Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. február 9.
Német lehet belügyminiszter, magyar nem?
Bár összeférhetetlensége feloldása kapcsán néhány kérdés még tisztázatlan maradt a román koalícióban Klaus Johannis leendő kormányzati tisztsége körül, Nagyszeben polgármestere várhatóan hamarosan átveheti a belügyminisztérium irányítását. Ezáltal a német politikus lesz az első belügyminiszter Romániában, aki valamelyik nemzeti kisebbség soraiból kerül ki. A jelentős kormányzati tapasztalattal bíró RMDSZ elismeri: a belügyi, külügyi és védelmi tárca olyan „tabu" minisztériumnak számít, amely élére nem fogadtak el magyart a román partnerek.
Először töltheti be Romániában a belügyminiszteri tisztséget valamely nemzeti kisebbség képviselője. Crin Antonescu, a kormányzó Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke pénteken jelentette be, hogy alakulata négy új tárcavezetőt jelöl a Ponta-kabinetbe, közülük pedig a belügyminisztérium élére Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert javasolja az erdélyi légi baleset nyomán lemondott Radu Stroe helyett.
A szász politikus egy évvel ezelőtt lépett be a PNL-be, ahol rögtön megkapta az első alelnöki posztot, ezzel egy időben lemondott a Romániai Német Demokrata Fórum elnöki tisztségéről. A kormányba való kooptálásával a liberálisok erősíteni kívánják halványan teljesítő minisztereik miatt meglehetősen meggyengült pozícióikat a Ponta-kabinetben.
Johannis belügyminiszteri kinevezése az erdélyi magyarok számára azért is tanulságos, mivel mintegy másfél évtizedes kormányzati részvétele alatt az RMDSZ sohasem kapta meg a nemzetbiztonsági téren kulcsfontosságú tárcák – külügy, belügy, védelem – irányítását.
Mindez arra is utalhat, hogy a bukaresti politikai elit ma is sokkal lojálisabbnak, megbízhatóbbnak tekinti a 36 ezer főre apadt erdélyi szász közösség tagjait, mint az 1,2 milliós magyarság képviselőit.
Lemondások, leváltások
A PNL másik három tárca élén is személycserét hajt végre. Daniel Chiţoiu csütörtök esti lemondása után a pénzügyminiszteri tisztségre Eugen Nicolăescut javasolták, aki emiatt megvált az egészségügyi tárcától. Ez utóbbi megüresedett minisztérium élére a liberálisok Cristian Bușoit jelölték, aki az országos egészségbiztosítási pénztárt vezette. A gazdasági minisztérium élére Teodor Atanasiut javasolták, aki a leváltott Andrei Gerea helyét veszi át.
Amikor ennek kapcsán megkerestük Borbély Lászlót, az RMDSZ politikai alelnöke úgy vélekedett: a román közvélekedés 1989 óta tapasztalt alakulásának vizsgálatához a kérdést nem érdemes a belügyminiszteri tisztségre leszűkíteni.
A politikus emlékeztetett, hogy 2009-ben – a román nagykoalíció felbomlása, Emil Boc első kormányának bukása után – az RMDSZ, a PNL és a PSD Johannist javasolta a miniszterelnöki tisztségre, és senki nem háborodott fel amiatt, hogy német nemzetiségű lehet Románia kormányfője.
„Nekünk akkor is oroszlánrészünk volt a többségi társadalom mentalitásának megváltoztatásában. Persze ilyen esetben másképp merül fel egy német politikus szerepe, amiben közrejátszik az is, hogy a magyar közösség sokkal nagyobbaz erdélyi szásznál. Sajnos az évek során nem sikerült elérnünk, hogy a belügyi vagy külügyi struktúrákban országos számarányuknak megfelelő létszámban legyenek magyarok. Mindez tőlünk függetlenül a titkosszolgálatoknál már megtörtént: a hírszerzésnél vigyáznak, hogy megfelelő létszámban legyenek magyarok, amikor megfigyelnek minket" – nyilatkozta a Krónikának Borbély, aki mindig tagja volt az RMDSZ küldöttségének, valahányszor kormányra lépésről tárgyalt az alakulat.
A politikai alelnöktől megtudtuk, korábban a szövetség felvetette már, hogy hajlandó elvállalni a belügyi vagy a védelmi tárca irányítását is, ezek azonban „tabu" minisztériumoknak bizonyultak a magyar alakulat számára.
„Ennél tovább nem jutottunk ebben a kérdésben. Igaz, mi sem mentünk el a falig, mert éreztük a meg nem értést a román partnerek részéről. Nem kérdés, hogy egy magyar nemzetiségű politikus is kiválóan ellátná a belügyminiszteri teendőket, viszont kell még egy kis idő, amíg ezt elfogadja a román társadalom. De sohasem felejtem el Frunda György 1996-ban az RMDSZ államfőjelöltjeként tett, azóta anekdotaszámba menő kijelentését, miszerint akkor lesz Romániának magyar elnöke, amikor az Egyesült Államoknak színesbőrű. Akkor mindkettő egyformán valószínűtlennek tűnt, de lám, a tengerentúl már összejött" – jelentette ki Borbély László, hozzátéve: Frunda személyében lehetett volna magyar igazságügy-minisztere Romániának, az RMDSZ volt szenátora azonban nem vállalta a felkérést.
