orbán-kormány egyik legfontosabb nemzetpolitikai tette, s ez akkor is így van, ha több fronton kihasználatlanul maradt a cselekvési lehetőség a magyar nemzeti öntudat, a magyar történelmi önkép helyreállításának tekintetében. Bátor tett volt ez akkor is, ha természetesnek vagy már-már banálisnak tűnik.
Bátor tett volt, mert szembement a második világháború utáni Európa legnagyobb alapvető hazugságával, egy olyan hazugsággal, mely az azóta felnőtt generációk tudatába nagymértékben beleivódott, melyre a fősodratú média világszemlélete épül, mellyel szembemenni igencsak kockázatos. Ez a hazugság úgy szól, hogy a nácizmus embertelenebb, bűnösebb, elítélendőbb, mint a kommunizmus, a Harmadik Birodalom gonoszabb volt, mint a Szovjetunió, s Hitler volt a világtörténelem legdiabolikusabb figurája, akivel szemben még Sztálinnal is össze lehetett, sőt, össze kellett fogni.
Holott a tények nem ezt mutatják. Aki pedig netán megkockáztat egy „sőtöt” – lásd például Jörg Haidert, aki méltatni merte a Harmadik Birodalom szociálpolitikáját –, az rögtön kívül találja magát a szalonokon, valahol a megbélyegzett, szellemileg, de akár fizikailag is kiirtandó páriák között sertepertélhet, míg élni hagyják. (Ismét Jörg Haider kínálkozik példának, aki életével fizetett „másként gondolkodásáért”.)
Bármennyire is szemben él a tényekkel ez az alapvető hazugság, a globális háttérhatalom tudatprését működtető szellemi zsoldosok minden erővel védik. S így juthatunk el oda, hogy Amerikában téma lehet a Hóman Bálintnak állítandó szobor, hogy aláírást gyűjtenek Wass Albert szobra ellen, hogy leöntik a Főméltóságú Kormányzó úr szobrát vörös festékkel, hogy éveken át kampány folyhatott a turulszobor ellen, hogy Nyirő József földi maradványait nem fogadhatja be szülőföldje, melyet ő holtáig imádva szeretett, miközben az erőszakot a politikába beemelő vagy beemelni kívánó kommunista gazemberek emlékét Ságvári Endrétől Szabó Ervinig intézmények, utcák, szobrok őrzik.
Egy okkal több, hogy örvendjünk az e téren elért eredményeknek, az említett emléknapon túl a Veritas intézet életre hívásának, a Ludovika helyreállításának, a Kossuth tér régi pompájába való visszaállításának.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szőnyeg alá söpört kisebbségi jogok
A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Sógor Csaba. Az RMDSZ-es EP-képviselő a múlt héten az anyanyelv világnapjához kapcsolódóan szervezett konferenciát az Európai Parlamentben, ahol Szlovákia, Románia és a tagságra pályázó országok, Szerbia és Ukrajna kisebbségi kérdései kerültek terítékre.
– Mivel magyarázható, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok még mindig megpróbálják szőnyeg alá söpörni a kisebbségi kérdést?
– Kelet-Európában ennek egyik oka az lehet, hogy volt ötven év szünet a demokráciában. De a régi uniós tagállamok is küszködnek a kisebbségi problémákkal, például Görögország és Franciaország. Mondhatnánk, hogy ezekben az országokban a baloldal volt hatalmon, de ennek ellentmond, hogy az EP-ben inkább a baloldali pártok nyitottak a kisebbségi kérdésekre, a kisebbségi jogok szavatolására. Másik ok lehet, hogy vannak nagyon fiatal demokráciák – például az én fiam idősebb, mint a szlovák állam –, amelyek egy kicsit úgy viselkednek, mintha a megkésett tinédzserkorukat élnék. Mint a primitív társadalmak, ahol bevett szokás, hogy keresnek egy bűnbakot, arra rászórnak minden átkot, majd kikergetik a közösségből.
Az is egyértelmű, hogy politikai és gazdasági válság idején még inkább kiéleződik a kisebbségi konfliktus. Márpedig belpolitikai válság Kelet-Európában legalább négyévente van, erre csak rátevődik a külpolitikai válság, a Krím-félsziget problémája, az úgynevezett szakadárok, a katalánok és a skótok is rontanak a helyzetünkön. A románok például ma sem értik, hogy mi miért nem örültünk a koszovói függetlenségnek, pedig lám, most az albánok éppen ezt teszik a szerbekkel, mint korábban a szerbek velük. Mi annak örültünk volna, ha házon belül megoldják, de a magyar politikai elit szokásához híven nem állhatott széllel szembe, ha már a nagyhatalmak így döntöttek Koszovóról. Tehát a térségben nem szívesen beszélnek a kisebbségi kérdésről, s erre még rátevődik a tudatlanság és a közömbösség.
– A Nyugat pedig a legtöbb esetben elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van.
– A nyugatiak egy része úgy-ahogy megoldotta ezt a kérdést, most pedig azt mondják: oldjátok meg ti is otthon. Mivel ők kisebbségi kérdésekkel elsősorban a migránsok és a szexuális kisebbségek kapcsán szembesülnek, így még inkább nem értik, mit akarunk. A vajdasági sajtóban szegregációval vádolják a magyarokat, és Nyugaton sem értik, miért akarunk külön iskolát. Nem értik, és nem tudják elhinni, hogy van egy ilyen balkáni játék, hogy amit megígérek, nem teszem meg, arról pedig nem beszélek, hogy valójában mit csinálok. Most kezdik érteni, mikor mondom, hogy Romániában hiába fogadta el a kormány a kisebbségi törvényt, a parlamentben elsüllyesztették egy fiókban, még rá is tapostak néhányszor.
Történelmi félelmek is meghúzódnak a háttérben, például a lengyel–litván konfliktus, a szlovákok inkább nem használták fel a csatlakozási támogatásokat, a határokon átnyúló regionális együttműködési infrastrukturális pénzeket, az ippolyi, dunai hidat, mert szó szerint elhangzott, hogy akkor majd „jönnek a német és magyar tankok". Ma is élnek ezek a félelmek, amelyeket tovább generálják az oktatási rendszerek. Még csak azt sem mondhatom, hogy a marxista ostobaságokat tanítják tovább, mert a két világháború között is ugyanezek a félelmi reflexek működtek. Ezeket kellene valahogy legyőzni, egymással egyezségre jutni, és felhívni az európai döntéshozók figyelmét, hogy nemcsak a kisebbségi kérdések terén van baj, hanem a lisszaboni szerződésben foglaltak betartásával is, a diszkrimináció tilalmával, a sokszínűség előmozdításával.
– Hogyan tudná ezt a kérdést szabályozni az Európai Unió?
– Románia 2003-ban elfogadott alkotmányában szerepel mindez, a kilencvenes évek óta elfogadtunk több száz, a kisebbségek jogait szavatoló törvényt, és ezekért négyévente vagy kormányválság esetén mégis újra és újra meg kell küzdeni. Én azért bizakodó vagyok, hiszen ha az Európai Unió gazdasági kérdésekben le tudta szabályozni, mennyi lehet a költségvetési hiány, az adósság, akkor talán ebben is sikerül dűlőre jutni. A jogállamiság és a demokrácia kevésbé megfogható, de most éppen Magyarország és Lengyelország kapcsán van vita arról, hogy ezekről a kérdésekről párbeszédet kell folytatni, a jogállamiságot, a demokráciát felügyelő mechanizmusra van szükség, nem ellenőrizni, büntetni, hanem megelőzni kell. Az európai döntéshozók arra is rájöttek, hogy Románia és Bulgária kicselezte az együttműködési ellenőrzési mechanizmust, így Horvátországgal szemben szigorúbb feltételeket szabtak, Szerbiával még annál is szigorúbbakat.
