Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (3.)
Az ellentétek városa
A bukarestiekre a csillapíthatatlan szórakozási kedv volt jellemző, nációtól vagy társadalmi pozíciótól függetlenül. A kerthelyiségekkel kiegészített vendéglők, kiskocsmák, kávézók éjfél után is tömve voltak törzsvendégekkel, és a tulajdonosok közt magyar is akadt. Már Cuza idejében nagyra tartották például Raşca (Hrtschka) Ignác kerttel övezett vendéglőjét.
A körülbelül a mai Műépítészeti Egyetem helyén álló vendéglőt a város krémje látogatta: a német konyha remekeit és magyar borokat szolgáltak fel. Itt lépett fel évekig a híres Ludovic Wiest, de sok más neves külföldi zenész is. Habár Raşca 1880-ban meghalt, a Raşca-terem fennmaradt, csak a kerthelyiség tűnt el, helyét beépítették. A román források Raşcát neve után csehnek könyvelik el, de Veress Sándor, miképp Le Cler is, állítja, hogy magyar volt: „...ez a nagyszerű magyar, aki estéről estére ínycsiklandozó fogásokat és kitűnő zenét kínál a korzózóknak. Az úri közönség már kezd betérni.” Koós Ferenc is magyarnak tartotta, a nevét Ráskaynak írta, és megjegyezte róla, hogy itt gazdagodott meg. Az évtizedek során több magyar kocsma- és vendéglőtulajdonos nyitotta meg egységét a főváros központjában, beleértve a Román Passzázst (Pasajul Român) is. Az 1879-es telefonkönyvben szerepel egy Magyar Huszár (Hussard Unguresc) nevű kocsma a Szent Apostolok (Sf. Apostoli) utca 29. szám alatt, ennek tulajdonosa Ferentz Cish (Kiss Ferenc) volt, míg a Bálinth tisztelendő által szerkesztett 1901-es könyvben négy kocsmárost vagy vendéglőst említenek. A leggazdagabb, úgy tűnik, Ránzinger Ferdinánd volt, a magyar dalkör elnöke.
Délutánonként az úri társaság kikocsizott a Főútra; itt azonban szolidan öltözött utcalányokkal is szembeakadhatott az ember, a belezavarodott Veress szerint nem is lehet megkülönböztetni a „kéjhölgyeket a becsületestől”. A város könnyű erkölcsű nőit (12 éves kortól törvényes volt a prostitúció), több idegen utazó is megemlíti. Derblich följegyezte, hogy a nagyvilági férfiakat különösen vonzotta a kerthelyiségek léhasága, az utcalányok mindenütt, utcán, vendéglőkben, szállodákban árulták bájaikat, úgyhogy teljes volt az „erkölcsi fertő”. A század vége felé a „bukaresti társadalom riasztó erkölcstelenségének” híre Viktória angol királynőig is eljutott, aki emiatt nagyon is aggódott, amikor értesült unokája, Mária Ferdinánd román herceggel kötött eljegyzéséről. Estére a Cişmigiu-kert – amelyet Wilhelm Meyer német tájépítész csapolt le és alakított ki, és amelyet hivatalosan 1853-ban adtak át – a legtarkább népséget vonzotta, lehetett katonazenekart hallgatni, csónakázni, télen korcsolyázni. Az is igaz, hogy nyaranta a tó kiszáradt és „bűzlő pocsolyává” változott. A Cişmigiuba elsősorban a középosztály járt, nem is annyira a séta, mint inkább a magakelletés végett. Vasárnaponként a város iparosai és a cselédség gyűlt ott össze, ezért a tisztviselők és kereskedők ilyenkor kerülték a parkot. A magyar cselédek (ugyancsak vasárnaponként) a Szent György téren is össze szoktak gyűlni, pár lépésre a Bărăţia-templomtól.
Veress tudta a választ, miért annyira vonzó ez a város az idegenek számára: „A munkát pedig jobban megfizetik, mint másutt, bőven van olcsó bor, olcsó hölgyek, alkalom kalandokra, mulatóhelyek.”. Az idő múltával a város látképe is alaposan átalakult. Az átalakulás az osztrák megszállás alatt kezdődött és Károly király uralkodása alatt tetőzött. Papazoglu is hasznosnak tartotta az osztrák megszállást a városfejlesztés szempontjából: ,,a lakosság sok építészeti műfogást tanulhatott a mérnökeiktől; alattuk készült el a főváros első térképe, és az egész ország topográfiai és földrajzi térképén is dolgoztak...”
Az egyre nyugatiasabb városképet meghatározta a számtalan új palota és impozáns középület, új szállodák, vendéglők, kávézók, cukrászdák és üzletek, magánházak, többségük I. Károly idejéből. A buzgalmat, amivel a király építkezett, talán az a kiábrándultság és szégyenérzet is okozhatta, ami akkor fogta el, amikor először meglátta a bukaresti „fejedelmi palotát”, amit neki szántak lakóhelyül. A király ugyanis nem tudta beazonosítani a palotát, kínos helyzetbe került kísérője mutatta meg „az alacsony épületet, amely a testőrség szerény házára és egy cigánysátorra nézett, ami előtt disznók fetrengtek a sárban”.
Majdnem minden épületet külföldi tervezett, franciák, osztrákok, németek vagy olaszok, de volt néhány magyar is; a fő munkaerőt az építkezésekhez a sok, nagyon sok magyar biztosította. Az is igaz, hogy a paloták mellett még több évtizeden keresztül álltak a bojárok túlcicomázott, hatalmas kertekkel, istállókkal és cselédlakásokkal övezett kúriái; az eldolgozás is sok kivánnivalót hagyott maga után, a nyílászárók rosszul voltak beszerelve, a tetőket meg egyszerűen csak pléhvel fedték, ahogy azt Veress aprólékosan feljegyezte.
Az építkezés mint üzletág rendkívül jövedelmező, óriási volt a román munkaerőhiány, mind a szakképzett, mind a képzetlen, így a mesteremberek majdnem kizárólag jól fizetett külföldiek voltak. Nem csak a mesterek voltak jól megfizetve, az egyszerű munkások is.
A szép épületek ellenére a luxus és nyomor közti ellentét még évtizedekig égbekiáltó. A Cuza udvarába hivatali úton érkező francia Le Cler az ellentétek városa láttán így kiállt fel: „...mennyi luxus és mennyi nyomor... lélekszomorító”; az okokra is rámutatott: „zűrzavar, pocsékolás, lopás, sikkasztás, káosz mindenütt...” Az utak továbbra is porosak vagy sárosak. (...) Már a század elejétől hatalmas összegeket emésztett fel a város pénztárából az utak kövezése és javítása. A vállalkozóknak erre a nagy hasznot hozó, tulajdonképpen a mai napig tartó, szüntelen lázas tevékenységére tanú Bukarest Város Levéltára. Derblich megállapította, hogy „nincs sehol ilyen szánalmas kövezet, mint az örömök ezen városában”, ugyanakkor ez a kövezet Európa egyik legdrágábbika volt, az első járdát 1867-ben építették.
A sokezer fogat, kocsi, de akár szekér városában a vállalkozó külföldiek nem is gyanított lehetőséghez jutottak, ugyanis senkinek a világon a kocsikázás nem volt olyan szenvedélye, mint a románoknak, állapította meg Veress Sándor. Ugyanakkor a fogatok nélkülözhetetlenek voltak: nemcsak a szórakozást szolgálták, hanem segítettek a mellékutcák porán vagy sarán átevickélni, hosszabb távolságokat csak így lehetett megtenni, mivel más közszállítás abban az időben még nem volt. Ilyen körülmények között az egyik legjövedelmezőbb mesterség a kocsigyártóké; a kocsinak, szekérnek nemcsak Bukarestben volt piaca, és a vevők mind bojárok, mind parasztok. A bukaresti magyar bevándorló kocsigyártók jó híréről képet alkothatunk már Sükei lelkészsége idejéből, aki egy kocsigyártót hatalmazott fel, hogy elintézze a formaságokat egy, az eklézsia számára vásárolt telek ügyében. Veress szerint a magyar kocsigyártók, mint például Szőllősi József, a leggazdagabb bukaresti magyarok közé tartoztak, és ezt a mesterséget városszerte majdnem kizárólag magyarok űzték. Nevezetes személy volt valamivel később Nagy István is, több éven keresztül a Magyar Társulat elnöke: kezdetben egyszerű fuvarozóként és kereskedőként járta Törökországot, majd az angol hadsereg beszállítója lett az orosz–török háborúban; presztízse vagyonával arányosan gyarapodott. A román társadalomnak nagy szüksége volt kocsigyártókra. 1854 táján a román szekerek még kezdetlegesek, valóságos kínzóeszközök voltak, ahogy azt Marsillac írja: „egy trapéz alapú faláda, egy szeg, mindenféle vasalat nélkül, amit faékekkel helyettesítenek. Ezt a dobozt négy sokszögű kerékre rakják, és megtöltik szénával. A fényűzés a sok széna. A páciens leguggol a szénába és a láda szélébe kapaszkodik; ekkor négy apró, csúf de fáradhatatlan lovacska rándítja meg a könnyű szekérkét, átzötykölve az út kövein, gödrein, az erdők rönkjein, a fából és nádból tákolt hidakon. (...) Az első pillanatban elkábulsz, a fejed kóvályog, az egész tested egyensúly után kapkod; egy óra múlva rettenetes ágyékfájás ér utol, beleid kavarognak; két óra után az inkvizíció kínzókamrái járnak a fejedben... de nem halsz meg azonnal...” A Győzelem út (Calea Victoriei) is annyira rossz állapotban volt, hogy Fr. Daménak, habár a színházzal átellenben lakott, kocsit kellett hívnia, hogy el ne süllyedjen a Színház Tér kátyúiban.
(...) A század második felétől a városkép látványosan megváltozott.... a Calea Victoriei pezsgő életéhez több magyar sorsa is kötődött, üzleteket és műhelyeket, a XIX. század közepén egyenesen szállodát is nyitottak itt. A Stadt- Pesth (Pest Város) Hotel Wilczek (Vilcek) nevéhez kötődik, aki Gh. Crutzescu szerint magyar zsidó régiségkereskedő volt a Lipscani utca közelében, külföldi üzletekkel zsúfolt részen (ahol – már 1846-tól – egy pesti magyar ékszerkereskedő is ügyködött). A Stadt-Pesth Hotel kilenc emeleti szobából állt, kávézóval a földszinten, valamint egy kerthelyiséggel. A Mogoşoaia hídon épült hotelek közül ez volt az egyik első; fénykép sajnos nem maradt fenn róla. A több mint három évtizedes fennállása során nagy forgalmat lebonyolító lokál a magyarok és németek kedvence volt. 1856-ban egy másik magyar, Antalfy Alajos (Alois) emeletes házat épített a Capşa-ház mellett, a földszinten rendezve be üzletét. A Színház tér környékén nyitottak műhelyt más magyarok is, mint Szathmáry és később Mándy, mindketten fényképészek, ez utóbbi idővel háztulajdonos is lett. A Bossel-házba, ahol Szathmárynak is volt a műhelye, költözött Szilágyi Lajos Lipót ékszerész a Francia utcából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiadvány a fogyasztói társadalomról
A klímaváltozás hatásai
Egyre többet beszélnek a klímaváltozás hatásairól. Érezzük, látjuk, hogy az utóbbi években az évszakok megszokott időjárása is felborult, egyre szélsőségesebb lett. A marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ a "Millenniumi fejlesztési célok és helyi közösségek" című program keretében több rendezvényt is szervezett, amelyekben felhívja a figyelmet arra, hogy miként károsítja a környezetet a termékközpontú fogyasztói társadalom a nyersanyagforrások túlzott kiaknázásával, a "termelt", nem bomló hulladékkal, a lég- és vízszennyezéssel stb.
Volt már ezzel a témával fotókiállítás, elkészült egy oktató jellegű színdarab, szakmai találkozókat, konferenciákat is szerveztek. A napokban jelent meg a Fogyasztói társadalom a klímaváltozás idején című, román és magyar nyelven kiadott lap, amely több országból vett konkrét példákkal igazolja a klímaváltozás káros hatásait.
A kiadvány – amelyet dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ vezetője szerkesztett – bevezetőjében a túlfogyasztásról van szó, pszichológus, szociológus, ökológus, genetikus és író fejti ki a véleményét, hogy miként alakult ki modern társadalmunkban a túlfogyasztás, miként hat a globalizáció egyes embercsoportok viselkedésére, fogyasztói kultúrájára. S arra is választ kapunk, miért van az, hogy többet vásárolunk, birtoklunk, mint amit elfogyasztunk, vagy amire szükségünk van.
A második fejezetben élesen tevődik fel a kérdés, hogy meddig növekedhetünk, hol vannak a fogyasztás határai, vagyis meddig bírja még a Föld a nyersanyagforrások kiaknázását, és szó esik a fenntartható fejlődésről is, ami a hosszú távú, ésszerű gazdálkodás záloga lehet. A továbbiakban, igen szemléletesen strukturálva, több országbeli példa is igazolja, hogy az utóbbi évtizedekben mennyit változott földünk éghajlata, és miként érződik ez az adott régiókban. Országonként megszólal kutató, környezetvédő, hidrológus, mezőgazdász, újságíró, ki-ki saját tapasztalatával egészíti ki a természeti jelenségek tudományos magyarázatát, s azokat az adatokat, amelyek tényszerűen igazolják a klímaváltozás hatásait. Olvashatunk az ausztriai alpesi olvadó gleccserekről, a csehországi súlyos árvizekről, a szlovákiai talajvízkészlet elapadásáról, a magyarországi (főleg a pusztán) nyári kánikuláról, a nyárádmenti vízhiányról, a dániai erdők bizonyos fafajtáinak kipusztulásáról, a németországi nagy folyók vízszintjének csökkenéséről, a luxemburgi aszályról, a grönlandi sarkköri jég visszahúzódásáról, az esőerdőben előforduló váratlan és nagy mennyiségű csapadékról, az amazóniai aszályokról, az afrikai sivatagosodásról, a tornádók gyakoriságáról, a heves indiai esőzésekről, amelyek egyre gyakrabban okoznak áradást. A lap utolsó négy oldalán a következményeket vázolják a szerkesztők, amelyekből többek között kiderül a légszennyezés fokozódása, ugyanakkor a klímaváltozás gazdaságra gyakorolt hatása is.
