Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)
A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is.
Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg.
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott.
A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak.
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen: visszaállítani a magyarok biztonságérzetét
Az idei önkormányzati választások nemcsak a településfejlesztéssel, infrastruktúrafejlesztéssel kapcsolatos kérdésekről szólnak, hanem arról is, hogy sikerül-e visszaállítani Romániában a magyarok biztonságérzetét – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén Szatmárnémetiben. Elmondta: az a közösség, amelyik nem érzi magát biztonságban, szabad sem lehet.
Az RMDSZ árnyékjelentést készített a román kormánynak az Európa Tanács számára összeállított kisebbségi jelentéséhez, de ez nem azt jelenti, hogy az RMDSZ visszatért a sérelmi politizáláshoz, ahogy ezt sokan állítják, hanem a román állam tért le a jogállamiság útjáról. „Az az állam, amelyben a többség és a kisebbség között ingatag a béke, nem lehet biztonsági tényező a térségben” – fogalmazott.
„Minden nap erősnek kell lennünk, olyan helyzetet kell teremtenünk, amelyben nem csak lehet, de célszerű is az RMDSZ erejével számolni. Ennek első lépése idén a nemsokára esedékes önkormányzati, második lépése pedig az őszi parlamenti választás” – hangsúlyozta Kelemen Hunor Szatmárnémetiben, az RMDSZ önkormányzati kampánynyitó rendezvényén.
Nem életbiztosítás ma politikai szerepet vállalni
Kifejtette: ma a teljes szövetségnek erősnek kell lennie, mint azoknak az önkormányzati kollégáknak, akiket az elmúlt időszakban ártatlanul meghurcoltak, és akik megtehették volna, hogy nem vállalják az újabb megmérettetést. „De őket nem olyan fából faragták. Köszönet jár nekik mindazért, amit eddig a közösség érdekében tettek. Az ő erejük adjon erőt nekünk, az ő példájuk legyen példa mindenki számára” – nyomatékosított a szövetségi elnök. „Ma politikai szerepet vállalni helyi vagy országos szinten – hogy finoman fogalmazzak – nem egy »életbiztosítás«. A közösség képviseletét megpályázni a mai Romániában magas rizikójú vállalkozás. És igen, barátaim, ebben a helyzetben kell erősnek lennünk. Mi nem hajolhatunk meg a megfélemlítések előtt, hiszen más a küldetésünk. Nekünk mindenekelőtt a közösséget kell megvédenünk. Nagy mérkőzés előtt állunk, nem engedhetjük, hogy erőnket a félelem csökkentse” – biztatta az RMDSZ jelöltjeit Kelemen Hunor.
Szabadság (Kolozsvár)

Snagovi iratok, évfordulós emlékezet
Noha jól látható, kiszámítható, hogy az1956-os történések 60. jubileumának közeledtével kézenfekvően meg fognak szaporodni a visszaemlékező, elemző vagy értelmező kiadások, ám talán még ezeknél s a visszaemlékezések vagy retro-értékelések kínálkozó sokaságánál is beszédesebbek lehetnek maguk a nyersen, de alapos lábjegyzetekkel közreadott eredeti dokumentumok!
Egy román miniszterelnöki ajándék, Iliescu és Nastase személyes gesztusa a Román Információs Hivatal és a volt Securitate anyagaiból válogatott (47 kötetnyi) irategyüttes jelent meg az 50. évfordulóra, mely a Nagy Imre és fogolytársainak leveleit, jegyzeteit, tárgyalásait, kommunikációs kísérleteit, s egyáltalán: a snagovi kényszerelhelyezés időszakában keletkezett írásos forrásokat közli.[1] E kötet (a maga koránt sem épp kicsiny terjedelmével) a szerkesztők negyven oldalas ismertetőjével kezdődik, melyben okadatolt tényeket közölnek, majd Lukács Györgyről készült 1956. novemberi iratot tárnak elénk, s ezt követően már rögtön rabjai is lettünk a jelentések jelentéseinek – erre ébredünk rá egyhamar. A Feljegyzések a beszélgetésekről fejezet az alaphangot, a Politikai levelek blokk a korjelenségeket, a Politikai jegyzetek pedig a szereplők „kitörési kísérleteit”, elrablásuknak Lukács Györgyéhez hasonló státuszdiskurzus-jellegét, és a Függelék a korabeli szovjet-román-magyar intézkedések kísérleteit pontosítja. Zárul a kötet a „snagovi csoport” tagjainak (mintegy húsz oldalon át sorjázó) rövid életrajzával ér véget, majd a Névmutató zárja a kötetet, melyet ekképp letenni nemigen lehet, csakis úgy, ha rögvest a többit, életrajzokat, esszéköteteket, életmű-részleteket, a többoldalú megközelítéshez szükséges újabb dokumentumokat, életút-narratívákat, további bibliográfiákat vesszük elő…
Bizonnyal azt hihetnénk:végtelen mennyiségű sztori, elbeszélhetetlen zártság és morálfilozofikus rétegzettség, politikai és mentális csalatkozás, meghasonlások és fölfejlések hekatombányi tömege van jelen egy ilyen kötetben, melyekre elég pusztán utalni, s máris mindenki sejti, mit várjon tőle. Ámde ami épp a legizgalmasabb, az nem ebben lakozik. Hanem magában a kommunikációban… – a közlés (levelek, „feliratok”, petíciók, tudósítások, vallomások, segélykérő próbálkozások) lehetőségének és értelmének hitében, a naplóírás vagy levelezés vágyálmában, az elkobzott üzenetek rejtett jelképiségeiben, a monologizáló személyiség reményteljes kapcsolatkereséseiben, a magát föladni nem akaró Én túlélési vízióiban. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben roppant újszerű, s ezért korszakos divatot teremtő hatású lett a vallomásos mutatkozás, az életút-képekben rejlő át- és kibeszélési „gyógyítás” eszköze, sőt a minderre rátelepülő társadalomtudományi kutatások módszertani érzékenység-változása is.
E kötet, bár leginkább (s a látszat szerint) „csak” dokumentumkönyv (a „csak” itt jelentéses kicsinyítésként van jelen, természetesen…, hisz indításként épp ennek végtelen nagyszerűségéről szóltam…), épp ezt a leküzdhetetlen sokféleséget, az ideák és ideológiák, rejtések és közlések, sugárzások és rejtekezések dinamikáját jeleníti meg – idejemúlhatatlan hitelességgel. Ennél többet könyvtől nehezen, inkább csak értelmezői önmagunktól várhatunk.
Avagy a megértő Időtől, mely értelmet ad a titoknak, a rejtélynek és a belátásra épülő fohászoknak, a vallomásos szereplőknek, a kiutat kereső foglyoknak, a „cseléd”- és besúgó-környezetnek, s mindannak, ami politikai foglyokat, /menekülteket!/ napi létmód és reménykeresés szintjén tesz kiszolgáltatottá, bizakodóvá, vagy reménytelenné.
Sokra értékelendő ma már e forrásközlés, s nem egyszerűen vagy nem pusztán azért, mert rendszerváltó ürügy lett ’56-ból Magyarországon, hanem mert a „szürke” dokumentumok szereplői emberi emberek, reménykedő-jobbító, meghurcolt vagy csalatkozott politikusok, családok együttese, kapcsolatok és belső szeretetviszonyok egész arzenálja valóban, s ezt magában is rejti a könyv.
Rejteni is persze csak addig tudja, míg „ki nem olvassuk” belőle…
[1]A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Iratok. Összeállította, szerkesztette és bevezette Baráth Magdolna – Sipos Levente. Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006., 464 oldal.
A.Gergely András
maszol.ro

Megnyílt Muhi Sándor retrospektív kiállítása
A Szatmár Megyei Múzeum földszinti termében nyílt meg kedden Muhi Sándor tárlata.
Kedden 15 órakor népes közönség előtt nyitották meg Muhi Sándor grafikus, tanár és helytörténész legfrissebb kiállítását. A tárlatban az elmúlt 5-6 év "termése" látható, ám nem csak képzőművészeti alkotások, hanem cikkek, cikksorozatok gyűjteménye és kiállították az általa írt könyveket is.
Mint a megnyitón kiderült, az eddigi életművének kiállításához talán a megyei múzeum összes kiállítóterme nem lenne elég. Első egyéni kiállítását 1969-ben tartotta a színház épületében.
Muhi Sándor rendkívül aktív alkotó, a mostani kiállításban a Kortárs banalitások és A pillepalack kalandjai című grafika-kollázs sorozataiból is láthatunk. Emellett az elmúlt években állandó szerzője volt a Szamos kultúrális hetilapnak, ahol helytörténeti, művészettörténeti témájú cikkeket, sorozatokat közölt. A sorozatokból aztán kötetek lettek... Sőt, Muhi Sándor tankönyvet is írt: mivel nem volt miből tanítani a turisztika posztliceumban tanuló diákokat, kiadványt jelentetett meg, amely mindenki számára érdekes olvasmány lehet, aki érdeklődik Szatmárnémeti jeles épületeinek története iránt.
Felician Pop, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója felhívta a figyelmet Muhi Sándor aktív Facebookos tevékenységére is. Sok esetben ugyanis a közösségi oldalon hívja fel a figyelmet például a szatmári épületek ornamentikájára. Pop szerint Muhi az a személy, aki ráveszi a szatmáriakat, hogy az utcákat járva ne csak egy síkban lássanak, hanem felnézve az épületekre ráeszméljenek épített örökségünk szépségére.
Muhi Sándor művészetéről, alkotói tevékenységéről Kereskényi Sándor művészettörténész beszélt.
szatmar.ro

Szilágyi szerint Biró és Kovács egy követ fújnak
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke egy Lebuktak és megbuktak című nyilatkozatban reagált a Magyar Polgári Párt elnöke körül kirobbant, Biró Zsolt „csúszópénzes” beszéde okozta politikai botrányra. Alább olvasható.
„Bíró Zsolt kiszivárgott ’spágás’ beszéde egyértelművé tette: a Magyar Polgári Párt elnöke és elnöksége erkölcsileg már rég, politikailag viszont a napvilágot látott marosvásárhelyi beszéd után végleg megbukott.
A felismerés elkerülhetetlenné vált: az MPP országos elnökségének bukása magával rántja a márkanevet, a fenyőfát is. Tudnivaló, hogy a párt több helyi szervezete már régóta konfliktusban áll az MPP központi vezetőségével. Számos tisztességes helyi vezető és tag is hangot adott annak, hogy szégyelli országos elöljáróit és politikájukat. A most kiszivárgott beszéd után nem csodálkozhatunk a becsületes, autonómiapárti és korrupcióellenes emberek véleményén és indulataikon.
A bukaresti korrupció és a politikai megfélemlítés és megvásárlás kapcsán Bíró Zsolt nem véletlenül emlegeti Tamás Sándort. Korrupciós ügyei kapcsán a már régen megtépázott hírnevű RMDSZ után most az MPP országos vezetői is felsorakoztak a balkáni oldalon. A kialakult helyzet annál is súlyosabb, hogy nem tudhatjuk, még mi derül ki a Magyar Polgári Párt központi vezetőségéről, valamint az MPP–RMDSZ-paktum titkos záradékairól. E paktum a magyarázata Kovács Péter RMDSZ-főtitkár Bíró Zsoltot minden áron mentegetni akaró, szerecsenmosdató nyilatkozatainak. Egy azonban biztos: ha számukra a ’kiállni, kiharcolni, képviselni’ jelszavak azt jelentik, amiről Bíró Zsolt szégyenérzet nélkül beszélt, úgy kijelenthetjük, nem kérünk módszereikből és politikai hitvallásukból!