Különben Johannis kinevezése nem ígérkezik simának a koalíción belül, a politikus számára ugyanis pártja kiszemelt egy pénzügyi-gazdasági kérdésekben illetékes kormányfő-helyettesi tisztséget is. Több vezető szociáldemokrata politikus azonban arra figyelmeztetett, hogy belügyminiszterként csak a nemzetbiztonságért felelhetne, ezt a területet azonban Victor Ponta egyik helyetteseként Gabriel Oprea látja el.
Nem tetszik a PSD-nek az sem, hogy Johannis nehezen hajlandó megválni a szebeni polgármesteri tisztségtől, meglebegtetve, hogy hat hónapra felfüggesztené elöljárói mandátumát. A PSD politikusaihoz hasonlóan viszont Traian Basescu államfő is emlékeztetett a hét végén, hogy az alkotmány szerint összeférhetetlen a miniszteri tárca az önkormányzati tisztséggel.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro,
Bár összeférhetetlensége feloldása kapcsán néhány kérdés még tisztázatlan maradt a román koalícióban Klaus Johannis leendő kormányzati tisztsége körül, Nagyszeben polgármestere várhatóan hamarosan átveheti a belügyminisztérium irányítását. Ezáltal a német politikus lesz az első belügyminiszter Romániában, aki valamelyik nemzeti kisebbség soraiból kerül ki. A jelentős kormányzati tapasztalattal bíró RMDSZ elismeri: a belügyi, külügyi és védelmi tárca olyan „tabu" minisztériumnak számít, amely élére nem fogadtak el magyart a román partnerek.
Először töltheti be Romániában a belügyminiszteri tisztséget valamely nemzeti kisebbség képviselője. Crin Antonescu, a kormányzó Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke pénteken jelentette be, hogy alakulata négy új tárcavezetőt jelöl a Ponta-kabinetbe, közülük pedig a belügyminisztérium élére Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert javasolja az erdélyi légi baleset nyomán lemondott Radu Stroe helyett.
A szász politikus egy évvel ezelőtt lépett be a PNL-be, ahol rögtön megkapta az első alelnöki posztot, ezzel egy időben lemondott a Romániai Német Demokrata Fórum elnöki tisztségéről. A kormányba való kooptálásával a liberálisok erősíteni kívánják halványan teljesítő minisztereik miatt meglehetősen meggyengült pozícióikat a Ponta-kabinetben.
Johannis belügyminiszteri kinevezése az erdélyi magyarok számára azért is tanulságos, mivel mintegy másfél évtizedes kormányzati részvétele alatt az RMDSZ sohasem kapta meg a nemzetbiztonsági téren kulcsfontosságú tárcák – külügy, belügy, védelem – irányítását.
Mindez arra is utalhat, hogy a bukaresti politikai elit ma is sokkal lojálisabbnak, megbízhatóbbnak tekinti a 36 ezer főre apadt erdélyi szász közösség tagjait, mint az 1,2 milliós magyarság képviselőit.
Lemondások, leváltások
A PNL másik három tárca élén is személycserét hajt végre. Daniel Chiţoiu csütörtök esti lemondása után a pénzügyminiszteri tisztségre Eugen Nicolăescut javasolták, aki emiatt megvált az egészségügyi tárcától. Ez utóbbi megüresedett minisztérium élére a liberálisok Cristian Bușoit jelölték, aki az országos egészségbiztosítási pénztárt vezette. A gazdasági minisztérium élére Teodor Atanasiut javasolták, aki a leváltott Andrei Gerea helyét veszi át.
Amikor ennek kapcsán megkerestük Borbély Lászlót, az RMDSZ politikai alelnöke úgy vélekedett: a román közvélekedés 1989 óta tapasztalt alakulásának vizsgálatához a kérdést nem érdemes a belügyminiszteri tisztségre leszűkíteni.
A politikus emlékeztetett, hogy 2009-ben – a román nagykoalíció felbomlása, Emil Boc első kormányának bukása után – az RMDSZ, a PNL és a PSD Johannist javasolta a miniszterelnöki tisztségre, és senki nem háborodott fel amiatt, hogy német nemzetiségű lehet Románia kormányfője.
„Nekünk akkor is oroszlánrészünk volt a többségi társadalom mentalitásának megváltoztatásában. Persze ilyen esetben másképp merül fel egy német politikus szerepe, amiben közrejátszik az is, hogy a magyar közösség sokkal nagyobbaz erdélyi szásznál. Sajnos az évek során nem sikerült elérnünk, hogy a belügyi vagy külügyi struktúrákban országos számarányuknak megfelelő létszámban legyenek magyarok. Mindez tőlünk függetlenül a titkosszolgálatoknál már megtörtént: a hírszerzésnél vigyáznak, hogy megfelelő létszámban legyenek magyarok, amikor megfigyelnek minket" – nyilatkozta a Krónikának Borbély, aki mindig tagja volt az RMDSZ küldöttségének, valahányszor kormányra lépésről tárgyalt az alakulat.
A politikai alelnöktől megtudtuk, korábban a szövetség felvetette már, hogy hajlandó elvállalni a belügyi vagy a védelmi tárca irányítását is, ezek azonban „tabu" minisztériumoknak bizonyultak a magyar alakulat számára.