A füzetecske stílusa egyszerű, közérthető, szemléletes, így nemcsak a környezetvédelemmel foglalkozóknak, hanem elsősorban iskoláknak ajánlott, hogy az elolvasottak alapján akár egy-egy kerekasztal-beszélgetést szervezzenek. A diákok a felhozott példákat követve helyi szinten is felmérhetik a klímaváltozás hatását, elgondolkodva azon, hogy ennek megakadályozásáért mit lehet tenni – mondta el lapunknak többek között dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ vezetője.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Akit Erdővidék honosított (Otthonról hozta a zene szeretetét)
Kórust alapított és vezet hosszú ideje, alapító tagja a megye talán legrégebbi és legelismertebb régizene-együttesének, a Kájoni Consortnak, fesztivált és dalostalálkozót szervez, és segít, ahol tud. Gyulai-György Éva nem baróti, még csak nem is erdővidéki, ám közel negyven éve él köztünk: ez idő alatt gyermekeink nemzedékeit tanította zenére a Gaál Mózes Általános Iskolában. Aki csendben, nem kérkedve annyit tesz a városért és a tájegység megismertetéséért, mint ő, már rég nemcsak tiszteletbeli barótinak és erdővidékinek, hanem minden tekintetben honosítottnak tekinthető, olyannak, aki itthon van közöttünk.
Gyulai-György Éva 1956. december 21-én született Szászrégenben. A zene szeretetét otthonról hozta – édesapja a híres hangszergyár egyik hangolója és hegedűkészítő mestere volt –, nem csoda tehát, hogy tanulmányait a helyi zeneiskolában kezdte el, majd a marosvásárhelyi főiskola zenepedagógiai szakán folytatta, ahol az erdélyi régi zenei élet meghatározó alakja, Branner Nóra hatása alá került, s eljegyezte magát a reneszánsz zenével. Barótra 1980-ban költözött, ahol Fail Pál és Szabó Mihály felkérésére hamarosan tagja lett az Erdővidéki Cameratának. A Camerata megszűnését követően néhány esztendeig kimarad életéből az aktív zenélés, ám 1988-ban a Kolozsvárról hazaköltöző Demeter János és Katalin kérésére két régi zenésztársával, Egyed Csabával és Oláh-Román Idával együtt megalakították a Kájoni Consort régizene-együttest. Az elmúlt közel harminc év alatt Erdélyben és Magyarországon vagy éppen Európa távolabbi pontjain koncerteztek, s igazán büszkék arra, hogy ahhoz a nagyon szűk csoporthoz tartoznak, akiket amatőr státusuk ellenére is évről évre meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra. Az iskolai kórussal, a Gyöngyharmattal is figyelemre méltó eredményeket ért el – voltak országos versenyen harmadikok is –, ám legnagyobb sikerének azt tartja, hogy rengeteg, a keze alatt cseperedő gyermekből vált olyan felnőtt, akinek a zene és az éneklés valamilyen szinten a mai napig meghatározza életét.
A felfedezés örömével
– Mennyire hálás feladat manapság zenetanárnak lenni egy kisvárosi általános iskolában? Miként lehet a gyermekeket megszólítani, a zene felé terelni?
– Évek óta arról beszélnek szakberkekben és a politikusok is, hogy csökkenteni kellene egyes tantárgyak számát, míg a szépérzéket fejlesztőkre nagyobb hangsúlyt fektetni. Ennek ellenére az V–VII. osztályosoknak még jut heti egy óra, ám a nyolcadikosoknak már csak heti fél, azaz kéthetente egy zeneóra. Ezalatt kellene műfajismeretet tanítanunk és zenei általános műveltségükneket megágyaznunk. Nem egyszerű feladat, de léteznek megoldások. Mivel kollégáimmal együtt úgy véljük, a zenei anyanyelv legalább olyan fontos, mint a magyar irodalom beható ismerete, a kétezres évek elejétől megszervezzük az Erdővidéki Dalostalálkozót. Ennek célja a népdalok megszerettetése, terjesztése és hiteles előadásmódja. Az első tíz találkozót Baróton tartottuk, majd a környékbeli iskoláknak adtuk át a szervezést. Így lett legutóbb Bodos a házigazda, idén pedig Magyarhermány vállalta a fel a szervezést. Komolyan készülünk az eseményre, kicsit versenyhangulata is van, ami a gyermekeket erősen motiválja, még maradandóbb lesz élményük. Óráimon úgy próbálok célt érni, hogy nyitok több műfaj felé. Zeneórákon gyakran hallgatunk klasszikus és népzenét, hogy azok a gyermekek is fogalmat alkothassanak, belekóstoljanak a komolyzenébe, akik otthonról nem hoztak ilyen műveltséget. A zenei szemelvényeket próbálom úgy összeválogatni, hogy ismerősnek hassanak számukra, azaz megadassék nekik a felfedezés öröme. Órán tudják meg például, hogy telefonjuk csengőhangjának szerzőit Beethovennek, Mozartnak vagy éppen Chopinnek hívják, vagy hogy a bonchidai menyecskék kezdetű dalt nem a TransylMania Együttes írta, hanem népdal. Gyöngyharmatosaim azt is nagyon élvezték, hogy a 15-ei megemlékezésen a TransylManiával együtt léphettek fel. Szóval, lehet eredményeket elérni s a gyermekeket érdeklődővé tenni, de sokkal többet tehetnénk, ha nem szorítanák háttérbe a zeneoktatást.
– A Gyöngyharmathoz mennyire megy könnyen a tagtoborzás?
– Alakulásunkkor, 1992-ben nem volt egyszerű bekerülni, mert csakis a kiváló hanggal és ritmusérzékkel rendelkezőket válogattuk ki. Manapság kicsit más a helyzet, mert a választható órákra azok jönnek, akiknek kedvük van. De így sem panaszkodom, jó munkát lehet végezni az érdeklődőkkel. Többségében népdalt, régi katonadalt tanulunk, de nem hiányoznak a modernebb zeneszámok sem, a változatosságot pedig élvezi a diákság, ezért jó szívvel jönnek próbákra. Biztosan vonzó az is, hogy a számos iskolai és városi meghívás mellett külföldre is el-eljutunk. Az elmúlt években jártunk már Magyarországon és Kárpátalján, sőt, brüsszeli koncertsorozatunknak komoly szerepe volt abban, hogy a fogyatékos gyermekek és fiatalok foglalkoztatását vállaló Laura Ház kisbuszhoz jutott.
Megéri a fáradozást
– A Kájoni Consort igencsak aktív, számos erdővidéki eseményen és Erdély sok településén lépnek fel. Mi a titka, hogy közel harminc év működés után is ennyire frissek? – Nem igaz, hogy nincsenek hullámvölgyeink, de szerencsére van egy kemény mag, amely a kezdetektől kitart, majd ha új tagok jelentkeznek, be tudják építeni őket. Szerencsénkre időről időre megtalálnak azok, akik nem csak jó hangszertudással rendelkeznek s elkötelezettjei a reneszánsz zenének, de emberként is kiválóak. Az utóbbi években tagjaink száma megnőtt – jelenleg tízen alkotjuk az együttest –, ami egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan meg kell újulnunk. Kiemelten fontos az életünkben, hogy heti két alkalommal gyűlünk össze próbálni – csakis így érhetjük el, hogy bár amatőrök vagyunk, folyamatosan ott lehetünk a hazai rangosabb reneszánsz fesztiválokon. Sikerünk fő zálogának tehát azt mondhatom, hogy szeretünk együtt dolgozni. – Szerveznek, utaznak, fellépnek: miként sikerül ehhez az anyagi hátteret megteremteni? – Néhány éve létrehoztunk egy egyesületet, amely segítségével több helyre is pályázunk, és számíthatunk a városra is. Próbáinkat az iskolában tartjuk – köszönet érte, de azért jó volna saját terem, amely csak a miénk, s hangszereinknek, kottáinknak biztos helyet adna –, mellettünk állnak az egyházak is, templomaikba gyakran befogadtak, az utóbbi időszakban pedig az olaszteleki Daniel-kastély tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla is komoly támaszunk.
– Apropó, szervezés. Az Erdővidéki Régizene Találkozó már túl van a hatodik kiadásán. Milyenek a visszajelzések? Megéri a sok lótás-futás és aggódás?
– A találkozó létrehozásával az volt a célunk, hogy a zenélést nem hivatásszerűen végzők számára is fellépési lehetőséget biztosítsunk. Akik tehették, szívesen jöttek Erdély távolabbi pontjairól is, és túlzás nélkül mondhatom, vitték Erdővidék hírét messzire. Formálódóban az a közönség is, amelyik igényli ezt a zenét. Kezdetben a baróti Diákdombon vertünk tanyát, majd befogadott Olasztelek. A Daniel-kastély remek helyszín, gyönyörűen felújított ebédlője sok nézőt be tud fogadni, de általánossá vált, hogy a folyosón sem nagyon találni helyet. Lehet jövőben már a kastély udvarára kell kivinnünk egyik-másik koncertünket. Azt mondjuk, megéri a fáradozást, folytatni fogjuk.
– Mindig felvetődik: van-e, lesz-e utánpótlásuk?
– Azt kell mondanom, nincs gondunk ilyen tekintetben. Mint említettem, nem olyan rég bővült a zenekarunk, s nem ritka az sem, hogy munkájuk, hivatásuk hoz Barótra olyanokat, akik szívesen csatlakoznának, és hamar be tudnak illeszkedni közénk. A Gyöngyharmatnak is évekig volt reneszánsz zenét játszó csoportja. Őket Gyergyai Albert Árgyélus királyfi históriájának dramatizált változatával, illetve az abba beleszőtt, Balassi Bálint megzenésített verseiből álló produkciójukkal éveken keresztül vittük magunkkal. Ezek a fiatalok ma az egyetemi városokban élnek, de a zenétől nem távolodtak el. Nagyon kötődnek Erdővidékhez is, ezért meggyőződésem, többen is itthon fogják boldogulásuk lehetőségét keresni. Ha így lesz, szívesen várjuk őket is sorainkba.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyszentmiklósi Bartók-nap – a kerek évfordulók jegyében
A Nemzeti Énekkar mennyei éneke betöltötte a templomot
Április 2-án, szombaton a világhírű zeneszerző, a kiváló zongoraművész, a modern népzenegyűjtés egyik atyja, az etnomuzikológia nemzetközi szaktekintélye, Bartók Béla emléke előtt hajtott fejet születésének 135. évfordulója alkalmából szülővárosa, Nagyszentmiklós. A XV. Nagyszentmiklósi Bartók-nap keretében Bartók-kiállítás nyílt a Nákó-kastélyban, a résztvevők megkoszorúzták mindkét Bartók-emlékművet, majd az év zenei eseményére került sor a helyi római katolikus templomban, ahol a szegedi Mentés Másként Trió és az Aradi Filharmónia zenekarának koncertje mellett a mintegy nyolcvantagú Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenyét tapsolhatták meg a zenerajongók.
A jubileumi rendezvénysorozat a budapesti Bartók Archívum és Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás megnyitójával kezdődött a Nákó-kastélyban. Dănuț Groza nagyszentmiklósi polgármester ez alkalommal megígérte, hogy a határon átnyúló román–magyar projekt keretében kívülről már megújult Nákó-kastélyt a közeljövőben belülről is felújítják, és a Bartók-múzeum is helyet kap benne. Molnár Zsolt Temes megyei képviselő a Bartók-kiállításról elmondta: a cél az, hogy a nagyszentmiklósi születésű zseniális zeneszerző életét és munkásságát eredeti hanganyagokkal illusztrálva bemutató kiállítás minél több városba eljusson, így Brüsszel, Temesvár és Nagyszentmiklós után a jövő héten a Budapesti Magyarság Házában is bemutatják, a Bánság-rendezvény keretében.
Az ünnepi rendezvény a Nákó-kastély előtt álló Bartók-szobor (Aurel Gheorghe Ardelean alkotása) és a Jecza Péter alkotta Bartók-emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a Magyar Nemzeti Énekkar mesterien énekelte el az Európai Unió, Románia és Magyarország himnuszát.
A jubileumi rendezvény csúcseseményére az Avilai Szent Teréz római katolikus templomban került sor, ahol a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Bartók Társaság elnöke, Tamás Sándor köszöntötte a közönséget. Az ünnepi hangversenyt a szegedi Mentés Másként Trió népzenei koncertje indította, archaikus hangszereken előadott, eredeti hangzású népzenei interpretációkkal lepték meg a hallgatóságot. Az Aradi Filharmónia kamarazenekara Enescu Balladáját és Bartók Béla Divertimento című művét adta elő, hegedűszólót játszott Lucian Petrilă, vezényelt Cristian George Neagu. Következett a Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenye, amelyet először vezényelt a kiváló dirigens, Somos János Csaba. A mintegy nyolcvantagú kórus Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című műve mellett két Bartók-művet (Válogatás a 27 egynemű karból – női kar és az Est – férfikar) és erdélyi komponisták egy-egy darabját adta elő. Az Erdélyből származó Gyöngyösi Levente Missa Lux et Origo című miséjéből a Gloria-tétel csendült fel, a koncertet Orbán György Cor mundumszerzeményével zárták. A Nemzeti Énekkar csodás, mennyei éneke teljesen betöltötte a templomot, felejthetetlen élményt nyújtva a hallgatóságnak. A nagyszentmiklósi közönség vastapssal jutalmazta a kiváló produkciót.
A Magyar Nemzeti Énekkar a nagyszentmiklósi Pro Bartók Társaság meghívására lépett fel a jubileumi rendezvényen. „Nagyon fontos számunkra, hogy a budapesti vendégek láthatták, hogyan ápoljuk itt, Nagyszentmiklóson Bartók Béla emlékét – nyilatkozta lapunknak Tamás Sándor, a Társaság elnöke. – Első alkalommal látogatott a városunkba egy világhírű kórus, amelyet kicsit szorongva fogadtunk, hiszen nyolcvan embert vendégül látni nem kis feladat, de nagyon felemelő volt a jelenlétük mindenhol. Nekik köszönhetjük azt is, hogy az európai, a román és a magyar himnusz először csendült fel a nagyszentmiklósi Bartók-megemlékezéseken!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Panama-iratok: legalább száz romániai érintett
Legalább száz romániai érintettje van a Panama-iratoknak – jelentette be kedden a Digi 24 hírtelevíziónak nyilatkozva Paul Radu, a világ eddigi legnagyobb offshore leleplezésének romániai partnere, a Rise Project tényfeltáró újságírója. Mint hangsúlyozta, hatalmas, több gigabájtnyi dokumentum vonatkozik Romániára, ezek feldolgozása heteket, akár egy hónapot is igénybe vehet.