Ezt a konferenciát is azért szerveztük, hogy az ezután csatlakozó államokkal ne járjon úgy az Unió, mint Romániával vagy Szlovákiával. Nem örültünk annak, hogy épp Magyarország és Lengyelország kapcsán jutott eszükbe, hogy kidolgozzák ezt az ellenőrzési mechanizmust, de ha már ez van, akkor bele kell kapaszkodni, és azt mondani: jó, akkor alkalmazzák minden tagállam esetében. Már a görög válság kezdetén is ráerősítettünk, hogy valójában ott is morális válság van, nem gazdasági és pénzügyi, hiszen Görögországban ha nem vagy ortodox, nem lehetsz tanító, és ezzel kezdik a társadalmi vitát. Íme, hova jutnak.
Minden szakmai fórumon elmondjuk, hogy ez nemcsak emberjogi és kisebbségi kérdés, hanem gazdasági és biztonságpolitikai is. A Berthelson Alapítvány tanulmánya rámutatott, hogy a skandináv országoknak a mienkhez képest magas életszínvonala annak tulajdonítható, hogy a szociális kohézió, a kisebbségi jogok szavatolása kéz a kézben jár, tehát ha a kisebbségi jogok rendeződtek, a gazdasági kérdések is jobban működnek. Még az is megérti, aki soha nem foglalkozott politikával, hogy ha mi a szomszédunkkal állandóan perlekedünk, emiatt álmatlan éjszakáink vannak, akkor nem lesz se időnk, se energiánk azon gondolkodni, hogy együtt hogyan tudnánk jobban gazdálkodni vagy a terményeinket együtt értékesíteni.
– A többi EU-tagállamhoz viszonyítva milyen a kisebbségi helyzet Romániában?
– A görög vagy a szlovák helyzet azt mondatja, hogy van rosszabb is, mint Romániában, ahol egyre inkább jogi útra terelődik a kisebbségvédelem, vagy inkább a védekezés, mert állandóan védekezésbe szorulunk. Ha volna ilyen negatív értelemben vett Nobel-díj, akkor a románok biztosan megkapnák, hiszen ez a hihetetlenül sikeres stratégiájuk, és általában senki nem érti, nem látja át ezt a balkáni módszert. Például húszéves volt a kisebbségi nyelvek chartája, elhívták Kolozsvárra a Velencei Bizottság alelnökét, kapott egy díszdoktori címet, és végül még meg is dicsérte Romániát. Ilyenkor meg kell keresnünk a Velencei Bizottságnál a magyar szakértőt és felhívni erre a figyelmet, ennél többet nem tehetünk.
– A kelet-európai országok kormányai gyakran meg sem hallják a nemzeti kisebbségek hangját, az ezekre a közösségekre vonatkozó jogszabályaikat nem alkalmazzák. Ilyen helyzetben mit lehet tenni?
– Jelen kell lenni a helyi és a megyei önkormányzatokban, a parlamentben, megpróbálni szakmailag a legjobb lenni. Nem azért, hogy dicsekedhessünk vele, hanem hogy a többiek lássák. Sokat számít a folytonosság, a következetesség, a szakmaiság. Az EP-ben az egyéves mérleg alapján az RMDSZ-nek volt a legjobb jelenléte, ez fontos, hiszen különben eszükbe sem jut, hogy létezel. Az európai döntéshozóknak állandóan beszélni kell, ötévente cserélődnek a képviselők, az újakat újra fel kell világosítani, hogy létezik egy megoldatlan probléma, ami az Unióban 40 millió embert érint, és ezen segíteni kell.
Nagy szükség van a civil társadalomra, nélkülük nem megy. Amikor a politikai vonal nem működik, akkor a civil szférának kell lépnie. A törvényeket végre kell hajtatni. Gyakran velünk is baj van, amikor kényelemből nem szólalunk meg magyarul. Beiskolázási kérdésekben a román társadalommal is meg kell birkózni, de emellett el kell mondani a magyaroknak, hogy ne féljenek, megéri magyarul tanulni.
– Számíthatunk-e szövetségesekre?
– Folyamatosan kell keresni a szövetségeseket. A bulgáriai törököket, a görögországi törököket, más európai és kontinensen kívüli kisebbségi szervezeteket, mert az Unión kívüli problémák bemutatásával rá tudunk erősíteni a belsőkre. Ez a dolgunk, hogy állandóan jártassuk a szánkat, tartsuk melegen a vasat.
Sajnos a gazdasági-politikai válság az EP-ben is azt eredményezte, hogy sokat hígult a társaság, a szélsőjobboldalnak már saját frakciója van, és itthon is azt látjuk, hogy az újak még nacionalistábbak. A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek. Ez is megoldás lenne, de sajnos már elfáradtak az emberek. Viszont szerencsére a civil társadalomnak más eszközei is vannak, ezért kell feltétlenül összekapcsolódjon a politikum és a civil szféra.
– Vannak-e mégis pozitívumok, előrelépések?
– Nem mondtunk le arról, hogy valaha egyéni jelentés születik a kisebbségek helyzetéről, a kisebbségi szakmai testület ezen dolgozik, de eddig az állandó bizottság mindig leszavazta. Előrelépés, hogy tavaly első ízben az Európai Néppártban szakmai meghallgatás volt ebben a kérdésben, párton belüli teljes támogatottsággal. De a legnagyobb előrelépés mégis az, hogy a jogállamiságot és a demokráciát felügyelő párbeszéd-mechanizmus elindult, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az európai polgári kezdeményezés nem a legsikeresebb, erre rájöttek, és erről is folyik a vita, hogy változtassák meg a jogszabályokat, talán az európai ombudsman jogkörébe utalják a kérdést.
Látható, mennyire törékeny még az Európai Unió, amikor az 500 millió embert képviselő bizottság, tanács és parlament összecsuklott másfél millió menekülttől. Amióta nem volt háború, felnőtt néhány generáció, és elfelejtették, hogy honnan indult az Unió. Én bízom benne, hogy mindenkinek megjön az esze, rájönnek, hogy érdemes és hasznos tiszteletben tartani a kisebbségek jogait.
Bíró Blanka, Brüsszel. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktort támadják a román lapok 
A román külügy visszafogott, diplomatikus közleménye után, a bukaresti lapok többé-kevésbbé vehemensen reagáltak szerdán a magyar kormányfőnek a hétfői nagyköveti értekezleten elhangzott megállapítására. Ez mondta Orbán: „A jogállamiság, a jogszerűség és korrupció elleni harc örve alatt Romániában valójában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben.”
A liberális hátterű Adevărul Orbán ráförmed a román igazságszolgáltatásra, de magyar bűnözőket bújtat címmel közölt cikke „már csak azért is botrányosnak” tartja a magyar miniszterelnök nyilatkozatát, mert „Budapest rejtegeti a Romániából elmenekült Markó Attila volt RMDSZ-képviselőt, akitől a román korrupcióellenes ügyészség kérésére megvonták a mentelmi jogot és aki ellen nemzetközi körözést adtak ki”. (Markó Attilát a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatása miatt ítélték el Romániában, egy másik restitúciós ügyben pedig vád alá helyezték.)
Illiberális bajnok
Az Adevărul több volt román külügyminisztert is megszólaltatott.
Mircea Geoană, aki 2000 és 2004 között vezette a román diplomáciát, az illiberális demokrácia bajnokának nevezte Orbán Viktort, akinek az „elszállt nyilatkozata beleillik azoknak a gyújtó hangvételű szónoklatoknak a sorába, amelyekre szakosodott”.
A szintén szociáldemokrata Titus Corlățean volt külügyminiszter szerint Orbán Viktor belpolitikai megfontolásból bírálja Romániát és emlegeti, hogy kerítést tervez építtetni a két ország közé.