„Ennél tovább nem jutottunk ebben a kérdésben. Igaz, mi sem mentünk el a falig, mert éreztük a meg nem értést a román partnerek részéről. Nem kérdés, hogy egy magyar nemzetiségű politikus is kiválóan ellátná a belügyminiszteri teendőket, viszont kell még egy kis idő, amíg ezt elfogadja a román társadalom. De sohasem felejtem el Frunda György 1996-ban az RMDSZ államfőjelöltjeként tett, azóta anekdotaszámba menő kijelentését, miszerint akkor lesz Romániának magyar elnöke, amikor az Egyesült Államoknak színesbőrű. Akkor mindkettő egyformán valószínűtlennek tűnt, de lám, a tengerentúl már összejött" – jelentette ki Borbély László, hozzátéve: Frunda személyében lehetett volna magyar igazságügy-minisztere Romániának, az RMDSZ volt szenátora azonban nem vállalta a felkérést.
Különben Johannis kinevezése nem ígérkezik simának a koalíción belül, a politikus számára ugyanis pártja kiszemelt egy pénzügyi-gazdasági kérdésekben illetékes kormányfő-helyettesi tisztséget is. Több vezető szociáldemokrata politikus azonban arra figyelmeztetett, hogy belügyminiszterként csak a nemzetbiztonságért felelhetne, ezt a területet azonban Victor Ponta egyik helyetteseként Gabriel Oprea látja el.
Nem tetszik a PSD-nek az sem, hogy Johannis nehezen hajlandó megválni a szebeni polgármesteri tisztségtől, meglebegtetve, hogy hat hónapra felfüggesztené elöljárói mandátumát. A PSD politikusaihoz hasonlóan viszont Traian Basescu államfő is emlékeztetett a hét végén, hogy az alkotmány szerint összeférhetetlen a miniszteri tárca az önkormányzati tisztséggel.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszel
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma
2014. február 10.
Engedmény a székelyföldi kisebbségnek
Remus Pricopie oktatási miniszter szerint nem szüntetik meg a szükségesnél kevesebb diákkal működő tanosztályokat Hargita és Kovászna megyében, ha az átszervezést nem övezi konszenzus.
A miniszter azt követően nyilatkozott az Agerpres hírügynökségnek, hogy pénteken és szombaton Hargita és Kovászna megyében tett látogatást, és a kvótarendszer ősztől tervezett kiterjesztésével kapcsolatos helyi panaszokkal szembesült.
"Világosan megjegyzendő, hogy a kisebbségek számára sajátos oktatáspolitikát kell alkalmazni, függetlenül attól, hogy nemzeti kisebbségekről beszélünk, vagy olyan románokról, akik kisebbségben élnek egy földrajzi régióban. Azt kértem a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőségektől, hogy ne módosítsák az iskolahálózatot, ha ezt nem övezi konszenzus helyi szinten" – idézte az Agerpres a minisztert.
Remus Pricopie hozzátette, fontosak az iskolarendszer fenntartásának a pénzügyi vonatkozásai, de úgy kell kialakítani az oktatáspolitikát, hogy abban ne csak a pénzügyi érvek számítsanak. Tekintettel kell lenni a diák fejlődését szolgáló környezet kialakítására, és a közösség megelégedettségére is. "Ahol létszám alatti osztályok működnek, azok megmaradnak a következő tanévben is" – jelentette ki a miniszter.
A közoktatásban a következő tanévtől tervezett átalakítások Székelyföldön elsősorban a kisebbségben élő román közösséget sújtanák, hiszen a kis létszámú román osztályok működtetése a tervezett kvótarendszerrel nem finanszírozható.
A Hargita megyei Maroshévízen pénteken 160 iskolaigazgató által aláírt petíciót adtak át a miniszternek. Ebben az igazgatók azt kérték, a tárca az európai szabványok szerint számítsa ki az oktatási intézményeknek diákonként fizetett összeget, vagy mondjon le a kvótarendszerről.
Népújság (Marosvásárhely),
Remus Pricopie oktatási miniszter szerint nem szüntetik meg a szükségesnél kevesebb diákkal működő tanosztályokat Hargita és Kovászna megyében, ha az átszervezést nem övezi konszenzus.
A miniszter azt követően nyilatkozott az Agerpres hírügynökségnek, hogy pénteken és szombaton Hargita és Kovászna megyében tett látogatást, és a kvótarendszer ősztől tervezett kiterjesztésével kapcsolatos helyi panaszokkal szembesült.
"Világosan megjegyzendő, hogy a kisebbségek számára sajátos oktatáspolitikát kell alkalmazni, függetlenül attól, hogy nemzeti kisebbségekről beszélünk, vagy olyan románokról, akik kisebbségben élnek egy földrajzi régióban. Azt kértem a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőségektől, hogy ne módosítsák az iskolahálózatot, ha ezt nem övezi konszenzus helyi szinten" – idézte az Agerpres a minisztert.
Remus Pricopie hozzátette, fontosak az iskolarendszer fenntartásának a pénzügyi vonatkozásai, de úgy kell kialakítani az oktatáspolitikát, hogy abban ne csak a pénzügyi érvek számítsanak. Tekintettel kell lenni a diák fejlődését szolgáló környezet kialakítására, és a közösség megelégedettségére is. "Ahol létszám alatti osztályok működnek, azok megmaradnak a következő tanévben is" – jelentette ki a miniszter.
A közoktatásban a következő tanévtől tervezett átalakítások Székelyföldön elsősorban a kisebbségben élő román közösséget sújtanák, hiszen a kis létszámú román osztályok működtetése a tervezett kvótarendszerrel nem finanszírozható.