„Ez egy határokon átívelő együttműködés. Már több mint száz romániai nevünk van, de ez nem egy „Copy/Paste” folyamat, vagyis nem úgy megy, hogy kiszeded a neveket egy adatbázisból, és gyorsan publikálod, kutatások kellenek. Mi már vagy hat hónapja megkezdtük a tényfeltárást, és vagy tízen végezzük a kutatómunkát. Adatokat elemzünk, és programozókkal is dolgozunk. Emellett együttműködünk külföldi tényfeltáró újságírókkal is. Még a következő hetekben, a következő hónapban is dolgozni fogunk” – ecsetelte a tényfeltáró újságíró.
Elmondása szerint fontos romániai személyekről van szó, közülük többen nagyon ismertek. „Most nem adhatok ki neveket, de többnyire olyan üzletemberek, akiknek nagy hatásuk van az ország gazdaságára” – mondta Paul Radu.
Nem ülnek tétlenül a hatóságok
Közben a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) kedden bejelentette, vizsgálja a Panama-iratok nyomán megjelent információkat, hogy megállapíthassa, a jelenleg tárgyalt vagy már megoldott ügyekben fellelhetők-e olyan adatok, amelyek alátámaszthatják a kiszivárgott részleteket.
„A DIICOT megkezdi mindazon ügyeknek az elemzését, amelyeken eddig dolgozott vagy jelenleg dolgozik, hogy kiderüljön, vannak-e ismeretlen tényezők, és azokat összevethetjük-e az információkkal. Ennél is jobb lehetősége van a vizsgálatra a pénzmosás elleni hivatalnak” – közölte a DIICOT sajtóosztálya.
Az Economica.net gazdasági hírportál megkeresésére ugyanakkor az Országos Adóhatóság (ANAF) is azt közölte, hogy vizsgálatot indítottak valamennyi, eddig jelzett ügyben.
Több mint egymilliárd euró adóparadicsomokban
A Cégjegyzék által a Ziarul Financiar gazdasági és pénzügyi napilap rendelkezésére bocsátott adatsorokból egyébként az derül ki, hogy legalább 1200, Romániában működő céget jegyeztek be olyan adóparadicsomokban, mint Panama, a Seychelle-szigetek, a Holland Antillák, a Brit Virgin-szigetek vagy a Bermudák, ezek tőkéje pedig meghaladja az 1,1 milliárd eurót.
A romániai cégalapítók körében egyébként a Holland Antillák a legnépszerűbb, 15 ott bejegyzett román cég 500 millió eurót meghaladó tőkét forgat. A következő a sorban a Brit Virgin-szigetek 290 millió eurós törzstőkével – igaz, ez több mint 380 vállalkozáshoz tartozik.
Cristian Pârvan, a Romániai Üzletemberek Egyesületének (AOAR) elnöke viszont azt mondja, hogy az offshore cégek által forgatott pénzek egyenesen arányosak egy ország bruttó hazai termékével (GDP), így Románia igen kis játékos ebben a történetben. A vállalkozó egyúttal emlékeztetett, az Európai Bizottság nemrég felvetette azt, hogy egy cégnek ott kellene adóznia, ahol a tevékenységét kifejti, azonban a gazdag tagállamok rögtön leseperték a témát az asztalról. „Nem hiszek abban, hogy a multinacionális vállalatok a jövőben ott fizetnének adót, ahol tevékenykednek, hiszen a gazdag országok már elutasították ezt az ötletet” – szögezte le Cristian Pârvan.
„Miért fizetnék 30 százalékos adót?”
Így gondolja ezt a Panama-botrány egyik romániai érintettje, Frank Timiş üzletember is. A verespataki beruházás kezdeményezője a román közszolgálati televízió (TVR) híradójának nyilatkozva elismerte, hogy vannak a Bahamákon, illetve a Kajmán-szigeteken bejegyzett vállalkozásai.
„A beruházók inkább ott bejegyzett cégekbe fektetnek be, mivel amikor értékesítik részvényeiket, 1 és 5 százalék közötti adót fizetnek, és nem 30 százalékosat. Ezek olyan dolgok, amik évek óta zajlanak. 50, 60, 70 éve. Természetesen nem értek egyet azzal, hogy 30 százalékos profitadót fizessek, amikor fizethetek 5 százalékot is, mivel ezek a törvények államról államra változnak” – mutatott rá Frank Timiş.
Amint arról beszámoltunk, hatalmas információtömeg került vasárnap nyilvánosságra a világ volt és mostani vezetőinek, üzletembereknek, hírességeknek, neves sportolóknak, bűnözőknek a titkos offshore üzleteiről a Mossack Fonseca nevű, panamai székhelyű ügyvédi irodától, amely számos országában székhellyel bíró, névtelen offshore vállalatokat ad el ügyfelei számára.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

„Hajléktalan” ortodoxok: keveslik a templomaik számát
Az 1989 után Romániában épített templomoknak csupán 37,9 százaléka ortodox, a többit az országban elismert többi vallás hívei emelték – közölte kedden a Basilica.ro portál az egyházügyi államtitkárság 2015. december 31-én érvényes adataira hivatkozva.
A román ortodox patriarchátus internetes hírportáljának állítása szerint a 2011-es népszámlálás adatai szerint az ortodoxok az ország összlakosságának 86,45 százalékát teszik ki, ugyanakkor az ortodox templomok aránya csupán 59,9 százalék. A maradék 40,1 százalékon a többi vallás hívei osztoznak.
A portál azt állítja: az ortodox egyház rendelkezik a legkevesebb templommal a hívek arányát tekintve, mivel átlagosan 994 hívőre jut egy templom. Mivel azonban a 16 403 ortodox templom közül csupán 13 511 parókia, a többi kápolna vagy kolostori templom, ez az arány egy az 1200-hoz.
A Basilica.ro által hivatkozott adatok szerint az 1989 óta eltelt 26 évben az ortodox egyház 3 191 templomot építtetett, míg a többi egyház – amely a lakosság 13,55 százalékát fedi le – 5 222 istenházát emelt. Ennek nyomán az ortodox portál azt írja: a román ortodox egyház még csak a dobogón sincs, ami a templomok számának 1989 utáni növekedését illeti. A kimutatás szerint csupán a hetedik helyet foglalja el 35,1 százalékos bővüléssel.
Az első helyen a pünkösdista egyház áll 268,8 százalékos növekedéssel, a másodikon a hetednapi adventisták (199,2 százalék), a harmadikon pedig az evangéliumi keresztények (170) állnak. A további sorrend: baptisták (113,7), pravoszláv egyház (45,6). A hatodik helyre egy magyar történelmi egyház is befért: a kimutatás szerint a református egyház templomainak száma 35,47 százalékkal bővült.
Mindez azt jelenti, hogy 122 pünkösdista hívőre jut egy templom, míg a hetednapi adventisták esetében ez a szám 64, az evangéliumi keresztényekében 93, a baptistákéban pedig 72. A pünkösdista egyház hívei 356 314-en vannak, számukra 1989 óta 1950 imaház épült, míg a 16 307 004 ortodox számára 3 191.
Mint ismeretes, Romániában régóta vita tárgyát képezi, hogy a gyakorlatilag államegyháznak tekintett ortodox egyház úgy kapott jókora összegű állami támogatásokat templomépítésre és -felújításra, illetve egyéb, természetbeni juttatásokat, hogy közben különféle vállalkozásain keresztül jelentős profitszerző tevékenységet folytat, amelynek jövedelme után adómentességet élvez.
Az egyik legvitatottabb projekt a Bukarestben épülő, a Nemzet Megváltásának Katedrálisa elnevezésű templom: a megalomán beruházás összértéke várhatóan eléri a 200 millió eurót. A kormány eddig jelentős összegekkel támogatta a 120 méteres magasságúra tervezett, 38 ezer négyzetméteres alapterületű székesegyház megépítését.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A Ványa bácsit mutatja be a Csíki Játékszín
Sorin Militaru rendezésében mutatja be a Csíki Játékszín társulata Anton Pavlovics Csehov Ványa bácsi című drámáját. A 2015/16-os évad utolsó nagyszínpadi bemutatóját április 15-én 19 órától láthatja a közönség. A csíki társulat Makai Imre fordításában játssza Csehov klasszikusát.
„A Ványa bácsi a hiányérzet filozófiája, az emberi lét abszurditása. Egy olyan léthelyzet, ahol hiányoznak a jövő távlatai, a beteljesülés perspektívái, ahol a kisszerűség szab határokat, ahol a trivialitás felőrli és kiüresíti az eszményeket. És mindez megváltozhatatlanságra van ítélve” – osztotta meg a darabról gondolatait Parászka Miklós, a színház igazgatója szerdán.
Szerebrjakov, a nyugalmazott egyetemi tanár, fiatal feleségével visszakötözik elhunyt hitvese birtokára élete hátralevő részére. Első feleségének testvére, Vojnyickij, akit a professzor lánya Ványa bácsinak szólít, beleszeret a fiatal feleségbe, és egész elrontott életéért az öreget hibáztatja – foglalták össze az alkotók röviden a történetet. „Nagyon mély, nagyon erős, lelkileg és fizikailag igénybe vevő munkáról van szó, ahol nekem a legnagyobb problémám az, hogy lelassuljak és legyen magamhoz türelmem. Az ember egy idő után megszokik egy egyfajta játékstílust, ahol sikere van, és visszajelzéseket kap. De ez egy másfajta munka, ahol meg kellett találjam azokat a szinteket, ahol dolgozni kell. És ezek nem a felhőtlen vidámság jegyében telnek el” – mondta el a munkafolyamat kapcsán Kozma Attila, aki a darabban Vojnyickijt (Ványa bácsit) alakítja.
Sorin Militaru nem először dolgozik a csíki teátrumnál, három évvel ezelőtt Caragiale-Parti Nagy: Karnebál című komédiáját vitte színre itt. Mint mondta, szívesen jön ide dolgozni. Hangsúlyozta, különleges kapcsolata van Csehovval, nagyon szereti mint szerzőt, és mindig, amikor egy darabját színre viszi, meglepődik azon, ahogyan az orosz drámaíró az emberi kapcsolatokat megrajzolja, megmutatja. Az előadás jelmezeit és díszleteit Cristian Marin készítette. Militaru még elárulta, hogy a klasszikus darabot egy modernebb formában állították színpadra.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Megerősített képviselettel helytállni a változások előtt
Újraválasztották Winkler Gyulát az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezetének élére
„Az építkezésen kívül nincs más alternatívánk a következő időszakban. Nagyon fontos, hogyan reagálunk a körülöttünk végbemenő változásokra: falat építünk vagy vitorlát bontunk és megpróbáljuk befogni vitorlánkba a változás szelét. Hiszek abban, hogy az RMDSZ feladata ez utóbbi” – fogalmazott Kelemen Hunor az érdekképviselet következő időszakra szóló teendőiről április 9-én, szombaton az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének dévai tisztújító küldöttgyűlésén, amelyen 16 helyi szervezet 94 küldöttje újabb megyei elnöki mandátummal bízta meg Winkler Gyula európai parlamenti képviselőt, eddigi elnököt.
Az RMDSZ elnöke politikai tájékoztatójában három olyan jelentős kihívásról beszélt, amely a következő években is elengedhetetlenné teszi a magyarság döntéshozásbeli képviseletét: az alkotmánymódosításról, a közigazgatási átszervezésről, illetve az államelnök kezdeményezte oktatási közvitáról, amely újabb reformot eredményez majd. „Ha csupán e három történésre gondolunk, több arra vonatkozó érvre szinte szükség sincs, miért kell erős szervezetként jelen lennünk a helyi és országos döntéshozás különböző testületeiben” – tette hozzá Kelemen Hunor.
„Tudnunk kell, választások előtt pedig folyamatosan tudatosítnunk is azt, hogy csak önmagunkra számíthatunk, helyettünk senki nem képviseli a magyar érdeket” – hangsúlyozta a szövetségi elnök, aki szerint ez a szórványban hatványozottan igaz. Megköszönte Winkler Gyula Hunyad megyei elnöknek, hogy az országos politikában is a szórvány élharcosa, munkájával és meglátásaival alakítja a szövetségi szórványpolitikát. „Nem elég értéket teremtenünk, meg is kell védenünk, biztonságba kell helyeznünk. Ezért is köszönöm az erre irányuló munkát” – mondta az RMDSZ elnöke, aki további támogatásáról biztosította az EP-képviselőt, az RMDSZ megyei elnökét.
Winkler Gyula beszámolójában csapatmunkáról és közös sikerekről beszélt. „Megválasztásomkor tíz pontban összegeztem céljaimat. Most ugyanezt a tíz pontot helyeztem magam elé, hogy ellenőrizhessem, mit sikerült megvalósítani ezekből” – reflektált elnöki programjára az EP-képviselő, aki a közösségépítés terén a Hunyad Megyei Magyar Napokat, a közösségért végzett munka honorálása tekintetében a Barcsay Ákos-díjat említette. „Arról se feledkezzünk meg, hogy az Örökségünk őrei műemlékvédő program innen indult, és azóta sikeres erdélyi karriert futott be. Ugyanakkor a mi kezdeményezésünkre nyilvánították november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésnapját a Magyar Szórvány Napjává” – sorolta az eredményeket Winkler Gyula, aki az összefogás hatékony példájaként említette a Székely–Szórvány együttműködést, amely a magyar közösségek találkozása révén identitáserősítő szerepet tölt be a Hunyad megyeiek életében. A megyei elnök nehezményezte, hogy nem tudták megakadályozni annak a magyarellenes hatósági döntésnek az eredményét, amelynek nyomán lebontották Déván a Barcsay Ákos-szobrot. „Ez a bírságon megnyert per is bizonyítja, nem elég létrehoznunk az értékeket, meg is kell védenünk ezeket. A megyei képviselet szintjén is az a célunk, hogy megőrizzük súlyunk a közigazgatási intézményekben” – mutatott rá a megyei elnök, aki szerint a parlamenti választások új törvénye lehetővé teszi, hogy nagyon alapos munkával a Hunyad megyei magyarság visszaszerezze parlamenti mandátumát. „Az RMDSZ a szórvánnyal teljesedik ki, ezért úgy vélem, hogy csak egyetlen stratégia lehetséges: ha a Szövetség velünk együtt képzeli el és tervezi a jövőjét” – fogalmazott végül Winkler Gyula.
