Eleik történelmét kutatták
A székelység múltjából vizsgáztak a diákok
Csak erős gyökerű fa hoz virágos lombot – Incze Sándor nyugalmazott esperes, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke fogalmazta ilyenformán meg beszédében a gimnazistáknak meghirdetett Székelység története vetélkedő megrendezésének indítékát. A második kiadás döntőjét szombat délelőtt bonyolították le a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tizenegy döntős diákcsapat részvételével.
A vetélkedő, amely idéntől felvette a Kádár Gyula-emlékverseny nevet, azért költözött át a Székely Mikó Kollégiumból a Gábor Áron Terembe, hogy a történelmi légkört még inkább megidézhessék a valaha nagy döntések helyszínéül szolgáló helyiségben – mondta bevezetőül Szekeres Attila heraldikus. Szekeres ezután ismertette a közelmúltban váratlanul elhunyt Kádár Gyula történész életútját, műveit és hitvallását, mely szerint „történelmi-kulturális ismeretek nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén”, és „fel kell nevelnünk egy ifjú nemzedéket, amely kiharcolja azokat a jogokat, amelyek megilletik az őshonos magyarságot”.
A háromfős diákcsapatok már alig várták, hogy bizonyíthassák történelmi tudásukat, ismertették falujuk, városuk egy-egy neves személyiségét, első világháborús kvíz kérdéseire feleltek, történelmi eseményeket, személyeket neveztek meg, ha leírásukból rájuk ismertek, ugyanakkor egy kisebb emlékszobányi tárgyi emléket, háborús ereklyéket, fényképeket gyűjtöttek a rokonságból, és állítottak ki a helyszínen.
Az eredményhirdetésre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. A Bogyó Attila történelemtanárból, Cserey Zoltán történészből és a már említett Szekeres Attila Istvánból álló zsűri döntése alapján első díjat nyert a zágoni Székely hármas csapat, második lett a Szövetségesek a vajdasági Adából, harmadik a backamadarasi Kiss Gergely csapat. Minden résztvevő, valamint felkészítő tanáraik könyvcsomagot kaptak, június elején pedig a döntősöket jutalomkirándulásra viszik, melynek során felsőháromszéki világháborús emlékhelyeket látogatnak meg.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Illegális bevándorlás - Szőcs Géza: egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeretnek és a felelősségtudatnak
A migráció kezelése során egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeret szavának és az európai kultúra iránti felelősségnek - hangsúlyozta Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke a szervezet által hétfőn Budapesten rendezett konferencián, amelyen közép-európai irodalmi személyiségek tekintették át a kérdést.
Az Európa válaszúton - meg kell-e mentenünk Európát? című tanácskozáson Szőcs Géza kiemelte: az európai értékrend egyik meghatározó pillére a testvériség, vagyis a szolidaritás az elesettekkel, a rászorulókkal, a szerencsétlenekkel.
Amikor Európa jövőjéről beszélünk, a lelkiismeret szavára ugyanúgy kötelességünk odafigyelni, mint a felelősség parancsára, amely az európai értékrend felszámolásának vagy átalakításának minden kísérletére határozott tagadó választ kell, hogy adjon - tette hozzá.
Mint mondta, az 1980-as években unalomig emlegetett "európai ház" ma a vihar kapujában áll, miközben alapvető igazság, hogy az érkezők "nem az Európai Unióba akarnak jönni, hanem Németországba", ezért is megkerülhetetlen Berlin szerepe, helyzete, jövője ebben a kérdésben.
A Szlovákiából érkezett Jozef Banás a vitában a Himalájában fekvő kis állam, Bhután példáját hozta fel, ott ugyanis nem a GDP, hanem a nemzeti boldogság növelése a legfőbb szempont, márpedig szerinte Európában is arra volna szükség, hogy gürcölés helyett örömteli munkát végezzünk, egészséges élelmiszerhez jussunk.
Az általa kívánatosnak nevezett megoldásban tényleges közösségek léteznek, a kultúrát nem őrli fel a globális szürkeségre törekvő szabadpiac, a nagyhatalmak pedig nem próbálják a "terrorveszéllyel fenyegetve szárnyaik alá terelni" a kisebb államokat.
Jozef Banás szerint az EU vezetése rossz kezekben van, de a működési mechanizmusok sem megfelelőek, hiszen "az Európai Unió minden szabálya olyan helyzetre épít, amikor nem történi semmi", így most ezek alkalmazhatatlanok. A helyzet kezelésének lényeges elemeként említette, hogy állítsák le a közel-keleti öldöklést, és segítsenek a harcok elől elmenekülteknek a szülőhazájukban boldogulni.
David Zabransky cseh író szerint "ez a konfliktus nincsen felkészülve a hordákra". Megjegyezte az is: "ez a válság újra leeresztette a vasfüggönyt", hiszen a helyzet azt mutatja, hogy a kommunizmustól negyedszázada megszabadult országok és Németország "nem eveznek egy hajóban".
A Lengyelországból érkezett Maciej Zieba arra hívta fel a figyelmet: minél inkább a szabadság felé fordulunk, annál kisebb biztonsággal számolhatunk, de ez fordítva is igaz. Európát egy nagymamához hasonlította, mondván, polgárai számára a kontinens nem termékeny és nem vonzó.
Hozzátette, hogy különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, és a közép-európai történelem viharaira utalva kijelentette, a mi népeink is megtapasztalták, nagylelkűnek és szolidárisnak kell lenni azokkal, akik szükséget szenvednek.
Mircea Dinescu román költő - utalva arra, hogy nehezen szólhat elfogulatlanul a témában, amikor négymillió honfitársa keresi boldogulását Nyugat-Európában - megjegyezte, az exodus mellett az európaiak előítéletességével is meg kell küzdeni. Utalt arra, hogy mint azt a régi erdélyi temetők is tanúsítják, Európa e részében nem szóvirág vagy vágyálom volt egykor a multikulturalizmus.
A szintén román Dorin Tudoran arról beszélt, Brüsszelnek nincsen joga önhatalmúlag perifériát kijelölni, pedig "úgy tűnik, politikai autizmusában ezt teszi", vagy háttérbe szorítani "az országprojekteket", ezért ha Európát akarunk, annak egyenlő nemzetek szövetségének kell lennie.
A befogadás egyik okaként említette, hogy a németeknek a második világháború vége óta bűntudatuk van, hozzátéve, ettől még nem várhatják ugyanezt más államoktól is. Közölte, Európa túl sokat vesztett a saját vallásháborúin ahhoz, hogy másokét a határai közé engedje.
A magyar származású, évtizedekig a BBC-nél dolgozó Sárközi Mátyás arról beszélt a konferencián, elfogadhatatlan, hogy egyes államok kvótarendszert akarnak kényszeríteni másokra, ugyanakkor kellő válogatás után Magyarország "talán befogadhatna" embereket a Közel-Keletről.
A magyarság kitűnő asszimilátor - jelentette ki, hozzátéve, az így érkezettek beilleszkedését támogatni kellene, a kirekesztésre nulla toleranciával tekintve, egyben elutasítva a vallási alapú iszlám törvénykezés, a saría bevezetésének bármilyen formáját is.
(MTI)

Ingyenes könyvcsere-szolgáltatás – rukkola.ro
Magyarország után Erdélyben is megnyitja az első és legnagyobb online könyvcserélő oldalát, amelyen papíralapú könyvek cserélnek gazdát. A történet
Az oldal 2012. július 10-én indult el Magyarországon. Alapítói Kun Gabriella, Kovács Adrián, Cziczlavicz Péter. A rukkola.hu indulása óta eltelt első fél évben csaknem 120 ezer könyv cserélt gazdát, a tagok naponta 650 könyvet adnak át egymásnak. Ma a felhasználószám a magyarországi oldalon meghaladta a 33.000-et és több mint 250.000 könyv közül lehet válogatni.
Mi a Rukkola?
Az oldal lényege, hogy a felhasználó saját polcáról felajánlhat pár könyvet, amit szívesen odaadna másnak, ezután pontokat gyűjthet. A pontokért cserébe pedig válogatni lehet mások feltöltött könyvei között, melyeket ingyen kaphatunk meg. A könyvek átvétele/átadása a személyes átvétellel, postai úton vagy Happonton (csereponton) keresztül történik, miután a felhasználók felvették egymással a kapcsolatot. A felhasználók utólag értékelhetik is egymást, ezzel kiszűrve az esetleges csalókat a rendszerből.
Indulás Erdélyben
Az indulás óta nagyon sok erdélyi felhasználónk lett, akik rendszeres heti transzferrel oldották meg a könyvek szállítását Magyarországra és vissza. Erdélyben ezen kívül három cserepont is működik.
A felhasználószámot nézve az oldal üzemeltetői 2016. május 10-én elindították rukkola.ro domainnév alatt az Erdélyi lokalizált könyvcsere oldalt és bíznak abban, hogy itt is hamar feltöltődik az adatbázis könyvekkel és megindulhat a csere. Az indulás után regisztráltak ráadásul most ajándékpontokat kapnak, amit könyvekre is cserélhetnek.
Erdély.ma

Megújult a Csíksomlyó Üzenete kiadvány
Új arculattal és rovatokkal, változatos tematikával, több korosztályhoz is szólva jelent meg a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány megbízásából a Csíksomlyói Ferences Rendház által kiadott Csíksomlyó Üzenete pünkösdi száma.
A tizedik évfolyamához érkezett csíksomlyói kegyhely folyóirata 48 oldal terjedelemben látott napvilágot.
Az irgalmasság szentévét középpontba állító pünkösdi szám vezércikkét a főszerkesztő, fr. Urbán Erik kegyhelyigazgató jegyzi Változás – hűség címmel, majd Világunk egyetlen esélye együttműködni Istennel címmel Borsodi L. László interjúja következik ft. Csintalan László csíkdelnei–csípálfalvi plébánossal, a csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szónokával.
A lapban a Márton Áron Emlékév eddigi eseményeiről és a soron következő programokról, a tízéves szünet után újraindult csíksomlyói passiójátékról, a csíksomlyói kegyhely életének legfontosabb eseményeiről is olvashatunk, a Kitekintő című rovat, amely az Európai Máriás Háló részét is képező kegyhelyek múltjába és jelenébe nyújt betekintést, ezúttal Fatimába kalauzol.
A Csíksomlyó Üzenete 8 lejért vásárolható meg a Csíki Hírlap újságosbódéiban és a csíksomlyói kegytemplom kegytárgyboltjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Lépjen vissza Taierling (Kampányban az MPP)
„Felkérem, nem felszólítom Johann Taierlinget, az Erdélyi Magyar Néppárt polgármesterjelöltjét, hogy lépjen vissza” – mondta tegnap Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) megyei elnöke az alakulat kézdivásárhelyi székházában tartott sajtótájékoztatón, amelyen Szigethy Kálmán, az MPP polgármesterjelöltje, Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke és Lukács László, a párt városi, illetve megyei tanácsi listájának harmadik helyezettje volt jelen.
A Magyar Polgári Párt a magyar lelkiismeret – magyarázta egyik választási jelszavukat a párt megyei elnöke –, mert az MPP-tagok, annak jelöltjei ugyanolyan szegények, mint a nép, ugyanúgy élnek, tudják, mire van szükségük az embereknek, ezért hiteles az MPP képviselete. Az MPP képviselői az erdélyi magyar politikában nemcsak a versenyt, a választás szabadságát, hanem a valódi együttműködés lehetőségét is megteremtették. Amikor lehet, akkor legyen verseny – hangsúlyozta –, de amikor szükséges az összefogás, akkor közösen kell lépni, mert csak így lehet eredményt elérni. Kulcsár-Terza József a Rákosi-ügyet botrányosnak minősítette: „jellemtelen emberektől csak ilyen jellemtelen lépések várhatóak, ezt a párt elítéli”. Rákosi János kizárta magát az MPP-ből, amikor annak polgármesterjelöltje ellen függetlenként indult. A megyei elnök az Erdélyi Magyar Néppártot is bírálta. Meglátása szerint nem lehet tiszta lappal indulni a választásokon, amikor „ők verték szét a jobboldalt”. A Néppárt módszereit szekus módszereknek minősítette. Azt is elmondta, hogy Taierling 2012-ben már megméretkezett, látta, milyen eredményt tud elérni, most is tisztában van, hogy nem nyeri meg a választást, mégis gyengíti a jobboldalt. Lépjen vissza, és támogassa Szigethy Kálmánt – javasolta Kulcsár-Terza József Johann Taierlingnek.
Szigethy Kálmán polgármesterjelölt arról beszélt, hogy a párt tanácsi listájára zömében fiatalok és civil szervezetek képviselői – Péter János és Forró Béla, a Székely Kutyaklub elnöke – kerültek. A listájukon szereplő fiatal vállalkozókat – Kádár Zsoltot, Hella Zoltánt és Náni Leventét – is megemlítette, akik bebizonyították, hogy itthon is lehet boldogulni. Névsorukban a romák képviselője, Kalányos Attila neve is szerepel, sőt, Cristian Jolţan személyében egy román nemzetiségű jelölt is került. Programból kiemelte többek között a vállalkozóbarát környezet kialakításának fontosságát, a befektetők vonzását, a helyi értékek népszerűsítését. Vissza kell állítani a városi színházat, haza kell hívni a fiatalokat – sorolta. Az MPP polgármesterjelöltje megválasztása esetén kezdeményezné a megyei jogú város visszaminősítését várossá, mivel akkor csökkennének az adók, és az európai uniós vidékfejlesztési pályázatok elbírálásánál előnyt élveznek a községek és a kisebb városok. „Nem jelent semmiféle előnyt a megyei jogú városi cím” – hangsúlyozta Szigethy. Ugyanakkor fontosnak látja, hogy az önkormányzat felújítsa Fortyogófürdőt, ahol véleménye szerint gyógy- és élményfürdőt lehetne működtetni.
A sajtótájékoztató végén Kulcsár-Terza József bemutatta a nyujtódi Lukács Lászlót, aki a párt megyei tanácsi listáján harmadik helyen szerepel; ő képviseli a majdani megyei önkormányzatban Felső- Háromszéket, ő az, aki le tud ülni tárgyalni az RMDSZ-vezetőkkel, és el tudja mondani, hogy mi a gond Kézdiszéken.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teodorovici: 2016 halott év
Eugen Teodorovici korábbi európai uniós alapokért felelős miniszter csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján kijelentette: ez az év uniós pénzek szempontjából „halott” lesz.
„Uniós alapok szempontjából Románia ma visszatért a 2009-2011-es időszakba, ami nagy kár az országnak. Románia kétmilliárd eurónyi előleget kapott már az EB-től a 2014–2020-as költségvetési periódusra, ám ezek a pénzek ott állnak a bankszámlákon, és nem bocsátják őket a haszonélvezők rendelkezésére” – nyilatkozta, hozzátéve: több ezer ki nem fizetett számla várakozik az uniós támogatásokért felelős tárcánál, az új EU-s költségvetési ciklust pedig még nem akkreditálták.
„Ez az év halott lesz, ami az uniós alapokat illeti” – fogalmazott, kijelentve: az előző tárcavezető, Aura Răducu „katasztrófa volt az országra nézve”. Teodorovici ugyanakkor nagyra értékelte, hogy a jelenlegi miniszter, Cristian Ghinea felhívta őt. „Elmondtam a miniszter úrnak, milyen prioritásokat kell szem előtt tartania az év végéig: a számlák rendezése, az új költségvetési ciklusra vonatkozó összes európai támogatás meghirdetése az év végéig, illetve a 2014–2020-as új rendszer akkreditációja” – fogalmazott Eugen Teodorovici.
Szabadság (Kolozsvár)

Valóság és illúzió a Heliosban
A Helios Galériában május 12-én nyílt meg a Temesváron élő és alkotó hivatásos magyar képzőművészek közös kiállítása. A XXI. Bánsági Magyar Napok keretében megvalósult tárlatot Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke és Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetségének helyi elnöke nyitották meg.
A hatalmas érdeklődést kiváltó tárlatnyitón Szász Enikő köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve, hogy a 24 művész alkotásait bemutató, immár 21. alkalommal megrendezett kiállításon először láthatunk divatkreációkat, Péter Ildikó divattervező gyönyörű munkáit. A divattervező hölgy, aki argentin tangóoktatással is foglalkozik, partnerével, Corneliu Cojereannal egy látványos táncbemutatóval örvendeztette meg a tárlatnyitó közönségét.
Az évszázados temesvári magyar művészeti hagyományok történetét Szekernyés János helytörténész, műkritikus elevenítette fel. „Bátran elmondhatom, hogy a temesvári magyar művészek eddig látott 21 közös tárlata közül ez az egyik legsikerültebb, ha nem éppen a legsikerültebb” – mondta Szekernyés János, aki szerint tematikailag és műfajilag is rendkívül változatos ez a kiállítás, másrészt a korábbi évekhez viszonyítva magas és egységes színvonalat képviselnek az alkotások. „A munkákon észrevehető az absztrakt felé való törekvés, még azon alkotások esetében is, amelyeken még felismerhető a valósághoz való kötődés. Úgy vélem, nemcsak a kiállítás címének köszönhető, hogy az illúzió felé mentek a művészek, hanem inkább annak, hogy egy nagyon határozott, pregnáns, expresszív kifejezésre törekedtek” – mondta a kiállított munkákat értékelő Szekernyés János.
A Valóság és illúzió című kiállítás 2016. május 25-éig tekinthető meg a temesvári Helios Galériában.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvári beszélgetés Trianonról a mítoszok tükrében
A trianoni békeszerződés aláírása egyike azon történelmi eseményeknek, amelyek közel száz éve megosztják a közvéleményt Közép-Kelet-Európában, a témáról azonban ma már csak európai kontextusban érdemes beszélni, hangzott el többek között a Pro West Alapítvány által a kolozsvári Néprajzi Múzeum dísztermében szombaton szervezett kerekasztal-beszélgetésen – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az alapítvány elnöke, Emil Aluaş nyitóbeszédében elmondta, a Pro West – amely negyedik alkalommal szervezett erdélyi történelmi témájú beszélgetést a kincses városban – célul tűzte ki a közös helyi értékek, a közös történelmi múlt és kulturális alap ápolását. Ezúttal a közép-európai népek sorsát meghatározó történelmi döntésről és az ahhoz kapcsolódó mítoszokról és legendákról tartott előadást Polgár István, a Nagyváradi Egyetem tanára és Virgiliu Ţârău történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács alelnöke.