Világosan kell látnunk: az erdélyi magyarok nem kérnek a korrupt politikusokból!
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnökeként – tagságunk és országos elnökségünk nevében – állíthatom: az általunk felvállalt politikai értékekkel, nemzeti programunkkal és célkitűzéseinkkel gyökeresen ellentétesek azok a módszerek és eljárások, melyeket Bíró Zsolt egy személyben is megjelenít. Épp ezért elhatárolódunk tőle és híveitől, és minden erőnkkel azon leszünk, hogy a bukaresti ügyeskedések és a Bíró Zsolt által szorgalmazott csúszópénz-politika helyett, egy új, átlátható és tiszta politikát képviseljünk.”
itthon.ma//erdelyorszag

IT-esélyek Székelyföldön (Észműves sátor)
Hat szakirányú előadáson fejtegették a Szent György Napokon idén másodjára megszervezett Észműves sátor előadói, milyen lehetőségeket hordoz Székelyföld számára a digitalizáció, általában az IT, mi az, ami már létezik, minek van még helye. A kétnapos rendezvény ugyanakkor gyakorlati bemutatókról is szólt, vasárnap sikeres startup-kezdeményezésekbe, valamint az IT Klaszter tevékenységébe is betekintést nyerhettek a résztvevők.
A szombati előadások viszonylag széles skálát fedtek le, szó volt egyebek mellett az ügyviteli szoftverek hatásáról a vállalatok piacépítésében, illetve az ügyfelekkel, partnerekkel való viszony hatékonnyá tételében. Bodosi Imre, a Hámor Soft Kft. tulajdonosa ennek kapcsán elmondta: a digitalizáció új korszaka köszöntött be Háromszékre is, az adattároláson és közvetítésen túl most már sokan az interaktív megoldások felé fordulnak, az internetalapú kapcsolattartás a jellemző. Ezáltal kiszélesedett, összetettebbé és egyben hatékonyabbá is vált a kommunikáció, az adathozzáférés. Nagy ugrást hozott a közösségi média, portálok, blogok, illetve a felhőszolgáltatások elterjedése, amelyeket a vállalkozói szféra ma már kitartóan használ. Ezek az eszközök jelentősen hozzájárultak az interaktivitás megerősödéséhez, és ezáltal az ügyfelekkel, partnerekkel való üzleti kapcsolatok is más síkra kerültek, illetve az adathozzáférés megkönnyítése a folyamatok jelentős gyorsulását is hozta, ami az üzleti életben sokszor elengedhetetlen.
Kerekes Péter, a Nokia munkatársa pár problémára hívta fel a figyelmet, amelyekkel a digitalizáció során találkozhatunk. Az egyik a túlzott adatmennyiség felhalmozása a felkapott, divatos irányzatok hatására, ami később komoly gondot jelenthet. A szakember azt javasolta: először azt kell eldönteni, milyen utat szeretnének bejárni, majd ennek alapján történjék a tartalom beszerzése is. A másik út is járható, azaz: sok adatot gyűjteni, majd abból válogatni, de ez pénzigényes folyamat. Tóth P. Péter, a magyarországi Mortoff Kft. részéről más irányból közelítette meg a kérdéskört. Szerinte pont az IT világa révén tarthatóak itthon a fiatalok, távmunkával komoly kereseti lehetőség teremthető.Ez Magyarországon bevált, Székelyföldön is hatékony lehet. „Akik már elmentek, nem jönnek vissza Nyugatról, viszont a még itt élőknek életképes alternatívákat lehet felmutatni” – magyarázta.
Az előadások közül érdekesnek ígérkezett, de végül az időjárás megszakította a több IT-vállalat összefogásából született, a székelyföldi e-közigazgatás bevezetését célzó kezdeményezést bemutatót. A projektről annyi kiderült, hogy sikerült egy elektronikus gazdalajstrom elindítása, elég jó eredményekkel. A többi előadás kimondottan adott vállalkozás, kezdeményezés bemutatására szorítkozott. Az elhangzottaknak Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke biztosított keretet, röviden ismertetve a megye gazdasági helyzetét. Édler kiemelte, hogy az első tíz helyi cég között több háromszéki alapítású is van, illetve hozzátette: a rendszerváltást követően mintegy százmillió euró tőke áramlott be a megyébe, emellett a Holzindustrie Schweighofer újabb 150 milliót hozott. A cél persze a további befektetők vonzása lenne. Az elnök megismételte korábban már hangoztatott álláspontját, amely szerint nem a könnyűiparnak kellene hajtóerőnek lennie, mint most, hanem fontos lenne új ágazatokban is fejleszteni. Háromszék megfelelően képzett munkaerővel rendelkezik, csak a beruházóknak meg is kellene fizetniük azt. Alternatív ágazatként Édler a krumplitermesztést és -feldolgozást, a biogazdálkodást, a turizmus kiterjesztését (hozzáadott érték és népszerűsítés révén), valamint az IT-t említette. Az elnök szerint ez utóbbiban is versenyképes lehet Háromszék. Vasárnap délután a megvalósításoké volt a terep. Az érdeklődők egyebek mellett a Design Bank kezdeményezéssel, illetve három startup vállalkozással ismerkedhettek meg, amelyek közül Bustya Attila drónbemutatóját emeljük ki.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfeledett vértanúk
A bibarcfalviak áldozata nem volt hiábavaló
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után az osztrák önkényuralom ellen kibontakozott ellenállási mozgalomban szép számban vettek részt bibarcfalviak. Köztudott, hogy a titkos katonai szervezkedéseket felgöngyölítették, tizenegy bibarcfalvi került a vádlottak padjára, közülük hármat 1854-ben kivégeztek. Szombaton rájuk emlékeztek a falu iskolája előtt állított kopjafánál.
A megemlékezésen kevesen vettek részt. A Történelmi Vitézi Rend Bardocz- Miklósvárszéki törzsének tagjai és a bibarcfalvi Gyöngyvirág Nyugdíjas Egyesület néhány képviselőjén kívül alig volt más megemlékező. Ez annak is tulajdonítható, mint azt Szabó Miklós, a vértanúk emlékére három évvel ezelőtt kopjafát állító rend tagja megfogalmazta, hogy bár az aradi és a bibarcfalvi vértanúk között mindössze számbeli különbség van, hiszen ugyanazon eszmékért harcoltak mindnyájan, a bibarcfalviakra valahogy mégis fátylat borított a történelem.
A megemlékezésen a Történelmi Vitézi Rend Bardocz-Miklósvárszék törzsének székkapitánya, Bartha Imre mondott beszédet. Felelevenítette a 165 évvel ezelőtt indult ellenállási mozgalom részleteit, elmondva, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverése után Erdélyben ostromállapot uralkodott, mely időszakot, a nagyszámú akasztások miatt, kötélkorszaknak is nevezik. E rendszerben bontakozott ki az ellenállás, kereteiben 1851 és 1853 között Székelyföldön két titkos, katonai jellegű szervezkedéssel.
A bibarcfalviak az 1852 júliusában kezdődő, Bardoczszékre, Háromszékre és Alcsíkra kiterjedő második, a vezetője után Váradi József-féle mozgalomként ismert szervezkedésbe kapcsolódtak be. A szervezkedést 1853. október 6-án számolják fel, letartóztatva tizenegy bibarcfalvi polgárt is. Hármat közülük, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt halálra ítélnek. Bartalist Váradival együtt 1854. április 29-én végzik ki, aztán május 27-én Bertalant és Benedeket is. A többieket 15-18 évig tartó várfogságra ítélik.
„A célért életüket adták, vértanú haláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az osztrák birodalomba való beolvasztásáról” – fogalmazott Bartha.
Továbbmenve megállapította, hogy az osztrákok által egykor ránk gyakorolt nemzetsorvasztó politika ma a román nacionalista megnyilvánulásokban éled újra.
Nyíltan ki kell állnunk ezek ellen, természetesen ma már nem fegyverrel, hanem a békés tiltakozás eszközeivel. Sajnos, mai ellenállásunkban magunkra vagyunk utalva, még az erdélyi magyar politikusokra sem számíthatunk. Ők is csak választási mézesmadzagnak használják a jogaink, autonómiánk kiharcolása érdekében írt és elmondott kortesbeszédeiket. A magyar széthúzás, marakodás újkori történelmét éljük, pedig eljött az utolsó óra. Ha ezt elszalasztjuk, már nem lesz szükség sem erdélyi magyar politikai pártra, sem erdélyi magyar politikusra – állapította meg.
A megemlékezést Virág Piroska, Urák Tímea, Molnár Kinga Regina és Domokos Balázs szavalatai, valamint Lakatos Ágnes éneke színesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A legrégebbi vásárhelyi középkori falfestménytöredékek
Befejeződhet június közepére Székelyföld legnagyobb középkori temploma megmaradt falfestmény-töredékeinek restaurálása. A marosvásárhelyi Vártemplomban egy 1941-es gázcsővezetés során került felszínre néhány freskótöredék.
Mivel a középkorban ferences rendi templom volt a marosvásárhelyi Vártemplom, feltételezhették, hogy freskókkal volt díszítve. Kiss Loránd marosvásárhelyi restaurátor a Vásárhelyi Hírlapnak beszélt a templom külső falán, illetve kápolnájában fennmaradt középkori falfestmény-töredékekről, és azok restaurálásáról.
A déli portikusz fölött látható töredékekről Kiss Loránd elmondta, azokat 1941-ben kibontották, és részlegesen restaurálták, ami egy kevésbé hiteles kiegészítést eredményezett. A munkálatok befejezését a világháború félbeszakította. A falképtöredék egészen mostanig úgy maradt, annyi történt csupán, hogy egy deszkából készült védőalkalmatosságot eszkábáltak eléje, ami nem volt túl esztétikus. A freskótöredék a Vártemplom déli, befalazott bejárata fölött látható, és Krisztus ostorozását ábrázolja. Korábban Kelemen Lajos téves azonosítása alapján Szent Lénárddal azonosították, de nem az – magyarázta a szakember. A vizsgálatok során kiderült, hogy a falkép alatt volt egy korábbi is, amit levakolhattak, és arra készült a most látható.
Egy másik, ma még látható töredék a Vártemplom melletti kápolnában, annak a földszintjén található. Erről részletes leírások maradtak fenn a 18. század végéről, a 19. századból. A töredékeken két püspökszentet, valamint növényi ornamentikát láthatunk. Ez utóbbiakat tekinthetjük a legrégebbi, marosvásárhelyi középkori falképeknek – hangsúlyozta a restaurátor. Bár felületükben nem nagyok, de ami megvan, az elég szép, látványos, ezeknek a restaurálása folyamatban van.
A templomhajó a 17. században hosszú ideig fedetlenül állt, kitéve az időjárási viszontagságoknak. Egy 1790-ből fennmaradt szerződés Türk Antal kőművessel, amelyben egyértelműen vállalja, hogy leveri a megmaradt vakolatot, és újat tesz fel, arra engedi következtetni a szakembereket, hogy további töredékekre ne számítsanak ott. Feltehetőleg akkor a rossz állapotú, történeti vakolatokat leverték. Türk keze munkáját dicsérik azok a stukkódíszek, amelyek a diadalívet és a hajó mennyezetét díszítik. Egy 12 évvel ezelőtti falkutatás során, a szentély belsejében találtak viszont egy olyan történeti vakolatot, amely minden bizonnyal a középkorból származik, a templom építésének a korából.