Nyugati Jelen (Arad)

Valós eredetünkről értekeztek
27. Kőrösi Csoma Sándor Napok
Kovásznán ezúttal is a tudományos értekezlet nyitotta meg a Kőrösi Csoma Sándor emléke előtt (Gazda József nyugalmazott tanár, író, szociológus jóvoltából) immár 27. alkalommal tisztelgő, valamint a szellemét őrző és tükröző rendezvénysorozatot.
A Héphaisztosz szálló konferenciatermében csütörtök reggel megkezdődött és a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében befejeződött, háromnapos ülésszak a valós eredetünk és múltunk feltárásában elért legújabb eredmények megismertetésére fektette a hangsúlyt. A teljesség igénye nélkül vázoltuk fel néhány előadás tematikáját.
Csütörtökön az anyaország és Erdély különböző sarkaiból érkezett kutatók úgymond Kőrösi Csoma Sándor apropóján fejthették ki véleményüket. Ez alkalomból dr. Nagy Lajos a Csoma-irodalomban fellelhető legendákról, mítoszokról és tévedésekről értekezett, dr. Obrusánszky Borbála pedig Györffy Györgynek a hun-magyar rokonságra vonatkozó tételeit cáfolta. A következő gyűjtőcím, a Magunk keresése kapcsán dr. Székely Zsolt a székely-magyar ősökről beszélt. Délután a vallás és a mitikus múlt került terítékre, így Szathmári Botond a táltosokat és/vagy sámánokat, dr. Mandics György pedig II. Lajos énekeskönyvét ismertette.
Péntek délelőtt a nyelv, írás, kultúra témakörben dr. Czeglédi Katalin a magyarság természetvallásáról értekezett, délután Máthé Lajos a jugurok történetéről, míg Sántha Attila a 11. századi szkíta- és besenyő-kérdésről. Végezetül, szombaton Balogh Miklós fejtette ki, hogy a sárkányok valóban léteztek, s arra is magyarázatot adott, hogy miért fújtak lángot.
A konferencia kerekasztal-megbeszéléssel zárult, melyen a résztvevők főleg a megszervezésének módjára és mikéntjére, valamint egy-egy előadás hosszára tettek javaslatot, de hozzászóltak az ülésszak alatt elhangzottakhoz is. Ezekkel kapcsolatban volt, aki úgy vélekedett, hogy Kőrösi Csoma Sándor-emléknapokról lévén szó, az értekezlet előadásainak kizárólag róla és munkásságáról, valamint a hozzá kapcsolódó tudományágakról és kutatásokról kellene szólniuk, illetve hozzá kapcsolódniuk. Az is megfogalmazódott, hogy a történelemkutatásban az egyoldalú megközelítés téves, tehát kizárólag a régészet, nyelvészet vagy bármelyik más tudományág eszközeit használva nem juthatunk eredményre, ezért interdiszciplináris megközelítésre van szükség.
Kiderült továbbá, hogy a mindig bekövetkező krónikus időhiány miatt egyesek azt szeretnék, ha ezeken a tanácskozásokon kevesebb előadást tartanának, mások pedig az általuk ilyenkor elmaradhatatlannak vélt vita kedvéért javasolták ugyanezt. Szerintük ugyanis ily módon a felmerült kérdések megválaszolásához is közelebb lehetne kerülni. Végezetül pedig kimondták, hogy a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatala, vagyis közlése nélkül hosszú távon nem lehet eredményeket felmutatni, hiszen a folytatásukhoz segítséget is csak így kaphatunk, de tevékenységük értékelésének és elismertetésének is ez az egyetlen járható útja.
Néhány előadásról lapunk elkövetkező számaiban részletesen is beszámolunk.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bartók-kiállítás a Magyarság Házában
„Európainak és magyarnak maradni”
A budapesti Magyarság Házában, a Rejtőzködő Kárpát-medence – bemutatkozik a Bánság: Hagyomány és modernitás című rendhagyó rendezvény keretében április 9-én, szombaton megnyílt a Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás. A Bartók Archívum segítségével szakszerűen megvalósított, fotódokumentumokkal és eredeti hangfelvételekkel illusztrált Bartók Béla – európai szellemiség, nemzeti gyökerek című kiállítás budapesti közönségét a szervezők nevében a Petőfi-ösztöndíjas Horváth Ida és Molnár Zsolt Temes megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő köszöntötték.
„Azért vagyunk itt, hogy Bartók Béla nagyszerű munkásságára és életére emlékezzünk, de azért is, hogy a bánsági és erdélyi magyarokat arra biztassuk, hogy érdemes és hasznos európainak és magyarnak maradni” – mondta Sógor Csaba európai parlamenti képviselő (RMDSZ, EPP-képviselőcsoport) a kiállítás megnyitóján. Véleménye szerint Bartók Béla életműve példát mutat európaiságból és magyarságból: úgy tudott különböző népek zenei kultúráját kutatva és felhasználva alkotni, hogy közben mindvégig magyar maradt és büszke volt magyarságára.
Miért tartja fontosnak, hogy a brüsszeliek, a temesváriak és a nagyszentmiklósiak után a budapestiek is láthassák ezt a kiállítást? – kérdeztük Sógor Csaba EP-képviselőtől. „Természetesen nemcsak Bartók Béla születésének 135. évfordulója miatt aktuális ez a kiállítás, hiszen nagyon sokat vitatkozunk a napokban arról, hogy mit jelent európainak lenni, és magyarnak megmaradni, teljes értékű életet élni. A megnyitón elmondtam, hogy Bartók egyszerre tudott európai és magyar lenni, a román, a szlovák, az arab, a török népzenét is beépítette a zenéjébe úgy, hogy mindvégig magyar maradt. Egy lengyel zeneszerző szerint Bartók a XX. század Beethovenje! Én hosszú ideig azt hittem a Határok nélkül rádióműsor szignójáról – ez Bartók: Román táncok –, hogy magyar zene, ennyire magyarrá tudott tenni mindent! Bartók emberi nagyságával példaként áll előttünk olyan helyzetekben, amit nekünk politikusoknak néha nehezen sikerül oldani. Az a román tanár, Ion Bușiția, aki Belényes környékén elvitte őt a legjobb adatközlőkhöz, a Nagy-Romániának volt a tagja, de 1931-ben kilépett a pártból!” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Sógor Csaba, aki szerint politikusként mai is sokat tanulhatunk Bartóktól a következő eset kapcsán. Köröstárkányban az első világháború leple alatt 93 magyar embert gyilkoltak le, ártatlan civileket. Bartók emberi nagysága akkor mutatkozott meg igazán, amikor 1922-ben elment Belényesre, egy hideg tornaterembe a saját és a klasszikusok műveit játszani. „Azt mondhatjuk szó szerint, hogy a gyilkosoknak és a hozzátartozóiknak, valamint az áldozatok hozzátartozóinak játszott, ezzel is segítve a békés együttélést, szolgálva a megbékélést” – mondta az EP képviselő. „Kell-e ennél fontosabb üzenet ma itt, amikor a Bánság bemutatkozik?”
Sógor Csaba olvasóinknak bevallotta: a Bartók-kiállítás kapcsán nagyon sokat tanult és olvasott a témáról, így azt is megtudta, hogy a Nobel-díjas mexikói írónak, Gabriel García Márqueznek is a kedvenc zeneszerzője volt, és a temetésén is Bartók művet játszottak. Marquez egyik művét Bartók egyik zeneművének a felépítése szerint komponálta meg! Izgalmas történet az is, hogy nagyon sokan támadták Bartókot a román népzenei gyűjtéséért, nem csak magyarok, de románok is. Mit bújja ezeket a nyekergő öregasszonyokat és bácsikat, hiszen az igazi zene ott van a bukaresti kocsmában, a román cigányok, a „lăutárok” játsszák. Bartók Béla meg Bușiția tanár úr, a belényesi román tanár, akivel életre szóló barátságot kötöttek, azonban tudták, hol van az igazi érték.
„3404 román dallamot gyűjtöttek össze román barátjával – mondta Sógor Csaba – szerintem a mához szóló legnagyobb üzenet, hogy mi úgy tudjuk tisztelni és becsülni a román, a szlovák, az arab vagy a török vagy más nép kultúráját, hogy közben ne feledkezzünk meg arról, hogy magyarok vagyunk! Ez fontos azért is, mert ma nagyon sokan adják fel anyanyelvüket, identitásukat, és nem csak a Bánságban!”
A Bartók-kiállítás legközelebb a Felvidéken lesz látható, ahonnan Bartók Béla és Kodály Zoltán első közös népdalgyűjtő körútjukra elindultak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

„Egységben tartani a nemzetet"
Hagyományok Háza-napok Sepsiszentgyörgyön
Agócs Gergely előadásain, az ízesen előadott meséivel valósággal elbódította a jelen lévő pedagógusokat, de a koncerten is aktívan részt vett
Jó gyakorlatok és módszerek az élhető hagyományért mottóval zajlott Sepsiszentgyörgyön – első alkalommal – a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének tevékenysége, melynek keretében számos szakmai előadásra, rendhagyó zeneórákra, módszertani bemutatókra került sor, de gyermekfoglalkozások, éjfélbe nyúló táncházak, élőzenés gyerektáncház, kiállítás is színesítette a programkínálatot.
– Érdemes úgy tekinteni a néphagyományra, mint „kulturális génbankra”. Jóllehet letűnt, megszűnt életmódról van szó, mégis találhatunk benne olyan kulturális mintákat, amelyeknek a mai (vagy egy későbbi) korban helye lehet – mondja dr. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Közművelődési és Oktatási Osztályának vezetője.
Nagy volt az érdeklődés a több helyszínen – Székely Nemzeti Múzeumban, Míves Házban, a Háromszék Táncstúdiójában, Hostel Sörkertben, Tamási Áron Színházban – zajló esemény iránt, az elődadók szinte minden alkalommal telt ház előtt magyaráztak, a hallgatók, résztvevők pedig az előbb említett „kulturális génbank” kincseit iparkodtak kifürkészni, felfedezni, netán a már adott „letéteket” tudásuk szerint gyarapítani.
Remek fogadtatás
A budapesti székhelyű Hagyományok Háza 2001-ben alakult, idén ünnepli 15. születésnapját: hogy a külhoni magyarsággal jobban kapcsolatba kerüljenek, egy programsorozatot hoztak létre, amellyel idén, egynapos komáromi tartózkodás után Háromszékre is ellátogattak.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban pénteken a Parapács zenekar (a Felszállott a páva első évadának győztes csapata) lemezbemutató koncertjével rajtoltak a napok. A felvidéki muzsikát a közönség vastapssal jutalmazta. A koncerten közreműködött dr. Agócs Gergely és Kubinyi Júlia is.
– Szombaton módszertani napok zajlottak. Az érdeklődők többsége Háromszékről érkezett, ám megkerestek Hargita megyéből, a szórványból is. Nagyon jó a fogadtatás, sokan jelezték, hogy nagy szükség van a hasonló programokra. Tudjuk, hogy itt is nagyon jó táncosok, népzenészek, kézművesek vannak, akik szintén a maguk útját járják: igazából a Hagyományok Háza-napok egyfajta eszme- és tapasztalatcsere, ahol mi is tanulunk, továbbá kapcsolatokat építünk ki, ezáltal is közelebb kerülünk egymáshoz. Már van felkérésünk, hogy jövőre Székelyudvarhelyre, illetve Nagyváradra vigyük el ezt a programot – részletezte érdeklődésünkre Varga Máté közművelődési referens.
Egységben tartani a nemzetet
Dr. Agócs Gergely kérdéseinkre kifejtette, Háromszéken hihetetlenül élénk az érdeklődés a foglalkozások iránt.
– Sajnos, ez nem így van Felvidéken, ahol alig bírjuk rá a pedagógusokat, hogy egy-egy ilyen előadásra eljöjjenek. A mi módszertani eredményeinkhez képest fáziseltolódást látunk Erdély esetében is: egy kissé le volt maradva. A Fölszállott a páva is bebizonyította, vannak műhelyek, ahol nagyon szép munka zajlik a hagyományos kultúrával való kapcsolatban, de mindig kiderül, hogy azok a műhelyek valami személyi szálakon kötődnek a magyarországi fejleményekhez, a magyarországi táncház-mozgalom módszertani eredményeihez.
Azt mondja, Erdélyben sokkal nehezebb kiépíteni ennek az intézményi hátterét, illetve nehéz átültetni ezeket az eredményeket: ez lehet a fáziseltolódás oka. Pont ezért érzi kötelességüknek felvállalni ezen eredmények terjesztésének misszióját a határon túli magyarok irányába is, „hiszen csak így tudjuk egységben tartani a nemzetet”.
– A felvidéki helyzetet jobban ismerem, és elmondhatom, ott szervezetten lehetetlenség népzenét tanulni magyar nyelven, az intézményi háttere ennek teljes mértékben hiányzik. Ehhez képest Erdélyben sokkal jobb a helyzet. Nem mindegy, hogy milyen módszerekkel próbáljuk átadni a hagyományról megismerhető tudást. Mi, magyarok azért vagyunk egyes népekhez képest előnyben, mert felismertük, milyen hihetetlen erővel bír az, ha valakinek nemcsak a nemzeti identitását hangsúlyozzák – komolyabb fogódzók és tartalmak nélkül –, hanem a nemzeti identitást a saját családi, közösségi, regionális identitásának folyományaként sikerül kiépíteni minden egyes egyénben. Ezt természetesen a gyermekeknél kell elkezdeni, ezért örülünk, hogy a sepsiszentgyörgyi foglalkozásokra ennyi pedagógus eljött – összegezett dr. Agócs.