Polgár István – aki nemrégiben a békeszerződésről írta doktori disszertációját – előadása elején leszögezte: a magyarság számára Trianon többet jelentett egy nemzeti katasztrófánál, ezért a mai napig rendkívül nehéz objektíven közelíteni a témához. Az egyetemi tanár szerint a mai európai kontextusban, az „egység a sokféleségben” jelszó figyelembevételével kell közelíteni a témához.
„Még mindig nehéz ezt megvalósítani, hiszen ahogy erre több történész is rávilágított, a konzervatív nacionalizmus blokkolja a kisebbség és a többség közötti kommunikációt” – jegyezte meg Polgár István. Leszögezte: el kell fogadnunk, hogy azt nevezzük történelmi igazságnak, amit mindenki aláírt és lebélyegzett, márpedig a trianoni békeszerződést a magyar képviselet – Benárd Ágost, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár – is ellátta kézjegyével 1920. június 4-én. „Tudni kell, hogy az akkori magyar politikai vezetés ellenezte a háborúba lépést, tudván, hogy el lesz veszítve. Nyilván gondolhatunk összeesküvés-elméletekre, vagy gondolhatunk arra, hogy az akkori nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország úgy döntöttek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára már nincsen szükség. A franciák a saját biztonságuk szempontjából közelítették meg a problémát. Úgy gondolták, hogy az Oroszországból előretörő bolsevizmus veszélyezteti őket. A nagyhatalmak álláspontja szerint egy felaprózott Közép-Kelet-Európát könnyebb befolyásolni és irányítani” – mondta az előadó. Polgár István egy másik összesküvés-elméletet is említett, mely szerint a szabadkőművesek egy nagyszabású tanácskozást szerveztek 1917-ben Párizsban, melyen magyarok is részt vettek, s bár soha nem bizonyították, ezen a nemzetközi konferencián napirendre került a monarchia feldarabolása is. Mint mondta, a békeszerződés aláírása körüli legendáriumok egyike szerint Georges Clemenceau akkori francia miniszterelnök nem kifejezetten kedvelte a magyarokat, mivel a fia egy magyar nőt vett feleségül, akivel hamar tönkrement a házassága. A közönség soraiból érkező kérdésre válaszolva Polgár István leszögezte: a trianoni szerződés már rég hatályon kívül van – azt ugyanis felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés –, de nem is tartalmazott időkorlátra utaló mondatot. Rámutatott: arról is gyakran szó esik, hogy a trianoni békeszerződés csupán 100 évre szól, utána lejár. Mint mondta, egyedül a 19. cikkely utal arra, hogy az aláírók időnként találkozhatnak és újratárgyalhatják a szerződést, amennyiben valamelyik fél nem tartja be a dokumentumba foglaltakat. Virgiliu Ţârău történész rövid előadásában arra mutatott rá, hogy a trianoni békeszerződés aláírását megelőzően radikálisan megváltoztak az erőviszonyok az első világháború következtében, a monarchia már nem tűnt életképesnek, a nyugati nagyhatalmak pedig az orosz bolsevizmus nyugati terjeszkedésének megakadályozásán dolgoztak. „A történészek közel száz éve vitáznak a témán, melynek a végére valószínűleg soha nem kerül pont. Vitákra szükség van ma is, a belső határok nélküli Európában azonban ma az együttműködés, a folyamatos kommunikáció lehetőségeit kell keresni” – fogalmazott Virgiliu Ţârău.

Erdély.ma

Otthon a táncban
A virtust díjazták a III. Székelyföldi Legényesversenyen
Több tapsot, több figyelmet is megérdemelt volna az a nyolc legény, aki a Lajtha László Alapítvány és a Háromszék Táncegyüttes által meghirdetett III. Székelyföldi Legényesversenyre jelentkezett. Akadtak köztük olyanok, akik Györgyfalváról tánclépésben írtak verset, mások Százhalombattáról találták érdemesnek idejönni. Az udvarhelyszékiek pedig virtusból, tartásból, hagyománytiszteletből vizsgáztak jelesre a pénteki megmérettetésen. Ezért jogosan kapott mindenki díjat.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője műsorvezetőként lazán és poénosan vezette le az estet. Tehette, hiszen hazai terepen volt, (Deák Gyula igazgató szerint is jól sikerült a helyszínváltoztatás), és a maroknyi nézőközönség szinte a „családi kört” jelentette. No meg szüksége is volt az izgulós, lámpalázas 14–19 éveseknek egy kis kötetlen beszéltetésre, hogy elfelejtsék, miért is vannak itt: a verseny a györgyfalvi táncos, Jaskó István „Pitti” folyamatának (táncának) pontos bemutatásából állott, valamint a motívumok szabad kombinálásával a saját szájuk íze szerint formált legényesüket is meg kellett mutatniuk az ifjaknak.
Tizenéveseké a verseny
Bár a szervezők nem szabtak korhatárt, valahogy a tizenéveseké lett ez a verseny, mivelhogy az idősebbek vagy elkötelezik magukat egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben, vagy egyéb elfoglaltságok miatt nem vállalják már a felkészülést. Így is megmutatkozott azonban a különbség a 14–15 évesek, illetve a színpadot, reflektort már jól tűrő, rutinos százhalombattaiak vagy a húszhoz már közelebb állók fellépésében, térkihasználásában, a tánc felépítésében, no meg persze a figurák minőségében is.
Ez különösen a kötelező tánc előadásában volt határozottan megfigyelhető, a szabadon választott szakasznál az iskolázottság súlya háttérbe szorult, és a két györgyfalvi legény, mint hal a vízben, anyanyelvi szinten adta elő saját legényesét. Ahogy illik. Nekik – saját bevallásuk szerint – kétszeri megnézése a Pitti táncának elegendő felkészülést jelentett.
Mit osztályoztak?
A zsűri, azaz Ivácson László, Melles Endre tánckarvezető, Péter László, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművésze és Deák Gyula, a Háromszék igazgatója hosszasan mérlegelte minden versenyző egyéni érdemeit és gyengeségeit: látható módon a falusi környezetből jövők közvetlenebb kapcsolatban álltak a földdel, jobb volt a „talajfogásuk”, dobbantásaik keménységről és határozottságról árulkodtak.
A végső eredményt azonban még sok minden befolyásolta: a lábkörök teljessége, az ugrások magassága, a pityegtetés erőssége, nem utolsósorban az alkalomhoz–tánchoz illő viselet, és sokat nyomott a latban a saját egyéniség megmutatása is. Többször is elhangzott, „jó anyagról” beszélünk, felkészült versenyzők mérettették meg magukat. Ugyan ezt többen megtehették volna azok közül is, akik a nézőtéren ültek…
A lámpaláz volt a gyengéjük
Amíg a zsűri tanácskozott, addig a versenyzőket és tanáraikat faggattam várakozásaikról.
– Nem vagyok megelégedve magammal, úgy érzem, pontatlan voltam – mondta a rugonfalvi Forgács.
– Lehet fennebb lépni, látjuk mi is – tették hozzá oktatói, László Zsolt és Anna –, de elsősorban azért jöttünk, hogy visszaigazolást kapjunk a munkánkról. Erről a közönség tapsa tud leginkább meggyőzni.
A százhalombattai fiúk, 10–15 éves táncos múlttal a hátuk mögött, magabiztosabbnak tűntek, de a verseny izgalmainál erősebben hatalmába kerítette őket az afölött érzett meglepetés, hogy milyen vendégszeretetet tapasztaltak, ellentétben a hazai fellépésekkel, ahol szerintük a türelmetlenség és az információk elhallgatása a jellemző.
A nagyobbik györgyfalvi legény már dolgozik, így kevesebb időt töltöttek a felkészüléssel, gyenge pontjuknak azt tartották, hogy „erősen izgulnak”.
Megérdemelt díjeső
Az év kiváló legényes táncosa a magyarországi Papp Richárd lett. A legényes újraalkotója megtisztelő címet megosztva nyerte meg a györgyfalvi Mirza Miklós Barna és a tárnoki Kiss Attila.
Az egyetlen háromszéki versenyző, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás különdíja egy györgyfalvi tánctáborban való részvétel, amelyet az ottani Georgikon Alapítvány ajánlott fel. Palagyi Szilárd Ráckeresztúrról, Imre Róbert Rugonfalváról és az alsóboldogfalvi Farkas-Forgács Jenő szintén különdíjasok, a közönségdíjat és a zsűri különdíját a legifjabb legény, a györgyfalvi Csíki Ákos vitte haza.
Mindannyian megkapták Fekete Réka Táncbeszéd című gyönyörű könyvét is. Gratulálunk nekik és a szervezőknek is, és tekintve, hogy az eseményt követő táncházban, ahol a Folker zenekar húzta a talpalávalót, rengeteg ifjú leány, de annál kevesebb legény vett részt, a jövőre nézve reméljük, kissé népesebb lesz a mezőny.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tamás Sándor: Székelyföld újjáépítésére vállalkoztunk
"Nem választásról választásra látjuk az életet, hanem programról programra. Persze, odafigyelünk a választásra, hiszen akkor kapunk az emberektől felhatalmazást arra, hogy programjainkat megvalósíthassuk - de a programok a legfontosabbak” – nyilatkozta a Maszolnak Tamás Sándor, aki harmadik mandátumára pályázik a Kovászna megyei tanács élén az RMDSZ színeiben.
- Az elmúlt két mandátum alatt a háromszéki önkormányzatban sikerült meghonosítani a programalapú tervezést. Mi a hozadéka az elmúlt éveknek és mit tervez a következőkben?
- Nyolc évvel ezelőtt azt vállaltuk, hogy újjáépítjük Háromszéket, Székelyföldet. Ez kétirányú tevékenység: egyrészt, a fizikai értelemben vett újjáépítés, az utak, hidak, víz- és egészségügyi rendszer fejlesztése, a másik pedig a közösségépítés. Az elmúlt nyolc évben határozott, jó lépéseket tudtunk tenni ez irányban. Fontos volt az a szemlélet, hogy programokban gondolkodjunk, és azokhoz keressünk támogatást, ne pedig a pénz szempontjából nézzük a lehetőségeket. Ne azt mondjuk, csak ennyi jutott, ekkorát csináltunk belőle, mert nem lehet fél hidat építeni.
Például, Székely fürdőépítő programot hirdettünk. 6-8 évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ismét tető alá hozzuk a hagyományos székely fürdők hangulatát és épületeit is, így a Borvíz útja program keretében uniós támogatással, kormányprogramból és saját költségvetéssel építettünk fel és újra fürdőket Baróton, Előpatakon, Bölönben, Málnásfürdőn, Oltszemen, Sugásfürdőn és Hatolykán, de kaláka rendszerben épültek feredők Bodokon, Csernátonban, Kisbaconban, Zalánpatakon, Székelypetőfalván, Bálványosfürdőn. A munkát idén Dálnokon folytatjuk.
Fontos a turizmus fejlesztése, mert az munkahelyeket teremt, hiszen egyre több gyógyulni, kikapcsolódni vágyó ember keresi fel a feredőket, és ha elmennek oda, nyilván fogyasztanak is, ha ezt megteszik az jó a helyi vállalkozóknak, akik értelemszerűen újabb állásokat fognak meghirdetni. A megyei önkormányzat nem tud közvetlenül munkahelyet adni, de tud olyan feltételeket teremteni, amely munkahelyeket generál. Az utak, a hidak, a fürdők is tudnak új munkahelyeket generálni. Fontos az is, hogy a legtöbb ide érkező turista román vidékről származik, mert közben szeretnénk lebontani azt a rosszindulatú, a bukaresti politikum által gerjesztett, téves szemléletet, hogy itt, Székelyföldön nem beszélnek románul, nem adnak egy darab kenyeret.
Fontos program az egészségügy talpra állítása is, hiszen Sepsiszentgyörgyön tíz éven keresztül építőtelep volt a kórház. Ennek is a végére jártunk. Kormánytámogatással, majd európai uniós pályázattal, 30 millió lejből felújítottuk az épületet, és még 30 millióból korszerű orvosi felszereléseket vásároltunk. Amiről szintén tudunk, az a szakember gárda problémája: egy buta, országos politika miatt az orvosok kivándorolnak. Kovászna megyében a Marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány támogatásával, a Magyar Kormány és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat hozzájárulásával orvosi szolgálati lakásokat építettünk. Hat orvosi lakás azonnal betelt: hazahoztunk Székelyföldre szakembereket, de máshonnan is csábítottunk ide orvosokat. Emellett, Baróton és Kézdivásárhelyen a helyi önkormányzati tulajdonban lévő kórházépületek fenntartáshoz is hozzájárul a megyei önkormányzat egy támogatási rendszerrel, ugyanakkor, helyi önkormányzatokkal közösen felújítottunk 11 vidéki orvosi rendelőt. Ezt a programot folytatjuk.
Kevesen tudják, hogy a Kovászna megyei önkormányzat naponta 1350 árva gyerekről gondoskodik különböző rendszerekben. Ez nem kevés, és nagyon nagy felelősség. Az otthoni beteggondozás a szívemhez egyik legközelebb álló program. Vannak feladatok, amiket a megyei önkormányzat nem tud ellátni, ezért együttműködünk civil szervezetekkel, az egyházakkal. Évről évre növeljük a szociális pályázatok összegét, hiszen a román kormány ezt évről évre csökkenti. Az önkormányzat támogatásával, napi rendszerességgel 1300 idős ember otthoni beteggondozását végzik el ezek az elhívatott munkatársak.
- Ha csak egyet kell kiemelni, mit tart az elmúlt nyolc év legkiemelkedőbb megvalósításának?
- Az illyefalvi sajtgyár újraindítását és az ebben való részvételt. A tej behozatalának liberalizációja után az történt, hogy egyik napról a másikra elöntötte az üzleteket a külföldi, drága dobozos tej, ami nem tejből, hanem tejporból készül, és a székelyföldi gazdák hoppon maradtak. Erre a székelyföldi gazdák válasza az volt, amit Székelykeresztúron, Csíkszépvizen és Illyefalván is megcsináltak, és ami most alakul Kézdiszéken: a tejfelvásárló, feldolgozó és értékesítő szövetkezetek létrehozása. Ezek a szövetkezetek megvásárolják a termelőktől a tejet, többet fizetnek érte, mint a nagy felvásárlok - ők már nem veszik át a tejet. Ugyanakkor, két éve beindítottunk az agrárkamaránál és a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolánál olyan képzéseket, amelyek munkahelyeket generálnak. Ilyen például a sajtkészítő tanfolyam: 150 ember végezte el a tanfolyamot, és ma már sok gazda tudja eladni termékeit a programszerűen szervezett kirakodó vásárokon.
- Mi az, amit a legnagyobb kudarcnak tart?
- Azt, hogy más hibája miatt a határidőket nem tudtuk betartani. Én azon politikusok közé tartozom, aki nem a rózsaszín jövőt adja el. Praktikus ember vagyok, és ha azt mondom, hogy hétfő reggel nyolc óra, akkor az hétfő reggel nyolc óra. Sok esetben azonban önhibánkon kívül, a román jogszabályi dzsungel, a kivitelezők egymás közötti harca és a spekulánsok miatt ezt nem tudtuk tartani. Ilyen például a Sepsiszentgyörgy – Illyefalva és Brassó megye határa közötti 9 kilométeres útszakasz megépítésének esete. Ha most kimegyek Illyefalvára, azt mondják az emberek, hogy négy évvel ezelőtt is megígértük az útkorszerűsítést és nem történt meg. Igazuk van. Megígértük, de mások hazug ígérete mentén igértük. Ezzel a pályázattal részt vettünk két országos programban, mindkétszer megnyertük a pályázatot, de a közbeszerzési folyamat buktatói miatt nem jutottunk el a kivitelezésig. Most újrakészítettük az útszakasz felújítási tervét és saját költségvetésből fogunk neki. Idén megépítjük azt az utat is. Csak a tavalyi évben több mint 100 km utat aszfaltoztunk. Idén folytatjuk a munkát.
- Naponta ingázik kézdivásárhelyi otthona és sepsiszentgyörgyi hivatala között, de munkája során is sokszor találkozik az emberekkel, hogy érzi, mit várnak el a megyei tanács vezetőjétől és ön mennyiben felel meg ennek az elvárásnak?
- Hogy mennyiben felelek meg, azt június 5-én, a helyhatósági választáson meg fogják mondani. Az embereket nem lehet becsapni, én bízok a háromszékiek bölcsességében. Nézem a román pártok és a magyar testvérpártok kampányát, szlogenjeit, retorikáját, és az, amit egyesek elművelnek, megyefejlesztésnek kevés, bohócságnak viszont sok. Ma már nem lehet a ködöt eladni kilóra. Az emberek konkrét dolgokat várnak.
Minket a háromszéki emberek azzal bíztak meg, hogy utat, hidat építsünk, állítsuk helyre az egészségügyi rendszert, legyünk szociálisan érzékenyek és járuljunk hozzá, hogy munkahelyek létesüljenek. Székelyföld azokból az emberekből, családokból áll, akik akarnak valamit az élettől. Nem siránkoznak, hanem megoldásokat keresnek.
- Az elmúlt években hangsúlyosan foglalkoztak a térség marketingjével, sikerült-e előre vinni Székelyföld ügyét?
- A térség fejlesztése és marketingje szorosan összefügg. Székelyföldben gondolkodunk, és nem csak beszélünk, hanem teszünk is érte. 2009-ben Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök úrral lementünk Bukarestbe a Romexpóra, és az egymás mellett lévő Kovászna, Hargita és Maros megyei standokról leszedtük a megyékre vonatkozó feliratokat és feltettünk egy táblát, amin azt írta: Ținutul Secuiesc. Hatalmas botrány lett belőle, de túléltük, és ettől kezdve Székelyföldként jelentünk meg Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben egyaránt. Egyébként akkor Elena Udrea volt a turisztikai miniszter, ő kiállt mellettünk.
- Háromszéken mára szinte állandósult a konfliktus az önkormányzatok és a prefektúra, valamint más állami intézmények között, hogyan lehet ezt rendezni?
- Az a gond, hogy a prefektusok Háromszékre egy gyufásdobozt érő pénzt sem hoztak. Kovászna megyében, szinte kivétel nélkül, minden prefektus vajnafalvi volt, és annyira nem voltak képesek, hogy a Kovászna felé vezető útra kilobbizzanak egy új aszfaltszőnyeget. A román kormány megyei megbízottjának 2016-ban az a legfontosabb problémája, hogy a megyei tanács elnökének három nyelvű a fejléces papírja. Én nem tudok így viszonyulni hozzájuk. Az a gond, hogy a politikai kérdéseken túlmenően is akadályoznak néhány fejlesztési kérdést. Például, itt van Sepsiszentgyörgyön ez a gyönyörű főtér, amit Antal Árpád polgármester 555 év után épített a városnak. A prefektus behúzta a kéziféket, így a főtér egyik felét nem lehet elkészíteni, már a gaz is felvette. Gondot jelent, amit Codrin Munteanu volt prefektus Sepsiszentgyörgyön, a belügyminiszter előtt fogalmazott meg: „Kovászna megyében a prefektus dolga, hogy kézifék legyen”. Van, aki tud hinni egy ilyen feladatban, és szívesen végzi ezt. Mi nem ilyenek vagyunk.