A templom déli portikusza fölött látható faltöredék restaurálása folyamatos, júniusra elkészül. A terv szerint készül egy védőtető, ami esztétikailag és funkcionálisan is sokkal inkább megfelel, mint az egykori deszkaparaván. A restaurálással kapcsolatban Kiss Loránd elmondta, az eredeti színt nem erősítik meg, de megtisztítják és azáltal a színek is élénkebbek lesznek, ugyanakkor eltávolítják az 1940-es restaurálás átfestéseit, kiegészítéseit. Akkor ugyanis Jézusnak festettek egy stílusában nem odaillő fejet, kisebb hiányokat is kiegészítettek, amiket most eltávolítanak.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Jogfosztottságban – meddig? Erdély ma, Beke István és Szőcs Zoltán bebörtönzésének tükrében
Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás és Almási Lajos dokumentumfilmje az igazságtalanul bebörtönzött székely hazafiakról teljes terjedelmében megtekinthető.
Egy európai uniós tagállamban, a XXI. században... Morvai Krisztina (www.morvaikrisztina.hu), Gaudi-Nagy Tamás (www.gaudinagytamas.hu) és Almási Lajos dokumentumfilmje 2016 tavaszán készült, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (www.njsz.hu) székelyföldi jogvédő monitorozó körútján.
„A "terrorizmus gyanúja miatt" bebörtönzött kézdivásárhelyi székely hazafiak, Beke István és Szőcs Zoltán történetének tükrében képet kaphatunk az erdélyi magyar nép, s a székelység mindennapjairól – megalázottságukról, jogfosztottságukról, ellenállásukról és harcaikról” – írják az alkotók a tejes terjedelmében megtekinthető dokumentumfilmről.
itthon.ma

A prefektus támadja ( Székely zászló a megyeházán)
Az adományként kapott székely zászlót elfogadó határozat visszavonását kéri a kormánymegbízott Kovászna Megye Tanácsától. A tegnapi közgyűlésen többségi szavazattal elvetették a kérést. Az adományozó Kulcsár-Terza József felháborítónak tarja a prefektus lépését.
Kovászna Megye Tanácsának februári soros ülésére Kulcsár-Terza József székely zászlóval vonult be a tanácsterembe, és az elnök jóváhagyásával kitűzte azt az Európai Unió, Románia és Kovászna megye zászlaja mellé. A Magyar Polgári Párt megyei önkormányzati képviselője kérte, hogy az adományt tanácsi határozattal fogadják el, és iktassák be azt a megye ingó vagyonába, mert fél, hogy eltűnik, ugyanis erre utalnak az utóbbi időszakban Székelyföldön történtek. A határozat védeni fogja a zászlót, mondotta, és reményét fejezte ki: a hatóságok felnőnek oda, hogy ne üldözzék jelképeinket, anyanyelvünket. Az adományt a márciusi soros ülésén egyöntetű szavazattal határozatban fogadta el a közgyűlés. Jelezzük: úgy adódott, hogy csak a magyar pártok képviselői voltak akkor jelen. Az áprilisi soros ülésen, tegnap Tamás Sándor tanácselnök napirend előtt ismertette Sebastian Cucu kormánymegbízott levelét, melyben az adományt elfogadó tanácsi határozat visszavonását kéri. A dokumentumból kiderül: a prefektus törvénytelennek tartja az „úgynevezett székelyföld” zászlajának kitűzését. A levélben hétszer fordul elő a Székelyföld kifejezés, mindannyiszor kisbetűvel, idézőjelbe téve, és megbélyegző jelzővel: úgynevezett. A kormánymegbízott elmélete szerint a szóban forgó zászlót Hargita Megye Tanácsa saját megyezászlóként fogadta el, ezért nem lehet az Székelyföld zászlaja. Későbbi magyarázkodásában jelzi, hogy nem hivatalos Hargita megye zászlaja, mert az ottani prefektus megtámadta a határozatot. Amennyiben mégsem Hargita megye zászlajáról, hanem Székelyföld zászlajáról lenne szó, annak az ülésteremben való kitűzése a Románia nemzeti jelképeit szabályozó törvénybe ütközne – érvel a prefektus. Különben is, Románia és az Európai Unió zászlaján kívül bármely más jelkép kitűzése tilos – teszi hozzá. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi nemzeti közösségek kitűzhetik saját lobogóikat, de azt is csupán bizonyos rendezvények idejére, semmiképpen sem állandó jelleggel – folytatja Cucu. A székely zászló kitűzését törvénytelennek tartva, a prefektus felszólítja a megyei tanácsot határozata visszavonására, ellenkező esetben megtámadja azt a közigazgatási bíróságon. Tamás Sándor jelezte, hogy a kormánymegbízott érvelése során jogi bonyodalomba keveredett. Kulcsár-Terza József felszólalásában felháborítónak nevezte a prefektus intézkedését. Hasonlattal élt: ez olyan, mintha azt kérnők tőle, ha hazamegy, mondja meg a két fiának, hogy mától kezdve nem az apjuk. Nem fogadhatja ezt el. Nem mondhatunk le a székely zászlóról. Utalt arra is, hogy korábban a kormánymegbízott a magyar himnuszt üldözte. Végül felhívással élt: Védjük meg közösen szimbólumainkat! Az elnök szavazásra bocsátotta a prefektus kérését. A magyar pártok képviselői elvetették, Cziprián-Kovács Loránd liberális tanácstag tartózkodott, a jelen levő két szociáldemokrata képviselő, Sabin Calinic és Iosif Radu a prefektus kérése mellett szavazott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faragott képek és ikerszobrok
Most a tengerben kell a cseppet megtalálnunk, azt a cseppet, amely valószínűleg csak később, otthon kristályosodik bennünk ki, mert itt, most eláraszt bennünket Miholcsa József faragott képeinek és ikerszobrainak áradata.
Itt mindennek üzenete van, annak is, hogy csaknem száz olyan művet láthatunk együtt, amelyek közül bármelyik egymaga is képes betölteni egy falat, egy szobát, és annak is, hogy valamennyi alkotás fából készült. Egyik-másikba komponált a művész vasat vagy üveget, de – milyen érdekes – a fa mindig hangsúlyozottan fa, a vas viszont inkább lánc vagy kereszt, korona vagy kard. A fának az anyaga dominál – ez a természet, a fémnek a szerepe, ami a feladat.
Ha azokat az elemeket nézzük, amelyekből sok mű felépül, akkor úgy érezzük, visszaröpülünk az időben, olyan messzire, mint a táltos hátán gyermekkorunkban a mesében, oda, ahol erőt meríthetünk a győzelemhez. De ha előbb az egészet öleljük magunkba, akkor közelinek, élőnek érezhetjük, olyan művészetnek, amely a mienk, amelyiket magunknak teremtjük, magunk használjuk, bennünket vidít, bennünket erősít, nekünk varázsol.
Aligha van a teremben, aki első pillanatra ne ismerné fel, akárhol is lát egy ilyen faragott deszkát, hogy az Miholcsa-alkotás. Annyira egyéni, sajátos. De aligha találunk valakit is, aki ne látná azonnal, hogy ezek magyar alkotások.
A magyar nép, a magyari népek, a pusztai, nagyállat- tartó népek hagyományainak, az ősi jelképeknek a használata a magyar képzőművészetben immár több mint 100 esztendős hagyománnyal büszkélkedhet. Miholcsa József is 30-40 esztendeje faragja a deszkát önálló alkotássá, olyan elemek felhasználásával, amelyeket azelőtt kizárólag a díszítőművészet tartozékainak véltek. De korántsem a valamikori, ősi művészet utánzásáról van szó.
Meglepődhetnek, hogy jó néhány alkotást nem lehet a mitikus-mágikus magyar ősművészethez sorolni. Minden vonaluk, a kialakított formák, a mozdulatot sugalló ívek a mai, XXI. századi dinamikát szolgálják, a digitális világban átlényegült formákat. Modern, inventív alkotások, amelyek formájukban hoznak újat, miközben hagyományos anyagot használnak föl, sőt, formanyelvük is közvetlen, érthető, mégis friss és újszerű. Mégsem pusztán formai játékok ezek, hanem abból a grafikai világból kinövő művek, amelyek mikor látható, mikor láthatatlan gyökerekkel kapcsolódnak a több ezer éves pusztai hagyományokhoz, a több száz éves keresztény szimbolikához és ahhoz a népművészethez, amelyet büszkén vallunk a magunkénak.
Ábrázolni tudják az odaadást, a vágyat, a lendületet, a bátorságot, a harckészséget, a reményt, még a karcsúságot, a kecsességet is.
Ezen a kiállításon találunk olyan alkotást, amely az egész világegyetemet tükrözi, de olyat is, amely csak egyetlenegy elemét jelenti ennek a világnak, de arról a rendkívül egyszerű ívelt deszkadarabról is látni, érezni, hogy ennek a világnak egyik jelentéses darabja.
Felfedezhetjük, hogy milyen tágas világot hódított meg Miholcsa József a számunkra, hogy a fa természetes adottságait – erezetét, színét, a fatörzs formáját, a deszka körvonalait – a műalkotás meghatározó részeivé tegye. Fehér karokat formáz az alulról szélesedő deszka, amelyen megmaradt az öreg kéreg szelete is, egy piciny páccal máris láthatóvá lesz a magasság felé törekvő ember, akinek két karját szétfeszítené a távolság, ha az égből a reménység zöld madara nem segítene.
Ezek az életerőtől duzzadó alkotások mintha az idők kezdetében gyökereznének. Halhatatlanok, tehát a régmúltat is ismerik – talán látták is, de halhatatlanok, tehát örökké fiatalok is. A népművészetből ismerős pogány vagy csak profán motívumok mellett ugyanolyan természetesen épülnek bele az alkotásokba a keresztény szimbolika elemei is, ahogyan a magyar népművészetnek is szerves tartozékai a keresztény hit elemei.
A kifejezetten keresztény jelképek, elsősorban a kereszt, vagy Boldogasszony csillaga, de néhány szoborszerkezeti forma vagy ábrázolt alaphelyzet is ide tartozik, egyértelműen mintegy 10-12 alkotásban láthatóak, tehát a kiállított művek 10%-ában. Aki feledi, hogy keresztény nép vagyunk, meglepődhet, hogy közösségi szokásaink, alapfokú jelképeink jelentős része a keresztény jelképrendszerből fakad, de még a korábbi hagyományainkat is átitatta a kereszténység, és valójában az lenne a furcsa, ha a magyar művelődés hagyományaiban gyökerező művészetben mindez nem együtt lenne jelen. Körülbelül ugyanilyen arányban találunk olyan műveket, amelyek rendkívül egyszerű szerkezetűek, és olyanokat, amelyek részleteikben nem kapcsolódnak a magyar művelődés mélyrétegeihez, tehát több különböző csoportot is elkülöníthetünk a kiállítás anyagából, pedig hihetetlenül egységes hangulatú az egész, ugyanazt a világot, a természet beszédes, egységes emberi, fenséges, mesés világát tükrözi.