– Olyan háromszéki alkotókkal találkozhattam, akikkel már nyári táborokban megismerkedtem, netán olyanokkal, akik továbbképzésre jöttek ki Magyarországra, illetve vannak, akikről tudjuk, hogy magyarországi oktatót hívtak meg ide, és azóta például hímző-kört vezetnek (fölvették a tudást és továbbadják) – magyarázza Péter Szidónia kézműves szakelőadó.
Szombaton bútorfestők, szövők, számos hímző, gyöngyfűzők, de kovács, bőrdíszműves is felkereste előadásaikat. Szeretnék, ha a Hagyományok Háza kihozhatná Erdélybe a minősítést, ha a zsűrizés mindenképpen itt is megvalósulna.
– Keressük is azokat a szervezeteket, akik helyszínt tudnak itt biztosítani, a pluszanyagiak vállalásával is, hogy a szakértőinket ide elhozhassuk. Másrészt szeretnénk a képzéseinket idehozni, hiszen alkalmasnak találjuk, hogy az erdélyi pedagógusok, közművelődésben dolgozó szakemberek részt vegyenek a játszóházi, akár a szakmás tanfolyamainkon.
A programsorozat vasárnap módszertani bemutatónappal folytatódott.
Közreműködtek a Heveder, a Parapács és a Folker zenekarok.
A Hagyományok Háza-napokon előadtak, foglalkozásokat vezettek: dr. Sándor Ildikó néprajzkutató, dr. Agócs Gergely néprajzkutató, dr. Nagy Gabriella népmese-szakelőadó, Berta Alexandra népzenei szakelőadó, Babinecz Sándor néptáncpedagógus, Péter Szidónia kézműves szakelőadó, Illés Vanda, a Népi Iparművészeti Osztály vezetője, Szerényi Béla népzenész, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója, Vojtonovszki Sándor népzenész, Kelemen László főigazgató, Legeza Márta oktatási előadó, Csiki Lóránt és Csiki Virág kézművesek, Szerényi Andrea gyermektáncoktató, ifj. Szerényi Béla népzenész.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A parlamenten múlik a reform
Tíz szakértői kormány sem tudja megváltoztatni a közigazgatási rendszert, ha a parlament nem szavazza meg – jelentette ki Dacian Cioloş kormányfő tegnap, megjegyezve: nem zárja ki a felelősségvállalás gondolatát sem, mivel nem zavarja őket, ha bukik a kabinet; életképes eszközt akarnak.
A kormányfő minderről az újságírókkal beszélt tegnap. Néhányan bíráltak bizonyos dolgokat, a miniszterelnök azonban azt hangsúlyozta, hogy legalább minimális bizalom szükséges a politikum jóindulata iránt a közigazgatási reform kapcsán.
Mint fogalmazott, „talán szélsőségekig hajszolt naivitás”, de ő úgy hiszi, hogy a rendszert csakis úgy lehet újjáépíteni, ha az ártatlanság vélelméből indulnak ki, abból, hogy tényleg változtatni akarnak. „Mert ha nem akarjuk megváltoztatni a dolgokat, akkor megmondom őszintén, nem egy, tíz szakértői kormány sem tudja megváltoztatni a rendszert. Ez a kormány nem tud átvinni egy jogszabályt sem, ha nem szavazza meg a parlament. Tehát a kormány bármilyen törvényt belevihet a közigazgatási reformcsomagba. Felelősséget is vállalhatunk a parlament előtt, és megbukhat a kormány. Nem ez az én bajom, hanem az, hogy olyan eszközöket kellene találni, amiket alkalmaznának is” – magyarázta. Hozzátette: korábban már egyeztetett a témában a pártok képviselőivel, és a törvény elfogadásának egy gyors változatát fogják választani. „A leggyorsabb az lenne, ha júniusban gyorsított eljárással tárgyalná a parlament, vagy ha a kormány felelősséget vállalna, hogy az elfogadott jogszabályt mielőbb gyakorlatba ültethessük”.
Cioloş uniós biztosi tapasztalatát is felidézte, mondván, a 28 tagállamnak annyiféle érdeke volt, és ha nem sikerült egyhangú álláspontra jutni, akkor semmit nem lehetett változtatni. A kormányfő a gyermeknevelési díj megemelésére vonatkozó jogszabályról is nyilatkozott: szerinte a törvény alkalmazását el lehet napolni, ha nem találják meg a szükséges anyagi fedezetet rá a költségvetés kiigazításakor: „Nem fordulunk az alkotmánybírósághoz a gyed emelését célzó jogszabály miatt. (...) El lehet napolni. Minden döntést el lehet napolni, ahogyan minden évben vannak elnapolt jogszabályok.” Emlékeztetett arra is, hogy az idei évi állami költségvetést egy adott hiánycéllal elfogadta a parlament is, a kormány pedig nem fogja túllépni a keretet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EP a román és szlovák államnak falaz
Közösen szervezett közmeghallgatást Tőkés László és Csáky Pál 2016. április elején Brüsszelben, az Európai Parlament (EP) épületében a Romániában és Szlovákiában megoldatlan ingatlan-visszaszolgáltatás tárgyában. A kommunista hatalomátvétel után elkobzott magán- és intézményi vagyon visszajuttatása kérdésében mindkét országban hasonlóan diszkriminatív módon jár el az állam a kisebbségek tulajdonát képező ingatlanok terén.
A brüsszeli közmeghallgatás tárgya az egyházaktól máig visszatartott különböző ingatlanok – templomok, középületek, iskolák, árvaházak, kollégiumok, erdők, legelők, szántóföldek – ügyét helyezte előtérbe, mivel ezeknek az állami bitorlása hatalmas gazdasági hátrányt okoz nemcsak az érintett egyházaknak, hanem a magyar közösségeknek is. Amíg Romániában az államvallásnak számító ortodox egyház nem lett az államosítás áldozata, Szlovákiában a felekezeteket sújtó elkobzások minden egyházra kiterjedtek, így a restitúciós gyakorlat révén másként került vissza a vagyon a volt tulajdonosokhoz. A szlovák katolikusok, lutheránusok, izraeliták zökkenőmentesen érvényesíthették jogaikat, de a magyar egyházként elkönyvelt református felekezet a Beneš-dekrétumok áldozata lett, máig nem kapta vissza teljes vagyonát. A görög katolikusok Szlovákiában a kisebbségi egyházakhoz tartoznak, tagjai ruszinok és magyarok, vagyonukat 1948 után a pravoszláv egyház bitorolta és csak nagy nehézségek árán és részben tudták visszaszerezni.
Román félretájékoztatás
Tőkés László hangsúlyozta: az Európa Tanács, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa, valamint más nemzetközi intézmények többszöri felhívása ellenére Románia sem nemzeti, sem nemzetközi vállalásainak nem hajlandó eleget tenni, „a magyar kisebbségi egyházaktól elkobzott kétezernyi ingatlannak még a felét sem volt képes visszaszolgáltatni”. A román állam a tisztességes rendezés helyett diplomáciai félrevezető hadjáratot indított egy szóbeli jegyzék („non-paper”) terjesztésével a nyugati országok nagykövetségein, amelyben felsorolja a már visszaadott ingatlanokat és azokat párhuzamba állítja a magyarországi románság sérelmeivel, a kommunista magyar állam által elkobzott ingatlanok listájával, többek közt a román ortodox egyház tizenegy követelésével és a Gojdu Alapítvány ügyével. Az erdélyi politikus szerint ez a gyakorlat elfogadhatatlan, amely a saját állampolgárait sújtó diszkriminációt egy másik ország saját állampolgárainak vélt sérelmeivel próbálja igazolni. A megtévesztő román állítások megcáfolása és a valós helyzet ismertetése céljából konferenciára került sor a múlt hónapban Bukarestben, amelyen az akkreditált külföldi diplomaták is nagy számban jelen voltak. A kérdés naprakész tálalása érdekében készült el az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában kiadott angol nyelvű Fehér könyv, amelyet Ballai Ferenc Zoltán ismertetett. A kötet célja, hogy tömören tájékoztasson a mára kialakult helyzetről, a történelmi előzményekről, a jogi háttérről, a hivatalok és a bíróságok magatartásáról és az ingatlanok számáról. Rámutat arra is, hogy a bíróságok rendszeresen úgy döntenek, hogy a szántók, földek, erdők, legelők nem az egyház tulajdona, de megesik ez iskolai épülettel is. A 2001/501-es törvény alapján kezdetben jó döntések születtek, a NATO- és EU-tagsággal megváltozott a román magatartás, de hamar lelassult és megnehezült a procedúra. A tulajdonosok sokszor nem rendelkeznek a kellő okmányokkal – az egyházak archívumait sem adták vissza, megakadályozva ezzel a bizonyítás lehetőségét. Amennyiben a restitúciós bizottság visszaadja a tulajdont, a helyi önkormányzat megtagadja annak tulajdonba helyezését, az ügyet peres útra tereli. Gyakori a hivatalnokok megfélemlítése, amennyiben azok a földhivatalokban bejegyeznék a régi tulajdonosokat. Nem ritka, hogy a református egyházat feljelentik okmányhamisítás címén. Az egy tollvonással egy éjszaka alatt elkobzott egyházi vagyonokat központi akarat alapján tartja vissza a román állam, ami ellentétes az EU szabadságjogokról szóló okmányával, annak a vallásszabadságot szavatoló 10. cikkelyével és a magántulajdonhoz való jog 17. cikkelyével, fogalmazott a volt református püspök, Tőkés László.
A Szent Benedek rend kálváriája
A szlovákiai állapotok megértéséhez a Szent Benedek rend elbitorolt ingatlanjának a sorsát ismertették Brüsszelben. Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát az oroszvári Lónyay-kastély elkobzását a jogtiprás iskolapéldájának nevezte, mondván, az önkény alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A Lónyay-házaspár oroszvári kastélyukat és az ahhoz tartozó majorságot hivatalos végrendelkezés keretében még a háború befejezése előtt a pannonhalmi benécésekre hagyták. Az 1947-es párizsi béke értelmében Oroszvár Csehszlovákiához, a major Ausztriához került, a csehszlovák hatóságok a németek és magyarok ellen hozott Beneš-dekrétumok alapján konfiskálták a kastélyt 1948 májusában, annak magyar tulajdonosára, Lónyayra hivatkozva. Stefánia hercegnő a belga királyi ház sarjaként nehezen sorolható a magyarok közé, de ezt a hatóság buzgalma nagylelkűen nem vette figyelembe. Az osztrák területre került ingatlanrész a jog és az ugyanazon végrendelet értelmében az apátság tulajdona lett. Amit Ausztria tiszteletben tart, azt Szlovákia ma is elutasítja. A szlovák bíróságok alaptalannak ítélték az apátság 1994-ben benyújtott restitúciós igényét, mivel álláspontjuk szerint az nem tartalmazta a törvényben előírt alaki kellékeket. A szlovák legfelsőbb bíróság elutasítása jogalapot adott arra, hogy az ügyben nemzetközi fórumhoz lehessen fordulni, így került sor 2013-ban egy petíció beterjesztésére, amelynek tárgya a jogfosztás szlovákiai fenntartása. A PETI 2014-ben nem fogadta be a petíciót, döntését nem indokolta meg, csak annyit közölt, hogy szerinte nem kapcsolódik az Európai Unió tevékenységi területeihez. Ez ellen a magatartás ellen a bencések pert indítottak az Európai Parlament ellen, hivatkozva egy olyan ítéletre, amelynek értelmében „a petíciót beterjesztő polgárt olyan helyzetbe kell hozni, hogy megérthesse azokat az okokat, melyeknél fogva az Európai Parlament befogadhatatlannak minősíti a petíciót”. A Lisszaboni szerződés értelmében alapjogról van szó, amit a demokrácia közvetlen eszközeként kell tekinteni.
Unió: egyre többen ábrándulnak ki belőle
A beszámolókat követő vitában Tőkés László reményét fejezte ki, hogy Csáky Pál, a PETI egyik alelnöke még több figyelemmel kíséri majd a petíciók sorsát. Sógor Csaba a szászok és zsidók romániai ingatlanjai körül kialakult helyzetre hívta fel a figyelmet, Balczó Zoltán azt hangsúlyozta, hogy a nemzetek közösségét rá kell bírni saját elveinek és értékeinek a betartására, Gál Kinga szerint egyre nagyobb azon polgárok száma, akik kiábrándulnak az Európai Unió politikájából, aminek súlyos következményei lehetnek. Az egyik hozzászóló megemlítette, hogy felvidéki viszonylatban még a csatlakozási folyamat idején voltak nem magyar kezdeményezések az egyházi és magántulajdon restitúciónak kikényszerítésére az EP-ben, amit Csáky Pál nyolcévnyi miniszterelnök-helyettesként nem támogatott. Tőkés azt indítványozta, hogy ajánlásaikat juttassák el a petíciós bizottsághoz. A rendezvényen egy közel harminctagú erdélyi látogatócsoport vett részt, akiket Schöpflin György, valamint Cristian Preda néppárti képviselők az unió tevékenységét bemutató szeminárium keretében üdvözöltek.
Eltussolt uniós petíciók Az erdélyi magyar egyházi vagyon kérdésében és a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében már 2012 őszén petíciót nyújtott be id. Lomnici Zoltán jogász, Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök és Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EP Petíciós Bizottságához, amelyet a testület elutasított. Ennek következtében 2015-ben újabb beadványra került sor Lomniczi Zoltán és Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadó-tanácsosa révén a PETI-hez, amely azt elfogadta ugyan, de azóta sem bocsátotta politikai vitára. Ez ellen jogi orvoslást kezdeményeztek az Európai Bíróság azon döntésére hivatkozva, hogy sérült az európai polgárok petíciós joga. A magyar egyházak abban reménykednek, hogy a bíróság a PETI-t a kérdés tárgyalására kötelezi.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Miben áll a kisebbségi korrupció?
A korrupcióellenes harc jegyében áll a romániai közélet már jó ideje, s Isten látja lelkünket, mélységesen indokoltan, hiszen minden nemzetközi becslés szerint az állam e tekintetben a legérintettebbek közül való. Feltehetjük a kérdést, milyen kórismét állíthatunk fel az erdélyi magyar társadalmon belüli korrupcióról, annak mértékéről és fajtáiról például.