- Kollégái, barátai, ismerősei nagy munkabírású vezetőként beszélnek Önről, emellett naponta ingázik Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy között, mikor jut idő a családra, a gyerekekre?
- Ezek szerint kollégáimnak jobb a véleményük rólam, mint nekem saját magamról. Próbálok egyre több időt fordítani a gyerekeimre. Az utóbbi években hetente szervezünk legalább egy csendes napot, de fontosak a reggeli fürdőszobai lökdösődések, és a jó poénok, a kacagós mindennapok, a családi filmnézések, kirándulások. A fiammal négy éve ketten járunk sátorozni a hegyekbe. Családunkban nagy a demokrácia: vasárnapi ebédkor vagy vacsorakor szoktunk különböző kérdéseket megvitatni és szavazni. A gyerekeket mindig úgy neveltük, hogy sem az iskolában, sem máshol ne érezzenek különbséget azért, mert az édesapjukat gyakrabban látják az újságban, mint más gyerekek szüleit.
- Lelkes gyűjtőként is ismerik, térképek, könyvek, székek, tükrök, nyakkendők. Hogyan alakult ki a gyűjtőszenvedély?
Szenvedélyem kiskoromtól kezdődött, amikor idős néniktől gyűjtöttem a kancsókat. Később olyan üvegpoharakat is kezdtem gyűjteni, amelyeket a térségben - Bükszádon, Zalánpatakon - fújtak ezelőtt 100-150 évvel. Van otthon 74 darab székünk, ezek között nincs három egyforma. Újabban gyönyörű székelyföldi tükröket kezdtem gyűjteni. A térképek viszont a nagy szerelmeim: Erdélyt önállóan ábrázoló térképeket gyűjtök.
Nem csak maga a gyűjtés szenvedélye fontos, de szeretem rendszerezni és közzétenni, ami szép. Fontos, hogy a történelmet nem kell újraírni, elég, ha ránézünk egy 300-400 éves térképre és elolvassuk, mit írtak a francia, német vagy olasz szerzők a kartusba vagy a hátoldalra. Ott minden kiderül Erdély valós etnikai helyzetéről, gazdasági állapotáról, történetéről.
- Azon kevés erdélyi politikusok közé tartozik, akinek sikerült egy személyes védjegyet kialakítani. Tamás Sándor bajusza brand-é vált.
- Brand a lelke mindennek. Mindig volt bajuszom, de 15-20 évvel ezelőtt Esztelneken, egy Bajusz Ignác nevű férfi azt mondta nekem: „Képviselő úr, az a bajusz, amelyik hátulról nem látszik, az nem es bajusz”. És igaza volt! Ezután kezdtem csinosítani a bajuszomat, és volt idő, amikor nekem is látszott hátulról is. Ma már szelídebb a bajszom, de büszke vagyok rá. Egyébként barátaimtól rendszeresen kapok bajuszt ábrázoló tárgyakat - már van dugóhúzó, csésze, pizsama, óra stb.
- Van-e olyan dolog, amiért megválna bajuszától? Kötött-e már fogadást bajuszra?
- Bajuszra nem kötök fogadást, de van, amiért megválnék tőle. Az viszont maradjon az én titkom.
maszol.ro

Szent Erzsébet ereklyéi a Millenniumi templomban
„Tanuljunk tőle irgalmasságot, jóságot és szeretetet”
Május 18-án, szerdán Erdélyi körútja harmadik állomására, Temesvárra érkezett Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéje. Az ereklyét Böjte Csaba ferences szerzetes hozta el Temesvárra régi osztálytársa, Kapor János gyárvárosi plébános meghívására és a Magyarok Nagyasszonya templomban több száz hívő fogadta imádságos szeretettel, énekléssel a drága kincset. A szentmise előtt a nagyszalontai Béke Királynője gyermekotthon lakói, Csaba testvér „gyermekei” elevenítették fel Szent Erzsébet életének néhány fontos mozzanatát.
Az ereklye fogadására megtartott ünnepi szentmisét Böjte Csaba ferences szerzetes és a temesvári egyházmegye papjai együtt celebrálták. Csaba testvér a szentmise során elmondta, hogy Ferenc pápa azért hirdette meg az irgalmasság, a szeretet évét, mert az szerinte orvosság lehet a világ gondjaira-bajaira. Szent Erzsébetet több mint 800 éve az irgalmassága, a szegények, az elesettek és a betegek iránt tanúsított szeretete tartja meg emlékezetünkben. „Ő alapította a világ első árvaházát és első kórházát, ahol maga is gondozta a betegeket” – mondta Bőjte atya, felidézve Árpád-házi Szent Erzsébet csodálatos tetteit, amelyeknek köszönhetően röviddel halála után szentté avatták. Az irgalmasság szent évében Böjte atya Szent Erzsébet példáját ajánlotta a hívek figyelmébe, arra kérve őket, hogy lehetőleg az év minden napján próbáljanak jót tenni valakivel. „Jónak lenni jó, ezt személyes tapasztalatom alapján állíthatom” – mondta Csaba testvér. „Amikor jót tettem, mindig örömet, melegséget éreztem, de amikor gyerekkoromban rosszalkodtam, semmi örömöm nem tellett benne. Nem minden problémát tudunk megoldani, de jókedvet, szeretetet, bizalmat bárkinek adhatunk, és nemcsak a más életét, de a mi életünket is jobbá tesszük ezáltal.” Szent Erzsébet ereklyéiről Csaba testvér elmondta, hogy aprócska koponyacsont-szilánkot és egy ruhaszegély darabkát tartalmaz az ereklyetartó és Sárospatakról, Szent Erzsébet szülővárosából azért hozta el Erdélybe találkozni a hívekkel, hogy tanuljanak tőle irgalmasságot, jóságot és szeretetet. A szentmise végén a templomot megtöltő több mint félezer hívőnek alkalma nyílott hódolatát kifejezni, megérinteni és megcsókolni a szent ereklyét.
„Nagy öröm számomra, felemelő érzés, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjével személyesen találkozhattunk itt a temesvári Millenniumi templomban – nyilatkozta Kapor János, a Magyarok Nagyasszonya templom plébánosa –, örvendetes, hogy ilyen sokan eljöttek erre a találkozásra, annál is inkább, mert itt a Bánságban nem mindig zökkenőmentes megtalálnunk a közös nevezőt, és mindannyian érezzük, hogy mennyire felgyorsult a beolvadás. Szent Erzsébettől megtanuljuk azt, hogy mit jelent jó embernek lenni, jó kereszténynek lenni, mit jelent jó magyarnak lenni.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Egy hely, ahonnan erőt, áldást meríthetünk
A Váradi Esperesi kerület kezdeményezésére vasárnap délután újra gyalogos zarándoklatra indult Nagyvárad népe a várad-velencei római katolikus templomtól Szent László király sírjához, a Kárpát-medence keresztényeinek egykori zarándokhelyéhez, a várhoz.
Az imádságos lelkületű zarándoklat csúcspontja az a szentmise volt, amit Exc.Böcskei László megyés püspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve mutatott be a vártemplomban. Bevezetőjében hált adott Istennek, amiért az idén is a résztvevőket e szent helyre vezette. Arra hívta fel a figyelmet: pár éve született az az ötlet, hogy Várad római katolikus plébániának hívei minden évben egy időt szenteljenek arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel felkeressék azt a helyet, ahol minden kezdődött. Azóta aztán évente elzarándokolnak a vártemplomba, hogy kifejezzék a tiszteletüket az alapító szent király iránt, illetve megerősödjenek a hitnek forrásánál. Szent László ugyanis itt épített templomot és monostort, innen kezdte el rendezni azon egyházmegye életét, melyhez a váradi katolikusok is tartoznak, s adta nekik feladatul, hogy továbbvigyék a hitéletet.
A főpásztor ugyanakkor felidézte: egyszer úgy ábrázolták Szent Lászlót, hogy miközben a többiek aludtak, ő imádkozik. Hangsúlyozta: úgy kell tehát őrá tekintenünk, mint aki Istenre hagyatkozva, az oltalma alatt és segítségével vívta meg harcait. Küzdött és épített, figyelmeztetett és irányított, s őhozzá hasonlóan nekünk is Istenhez fordulva kell megvívjuk mindennapi csatáinkat. Ezért több a várbeli templom egy egyszerű turisztikai látványosságnál, vagy egy olyan helynél, ahol elcsodálkozhatunk a régi idők fényén, és kell sugallja számunkra azt, hogy nekünk is folytatnunk kell, amit egykor Szent László elkezdett. Mondjuk el másoknak is: van egy hely a városban, az egyházmegyében, ahová érdemes elmenni, mert onnan erőt és áldást meríthetünk.
Mielőtt elhangzott volna az evangéliumi részlet Szent János könyvéből, a megyés püspök újra megáldotta az oltár mögé a közelmúltban kihelyezett, restaurált, Szent Lászlót ábrázoló képet.
Szentháromság
Prédikációjában Pék Sándor Várad-kerületi esperes felelevenítette, hogy még a kommunista időkben Krakkó mellett épült egy város, ahol nem volt templom, ezért az emberek egy keresztnél imádkoztak akár mínusz 20 Celsius fokban is. Végül az illetékesek nagy nehezen engedélyt adtak az építkezésre, de az építőanyag szállításába nem egyeztek bele. Ekkor a lengyelek egy közeli folyó mellől vitték a köveket, az ország távolabbi részein élők pedig annyi követ küldtek csomagban, hogy a posta majdnem összeomlott, sőt még az amerikaiak is továbbítottak a Holdról származó kőzetet. Nekünk nem kell köveket hordanunk, mert itt a vártemplom- nyomatékosította az esperes.
Arról is beszélt: éppen szentháromság vasárnapja van, amikor az Isten belső életéről szóló titkot ünnepli a katolikus világ. De ha ez egy emberi ésszel és értelemmel fel nem fogható, elvontnak és távolinak tűnő dogma- olyan lehetetlen számunkra, mintha a tenger vizét akarnánk egy műanyagvödörbe átmerni-, akkor miért ünneplik? Azért, mert olyan üzenetet hordoz magában, mely rímmel nem csupán Szent László és valamennyi szent életével, hanem a miénkkel is.
Szól az igazságról, arról, hogy egy Isten van, és benne három személy, amit minden Krisztus követőnek kötelessége keresnie és feltárni, figyelmes és kitartó munkával. Másodsorban azt üzeni, hogy az Istennel való békés élet az önmagunk elveszítésénél kezdődik, mert a folyó is csak úgy tud eljutni a sivatagon keresztül a tengerig, ha párává válik, és először az égbe emelkedik. Harmadsorban pedig azt sugallja, hogy Isten szeretete nem a teremtésnél vagy akkor kezdődött, amikor Jézus megváltotta az emberiséget, hanem önmagánál, az Isten-Fiú- Szentlélek szeretetegységben, nekünk pedig a szeretet gyakorlását először otthon kell kezdenünk, azokkal, akikkel egy fedél alatt élünk.
A mise után jelenlevők a Boldogságos Szűz közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár körül a vársáncban, illetve mivel Szent Rita ünnepe is volt, virágszentelésre is sor került.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Anyanyelvünk ünneplőben
Gondolkodva, játékosan a helynevekről
A helyi közösséggel való szolidaritás, a kölcsönös bátorítás jegyében tartották meg Marosvásárhelyen az elmúlt hét végén A magyar nyelv napjait, amely három fontos eseményt foglalt magában: a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét, a Nyelvőrzés Sütő András Díjának átadását és az erdélyi magyar helységnevekről szóló szakmai konferenciát.
Székely ruhába öltözött kisiskolások sorfala fogadta pénteken délután a Kultúrpalota előcsarnokában a hármas eseményre érkező kis- és nagyobb diákokat, akik Erdély szinte minden vidékét képviselték, az őket kísérő pedagógusokat, a meghívottakat, a konferencia előadóit. A nagyteremben a műsorvezető Molnár Hajnal bátorította a résztvevőket anyanyelvünk szépségnek és gazdagságának felfedezésére, tudatos megőrzésére, védelmére.
A költészet nyelvén Kilyén Ilka színművésznő vallott anyanyelvünkről. Nem véletlenül volt a meghívott, hiszen ebben az évben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége neki ítélte a Nyelvőrzés Sütő András Díját.
Kilyén Ilka sokat tett azért, "hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék a szép szó…, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások" – hangsúlyozta laudációjában Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője. A díjat vastaps közepette Ördög Gyárfás Lajos, a szövetség ügyvezető elnöke adta át.
Marosvásárhely lakóitól függ, hogy anyanyelvünkre milyen évek, idők következnek a vendéglátó városban – hangzott el dr. Péntek János, a Babes- Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszorának köszöntőjében. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke elmondta: nyelvi ügyekben közösségünk legnagyobb gondja a magyar nyelvnek a demográfiai, asszimilációs és migrációs apadás miatti térvesztése egy olyan időszakban, amikor sok provokáció éri: a nyelvhasználat korlátozása, tiltása, a nyelvi alapon történő hátrányos megkülönböztetés. Ezért nemcsak ősszel és tavasszal kellene ünnepelni, hanem minden napot anyanyelvünk napjának kellene éreznünk. A civil bátorságot kell a fiatalokban látnunk és erősítenünk ahogy önmagunkban is" – zárta nyitóbeszédét Péntek professzor.
A következőkben Borsos Károly László minisztériumi tanácsos tolmácsolta kollégái üdvözletét az oktatási minisztériumból.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, de velük együtt érdemes újratanulni a magyart annak minden szépségével és gazdagságával. A megmaradást szolgálja továbbá, hogy jól kell tudni az ország nyelvét is. Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy az újabb módszertanok, kiírások, törvény-kiegészítések tömkelege borítja el az oktatásvezetőket. Követésük szinte lehetetlen, ezért segítséget kért a pedagógusoktól és szülőktől, hogy jelezzék idejében azokat az eseteket, amikor a magyar nyelvű oktatást hátrányos megkülönböztetés éri.
A megyei tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, a helyhatóság részéről Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket.
A magyar nyelv használatával kapcsolatos mindennapi kihívásra akkor születik megnyugtató válasz, ha második hivatalos nyelvként országosan vagy legalábbis regionálisan hivatalossá válik. Mindannyiunk felelőssége, hogy a hétközna-pokban milyen intenzitással használjuk – jelentette ki az alpolgármester.
Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjének, a szövetség vezetőségi tagjának szavai után a Művészeti Líceum valamint a Kővirág együttes műsora zárta az ünnepélyes megnyitót.
Miközben a részt vevő diákok városnézésen és egyéb alternatív tevékenységeken vettek részt, a Kultúrpalota kistermében három előadás hangzott el a helynevek témakörében.
A konferencia vendége, dr. Hoffmann István professzor, aki a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezeti,Levédiától Dunaújvárosig. A magyar településnevek változástörténete címmel tartott előadást e nevek történetéről, osztályozásáról, jellegzetességeiről, fontosságáról és változásairól.
Különösen a helybeliek, de a vendégek számára is tanulságos, színes előadásban számolt be Spielmann Mihály történész Marosvásárhely mostohán kezelt helyneveiről, amelyek az impériumváltásoknak megfelelően változtak a város története során.
Amint Csomortáni Magdolna előadásából kiderült, a székelyföldi településnevek esetében a névadás hasonlóan történt, mint a magyar nyelvterület más részein, előfordulnak a személynevekből alakult településnevek, katolikus vidéken a templom védőszentjének nevét kapta a helység is. Az előadások lejártával a résztvevők megkoszorúzták Aranka György szobrát.
Szombaton tartották a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt, amelyen a helynevekkel kapcsolatos meggondolkoztató, töprengésre, véleményalkotásra késztető, játékos feladatokon keresztül bizonyították a negyedikes, az általános iskolák felső tagozatára járó és a középiskolás diákok, hogy mennyire árnyaltan ismerik anyanyelvünket, hogyan tudnak a napi iskolás tananyagtól elrugaszkodva kreatívak lenni, s mennyire jártasak a helynevek világában.
Az értékelő tanárok szerint szinte minden szempontból felkészült volt a 90 résztvevő. Zsigmond Emese, aki a megnyitón szóvá tette, hogy a diákok egy része a műsor alatt sem tudott elszakadni a mobiltelefonjától, a díjkiosztó ünnepségen örömmel jelentette be, hogy a Bolyai János városában szervezett háromnapos együttléten a párhuzamosok találkoztak, sikerült megtörni őket, és összegyűjteni gyermeket és felnőttet a vetélkedő élményközösségében. Elgondolkodtató írásos dokumentumok születtek az árvákról, a katonákról, a felnőttek társadalmáról, a vetélkedőről, tanítónőjükről és arról is, hogy a magyar szülőnek miért kell magyar tagozatra íratnia a gyermekét – tette hozzá. Ezt követően köszönetet mondott a szervezőknek, a Fejes Réka vezette tanítói közösségnek és a Kiss Tünde tanfelügyelő vezette magyartanárok közösségének, akik a gazdag, színvonalas, megható program során pontos, szép szervezéssel olyan mércét állítottak fel, "amit nem lehet felülmúlni".
Mind a 16 részt vevő negyedik osztályos csapat díjat, dicséretet kapott. Első helyen a marosvásárhelyi Művészeti Líceum IV. B osztályának csapata végzett. Második helyezést a Gyulakutai Általános Iskola negyedikes kisdiákjai értek el, a Dr. Bernády György Általános Iskola IV. E osztályának tanulói dicséretet kaptak.
Az általános iskolák felső tagozatára járó diákok teljesítményét Demeter Ignác magyartanár, zsűrielnök értékelte. Első helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata végzett. Marosvásárhelyről az Európa Általános Iskola csapata kapott dicséretet, a Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata pedig különdíjban részesült.
A középiskolások teljesítményéről Iszlai Enikő magyartanár számolt be. Az első díjat a Bolyai Farkas Elméleti Líceum csapata nyerte, második a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata lett, harmadik helyezést a Bolyai líceum másik csapata ért el.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Ördög Gyárfás Lajos ügyvezető elnök mondott köszönetet a versenyzőknek, a kiváló házigazdáknak, a diákokat felkészítő pedagógusoknak, a forgatókönyv összeállítóinak és levezetőinek.