A Hargita megyei Maroshévízen pénteken 160 iskolaigazgató által aláírt petíciót adtak át a miniszternek. Ebben az igazgatók azt kérték, a tárca az európai szabványok szerint számítsa ki az oktatási intézményeknek diákonként fizetett összeget, vagy mondjon le a kvótarendszerről.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 10.
Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat Udvarhelyen
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 10.
Újra halasztottak a Mikó-perben
Ismét elnapolta a tárgyalást ploiești-i fellebbviteli bíróság a Mikó-perben, mivel nem tudták kézbesíteni Marosán Tamásnak az idézést. Mint ismeretes, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott jogtanácsosa jelenleg Magyarországon tartózkodik.
Markó Attila (képünkön) az újabb halasztás kapcsán portálunknak elmondta: Marosán Tamás szülei tájékoztatták a bíróságot, hogy fiuk elköltözött, ugyanakkor megadták az új lakcímét is, így a következő tárgyalásra már beidézhető lesz, amelyet egyébként április másodikára tűztek ki.
„Ha körülnézünk ebben az országban, megállapíthatjuk, hogy az igazságszolgáltatás csupán statisztika lett. Az igazságszolgáltatás fél igazságos lenni, inkább elítél, mert az a számokban megjelenik, amikor csupán annyit kellene tegyen, hogy osszon igazságot” – mondta el Markó Attila. Hozzátette, hogy nagyon nehéz a várakozás, ami lelkileg és testileg is megviseli őt.
Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadóját azzal vádolják, hogy a speciális restitúciós bizottság tagjaiként visszaélést követtek el és törvénytelenül juttatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, súlyos anyagi károkat okozva ezzel az államnak. Markó Attilára és Marosán Tamásra három év letöltendő börtönbüntetést szabott ki az alapfokon eljáró buzăui bíróság, míg Silviu Clim három év felfüggesztettet kapott.
Szabó Enikő |
Székelyhon.ro,
Ismét elnapolta a tárgyalást ploiești-i fellebbviteli bíróság a Mikó-perben, mivel nem tudták kézbesíteni Marosán Tamásnak az idézést. Mint ismeretes, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott jogtanácsosa jelenleg Magyarországon tartózkodik.
Markó Attila (képünkön) az újabb halasztás kapcsán portálunknak elmondta: Marosán Tamás szülei tájékoztatták a bíróságot, hogy fiuk elköltözött, ugyanakkor megadták az új lakcímét is, így a következő tárgyalásra már beidézhető lesz, amelyet egyébként április másodikára tűztek ki.
„Ha körülnézünk ebben az országban, megállapíthatjuk, hogy az igazságszolgáltatás csupán statisztika lett. Az igazságszolgáltatás fél igazságos lenni, inkább elítél, mert az a számokban megjelenik, amikor csupán annyit kellene tegyen, hogy osszon igazságot” – mondta el Markó Attila. Hozzátette, hogy nagyon nehéz a várakozás, ami lelkileg és testileg is megviseli őt.
Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadóját azzal vádolják, hogy a speciális restitúciós bizottság tagjaiként visszaélést követtek el és törvénytelenül juttatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, súlyos anyagi károkat okozva ezzel az államnak. Markó Attilára és Marosán Tamásra három év letöltendő börtönbüntetést szabott ki az alapfokon eljáró buzăui bíróság, míg Silviu Clim három év felfüggesztettet kapott.
Szabó Enikő |
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Nyugtalanul kezdi a félévet a tanügy
Nem szűntek meg a problémák, de a szakszervezeti tiltakozási tervekkel ellentétben mégis megkezdik a tanév második félévét a pedagógusok. Az igazgatók petíciót nyújtottak be a minisztériumhoz, pénteken az oktatási miniszter Hargita megyében próbálta megnyugtatni a pedagógusokat.
Noha a pedagógusokat tömörítő szakszervezet tiltakozást, és a tanév második félévkezdésének bojkottálását tervezte korábban, erre egyelőre nem kerül sor, elkezdik a második félévet az oktatási rendszerben. A Tanügyi Szabad Szakszervezetek területi vezetőjét, Kocs Ilonát nem sikerült elérnünk, ám Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelőtől megtudtuk, hogy a tanfelügyelőség péntek délutánig nem kapott semmiféle tiltakozással kapcsolatos értesítést a szakszervezettől. A pedagógusok főként azért terveztek tiltakozást, mert egy precedensértékűnek vélt bírósági ítélet miatt attól tartanak, hogy megvonhatják tőlük a többlettanóráikért járó juttatást, ami a kétszáz lejt is elérheti. Hargita megyében az általános iskolák elemi tagozatain – az előkészítő osztályoktól a negyedik osztályokig – dolgozó összes pedagógust, legalább 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
A szaktárcához fordultak az igazgatók
A tanügyi szakszervezet amiatt is tiltakozást tervezett, hogy az új tanügyi törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. Emiatt a tanintézetek vezetői és helyetteseik aláírásgyűjtésbe kezdtek, és pénteken benyújtották az oktatási minisztériumban a több mint száznegyven igazgató és aligazgató kézjegyét tartalmazó petíciót. Ebben a tanintézetek finanszírozásával kapcsolatos panaszaikat is leírják. „A miniszter tudomására hoztuk, hogy lehetetlen beleférni a fejkvóta által előirányzott költségvetésbe, főleg a nagy tantestülettel rendelkező és idősebb korosztályt foglalkoztató iskolák esetében” – közölte a témával kapcsolatban Szakács Paál István, a Bányai János Műszaki Szakközépiskola igazgatója. „Nehezményezzük, hogy mi igazgatók csak heti négy órakedvezményt kapunk, a többit meg kell tartanunk, ez viszont az oktatás kárára megy, hiszen az igazgatói tevékenység elképesztően nagy papírmunkával jár, illetve gyűlésekkel, megbeszélésekkel, a különböző hivatalokkal, valamint a szülőkkel és a tanulókkal való kapcsolattartással. Nem tudom, hogy heti négy órában ezt ki tudná megcsinálni” – fogalmazott a rájuk rótt teherrel kapcsolatban az iskolaigazgató. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy egyes országokban heti két óra az igazgató óratartási kötelezettsége, máshol meg nincs is. Szerinte nagyobb iskolák esetében a megoldás az lenne, ha az igazgatást profi menedzserekre bíznák – akik nem feltétlenül tanárok –, nagyjából úgy, ahogy jelenleg a kórházakat vezetik.