Budapest kancsalsága
A bal- és jobboldali pártokban is megfordult Cristian Diaconescu, aki most a Traian Băsescu volt államfőhöz közeli Népi Mozgalom Alapítványt vezeti, az Adevărulnak azt mondta: Magyarországnak nem csak Romániával, hanem az európai értékekkel is meggyűlt a baja, és a menekültválságra adott válaszával elszigetelődött. A volt külügyminiszter ezt a Ziare.com portálon közölt, Budapest kancsalsága című saját írásában bővebben is kifejtette.
Diaconescu szerint Magyarország „kétkulacsos” politikát folytat a NATO és Oroszország között, és a magyar miniszterelnök a „keleti destabilizáló szándék szóvivőjévé” vált. A román politikus úgy értékelte: miután Orbán Viktor „már nem szalonképes a nagy kancelláriákban”, ezért a szűkebb régióra és Nagy-Magyarország térségére, „utolsó megmaradt témájára” koncentrál.
Diaconescu szerint azért idegesíti Románia Orbán Viktort, mert annak igazságszolgáltatása akadályozza, hogy az ország erőforrásait Budapestre irányuló üzletekbe csatornázzák be.
Tiltólistára vele!
Az Adevărul blogrovatában Paul Stan publicista A magyar kérdés című cikkében úgy vélte: bár a magyar kormányfő Romániának címzett „fenyegetését” sokan egyszerű „orbánizmusnak” hajlamosak minősíteni, a magyar kérdés mégis aggodalomra ad okot, tekintettel arra, hogy a magyar többségű megyékben „a szélsőségességet és az etnikai autonómia gondolatát Románián kívüli erők tartják életben”.
A szerző szerint – ha már szóba kerültek a román-magyar diplomáciai kapcsolatok – Bukarestnek be kellene tiltania a magyar hivatalosságok gyakori erdélyi magánlátogatásait.
vhegy.com. Erdély.ma

Verseny a hazaszeretetről és az összefogásról
Kisiratosi siker az Erzsébet-vetélkedő döntőjében
Három hónap megfeszített munkája hozta meg gyümölcsét a kisiratosi diákok számára február 26-án, amikor a műsorvezető a mikrofonhoz lépett és kihirdette a végeredményt. A Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, Iratosi betyárok csapata a Kárpát-medencei döntőben a harmadik helyezést érte el.
A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány támogatásával immár negyedik alkalommal szervezték meg az Erzsébet-vetélkedőt, ami Kárpát-medencei kitekintésű, hiszen határon innen és túlról 7–12. osztályos diákok vehetnek részt rajta. Négy év alatt közel másfélezer csapat mérte össze tudását a vetélkedőn, melynek célja, hogy minél több fiatalban felébredjen a vágy a Kárpát-medence ismert vagy kevésbé ismert, „rejtőzködő” értékeinek felfedezése iránt.
Az idei Erzsébet-vetélkedőre 156 csapat regisztrált, melyből 48 képviselte a külhoni magyarságot. A három tagból álló csapatok 3+1 internetes fordulóban, a Kárpát-medencei magyarság kultúrájával, történelmével, természeti értékeivel kapcsolatos feladatsorokat oldottak meg. Az érdekes és szórakoztató feladatok nagy türelmet és kitartást igényeltek tanulóktól és vezetőtanároktól egyaránt. A tíz legjobb eredményt elérő csapat utazhatott azután Budapestre, a Duna-palotában megrendezett döntőre.
Iskolánk két csapatot nevezett az idei versenyre. Ezek: a Szalbek brigád – Almási Dóra, Cioara Alexandra, Torma Alex (VII. osztályos tanulók) és az Iratosi betyárok – Almási Lóránt (VII. o), Kiss Nikolett (VIII. o) és Pelle Patrik (VIII. o). Amikor hírül vettük, hogy az Iratosi betyároknak sikerült beverekedniük magukat a legjobb tíz közé, nagy volt az öröm, hiszen összesen egymillió forint értékű tárgynyereményekért és üdülési lehetőségekért versenghettek a február 26-ai szóbeli döntőn. Utaztunk Budapestre, de tudatában voltunk a felelősségünknek is. A döntőn részt venni óriási megtiszteltetés önmagában is, de nem felejthettük el, hogy Kisiratos nevét visszük az összmagyarság fővárosába, tehát nem vallhatunk szégyent. „Csak ne legyünk utolsók” volt a jelszó. A feladatot nehezítette, hogy a döntőbe jutottak között csupán három általános iskola volt, a többiek középiskolások.
Schanda Tamás, az Emberi Erőforrások Minisztériuma ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkárának megnyitója után, melyben az összefogás és a Kárpát-medencében élő tehetséges fiatalok támogatásának a fontosságát hangsúlyozta, kezdetét vette a próbatétel. A szerény kezdés után, az Iratosi betyárok csak a maximummal érték be. A néha komoly, de sokszor játékos feladatok, melyekből nem hiányzott a prezentáció, az irodalom, a művészettörténet, az activity-játék, a Kárpát-medence élővilága témaköre, kettő és fél órán át magasan tartották az adrenalinszintet. Az első két feladatsor megoldása után az Iratosi betyárok szemmel láthatóan élvezni kezdték a játékot, és sorra maguk mögé utasították a riválisok nagy részét. Végül, két középiskola (Margitta, Pécs) után dobogós, harmadik helyen végzett az Iratosi betyárok Almási Lóránt, Kiss Nikolett és Pelle Patrik alkotta csapata. Eredményükkel ismertté és elismertté tették Kisiratos és a Páter Godó Mihály Általános Iskola nevét. Nyereményük többnapos vízparti üdülés Siófokon, értékes könyvutalványok, múzeumi belépők és más értékes tárgyak mellett, mindenekelőtt a jól végzett munka érzete. Vezető tanáraik Almási Zsuzsanna és Almási Gábor voltak. A versenyen való részvétel támogatásáért köszönet illeti Kiss József magánvállalkozót.
Zárszóként és a verseny tanulságaként egyetérthetünk Schanda Tamás helyettes államtitkár gondolatával. A Kárpát-medence magyar jövője a tehetséges magyar fiatalok kezében van. Ezt a jövőt azonban csak kemény munkával lehet és kell felépíteni.
Almási Gábor. Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató és gálaműsor
Művelődési események Baróton 
Újabb kötetet tesz le olvasói asztalára Fehér János vargyasi művészettörténész. A szinte pontosan egy évvel ezelőtt megjelent Dobó – egy település a Kormos mentén című nagyszabású tanulmánykötete után, ezúttal A bölöni unitárius templomvár című könyvét mutatja be. Az esemény helyszíne a baróti Rózsa vendéglő ma 18 órakor.
A kötet Bölön régi unitárius (középkori) templomára vonatkozó adatokat mutat be, taglalja a jelenleg is álló templom építésének körülményeit. Olvashatunk benne az isten házát övező védőövről, az épületegyüttes története szempontjából fontos levéltári források, képek is helyet kaptak a műben. A kötetet Gyöngyössy János történeti grafikus, szakíró ismerteti.
Ugyancsak 18 órától a baróti Tanulók Klubjának művészcsoportjai mutatják be a városi művelődési házban Tavaszvárás 2016 című gálaműsorukat. Fellép a Princess mazsorettcsoport, a Mozaik moderntánccsoport, a Csipike színjátszócsoport és a balettcsoport. Az eseményekre a szervezők szeretettel várják az érdeklődőket.
(bf) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Hargita Megye Tanácsa jól kommunikál, viszont nem mindenre válaszol
Az összes olyan téren, amelyre a közérdekű információkhoz való hozzáférést szavatoló 2001/544-es törvény vonatkozik, Hargita Megye Tanácsa jól teljesített – derül ki abból a felmérésből, amelyet a Civil Párbeszéd és Közvita Minisztériuma készített januárban a megyei tanácsokról. Az eredményről a megyei tanács sajtószolgálata is beszámolt.