A tartalmas, szép három napot, amelybe egy gernyeszegi kirándulás és a Maros Művészegyüttes előadásán való részvétel is belefért, a Művészeti Líceum diákjainak műsora nyitotta és zárta.
A háromnapos rendezvényt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Marosvásárhelyi Református Kollégium szervezte. Társszervezők a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Filmvilág
A két hírnek látszólag semmi köze nincs egymáshoz, pedig nagyon is van: túl azon, hogy majdnem egy időben történt a híreket szállító két esemény, lényegük, mindennapjaink tragikomikus valóságának élethű leképzése kísértetiesen hasonlít egymásra.
A jó hír, hogy Cristian Mungiu a néhány éve elnyert Aranypálma, majd egy forgatókönyvért járó nagydíj után vasárnap este megosztva a legjobb rendező díját kapta, Érettségi című filmjéért. Az ellendrukkerek által is felsőfokokban emlegetett mozi lényege, hogy a korrupciót alapvetően elutasító kisvárosi orvosnak miféle trükközésekbe kell kezdenie lánya színjeles érettségijéért, mivel csak így tanulhat tovább Angliában. A helyzetet mindenki jól ismeri: ha gyermekéről van szó, sok szülő hajmeresztőnél hajmeresztőbb okokat képes elősorolni csemetéje érdemjegyének érdemtelen feltupírozása érdekében.
A másik eset a közelmúlt legnagyobb viharját kavaró, a hatástalanság határáig felhígított kórházi fertőtlenítőszereket forgalmazó vállalat tulajdonosának enyhén szólva gyanús halála. Futótűzként terjedtek a feltételezések, a harmadrangú krimik forgatókönyveit túlszárnyaló összeesküvés-elméletek, szakértő rendőrök és ügyvédek vitatkoztak a bulvársajtó nézőpontjától sem idegenkedő újságírókkal, de természetesen – vagy szerencsére! – egyértelmű következtetésre – még – nem jutottak.
Tény, hogy minden körülmény gyanús: a nyílegyenes, sík terepen történt, felismerhetetlenségig összeroncsolt arc, amit a már régebben elvált feleség azonosított az öltözék alapján; a különböző ügyletei miatt sokak által kétes egyéniségnek tartott képviselő felvetett gyanúja, hogy a titkosszolgálatok követési módszerei okozták volna a balesetet; a kórházon belüli fertőzésben meghaltak ügyében már világossá vált bűnössége ellenére miért száguldozhatott szabadon a későbbi áldozat stb.
Egy biztos: hazai közéletünk olyan, hogy egyszerűen semmit nem tudunk igaznak, sunyiság nélkülinek elfogadni. Ennek az esetnek is bármi legyen a hivatalos megoldása, még nagyon sokáig fennáll majd a gyanú, hogy öngyilkos lett, megölték, vígan él valahol a megkötött vádalku nyomán – nyilvánosan semmiképp sem fog tudni vallomást tenni. A forgatókönyv sem kap majd semmiféle díjat, mert akármely lehetséges változatot már nagyon sokszor eljátszották.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Az ügyeskedések rendszere
Égetően aktuális problémát választott új filmje témájául Cristian Mungiu filmrendező, akit Érettségi (Bacalaureat) című alkotásáért vasárnap este a legjobb rendezőnek járó – megosztott – díjjal tüntettek ki a cannes-i filmfesztivált záró gálán.
A Románia nagyvárosaiban a cannes-i premierrel egyszerre, csütörtök este bemutatott film alapvetően az érettségi vizsga körül az elmúlt években kialakuló botrányokra épül, Mungiu azonban ennél jóval tovább ment, és emellett az egészségügyi és az igazságügyi rendszer visszásságait is érintette, sőt a néző még egy széthulló házasságba is betekintést nyer. A Bacalaureat ennek ellenére közel sem túlzsúfolt, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy túl sokat akar elmondani, Mungiu az egyes történetszálakat nem szájbarágósan meséli el, hanem rendkívül finoman érzékeltetve villantja fel ezeket.
A történet főszereplője dr. Romeo Aldea (Adrian Titieni), egy Brassó megyei kisvárosban élő orvos, akinek egyetlen gyermeke, Eliza (Maria Drăguş) éppen érettségizik. A lányt azonban fényes nappal megtámadják az iskola közelében, kést szorítanak a torkához, és ugyan a férfinak nem sikerül őt megerőszakolnia, Eliza számára mégis óriási traumát okoz az eset, ami miatt már nem igazán tud hátralévő vizsgáira koncentrálni. Csakhogy az érettségin elért eredménytől függ, hogy az egyébként kiváló tanulót felveszik-e egy angliai egyetemre, ezért beindul a romániai nézők által talán túl jól ismert szívességspirál, ami nem is igazán az egymás zsebébe csúsztatott borítékokról, hanem az ismerősök ismerőseiről, az esti magánlátogatásokról és a baráti hátbaveregetésekről szól. Az angliai továbbtanulást egyébként sokkal inkább a lány szülei, azaz inkább apja szeretné, akinek legfőbb célja, hogy Elizának ne kelljen abban a kilátástalan, az „ügyeskedő" életformát ösztönző közegben leélnie életét, amiben a férfi és felesége kénytelen boldogulni, mióta '91-ben a változás reményében hazatértek, de rá kellett jönniük, hogy „alapvetően semmi nem változott".
Noha elsőre úgy tűnhet, hogy egy uralkodó, a lányát elnyomó és akaratát figyelmen kívül hagyó apával állunk szemben, hogy a film egy olyan szülőről fog szólni, aki saját mulasztásait lányán keresztül akarja pótolni, a Bacalaureat fokozatosan cáfolja ezt. A hálapénzt visszautasító, a szívességet nehezen kérő orvos karakterét egyre jobban megismerve tettei indokolttá és érthetővé válnak, megértjük, hogy ő valóban a rendszer áldozata. Közben pedig házassága széthullásának is tanúi lehetünk: ezt a történetszálat ugyan időbeli korlátok miatt nem bontották ki részletesen, de a kanapén alvó apa és a betegeskedő, fejfájós anya karakterén keresztül is belátást kapunk abba, hogy mi mindenre képes a gyermeke jobb jövőjében hinni akaró szülő. Dr. Aldea például maga is belesodródik a szívességspirálba, amitől mindig is ódzkodott, lányának pedig már csak egy álbölcsességgel tudja ezt megmagyarázni: „Az életben vagy győztes vagy vesztes vagy."
Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile) című – a 2007-es cannes-i filmfesztiválon Aranypálmát nyert – filmje után a Bacalaureatban is fájdalmasan pontos képet fest az elnyomó, a tisztességtelenséget kiprovokáló rendszerről, ezúttal azonban nem a kommunizmust, hanem 2016 Romániájának elnyomó rendszerét veszi górcső alá. Ezt egyrészt a közeg pontos lefestésével éri el, mindannyiunk számára ismerősek ugyanis a rogyadozó tömbházak vagy a régi bútorokkal berendezett földszinti lakások, ahol a törött ablakot kartonnal „javítják meg". A szívességspirálban részt vevő karakterek – a munka közben elszundító rendőrtől kezdve a májproblémával küzdő tanfelügyelőn át a puccos, „kizárólag tisztességes pénzből kicicomázott" lakásban élő iskolaigazgatóig – révén ugyanakkor a javíthatatlannak tűnő rendszer intézményes alkotóelemeibe is betekintést nyerünk.
A moralizáló szájbarágás helyett viszont Mungiu csak a legszükségesebbeket mutatja meg, elejtett mondatokból, keserédesen viccelődő utalásokból érzünk rá a lényegre. A feszes, egy fölösleges mondatot sem tartalmazó forgatókönyv mellett a kiváló színészi alakítások is erősítik a filmet. A karakterek hitelesek, akiknek a tragédiája éppen az, hogy ebben a közegben – ellentétben azzal, amit dr. Aldea mond a lányának – valójában egyszerre győztesek és vesztesek.
Érettségi (Bacalaureat – román dráma, 128 perc, 2016). Rendezte és írta: Cristian Mungiu.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

„Az életem itt volt a műteremben”
– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel –
Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól.
– Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik?
– A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok.
– Kitől tanult gyermekéveiben?
– Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát.
– Hogyan emlékszik az egyetemi évekre?
– Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is.
– Mi történt a diplomázás után?
– Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam.
– Mikor, hogyan kezdett el tanítani?
– Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest.
– Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről.
– Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni.
– Hogy tekint vissza eddigi pályájára?
– Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erkölcsi kérdés is a helybenmaradás
Előbb matematikusnak készült, majd orvos lett, de a rendszerváltás után lehetett volna politikus is. Dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára öt gyermek édesapja – erkölcsi kérdésnek tartja, hogy Erdélyben nemzedékeket készíthet fel az orvosi pályára. Többek között a helybenmaradásról és az elvándorlásról beszélgettünk.
– Egy cikkében azt írja, hogy a szatmárnémeti iskolában, ahol érettségizett, a nyolcvanas évek elején negyven diákból negyvenen jutottak be egyetemre, ami a kommunista rendszerben óriási teljesítménynek számított. Miért választotta az orvosi pályát?
– Az 5. számú Ipari Líceumban érettségiztem Szatmárnémetiben 1982-ben, az akkori magyar líceumban, a mai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az ország legjobb magyar iskolája volt. A matematika-fizika osztályból mind a negyvenen egyetemet végeztünk, legtöbben mérnöki, matematika szakot. Bár létezett biológia-kémia osztály is, úgy adódott, hogy az osztályomból öten készültünk orvosira. Én az utolsó középiskolás nyári vakációmban döntöttem el, hogy édesanyám hivatását követem. Addig matematikusnak készültem, minden évben helyezést értem el aMatematikai Lapok feladatmegoldó versenyén. Diákéveim alatt összesen huszonöt helyi, megyei és országos olimpiászon is részt vettem, a mateken kívül magyarból, kémiából és fizikából. Végül a matematika elvontsága miatti belső tiltakozásból mentem orvosira, hogy másokon segíthessek a bajban. Végül nem lettem gyógyító orvos, de egyetemisták, szakorvosok, doktorandusok munkáját egyengethettem.
– Oktatóként hogyan élte át a rendszerváltás óta tartó viharos éveket a MOGYE-n?
– Be kell vallanom, hogy könnyen pályát változtathattam volna. Diákéveim során az „ellenzéki” Communitas kör szervezője, az egyetemista diáklap magyar oldalának szerkesztője voltam. Így kerültem kapcsolatba erdélyi magyar értelmiségiekkel, akik 1989 után más állás után néztek, például politikusok lettek. Én úgy gondoltam, hogy frissen szerzett orvosi diplomával a tarsolyomban az a kötelességem, hogy a végzettségem ne máshol kamatoztassam. Hosszú kihagyás után 1991 februárjában szerveztek első alkalommal felvételi vizsgát oktatói állásokra. Oda jelentkeztem, ahol esélyesnek tűntem, a Közegészségtani Tanszékre. Ma is hálával tartozom mestereimnek – Bedő Károlynak, Dienes Sándornak, Ureche Ramonának –, hogy szakmailag kiteljesedhettem. Amúgy lelkiismereti szempontból nem könnyű része lenni a MOGYE oktatói struktúrájának. Az egykori egyoldalú elvárás sokoldalúvá vált, a keleti tanokat nyugatiak váltották fel, helyenként elméletben átvett, a gyakorlatban azonban nehezen alkalmazható rendszereikkel. Jó lenne, ha valóban a multikulturalitás sajátos, értékteremtő és ezáltal eredményes útját tudnánk járni, de attól még nagyon távol állunk. A majdnem mindent meghatározó többség részéről nincs akarat ebbe az irányba, miközben a magyar tanári kar és holdudvara, a magyar orvostársadalom – a magyar sors és a magyar politikum gyakorlatát meg nem hazudtoló módon – rendkívül széthúzó. Ezt a bonyolult helyzetet a magam értelmiségi hozzáállása szerint úgy tudom feloldani, hogy nem keresem a funkciókat és a velük járó sokszor felesleges vesződéseket, inkább ott próbálok hasznos lenni, ahol értéket teremthetek.
– Ha fiatal orvosokról hallunk, állandóan visszatérő téma az elvándorlás. Mennyire súlyos jelenség ez?
– Már a nyolcvanas években az a mondás járta, hogy minden harmadik magyar orvos elhagyta Romániát. Évekkel ezelőtt Balázs Péter budapesti professzorral tudományos kutatással igazoltuk az utóbbi évtizedek hétköznapi tapasztalatait, és konkrét adatokkal támasztottuk alá a Magyarországra irányuló romániai magyar orvosmigráció méreteit. Az adatok szerint Marosvásárhelyen 2008-ig a 9375 végzettből 5012 volt magyar. Ugyanakkor erre az időszakra vonatkozó 3486 magyarországi honosítás közül Marosvásárhely részesedése 1629 Magyarországon honosított orvos. Az első csúcs a rendszerváltozást követő évben, 1990-ben jelentkezett, míg a második 2005-ben, egy évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló a helyzet a fogorvosokkal is (647 honosított fogorvos). A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyértelműen Magyarország orvos és fogorvos utánpótlásának integráns részét alkotta. Azóta némileg más a helyzet, ugyanis mindkét ország csatlakozása az Európai Unióhoz szabadabb utat nyitott az orvosok munkavállalásának. Közben a Marosvásárhelyen végzettek számára Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai váltak a fő célországgá. Megjegyzendő, hogy az elvándorlás fő oka nem csupán a jobb anyagi megbecsülés: sokan azért választják a külföldi boldogulást, mert gátolt az itthoni szakmai fejlődésük, a romániai egészségügyi intézmények gyengébben felszereltek.
– Hogyan látja az erdélyi magyar orvosok érvényesülési lehetőségét szülőföldjükön?
– Négy éve tudományos közleményben „kísérletileg” igazoltam, hogy az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben csak magyar nyelven tanuló orvosok bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Alátámasztottam döntő többségük itthoni szakmai helytállását, miszerint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Mintegy megcáfolva a magyar nyelv használatát a román diákok körében kikényszerítő magyar oktatókkal, a román beteggel magyarul társalgó magyar orvos rémképével riogató személyeket, akik megkérdőjelezik az anyanyelvű orvosképzés lényegét. Most azokat is szeretném megcáfolni, akik szerint az erdélyi magyar orvos nem érvényesülhet szülőföldjén. Ez jelentős mértékben rajta is múlik. Vajon megpróbálta-e, küzdött-e eleget érte, próbált-e helyes mentalitást kialakítani ebben a valóban „menni vagy maradni” dilemmát és divatot hordozó világban? Meggyőződésem, hogy már nagyon sok Németországba igyekvő migráns megbánta, hogy elindult. Pedig az ő helyzete összehasonlíthatatlan az erdélyi orvoséval. Nálunk nincs háború, és az erdélyi magyar orvos nem küzd mindennapi megélhetési gondokkal. A fentiek tükrében fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató néhány éve azt nyilatkozta, azonnal Nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állni. Az már erkölcsi kérdés, hogy miért óhajtotta elvenni mások elől az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben.
– Ön szerint milyen napjainkban az orvosok megítélése a társadalomban?
– Ez minden társadalomban nagyon összetett, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Az orvos „élet és halál ura”, ami tiszteletet és elismerést érdemel, ugyanakkor sajátos helyzete visszaélésre is alkalmat adhat. Én azt hiszem, hogy az orvos megítélése pontosan olyan, mint amilyen maga a társadalom. Ennek megfelelően nálunk ugyanolyan zűrzavaros és ellentmondásos az értelmiségi, ezen belül az orvos megítélése is. Értékteremtőbb és értékfenntartóbb társadalmakban a kikényszerített értékteremtés egyúttal nagyobb megbecsüléssel jár.
– Gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió tagországai között az utolsó helyeken állunk népegészségügyi kérdésben. Lát-e ezen a területen pozitív változást?
– Uniós viszonylatban valóban hátul kullogunk, világszinten viszont jó a helyzetünk. Persze, az egészségügyi rendszerünk számára is kihívás, hogy az Európai Unióban helyt álljunk, mint a kevésbé tehetős „családtag”. Pozitív változásra addig nem lehet remény, ameddig Romániában az egészségügyre a bruttó hazai termék négy százalékát fordítják, míg az Európai Unió szintjén ennek másfélszerese-kétszerese jut az ágazatnak. A különböző egészségügyi mutatók látványos javítása, a megelőzés hangsúlyozása helyett maradnak hát a legfontosabb problémák: az egészségügyi ellátás egyenetlenségei, az egyre fokozottabbá váló szakorvoshiány, a zsúfoltság miatt romló hozzáférhetőség, helyenként a rossz felszereltség, a stratégiahiány és a többi.
– Előadásaiban gyakran hivatkozik nagycsaládos tapasztalataira. Tudjuk, hogy a régi nagycsaládos modell megszűnt, ennek ellenére többen is mondják, hogy értelmiségi körökben ismét „divat” lett a harmadik gyerek. Mennyire súlyos jelenség a születések számának visszaesése?
–A pozitív példákon túl az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, az elvándorlás, a beolvadás, az elidegenedés, a hagyományvesztés, a borúlátás és a kilátástalanság jellemző. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. Az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. A harmadik, sokadik gyermek vállalása a fentieket erősíti meg.
– Európai viszonylatban milyen mértékben lehet kormányzati politikákkal hathatósan támogatni a gyerekvállalást?
– Kedvező jel, hogy a nők átlagosan több mint két gyermeket szeretnének vállalni. Ez rendkívül fontos társadalmi kihívásnak bizonyul, hiszen az akarat megsegítése a népesedési kilátások potenciális javulását eredményezheti. A demográfiailag megingott Európának vagy legalábbis a magyar közösségnek az kellene, hogy legyen a válasza a migránsválságra, hogy elősegítse az óhajtott és a végül felvállalt gyermekszám egymáshoz való közelítését. Jelenleg a kettő különbsége egy egész gyermek. Szóval, a magyar kormány családbarát politikájával arra törekszik, hogy ez az „elfeledett” gyermek végül megszülessen.
– A mai erdélyi egyetemi oktatónak mennyire van lehetősége komoly kutatási munkát végezni?