A miniszter közbelép
Pénteken, Hargita megyei látogatása során maga a tanügyminiszter próbálta megnyugtatni az oktatási rendszerben dolgozókat. Február 7-én Maroshévízen Mircea Dușa védelmi miniszter, Hargita megye északi térségének parlamenti képviselője az oktatási intézmények fenntartásával kapcsolatos fórumot szervezett a megyei tanfelügyelőség munkatársai, térségi polgármesterek és iskolaigazgatók számára. Ezen vett részt Remus Pricopie oktatási miniszter, de ott volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is.
A megbeszélésen az oktatási miniszter leszögezte: pénzhiány miatt Hargita megyében nem szűnhet meg egyetlen végleges vagy helyettesítői állás sem most, sem az új tanévtől. Ezt Mircea Dușa miniszter is megerősítette, illetve Borboly Csaba is kiemelte, hozzáfűzve, hogy az elmúlt három hónapban nagyon sok rémhír terjengett a megye pedagógustársadalmában, de bízik benne, hogy e kétségeket nagyon hamar sikerül eloszlatni. Az érintett intézményfenntartók, intézményvezetők az elkövetkező napokban, hetekben szakmai fórumokon ismerhetik meg, hogy mi változik a tanügyi rendszerben az elmúlt három hónapban elhangzottakhoz képest – mondta a megyei tanács elnöke, de azt is közölte, hogy az iskolaigazgatók ügyében még nincs megnyugtató válasz, azaz nem tudni, hogy kell-e tanítaniuk 14 órát, vagy sem.
A rendezvény után Ioan Selejan püspök egy szűkebb körű megbeszélést szervezett, amelyen elhangzott, hogy a magyar tanítók pluszóráit ki kell fizetni, ugyanis igazságtalan az, hogy a magyar nyelven oktató tanító az I–IV. osztályban a plusz 3–4 magyaróráért nem kapja meg a tisztességes munkáért járó bérezést.
Széchely István
Székelyhon.ro,
Nem szűntek meg a problémák, de a szakszervezeti tiltakozási tervekkel ellentétben mégis megkezdik a tanév második félévét a pedagógusok. Az igazgatók petíciót nyújtottak be a minisztériumhoz, pénteken az oktatási miniszter Hargita megyében próbálta megnyugtatni a pedagógusokat.
Noha a pedagógusokat tömörítő szakszervezet tiltakozást, és a tanév második félévkezdésének bojkottálását tervezte korábban, erre egyelőre nem kerül sor, elkezdik a második félévet az oktatási rendszerben. A Tanügyi Szabad Szakszervezetek területi vezetőjét, Kocs Ilonát nem sikerült elérnünk, ám Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelőtől megtudtuk, hogy a tanfelügyelőség péntek délutánig nem kapott semmiféle tiltakozással kapcsolatos értesítést a szakszervezettől. A pedagógusok főként azért terveztek tiltakozást, mert egy precedensértékűnek vélt bírósági ítélet miatt attól tartanak, hogy megvonhatják tőlük a többlettanóráikért járó juttatást, ami a kétszáz lejt is elérheti. Hargita megyében az általános iskolák elemi tagozatain – az előkészítő osztályoktól a negyedik osztályokig – dolgozó összes pedagógust, legalább 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
A szaktárcához fordultak az igazgatók
A tanügyi szakszervezet amiatt is tiltakozást tervezett, hogy az új tanügyi törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. Emiatt a tanintézetek vezetői és helyetteseik aláírásgyűjtésbe kezdtek, és pénteken benyújtották az oktatási minisztériumban a több mint száznegyven igazgató és aligazgató kézjegyét tartalmazó petíciót. Ebben a tanintézetek finanszírozásával kapcsolatos panaszaikat is leírják. „A miniszter tudomására hoztuk, hogy lehetetlen beleférni a fejkvóta által előirányzott költségvetésbe, főleg a nagy tantestülettel rendelkező és idősebb korosztályt foglalkoztató iskolák esetében” – közölte a témával kapcsolatban Szakács Paál István, a Bányai János Műszaki Szakközépiskola igazgatója. „Nehezményezzük, hogy mi igazgatók csak heti négy órakedvezményt kapunk, a többit meg kell tartanunk, ez viszont az oktatás kárára megy, hiszen az igazgatói tevékenység elképesztően nagy papírmunkával jár, illetve gyűlésekkel, megbeszélésekkel, a különböző hivatalokkal, valamint a szülőkkel és a tanulókkal való kapcsolattartással. Nem tudom, hogy heti négy órában ezt ki tudná megcsinálni” – fogalmazott a rájuk rótt teherrel kapcsolatban az iskolaigazgató. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy egyes országokban heti két óra az igazgató óratartási kötelezettsége, máshol meg nincs is. Szerinte nagyobb iskolák esetében a megoldás az lenne, ha az igazgatást profi menedzserekre bíznák – akik nem feltétlenül tanárok –, nagyjából úgy, ahogy jelenleg a kórházakat vezetik.