„Hargita Megye Tanácsa azon néhány megyei tanács közé tartozik, amely maradéktalanul eleget tett az 544-es törvény által megszabott kötelezettségeinek. Minden programunknál, stratégiánknál előzetesen is konzultálunk, folyamatosan a széles nyilvánosság elérésére törekszünk, mivel amellett, hogy be kell tartani a törvényes előírásokat, csakis így dolgozhatunk ki a lakosság számára hasznos programokat” – kommentálta a felmérés eredményét Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Habár a sajtószolgálat erre nem tért ki, a szerkesztőségünkkel is megosztott kimutatásból kiderül, Hargita megye tanácsa mellett további tizenhárom megyei önkormányzat ért el megfelelő minősítést, tehát a megyei tanácsok 34 százalékát a hargitaihoz hasonlóan értékeltek.
Egyébként lapcsaládunk tavaly november óta sem kapott hivatalos magyarázatot arra, hogy miért tűnt el a székely lobogó a megyeháza homlokzatáról. Borboly Csaba az általunk felvetett kérdésre azt ígérte az MPP frakciónak, hogy választ ad az eltávolítás miértjére. A zászló időközben visszakerült, Borboly Csaba viszont továbbra sem tartotta fontosnak választ adni arra, hogy a román nemzeti ünnep előtt miért kellett eltüntetni a székely zászlót. Székelyhon.ro

A szomszédok érzékenysége
A problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok.
Kezembe került a minap egy 1971-ben kiadott gyűjteményes Babits-kötet, belelapoztam az utószóba, és ugyanúgy megakadt a szemem egy mondaton, mint amikor a hetvenes években először olvastam: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését". Teljes egészében hiányzott ebből a kiadásból öt vers, és hármat megcsonkítva adott közre a kiadó. Valamivel később, 1977-ben az újabb „összesből" már csak három költemény maradt ki egészen, egynek a címét kellett megváltoztatni, és a három megcsonkított versből kettő már úgymond nem annyira csonka.
Hogy milyen sorokat hagytak ki?
A Hazám című vers harmadik strófája így hangzik: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! /Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!/S az a róna túl már a Nagy-Alföld/szemhatártól, ahol a nap támad./Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!/Szemhatártól szemhatárig, s újra/merre emléked, a halk selyempók/vonja szálát, szállj a rónán túlra/,s át hol állnak a bolond sorompók:/és akármit ír a kard a rögre, /lankád mellől el ne bocsásd bérced:/ha hazád volt, az marad örökre;/senkisem bíró, csak ahogy érzed!" Előbb a teljes strófát, aztán már csak az utolsó öt sorát törölték, és ezt az egészet utólag akár happeningnek is gondolhatnánk, jó heccnek, hiszen a hiány pontosan arra hívta fel a figyelmet, amit el akartak hallgatni.
Aki vette magának a fáradságot, egyébként is hozzájuthatott a hiányzó szövegekhez. De nem hecc volt nyilván, hanem szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar kultúrpolitika – tulajdonképpen: a magyar külpolitika – éppen csak bocsánatot nem kért a „szomszéd népektől" azért, hogy eszünkbe mert jutni, mondjuk, Trianon. A kihagyott versek nem feltétlenül remekművek, de az 1940-es keltezésű Erdély nagyon szép, benne van az egykor Fogarason tanárkodó költő őszinte fájdalma és nosztalgiája is. Az idén lesz halálának hetvenötödik évfordulója. Szegény Babits Mihály, sohasem politizált olyan direkt módon, mint Ady Endre, sőt időnként meg is vádolták, hogy nem igazán közéleti érdeklődésű. Ennek ellenére 1915-ben egy szerelmes versének háborúellenességéért, valamivel később istenkáromlásért fogták perbe, aztán a kommunizmus idején, már halála után persze, jött a fejcsóváló irredentázás, egy kis ejnye-bejnye a szomszéd népek sértegetéséért.
Valóban nem kell sértegetni a szomszédainkat, én is azt gondolom. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek.
Elmondtam számos esetben nyilvánosan, a román parlamentben is, hogy elsősorban azt kellene keresnünk a történelmünkben, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. Kár volt például 1918. december 1-jét választani román nemzeti ünnepnek, mert arról nekünk egészen más véleményünk van, de ha már így történt, tiszteletben tartjuk a románok érzelmeit, viszont elvárjuk, hogy ők is így viszonyuljanak a mi ünnepeinkhez, akár március 15-ről van szó, akár más évfordulókról. Tehát szó sincs róla, hogy valaha is egyetértettem volna a „csakazértis odamondani", „csakazértis a képükbe vágni" politikával, hiszen végül is egymásra vagyunk utalva, számos kérdést csakis együtt tudunk megoldani, többek közt a határon túli magyar közösségek helyzetét sem lehet mélyrehatóan rendezni a Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával vagy Szerbiával való együttműködés nélkül.
Csakhogy a partneri együttműködéstől nagyon messze van az a hajdani külpolitikai koncepció, amikor nagy költőink egyik-másik versének közzétételét is sértésnek gondolták a magyar vezetők, és tragikomikus erőfeszítéssel egy mind agresszívebb, mind nacionalistább utódállami magatartással próbálták szembeszegezni a feltétlen toleranciát, vagyis tulajdonképpen az elhallgatást. Az akkoriban a világ nyugati felén éppen divatos flower power különös paródiája volt ez.
De ez már a múlt, mondhatná valaki. Mi dolgunk vele? Nincsen ma már cenzúra, különben is ez a Babits-történet már akkor is aberráció volt, hiszen igazi humanista-pacifista költőnkről van szó. Így van, de mindezt nem az irodalomtörténeti tisztázás végett hánytorgattam fel.
Sokkal általánosabb, sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket, illetve nem fogadja el, hogy a megoldatlan problémák kendőzetlen fölvetése casus belli lenne két ország kapcsolatában. Holott az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A kettő között van még valami: a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés, és senki ne mondja nekem, hogy ebbe nem tartozik bele az etnikumközi viszony további rendezése. Csak fel kell mutatni hozzá azokat a bizonyos kölcsönös érdekeket, ami valóban nem könnyű.
Hiszen például az emberi és kisebbségjogi ügyekben a kilencvenes években még nagyon is segítőkész amerikai diplomácia ma Bukarestben abba is beleszól ugyan, kit miért tartóztatnak le vagy sem a napi korrupciós szappanoperában, de arról nincsen véleményük, hogy mostanában nemcsak a már létező, alkotmányba és törvénybe foglalt anyanyelv-használati rendelkezéseket nem hajtják végre az ilyen-olyan hatóságok, hanem a parlamentben szinte naponta jelennek meg jogfosztó szándékú törvénykezdeményezések. Újabban pedig, a júniusi helyhatósági választásokra készülve, számos polgármesterünk és önkormányzati képviselőnk azon töpreng, érdemes-e ismét vásárra vinnie a bőrét, miután több RMDSZ-es kollégája ellen is bűnvádi eljárás folyik, ugyanis a közbeszerzési törvények olyan cseppfolyósak, hogy soha nem lehet tudni, az ügyészség szerint ki mit szegett meg éppen.
Washington nem szól, Brüsszel nem szól, ezt tudjuk, nem először nehezményezem én sem. De Budapest vajon szól-e? Látszólag igen, hiszen a jelenlegi magyar kormányról Erdélyben is, Bukarestben is az a közvélekedés, hogy „nemzeti elkötelezettségű". Ha a külhoni magyarokkal foglalkozó különféle nemzetstratégiai vagy nemzetpolitikai intézmények elszaporodását nézem, akkor talán még egyet is érthetnék ezzel. Csakhogy engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy a lázas magyar-magyar együttműködésen túl a kétoldali kapcsolatokban mikor hogyan képes nekünk Budapest segíteni.