E társadalom függőségi és alárendeltségi viszonyban van a többségitől, nyugodtan kimondható tehát, hogy amannak minden rákfenéje megtalálható szövődmények és fertőzés formájában emebben is, legfeljebb a benne forgó pénzösszegek kisebbek, mert a magyar elit befolyása is kisebb, következésképpen sokkal kevesebb köz- és magánpénzhez fér hozzá, emiatt alighanem nagyságrendi különbség mutatkozik az elsinkófált, bezsebelt stb. összegek kapcsán. (Közpénz esetében a bűn persze nem kisebb, hiszen a magyar társadalomnak annál nagyobb szüksége lenne rá. No de másról szeretnék itt szólni.)
Történelmünk egyik mélypontján, a hetvenes-nyolcvanas években figyelhettük meg, hogy pártállami nyomásra egyre alkalmatlanabb vezetők kerültek a kisebbségi intézmények élére, a végső cél egyre nyilvánvalóbban az volt, hogy e kontraszelektált emberek teljesen szétverjék belülről a magyar intézményeket, s előkészítsék a talajt a magyarság teljes beolvasztása vagy elüldözése-kivándorlása számára. Akik jogaink két és fél évtizede vajúdó törvénybe iktatását, ezt az „egy lépést előre, két lépést hátra” táncot figyelik, azok nem tagadhatják, hogy az asszimilációt vagy elüldözést célzó nyomás talán a kilencvenes évek elején volt még ilyen erős, mint épp napjainkban. Ez megmutatkozik a választott és kinevezett magyar tisztségviselők viselkedésében is.
A főhatalom arra törekszik, kétkulacsosokat tenyésszen ki sorainkban. Amikor az erdélyi magyarság kilencvenévnyi tapasztalata abban összegeződik, hogy kulturális és területi önrendelkezést kér magának saját ügyei intézésében, akkor vezetőink értékét nyilván azon kell lemérni, e célokhoz hogyan viszonyulnak, hogyan viszik ezeket gyakorlatilag közelebb a megvalósuláshoz. Önkormányzati képviselőjelöltjeink kiválasztásában sem lehet más a mércénk.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Figyelmeztetés
Ha egy ország oly „példásan” megoldotta a kisebbségek helyzetét, mint Románia, nem csoda, hogy rá sem hederít a bírálatokra, még akkor sem, ha azok éppen az oly tisztelt nagy testvértől, az Amerikai Egyesült Államoktól érkeznek. Az amerikai külügy évről évre megfogalmazza jelentését egy-egy országra vonatkozóan, részletesen elemzi az emberi jogok helyzetét, felsorolja a tapasztalt rendellenességeket. Románia esetében minden alkalommal belekerül néhány passzus a magyar közösséget ért sérelmekről, és a felsoroltak ismétlődése bizonyítja: mit sem ért a figyelmeztetés. Mi több, újabb és újabb kifogásokkal gyarapodik a lista.
A napokban publikált, 2015-re vonatkozó jelentés is visszatér a régóta akut gondokra: a magyar nyelv hivatalos használatának tiltására, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányára, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem elutasítására, a székely zászló és a székelyföldi szimbólumok miatti büntetésekre, a csángóföldi magyarórák akadályozására és nem utolsósorban az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésére. Ugyanakkor megemlít néhány „újabb” jogsértést, például a székely szabadság napi felvonulás betiltását Marosvásárhelyen, és tételesen szerepel a dokumentumban a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is. Kitetszik: nyomon követik, figyelik, mi történik velünk, és tájékozottságukban minden bizonnyal jelentős szerepe van a Mikó Imre Jogvédőszolgálat hírleveleinek. Csakhogy sovány vigasz tudnunk, hogy az Egyesült Államok jegyzi bajainkat, ha jobbulást nem tud elérni, kicsikarni. Márpedig a NATO- és EU-csatlakozás megvalósulása óta semmilyen kényszerítő erő nem nehezedik Romániára, és az elmúlt évtized igazolta, a jó szándékára nem alapozhatunk. A Ponta-kormány alatt visszahonosított állami szintű nacionalizmus gyűrűzik, erősödik, a szakértői kormány pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja tompítani azt, mint annyi más kényes kérdésbe, kényelmesebbnek találja nem szólni bele. A román politikai erők pedig ideológiai hovatartozástól függetlenül igyekeznek túllicitálni egymást magyarellenességben. Az idei választási év nagy eséllyel újabb jogfosztásokkal szaporítja majd a jövő esztendei jelentést.
Örülhetünk annak, hogy vannak még külföldiek, kik figyelnek ránk, a nagyhatalmak ingerküszöbét is eléri mindaz, amit ellenünk tesz a román hatalom. Ebbe kapaszkodnunk, ettől megoldást remélnünk azonban fölösleges. Bebizonyosodott már, hogy legfennebb apró vállrándításra készteti a hazai döntéshozókat, eszük ágában sincs komolyan venni, orvosolni a kifogásolt gondokat. Kis önbizalmat adhat – de ne áltassuk magunkat, bajainkat nem külföldről fogják megoldani. Ha nem vagyunk képesek mi magunk kiállni, harcolni jogainkért, akkor láthatjuk majd, miként csorbul, tűnik el az is, amit nagy nehezen kicsikartunk. Leginkább erre figyelmeztet az amerikai jelentés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki tisztogatja meg a tisztogatókat?
Még van remény, ma vagy holnap feloldhatják az Antal Árpád polgármester ellen elrendelt tiltást, visszamehet várost vezetni, visszatérhet rendes kerékvágásába az élet Sepsiszentgyörgyön. Mert a mostani viszonyok között nem csoda, ha a város polgára még az erdőszéli pikniken is arra gondol, vajon mi lehet bizonyos döntések mögött, csakugyan az-e a cél, hogy megakadályozzanak abban, hogy emberhez méltó módon élhessünk? Kinek fáj, ha szépül egy település, ahol legtöbben magyarul beszélnek?
A korrupcióellenes ügyészség ugyanis egy infrastruktúra-korszerűsítési tervet támadott meg (amelyről egyébként nem is a polgármester döntött, hanem a helyi tanács), ezt könnyű elkenni azzal, hogy a visszaéléseknek akarnak véget vetni. De ez az egész eljárás úgyis csak a külső héja az egésznek, ami arra hivatott, hogy elfedje a valódi okokat. Már senki sem kételkedik abban, hogy szándékos, összehangolt terv alapján próbálják lefejezni Székelyföldet, az éledő, erősödő magyar közösséget, és az sem kérdéses, hogy a titkosszolgálatok vezénylik ezt a műveletet. Mivel e diktatúrából örökölt szervek civil felügyelete nagyon formális Romániában, munkájuk átláthatatlan, eredménye azonban nagyon is átlátszó. Úgy tetszik, a magyarság elnyomásáért még az sem nagy ár, ha az amúgy is vékony lábakon álló román igazságszolgáltatás hitele végképp odalesz. Azt ugyanis a vak is látja, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere egyszerűen nem tartozik abba a társaságba, amelybe például a szintén korrupcióval vádolt volt konstancai elöljáró. És az is meglehetősen furcsa, hogy az ügyészek azért kérnek újabb hatvannapi eltiltást Antal Árpádra, mert ők az előző hatvan nap alatt egy tollvonással vagy tanúvallomással sem mozdították elébb az ügyét. Ha ez törvényes – mert biztosan nem erkölcsös –, akkor nagy baj van. Egyáltalán: az ügyészeket ellenőrzi-e valaki, vagy elég annyi, hogy majd a bíróság eldönti, jogos volt-e a fellépésük? De egy ítéletig évek telnek el, és ebben az időben a jogtalanul, alaptalanul vádolt személy élete megváltozik, akkor is, ha végül felmentik. Szabad így játszadozni emberekkel? A korrupcióellenes szerveknek nem csupán a társadalomban, hanem saját kapujukon belül is seperniük kell. Nem válik dicsőségükre, hogy a titkosszolgálatok mozgatják őket, de még az sem, ha túlbuzgó munkatársaik ott is ügyet gyártanak, ahol nincs. Úgyis ki fog derülni, hogy ki tévedelyedett rossz útra, mert minden hazugság kiderül végül.
Addig is dolgozzunk. Antal Árpád bizonyára akkor is meg fogja találni annak a módját, hogy a közösségért, annak gyarapításáért és felemelkedéséért tevékenykedjen, ha valóban félreállítják az önkormányzattól. Sajnos, csak magunkra számíthatunk, és a jól végzett munka a legjobb fegyverünk. A harcnak nincs vége, és nem adhatjuk fel, mert valakik ezt várják el tőlünk...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marine Le Pen Szinaján szónokolt
Szinaján tartott előadást szombaton a francia szélsőjobboldali párt, a Nemzeti Front elnöke, Marine Le Pen. A Mi Európánk, a nemzetek Európája című rendezvényt az Európai Parlament Nemzetek és Szabadságok Európája nevet kapó, EU- és bevándorlás-ellenes frakciója szervezte.
Az európai szélsőségeseknek romániai „szálláscsinálója” is van: a konzervatív párti Laurenţiu Rebega, aki a szociáldemokratákkal szövetségben szerzett mandátumot 2014-ben, majd átiratkozott a szélsőséges megnyilvánulásairól ismert Bogdan Diaconu pártjába, ő kérte felvételét a frakcióba. Ez annak idején sokakat meglepett, Marine Le Pen ugyanis nem egyszer tett Romániára is rasszista megjegyzéseket.
A rendezvényt itthon többen is bírálták, Cristian Buşoi, a Nemzeti Liberális Párt első alelnöke szerint a hatóságoknak fel kell lépniük, az európai szélsőségesek filozófiája és cselekedetei ellentétesek a román nemzeti érdekkel.
Szabadság (Kolozsvár)

Érdemrendügy: Kincses szerint nevetségesek az államfő érvei
Klaus Johannis államfő nem fogja visszavonni azt az elnöki határozatot, mellyel visszavonta Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjét. Az Elnöki Hivatal válaszlevelében fogalmazottak szerint, nem is tehetne másként.
zért nem változtathat álláspontján Klaus Johannis, mert a kitüntetést visszavonó elnöki rendelet polgárjogi forgalomba került, azaz megjelent a Hivatalos Közlönyben – így indokolta meg az államfő döntését az Elnöki Hivatal, mely Tőkés László beadványára válaszolt.
A magas rangú kitüntetésétől elnöki rendelettel megfosztott magyar politikus ügyvédje, Kincses Előd nevetségesnek nevezte Johannis érveit, mondván, hogy az efféle gyermeteg logika mentén az elnök meg sem foszthatta volna Tőkést az érdemrendtől. „Az a rendelet is a polgárjogi forgalomba került, miszerint Románia elnöke kitüntette Tőkés Lászlót” – mondta Kincses, hozzátéve, hogy az Elnöki Hivatal magyarázata jogi szempontból rendkívül inog.
Klaus Johannis reakciója után hétfőn Kincses Előd a fővárosi táblabírósághoz fordult, kérve az elnöki rendelet jogi úton való megsemmisítését. „A törvény tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben vonható vissza egy állami kitüntetés, ha az érintett személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltánytalanná teszik a csillag viseléséhez. Nem hinném, hogy a bíróság ne tudná megkülönböztetni a rosszul fordított tusványosi nyilatkozatot a cselekedettől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom vagy meg is teszem” – magyarázta Kincses.
A marosvásárhelyi ügyvéd az eddigi joggyakorlatra is felhívta a figyelmet. Bár számos olyan politikus és közéleti személyiség él, akit a bíróság jogerősen elítélt, az államfő egyiknek sem vonta vissza a kitüntetését. A rend 630 birtokosa közül tizenegyen vannak ebben a helyzetben, köztük a korrupciós ügyekbe bonyolódott és az államnak tetemes kárt okozó Adrian Năstase, Dumitru Cioflină, Eugen Bădălan, Ionel Manţog és Cristian Anghel. Traian Băsesecu volt elnök mindössze Corneliu Vadim Tudor érdemrendjét próbálta meg visszavonni, a legfelsőbb ítélőtábla viszont a néhai néptribün javára döntött, jogprecedenst kreálva.
„A bíróság szerint mérlegelni kell, hogy minek van nagyobb fajsúlya: annak a tettnek, amiért az illető a kitüntetést kapta vagy annak a cselekedetnek, amiért meg akarják fosztani tőle. Nem hinném, hogy az Európában elismert és jól működő védhatalmi státusra vonatkozó nyilatkozat többet nyomna a latban, mint Tőkés László 1989 decemberében betöltött szerepe” – fejtette ki Kincses Előd.
Mint ismert, Tőkés László egy olyan védhatalmi státusról beszélt Erdély esetében, mint amilyent Olaszország és Ausztria vállalt 1947-ben Dél-Tirol fölött, amely azóta egy virágzó térséggé nőtte ki magát. Egy fordítási pontatlanság miatt a román sajtó helytelenül protectoratként emlegette, ami a térség gyarmatként való kezelését jelenti. A média és a Tőkésnek ugró román politikusok azok után sem változtattak álláspontjukon, mint a volt püspök közleményben jelezte, hogy ő nem arról beszélt, mint amiről a téves fordítás miatt feltételezik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Amit már nem láthatunk: évszázados leleteket tüntettek el
Teljesen tönkretették a szászkézdi középkori temetőt és a mellette lévő körtemplom ossariumát – számolt be nemrég Facebook-lapján (Cetăţi, castele şi fortificaţii din România) a történelmi helyeket kutató és felleltározó Radu Oltean.
Az UNESCO által tíz évvel ezelőtt mindenestől a világörökség kincsei közé sorolt egykori szász településnek valamikor hat katolikus temploma volt, mára már csak a falu közepén lévő, a segesvári óratoronyra meglepően emlékeztető templom és torony maradt meg, bizonyítván, hogy a település méltán versenyzett az elsőbbségért Segesvárral a 14. században, amikor utóbbi a szászok központja volt.