– Különböző népegészségügyi kérdésekkel foglalkozom, kiemelten a magyar népesség életmódjával és egészségi állapotával. Negyedik éve amerikai, magyarországi és romániai kutatók szakmai együttműködésével megvalósuló dohányzáskutatásnak vagyok a romániai koordinátora. Összesen hét kutatási területen folyik a tevékenység, eredményeinket hazai és külföldi konferenciákon, szaklapokban ismertetjük. Idén márciusban hatodmagammal Chicagóban vettünk részt az Egyesült Államok kimondottan dohányzási témájú csúcskonferenciáján. Egy hónapja a tizedik doktorandusom védte meg sikeresen a doktori értekezését. Bár tőlünk nyugatabbra, már Magyarországon is sokkal több lehetőség biztosított, azért idehaza is zajlik az élet.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

17. Földmérő Találkozó
Útbaigazítás a magyar királyi öl és háromdimenziós nyomtatók világában
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság idén 17. alkalommal szervezte meg a magyar földmérő találkozót, erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével. A konferencia vándor jellegének köszönhetően ezúttal Hunyad megyével ismerkedhettek a résztvevők, egész napos kirándulást szánva a vidék természeti és kulturális értékeinek megismerésére. A találkozó gerincét azonban a szintén egész napos előadássorozat képezte, melyre a Hunyad megyei Tanfelügyelőség székházában került sor. Az előadások szünetében beszélgettünk dr. Ferenc Józseffel, az EMT földmérési szakosztályának vezetőjével, a konferencia elnökével. Az első kérdés a közel száz résztvevőre vonatkozott: kik és honnan érkeztek az idei szakmai találkozóra?
– Erdélynek számos vidékéről ( Székelyföld, Közép-Erdély, Partium, Bánság) érkeztek magyar földmérők, megyei földhivatalok alkalmazottai. Magyarországot az állami szakhatóság legmagasabb szintjén képviselik a konferencián és rangos felsőoktatási intézmények, nagy szakmai vállalkozások küldöttei is eljöttek.
– Az erdélyiek sorából gondolom nem véletlenül maradt ki Dél-Erdély említése?
– Nem, sajnos ezzel a vidékkel nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani. Az 1989 előtti politika az emberek elszigetelésére irányult, és ez hangsúlyosabban vonatkozott a magyar emberekre. Így mi, magyar földmérők sem tudtunk egymásról. ’89 után 2-3 évbe telt, míg sikerült kialakítani egy kapcsolatrendszert a szakmán belül. Itt, Dél-Erdélyben Gyulafehérváron, a December 1 Egyetem keretében működik földmérő kar, és itt oktat Dimén Levente, aki néhány évig megtisztelt jelenlétével, de intézményesített kapcsolat nem alakult ki. Feltételezem, hogy e vidéken nagyon kevés a magyar földmérő és a szórványhelyzetből adódóan még mindig egyfajta elszigetelődés jellemző.
– Létezik-e magyar földmérőképzés Romániában?
– Nem létezik. Annak ellenére, hogy a 89-es változás után a földmérő felsőoktatási intézmények gomba módra szaporodtak, és nagyon sok egyetemi központban alakítottak ki földmérő kart. Magyar nyelvű szakoktatás azonban nem működik. Ehhez megfelelő oktatói gárdára volna szükség, amit nem lehet máról-holnapra előállítani. Tudtommal a Sapientia Tudományegyetem keretében van egy kertészeti kar, ahol bizonyos szinten topográfiát is tanítanak. Sajnos ezzel a karral sem sikerült konkrétabb együttműködést kialakítani, de tudunk róluk, és a magyarországi kapcsolatainkból adódó szakmai háttérrel, folyóiratokkal, tudásbázissal szívesen állunk rendelkezésére, nem csak a magyar, de a többségi felsőoktatási szakképzésnek is.
– Melyek a földmérő szakma mai nagy kihívásai?
– Ez eléggé komplex kérdés. A földmérés az emberiség történetével együtt alakult, hiszen az ember a legrégibb időktől kezdve tudni akarta hol van, merre kell mennie, milyen irányba, mekkora a terület stb., és ezekre a kérdésekre a választ a földmérés adta meg. A geometria kifejezés, ami szó szerint a föld mérését jelent az ókorból származik. És e szakma a történelem során mindig a társadalom által megfogalmazott igényeket volt hivatott kielégíteni. Ez ma sincs másképp. A román társadalomban földmérés szempontjából égető probléma a földtulajdon visszaállítása által előidézett kaotikus helyzet valamiféle nyilvántartásba rendszerezése. Ez lenne a kataszter, melynek előállítása a román szakhatóságnak feladata. Az 1990-es évektől kezdődően hihetetlen mennyiségű pénzt fektettek ebbe, de az eredmény messze elmaradt. A naprakész kataszter hiánya óriási bonyodalmakat okoz. A föltulajdon problémájának rendezése fontos európai követelmény. És Románia nagyon sok pénzt veszített el amiatt, hogy nem tisztázódnak a földhöz kapcsolódó tulajdonviszonyok. Az észak-erdélyi autópálya építéséről már bő évtizede beszélünk, de eddig 56 km épült meg belőle, mert a kivitelezést vállaló Bechtel cég nem hajlandó építkezni, míg nem tisztázódik a pálya nyomvonalán lévő telkek tulajdonviszonya. És ez a mai napig sem tisztázódott. Ez lenne a szakma egyik nagy problémája. A másik, hogy napjainkban mind a műszaki, technológiai, informatikai fejlődés, mind pedig a helyhez kötődő információk mennyisége exponenciálisan növekszik, ám az új technológiák által megkövetelt szakmai tudás messze lemarad. Ebből adódóan, ha egyik-másik földmérő megpróbál lépést tartani a korral, és igyekszik alkalmazni az új lehetőségeket, a potenciális felhasználó teljes értetlenségébe ütközik. Olyan ez mintha egy analfabéta kezébe könyvet adnánk. Hiába van benne a sok információ, ha az illető képtelen megérteni, felhasználni. Lehet, hogy durva hasonlat, de valós.
– A mostani konferencia mennyiben segít a technológiai fejlettség és a hazai tudásszint közti szakadék felszámolásában?
– Mivel szakmai társaságunk nem egy állami intézményrendszer része, ahol döntéshozatali, illetve végrehajtási jogosultságunk lenne, sajnos az említett szakadék betömítésén sem sokat tudunk lendíteni. A mi célunk azonban, hogy az erdélyi magyar földmérők legalább megismerjék az informatika, az űrkutatás stb. által kínált új szakmai lehetőségeket, hiszen valamennyien földmérési munkát végző szakemberek, akik ebből keresik a kenyerüket, nem sok idejük jut a mindennapokban a szakmai újdonságok követésére. Romániában létezik ugyan egy szakmai szervezet, de folyóirat nincs, azaz Caragialét idézve: van, de teljes mértékben hiányzik. Az egyetemi tankönyvek is az elmúlt idők zenéjét játsszák. Tehát nekünk már az is nagy elégtétel, ha egy ilyen konferencián a földmérők találkoznak a szakmai újdonságokkal, és lehetőségeikhez mérten megpróbálják ezeket alkalmazni. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a földmérés terén az újdonságok alkalmazása nem olcsó mulatság. Egy 30x40 cm-es, alig 2 kg-os mérőműszer egy jobb autó árát teszi ki, és még további összetevőként ott van a programrendszer, a megfelelő tudásbázis elsajátítása. Egyre hangsúlyosabban van jelen a long life leraning (életfogytiglani tanulás) modellje is, hiszen ha valaki nem tart lépést (legalább a hatóságok által elfogadott ütemben) a technológiák fejlődésével, valósággal leradírozzák a pályáról.
– Kik az idei konferencia előadói, és milyen témákban hoztak újdonságokat?
– Idén 11 előadás szerepel a programunkban – öt magyarországi és hat erdélyi szakember értekezése. Az érintett témák szorosan kapcsolódnak a konferencia idei tematikájához, mely a rendelkezésre álló technológiák alkalmazása és a várható eredmények kérdéskörben tárgyalja a szakma problémáit. Az első előadás például a térinformatikai rendszerek GIS-szabványosításáról szólt. Régebben a földmérést mindenki úgy végezte, ahogy jónak látta, értek ezalatt, minden országot, vidéket, szakembert. Aztán rájöttek, hogy ezt valamilyen szinte egységesíteni kell. A térinformatikai rendszer szakmánkban egy viszonylag új megközelítést hoz, és arra ad lehetőséget, hogy ha egyszer valami helyhez kötődő információt gyűjtöttünk, az lehetőleg minden ehhez kapcsolódó igényt ki tudjon elégíteni. Ennek elsősorban kataszteri szempontból lehetne nagy hasznát venni. Az erre vonatkozó új európai normarendszer (ami amúgy elég bonyolult) ismertetésével foglalkozott az első előadás. Érdekes témaként került elő a magyar királyi öl problematikája és konkrét jelenkori meghatározása. A műemlék épületek fellelhető dokumentációjának műépítészeti, régészeti értékesítése során ugyanis tisztázni kell a hajdani mértékegységek (jelen esetben a királyi öl) mai mértékrendszerhez viszonyított értékét. Továbbá több előadás is foglalkozik a három-, illetve négydimenziós ábrázolások lehetőségeivel. Évszázadokig ugyanis a kétdimenziós térábrázoláshoz szoktunk (térképek, rajzok, stb.). Ma már a három dimenzió kezelésére is lehetőség nyílik, sőt ha az időt is hozzáadjuk, egyből eljutunk az euklideszi értelemben vett térhez, azaz a három dimenzió és az idő egységes kezeléséhez. Konkrétan arról van szó, hogy valamilyen helyzet egy bizonyos időpontra jellemző. Ugyanarra a valós világ választott összetevőjére egy másik időpontban más jellemző. A mai technológia lehetővé teszi ennek a változásnak a megjelenítését is. Van előadás, mely ezt a problémát feszegeti.
Évszádokig a termékek a valós világ rendszerében jöttek létre. Most az informatika fejlődésével lehetővé vált, hogy a valós világot a virtuális térben ábrázoljuk, a számítógépen létrehozott nagypontosságú térmodelleket pedig bizonyos korlátok közt a modellezett világgal egyenrangú információforrásként kezelhetjük. Ehhez megfelelő szaktudás, illetve infrastruktúra szükséges, de ezek megléte mellett a földmérés lényegesen kevesebb költséggel jár, hiszen nem kell már terepre menni. Sőt manapság, arra is lehetőség van, hogy a virtuális világban megalkotott térmodellt háromdimenziós nyomtatók segítségével visszaültessük a valós világba. Sokak szerint ez új ipari forradalmat idéz elő. Az eddigi feldolgozás ugyanis szubsztraktív volt, azaz megvolt a nyersanyag, és abból eltávolítottuk, ami nem kellett (lefaragtuk, kivontuk, kiolvasztottuk stb.). A 3D-s nyomtató additív megoldást alkalmaz. Annyit ad hozzá, amennyi kell. Megvan a virtuális térben a modell, és ezt anyagi megvalósítássá képezi le. Ma már házak épülnek háromdimenziós nyomtatókkal. Ezek mind olyan lehetőségek, melyek már léteznek, és általános alkalmazásuk rohamléptekkel közeledik. Erről hallhatunk az előadások során.
Végül a hogyan tovább kérdése is felvetődik a konferencián, hiszen mindezen technológiai, informatikai lehetőségek ismeretében meg kell találnunk az utat az előrelépéshez. A hazai állami struktúrák, illetve az ezekben dolgozók tudásszintje nagyon lemaradt, és a szakmai utasítások 30-40-50 évvel ezelőtti szinten állnak össze. A társadalom viszont sürgeti a fejlődést. Most ha egy földmérő szakember igyekszik önerőből lépéseket tenni az új technológiák alkalmazása irányába, ami mellesleg jókora befektetéssel jár, ám az így születő termékre nincs befogadó készség, akkor az igyekezet veszteséget hoz. Úgy gondoljuk ez az állapot nem tartható hosszútávon. És meggyőződésem, hogy ehhez talán az ilyen jellegű konferenciák is hozzájárulnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell”
A június 5-iki helyhatósági választások kampányfinisében Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke értékelte a mostani kampányt és latolgatta az esélyeket szerkesztőségünknek adott interjújában.
– Az új választási törvény szabta keretek között hogyan lehet a politikai üzeneteket közvetíteni a választók felé? –Milyen jó volt, amikor még annyira létezett a politika hitele a 90-es évek elején, hogy szinte nem kellett kampányolni, mert minden magyar tudta, hogy kit válasszon! Sajnos azóta fokozatosan a rossz portékának kedvező áron való eladása elv vált a kampány tárgyává, és a kampánytér áthelyeződött a valóságról a kommunikációra. Ezt látva érthető, hogy a mostani törvényi szabályozások mennyire kedvezőtlenek a kommunikációból és hamis propagandából élő politikai osztály számára, tisztelet a kivételnek, és emiatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a pártok, beleértve az RMDSZ-t is, amely a leglehetetlenebb körülményeket, helyzeteket is kihasználja arra, hogy eladja magát, gondolok itt különösképpen az átkeresztelt kulturális tevékenységek garmadájára. Ma már semmi nem a kultúráról szól, hanem sokkal inkább a kulturális úton végzett kampányról.
– Ebben a helyzetben a magyar pártok egyáltalán meg tudják még győzni a polgárokat arról, hogy részt vegyenek a választásokon, és arról, hogy érdemes magyar pártra, pártokra szavazni? – A Colectiv tűzeset alkalmával megszólaló utca hangja kifejezte azt a mélységes kiábrándulást, amely a hagyományos, parlamenti pártokat sújtja Romániában, ez alól nem képez kivételt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) sem, mely ahelyett, hogy a kongresszuson meghirdetett újratervezés elve szerint járna el, a kommunikációját próbálja úgy alakítani, hogy mégiscsak valahogy elvihesse az embereket az urnák elé. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ilyen szempontból hátrányos helyzetben van, mert az emberek, mint a halak a beetetéskor, megszokták azt a fajta kampánystílust, ami eddig is a tulipánra tétette velük a pecsétet. Nem sok lehetőség nyílik tehát ebben a viszonylatban az EMNP számára, hiszen vegyük csak a leglényegesebb tényezőt, az anyagi hátteret: nemrégen robbant ki az RMDSZ költségvetési támogatásának a botránya, amelyért egy valamire való demokráciában azonnal lemondott volna a pártelnök, de nálunk annyira cinikussá vált a politikai élet, hogy az emberek nem látják, hogy tulajdonképpen milyen előnyben részesül az RMDSZ a pénzosztó szerepkörében, így már a kampány startvonalán úgy vág neki a távnak az EMNP, mint akinek a lábára golyóbisokat kötöttek, az RMDSZ-t viszont repítik az anyagi lehetőségeik. Valójában a mi adólejeinken szervezi mondjuk a Minden magyarok majálisa és hasonló rendezvények garmadája révén azt a szemérmetlen kampányt, amelyet expressis verbis tilt a mostani választási törvény.
Akadálya az összefogásnak
– Az összefogás, illetve a versengés szempontjából ön szerint sikerült az RMDSZ-nek és az EMNP-nek megtalálni a megfelelő választási taktikát?
– Az én politikai létem az összefogás jegyében indult, hiszen 1989-ben Temesváron a románok is mellénk álltak, és nélkülük nem jutottunk volna semmire. Áldott legyen az emléke Tempfli atyának, mintegy tíz évig az összefogás jegyében működött együtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Tehát amikor kiosztanak bennünket az RMDSZ nomenklatúra kiskirályai, hogy egységbontók vagyunk, hogy nem akarunk összefogást, akkor ez szemenszedett hazugság. Márpedig nagyon nagy szükség lett volna az összefogásra, főleg most, amikor az eltelt huszonhat év összefüggésében az egyik legkritikusabb időszakba kerültünk mi, erdélyi magyarok. Az RMDSZ doktrína értelmében a párton kívül nincs élet, más legitim vezetője nem létezhet a romániai magyarságnak, csak az RMDSZ. Erre ráerősít Victor Ponta és a többi román politikai párt, mikor azt mondják, hogy nekik egyetlen partnere az RMDSZ, ezért is adták oda neki a költségvetési támogatást. Ebben a helyzetben nagyon nehéz összefogni. Kelemen Hunor elnök sem engedélyezte a marosvásárhelyi összefogást, éppen emiatt nagyon pesszimista vagyok a marosvásárhelyi magyar jelölt esetében. A nemzeti polgári oldal egysége is megbomlott, és erre mintegy rásegít az RMDSZ, maga mellé állítva a Magyar Polgári Pártnak nevezett egyszemélyes pártkülönítményt. Bihar megyében az összefogás terén szerény eredményeket sikerült elérni. Még több helyi megegyezésre lett volna szükség, viszont a nagypolitika itt is közbeszól, mert meggyőződésem, hogy nem csak Kelemen Hunor áll a dolgok mögött, hanem itt például máris készíti elő választási kampányát Szabó Ödön, Biró Rozália és Cseke Attila. Az ő parlamenti megválasztatásuknak előfeltétele egy eredményes helyhatósági választás, ezért húzódtak a háttérbe, mert érzik, hogy zavaró volna a közvetlenebb jelenlétük, és többek között ezért akadályozták azt, hogy a helyi alkuk kialakulhassanak, ezért gyúrták át még az egyházi támogatást is. Teljesen bekebelezték az egyházakat, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is alárendelődik ezeknek a politikai érdekeknek, ami akadályává válik a valóságos összefogásnak.
Megoszlott
– Ön szerint milyen eredményeket fog hozni június 5-e?
– Hála Istennek Erdély szerte vannak jó polgármestereink, függetlenül a politikai színüktől. Nagyon bizonytalan vagyok június 5-e kimenetele tekintetében. Az emberek annyira kiábrándultak, hogy a magyarságnak csak az egynegyede megy el az RMDSZ-re szavazni, nagyon kontraproduktív is lehet ez a gátlástalan sikerpropaganda. Mindazáltal remélem, hogy meggyőző tud lenni a korrupciómentességre és az öntörvényű magyar politizálásra irányuló néppárti korteskedés. Egyetlen probléma az, hogy igazából nem sikerült megteremteni azt az alternatívát, amiben gondolkoztuk ezelőtt tíz évvel.
– Mire utal azzal, hogy nem sikerült megteremteni az alternatívát?
– Nem lett elég erős az EMNP. Megoszlott a nemzeti polgári oldal is, és úgy tűnik, hogy még a magyarországi barátaink is inkább a nyerő mellé állnak, mint a demokratikus nemzeti értékek oldalára, amiben van ráció, de hogyha a rendszerváltozás távlatában gondolkozunk, akkor nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell, hogy Ady Endrét parafrazáljam.