A miniszter közbelép
Pénteken, Hargita megyei látogatása során maga a tanügyminiszter próbálta megnyugtatni az oktatási rendszerben dolgozókat. Február 7-én Maroshévízen Mircea Dușa védelmi miniszter, Hargita megye északi térségének parlamenti képviselője az oktatási intézmények fenntartásával kapcsolatos fórumot szervezett a megyei tanfelügyelőség munkatársai, térségi polgármesterek és iskolaigazgatók számára. Ezen vett részt Remus Pricopie oktatási miniszter, de ott volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is.
A megbeszélésen az oktatási miniszter leszögezte: pénzhiány miatt Hargita megyében nem szűnhet meg egyetlen végleges vagy helyettesítői állás sem most, sem az új tanévtől. Ezt Mircea Dușa miniszter is megerősítette, illetve Borboly Csaba is kiemelte, hozzáfűzve, hogy az elmúlt három hónapban nagyon sok rémhír terjengett a megye pedagógustársadalmában, de bízik benne, hogy e kétségeket nagyon hamar sikerül eloszlatni. Az érintett intézményfenntartók, intézményvezetők az elkövetkező napokban, hetekben szakmai fórumokon ismerhetik meg, hogy mi változik a tanügyi rendszerben az elmúlt három hónapban elhangzottakhoz képest – mondta a megyei tanács elnöke, de azt is közölte, hogy az iskolaigazgatók ügyében még nincs megnyugtató válasz, azaz nem tudni, hogy kell-e tanítaniuk 14 órát, vagy sem.
A rendezvény után Ioan Selejan püspök egy szűkebb körű megbeszélést szervezett, amelyen elhangzott, hogy a magyar tanítók pluszóráit ki kell fizetni, ugyanis igazságtalan az, hogy a magyar nyelven oktató tanító az I–IV. osztályban a plusz 3–4 magyaróráért nem kapja meg a tisztességes munkáért járó bérezést.
Széchely István
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Nem volt életképes az egyházközség
Február elsejei hatállyal elveszítette önállóságát a felcsíki református szórvány gyülekezet. A pasztorációs munkát ezután a csíkszeredai egyházközség két lelkipásztora látja el, akikhez ősztől egy harmadik is csatlakozik. A lépést a szórvány pénzügyi ellehetetlenülése tette szükségessé.
A felcsíki református szórvány egyházközség valamikor Csíkszeredához tartozott – fogalmazott Szatmári Szilárd parókus lelkész. Elmondása szerint hajdanán a megyeszékhely volt a központjuk nemcsak a csíki régió reformátusainak, hanem például a bákói gyülekezetek is ide tartoztak. A második világháború utáni időszakban folyamatosan szakadtak le és önállósultak az egyes részek. Felcsík a legkésőbben szakadt ki a csíkszeredai egyházközségből, 1979-ben önállósult.
„Felcsíki rész alatt értjük Balánbányától a felcsíki falvakon át a Gyimesekkel bezáruló településeket. Ezen egyházközség önállósodásához nagymértékben hozzájárult Balánbánya iparosodása és fejlődése, amikor a bányászat még virágkorát élte, hiszen rengetegen költöztek a kisvárosba, köztük reformátusok is. Tulajdonképpen a felcsíki szórványnak a magját a balánbányai reformátusok képezték, ők voltak a legnagyobb számban” – említette a lelkész. Rövid visszatekintőjéből kiderült, a központ akkoriban azért került Madéfalvára, mert földrajzilag valahol az számított a középpontnak. A településen saját ingatlant vásárolt az egyházközség, Balánbányán pedig a kilencvenes évek elején, jelentős hollandiai segítséggel, templomot is építettek.
Balánbánya hanyatlását az egyházközség is megsínylette
„Bizonyos szinten jól működött a felcsíki egyházközségi élet. A drasztikus változást a balánbányai bányának a bezárása okozta, hiszen emiatt sokan elköltöztek a településről” – magyarázta Szatmári. Mint kiderült, az önállósodás éveiben négyszáz körül volt a hívek száma, a jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint a felcsíki szórványban lakó reformátusok száma hozzávetőlegesen 250-et tesz ki. Nagy részük, mintegy 110 hívő Balánbányán lakik, a többi majdnem kéttucatnyi településen szétszóródva éli mindennapjait.