Mikor hogyan tudunk néhány év stagnálás – és a visszalépés állandó veszélye – után végre ismét előrelépni jogaink kiterjesztésében, oktatási és önkormányzati intézményeink bővítésében? Mert bárki bármit mondjon is, erdélyi megmaradásunk elsősorban ezen múlik, ez tarthatja itthon vagy taszíthatja idegenbe a fiataljainkat. Januárban Bukarestbe látogatott a magyar külgazdasági és külügyminiszter, és ez nagyon rendben van. Ahhoz képest, hogy hosszú évek óta nincsen igazi munkakapcsolat a két kormány és a két külügyminisztérium között, már maga a látogatás ténye is eredmény. Elvétve volt ugyan egy-egy találkozó, de hol van vajon az egykori, sokat ajnározott „stratégiai partnerség", hol vannak a közös kormányülések? Azt se firtassuk, hogy ki a hibás az egyre vérszegényebb kapcsolatokért, legfeljebb annyit mondanék, hogy bármennyire jólesne is egyeseknek, én bizony nem tudok egyoldalúan a románokra mutogatni, mert a magyar fél legalább annyira ludas ebben vagy talán még inkább.
A lényeg: jó, hogy volt egy ilyen találkozó. Az viszont egyáltalán nem jó, hogy bár szóba hozta a kisebbségi problémákat is, az MTI szerint a magyar külgazdasági és külügyminiszter (istenem, micsoda nyelvfacsarmány ez az elnevezés) valamiféle sorrendet állított fel a jó viszony, a sikeres együttműködés és majdan a kisebbségi kérdések megoldása között: „A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter."
Nem tehetek róla, az jutott eszembe, hogy hányszor meg hányszor mondták nekünk a románok a kilencvenes évek elején, várjunk türelemmel, építsük fel először az általános demokráciát, aztán majd a sajátos jogokra is sort kerítünk.
Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak, ez volt akkor is a válaszom.
Most is csak azt mondhatom, hogy nem lehetséges sikertörténet magyar–román viszonylatban, ha közben a romániai magyarok helyzete romlik vagy legalábbis nem javul. Ilyen körülmények között várhatjuk, míg a világ, hogy a két ország relációja újabb és újabb csúcsokra hágjon, és valahol majd a magasban sor kerüljön ránk is.
Nyilvánvalóan nem ez a megoldás. A vitás kérdéseket fel kell vetni. Tudom, egy olyan országban élünk, amely német államelnököt választott magának nemrég, ékesen bizonyítva, hogy nálunk aztán az etnikai viszonyok igazán rózsaszínűek, miközben a politikusok – és nem csak – gonoszabbnál gonoszabb magyarellenes kezdeményezésekkel próbálják ezt a nagy nemzeti megalkuvást kompenzálni. Erről nem hallgathat a magyar kormány, még akkor sem, ha sikerült odajutni, hogy a nemzetközi közvélemény szemében éppen Románia a jó tanuló, nem Magyarország. Igaz, nem lehet mindent egyik napról a másikra rendezni, de a problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok, és talán még egy államelnökkel is vigasztalódhatunk.
De minek?
Markó Béla. Népszabadság

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Basarabia e România! Besszarábia Romániáé!
Vannak olyan logikai ellentmondások, amelyek megállapításához nem szükséges egyetemi oklevél, sőt még érettségi bizonyítvány sem. 
Kedvenc politikai „bukfencem”: az egymással vitázó két román csúcspolitikus egyike azt állítja, hogy néhány napja telefonon beszéltek egymással, miközben a másik tagadja a telefonhívást. Nyilvánvaló, egyikük nem mond igazat. Amennyiben tudattalanul teszi, Alzheimer-kór gyanújával orvoshoz kellene fordulnia, amennyiben tudatosan, nem lenne helye a népképviseletben. Erkölcsileg megbukott ugyan, jogilag viszont minden rendben van. Miközben a választópolgár azzal szórakozhat, hogy melyik felére esik a levegőbe röpített érme.
A fentihez hasonló logikai ellentmondás: miközben az Európai Unió a határok tiszteletét hirdeti, és nézeteinek az alkalmazását megköveteli a tagországoktól, Románia tele van festve „Basarabia e România!” (Besszarábia Romániáé!) felirattal. A húsz évig tartó nagyromán álom nosztalgiáját és a határmódosítás vágyát kifejező jelmondattal. Nemzeti színekkel díszítve vagy anélkül. Aki még egyetlen hasonló feliratot sem látott, nem ebben az országban él, vagy sürgősen szemészhez kell fordulnia. Bukarest egyik sugárútját Bulevard Basarabia névre keresztelték.
Eddig rendjén. A Brassó–Bukarest–Konstanca-autóút egy-egy részét Besszarábia 1, 2, 3, ..., n útszakaszként kellene feltüntetni a jól látható és hivalkodó feliratok miatt. Ez is rendjén volna? Vajon ki festette őket közterületre? Vagy a műút korlátjai, a vasút melletti betonfalak, a felüljárók és a hidak Romániában magántulajdonban lennének? És ha közterületen az Európai Unió szellemiségével ellentétes feliratok vannak, akkor a tagország hivatalnokainak nem lenne-e feladatuk eltüntetni azokat? Az Unió korifeusai és farizeusai fikciók helyett miért nem amiatt tiltakoznak, ami szemmel látható, kézzel tapintható?
A téma iránt mégis érzékenyeknek öt perces pihenőt ajánlok Buşteni-hegyvidéki település Brassó felőli bejáratánál. Az autóút mentén jobbra-balra parkolóhely, eldobott szemét és megszokott rendezetlenség. Ám már első látásra feltűnő a motorjától megszabadított PH 12 KOU rendszámú teherautó látványa. Két oldalán messziről is jól olvasható feliratokkal: „Fără compromisuri (piros-sárga-kék) Basarabia e România!” (Kompromisszumok nélkül Besszarábia Romániáé!), illetve „1918 România 1918”. A nacionalista érzelmeikkel túlhevített hőbörgők még azt is ráírták, hogy „Muie Petrolul!” (Szopd meg a Petrolult!).
A rövidítésekből ítélve hasonló minősítést kapott a marosvásárhelyi focicsapat és a bukaresti bajnokcsapat is. Az utóbbi feliratok viszont nem az elhagyottsága és nemzeti telítettsége miatt immár muzeális értékű gázolajszállító roncsra, hanem egy elhanyagolt épületmaradványra kerültek. Az egykori vasúti őrház környékén európai uniós román szemét. A tíz méterre fekvő sínek mögött legalább ötven méter hosszú betonfal, másfél tucatnyi felirattal és köztük helyenként nemzeti színekkel. A „Basarabia e România!” alapmotívum mellett olyanokat is olvashatunk, akár több példányban, mint: „Unitate naţională! Jos hotarul de la Prut! Limba română unica stăpână! Unirea face puterea! Unire!” (Nemzeti egység! Le a határral a Prutnál! A román nyelv az egyedüli úr! Az egyesülés erőt ad! Egyesülést!) Úgy tűnik, az Európai Unión kívülre kerültem...
Behunyom a szemem, képzelődöm. A Magyar Gárda emberei a Bécsbe vezető M7-es autópálya mentén legalább százszor lefestették, hogy „Erdély Magyarországé!”, mire másnap az Európai Parlamentben megleckéztették a fasiszta-horthysta-orbanista magyarokat. Németország autópályáin mérnökien pontos beosztás szerint váltják egymást a feliratok: Ausztria Németországé! Elzász-Lotharingia Németországé! Morvaország Németországé! Danzig Németországé! Königsberg Németországé! Riga Németországé! Tallinn Németországé! és a többi. Berlinben, az Unter den Lindenen migránsok tízezrei ropják az örömtáncot: Egyesült Európai-Arab Uniót akarunk! Kinyitom a szemem. Az egyik bukaresti stoptáblára ragasztott matricán lekoptak a betűk, így az olvasható, hogy: „Arabia e România” (Arábia Romániáé!). Istenem, vajon mit hoz a jövő?