Dávidi attitűddel
– Június 5-e meghozhatja az EMNP-nek azt a megerősödést, amire ön számít? – Én bízom benne, hogy sikerül megkapaszkodnunk, de a góliáti propaganda olyan lehengerlő, hogy nagyon nehezen találhatunk egy olyan Dávidra, aki szembe tud szállni ezzel a legyőzhetetlennek tűnő gépezettel. Mindazonáltal ezzel a dávidi attitűddel törekszünk arra, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy próbáljanak változtatni, és ne a kiábrándultság legyen úrrá rajtuk, hanem a cselekvő reménység.
– Ön szerint az EMNP részéről kik nyerhetnek Bihar megyében?
– Nem vagyok eléggé tájékozott a személyi vonatkozásokban, mert nem vagyok párttag vagy pártelnök, de úgy tudom, hogy ütőképes, jó, becsületes, öntudatos és esélyes embereink vannak több településen. Zatykó Gyulát és Csomortányi Istvánt (az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje, illetve a párt megyei tanácsosi jelöltlista vezetője – szerk. megj.) rendkívül sokra tartom, ilyen emberekkel valóban elérhetjük, hogy bekerüljünk a városi és a megyei tanácsba.
– Milyen hatása lesz a következő parlamenti választásokra nézve annak, ha jól, illetve ha rosszul szerepel június 5-én az EMNP?
– Olyan listás választási törvényhez tértünk vissza, illetve olyan alternatív bejutási szabály van érvényben, amelyekkel megint félreérthetetlen módon az RMDSZ-nek kínálnak szinte kizárólagos esélyt. Úgyhogy nagyon nehéz egyáltalán viszonyulni is ehhez a helyzethez. Az biztos, hogy amikor rákényszerült az RMDSZ, akkor velem is, az EMNT-vel is összefogott. Félek, hogy az RMDSZ-en belül komoly befolyásra szert tett bihari politikusok abba az irányba viszik az RMDSZ-t, ami kizárja az összefogás lehetőségét. Erdély több megyéjében össze lehetett fogni, de itt egy négyesfogat teljesen a zsebébe tette az RMDSZ-t, a magyarságot, iskoláinkat, egyházainkat. Ha ez az irányzat erdélyi viszonylatban is dominál, akkor nehéz lesz az összefogást megvalósítani.
Pap István
erdon.ro

Megőrizni Kolozsvár meghatározó szerepét
„Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet, mégis tégy jót! Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel, mégis érj célt! A jó, amit ma teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót! A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt! Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs! Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!” – ezekkel a szavakkal biztatta Gergely Balázs tanácsos jelöltet Kovács Sándor katolikus főesperes, a hétfő estére meghirdetett rendezvény házigazdája. A Kolozsvár – a fel nem adható város témájú közéleti fórum másik résztvevője Horváth Anna alpolgármester, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje volt, a moderátor szerepét Benkő Levente újságíró vállalta.
Az „útravalót” megköszönve Gergely Balázs üdvözölte a jelen levő vendégeket, közöttük Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság elnökét, akitől a jelmondatot kölcsön vették. Gazdasági és kulturális szerepét, értékeit tekintve Kolozsvár, mint Civitas Primaria meghatározó szerepet töltött be Erdélyben az elmúlt évszázadokban, minden erejével azon lesz, hogy városunk megőrizze ezt a státuszt – mondta a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, aki az erdélyi magyar egyházak felkérését elfogadva került az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listájának második helyére. Gergely Balázs úgy fogalmazott: a városvezetés „lelkiismeretének”, vagy inkább élő „lelkiismeret-furdalásának” kell maradnunk továbbra is, figyelmeztetni a város vezetőit a felhalmozott értékekre, ezek védelmére.
Városszépítés „terevés korszerűen”
Szenkovics Dezső, a Gergely Balázs ötletére újraalakult Városszépítő Egylet egyik kezdeményezője elmondta: nem titkolt szándék, hogy ez az egyesület olyan kolozsvári civil mozgalommá nője ki magát, amely elődjéhez hasonlóan aktívan részt tud vállalni a városkép alakításában, a város élhetővé tételében. A kolozsvári városszépítők ma is az eredeti célokat szeretnék szolgálni – 21. századi eszközökkel. Az egyletet 1883-ban Haller Károly, a város későbbi polgármestere hozta létre és működtette azzal a céllal, hogy „más városok példájára Kolozsvár utcái, közterei és közelebbi környéke a közegészségügyi és a modern ízlés követelményeinek megfelelően terv- és korszerűen szépíttessék” – idézte Szenkovics az egylet egykori elnökét.
A meghívottak között volt Répás Zsuzsa, a Magyar Művészeti Akadémia nemzetközi és határon túli magyarokért felelős vezetője is, aki arról beszélt: Budapest jószándéka, segíteni akarása akkor ér igazán célt, ha vannak olyan programok, és e programokat működtető emberek, amelyek, akik mellé oda lehet állni, akiket érdemes támogatni. A Kolozsvári Magyar Napok minden vonatkozásban ilyen „ügynek” számít, a rendezvény, amelynek főszervezője Gergely Balázs, ma már messze túlmutat Kolozsváron. „Hiszek abban, hogy Kolozsvár meg tudja őrizni meghatározó szerepét, de ehhez olyan emberek szükségesek, akik ezt a hátukon viszik, akik felvállalják a magyar közösség problémáit”, fogalmazott Répás.
Horváth Anna alpolgármester arról a négy évvel ezelőtti döbbenetről, kudarcélményről beszélt, amikor a 2012-es önkormányzati választások után kiderült: a kolozsvári magyaroknak kétharmada távol maradt a szavazáskor, vagy esetleg román pártokra szavazott. Világos volt, hogy ezt nem lehet megismételni, hogy a következő négy év e közösség bizalmának viszszanyeréséről kell, hogy szóljon, mondta. Meg kellett próbálni azt a közösséget felrázni, amely így adott hangot elégedetlenségének, politikától való elfordulásának. Ehhez viszont meg kell győzni őket arról, hogy ez a munka róluk, értük szól. Horváth Anna megköszönte Gergely Balázsnak, hogy vállalta a jelölést, és azoknak, akik őt erre biztatták, vele az RMDSZes csapat súlya, értéke megsokszorozódott – mondta.
„Itt magyarnak lenni az igazi!”
Seszták Miklós, Magyarország nemzeti fejlesztési minisztere hosszan beszélt Kolozsvárhoz fűződő emlékeiről, amelyek még az 1970-es évekre nyúlnak viszsza.
A meghatározó élmények egyike a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek véleménye szerint a legfőbb érdeme az, hogy sikerült e kisebbségben élő magyar közösség ezreit megmozgatni. Itt magyarnak lenni az igazi! – fogalmazott a miniszter.
A tárcavezető – többek között – Saint Exupéry-t idézte személyes hangvételű felszólalásában: „Uram, nem a csodákért, látomásokért fohászkodom, csak adj erőt a hétköznapokhoz!” A választásokra, a magyar szavazók részvételi hajlandóságára utalva elmondta: úgy tűnik, ma kisebb csodára várunk Kolozsváron abban reménykedve, hogy a 2012-es kudarc ne ismétlődjön meg. Mégis az igazi kihívás, az igazi munka a választások után kezdődik, mondta.
A beszélgetést Benkő Levente indította. Ezúttal is kikerülhetetlennek tűnt a kampány során többször elhangzott – és ugyanannyiszor megválaszolt – kérdés: hogyan került a „néppártos” Gergely Balázs az RMDSZ listájára?
A jelölt elmondta: az egyházfők felkérésének latolgatásakor az egyik döntő érv az volt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt, félszájjal ugyan, de beleegyezett ebbe. „Ha megkérdezik, hogy most melyik pártban vagyok, azt mondom, Kolozsvár pártján vagyok”, fogalmazott Gergely Balázs. Megjegyezte ugyanakkor: nem szeretne pártpolitikai aktorrá válni, amire vállalkozik, az a közképviselet.
Hogy politikusnak számít-e az önkormányzati képviselő vagy sem, erre Horváth Anna is próbálta megadni a választ. A román pártokkal szemben politikusként, a politika nyelvén kell értekezni, amelyek annyira vesznek figyelembe, amekkora támogatás, ahány szavazat áll mögötted. A saját közösségünkhöz azonban érdekképviseletként kell viszonyulni, tette hozzá.
Kolozsvár szellemisége „asszimilálja” a románokat
Ami pedig az elmúlt négy év mozgásterét, lehetőségeit illeti, Horváth Anna a négyéves mandátum kudarcának a többnyelvű helységnévtábla-ügyet nevezte, emlékeztetve arra, hogy Emil Boc polgármester megfellebbezte a kedvező bírósági döntést. Gergely Balázs szerint fontos tudatosítanunk: bár az igazságszolgáltatás, a politika eszközeivel úgy tűnik, hogy nem tudjuk elérni célunkat, a kétnyelvű tábla végül is mi vagyunk. Ahányan vagyunk, amennyire hangosan mondjuk, amenynyire és ahogyan használjuk anyanyelvünket. Meggyőződése, hogy okafogyottá kell tenni a hatóság ellenállását, meg kell győzni a kisebbségek iránt nyitottabb többségieket a kolozsvári magyarok követelésének legitimitásáról. Gergely Balázs úgy véli: a városvezetésnek is látnia kell, hogy a kolozsvári románság igenis változik, Kolozsvár szellemisége lassan (és jó értelemben) asszimilálja a harmadik generációs románokat, ezt a folyamatot kell serkenteni.
Újságírói kérdésre, miszerint az RMDSZ-t ért vádak az állami támogatások átláthatatlanságára vonatkozóan mennyire rontják a jelöltek esélyeit, Horváth Anna Kelemen Hunor RMDSZelnök néhány órával korábbi bejelentését idézte, miszerint a szövetség úgy döntött, hogy a választások után nyilvánosságra hozza honlapján
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Csűry: Tegyetek meg mindent, hogy Szatmár felállhasson!
„Kutya kötelességünk ott lenni, ahol a döntéseket hozzák, csak így szólhatunk bele sorsunkba", jelentette ki kedden Szatmárnémetiben Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Soltész Miklós, a magyar kormány Nemzeti Erőforrások Minisztériumának szociálpolitikáért felelős államtitkára szerint jövőnk záloga a hit és a templom!
A szakpolitikus kedden Szatmárnémetiben meglátogatta a szigetlankai egyházkerület felújítás alatt álló templomát, illetve a nemrég átadott közösségi házát. Ezen alkalommal megbeszélést folytatott Csűry István püspökkel, továbbá Pataki Csaba szenátorral és Kereskényi Gábor, valamint Erdei D. István parlamenti képviselőkkel.
„A hitet, a templomot erősíteni - ez a jövőnk záloga. Igaz ez a vak liberalizmussal és az iszlámmal szemben egyaránt", jelentette ki Soltész, aki az oktatás, a nevelés, a felelős döntések és az összefogás fontosságáról is beszélt. „Nagyon nem mindegy, hogy a magyarok részt vesznek-e a vasárnapi választásokon! Ahhoz, hogy a magyarság érdekvédelme, képviselete ne sérüljün, nagyon fontos a minél nagyobb résztvétel", fejtette ki az államtitkár.
A fonalat folytatva Csűry sajnálatosnak nevezte, hogy az erdélyi magyarok összefogása messze nincs olyan szinten, amilyenen lennie kéne. A református püspök szerint sokkal inkább az összeugrasztásról kellene beszélni, bírálva ezzel azon magyarokat, akik román pártok jelöltjeiként szerepelnek a választásokon.
„Hitem szerint nagyon fontos Partium, Erdély önrendelkezése, autonómiája. Amíg azonban ez nem valósul meg, addig nem csak arra kell keresni a választ, hogy mi ennek az akadálya, hanem vigyáznunk kell a már meglévő autonómiák megőrzésére is. Mert veszélyben az egyházi autonómia, a tanügy autonómiája, az önkormányzatiság autonómiája. Éppen ezért kutya kötelességünk teljesíteni küldetésünket és ott lenni, ahol a döntéseket hozzák. Csak úgy szólhatunk bele sorsunk alakulásába, ha minél erősebb az önkormányzati, parlamenti szerepvállalásunk", fogalmazott a püspök. „Tegyetek meg mindent, hogy Szatmár ismét felállhasson", fordult külön üzenettel a szatmáriakhoz Csűry.
A szigetlankai református templomot 1992-ben kezdték el építeni, maga az egyházközség 1996-ban jött létre - ezzel Szatmárnémeti legfiatalabb református egyházközsége. Kivitelezési hiányosságok miatt viszont a templom olyan komoly statikai problémákkal küszködik, hogy egy időben még a lebontása is szóba került. A rehabilitáció jelenleg is zajlik, a közösségi ház elkészülte pedig azért volt fontos, mert amikor a templomban folyó munkálatok miatt ott nem tudnak majd istentiszteletet tartani, akkor a közösségi házba „költöznek át", fejtette ki Nagy Róbert lelkipásztor.
A templom tetőszerkezetének cseréjére 150.000 lejt kapott az egyházközség a román egyházügyi államtitkárságtól, míg Isten házának rehabilitálására négy millió forintot biztosított magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma.
A támogatást megköszönte Kereskényi Gábor parlamenti képviselő is, aki emlékeztetett arra, hogy a „szigetlankai közösség átment már a nagypéntek keserűségén", a közösségi házat pedig az összefogás eredményének nevezte. „Közös céljainkat csak együtt érhetjük el, mint ahogy Pataki Csabával és Erdei Istvánnal közösen szereztünk támogatást. A hétvégén pedig újabb lépést tehetünk közös céljaink felé!", jelentette ki Kereskényi Gábor polgármesterjelölt.
szatmar.ro

Furcsa háború
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) okkult és irracionális felső hatalommá vált, amelynek célja egyes politikusok félreállítása és a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalom megingatása. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mellett az ember általában legyintve megy tovább, mondván: összeesküvés-elméleteket gyártó holdkórosok, frusztrált fantaszták mondhatnak csak ilyet 2016-ban egy európai uniós tagállamban.
Ez a mostani kifakadás azonban mégis más, mivel az ország második legfontosabb közjogi méltóságától, a szenátus elnökétől, Călin Popescu Tăriceanutól származik. Persze a megállapítás hitelességét némileg rontja, hogy közvetlenül aznap született, amikor a DNA bejelentette: hamis tanúzás és bűnpártolás gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a 2004 és 2008 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltő politikus ellen a Paul Lambrino herceget is érintő erdőrestitúciós ügyben, azonban mindenképpen jól illusztrálja, miről szól a közélet 2016 Romániájában.
Sőt nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy az utóbbi évek Romániájában, hiszen a DNA az elmúlt esztendőkben valóban az ország közéletének egyik legfontosabb szereplőjévé vált, miután szinte futószalagon állított bíróság elé korábban érinthetetlennek tartott üzletembereket, politikusokat, minisztereket, hogy aztán már a volt és hivatalban levő miniszterelnökök is sorra kerüljenek. A vádemelések pedig nagyon sok esetben végződtek letöltendő szabadságvesztésről szóló jogerős ítélettel: a közkedveltté vált poén szerint lassan egy árnyékkormány is megalakulhatott volna a börtönben, hiszen számos exminiszter mellett egy időben Adrian Năstase volt kormányfő is a büntetés-végrehajtás „vendégszeretetét” élvezte a bíróság által bizonyítottnak látott korrupciós ügyletei nyomán. De a DNA ezután sem állt le: Victor Ponta személyében tavaly már egy – akkor még – hivatalban lévő miniszterelnöknek is „nekiment”, most pedig Tăriceanu személyében újabb exkormányfő, egyúttal hivatalban levő szenátusi elnök került a korrupcióellenes ügyészség célkeresztjébe.
Persze nem ő az egyetlen politikus, aki önálló életre kelt entitásnak bélyegzi a SRI-t és a DNA-t, amely célirányosan látott hozzá bizonyos kényelmetlennek bizonyuló politikusok levadászásához. Hasonlóan nyilatkozott Ponta is, de Liviu Dragnea, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is ilyesmit sejtetett, miután két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló népszavazáson elkövetett választási csalások miatt. A gyanú kimondva-kimondatlanul az, hogy a DNA azokra a politikusokra száll rá, akik nem hajlandóak maradéktalanul a washingtoni érdekek szolgálatába állni – ezt a retorikát erősítheti az, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége számos alkalommal fogalmazott meg csöppet sem burkolt bírálatot, amikor a politikum valamilyen formában akadályozta a korrupcióellenes küzdelmet, például a korrupcióval gyanúsított honatyák elleni bűnvádi eljárás elutasítása révén. Washington szerint ugyanis a korrupció nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánatos, hogy sötét ügyleteik miatt esetleg az oroszok (vagy bárki más) által megzsarolható személyek legyenek kulcspozíciókban a geostratégiailag fontos fekvésű szövetséges országban. Így aztán a washingtoni illetékesek egyszer sem mulasztották el a korrupcióellenes harc folytatását szorgalmazni, az egyik leghatékonyabb romániai intézményként emlegetve a DNA-t. Csakhogy az is tény, hogy számos más, nyugat-európai ország nagykövetsége is több ízben bírálta már a politikumot, amikor az igazságszolgáltatás tevékenységének korlátozására alkalmas kezdeményezésekkel állt elő.
Amelyekben amúgy az RMDSZ is részt vállal: Márton Árpád képviselő például azzal a törvényjavaslattal, amely nem minősítené bűncselekménynek, ha egy honatya 2013 előtt alkalmazta valamely családtagját képviselői irodájában, vagy Máté András, aki az ügyvédek ügyészségekkel szembeni védettségét növelő, az ügyfelekre vonatkozó dokumentumok lefoglalását és a telefonjaik lehallgatását tiltó jogszabály-módosítás mellett kardoskodott.
Tény ugyanakkor, hogy a DNA tevékenységében valóban találni nem kevés bírálható elemet. A Markó Attila volt RMDSZ-képviselő elleni eljárás, amely a restitúciós folyamat lejáratására is alkalmas lehet, illetve az autonómiapárti kiállásukról ismert székelyföldi elöljárók, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ellen zajló nyomozások már csak azért is furcsák, mivel kiderült: Markót egy olyan ülés miatt vették elő, amelyen részt sem vett, Antal esetében nem egészen világos, miben merül ki a károkozás ténye, Ráduly ügyében pedig az őrizetbe vételekor rejtélyes módon kiszivárogtatott „bűnlajstrom” a vádiratban igencsak lesoványodott.
Jelenleg tehát furcsa háború zajlik Romániában: a DNA „dübörög”, és egymás után indítja a bűnvádi eljárásokat közismert személyek ellen, a politikum pedig közben megpróbál az ügyészek munkáját nehezítő jogszabály-módosításokkal előállni, egyes politikusok korrupciós eljárással a nyakukban is csak azért is újabb tisztségért indulnak a választáson, miközben arra panaszkodnak, hogy a korrupcióellenes ügyészek – titkosszolgálati támogatással – a választott demokratikus intézmények hitelességének aláásásán ügyködnek.