Radu Oltean elmondja, hogy ezelőtt tizenhat évvel egy művészettörténész (Ina Postăvaru) hívta fel a figyelmét a település egy érdekességére, egy körkápolnára és a körülötte elhelyezkedő temetőre. Az ilyen kápolnák általában a 13. és 14. században épültek Erdélyben, kevés maradt fenn közülük, ezért is rendkívül értékesek. A művészettörténész értekezést is írt a felfedezett leletekről, később, három évvel ezelőtt Oltean is ellátogatott a faluba. Engedélyt kért a helyi lakosoktól, hogy megnézhesse, és lefényképezhesse a körkápolna romjait, s az alóla felbukkanó ossariumot (csontházat). Az egyik lakos csűrje mögött egy középkori ossarium maradványait látta és fényképezte, a gazda kertjében pedig a pityóka és uborkaágyások között emberi csontmaradványok, ujjpercek, fogak hányódtak, egy középkori temető maradványai. Ennek a történelmi leletnek a „tulajdonosa” (tulajdonképpen csak a teleknek tulajdonosa, hiszen a leletek állami tulajdont képeznek a vonatkozó jogszabály szerint), aki egyébként a helyi tanács egyik képviselője is egyben, lerombolta a körtemplom maradványait. Egyszerűen eltüntette a föld színéről az építmény megmaradt részét, mint ahogyan eltüntette a település hét évszázaddal ezelőtti többtucat lakójának maradványait is.
A Maros megyei önkormányzat vizsgálatot rendelt el az ügyben. Az intézmény szóvivője, Anca Mătieş az eset nyilvánosságra kerülése után azt nyilatkozta, hogy a jelzett környéken csontmaradványokat találtak, amelyekről egyelőre nem tudták kideríteni, hogy emberi vagy állati eredetűek, de valószínűsíthető, hogy a középkori temetőből kerültek ki. A megyei tanács, a megyei múzeum régészeti szakosztálya, a helyi polgármesteri hivatal és rendőrség a helyszínen vizsgálódott. Ezután fognak dönteni a megsemmisített temető és kápolna ügyében. Tény, hogy a jogszabályok szerint a történelmi műemlékeknek a művelődési minisztérium engedélye nélküli felszámolása, megsemmisítése, megrongálása, részleges vagy teljes megsemmisítése, meggyalázása bűncselekménynek számít, és eszerint is büntetik.
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója lapunk érdeklődésére elmondta, hogy rendőrségi feljelentés után ment ki a már említett bizottság a helyszínre. „Valóban mindent megsemmisített az úriember, lebontotta és nyomaiban is eltüntette az ossariumot, ami szerepel az országos műemlék-listán, és eltüntette a temetőt is, szóval mindent, mi már semmit nem találtunk a helyszínen” – írta le a kiszállásukkor tapasztalt megrendítő helyzetet az igazgató.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Negyedszázada költözhettek a magyar iskolába
Huszonöt év nem nagy idő egy iskola történetében, viszont amire nagyon büszke a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola vezetősége, hogy e negyedszázad alatt 3928 nyolcadikos fejezte be ott tanulmányait. Pénteken ünnepel az iskolaközösség.
Április 13-án huszonöt éve volt, hogy beköltözhettek a valamikori 9-es és 12-es számú iskola tanulói az új iskolaépületbe. Ehhez szükség volt László Pál néhai polgármester kiállására a magyar anyanyelvi oktatás mellett, aki 1990-ben ígéretet tett, hogy 1991 szeptemberéig megépítteti a Nagy Imre Általános Iskola épületét az 1974-ben megálmodott és 1978-ban megöntött alapokon.
Közben 31 elemista és 33, 5–8-as osztályba szervezve összesen 1739 tanuló tanult a saját iskolaépülettel még nem rendelkező iskolában, az egyesült 9-es és 12-es tanintézetből. A tanítás nehéz feltételek között, két váltásban, több helyszínen zajlott: az egykori 12-es számú általános iskola épületében, az 1-es és a 2-es számú ipari líceumok iskolaépületeiben meg diákszállásain, valamint a Petőfi Sándor Általános Iskola épületében.
„A gyarmaton, a mai pedagógusháznál tanult a diákok egy része, a 9-es iskolából pedig kiköltözött a magyar tagozat, abban a reményben, hogy egy új, magyar nyelvű iskolában folytathatják tanulmányaikat” – magyarázta Forró Gerda, a Nagy Imre Általános Iskola jelenlegi igazgatója. A 91 tagú tantestület élén Mandel László iskolaigazgató, Téglás Sándor és Orbán László igazgatóhelyettesek álltak.
Több név is felmerült, de szerették volna, hogy egy olyan ember nevét viselje az új iskola, aki itthon élt, alkotott, így esett a választás zsögödi Nagy Imrére – mondta Forró Gerda.
Ma már kiállítás idézi fel az emlékeket, a huszonötödik évforduló megünneplésére felkérték az egykori diákokat, vigyenek be olyan tárgyakat, amelyek a jelenleg ott tanulóknak felidézhetik, hogyan zajlott az iskolai élet „az ő idejükben”. Így kerültek az előcsarnokban megtekinthető tárlatra karszalagok, régi ellenőrzők, amelyek még három évharmadról és az elemi oktatásban való jeggyel osztályozásról tanúskodnak, régi iskolatáskák, a műhelygyakorlaton készült keresztszemesek, régi csengők, emlékkönyvek, és ott olvasható többek közt Kacsó Márta tanárnő kézírásával az iskola himnusza is. Forró Gerda szerint, ami a legnagyobb hozadéka volt a kiállítás megszervezésének, hogy a régi diákok újra betértek, felidéztek szép emlékeket, és valamennyien büszkén emlékeztek egykori iskolájukra.
A pénteken 10 órakor az Erőss Zsolt Arénában kezdődő ünnepséget megelőzően rajz-, illetve szavalóversennyel is készültek az iskola tanulói, sporttevékenységek zajlottak, valamint emlékkönyv készül. A későbbiekben film is felidézi a huszonöt év történéseit. Pénteken főként az iskola tanulói mutatkoznak be az ünnepség keretében: fellépnek az iskola kórusai, furulyásai, néptánccsoportok, lesz talajtorna-bemutató, verses összeállítás Szülőföldem címmel. Zárómomentumként gyerekek, tanítók, tanárok közös előadásában hallhatunk egy dalt, ami az Örökségünk címet viseli.
Mire lehet a legbüszkébb egy tanintézet-vezető? Forró Gerda a hálát említette, amelyet az iskolában töltött időért, gazdagodásért éreznek az egykori diákok, Kerekes Szilárd pedig kiemelte, tudtuk szerint a megye egyik legnépesebb iskolája a Nagy Imre, most össze is számolták, az elmúlt 25 évben összesen a nyolcadik osztályt 3928 nyolcadikos fejezte ott be, és sokukról tudják, hogy megállták helyüket az életben. „Lehetetlen lenne itt mindazok nevét és tetteit felsorolni, akiknek munkája öregbítette Iskolánk hírnevét” – mondta Portik Judit tanítónő, és valóban nehéz lenne összefoglalni mindazt, ami negyedszázad alatt szép emlékként él a tanintézet egykori és jelenlegi munkatársaiban, tanulóiban.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Ne győzzön le a Szekuritáté!
Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.
E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.
A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).
Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.
Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.
Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Semjén: minden jó, ami közelebb visz a külhoni magyarság autonómia törekvéseinek megvalósításához
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint minden jó, ami közelebb visz a határon túli magyar nemzetrészek autonómiájának megteremtéséhez és minden rossz, ami ettől eltávolít.
Semjén Zsolt a Joggal Európában című, Szili Katalin miniszterelnöki megbízott autonómiatörekvéseket áttekintő könyvének bemutatóján csütörtökön, Budapesten azt mondta: a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet megmaradjon és a magyar emberek életminősége javuljon. Ennek feltétele, hogy minden nemzetrésze megmaradjon, a nemzetrészek megmaradása pedig az autonómia megvalósulásától függ - fejtette ki. Ha van autonómia megmaradunk, ha nincs, akkor ez kérdéses - fogalmazott a kormányfő helyettese.
Semjén Zsolt hangsúlyozta: az autonómiatörekvések és -követelések nem függhetnek a környező országok, utódállamok politikai szituációjától és tetszésétől, ezek megvalósulásához ragaszkodni kell. Fontos ugyanakkor, hogy a külhoni nemzetrészek is akarják az autonómiát és ezért lépéseket is tegyenek.
Erről vitát kell kezdeményezni a többségi nemzetrészekkel, és meg kell értetni, hogy ezek a törekvések nem irányulnak a többségi nemzet ellen. A tapasztalatok azt mutatják, ahol megvalósult az autonómia, minden fél jól járt és ez lehet a garanciája a békés létnek.
Hozzátette: az autonómia koncepciókat nem Budapesten kell meghatározni, minden nemzetrésznek testre szabott módon magának kell kidolgoznia a saját koncepcióját, vagy koncepcióit, s azt a legitim magyar szervezeteknek kell képviselniük. Ehhez a magyar kormány minden segítséget meg fog adni - ígérte.
Kitért arra is, hogy Erdélyben a tömbmagyarság esetében a területi autonómia, a partiumi magyarság esetében a kulturális autonómia speciális formája, míg a csángók esetében a személyelvű autonómia lehet a megoldás. A különböző koncepciók ugyanakkor függnek az adott utódállam a történelmi és kulturális viszonyaitól, például a délvidéki, vajdasági autonómia koncepciót nem lehet egy az egyben átemelni Kárpátaljára.
Megjegyezte: a tömbterületeken Trianon óta most fordul elő először, hogy a magyarság "asszimilál" például vegyes házasságok révén a többségi nemzethez tartozókat. Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a délvidéki és kárpátaljai részeken olyan vegyes házasságokból származók, akiknek már alig pislákolt a magyar identitása elkezdtek a magyarság ügyei felé fordulni. Ezt szeretnék tovább erősíteni, ezért például a kulturális támogatások összegét olyan mértékben emelték meg, amire korábban nem volt példa.
Semjén Zsolt kulcsfontosságúnak tartotta, hogy noha magyar belpolitika elég viharos, de nemzetpolitikai téren a három legfontosabb kérdésben - az állampolgárság, a szavazati jog és az autonómia szükségessége - teljes politikai és társadalmi konszenzus van.
A magyar államnak pedig offenzívát kell indítani az összes nemzetközi fórumon az autonómia törekvések érdekében, hiszen "ami másnak jár, nekünk is jár" - összegzett.
A könyvet áttekintve kiemelte, hogy az végig veszi a körülöttünk lévő nemzetrészeket és elemzi ott lévő helyzetet, lakossági arányokat, összetételt, és terminológiailag is tisztázza a fogalmakat
Kérdésre szólt arról is: a kisebbségi jogok szempontjából csalódás az Európai Unió. Nem gondolták, hogy a szervezetben meg lehet tenni azt, amit ma Szlovákiában, hogy a magyar orvos a magyar betegével elvileg nem beszélhetne magyar nyelven. Hozzátette: arra nem számíthatunk, hogy az unió az utódállamok felé ezt ki fogja kényszeríteni, de az unióban megvalósult autonómia formákat tudjuk követelni.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár arról beszélt, hogy a Kárpát-medencében a magyarság száma és aránya folyamatosan csökken, bár a fogyás mértéke eltérő ütemű. A tömbmagyarság arányaiban nem, de számában csökken a Kárpát-medencében, a szórványban viszont drasztikus a fogyás, van olyan hely, ahol a 75-80 százalékot is eléri. Az a cél, hogy minden lehetséges módon próbálják megállítani ez a folyamatot - rögzítette az államtitkár, aki szerint az elmúlt években a nemzet közjogi egyesítése mellett nagy lépéseket tettek, hogy gazdasági értelemben is egy térről beszéljenek.
A könyv közös munka eredménye, abban részt vettek a Kárpát-medencei külképviseletek, konzulátusok, és hozzájárult összeállításához a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Bethlen Gábor alap is. Olyan kötetről van szó, amely hasznos segítség lehet a mindennapokban is. Új autonómia koncepciót nem tartalmaz, az eddigieket tárják az olvasók elé. Autonómiát ugyanakkor csak úgy lehet teremteni, ha az érintettek igénylik és mindent megtesznek ennek érdekében - hangsúlyozta.
Szili Katalin elmondta: egy év alatt állították össze a kötetet, amely az elmúlt 25 év autonómiatörekvéseit tekinti át, illetve azokat a jogi kereteket amelyeket Európai biztosít.
Kiemelte: Magyarország és a magyar nemzet európai keretek képzeli el az autonómia koncepciók megvalósítását. Nemcsak a tömbben, hanem a szórványban élők autonómia törekvéseivel is foglalkozni kívánnak - jelezte.
A kötetben arra is kitérnek, hogy maguk a közösségek milyen fogalmakat használnak, a koncepciók mit tartalmaznak. Közölte: következő lépésként a személyelvű autonómia feltételeit tekintik át, az ezzel összefüggő összegzést novemberben, a magyar szórvány napjára szeretnék az asztalra tenni.
Budapest(MTI)

Hálaadás és főhajtás
Szentmisével és színes rendezvényekkel ünnepelte huszonöt éves fennállását a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum.
Szép huszonöt évet tudhat maga mögött a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum, amelyet a változások után a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, élén Reizer Pál püspökkel, elsőként indított. A negyed század alatt a szatmáriak élete kicsit össze is kapcsolódott az iskoláéval - megannyi tanuló koptatta padjait, sokkal inkább fejlődött tudásban, erkölcsben és hitben, növekedett emberségében.
A kétnapos "Hám János Napok" április 21-én, reggel kilenc órakor, szentmisével vették kezdetüket a szatmárnémeti Székesegyházban. Az idei rendezvény a 25 éves ünneplés jegyében telik, ahogy a Schönberger Jenő püspök celebrálta szentmise is a hála hangulatában telt. Reszler Mihály máramarosi főesperes, az iskola korábbi igazgatója szentbeszédében az indulásra gondolt vissza. Mint mondta, az akkori "lenni vagy nem lenni" kérdés mára már eldőlt, az eltelt év megerősítette, hogy amíg Jézus van a középpontban, addig van létjogosultsága a Hám János Líceumnak. Prédikációjában fényes jövőt kívánt az iskolának: "a huszonöt év ezüstjét kövesse majd az arany ragyogása és a gyémánt szilárdsága."