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Középpontban a magyar tánc (A Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar közös hangversenye)
Március idusához közeledve közös ünnepi koncertre készül a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar. Legutóbb karácsonykor hallhattuk együtt játszani a fiatal székelyföldi hangszereseket, a közös koncert mögött tíz év tapasztalata és összeszokottsága áll. A sepsiszentgyörgyi hangversenyévad második alkalommal kínálja együtt az „aranycsapatot”, amelynek tagjai – neves hazai és magyarországi karmesterek és szólisták közreműködésével – mára már magas szakmai színvonalú szimfonikus zenekart képviselnek.
A március 11-én, pénteken 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében zajló hangverseny része a március 15-ei ünnepi megemlékezésnek, melyet az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tiszteletére tartanak városunkban. A budapesti Werner Gábor karnagy vezetésével a szimfonikusok kétrészes műsorral készülnek: elsőként klasszikusok, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert és Wolfgang Amadeus Mozart művei hangzanak el, az est második felének fő témája pedig a magyar tánc. Olyan zeneszerzők művei csendülnek fel, akiket a magyar tánc inspirált; többek közt Brahms, Bartók és Liszt műveiből is hallhatunk. Érdekessége e témának, hogy már a reneszánsz korban is létezett jellegzetes magyar udvari tánc, amelyről nem maradt fenn leírás, így ma csak a dallamokat ismerjük, amire táncoltak. A XIX. századi magyar táncokról viszont már többet lehet tudni, közkedveltek voltak Erdélyben, de szívesen járták Nyugat-Európa palotáiban is. Ezekből a dallamokból ihletődött számos magyar és más nemzetiségű korabeli zeneszerző. A Donáth-díjas Werner Gábor karmester 1969-ben született Budapesten, zenei tanulmányait ötévesen kezdte gordonkán, majd e mellett zongorázni tanult és ütőhangszereken játszani. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Győri Tagozatának gordonka szakán szerzett diplomát, majd karmester szakot is végzett, és Jurij Szimonov mesterkurzusain képezte magát tovább. Nevéhez fűződik a Hevesi Kamarazenekar művészeti vezetése, tagja volt a MÁV Szimfonikus, a Camerata Transsylvanica, a Sonora Hungarica zenekarnak és a Hubay Jenő Kamarazenekarnak, muzsikált a Magyar Virtuózoknál is. Ma a Budafoki Dohnányi Zenekar karmestere, emellett számos magyar zenekart dirigált vendégkarmesterként, vendégszerepelt Hollandiában, Olaszországban, Svájcban, Németországban és Erdélyben. 
Az ünnepi koncerten két fúvós szólistát köszönthetünk: fagotton játszik a budapesti Mohai Bálint, a Georgius Kamarazenakar alapító tagja és vezetője, Filip Ignác pedig fuvolán. A fiatal vendégszólista Mohai Bálint zenészcsaládban nőtt fel, fagottozni 12 évesen kezdett édesapja segítségével. Ma már több világhírű zenekarban illetve együttesben működik közre: a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának szólamvezetőjeként, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarában vagy a Vladimir Ashkenazy vezette Európai Unió Ifjúsági Zenekarban. Olyan hírességekkel muzsikálhatott együtt, mint Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, Herbert Blomstedt, Sir Colin Davis, Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Matthias Bamert, José Cura, Peter Schreier, Lang-Lang, Perényi Miklós, Garrick Ohlsson. 2015-től a fagottok „Stradivariján’”, egy 2009-ben készült Wilhelm Heckel 15179-es modellen játszik.
Filip Ignác a székelyföldi komolyzene meghatározó szereplője, a brassói Transilvania Tudományegyetem zenetagozatának tanszékvezetője, a csíkszeredai Régizene-fesztivál művészeti igazgatója, a Codex régizene együttes alapító tagja és művészeti vezetője. A Cantus Serenus, az Amaryllis, a Stravaganti és más együttesek tagjaként pedig számos belföldi és külföldi kamarazene-koncerten és színházi előadáson, illetve a Bukaresti Nemzeti Román Opera előadásain lépett fel. Szólistaként az ország több filharmonikus zenekarával működött közre, olyan mesterektől tanult fuvolatechnikát, mint az osztrák Ulrike Engelke, a német Gerald Matschke, Gunter Pohl vagy Monika Kaminski, a holland Anneke Boeke és Heiko Shegget.  
A teljes ünnepi műsor: az első részben Ludwig van Beethoven: István Király nyitány, Franz Schubert: Rosamunda közzene és Wolfgang Amadeus Mozart: B-dúr fagottverseny, a második részben pedig Doppler Ferenc: Magyar fantázia, Johannes Brahms: Magyar táncok, Bartók Béla: Magyar képek, Farkas Ferenc: Mátrai táncok, Liszt Ferenc: II. Magyar Rapszódia. 
A koncertre érvényesek az idei zenei évad bérletei, szabadárusításban a jegyek a városi kulturális szervezőirodában (Szabadság tér 1. szám, nyitvatartás: hétfő–csütörtök 11–16, péntek 11–13 óra között) és a www.biletmaster.ro oldalon kaphatók. Szervezők: Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kónya Ádám Művelődési Ház. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kereskényi pert nyert az ANI-val szemben
Megnyerte az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséggel (ANI) folyatott perét Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmárnémeti polgármesterjelöltje alapfokon, a Nagyváradi Táblabíróságon.
A testület helyt hagyott Kereskényi keresetének, amelyben kérte, hogy nyilvánítsák semmisnek az ANI azon jelentését, amelyben őt alaptalanul összeférhetetlenséggel vádolták.
„Kiderült az igazság. Napokkal azután hogy bejelentettem, indulok Szatmárnémeti polgármesteri tisztségéért, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség vizsgálatot indított ellenem. Most kiderült, hogy nem volt igazuk, kiderült, hogy a vádjaik alaptalanok voltak. Örülök annak, hogy koholt vádak kivédése helyett ebben a kampányban a szatmáriakat érintő fontos kérdésekkel és a város sorsával foglalkozhatunk a továbbiakban" - nyilatkozta a döntéssel kapcsolatban az RMDSZ polgármesterjelöltje.
A táblabíróság egyébként az ügynökséget a megalapozatlan jelentés megsemmisítése mellett a perköltség megfizetésére is kötelezte döntésében. szatmar.ro

KISEBBSÉGBEN: Szórványoktatás
Előzetes a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Országos Elnöksége által 2016. március 19-én, szombaton, 10 órától Nagybányán szervezett „Egy iskolás” című kerekasztal-beszélgetéshez.
A szövetség vezetői olyan időszerű, és ugyanakkor igen összetett, érzelmek és sokszor indulatok által túlfűtött, feladatkört választottak a megbeszélés tárgyául, mint a szórványmegyék, térségek oktatási problémáinak feltárása.
A szervezők meghívásának objektív okokból kifolyólag nem tehetek eleget. Ezért gondoltam arra, hogy a média jóvoltából, a megbeszélés tárgyával kapcsolatos néhány gondolatot, adatot, mind a  megbeszélés résztvevőinek, mind a kedves olvasónak a szíves figyelmébe ajánlok.
Személy szerint a szórványoktatás fogalmával azoknak a megyéknek az oktatását jelöltem meg, amelyekben a magyar nyelvű iskola hálózat, illetve a beiskolázás, a szóban forgó megye összes iskolájának, illetve beiskolázásának a 10%-a alatt marad. (Lásd erről bővebben: Van még 25 évünk? In: Murvai László. Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó. 2014.220-28.).
A magyar nyelvű szórványoktatást tehát  mennyiségi paraméterek alapján határoztam meg. A fogalom többféle és -fajta meghatározásától ezúttal eltekintettem.