Ellehetetlenült az egyházközség
„Ha önmagában ezt a 250-es létszámot nézzük, homogén közösség esetében ez életképes lehetne. Jelen helyzetben viszont nem beszélhetünk erről. Felcsík esetében nem lehet szó közösségi szellemről, kialakult egyházi, vallási hagyományokról” – értékelt a csíkszeredai parókus lelkész. Kifejtette, főleg a szórványgyülekezet anyagi hanyatlása miatt született meg a megyeszékhelyhez való visszacsatolás gondolata. „Régóta küzdött a gyülekezet anyagi nehézségekkel, amihez hozzájárult az is, hogy nagyok a távolságok, így a szolgáló lelkész számára igencsak nehézkessé vált a missziós munka” – magyarázta Szatmári. Hangsúlyozta, a helyzetet úgy tudták orvosolni, hogy megszüntették az önállóságát a felcsíki parókiának. Ezzel pénzügyileg is tehermentesítették a gyülekezetet, hiszen nem kell fenntartsanak egy külön egyházközséget.
Nem hagyják magára a szórványt
„Sokan félreértelmezik ezt a megoldást, mert azt hiszik, hogy a sorsára hagyjuk a szórványt. Épp hogy nem így történik” – jelentette ki a csíkszeredai lelkész. Mint megtudtuk, ősztől egy segédlelkész érkezik a csíkszeredai egyházközségbe, akinek a mandátuma két évre szól. „Úgy is felfoghatjuk, eddig volt egy lelkésze a felcsíki szórványnak, most átmenetileg van kettő, majd lesz három” – részletezte a parókus lelkész. Mint ismeretes, a megyeszékhelyi egyházközségnek jelenleg két lelkipásztora van.
Felpezsdíteni a közösségi életet
Szatmári elmondta, több ötletük is van arra vonatkozólag, hogyan lehetne felpezsdíteni a felcsíki szórványgyülekezet életét. Elsőként azt szeretnék, hogy feltérképezzék a közösséget, ugyanakkor a hívek véleményét is kikérnék azzal kapcsolatban, hogyan látják a helyzetet, milyen ötleteik vannak a jobbításra. „Többek között az úgynevezett ünnepterápiát is alkalmaznánk. Ez azt jelenti, hogy különböző rendezvények, közösségi alkalmak során szeretnénk összekovácsolni a szórványgyülekezeteket” – említette a parókus lelkész.
Erős missziós központokat hoznának létre
„Egyházkerületünknek stratégiája, hogy erős missziós központokat hozzunk létre, és ezekhez az anyaegyházakhoz csatoljuk azokat a szórvány egyházközségeket, peremvidékeket, amelyek gyülekezeti élete anyagi vagy más tekintetben ellehetetlenül. Úgy gondolom, egyre több ilyen eset lesz a közeljövőben” – nyugtázta a lelkipásztor. Kiemelte, nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen a nyugat-európai egyházközségek esetében is egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a megoldásokat.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,
Február elsejei hatállyal elveszítette önállóságát a felcsíki református szórvány gyülekezet. A pasztorációs munkát ezután a csíkszeredai egyházközség két lelkipásztora látja el, akikhez ősztől egy harmadik is csatlakozik. A lépést a szórvány pénzügyi ellehetetlenülése tette szükségessé.
A felcsíki református szórvány egyházközség valamikor Csíkszeredához tartozott – fogalmazott Szatmári Szilárd parókus lelkész. Elmondása szerint hajdanán a megyeszékhely volt a központjuk nemcsak a csíki régió reformátusainak, hanem például a bákói gyülekezetek is ide tartoztak. A második világháború utáni időszakban folyamatosan szakadtak le és önállósultak az egyes részek. Felcsík a legkésőbben szakadt ki a csíkszeredai egyházközségből, 1979-ben önállósult.
„Felcsíki rész alatt értjük Balánbányától a felcsíki falvakon át a Gyimesekkel bezáruló településeket. Ezen egyházközség önállósodásához nagymértékben hozzájárult Balánbánya iparosodása és fejlődése, amikor a bányászat még virágkorát élte, hiszen rengetegen költöztek a kisvárosba, köztük reformátusok is. Tulajdonképpen a felcsíki szórványnak a magját a balánbányai reformátusok képezték, ők voltak a legnagyobb számban” – említette a lelkész. Rövid visszatekintőjéből kiderült, a központ akkoriban azért került Madéfalvára, mert földrajzilag valahol az számított a középpontnak. A településen saját ingatlant vásárolt az egyházközség, Balánbányán pedig a kilencvenes évek elején, jelentős hollandiai segítséggel, templomot is építettek.
Balánbánya hanyatlását az egyházközség is megsínylette
„Bizonyos szinten jól működött a felcsíki egyházközségi élet. A drasztikus változást a balánbányai bányának a bezárása okozta, hiszen emiatt sokan elköltöztek a településről” – magyarázta Szatmári. Mint kiderült, az önállósodás éveiben négyszáz körül volt a hívek száma, a jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint a felcsíki szórványban lakó reformátusok száma hozzávetőlegesen 250-et tesz ki. Nagy részük, mintegy 110 hívő Balánbányán lakik, a többi majdnem kéttucatnyi településen szétszóródva éli mindennapjait.
Ellehetetlenült az egyházközség
„Ha önmagában ezt a 250-es létszámot nézzük, homogén közösség esetében ez életképes lehetne. Jelen helyzetben viszont nem beszélhetünk erről. Felcsík esetében nem lehet szó közösségi szellemről, kialakult egyházi, vallási hagyományokról” – értékelt a csíkszeredai parókus lelkész. Kifejtette, főleg a szórványgyülekezet anyagi hanyatlása miatt született meg a megyeszékhelyhez való visszacsatolás gondolata. „Régóta küzdött a gyülekezet anyagi nehézségekkel, amihez hozzájárult az is, hogy nagyok a távolságok, így a szolgáló lelkész számára igencsak nehézkessé vált a missziós munka” – magyarázta Szatmári. Hangsúlyozta, a helyzetet úgy tudták orvosolni, hogy megszüntették az önállóságát a felcsíki parókiának. Ezzel pénzügyileg is tehermentesítették a gyülekezetet, hiszen nem kell fenntartsanak egy külön egyházközséget.