Pedig a helyzet az, hogy – mindamellett, hogy a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét néha túlkapások és bakik is jellemzik – ezen hitelesség erodálásáért senki sem tett többet a szóban forgó, demokratikusan választott intézmények tagjainál. Még jóval azelőtt, hogy a DNA tevékenysége felpörgött volna.
Balogh Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alacsony részvétel, nagy fordulatok (Önkormányzati választások)
18 265 000 polgárt vártak tegnap az ország területén berendezett 18 ezer szavazókörzetbe, de ennél sokkal kevesebben mentek el, az országos átlag alig 48,43 százalék, jóval kevesebb a 2012-es 56 százaléknál. A legnagyobb arányban a déli megyék falvainak lakossága szavazott, a legkisebb érdeklődést Bukarestben mérték, ott a választók alig 33,3 százaléka tartotta érdemesnek a megjelenést.
A szavazókedv Giurgiu megyében volt a legmagasabb, ott a felnőtt lakosság 63,24 százaléka élt választási jogával. Ugyancsak 60 százalék fölötti részvételt jegyeztek Teleorman és Olt megyében, hátulról a második Temes megye 40,77 és Iaşi megye 42,33 százalékkal. A 45 ezer önkormányzati tisztségre 108 párt, kisebbségi szervezet és pártszövetség több mint negyedmillió jelöltet állított. A három magyar politikai szervezet – RMDSZ, EMNP, MPP – színeiben csaknem 12 ezer jelölt indult, de a magyarlakta vidékeken átlag alatti részvételt jegyeztek az urnáknál. Az idei választás újdonsága, hogy a szavazókörzetekben először beszkennelték a voksolásra jelentkezők személyazonossági iratát, majd az újonnan beüzemelt informatikai rendszer a személyi szám alapján helyben ellenőrizte, hogy jogosult-e az illető voksolni, a megfelelő szavazókörnél jelentkezett-e, és nem szavazott-e már másutt. Az új módszer a várakozások ellenére olajozottan működött, de szabálysértések és törvényszegések is akadtak bőven. Rendellenességek A választások első komolyabb rendellenességét Maros megyéből jelezték, ahol a prefektusi hivatal a törvényben előírtnál több mint ötvenezerrel kevesebb szavazócédulát rendelt. Az Agerpres hírügynökség szerint Lucian Goga prefektus „tévedése” annak tudható be, hogy a választói névjegyzékben csak 426 ezer név szerepel, míg a megyei választási bizottság 484 ezer voksolásra jogosult személyről tud. Szombaton állítólag további szavazólapokat nyomtattak, amelyeket azonban nem osztottak ki, fegyveresek őrizték őket. A három magyar párt által támogatott független magyar polgármesterjelölt, Soós Zoltán szerint fennáll a gyanú, hogy a hiányzó szavazólapokat csalásra akarják felhasználni, ennek ellensúlyozásaként minél magasabb részvételre buzdították a választókat. Az eset miatt a Nemzeti Liberális Párt (NLP) is a prefektus lemondását követelte. Szatmárnémetiben tömegesen készítettek ideiglenes lakcímeket a választás napján. Ezekkel – pótlistán – bárki szavazhatott, aki igazolta, hogy az adott szavazókörzethez tartozik. Az RMDSZ szatmári sajtóreferense szerint a lakosság-nyilvántartó hivatal vezetősége többszöri megkeresésükre sem közölte, hogy pontosan hány ideiglenes lakcím készült tegnap, de a helybeliek jelzései szerint délután is nagy sor volt a hivatalban. Ez azért különös, mert Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben is nagy eséllyel indultak a magyar jelöltek a román polgármesterek leváltására. Csíkszeredában Borboly Csaba megyeitanács-elnök és felesége pótlistán szavazott, mert nem szerepelt annak a szavazókörzetnek a listáján, ahol voksolni szokott. Székelyudvarhelyen estefelé kétszáz roma verődött össze a többnyire romák által lakott Budvár negyedben, de nem derült ki, hogy miért; a rendőrség közbelépésére szétoszlottak. Szentegyházán parajdi szavazólapok keveredtek a helyiek közé, Marosvásárhely egyik körzetében pedig Fehér megyei szavazólapokat találtak. A Iaşi megyei Mosna községben két szavazókörzetben is nulla volt a részvételi arány, a jegyzékben szereplő 3700 választópolgár egyike sem ment el szavazni. Mindannyian moldovaiak, és azonos a lakcímük is: a községi rendőrfőnök tulajdonában levő tömbházlakásba vannak bejelentve. Egy Buzău megyei község hét szavazókörzetében négy órára leállították a szavazást, Dolj, Olt, Teleorman, Giurgiu megyében több százan szavaztak pótlistán. Országszinten 494 kihágásra vagy törvényszegésre vonatkozó panaszt tettek le, ez nagyjából fele a négy évvel ezelőtti számnak, és a kivizsgálások során 40 százalékuk megalapozatlannak bizonyult – de 78 panasz nyomán 57 személy ellen bűnvádi kivizsgálást indítanak. 92 bírságot róttak ki választási szabálysértések miatt, összértékük 42 610 lej. Ki miért szavazott
Azokra szavaztam, akikben megbízom, de a humán erőforrások nagyobb regenerálódására számítottam – jelentette ki Dacian Cioloş kormányfő, aki feleségével együtt Zilahon szavazott a reggeli órákban. Klaus Iohannis államfő szokatlanul későn, 18.30-kor jelent meg a lakcíme szerinti választókörzetben, állítólag műszaki okok miatt nem tudott korábban menni. Kijövet azt nyilatkozta, hogy először választ Bukarestben, amely már saját városa is, ezért egy modern, európai fővárosra szavazott. Felesége, Carmen Iohannis már a déli órákban leadta szavazatát Nagyszebenben. A magyar emberek biztonságára szavaztam – jelentette ki tegnap Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, aki szülőfalujában, Csíkkarcfalván szavazott tegnap „arra az erős érdekképviseletre, amely a tömbmagyarságban, a szórványban és a vegyes környezetben élő magyarok számára ugyanazt jelenti: biztonságot és a közösség szolgálatát”. Markó Béla volt RMDSZ-elnök is az erős önkormányzatokra szavazott, „és egyben arra, hogy Romániában folytatódjon a decentralizáció, vagyis annak a folyamata, hogy minden fontos döntés a helyi közösségek kezébe kerüljön”. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kovács Péter a megújulásra voksolt: szerinte a fiataloknak is dönteniük kell jövőjüket illetően. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke Nagyváradon szavazott, majd azt nyilatkozta: a rendszerváltozásnak része kell hogy legyen a választás szabadsága, és reméli, hogy szavazatával hozzájárul a rendszerváltozás folytatásához.
Biró Zsolt MPP-elnök Marossárpatakon élt a választás szabadságával, elsősorban a magyar érdekérvényesítés, illetve pártja megerősödésének reményében, hogy képviselni tudják az önkormányzatok szintjén azt a programot, amellyel a választók elé álltak. Éjféli mérleg
Az urnazáráskor nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatások szerint Bukarestben a Szociáldemokrata Párt (SZDP) jelöltje, Gabriela Firea kényelmesen, a leadott szavazatok bő 42 százalékával megnyerte a küzdelmet, utána Dan Nicuşor, a Mentsük meg Bukarestet Szövetség (MBSZ) jelöltje közel 30 százalékot kapott, az NLP jelöltje, Cătălin Predoiu 12–13 százalékkal a harmadik lett. A hat kerületből ötöt szintén SZDP-s politikusok nyertek el, az első kerületben azonban – meglepetésre – a francia Clotilde Armand (MBSZ) győzött. Kolozsváron Emil Boc 69 százalékkal nyert, a második helyen – 12 százalékkal – az RMDSZ jelöltje, Horváth Anna végzett. A helyi RMDSZ-listára 15,4 százalék szavazott, három százalékkal több, mint négy évvel ezelőtt.
Több városban korrupciós eljárás alatt levő elöljárókat választottak vissza: a craiovai Lia Olguţa Vasilescu, a nagybányai Cătălin Cherecheş, a bukaresti Marian Vanghelie és a brassói Gheorghe Scripcaru is újrázik. Nagyszebennek újra szász polgármestere lesz: a Német Demokrata Fórum jelöltje, Astrid Cora Fodor lazán megelőzte kihívóit.
Csíkszeredában az RMDSZ-es Ráduly Róbertet újraválasztották, Székelyudvarhelyen az EMNT–MPP szövetség jelöltje, Gálfi Árpád rávert az RMDSZ-es Arros Orsolyára és a független (volt RMDSZ-es) Bunta Leventére, Szentegyházán is MPP-s polgármester lesz. Az RMDSZ-nek 54 polgármestere van indulásból (mert nem volt ellenjelöltjük), de Kovács Péter ügyvezető elnök kétszázra számít; éjfél előtt már százötven biztos befutó volt. A magyarság számára legszorosabb verseny Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és Szászrégenben volt, utóbbit Nagy András 250 szavazattal elvesztette. A két nagyvárosból 1 órakor még nem volt eredmény.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar alkotás a TIFF legjobb helyi filmje
A kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szerdai magyar napján hirdettek eredményt a helyi filmek versenyében, amelynek fődíját stílszerűen egy fiatal magyar filmes alkotása, a székelyudvarhelyi Simó Ibolya Tökéletes befektetés című 20 perces rövidfilmje nyerte.
A 2011-ben a zetelaki gátnál forgatott, de véglegesen csak tavaly befejezett alkotás véres, erdélyi maffiafilm: a prostitúció, a modernkori rabszolgaság, a teljes kiszolgáltatottság témáit egyaránt felvillantja, így a verseny 1500 eurós fődíja mellett az Országos Emberkereskedelem Elleni Ügynökség (ANITP) által felajánlott 500 eurós különdíjat is bezsebelte.
A versenybe egyébként idén viszonylag kevés, mindössze 25 alkotást neveztek be, ezek között román, magyar, angol és arab nyelvű rövidfilm is volt. Három alkotást a zsűri annyira jónak talált, hogy áthelyezték őket a csütörtökön kezdődött román filmnapok szekcióba, a helyi filmek szerdai döntőjébe hét kisfilm jutott. Az Ecsetgyár különdíját – amelyet olyan alkotás kaphatott meg, amely fokozottan figyel az aktuális társadalmi problémákra – Ana Maria Vijdea útifilmje, a The Light that Memory Lends to Things nyerte, amely egy Teherán– Ankara vonatutat mutat be, de igazából arról szól, hogy a mai ember mennyire nem tud odafigyelni a közvetlen környezetére sem.
Cristian Hordilă fesztiválmenedzser a vetítéssel egybekötött díjátadón elmondta: a benevezett helyi filmek színvonala évről évre érezhetően emelkedik, és egyúttal köszönetet mondott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientiának, hiszen mind a hét döntős alkotást az említett felsőoktatási intézmények filmes képzésének jelenlegi vagy egykori diákjai jegyzik. Egyúttal újra emlékeztetett a TIFF csapatának egyik célkitűzésére: filmes központtá szeretnék tenni Kolozsvárt, ahol elsősorban a fiatal tehetségek rúghatnak labdába.
Az újrakezdés futóbolondjai
A TIFF június elsejei magyar napjának egyik különleges eseménye Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című 2015-ös filmjének vetítése volt: az alkotást a rendező jelenlétében a Florin Piersic moziban, népes közönség előtt mutatták be szerdán késő délután. A leginkább Szabó Magda családregényeire emlékeztető film egy Székelyhídról származó család négy generációjának történetét meséli el az 1900-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig.
A kalandos, a történelem viszontagságai alakította történetet a kilencvenéves „mama", Gardó Berta szemszögéből ismerhetjük meg, aki a magyarországi drámai fordulatok miatt folyamatosan arra kényszerül, hogy családját maga után hurcolva összesen huszonhétszer költözzön el, mindannyiszor megpróbálva újrakezdeni, újjáépíteni közös életüket. Fekete Ibolya korabeli felvételek bevágásával teszi hitelesebbé az alkotást, amelyet ugyanakkor a szereplők, elsősorban a főhőst alakító Ónodi Eszter kiváló alakítása tesz gördülékennyé.
A vetítés után Fekete Ibolya elárulta a nézőknek, hogy a film legtöbb eseményét a valóságból, saját családjának történetéből merítette: például édesanyja valóban huszonhét alkalommal költözött élete folyamán – a Partiumból Budapestre, majd isten háta mögötti helyekre –, emiatt a rendezőnek is meglehetősen mozgalmas fiatalkora volt, hiszen tizennégy-tizenöt alkalommal kellett összecsomagolnia.
Egy néző kérdésére Fekete Ibolya azt is elmondta: mivel az egykori székelyhídi családi ház már nem áll, a történet szerint a partiumi kisvárosban játszódó jeleneteket a Balaton környékén vették fel. A vetítés előtt egyébként a rendező úgy fogalmazott: reméli, hogy az alkotás megtekintése nyomán a nézőkben felébred családjuk iránti ragaszkodásuk és szeretetük. Tudor Giurgiu, a TIFF fesztiváligazgatója elárulta, hogy különös kapcsolat fűzi a filmhez: egyrészt régi barátságot ápol Fekete Ibolyával, eleinte még arról is szó volt, hogy koprodukcióban készítik el az Anyám és más futóbolondok a családbólt, de erre végül nem került sor. A filmet vasárnap, június 5-én 18 órától még egyszer levetítik a Mărăşti moziban.
Kitalált mese létező démonokról
A seregszemle magyar napján bemutatott alkotások sora reggel 10 órakor Fliegauf Bence legújabb filmjével kezdődött, amelyet az idei berlini filmfesztiválon, a Berlinálén mutattak be. A Liliom ösvény ugyancsak családi történet, de teljesen más jellegű a történetvezetése, a képi világa és a hangulata tekintetében is.
A rendező többféle filmezési technikát elegyít: a jelenkori szálat időnként házi videók és álomszerű, éjszakai, fekete-fehér felvételek szakítják meg. Ezekből egyrészt felvillannak a főszereplő, Rebeka előtörténetének egyes elemei, ugyanakkor a nő saját démonai is kirajzolódnak. A legfőbb történetszál mégis csak szavak szintjén bontakozik ki: Rebeka a film folyamán kitalált mesét ad elő hétéves gyermekének, Daninak, amelynek nyomán egyrészt a nő démonaival való leszámolási kísérletének lehetünk tanúi, másrészt anya és fia különleges kapcsolatát is egyre jobban megismerhetjük. A Liliom ösvény pénteken, június 3-án 17.30-tól látható ismét a Iulius Mall mozijában.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

„Össze kell tartanunk” – a trianoni diktátumról emlékeztek meg
A trianoni békediktátum 96. évfordulóján, június 4-én, szombaton több településen is megemlékeztek a nemzeti összetartozás napjáról. Erdélyben elsősorban templomokban szervezett rendezvényeken tettek hitet a nemzeti összetartozásról a trianoni döntés évfordulóján.
Az idei rendezvényekre azonban rányomta a bélyeget az a tény, hogy tegnap önkormányzati választások zajlottak, és szombaton a törvény értelmében kampánycsendet kellett tartani. Kézdivásárhelyen például erre hivatkozva tiltotta be a polgármester a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által kezdeményezett rendezvényt.
A június 4-ei megemlékezésnek Sepsiszentgyörgyön van hagyománya Erdélyben, ahol immár 15. alkalommal tartottak szabadtéri megemlékezést. A központi Erzsébet parkban, az egykori országzászló helyén mintegy 200-an gyűltek össze, hogy meghallgassák a SepsiReform Egyesület által meghívott szónokokat. Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki elnöke beszédében rámutatott: nemcsak a múltban, napjainkban is dolgozik a „sötét erő”, amelynek célja a magyar nemzettest széttrancsírozása, mert fáj, hogy a megcsonkított magyarság feldaraboltságában is erős és elszánt tud lenni.
„A legjobb védekezés a támadás alapon továbbra is agresszivitással rohannak Magyarországnak, a magyarságnak” – fogalmazott Gazda Zoltán. Hozzátette, most a jogállamiság leple alatt meghurcolják, bebörtönzik a székelyeket, szabadságukért jogosan folytatott harcuk miatt alkotmányellenesen gyártanak vádiratot, az önrendelkezési küzdelmet pedig terrorista bűncselekményként könyvelik el. „Ezt az országot nem az államelnök, sem a kormány, hanem a román titkosszolgálatok irányítják kényük-kedvük szerint. Hogyan fogunk a tükörbe nézni, ha hagyjuk, hogy még sötétebb cselekedetekre szánják el magukat?” – tette fel a kérdést az SZNT sepsiszéki vezetője.
Marosvásárhelyen, a hagyományos helyszínen, a Bolyai téri unitárius templom udvarán, a nemzeti összetartozás fájánál gyülekeztek az emlékezők. A szervező, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete idén felhívással fordult a történelmi egyházakhoz, hogy kondítsák meg a harangokat abban az órában, amikor aláírták az Erdélyt Magyarországtól elszakító békeszerződést.
Nagy László unitárius lelkész felszólalásában kiemelte, ennek a napnak az egymásra való odafigyelés ügyét kell szolgálnia, hiszen „az együtt gondolkodás, az együtt munkálkodás jegyében kell meghozni annak bizalmát, hogy gyermekeink, unokáink ezen a nyelven, az anyanyelvükön imádkozhassanak a jövőben is”. „A négy évvel ezelőtt elültetett összetartozás fája minden marosvásárhelyi magyar embert arra kell emlékeztessen, hogy vannak közös dolgaink, amelyeket összefogással valósíthatunk meg” – fogalmazott a lelkész.
A székelyudvarhelyi millenniumi emlékműnél is sokan összegyűltek a trianoni békediktátum 96. évfordulója alkalmával, ahol Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is a magyarság összefogását, a közös cselekvési stratégiát sürgette. A pénteki csíkszeredai zászlóelkobzásra utalva úgy fogalmazott, az egy újabb provokáció, amely világossá teheti mindenki számára, hogy az elmúlt huszonhat évben ebben az országban nem lehet a bukaresti politikai küzdelmekkel tartós eredményt elérni a magyar közösség számára sem. „A titkosszolgálatok által átszőtt hatalomban és újabban a börtönök fenyegető árnyékából nem lehet hitelesen képviselni a magyarság érdekeit, erre csakis a közösség összetartó ereje lenne képes” – fogalmazott Nagy Pál.