Az iskolahálózat
A szórványmegyék magyar nyelvű iskoláink hálózatáról olyan táblázatot késztettem, amelyben a 2013—2014-es tanév adatait öt illetve húsz év oktatási hálózatának adataival vetettem egybe. Csak azoknak a megyéknek az oktatási hálózatát tüntettem fel, amelyekben a vizsgált időszak éveiben a megye magyar iskola hálózata a 10%-a alatt maradt. Következésképpen, ha bizonyos megyék egy-egy tanévben meghaladták a a magam számára megállapított arányszámot (10%-ot), azokat nem vettem figyelembe (pl. Arad megye esetében az 1994—1995-ös tanév vagy Brassó megye esetében az1994—1995-ös és az 1999—2000-es tanévek).
Ebből kifolyólag az iskolahálózattal kapcsolatos adattáramban csak nyolc megye és Bukarest minősült szórványnak. Vagyis abból a 17 megyéből amelyben magyar nyelvű oktatás folyik, illetve Bukarestből, kilencben beszélhetünk szórvány oktatási hálózatról.
Íme:
Sor- Megye Tanév
szám 1994-1995 % 1999-2000 % 2013-2014 %
Oktatási Oktatási Oktatási
intézmények intézmények intézmények
0 1 2 3 4 5 6 7
1 Bákó 5 0,4 4 0,3 2 0,2
2 Beszterce-Naszód 43 7,2 44 7,6 27 6,1
3 Fehér 46 5,9 47 6,5 20 5,2
4 Hunyad 31 4,1 27 3,7 11 3,1
5 Krassó-Szörény 2 0,3 2 0,3 1 -
6 Máramaros 48 7,1 35 5,6 23 6,4
7 Szeben 18 3,3 16 3,3 14 3,2
8 Temes 53 6,5 43 5,6 28 6,8
9 Bukarest 2 - 2 - 1 -
10 Összesen 248   220 127
Értelmezzük a táblázat adatait.
1994—1995-ben  azokban a megyékben, amelyekben a magyar nyelvű  iskolahálózat nem érte el a 10%-ot, 248 tanintézetünk volt, 1999—2000-ben pedig 220. Tehát az oktatási intézmények (óvodák, iskolák) száma öt év alatt  28-cal csökkent, ami 11,2%.
Amint már mondtam, a táblázat első adataitól az utolsókig (1994—2014) húsz év telt el. Ez alatt az időszak alatt iskoláink száma 248-ról 127-re csökkent.
Másként: húsz év alatt 121 oktatási intézményünk szűnt meg,  ami 48,7%-os visszaesés.
Megjegyzés:
az elemzett időszakban az iskolahálózat szervezésének feltételei is változtak (lásd: jogi személyiség, kötelező gyermeklétszám, egyebek), ami befolyásolta/befolyásolhatta az oktatási hálózat adatainak alakulását.
A beiskolázás
A beiskolázási számok közelebb állnak a valósághoz, szemléletesebbek, mint az iskolahálózat adatai. Mert egy iskolában tanulhat 150 vagy 1500 tanuló is. Mindkét esetben egy-egy iskoláról van szó. De a beiskolázási számok méginkább beszédesek, ha összehasonlító elemzés segítségével vizsgáljuk azokat.
Íme:
Sor- Megye Tanév
szám 1994-1995 1999-2000 2013-2014
Beiskolázás Beiskolázás Beiskolázás
0 1 2 3 4
1 Arad 3736 3299 2037
2 Bákó 251 219 337
3 Beszterce-Naszód 1691 1750 1369
4 Brassó 4860 4107 3257
5 Fehér 2278 2143 1410
6 Hunyad 1445 1168 1037
7 Krassó-Szörény 37 25 21
8 Máramaros 3105 2477 1770
9 Szeben 896 671 333
10 Temes 2462 1895 1358
11 Bukarest 207 204 193
13 Összesen 20968 17958 13122
Ismétlem: a táblázat adatai tehát azoknak a megyéknek a magyarul tanuló fiataljait tartalmazzák, amelyekben ezeknek a részaránya nem éri el a 10%-ot. Amint a táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, a beiskolázási adatok alapján már a 18 magyarul oktató megyéből 11 tekinthető szórvány megyének.
Öt év alatt (1994—1995 és 1999—2000 között) a magyarul tanuló fiatalok száma ezekben a megyékben 3010 tanulóval (14,3%) lett kevesebb.  Ha az  1994—1995-ös tanév adatait a 2013—2014-es tanév adataival hasonlítjuk össze, kereken húsz év alatt  a csökkenés 7846 tanulót tesz ki (37,4%).
Gondolom, ezeknek az adatoknak a kapcsán azok is elgondolkodnak majd, akik szerint az utóbbi években Romániában a magyar nyelvű oktatás abszolút számai és arányai is „emelkedő” tendenciát mutatnak.
Annyira azért mégsem szomoríthatnak el a tények, hogy ne reménykednénk/reménykedhetnénk valami pozitív változásban. Talán abban, amit Vetési László a következőképpen fogalmazott meg: ”A problémakezelésbe tehát szinte minden kisebbségi intézményt meg kell szólítatni, be kell építeni. Nagy gond, hogy ezt miként érjük el: hogyan építse ki minden országos intézmény a maga szórvány megfelelőjét, vagy feladatmegoldásai érdekében hogyan épüljön bele az országos intézményekbe. (Kisebbségi egyházak és a szórvány. In: Tanulmányok a szórványról, Budapest. 2005.).
Esetleg abban bízhatunk, hogy a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések és a segítőkészség mind a román, mind a magyar államvezetés részéről, a társadalmi mozgásformákat pozitívan befolyásolhatják.
Murvai László. maszol.ro

Székely szabadság
Szabad
Szabad nekünk az ország legszegényebbjeinek lenni: Székelyföldön keresnek a legkevesebbet az alkalmazottak.
Szabad a kilátástalanság, a jövőképnélküliség.
A létbizonytalanság, a félelem.
Szabad az országból elmenekülnünk, vagy ha mégis maradnánk, elbújhatunk az alkoholizmusba. Jogunkban áll. Ha nem volna rá elég pénzünk, olcsó megoldás lehet az öngyilkosság.
Szabad a lepusztított egészségügyi hálózatot igénybe vennünk. Amikor működik. Használhatjuk a silány közúti és vasúti infrastruktúrát, s reménykedhetünk, hogy nem halunk ebbe bele.
Szabad felmenőink állampolgárságát visszaszereznünk, s szabad attól félnünk, hogy ezt mikor fordítják majd ellenünk.
Szabad anyanyelvünket használnunk, de lehetőleg csak otthon, esetleg a kulturális intézményeinkben. Szabad a magyarul nem vagy csak rosszul tudók magyar lingvisztikai ítéleteit, s az ezekre alapuló bírói döntéseket elfogadnunk.
Szabad a véleménynyilvánítás, legalábbis ameddig ez nem „ütközik az alkotmányba”. Ha véleményünket alkotmányellenesnek ítélik akár olyanok is, akiknek semmi köze az alkotmánybírósághoz, retorziók érhetnek minket.
Mint például, hogy szabad román állami kitüntetést hőstetteinkért elfogadnunk, hogy aztán később véleményünkért visszavonhassák azt.
Szabad az ellopott közösségi-egyházi vagyonunkat visszaszereznünk, de csak hogy legyen mit újra államosítsanak.
Szabad eltűrni a hivalkodó, provokáló román óriástrikolórokat. A „latinitás” meg „kontinuitás” főtereinkre kibiggyesztett emlékműveit, a piactereinkre betolakodott ortodox templomokat. Még örvendenünk is szabad nekik.
Szabad a román nyelvet megtanulni, legalábbis ha ezt a román oktatási rendszer lehetővé teszi (de nem nagyon).