És még nem szóltunk a szobrokról, amelyek mindegyike legalább kettős üzenetet hordoz, a formák kettősségét mutatják, a testek eggyé olvadását, egymás kiegészítését. Ló és lovas, férfi és nő, sólyom és solymász – két lény, két ember, és mégis csak egy test. Még a faragott, megmunkált, tehát szép, bár megrepedt, megsérült gerendadarabot is egybe tudja komponálni a nyers, kérges tönkdarabbal. Ikerszobrok ezek, a világ kettősségéről szólnak, ugyanakkor a világ egységéről, amelyben a tűz lángja és a madár tolla vagy a csillag fénye lehet ugyanolyan, mégis összetéveszthetetlen. Vagyis ez a világ érthető, ismerős és megismerhető, de legalább érezhető, szerethető, ezért gratulálok Miholcsa Józsefnek, és köszönöm ezt az élményt, amelyet ez a kiállítás jelent nekem.
* Elhangzott a kiállítás megnyitóján
Gáspár Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Moldva és Székelyföld az emlékekben
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Emléket állítottak Bözödújfalunak
Az elszármazottaknak még mindig fáj
Házak, utcák, patakok, dombok – amelyek már csak azoknak az emlékeiben élnek, akik Bözödújfaluban születtek, nevelkedtek – köszönnek vissza az élethű maketten, Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész alkotásán, ami az elárasztott falunak állít örök emléket. A hétvégi Szent György-napok keretében szombaton az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban felavatták a vízzel elöntött településnek szentelt emlékszobát.
A ma már láthatatlant kellett láthatóvá tenni
Kívülállóként is megható volt megtapasztalni azt a példaértékű összetartozást, a szülőfalujuk iránti erős ragaszkodást, ami a falu még életben lévő szülöttjeit jellemzi. Ahogyan az emlékszobába lépve, könnyeikkel küszködve fedezték fel szülőházukat, az egykori jó szomszédokéit, kedves emlékeik helyszíneit a maketten, valamint a falakon lévő képeken. Hiába élnek a világ legtávolabbi pontjain, a kötődés ma is ugyanolyan erős. Akárcsak a fájdalom, hiszen költözni kellett, kényszer alatt elhagyni az ősi portát és egész addigi életüket.
Orbán László, az emlékszoba létesítését felvállaló Erdélyi Utakon Egyesület elnöke hangsúlyozta, az emlékszoba, valamint a makett által nem a tragédiára szerették volna fektetni a hangsúlyt, hanem Bözödújfalu kulturális örökségét, történetét kívánták bemutatni, azt, ahogyan példás egyetértésben élt ott együtt hat vallási felekezet. Akárcsak egy magzat fejlődése az anyaméhben, kilenc hónapba telt, amíg "megszületett" a makett, és alapos kutatómunka eredményeképpen sikerült láthatóvá tenni a láthatatlant. Az emlékszobában a térplasztika, illetve a tó kimerevített mása mellett a falu szülötteitől származó használati tárgyakat, fényképeket – mellettük háromnyelvű ismertető szöveg – helyeztek el, egy képernyőn pedig helybéliek mesélnek a falu életéről, hogy milyen volt a húsvét, a szüreti bál, mi történt, amikor egy csűrben összegyűltek a falubeliek. Különlegesség az egyedi fénytechnika, az árnyékok játéka a napfelkeltét és naplementét idézi fel. A makett fehér színű, hiszen egy mennybéli falunak az élethű mása – ismertette a látványanyagot Orbán László.
Csibi Attila polgármester, aki a kezdetektől fogva oroszlánrészt vállalt a Bözödújfalu emlékének ébren tartását célzó projektben, elismerte, bár családi szálak nem kötik a településhez, mégis kialakult egy olyan kötődés a faluhoz, ami őt is újfalusivá tette. – Megismertem azt a fájdalmat, amit az ott élők éreztek, és megpróbáljuk ezt a sebet nem feltépni, hanem szemléltetni, hogy minél jobban megértse mindenki, mi is történt ott. Ezek az emberek hihetetlen módon kötődnek a településhez, ami már nem létezik, olyan fájdalomként élik meg az emlékezés minden pillanatát, hogy nekünk, nemcsak erdőszentgyörgyieknek, hanem a világon élő minden embernek, kötelességünk erre figyelni. Itt van ez az emlékszoba, amelybe belépve, mintha én is jártam volna a falunak az utcáin, mintha én is megéltem volna ezt a fájdalmat – fogalmazott a városvezető.
– A falu makettjében nem egy épületegyüttest felidéző tárgyat kell látni, hanem sokkal inkább a közösségi életet, életformát, ami a nehézségek mellett évszázadokon át sikeres tudott lenni – mutatott rá dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki szerint ennek a sikernek az volt a legfontosabb feltétele, hogy az itt élők mertek álmodni, ide álmodták a sorsukat, jövőjüket. – Ma is az a legfontosabb, hogy itthon merjünk jövőt álmodni, családot alapítani. Ez a legfőbb feltétele annak, hogy elnéptelenedett falvaink ismét gyerekzsivajtól legyenek hangosak – fűzte hozzá.
Péter Ferenc hangsúlyozta, Szováta polgármestereként örül, hogy egy ilyen színvonalas kiállítás látott napvilágot Erdőszentgyörgyön, ugyanis a fürdőváros egyik legnagyobb gondja, hogy mit mutassanak a környéken a több százezer turistának, akik évente Szovátára érkeznek.
Falunkat nem kapjuk vissza, de legalább az emléke megmarad
Bölcsőjét Bözödújfaluban ringatták, és gyermekkorát is ott töltötte a jelenleg Ausztriában élő Sükösd Árpád, akinek a jóvoltából 1995-ben felépült a siratófal, ahol évente találkoznak az elszármazottak. – Ennyi idő után is ritka az a nap, amikor valami kapcsán ne jutna eszembe Bözödújfalu, hiszen azt mondják, az ember oda való, ahol született és nevelkedett, függetlenül attól, hogy hol éli az életét. Aki kénytelen elhagyni szülőhelyét, előbb-utóbb érzi, hogy hiányzik valami. Nem leli a helyét, nincs amibe kapaszkodnia, nincsenek szülők, testvérek, szomszédok, gyermekkori barátok a közelben, akikkel örömét, bánatát megoszthatná. Éppen azért azt üzenem a fiataloknak, hogy jól gondolják meg, mielőtt elhagynák a szülőföldjüket, és ha mégis erre kényszerülnek, ne felejtsék el ápolni a gyökereket, amíg van mit. Mi, a falu szülöttei a kezdetekben a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy meglesz mindaz, amit ma magunkénak tudhatunk: van emlékhelyünk siratófallal, van kopjafafalunk, és most emlékszobánk falumakettel, kegytárgyakkal. A falunkat nem kapjuk vissza soha, de így picit megnyugodhatunk, hogy legalább az emléke megmarad – fogalmazott Sükösd Árpád, majd megköszönte Csibi Attilla polgármesternek, az erdőszentgyörgyieknek, hogy lelkiismeretesen felvállalták az ügyüket.
Édes otthon, ahová álmaikban ma is visszajárnak
Zsúfolásig telt a Rhédey-kastély a szombati avatóünnepségen, de szinte nem akadt olyan személy, akinek ne csaltak volna könnyeket a szemébe Szombatfalvi József esperesnek, a falu szülöttjének a szavai. A projekt mintegy mentoraként végig ott állt a kivitelező csapat mellett, hogy emlékeinek köszönhetően minél valósághűbben tudják visszaadni a falu és az ott élők mindennapjait.
– Nekünk, akik ott születtünk, még fáj, mert ott volt egy otthon. Fenyőfa gerendás, kopott küszöbű, kerek kővel kirakott bejáratú otthon. Az édes otthon. Ahová álmainkban ma is visszajárunk. Mert ott volt olyan szomszédunk, aki mindig tudta, hol a ház kulcsa, tudta, hogy félreveheti az ajtóba állított seprűt, és elviheti, amire szüksége van. Nekünk még fáj, mert ott voltak azok a gyermekkori pajtások, akikkel együtt lógtunk meg órákról, együtt barangoltunk a hegyre fel, együtt játszottunk és később együtt dolgoztunk, együtt kísértük szüleinket a mezőre, és boldogok voltunk, amikor ők délben pihentek és mi a Küsmöd-patakában fürödhettünk. Nekünk még fáj, mert volt egy falusi közösség, ami messze földön híres volt. Híressé Bözödújfalut nem a tóba süllyesztés tette, hanem az a lelkület, ami évszázadokon keresztül élhető életet jelentett abban a faluban hat felekezet számára. Élhető életet, mert békességben éltek. Nekünk még fáj, de boldogok vagyunk, mert ha tóba is süllyedt a falu, a szellemisége ma is üzen, és a jövőben is fog, mindaddig, amíg siratófal, kopjafafalu, makett és emlékhelyek vannak, és odafigyelnek az emberek arra, hogy igenis lehet élni békességben, egymást szeretve, megértésben. Boldogok vagyunk, hogy hazajárhatunk, hogy helyünk van legalább a falu határában, és helyünk lett itt is, Erdőszent-györgyön. És olyan társakra találtunk, többek között egy polgármester személyében, aki azt mondja, hogy bözödújfalusinak érzi magát – hangzottak az esperes szívhez szóló szavai.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Aki lefestette Petőfit és Bem tábornokot
Egy verseskötet elején levő ajánlás indította arra a csíkszeredai Nagy Gyöngyvért, hogy utánanézzen, ki is a kötet szerzője. Mint kiderült, az üknagymamája testvéreként számon tartott Mezei József nem is annyira költőként, hanem festőként jeleskedett.
„Édesanyám kapott ajándékba édesapámtól egy kis verseskötetet, mely Mezei József magánkiadásában jelent meg 1870-ben, s melyet a költő ajándékozott a lánytestvérének, az én ükanyámnak, amit ajánlósorai is igazolnak: Murin Andrásné, született Mezei Mária kedves húgomnak, emlékül Mezei József, 1870. Utánanéztem interneten, hogy ki ez a Mezei József költő, de nem találtam róla semmit, aztán, ahogy kezdtem olvasgatni a verseit, felfigyeltem azokra a sorokra, hogy »hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, elpártoltál-e tőlem hűtlenül?«. Akkor jöttem rá, hogy ő festő volt, és ez alapján kezdtem keresni” – elevenítette fel a két évvel ezelőtt kezdődő kutatás első lépéseit Nagy Gyöngyvér.
Akkor még nem tudta biztosan, hogy az ő rokona azonos-e a festő Mezeivel. Kutatni kezdett hát, levéltáraknak, plébániáknak, muzeológusoknak írt, helytörténészekkel vette fel a kapcsolatot. Minél jobban beleásta magát a témába, annál több ösztönzést kapott arra, hogy folytassa a kutatást.
„Fontosnak tartottam, hogy az anyakönyvét meglássam. Mivel Kislétán született, írtam a nyíregyházi római katolikus egyházmegyének, hogy keresem az anyakönyvi nyilvántartását, azt a választ kaptam, hogy keresték, de a környező falvakban sem találják. Végül Pócspetriben találtuk meg egy véletlen folytán. A festőművész utolsó éveit Budafokon élte, egy ottani helytörténésszel, Bartos Mihállyal is felvettem a kapcsolatot, aki több esetben is segítségemre volt a kutatásban, tőle kaptam meg Mezei József gyászjelentőjét. Ő mindvégig biztatott és hasznos tanácsokkal látott el” – mesélte Nagy, aki aztán a festő több képét is felkutatta, valamint a Vasárnapi Újságban a visszaemlékezéseit is megtalálta.