Bakó Zoltán, Dávid Anna Júlia, Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

„Trianon a magyarok számára több egy nemzeti katasztrófánál"
Trianonról nem csak konferenciákat kell szervezni, hanem inkább a román és a magyar közösség együttműködési lehetőségeiről kellene minél több fórumon beszélni – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Polgár István, a Nagyváradi Egyetem tanára.
Nemrégiben részt vett egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron, melyen a közép-európai népek sorsát meghatározó trianoni döntésről és az ahhoz kapcsolódó mítoszokról és legendákról tartott előadást. Gyakorta tapasztalhatjuk, hogy az emberek jelentős része közel száz év után is óvatosan közelíti meg ezt a témát. Többen is úgy vélik, Trianonról beszélni egyenlő a nacionalizmussal, a jobboldalisággal. Van akit meg is bírságolnak, ha az utcán Trianon-ellenes rigmusokat skandál...
– Tény, hogy a mai napig nehéz objektíven közelíteni a témához, nehéz az érzelmeket kizárni, eltitkolni, hiszen a magyarság számára Trianon többet jelent egy nemzeti katasztrófánál. Azt gondolom, hogy beszélnünk kell a témáról, de azzal tisztában kell lenni, hogy a hallgatóság véleménye mindig megoszlik majd a kérdésben. Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem volt rektora mutatott rá arra, hogy az úgynevezett konzervatív nacionalizmus blokkolja a kisebbség és a többség közötti kommunikációt. Úgy gondolom, hogy ma, közel száz évvel a történelmi esemény után kizárólag európai kontextusban, az „egység a sokféleségben" jelszó figyelembevételével kell közelíteni a témához.
– Úgy is, ha a közép-európai országok népei más és mást neveznek történelmi igazságnak?
– El kell fogadnunk, hogy azt nevezzük történelmi igazságnak, amit mindenki aláírt és lebélyegzett, márpedig a trianoni békeszerződést a magyar képviselet is ellátta kézjegyével 1920. június 4-én, ezzel elfogadva mindazt, amit a magyar nép azóta is gúnyaként visel. Nyilván a trianoni békeszerződést magyarként soha nem lehet úgy kezelni, mint egy tudományos tényt. Mindig lesznek fájdalmas, megemészthetetlen pontjai. Viszont eltelt lassan száz év, és azt gondolom, hogy hibát követnek el azok, akik revizionista gondolatokkal élnek. Nem azért, mert nem lenne jó Nagy-Magyarországot alkotni, hanem azért, mert napjainkban nem szabad az legyen a politikai célkitűzés, hogy határvonalakat módosítsunk. Egy olyan Európai Unióban élünk, ahol megszűnnek a fizikai határok, bár Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozása egyelőre késik. Minden európai állampolgár ott élhet, gyarapodhat, és ott őrizheti nemzeti kulturális identitását, ahol éppen akarja, az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig.
– A Nagyváradi Egyetem nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszékének tanáraként doktori disszertációját Trianonról írta. Kolozsvári előadásán is hangsúlyozta, a téma érdekli és nem történészként próbál beszélni az eseményről. Véleménye szerint melyek azok a fontos momentumok, melyek megelőzték a békeszerződés aláírását?
– Tudni kell, hogy az akkori magyar politikai vezetés ellenezte és próbálta megállítani a háborúba lépést, tudván, hogy ez a háború el lesz veszítve. Nyilván gondolhatunk összeesküvés-elméletekre, vagy gondolhatunk arra, hogy az akkori nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország úgy gondolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára már nincsen szükség. A franciák a saját biztonságuk szempontjából közelítették meg a problémát. Úgy gondolták, hogy az Oroszországból előretörő bolsevizmus veszélyezteti őket. A nagyhatalmak álláspontja szerint egy felaprózott Közép-Kelet-Európát könnyebb befolyásolni és irányítani. A trianoni eseményt egyébként hosszas előkészület előzte meg, s bár az aláírásra 1920. június 4-én kerül sor, a határvonalak már egy évvel azelőtt, 1919 májusában meg voltak rajzolva és a térképen a törekvések ellenére nem is módosítottak a későbbiekben. Ezt a térképet egyébként amerikai, angol és francia szakértők készítették el, viszont tudni kell, hogy sem amerikai, sem angol szakértők nem végeztek terepmunkát. A béketárgyalásokra hattagú magyar küldöttség érkezett 1920. január 7-én – élen Apponyi Albert gróffal és Teleki Pállal – egy szerelvénnyi dokumentummal. A magyarok bíztak a tapasztalt 74 éves Apponyi diplomáciai képességeibe, abba, hogy meg tudja győzni a nagyhatalmak képviselőit arról, hogy a határvonalakat másképp kellene megrajzolni. Míg Apponyi rugalmatlanabb volt, nem volt hajlandó lemondani semmilyen területről, a dokumentációt előkészítő Teleki álláspontja sokkal realistább volt. Teleki kész volt lemondani olyan területekről, ahol a magyarság aránya alacsony volt, inkább azoknak a régióknak a megtartására koncentrált – például Erdély –, ahol sokkal nagyobb szerepe volt a magyar lakosságnak. Sokatmondó, hogy a június 4-én délelőtt megjelent budapesti napilapokban már kész tényként tálalták a trianoni békeszerződés aláírását, s hogy Magyarország elveszítette majdnem hárommillió lakosát. Ehhez képest a magyar delegáció aznap délután fél ötkor írta alá a dokumentumot. Ma már tudjuk, hogy a törekvések ellenére a békeszerződés aláírása csak egy formalitás volt, nem volt esély a dokumentum megváltoztatására.
– Sokan vallják azt, hogy Trianon problémáját nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mások viszont épp az ellenkezőjét állítják. Fontosnak tartja-e, hogy valódi és rendszeresebb román–magyar párbeszéd alakuljon ki ebben a témában, például a kolozsvárihoz hasonló kerekasztal-beszélgetések vagy konferenciák formájában?
– Hasonló témájú rendezvények vannak, tavasszal épp a nagyváradi egyetemen zajlott egy ilyen rendezvény, melynek sajnos az időzítése nem volt a legmegfelelőbb, mivel az ortodox húsvét előtti pénteken zajlott. Ugyanakkor azt gondolom, nem csak Trianonról kell konferenciákat szervezni, hanem inkább a két ország együttműködési lehetőségeiről kellene minél több fórumon beszélni. Arról, hogyan tudunk hozzájárulni Európa fejlődéséhez, hogyan tegyük egy élhetőbb hellyé a Kárpát-medencét. Erdélyben a kisebbségnek és a többségnek meg kell tanulnia együtt élni, és nem egymás mellett – ahogyan ezt a Nagy-Románia Párt képviselői által is gyakran idézett Victor Jinga történész is mondta. Nem az a cél, hogy mesterségesen, az érzelmeket eltompítva éljünk, bezárkózzunk, és templomainkban és lakásaink falai közt ápoljuk identitásunkat. Az a cél, hogy például egy magyar ünnepnek is ugyanúgy örüljenek a románok, mint mi és fordítva – ez lenne tulajdonképpen a sokat hangoztatott multikulturalitás esszenciája.
Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt: kifulladóban a magyar választók
Annak ellenére, hogy egyetlen önálló polgármesterjelöltjük sem nyert, és a jelenlegi két polgármesteri mandátumukat is elveszítették, Szilágyi Zsolt szerint az Erdélyi Magyar Néppárt megtartotta politikai erejét az önkormányzatokban. Az EMNP elnöke Kolozsváron tartott választási kiértékelőt.
A politikus elmondta, mindazoknak gratulál, akik mandátumot szereztek, mert mindannyian a magyar közösség érdekeiben kívánnak dolgozni. „Minden politikai verseny ellenére szükség lesz az együttműködésre, olyan folyamatok zajlanak, amelyek felértékelik a magyar-magyar párbeszédet” – vélekedett.
Az EMNP elnök elmondta, a választások nem segítették a parlamenten kívüli pártokat, sok szempontból az öt parlamenti párt volt előnyben az új törvénykezés szerint. Ennek ellenére a néppártosok igyekeztek mindenhol ott lenni, bár nem sikerült minden helyszínre urnabiztost küldeniük – tette hozzá Szilágyi, aki az RMDSZ-t is okolja ezért.
Az eredményekről elmondta, az EMNP megtartotta azt az erőt, amit 2012-ben sikerült megszerezniük. „Megyénként változó különbségek persze vannak, azonban arányaiban azt a formát, erőt, azt a százalékot sikerült tartani, amit négy évvel korábban, a magyar pártok közötti versenyben megszereztünk” – fogalmazott. Emlékeztetett: Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Gyergyószárhegyen is az EMNP által más párttal koalícióban támogatott polgármester győzött.
Kolozs, Maros és Szilágy megyében valószínűleg több tanácsosi mandátumot szerzett a Néppárt, Máramarosban ugyanannyit, Biharban és Kovásznában visszaesés van – összegezte a pártelnök. Idei mandátumaik száma 210-220 lesz, négy éve 230-at számláltak.
„Általános a visszaesés”
Az országos választásokon való részvétel átlagban 48 százalékos volt, a magyarok szavazási hajlandósága azonban alig húsz százalékos lehetett Szilágyi szerint. „Ez aggasztó, és olyan társadalmi nagy folyamatokat mutat, amelyek mindenképpen változást kell kiváltaniuk” – tette hozzá.
A pártelnök szerint több településen saját érdekeikkel ellentétesen nem indítottak jelöltet, hogy a sokkal esélyesebb RMDSZ-jelölt megválasztását segítsék. Ilyen hely Szatmárnémeti – mondta Szilágyi, aki reméli, hogy Kereskényi Gábor polgármester integratív személy lesz.
„Folytatjuk a munkát azzal az erővel, amit kaptunk a választótól. A korrupció ellen és a hatékonyabb közigazgatás érdekében olyan erővel dolgozhatunk, amilyennel felhatalmaztak a választóink. Romániában sem a magyarok, sem a románok nem léptek fel a korrupció ellen” – zárta mondanivalóját Szilágyi Zsolt.
Kifulladóban a magyarok
Szilágyi a választási eredményeket magyarázva elmondta, a párt korábbi vezetésének elhatározott szándéka volt, hogy erős pólust hozzanak létre a nemzeti oldalon, nem véletlenül ajánlották az MPP-nek tavaly januárban, hogy alkosson fúziót a két párt, és hozzák létre a másik erős pólust Erdélyben. A Magyar Polgári Párt vezetése másként döntött, az MPP hosszútávú stratégiai együttműködést kötött az RMDSZ-szel – idézte fel.
Az erőfölény, amit a román állami segítség adott az elmúlt évben az RMDSZ-nek, egy másik ok, amit Szilágyi megjelölt a választási eredményeik magyarázataként. A magyarok általános elfordulása szintén magyarázatot nyújthat, mondta, hozzátéve, ez a korábbi hatalmi döntéseknek tudható be. „A magyar választók kifulladóban vannak, és ezt mi sem tudtuk megállítani” – fogalmazott.
maszol.ro

Rendhagyó beszélgetés Németh Nyiba Sándorral
Legnagyobb lélekharc, a nyibaizmus tükrében
Németh Nyiba Sándor olimpikon, költő, zeneszerző a közelmúltban Pécskán megszervezett irodalmi délután programjában lépett fel, ahol a megzenésített költeményeit saját gitárkísérettel adta elő. A program egyik szünetében elbeszélgettünk. Amint elmondta, zenei pályafutását dobosként kezdte, ugyanis az Illés Együttes dobosával, Pásztory Zoltánnal három közös dobszámmal debütált a könnyűzenei életben. Ezt megelőzően három olimpián és 28 világversenyen képviselte Magyarországot. Grapplingben – ami a ketrecharchoz hasonló, de nem ketrecben, hanem páston kell vívni – világbajnok lett, Növényi Norberttel együtt. Ezzel párhuzamosan judo felnőtt Európa-bajnokságon bronzérmet, birkózó felnőtt világbajnokságon két ezüstérmet nyert, több sportágban is a feketeöv megszerzéséig vitte. Az eredményei ellenére nem azt tekinti legnagyobb sikerének, hogy 8 évig a magyar birkózó válogatott csapatkapitánya volt, hanem a költői mivoltát, a költészetében terjesztett gondolatiságot, az emberséget és a békességet. Mindezt nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban élő magyarság lelki, szellemi épülése érdekében teszi.
A versei elsősorban a hazáról, az otthonról, a szerelemről, nem elcsépelt gondolatiságban szólnak, hanem a Kenyériből, szülőfalujából hozott tiszta forrásból ihletve. E kicsiny falu két olimpikont adott a hazának, maga mellett Császár Gábor kézilabdázót is.
Az utóbbi években nagyon sok irodalmi estre kapott meghívást, ahol általában a saját gitárkíséretével adja elő a verseit, illetve szaval.
Az első verseskötetében 300, a másodikban 860 költeménye található, míg a megjelenés előtt álló harmadik kötetében összesen 3000 verse lesz benne. E verseknek az a különlegességük, hogy 5 dalt Vikidál Gyula, 2-őt Varga Miklós. 1-et Keresztesi Ildikó. 4-et a Kormorán Együttes, 1-et Szigeti Erika a Generál Együttesből énekel. Az I. kötet címe Nyibaizmus, azaz, Ne szégyelld, hogy van lelked; a II. kötetnek Fűzfakereszt, míg a III. kötetnek Nyiba mester tanításai a címe. Ennek az a lényege, hogy maga elég sok dologban, így a harcművészetben, küzdősportokban és a költészetben is megmérette magát, egy furcsa egyéniség lehet, hiszen a ketrecből vagy a szőnyegről kerül egy olyan kultikus helyre, ahol szavalni kell, méghozzá több száz rendezvényen. Király Lajossal, Kanizsa Józseffel és Szénási Sándorral együtt járják az országot. Úgy érzi, e téren ők az „utolsó mohikánok”. Mert ugye, Petőfi Sándor, József Attila és Ady Endre is hatalmasat alkottak, csakhogy a mai géniuszok, a mai világban sokkal nehezebben tudnak kitörni abból a bizonyos korlátból a zenében, a sportban vagy a költészetben.
Maga megfogadta: minden olyat leír, amit más talán még kigondolni sem mer. Minden olyan mélységet megír, amit más ember talán szégyellne megtenni. Talán éppen ez adja a költészetének az erejét.
Mostanában 100 költőnek – köztük Mester József barátjának is – a verseit szavalja CD-re, ami nagyjából négyórás anyag lesz, amiből már csak néhány vers hiányzik. Kuriózumnak számít e szavalatoknak a zenei aláfestés, amit a zenész társaival együtt játszanak. A CD ötletét az a felismerés adta, hogy e rohanó világban nem mindenkinek van ideje a könyvolvasásra, miközben egy CD lemezt autóvezetés közben is hallgatni lehet.
Kérdésünkre, hogyan rejtőzhet ennyire mély lelkiség a tettek emberében, egy birkózóban?, Németh Nyiba Sándor elmondta: a mostani birkózó válogatott vezetői is tanítványai voltak, ezért nemcsak a saját tapasztalataiból, hanem a tőlük hallottak alapján is beszél. A birkózók nagyon jólelkű emberek, hiszen a test test elleni harc során belépünk egymás aurájába. Tehát szó sem lehet semmiféle hazugságról, mellébeszélésről, hanem a küzdelem tisztasága adja meg a tisztességet. Pontosan ezért teljesen másképp ír mint azok, akik nem élnek ilyen tüzekben. Mert magának állandó tűzben kell égnie. A mai napig úgy tart edzést, hogy akár 100 kilométerről is eljönnek tanulni tőle. A bármilyen küzdelmet nem lehet nagyjából, felületesen venni, csakis teljes szívvel és lélekkel. Ha nem így tenné, nem lenne érdemes vele foglalkozni. Mert ő harcművészettel párhuzamosan így csinál mindent, a gitározást, a dobolást, a zeneszerzést, de a költészetet is. Ellenkező esetben nem jönne el 40 ember a verseit szavalni, és Vikidál Gyula sem énekelne el a verseiből 5 dalt. Amikor viszont azt mondja nekik: „Etelközből indultunk, csodaszarvast követtünk. Árpád vére fennmaradt, Magyarország. A csillagok megmutatták, hol lesz Magyarország; örökségünk ránk hagyták, Magyarország. Nincs több ország a sok közül, mit saját népe vesz körül; István óta szent a hely, Magyarország. Talpunk alatt a föld remeg, mintha bálna szív dobbanna meg, népeknek adott életet ez az ország…”, mindnyájukat megnyeri, talán azzal is, hogy mindig szeret mélyen, de soha nem gyűlölködve írni.
Újabb kérdésünkre, miszerint ha két birkózó belép egymás aurájába, meg lehet-e érezni, melyik uralja a vetélytársát?
Németh Nyiba Sándor elgondolkozott, a válasza előtt az állatok vetélkedőjéről beszélt, ugyanis azok, mielőtt harcba szállnának, alaposan megnézegetik egymás járását, szarva vagy a feje nagyságát, izomzatát, főként egymás tekintetében keresik az agressziónak a mértékét. Ezekből minden kiderül. Mivel maga már sok küzdelemben megmérette magát, elég, ha egy versenyző kettőt lép, a mozgásából meglátszik az önbizalma. Mert az önbizalom is sokkal kisebb azoknál, akik nem nagyok, hiszen a nagyság nemcsak a méretben és az izomzatban, hanem főként a lelki nagyságban rejlik. Ha a lélek erős, mindent képes legyőzni.
Mert előbb az önmagunk lelkét, majd az ellenfelünkét kell legyőznünk, és csak utána összpontosíthatunk a testnek test általi legyőzésére.
Németh Nyiba Sándor szerint a birkózás a legnagyobb lélekharc, és maga minden eredményét a birkózásnak köszönheti. A hátra lévő életét csakis a gondolatiságnak szeretné szentelni, mert a nyibaizmus a saját harcművészete, amit 11 oktatónak a bölcsességére alapoz, ezért az életében semmit nem szokott elnagyolni. A pécskai fellépését sem, amibe minden lelki erejét, tehetségét bele akarta adni, hiszen a hallgatósága megérdemli. Mert azok, akik nem szöktek el a szülőföldjükről, vállalták a sorsukat, a megmaradásért való örökös harcukat azok helyett, akik valahova elszöktek előle, majd onnan, a biztonságból próbálják megmondani, mi az okos teendő. Éppen ezért az egész nemzet számára példaértékű magatartásnak tekinti a szórványmagyarság mindennapos küzdelmét az anyanyelvének, a kultúrájának a megtartásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)