Szabad elviselnünk az állami munkaerőpiacon ellenünk irányuló diszkriminációt. A legtöbbször román hivatalnokok ellenséges, jobb esetben nemtörődöm hozzáállását, ápolnunk ajánlatos a hivatali zsebkitömés jó hazai szokását (persze a mi kis fizetéseinkből, még szép).
Miközben nem érezhetjük igazán jól magunkat saját hazánkban, szabad, sőt nemsokára kötelező lehet ennek az országnak a himnuszát naponta elénekelnünk. Lehetőleg lelkesen, nehogy alkotmányellenesnek bizonyuljunk.
Nem szabad
Történelmi helységneveinket az útmentén kitáblázni.
Édes anyanyelvünkön községházainkat feliratozni.
Zászlóinkat középületeinkre kihelyezni.
Anyanyelvünkön érvényesülni.
Elöljáróként, közösségi vezetőként ezt a közösséget megvédeni: politikai nézeteinkért retorziók érhetnek, amelyek nyomán akár börtönbe is kerülhetünk.
Gyülekezni, tüntetni: csak, ha ők megengedik.
 Több mindent szabad hát, mint amit nem. Örvendhetünk: éljen a székely szabadság!
Rédai Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Területi autonómiát! (A székely szabadság napja Marosvásárhelyen)
Marosvásárhelyen a Postaréten, azon a helyen, ahol 1854. március 10-én Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály vértanúhalált szenvedett, harmadszor tartották meg a székely szabadság napját. A székelyeket tegnap délután nem tántorította el sem Dorin Florea polgármester, sem Lucian Goga kormánymegbízott fenyegetése, s nem befolyásolta az sem, hogy az RMDSZ nem állt ki teljes mellszélességgel az esemény mellett: a legóvatosabb – és leghamarabb érkezett – becslések szerint is ötezren voltak jelen, de időközben még számosan érkeztek, így a felvonuláskor minden kétséget kizáróan voltak bő tizenötezren. Az ünnepi beszédek alatt nem történt rendbontás, azután pedig békésen és méltósággal tették meg az emlékműtől a kormánymegbízotti hivatalig, a régi városházáig tartó több kilométeres utat. 
Kántor Attila református lelkész áldását követően közfelkiáltással fogadták el a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs által felolvasott, a székelységnek területi autonómiát követelő kiáltványt. Tőkés Lászlót mint Temesvár hősét köszöntötték a szervezők, „aki nélkül a romániai rendszerváltás még sokáig váratott volna magára”. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszéde elején a kiállásával példát mutató egykori marosvásárhelyi polgármesterre, Fodor Imrére és a fekete márciusi incidens után meghurcolt és bebörtönzött Cseresznyés Pálra emlékezett, majd a székely vértanúkat mondotta követendő példának. 
Tőkés László szerint sok tekintetben párhuzamot lehet vonni a százhatvan esztendővel ezelőtti Habsburg és a mai román hatalom között: mindkettő elutasítja a párbeszédet, s erőszakkal próbálja az őket megillető jogaikért szót emelőket elhallgattatni. „Székelyföld szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk, és felemeljük érte szavunkat egy olyan helyzetben, melyben nemhogy a jogainkat és autonómiánkat nem biztosítják, hanem még az értük való kiállás, politikai akaratnyilvánítás, a gyülekezés és szólás szabadságától is meg akarnak fosztani bennünket” – jelentette ki. Az EMNT elnöke elítélően szólt azon RMDSZ-es tisztségviselőkről, akik nem pártjukat képviselve, hanem magánemberként vettek részt a postaréti megemlékezésen: a székely szabadság napja attól függetlenül, hogy mit állítanak egyesek, igenis olyan „kőkemény politikai esemény”, melyen kötelező részt venni mindazoknak, akik azt mondják, az önrendelkezés megteremtése érdekében tevékenykednek. A tömeg láthatóan egyetértett a Tőkés László által mondottakkal, az RMDSZ nevének említésekor huhogtak, többen árulót kiáltottak. Temesvár hőse elítélte az önfeladó politizálást: ha nem cselekszünk érdekében, a felvidéki magyarok sorsára juthatunk – mondotta, majd a román–magyar kerekasztal összehívását sürgette.
Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség igazgatója a román kormányt arra figyelmeztette, ne feledkezzen meg arról: minden állampolgárt azonos jog illet meg, nem teheti meg, hogy egyes őshonos közösségek jelképeit üldözi, illetve olyan közigazgatási átszervezést tervez, amely sértené, korlátozná megmaradásukat.
A Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Marc Gafarot i Monjo szerint a székelység nem kisebbség, hanem jogokkal rendelkező közösség. Arra biztatta a székelységet, ne kételkedjenek, a közösségek célt fognak érni, majd arról biztosított, ha Katalónia kivívja függetlenségét, nem feledkezik meg rólunk, s harcunkban mellénk áll. A Baszk Nemzeti Párt képviselője, José Mari Etxebarria a székelységet kitartásra buzdította, majd elítélően szólt az Európai Unióról, mondván, nem tesz eleget azért, hogy a kisebbségi sorsra kényszerítettek jogait betartsák. Budafok-Tétény polgármestere, Szabolcs Attila úgy fogalmazott, minden európai népet – s így az Európa határait ezer éven át védelmező székelységet is – megilleti az autonómia, ezért az érte való küzdést nem szabad feladni. Az Erdélyi Magyar Ifjak nevében felszólaló Szőcs Péter a fiatalok kivándorlásának veszélyeire figyelmeztetett, mondván: a munkahelyek hiánya és a megélhetési kilátások csökkenése fokozhatja ezt a tendenciát. A Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt nem tudta végigmondani beszédét, miszerint a székely önrendelkezés vesztésre van ítélve, ha nem cselekszünk érdekében egységesen – az amúgy békés tömeg leárulózta és kifütyülte. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a száz éve közösségünknek megígért jogok életbeléptetését követelte, a helybeli románságot pedig arról biztosította, nem kell félniük az autonómiától, mert az az ő jövőjüket is szolgálja. „Békében, szeretetben, tiszteletben akarunk élni a románokkal. Tiszteletben tartjuk a nyelvüket, a kultúrájukat, és ugyanezt várjuk mi is Bukaresttől. Olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Hisszük, hogy Románia átszervezésekor a történelmi régiókat tiszteletben kell tartani. Jogunk van azt követelni, hogy a románokkal együtt az erdélyi autonómiát is megvalósítsuk, a románok is akkor lesznek szabadok, ha nem félnek a mi autonómiánktól” – jelentette ki.
A megemlékezés utolsó mozzanataként Izsák Balázs átadta a Gábor Áron-díjat Haáz Sándor zenepedagógusnak, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Fili alapítójának és vezetőjének. A zászlókkal és transzparensekkel felvértezett ünneplők tömött sorokban, „székely méltósággal” vonultak a főtérre, hogy átadják a kiáltványt a kormánymegbízotti hivatal képviselőjének. A székely és a magyar himnusz eléneklését követően csendben szétoszlott a tömeg. A rendőrség és a csendőrség többeket arra kényszerített, hogy zászlójuk túl hosszúnak vagy hegyesnek vélt rúdjából törjenek le, s tett azért, hogy ne legyen felhőtlen az ünnep.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb amerikai bírálat
Az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége úgy véli, a parlamenti képviselők mentelmi jogával nem szabad visszaélni vagy nem megfelelően használni azt csak azért, hogy valakit megvédjünk. „Ahogyan azt már többször is elmondtuk, a korrupció csökkentése létfontosságú Románia virágzása, biztonsága és általános fejlődése szempontjából.
Bár nem kommentálunk egyes eseteket külön, a demokrácia egyik alapelve, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő” – áll a nagykövetség állásfoglalásában, amelyet a Cristian Rizea képviselőről szóló parlamenti szavazás után adtak ki. A szociáldemokrata képviselő esetében ugyanis az alsóház a szerdai szavazáson az őrizetbe vételt jóváhagyta, de a letartóztatást nem engedélyezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)