Az akkor mérnökként dolgozó Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral Szatmáron, akit még abban az évben meg is festett. Barátságukról több feljegyzésben is olvashatunk. 1880-ban a Vasárnapi Újság közli a képet, olvasói visszajelzések szerint Petőfinek ez az egyik leghitelesebb portréja. Mezei a szabadságharcban tüzértisztként harcol Bem tábornok csapatában. Petőfi és a tisztikar biztatására Bem tábornokot is meg akarja festeni, ám a tábornokot nem lehetett rávenni. A tábornok portréját 1860-ban, emlékezetből festi meg, melyet 1867-ben sokszorosítanak, ezeket a reprodukciókat eladták és a befolyt összeggel az akkor már vak festőt segítették pártolói.
„Nagyon termékeny festő volt, a forradalom után, az ötvenes évek elején kezdett festegetni. Nagybányán rendelést kapott, a máramarosszigeti templom főoltárképe az ő festménye, Csomaközön négy oltárképe van. Orbán Balázzsal bejárta Székelyföldet és együtt fényképeztek, a Székelyföld leírása első három kötetében találhatók a fotói. Szembetegsége gátolta meg, hogy a későbbiekben Orbán Balázzsal dolgozzon. Ekkor még látott, Péczeli Ignác professzor kezelte, aki Kodály Zoltán feleségének volt a dédapja. Sok ilyen érdekes dolgot találtam, ismerte Arany Jánost, Szendrey Júliát például. Tíz éven keresztül Jókai nagynénjének lakásában lakott. Sok-sok örömmel járt ez a kutatás, és azt hiszem, ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem” – véli Nagy Gyöngyvér.
A kutatásról és Mezei Józsefről bővebben május 6-án tudhatnak meg többet az érdeklődők. A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében délután 18 órától Nagy Gyöngyvér Mezei József megtalálása címmel tart előadást a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
Mezei Józsefről
Mezei József 1823. május 11-én született Kislétán. Gimnáziumi tanulmányait az 1830-as évek elején kezdte Máramarosszigeten, később Szatmárnémetiben folytatta. Ekkor már arcképeket is készített. A fővárosban tanult tovább, 1846-ban mérnöki vizsgát tett, és visszatért Szatmárnémetibe. Itt ismerkedett meg Petőfivel is. Rá egy évre Itáliába ment tanulmányútra, majd 1848-ban részt vett a szabadságharcban, az erdélyi hadjáratban Bem tábornok seregében volt tüzértiszt.
1850-ben Pesten tanulmányozta a festészetet, '51-ben pedig megfestette egyetlen önarcképét, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. 1852-ben Nagybányán megnősült, Pestre költözött, oltárképeket kezdett festeni. 1861-ben meghalt egyetlen kislánya nyolcéves korában. 1862-ben kiújult a szembetegsége, 1863-ban készítette el az utolsó ismert festményét, a nagybányai Szentháromság-templom nagyméretű főoltárképét. Utolsó éveit Budafokon töltötte, 1882. szeptember 8-án halt meg, a Kerepesi temetőben temették el.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Szentgericei történet
Torony és temető
Megdöbbentő hírrel hívtak fel az elmúlt hét végén. A telefonáló szerint a kutyák embercsontokkal a szájukban sétálnakSzentgericén. Ezt követően a Facebook közösségi oldalon láttam is a képeket, és olvastam a szöveget a "sírgyalázásról",miszerint "emberi csontokkal teli földet visznek az árvamogyorói temetőből töltésnek a… tiszteletes úr udvarára és egyespresbiterek kertjébe, ahonnan a kutyák hordozzák a csontokat szét a falu közt !!!!"
Érdeklődésemre kiderült, hogy az RCS-RDS mobiljel- erősítő antennájának az unitárius temető közelében való felállításakor, a munkálatok során valószínűleg több száz éves temetkezési helyet bolygattak meg, s onnan kerültek elő az emberi csontok.
Turbák Zoltán polgármester kellemetlennek tartja a történteket. A bozótosban kétszáz éves sírok voltak elsüllyedve. Ezt egy, a föld alól előkerült sírkő is tanúsítja, amit a templom udvarára vittek. Amikor az ott dolgozók észrevették a csontokat, le kellett volna állni a munkával – teszi hozzá. Mivel a legyalult földet el kell szállítani, kérésre ő is felajánlotta, hogy a községközpontban végzett vízügyi munkálatok helyszínére hordhatják. Egyelőre azonban magánterületekre szállítottak a földből, és ott kerültek elő a csontok, köztük három koponya is. Az emberi maradványokat a rendőrök gyűjtötték össze, akik az értesítés nyomán hamar kiszálltak a helyszínre.
Bőr Béla, a helyi Aranykalász társas gazdaság adminisztrátora, aki a Facebook közösségi oldalon megosztotta a képeket és az idézett szöveget, kérdésünkre megerősíti, hogy az unitárius temető szélén levő területet az egyházközség bérbe adta az RDS cégnek, hogy relét állítsanak. Tavasszal fogtak hozzá a munkálatokhoz. Nem vették észre, hogy a területet kijelölő cövekek mellett másfél méterre sírkövek voltak, s bár szilvafák és kökénybokor nőtte be a területet, lehetett volna következtetni arra, hogy régi temető van azon a helyen – hangsúlyozza.
– Mivel úgy láttam, hogy az exkavátor közel dolgozik az édesapám sírjához, kimentem a helyszínre, ahol azt vettem észre, hogy csontok vannak kilökve a föld szélére.
Megkérdeztem a gépésztől, hogy hova viszik a fölösleges földet, s azt válaszolta, hogy a tiszteletes úr udvarára. Mivel a társas székhelyével szembe is hoztak három kocsival, az éjjeliőr szólt, hogy talált egy lábszárcsontot, amit a kutya ásott ki a földből. Értesítettem az unitárius gondnokot, majd felhívtam a polgármestert, hogy nézze meg, mi történik, helyette az alpolgármester jött ki. Értesítettem a rendőrséget is, de mivel esett az eső, és nagy volt a sár, traktorral vittem ki az egyik rendőrt a toronyhoz. Szombaton újra kijöttek, velük volt egy fiatalember is a kriminalisztikától, összeszedték a helyszínen talált csontmaradványokat, és magukkal vitték.
– Hogyan kerültek a csontok az unitárius lelkész tanyai házának ajtaja elé? – érdeklődtem a Facebook-oldalon látott képek alapján. A társas vezetője elmondta, hogy a volt harangozó találta a lelkész gazdaságának udvarára hordott föld tetején, és ő állította fel a lakatlan ház ajtaja elé, majd hívta őt is, hogy nézze meg.
Varró-Bodoczi Barna fiatal unitárius lelkész bosszúállást sejt a történtek mögött, aminek több oka is van, de ezt nem kívánta részletezni. Bemutatta viszont a szentgericei unitárius egyházközség vezetőségi tagjai által aláírt jegyzőkönyvet. Ebben az áll, hogy az egyházközség a 2015. október 11-i keblitanácsi, valamint az idén február 7-én tartott nagygyűlési határozata alapján a temető északkeleti részén, ahol egykor szántóterület és gyümölcsös, jelenleg bozót és kaszáló van, 2,5 ár területet bérbe adott az RDS távközlési cégnek, hogy jeltovábbító antennát állítsanak fel. A területet a jelenlevők emlékezete szerint nem használták temetőnek. Az idén áprilisban kezdődtek meg a munkálatok. Ezt megelőzően ismét átnézték a területet, ahol sírkövet, síremléket nem találtak. A munka során több keblitanácsos is kilátogatott a helyszínre, de nem láttak semmilyen rendellenességet. Április 29-én egy egyházközségi tag értesítette a vezetőségét, hogy a munkálatok helyszínéről elszállított földben csontokat találtak, és már hívták a rendőrséget. Az elnökség kiszállt a Sorompó utcában megjelölt helyre, ahol nem találtak csontokat. Délután hat óra körül megérkezett a rendőrségi kivizsgáló csoport, akik megkezdték a helyszínelést. Ennek során kiderült, hogy az Iszlai utcai ház udvarára elszállított földben csontok voltak, amelyeket ismeretlen tettesek az ingatlan ajtaja elé sorba rendeztek.
Az egyház vezetősége a rendőrség rendelkezésére bocsátotta a kért iratokat, és várja a kivizsgálás eredményét. Azt reméli, hogy az ügy lezárta után a csontok visszakerülnek az egyházközséghez, hogy a végtisztességet megadva újratemessék az árvamogyorói temetőbe – olvasható a keblitanács nyolc tagja által aláírt jegyzőkönyvben.
A lelkész kísér el a helyszínre, ami a két részre osztott unitárius temető fölött van. Jóval magasabban egy köztemetőt is kialakítottak a domb tetején, a kettő között a domboldalt fák, bokrok nőtték be. Útközben elmondja, hogy a templom környékén több homokkőből állított sírkövet ástak ki a földből, amelyeket az épület körül helyeztek el. Köztük van az adótorony felállításakor a földben talált sírkő is, amelyen az 1837-es dátum szerepel. A lelkész szerint a legidősebb presbiter is megerősítette, hogy a bérbe adott helyen gyermekkorában sem látott sírokat. Amikor a múlt csütörtökön a helyszínen járt, a munkavezető érdeklődött, hogy hova hordhatnák el a közelbe a fölösleges földet, és akkor ajánlotta fel, hogy többek között a ház udvarára is vihetnek töltésnek, ahol juhokat tart. Pénteken délután az anyák napi ünnepségre próbáltak, amikor értesült a kutyákról és a csontokról, de a toronyhoz kiérkezve nem láttak semmit. Időközben megérkezett a rendőrség, és velük együtt látta meg az háza ajtajához felállított csontokat.
– A közelben születtem, ott bólyásztam a zöldben, az a hely már gyermekkoromban bokros volt, ott szedtük a barabolyt. A tetőn van eltemetve a két nagyapám, régen a szőlőjük végébe is temetkeztek az emberek – mondja a 87 éves Iszlai Bálint.
25 éves kora óta presbiter, két alkalommal gondnok is volt. Ő maga is járt a helyszínen, de nem látott csontokat. Unitárius embernek vallja magát, aki kiállt a falu központjában levő emlékmű védelmében, amikor el akarták tüntetni.
– Mindnyájan magyar emberek vagyunk, mégsem tudunk összefogni – mondja a történtek kapcsán, majd hozzáteszi, hogy a mostanihoz hasonló időket soha nem élt át.
Sántha József gondnok, jegyző és kántor is egy személyben.