A szentmise - melyben imádkoztak az alapító Reizer Pál püspökért, de minden támogatóért és segítőért - után a jelenlevő egyházi és közéleti személyek megkoszorúzták Hám János szobrát, majd a rendezvény az iskola dísztermében, a megnyitó ünnepséggel folytatódott. Ott Ádámkó István igazgató mondott elsőként beszédet, megköszönve név szerint a sokak segítségét, majd a közösség örömét emelte ki: "Az idők során közösség született. Az elmúlt időszak talán egyik legfontosabb eseménye az új épületbe való költözés volt. Öröm és félelem egyaránt volt bennünk, hiszen a régi épületünkben a közösségünkre jellemző családias hangulatot nagyobb léptékben kellett megvalósítani. Úgy vélem, egy másik jelentős mozzanat küldetésünk áttekintése volt. Egy műhelymunka keretében iskolánk tantestülete megfogalmazta küldetésnyilatkozatát, azokat az alappilléreket, amelyre nevelési eszményünk, a másokért élő ember formálása épül: krisztusi értékrend, Hám János püspök öröksége és a jezsuita nevelés hagyományai. Cselekvő elkötelezettséggel szolgálni mindent, Isten nagyobb dicsőségére, ez a feladatunk. Közösséget vállalni és közösségben lenni Krisztussal - tanár, diák és szülő egyaránt."
Schönberger Jenő püspök beszédében szintén visszatekintett az indulásra és az eltelt évekre, kijelentve ugyanakkor, hogy az egyháznak elvitathatatlan feladata a nevelés. "Miért kell az egyháznak vállalnia az oktatást? Azért, mert nekünk, egyháziaknak kötelességünk felelősséget vállalnunk a jövőért. Nem hallgathatunk arról, amit tudunk. A világ azt mondja, annyit érsz, amennyi hasznot hozol, a teljesítményedtől függ az értéked. De az egyház azt mondja, azért vagy érték, mert vagy. És azért vagy, mert Isten akarta, hogy légy. Isten képmása vagy, Isten gyermeke vagy, abszolút érték. Egy katolikus iskolának az a feladata, hogy megtanítsa a gyermekeket, a fiatalokat arra, hogy ők Isten gyermekei, mindig értékesek, nem csupán a teljesítmény függvényében. Azt szeretnénk, hogy ez az iskola azzal legyen több, hogy itt olyan fiatalok nevelődnek, akik vállalják, hogy magukra öltik az új embert, a krisztusi embert."
A megnyitó része volt a diákok kulturális műsora is zongora-előadással, a drámacsoport játékával, a pályázati munkák kiértékelésével és díjazásával, néptánc előadással. Ezzel párhuzamosan az udvaron kézműves foglalkozások zajlottak, később, a díszteremben iskolatörténeti és helyismereti vetélkedőt, egy osztályteremben pedig Hám János életéről szóló vetélkedőt tartottak, de fotós-filmes műhelymunka és maratoni foci is helyet kapott az idei programban. A Hám János Napok pénteken a zenei versennyel folytatódnak.
szatmar.ro

El kell hinni, hogy itt az esély a változásra és elmenni szavazni
Szombaton Szatmárnémetiben, a filharmónia termében tartotta a bővített SZKT ülését az RMDSZ, amely a Szövetség önkormányzati kampánynyitója volt. Az RMDSZ legfontosabb székelyföldi, erdélyi és partiumi jelöltjei is jelen voltak az eseményen. Kelemen Hunor elnök szerint a közelgő választás nemcsak az önkormányzatokról, hanem a magyarság biztonságérzetéről is szól.
„Szatmár megyében két fontos célt tűztünk ki a közelgő helyhatósági választásokra: visszaszerezni Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét és a megye vezetését” - hívta fel a figyelmet köszöntő beszédében Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei tanácselnök-jelöltje. Emlékeztetett, elfogadhatatlannak tartja, hogy a magyar közösségnek nincs beleszólása a megye vezetésébe, nincs meghatározó szerepe saját sorának jobbá tételében abban a megyében, ahol a kisebbségek részaránya a lakosság közel felét teszi ki, és ahol több mint százezer magyar él. Pataki Csaba rámutatott, Szatmár megye egyre inkább leszakad a szomszédos megyékhez képest, a legtöbb gazdasági mutató tekintetében még a moldvai megyék - Botoșani is - megelőzik. „12 évet dolgoztam EU-s programokkal, ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött mondhatom: ha a 2014 - 2020-as európai uniós pályázati ciklust nem használjuk ki maradéktalanul, ez a vonat nélkülünk kel útra” - tette hozzá. Összegzésként kiemelte, a következő, valamivel több mint egy hónapban minden nap egy újabb lépés, hogy a Szatmár megyei közösség megvalósítsa célját, hogy megerősítse önkormányzati jelenlétét, hogy visszaszerezze Szatmárnémeti és Szatmár megye vezetését.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke beszédében megindokolta, hogy miért Szatmárnémetit választották az önkormányzati kampánynyitó helyszínéül. Elmondta: Kölcsey Ferenc városánál kevés jobb helyszínt találhatunk, ha a magyar közösség biztonságának helyreállítása a tét. Hiszen Szatmár szülöttének egész életműve arról szól, hogy miképp boldogulhat a magyar. „Alkalom pedig, kézenfekvő módon a települési önkormányzatokban nyílik arra, hogy jót, a közösség számára hasznosat cselekedjünk. Itt, Szatmárnémetiben hadd kívánjak sikert Kereskényi Gábornak, a város polgármester-jelöltjének, aki már alpolgármesterként és parlamenti képviselőként is bizonyított" - fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Jobban, többet. Ezzel a szlogennel kampányolok. Jobb munkahelyeket! Több lehetőséget Szatmárnak! Jobb várost, több lendületet! Nagyon konkrét, pontokba szedett programom van arra, hogyan mozdítsuk ki a várost a holtpontról. Mert lendületbe kell hozni a gazdaságot, fejleszteni az infrastruktúrát és javítani a közbiztonságot. Újratervezzük a közlekedést és itt az ideje, hogy a városmenedzsment is belépjen a 21. századba" - hangsúlyozta Kereskényi Gábor Szatmárnémeti polgármesterjelöltje, akinek a meggyőződése szerint győzni csak akkor lehet, ha a változást akarók elhiszik, hogy az ő kezükben a döntés.
„Megküzdöttünk a Szamossal, mely nagyjából százévente elárasztotta ezt a várost. Meg fogunk küzdeni Dorel Coicával is, aki négy év alatt több kárt okozott Szatmárnémetinek, mint a Szamos bármelyik áradása. Egyedül nem tudok győzni. Csak azokkal, akik hajlandóak tenni is a változásért. Szatmárnémetinek nem kell a semmittevés. Nem kell a káosz. Nem kell az egyhelyben toporgás. De azt is el kell hinni, hogy itt az esély a változásra és el kell menni szavazni. Mert akkor sikerülni fog. Ha jobban csináljunk és többen vagyunk, mint négy éve, akkor sikerülni fog” - nyomatékosított.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arról beszélt, hogy Székelyföld is beszorítottnak érzi magát, ha a Partiumban, belső Erdélyben a magyarok kiszorulnak a vezető önkormányzati tisztségekből. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak Kolozsvár a feje, Partium a keze, Székelyföld a lába, a szórvány pedig a szíve. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere azt hangsúlyozta, hogy olyan önkormányzati vezetőkre van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, akik nemcsak a lelkiismeretesen, hanem a lelkesedéssel végzett munkával tudják visszanyerni a közösség bizalmát, meg tudják erősíteni a közösség saját erejébe vetett hitét. A székelyudvarhelyi polgármesteri tisztségre pályázó Arros Orsolya arról beszélt, hogy olyan körülmények között próbál tenni a városáért, amikor a jelenlegi, szintén RMDSZ színekben megválasztott polgármester iránti bizalom fogyott el Székelyudvarhelyen.
szatmar.ro

„A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet" – Szőcs Zoltán üzenete a börtönből
Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi vezetője hónapok óta egy bukaresti börtönben várja, hogy véget érjen a közvetlenül őt és Beke Istvánt, de közvetve a teljes székelységet és az autonómiatörekvéseket érintő koncepciós eljárás, amelyről mi magunk is többször hírt adtunk. Most nem is ezt idéznénk fel, hiszen azt pár kattintással bárki megteheti, és nem is szaporítjuk a bevezetőt. Egy olyan levelet adunk közzé, amelyet egyenesen a román előzetesből kaptunk. Ehhez most nem is nagyon lehet mást hozzáfűzni... Bajtársak! Nehéz napokon, hónapokon megyünk keresztül mindnyájan, de egy percig sem szabad elveszíteni a reményt és a hitünket.
Amiről önként lemondunk, az örökre elveszett. Csak az vész el, aki gyenge, akinek gyökere nincsen, aki nem méltó arra, hogy éljen.
Büszke vagyok a menyasszonyomra és a családomra, hogy nem törtek meg, hogy bírni tudjuk a szenvedést, és általa megerősödtünk hitben, szeretetben, összetartásban! Ez hatalmas erőt adott nekem és megerősítette a hitemet, hogy igenis jó úton járunk, melyet Isten kijelölt számunkra. Az Úr azokkal van, akik bíznak Őbenne, akik a jót és igazat cselekszik, akik nemzetünk jövőjét Istenhez kötözve a homlokukon hordják.
110 napja vagyok román fogságban, nem olyan könnyű itt az élet, de miden nap eltelik egy nap itt is. Egy 15 m2-es szobában vagyok jelenleg két bolgárral és egy cigánnyal, de voltunk már 6-7-en is hetekig. A WC egyben tusoló is, az is benne van a 15 m2-ben. Idáig megfordult a szobában 60-65 személy, akik 90%-a már volt minimum egyszer börtönben, nagy részük lopás, pénzmosás, drogozás miatt, de már volt kettő gyilkosságért is. Mint minden esetben, a székely, ha kell megmutatja erejét és kivívja a tiszteletet. El kellett fogadjam, hogy minden jogomat elvették, a szabadságomat is. Itt mindenre várni kell, éjjel-nappal a szobában vagyunk, csupán egy héten háromszor nem, mikor telefonálhatunk a családunknak, és közben kimegyünk egy 4x3-as lyukba, 4 méter magas betonfal vesz körül, azt nevezik levegőnek. Én elneveztem „Cutie cu şobolani”-nak, már a rendőrök is kacagják. Napomnak 90%-át olvasással töltöm, napi egyszer eszek, közben nyomom a fekvőtámaszokat. Minden este Márton Áron Püspökünkkel imádkozom a jó Istenhez, hogy segítse meg családunkat, segítse meg széjjelszakadt nemzetünket, és hogy szenvedéseink nagypéntekére jöjjön el a Húsvétvasárnap! Isti bajtársunk is itt van tőlem 10 méterre, de nem láthatom, meg van tiltva, rendesen meg is vagyunk különböztetve, folyamatosan átvizsgálnak minket, csomagjainkat, ágyunkat, telefont és bombát keresnek, de még nem találtak semmit sem, valamelyik éjjel egyet gyártok unalmamban. Hála Istennek, jól van Isti és bírja, erős a hite és nem adja fel soha, mint ahogy én sem! Mert az Úr védelmezi azokat, akik az igazságért szállnak harcba.
Hiszek abban, hogy az igazságnak győznie kell az igazságtalanság fölött, mert Isten és az igazság a mi oldalunkon áll. Hiszek Istenben, hiszek az igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!
Van egy régi mondás, „Az ember bajban ismeri meg igazi barátját.” Az igazi barátok kevesen vannak, akik a bajban melléd és családod mellé állnak. De a bajtársak, akik mi vagyunk, azok pont a legnagyobb bajban mutatják meg erejüket, ekkor van a legnagyobb összefogás, ebben a helyzetben van az, amikor nincsenek kifogások, hanem egy mindenkiért, mindenki egyért, egyszerre dobbannak a szívek.
Az igazi bajtárs, nem egy, és nem is tíz évre szól, hanem mindörökre!
Ne féljetek az igazságtól és Istentől, ne engedjétek, hogy megtörjenek, adjon erőt az, hogy jelenleg is fogdában vagyok, 15-25 év, vagy életfogytiglan börtönnel fenyegetnek, de nem törtek meg, nem veszítettem el a hitemet, és nem adom fel soha, mert minden szenvedésnek van értelme és van vége!
Nekünk, magyaroknak, az Úristen különös gazdag és színes nemzeti örökséget adott, ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, majd végül elmenekültök a nagyvilágba.
Akiket mégis sikerült megfélemlíteni, nem nekem tartoznak magyarázattal, egyedül Istennek, mert én is Isten szolgája vagyok. 10 éve töretlen hittel szolgálom népemet és hazámat, amit számunkra kijelölt az Úr, amiért ezer esztendőn át, vérüket áldozták és hűséggel őriztek elődjeink. Viszont azzal mindenkinek számolni kell, majd sok-sok év múlva halálos ágyadon eszedbe jut gyávaságod, és nem hagy nyugodni, amikor hátat fordítottál bajtársaidnak, és megtagadtad Istent és hazát, és most könyörögsz a jó halál kegyelméért. A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet. Aki nem mer kiállni családjáért, embertársáért, bajtársáért, hazájáért, igazáért, az nem való arra, hogy éljen. Ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el.
Drága bajtársaim! Köszönöm a sok segítséget, a sok áldozatos munkát, támogatást, a sok imát, amit értem és Isti bajtársamért tettetek, a jó Isten fizessen meg érte.
Testvéreim! Tartsatok ki, ne veszítsétek el a hiteteket, járjatok az igazság útján, szolgáljátok az Istent és Hazát. Járjatok emelt fejjel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok meg Istent. Sorsunkat, a magyar sorsot vállalni kell, és mindig büszkék legyetek magyarságotokra. Zászlónkat emeljétek jó magasra, és hírdessétek népünk előszülöttségi jogát a Kárpátok medencéjéhez.
Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön, csak nemzetnek lehet hazája. A népnek mindössze otthona van. Az otthon födelet nyújt, de védelmet nem.
Bajtársaim! Fogjatok össze, úgy, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal tegyétek a dolgotokat mivel Isten megbízott, szolgáljátok népünket és hazánkat!
Szeressétek egymást, vigyázzatok egymásra, mert a szeretet Istentől való, ami védelmet nyújt és erőt ad a jóra. A szeretet erősebb a fegyvernél!
Tartsatok ki testvéreim! Minden erőnkkel dolgoznunk kell azon, hogy újra hazánk legyen a fold, mely most csak az otthonunk. Isten minket úgy segéljen!
Várom leveliteket, hamarosan találkozunk, fel a győzelemre!
Győzzön az igazság!
Kitartás! Bukarest, 2016. április 15.
Magvasi Adrián
alfahir.hu

Erdély.ma

Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.

Erdély.ma