– Senki sem gondolta, hogy a bérbe adott helyen sírok vannak. Amikor a munkavezető észrevette, meg kellett volna álljanak, kellett volna értesítsenek. Többször jártam a helyszínen, de semmit nem láttam. Ahogy a kitermelt földet kezdték elhordani, akkor kerültek elő a csontok. Nem így kellett volna eljárni, hogy az egyházközség ellen kampányt indítsank a Facebook-oldalon. Akik ezt kezdeményezték, tudhatták, hogy a régi harangozó azon a helyen megdolgozta a földet, krumplit termelt, ami nem zavart senkit, ahogy az sem, hogy van, aki régi sírkövekből járdát rakott az udvarára. Sajnos, ezek a homokkövek nem voltak tartósak, mivel az alsó felük, amit a földbe helyeztek, kisebb volt, mint a felső, hamar eldőltek vagy elsüllyedtek. Reméljük, hogy visszakapjuk a csontokat, hogy eltemessük, és egy kopjafával jelöljük meg a helyet – teszi hozzá.
A történethez, amit a helybeliek mondtak el, alig van mit hozzátenni. Szándékos sírgyalázásról e sorok írója szerint nincsen szó. A félig lemeztelenített kazettás mennyezetű műemlék unitárius templom láttán, az erősítő után kapott bérleti díjat lesz, amire felhasználnia a helybeli unitárius közösségnek, hogy a kényszerűségből abbahagyott felújítást folytassák. A történet tanulsága az lehet, hogy az erdélyi temetők körüli dombokon körültekintően kell a földet megmozgatni, hiszen sohasem lehet tudni, hogy mikor járunk őseink jeltelenné vált sírja fölött, mert arra nem számíthatunk, hogy idegen munkások erre fi-gyelmeztessenek. A szentgericei történetet meggyőződésem szerint több jóindulattal helyben is meg lehetett volna oldani, anélkül, hogy az ősök csontjai megjárnák a rendőrséget is, miután amúgy is felszínre kerültek.
Az évek során a számomra kedves falvak között tartottam számon Szentgericét, amelynek lakossága úgy tisztelte a gyógyítóit, hogy házat is épített számukra – dédelgetem magamban a legendás történetet, amelyet Gericéről elszármazott újságíró kollégám emlegetett, amikor a szülőfalujáról esett szó. Talán hallok még ilyen híreket is erről a szép fekvésű nyárádmenti településről.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Erről jut eszembe
Atlantisz harangoz a mélyben? Erdély talán? "Elmerült székely faluk hangja szól"? Az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély hétvégén avatott bözödújfalusi emlékkiállításán óhatatlanul megcsendülnek az emberben Reményik Sándor látomásos verssorai. De a jelképes költemény ismerete nélkül is garantált a megrendülés. Nem csak azokat érinti meg az emeleten nyílt tárlat, akik közvetlenül vagy közvetve lettek az elárasztott falu tragédiájának részesei. Az emlékszoba több eszközzel is áttör a közömbösség falán. A különleges látvány és hanghatás hamar leköti a látogató figyelmét, s a rendhagyó összbenyomást maga is fokozhatja, ha az elpusztított történelmi település egykori katolikus templomának harangját is megszólaltatja. A harangot abejárattal szemben falhoz rögzített hat magas faoszlopra szerelték. A gerendákba, a béke és egyetértés szimbólumaként, a faluban és környékén harmóniában élt hat felekezet hagyományos köszönését vésték. Mindaz, ami az állandó kiállításon található, Bözödújfaluhoz köthető, onnan kimenekített tárgyi, szellemi, képi emlék. Térkép, fotók, dokumentumok, régi bútordarabok, szerszámok, népművészeti cikkek tanúsítják, milyen életrevaló közösség munkálkodott több évszázadon át ezen a szép helyen, amelyet 450 évvel ezelőtt említettek először az okiratok. De a termet középen egy hatalmas makett uralja. A hajdanvolt székely szombatosok fontos központjaként számon tartott falu és természeti környezetének hű mása ez a hófehér gipsz dombormű. Egy a négyszázhoz léptékű, 3,5 m hosszú, 1,6 m széles a relief. A közel három évtizede elsüllyesztett település minden épülete, építménye megtalálható rajta ugyanott, ahol valamikor állt. A falu, a környék kicsinyített mása fölött másfél méternyire fenyegetőn ott függ a víz, a gyűjtőtó sötét felülete, amelynek síkját megannyi bemélyedésként a lenti házak negatívja töri meg. Az önmagában is lenyűgöző látványt ötletes fény- és hangjáték egészíti ki. Az emlékszoba kivitelezésével megbízott projektmenedzser, Orbán László, a csíkszeredai Erdélyi Utakon Egyesület elnöke elmondta, kilenc hónapi munka eredménye az, amit az érdeklődők itt láthatnak. Ha akarjuk, ebben is találhatunk szimbólumot. A látványtervező György Zoltán műépítész is csíki, a szobrász, Berze Imre székelyudvarhelyi, a bútorzat pedig a sepsiszentgyörgyi Szőcs József elképzelését tükrözi. A dicséret viszont még hatványozottabban illeti azokat a helyieket, akik a mind szebbé és vonzóbbá váló műemlék épületet kultúrával, tudással, a helyi tradíciókba ágyazódó újító szellemmel igyekeznek megtölteni. A pincétől a padlásig restaurált Rhédey- kastély egyre inkább betöltheti hivatását. Jó, hogy Bözödújfalu ügyét is felkarolták, a köztudatot ilyen vonatkozásban is ébren kell tartani. Immár nem csak a kopjafafalu szolgál mementóul a Küsmöd-patakából felduzzasztott tó felett. A közeli kisváros is felmutatja, mennyire szívügye közösségi értékeink, az elődök tisztelete. Mindezt végiggondolva, sajnos nekem más is eszembe jutott: vajon a világ végezetéig így lesz, hogy a mi számottevő megemlékezéseink mindig valamilyen veszteséghez kapcsolódnak?!
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Párbeszéd kialakítása a cél
Hagyományteremtő szándékkal, első alkalommal került megszervezésre Nagyváradon 2016. április 28. és 29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferencia.
Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem, Történelem tanszékével közösen szervezte.
A magyar és román nyelvű konferencia megnyitójára április 28-án 14 órától került sor a Nagyváradi Egyetem, Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat, akkor amikor két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyűlteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén tallálkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A korszakban Erdély története a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia, George Barițiu Történettudományi Intézetében, nem utolsó sorban pedig az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölték úgy az állam és egyház, mint az urbanizáció, térszerkezet, építészettörténet, népesedési folyamatok, társadalom, elit vagy épen a hadtörténet témakörét.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Az előadásokat a hallgatóság részéről élénk érdeklődés fogadta. Az előadások úgy magyar, mint román nyelven zajlottak. Minden szekció után lehetőség volt a kérdések feltevésére, a szakmai kérdések megvitatására. A résztvevők ki is használták ezt az időt. Olyannyira, hogy a legutolsó előadás elmaradása miatt nyert közzel fél órával is okosan sáfárkodtak a résztvevők: egyaránt jutott idő minden felmerült kérdés megválaszolására, illetve a problémák megvitatása sem maradt el. A rendezvény szakmai részének zárásaként egy rövid belvárosi séta, majd vacsora következett.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia, másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatásai programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte. 1918 után pedig úgy a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindultak vagy folytatódtak a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyartörténetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése. A plenáris előadás után a szekcióelőadások kerültek sorra.
Lesz folytatás
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a beígért várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megujúlt történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik azokat. A konferenciát jövőre is megkívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak.
A rendezvény nem valósulhatott volna meg Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium támogatása nélkül.
RODOSZ Bihar sajtóközlemény
erdon.ro

Az adakozás tesz gazdaggá
Kedd délután a Kanonok sori székhelyen szokásos havi gyűlésüket tartották a nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai. Rajna József kanonok, a Caritas igazgatója tartott előadást.
A megjelenteket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke köszöntötte, majd mivel nemrég volt az Anyák napja, Széll Katalin krónikás egy ezzel kapcsolatos verset olvasott fel.
Rajna József kanonok a szegénységről tartott előadást, többször is idézve Ferenc pápát. Arra hívta fel a figyelmet: amikor Isten megalkotta a világot, s benne az embert, minden körülményt megteremtett ahhoz, hogy boldogok legyünk, azonban az áteredő bűn következtében ez a kegyelmi állapot megváltozott. Jézus is beszélt arról, hogy szegények mindig lesznek, egy olyan réteg, mely segítségre szorul. Egyébként pedig az ember eredendően szegény, a gyermeknek is szüksége van a szülei segítségére, és életünk további szakaszában is adódnak olyan problémák, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani. Mindig lesz tehát valaki vagy valami akivel/amivel szemben tehetetlennek bizonyulunk, de ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mi is hasznosnak lehetünk mások számára, és ezen igazság felismerése cselekvésre kell késztessen bennünket.
A szentatya is arra buzdít: vegyük magunkra a szegények fájdalmát, hiszen keresztényekként nem zárkózhatunk önmagunkba, és aki megteszi az első lépést az embertársai felé, az tulajdonképpen gazdagodik.
A Caritasról
Jakab apostol idézve a tisztelendő azt is kiemelte, hogy ha a hitből nem fakad jó cselekedet, akkor önmagába holt dolog. Ennek első példája Ábrahám, aki akkor lett a hit embere, amikor ez tettekben nyilvánult meg.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szegénység rossz érzést vált, és a nyugati társadalom a gazdagság hatalmának hiányával azonosítja, s ezért negatívumként kezeli. Sajnos a pénz nélküli ember csak annyit számít, amennyire felhasználtó. Éppen ezért is az egyház egyik hivatása a szegények felkarolása, annak tudatosítása, hogy csak az tesz valakit igazán gazdaggá, ha adni is tud.
Expozéja utolsó részében Rajna József atya az általa irányított Caritas történetéről, tevékenységéről beszélt. Kitért azokra a problémákra is, melyekkel napjainkkal küszködnek, ilyen például, hogy az állam inkább nehezíti a dolgukat, mintsem könnyítené: a költségvetésből alig öt százalékot irányoznak elő szociális támogatásokra, és különféle engedélyek beszerzésére kötelezi azokat, akik segíteni szeretnének a rászorulókon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2015 nem múlt el: májusra összefogtak a kolozsvári magyar ifjúsági szervezetek
Együtt ajánlják magukat: a diáknapoktól a gyerekfociig minden lesz.
2015-ben Kolozsvár volt Európa Ifjúsági Fővárosa, és kétségtelen, hogy a városnak volt egy jó fiatalos lendülete. Tavaly az ifjúsági szervezetek megtanultak egy kicsit együtt dolgozni, jobban megismerkedtek, és rájöttek, hogy közösen több eredményt tudnak elérni. Most pedig úgy döntöttek, hogy a tavalyi együttműködést idén is fenn kellene tartani. A Magyar Ifjúsági Központ kezdeményezésére ezért létrejött a MayDays, ami a 2015-ös lendületet akarja továbbvinni - jelentették be a program hivatalos elindításakor kedden a K+ közösségi térben, ahol a kezdeményezők mellett a projekthez csatlakozó, ifjúsággal (is) foglalkozó szervezetek egy része is részt vett.
Mert pontosan az a lényeg, hogy a MayDays projekthez kapcsolódó szervezetek törekvéseit láthatóvá tegyék, felvállalják azokat az ügyeket, amiért tesznek, párbeszédet generáljanak köztük, egybegyűjtsék a májusi ifjúsági programokat, és mindezzel építsék a (nem csak magyar) közösséget. Rés Konrád Gergely, a Magyar Ifjúsági Központ elnöke szerint a tavalyi jó együttműködéseket szeretnék megtartani a kezdeményezésükkel, amire azért választották a májusi hónapot, mert ilyenkor a legaktívabb az ifjúság tevékenysége. Pozitívan értékelte, hogy milyen jól fogadták az ifjúsági szervezetek az ötletüket, majd a K+ közösségi térrel vont párhuzamot, mint az ifjúsági év egy másik hozadékával.
A kezdeményezéshez való csatlakozás különben nem járt le, a honlapjukon még mindig lehet csatlakozni. Krippán Kinga programkoordinátor szerint még az utolsó napokban csatlakozókat is megpróbálják segíteni, az ügyüket felvállalni, láthatóbbá tenni őket, illetve a programjaikat hirdetni. Az eddigi tagok között főleg ifjúsági szervezetek, hallgatói önkormányzatok szerepelnek, de csatlakoztak már a cserkészek, néptánccsoportok, kórusok, sőt még a ZUG.zone is.
Geréd Imre RMDSZ-es önkormányzati képviselő előbb a kezdeményezés fontosságáról beszélt, majd mindenféle segítséget ígért a kezdeményezőknek. "Reméljük, nem csak 2016-ban, hanem az elkövetkezendő években is folytatódik majd a MayDays, amikor majd nyithatunk a román szervezetek felé és a város más közösségi pontjai felé is" - mondta, majd arról beszélt, hogy egy ilyen kezdeményezés által a döntéshozatalban is könnyebb az ifjúsági tematikákat megjeleníteni.
A projekthez csatlakozó néhány szervezet is bemutatkozott:
Markó Bálint, a BBTE rektorhelyettese a 6-10 ezres kolozsvári magyar egyetemista közegről beszélt, aminek a mozgását, a dinamikáját igyekeznek támogatni. "Az egyetem nem csak arról szól, hogy kutatni és tanítani akarunk, hanem mozgatni akarjuk a várost. Az egyetem a maga szintjén igyekszik az egyetemistákból jövő mozgást támogatni" - mondta, majd az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciáról beszélt, aminek a szervezésében részt vállalnak, illetve megemlítette azt is, hogy májusban indul az oktatók felmérési periódusa, amikor az oktatók tevékenységét értékelhetik a diákok. Az oktatás minőségének javítása érdekében arra kérte a diákokat, hogy minél többen vegyenek részt benne, mert ez a visszajelzés komoly hajtóerő lehet számukra, hogy változtassanak.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet fiatalokat itthon maradásra buzdító céljairól beszélt Kádár Petra, a MIÉRT alelnöke. Elmondása szerint olyan példát szeretnének mutatni, úgy szeretnék őket segíteni, akár törvényekkel, akár ifjúsági alappal, hogy minél többen itthon maradjanak, vagy hazatérjenek, ha már elmentek.
A kisközösségek kialakulásában segíthet a KMDSZ által szervezett diáknapok. Rés Konrád Gergely, a diákszervezet vezetője szerint a diáknapos csapatok nem csak azon a néhány napon működnek együtt, hanem gyakorlatilag egész évben együtt készülnek.
Vajas Albert, a Tokos zenekar által alapított egyesület képviselője arról beszélt, hogy a magyar népzenét szeretnék népszerűsíteni a fiataloknak. Ezért május 5-én Varázslatos hangszerek címmel szerveznek 6-12 év közötti gyerekeknek mesébe foglalt népihangszer-bemutatót, amihez László Noémi írta a mesét, illetve Laczkó Vass Róbert lesz a főszereplője. Ezen kívül pedig a kolozsvári zeneiskola diákjaival közösen egy hangszeres kóruskoncertet terveznek május 14-re a Kolozsvári Magyar Operába. Elmondása szerint ezen körülbelül 120 gyerek fog együtt énekelni és zenélni. "A mi ügyünk rávenni a gyerekeket és rajtuk keresztül a felnőtteket, hogy mozogjanak, mert ez az egészség kulcsa" - mondta Könczei Soma, a Dribli Gyerekfoci Klub vezetője, akinek az elmondása szerint náluk bármelyik gyereket szívesen látják, aki focizni, sportolni szeretne. Májusban két eseményt ajánlanak, egy kárpát-medencei gyerekfoci-tornát, amelyen többek között az FTC csapat is részt vesz, illetve egy labdarúgó-válogatót, amelyen 7-12 év közötti gyerekek próbálhatják ki magukat, és ha elég ügyesek, akkor meghívhatják őket a klub kiemelt csoportjába, a Dribli FC-be.
Tussay Szilárd, az Ifjúsági Keresztény Egyesület képviselőjének beszámolója szerint az Erdélyi Református Egyházkerület területén élő református - de nemcsak - fiatalokat szeretnék összefogni; a testi, lelki és értelmi nevelésükben szeretnének részt vállalni. Májusban a Szeretethídhoz csatlakozva szerveznek önkéntes eseményeket, amiben a másikra és a környezetünkre való odafigyelést hangsúlyozzák: templomkertet takarítanak, illetve öregotthonokban lakó időseket visznek a Sétatérre sétálni. Emellett először szervezik majd meg Kolozsváron a Református Egység Napját, amikor az egész Kárpát-medencéből minden református út ide vezet.
Fancsali Barna, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke az általuk szervezett Adj, király, katonát! ifjúsági vetélkedőről beszélt, amelybe idén Erdély hatvan településéről csatlakoztak be csoportok, s amelynek most lesz a döntője Kolozsváron. Állítása szerint a vetélkedő által 3000 háztartásba tudják eljuttatni az üzenetüket: éljenek nagy családban, vállaljanak gyereket, és maradjanak a szülőföldünkön. Az RMDSZ programszervezői, Csomos Éva-Zsuzsánna és Ferencz Blanka a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet mutatták be, amivel a fiatalok kulturális identitását szeretnék erősíteni. Állításuk szerint olyan koncepció szerint tervezték az idei rendezvényt, ahol minden generáció megtalálja az őt érdeklő programot. Andacs Zsolt, a Sapientia EMTE Diákönkormányzatának elnöke pedig a diákokat és tanárokat egyaránt megmozgató sportrendezvényükről beszélt.
Antal Géza és Balogh Kinga, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum képviselői két májusi programjukról beszéltek, a Pedagógus fórumról (május 27-én), amelyen kezdő tanároknak, illetve tanári pályára készülő fiataloknak akarnak segíteni, és a Családi majálisról (május 14-én), ami tulajdonképpen a hagyományos családi piknikezéseknek egy szervezettebb formája a Törökvágáson. Ezen azt szeretnék hangsúlyozni főleg a kezdő családoknak, hogy milyen fontos a család.
Transindex.ro

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Fogorvosi és rezidensi szaknévsorok készültek
A magyar orvosi szaknévsor után most a magyar fogorvosi és rezidensi szaknévsorral állt elő a marosvásárhelyi Studium-Prospero Alapítvány, feltérképezve a magyar fogorvosokat, illetve a szakorvosnak készülő fiatal orvosokat.
Az első kiadvánnyal segítséget nyújtanak a magyar betegeknek, míg a másodikkal azoknak a kórházigazgatóknak, egészségügyi menedzsereknek, akik tájékozódni kívánnak fiatal, még képzésben levő szakorvosok iránt. A Maros Megyei Fogorvosok Szaknévsora helységek szerint sorolja fel a magyar fogorvosokat, megjelölve azok elérhetőségét, telefonszámát, rendelőjének postacímét. Huszonkét településről összesen kétszáz magyar fogorvos szerepel a kiadványban hat szakterületről, a legtöbben általános fogorvosok. A települések neve alatt az is megtalálható, hogy az adott helységben milyen fogorvosi rendelő működik, például Ákosfalván az általános mellett gyökérkezelésre is van lehetőség, vagy Nyárádszeredában szájsebészetet és fogbeültetést is végeznek. Marosvásárhelyen magyar szakembert találhatunk az általános mellett a gyökérkezelés, a szájsebészet, a fogbeültetés, a gyerekfogászat és a fogszabályozás területén is.
A Marosvásárhelyi Magyar Rezidens Szaknévsorral a kórházigazgatók munkáját szeretnék megkönnyíteni azáltal, hogy évente összegyűjtött és frissített, naprakész adatokat, illetve statisztikát nyújtanak arról, hogy a szakképzésben milyen szakirányokban találnak orvosokat, és melyek azok a szakterületek, ahová kevesen jelentkeztek, vagy nincs szakorvos képzés Marosvásárhelyen – mondta a kiadványok ismertetőjén Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány társelnöke. Tizehárom megyére lebontva, névsor szerint találhatóak a rezidens orvosok, illetve, hogy pontosan milyen szakokon képezik magukat és hányadévesek. Összesen 356 magyar rezidens szerepel a nyilvántartásban, aki 38 szakon tanulnak. Hargita megyéből például 103 rezidens orvos képezi magát a marosvásárhelyi egyetemi központban, Maros megyéből 90, Kovászna megyei 78, Szatmárról 30. Fehér és Szeben megyei csak egy-egy van, Kolozs megyéből is mindössze két személy – emelte ki az adatok közül Vass Levente.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Megismerni a székelység történetét, avagy gyökereinkkel kapaszkodunk
Ma tartják A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny második fordulóját Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, majd az eredményhirdetést és díjazást a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. De miről is van szó?
Egykori sepsiszentgyörgyi diákok, ma már rég nyugdíjasok, de a jövő nemzedék képzését, főleg székelység- és magyarságtudatának erősítését szívén viselő emberek ötlete nyomán szökkent szárba a verseny. Most már bátran fogalmazhatunk úgy, hogy szárba szökkent, hiszen a jelek azt mutatják, sikeres a kezdeményezés, már a második kiadását éli a rendezvény. A Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza társszervezésében, ifjú lelkes oktatók közreműködésével, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében zajlik a kétfordulós rendezvény.
Tavaly Háromszék-szintű volt a vetélkedő, és annak sikerén felbuzdulva idén a teljes Székelyföldre kiterjesztették azt. Hargita és Maros megyéből is vannak résztvevők, sőt, a távoli Vajdaságból is érkeznek külhoni magyar testvérek. A hirtelen elhunyt illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi zsűrielnök tiszteletére Kádár Gyula Emlékverseny keresztnevet is kapott a vetélkedő. A tavalyi döntősök honismereti jutalomkiránduláson vettek részt. Mivel a verseny témaköre az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot is tartalmazta, a diákokat ’48-as emlékhelyekre vitték Kádár Gyula idegenvezetésével. Voltak Gábor Áron berecki emlékházában, eresztevényi sírjánál, a Nyerges-tetői csata emlékművénél és kopjafaerdejében, valamint Dózsa György monumentális dálnoki szobránál. Idén is lesz jutalomkirándulás. Az ez évi téma a dualizmus kora és az első világháború. S mivel a nagy világégés centenáriuma van, a honismereti túra főleg háromszéki első és második világháborús emlékhelyekkel ismerteti meg a második forduló résztvevőit. Az útvonal: csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza, berecki hősi temető és Gábor Áron-emlékház, az ojtozi templom, az országzászló talapzata, az Árpád-vonal erődmaradványai és a Rákóczi-vár romjai, Sósmezőn a hősi temető és az emlékművek.
Jó lenne, ha minél több iskola, történelemtanár felkarolná a székelység történetének oktatását. Dicséretes példák vannak, már maga a versenyen való részvétel jelzi ezt. Ám – információink szerint – kevés azoknak az iskoláknak, osztályoknak a száma, ahol tanítanak a segédkönyvből. Sajnos, akad olyan történelemtanár, aki átnéz a könyvön, és azt mondja, nem gyűjti meg azzal a baját, majd ha benne lesz a tantervben, akkor előveszi. A székelység történetét többféleképpen lehet oktatni, a tanáron áll. Hisz az általános iskolában a romániai magyarság történetének szánt órákon nyugodtan lehet a segédkönyvet használni, még Románia történelmének leadásakor, sőt, az általános történelmet taglaló órákon is lehet párhuzamot vonni. Csak akarat kérdése. Törekedni kell arra, hogy a mai, számítógépen, érintőképernyős mobiltelefonon, táblagépen, világhálón felcseperedő nemzedék is ismerje meg ősei és szülőföldje történelmét. Mert aki ismeri gyökereit, annak nagyobb az esélye arra, hogy mélyebbre eressze, míg aki nem, azt felkapja a szél, és sodorja Magyarországra, vagy még tovább, Nyugatra. Ma is érvényes Tamási Áron klasszikus sora: „Aki nem ismeri múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőnek hordozója”.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színes összhang a Pygmalion Galériában
A XXI. Bánsági Magyar Napok keretében május 5-én, csütörtökön a Pygmalion Galérában nyílt meg Jakabházi Sándor festő-grafikus és Farkas Endre szobrászművész Színes összhang című közös kiállítása. A nagy érdeklődést kiváltó eseményt Rockenbauer Zoltán budapesti művészettörténész Apacs művészet című vetítéssel egybekötött könyvbemutatója követte, a háromlépcsős művelődési eseménysorozatot a Funky Hats diákzenekar koncertje zárta.
A látványos grafikai munkákat és fémből készült szobrokat bemutató képzőművészeti kiállítást Cristian Robert Velescu művészettörténész és műkritikus nyitotta meg, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a két művész alkotásai tökéletes összhangban vannak, valósággal kommunikálnak egymással, energiát árasztanak egymás felé. „Absztrakt művészeti alkotásokról van szó, amelyek a színvilág és a stilisztika szempontjából is összhangban vannak, de itt ennél többről van szó – mondta Velescu professzor –, ezek az alkotások a két művész gondolatvilágának vizuális megjelenítései.”
A Bánsági Magyar Napok következő rendezvényére a Művészetek Háza szomszédos stúdiótermében került sor, ahol Rockenbauer Zoltán budapesti művészettörténész (2000-től 2002-igy Magyarország kultuszminisztere) bemutatta Apacs művészet című könyvét. A szerző tudományos előadásnak beillő, vetített képekkel illusztrált prezentációja átfogta a XX. század első évtizedeinek magyar művészeti törekvéseit, ismertette a magyar fauvisták, a kubisták és az avantgárd művészek legfontosabb alkotásait és a hozzájuk köthető irodalmi és zenei törekvéseket. Rockenbauer Zoltán izgalmas előadásának alcíme Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók, ami sokat elárul a kor képzőművészeti, zenei és irodalmi törekvései közötti átfedésekről. A bemutatott szenzációs képanyag az interneten is elérhető, az Apacs művészetnek közösségi oldala van, a könyv nyomtatott változatába viszont takarékossági okokból nem kerültek be fotók.
A színes, változatos művészeti élményt nyújtó est a Bartók Béla Líceum Funky Hats diákzenekarának koncertjével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kisebbségi jogok a Kárpát-medencében
Összehasonlító elemzés az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves jelentéseiről
Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban.
Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva. Elemzésünk célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Malina Hedvig ügye továbbra is téma. 2006. augusztus 25-én az akkor 23 éves diáklányt Nyitrán két férfi megverte, vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico akkori kormányfő és belügyminisztere, Robert Kalinák később nyilvánosan azzal vádolták meg, hogy az eset vagy nem történt meg, vagy nem úgy, ahogy elmondta. 2007 májusában hamis tanúzás vádjával a hatóságok eljárást indítottak ellene. 2012 februárjában a szlovák kormány nyilatkozatban fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt, mondván: bizonyos körülmények arra mutatnak, hogy sérülhettek a panaszosnak az általános emberi jogi charta által biztosított jogai. Ugyanakkor a Malina Hedviggel szembeni eljárás nem zárult le, az ügyészség ennek keretében elmeorvosi vizsgálatot indítványozott. 2014-ben a szlovák főügyészség hamis tanúzás és hamis eskü bűntette miatt vádat emelt az időközben családjával Győrbe költözött Malina Hedvig ellen. A 2016-os szlovák választások után megváltozott politikai helyzetben jóváhagyták, hogy a per Magyarországon folytatódhasson.
Szabadság (Kolozsvár)

Lelkes résztvevők Zágontól Vajdaságig (A székelység története vetélkedő)
Zágoni csapat nyerte meg A székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyt. A vetélkedő döntőjét szombaton tartották Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, az eredményhirdetésre és a díjazásra a Székely Nemzeti Múzeum megtekintése után annak Bartók Termében került sor.
Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke jelentősnek nevezte a helyszínt, mondva, hogy őseink itt fontos döntéseket hoztak. Jelezte, három nemzedék találkozik itt: az idősek, akik kezdeményezték a vetélkedőt, a középkorúak, akik megszervezték és lebonyolítják, valamint a fiatal generáció, a versenyzők. Hasonlattal élt, valahogy az ismétlődött meg, ahogyan régen vész idején a nagyszülők gondoskodtak az unokákról. A vetélkedő célja A székelység története tankönyv népszerűsítése, s kiemelte, a székelység történetének ismerete hozzájárul önképünk alakításához. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke örömét fejezte ki, hogy Zágontól Adáig mind együtt tudunk lenni, majd hangsúlyozta a múlt ismeretének fontosságát, és azt, hogy legyenek erős gyökereink. A verseny a névadó Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi–sepsiszentgyörgyi történész alakjának és munkásságának felelevenítése után kezdődött. Biztatásul Kádár Gyula hitvallását hallhatták az általános iskolás diákok: „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik”. A vetélkedőn A székelység története tankönyvből, valamint az Ábel a rengetegben című filmből kaptak kérdéseket a csapatok. Ezenkívül képekkel illusztrálva be kellett mutatniuk iskolájukat, annak névadóját, valamint a településükön található 1848-as, első és második világháborús emlékjeleket, továbbá magukkal hozott világháborús emléktárgyakból kellett minikiállítást rendezniük. A díjátadón a zsűri tagjai értékelték a vetélkedőt. Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező kiemelte azt a lelkesedést, amellyel a résztvevők a versenyhez hozzáálltak, a világháborús relikviákból összeállított rögtönzött kiállítást kisebb múzeumi gyűjteményhez hasonlította: a mintegy negyedezer tárgy között volt szurony, szablya, kulacs, emlékérem, vitézségi érem, tábori levelezőlap, személyazonossági igazolvány, lövedékhüvely, fénykép, frontról hazaírt levél stb. A zsűri tagjai megdicsérték a csíkszentimrei csapat megjelenését: székely népviseletbe öltöztek. Különben övék volt a leggazdagabb relikviagyűjtemény is, közel félszáz tárgyat sorakoztattak fel. A zsűri minden résztvevőnek elismerését fejezte ki, de rangsort kellett állítani. Első a zágoni Székely hármas, második a vajdasági Adáról érkezett Szövetségesek, harmadik a Maros megyei Backamadarast képviselő Kiss Gegely Csapat. Rajtuk és a csíkszentimrei Székely örökséget kutatók csapatán kívül döntősök voltak még Uzonból, Illyefalváról, Barátosról, valamint Sepsiszentgyörgyről a Váradi József- és Gödri Ferenc-iskola, a Tanulók Háza és a Székely Mikó Kollégium egy-egy csapata. Minden résztvevő és felkészítő tanáraik is kaptak ajándék könyveket, az első három helyezett ezenfelül is könyvjutalomban részesült. A vajdaságiak József Álmos helytörténész, illetve Keresztes László vezetésével csütörtökön és pénteken Háromszék nevezetességeivel ismerkedtek. Minden döntősnek jár jutalomkirándulás, melyet június 1-jén tartanak világháborús emlékhelyek meglátogatásával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)

Diákkonferencia a PKE-n
Tizenkilencedik alkalommal tartották meg pénteken a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Tudományos Diákköri Konferenciáját (PTDK) Nagyváradon, amelyen a bemutatkozó hallgatók egy szakmai bizottság, egymás, valamint a felsőoktatási intézményhez tartozó egyéb személyek és minden érdeklődő előtt ismertethették kutatási területeiket.
A rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitóval kezdődött, melyen Ráksi Lajos egyetemi lelkész tartott áhítatot, akit Dr. Pálfi József rektor és Dr. Szász Erzsébet, a PTDK főszervezőjének köszöntő beszédei követtek. A versenyen kilenc szakosztályban összesen kilencven hallgató tudományos igényű dolgozata és azok rövid bemutatója mérettetett meg. Az előadások és a szakmai zsűri értékelésének és döntésének megfelelően a zsűrielnökök a következő diákoknak ítélték oda az első három díjat: német nyelv és irodalom szakon első helyezett lett János Erzsébet Piroska és Gergely Tamás, második lett Cseuz Annamária, harmadik helyen végzett Kálmán Andrea; angol nyelv és irodalom szakon szintén ebben a sorrendben végzett Holt Sebastian és Rózsa Tekla-Beáta, őket Kiss Erzsébet Janka, Erdős Alexandra és Gáti Éva-Melinda követték a második helyen, harmadik pedig Bócsi Dorottya, Gui Cristian, Varga Anett és Hosszú Gréta-Bettina lett; magyar nyelv és irodalom szakon első lett Szegedi Csilla, második Egri Dóra, harmadik Csókási Tímea; filozófia és képzőművészet szakon György Katalin és László Attila lettek az elsők, második Kónya Kincső és Trif Tünde-Emőke, harmadik Deák Péter, Egyed Péter és Tokos Arnold Ottó; társadalomtudományok szakon első lett Virág Ádám, Csányi Emese, második Kelemen Anna Gyöngy és Csányi Emese, harmadik Kubas Eleonóra és Zsisku-Gergely Gabriella; zene szakon első lett Ambrus László, második Elek Gergő, harmadik Fábián Attila; neveléstudományok szakon első Nagy Vanda Krisztina, második Bíró Tünde Lilla, harmadik Bagosi Csilla-Mária és László Beáta; Nyelv, kultúra és civilizáció és Teológia szakon első lett Lajos Édua és Bodnár Lajos, valamint harmadik Feiszés Iulia Gabriella (második helyet nem osztottak); közgazdaságtudomány szakon második lett Kovács Aletta Beatrix és Lengyel Erzsébet, harmadik lett Gál Vivien (első helyet nem osztottak).
A hosszú, de tartalmas nap után a legjobb helyezéseket elért hazai és határon túli diákok egy szerény jutalmon túl lehetőséget kaptak arra is, hogy továbbjussanak a kolozsvári ETDK-ra, majd a budapesti OTDK-ra, ahol bebizonyíthatják, hogy kutatásaik a szélesebb tudományos körökben is megállják a helyüket. A résztvevők elismeréseképp többen ajándék könyvcsomagokat vehettek át, a díjátadást követően pedig a szervezők mindenkit szeretettel vártak egy állófogadásra.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)