Nem hagyják magára a szórványt
„Sokan félreértelmezik ezt a megoldást, mert azt hiszik, hogy a sorsára hagyjuk a szórványt. Épp hogy nem így történik” – jelentette ki a csíkszeredai lelkész. Mint megtudtuk, ősztől egy segédlelkész érkezik a csíkszeredai egyházközségbe, akinek a mandátuma két évre szól. „Úgy is felfoghatjuk, eddig volt egy lelkésze a felcsíki szórványnak, most átmenetileg van kettő, majd lesz három” – részletezte a parókus lelkész. Mint ismeretes, a megyeszékhelyi egyházközségnek jelenleg két lelkipásztora van.
Felpezsdíteni a közösségi életet
Szatmári elmondta, több ötletük is van arra vonatkozólag, hogyan lehetne felpezsdíteni a felcsíki szórványgyülekezet életét. Elsőként azt szeretnék, hogy feltérképezzék a közösséget, ugyanakkor a hívek véleményét is kikérnék azzal kapcsolatban, hogyan látják a helyzetet, milyen ötleteik vannak a jobbításra. „Többek között az úgynevezett ünnepterápiát is alkalmaznánk. Ez azt jelenti, hogy különböző rendezvények, közösségi alkalmak során szeretnénk összekovácsolni a szórványgyülekezeteket” – említette a parókus lelkész.
Erős missziós központokat hoznának létre
„Egyházkerületünknek stratégiája, hogy erős missziós központokat hozzunk létre, és ezekhez az anyaegyházakhoz csatoljuk azokat a szórvány egyházközségeket, peremvidékeket, amelyek gyülekezeti élete anyagi vagy más tekintetben ellehetetlenül. Úgy gondolom, egyre több ilyen eset lesz a közeljövőben” – nyugtázta a lelkipásztor. Kiemelte, nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen a nyugat-európai egyházközségek esetében is egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a megoldásokat.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
EMNP: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómiatervezet nem lehet sikeres
Az RMDSZ 2013. évi májusi kongresszusán úgy döntött, hogy törvénytervezetet nyújt be a bukaresti parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. Ez egy üdvözlendő döntés, még akkor is, ha negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviseletét mindeddig monopolizáló politikai szervezet hivatalosan is rászánja magát erre a lépésre. Az Erdélyi Magyar Néppárt óvatos optimizmussal várja a döntést követő tetteket.
A Szövetség illetékes vezetői azt ígérték, hogy a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül majd, közben eltelt lassan egy év, az RMDSZ pedig nem állt elő tervezettel, és konzultációt sem indított. Politikusai újabb és újabb halasztásokról beszélnek, decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító. Azt ígérték, komoly szakértői bizottság dolgozik majd a tervezeten, de Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbbi nyilatkozatából kiderül: még az állítólagos bizottság tagjai sem tudják, hogy hányadán állnak és mi a dolguk. Kelemen Hunor elnök pedig most szembesült azzal, hogy az autonómia bonyolultabb, mint ahogyan eddig gondolta.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg egy sor olyan kérdés, amelyre az erdélyi magyar közösség egészének képviseletére igényt tartó RMDSZ-vezetőknek választ kellene adniuk jóhiszemű, de folyamatosan apadó szavazói táboruknak.
Kik dolgoznak, ha dolgoznak-e egyáltalán valamilyen tervezeten? Mikor kezdődik, ha kezdődik a széles körű erdélyi magyar konzultáció? Nyilváníthatnak-e véleményt az erdélyi magyar pártok, a Néppárt és a Magyar Polgári Párt, és civil szervezetek, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a téma szakértői és a tudományos műhelyek, vagy ez a terv is a rossz emlékű állampolgári kezdeményezés sorsára jut? Hogyan tervezi ezeket figyelembe venni és beépíteni a tervezetbe az RMDSZ parlamenti frakciója? Egyáltalán készül-e erre valamilyen intézményes fórummal, vagy csak porhintés a közvélemény szemébe az erről szóló nyilatkozgatás?
Összevetve az RMDSZ vezetőinek eddigi megnyilatkozásait az azt követő politikai cselekvésekkel, még a leghűségesebb RMDSZ-szavazókban is egyre gyakrabban merülnek fel kételkedő kérdések.
Miért éppen most, ellenzékben, egy választási kampány elején készül autonómiatervezetet benyújtani a Szövetség, amikor az elmúlt évek sorozatos kormányzati szerepvállalása idején erre jóval több lehetősége volt? Miért nem támogatta korábban azt a két autonómiatervezetet, amelyet akkor még az RMDSZ színeiben politizáló képviselők nyújtottak be – egyéni kezdeményezésként, mivel saját szervezetük hivatalos vezetősége nem állt mögéjük? Esetleges kormánykoalíciós szerepvállalás esetében hogyan készülnek érvényesíteni a tervezetet?
Ha ezekre a kérdésekre nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a Szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét.
Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikus-csoport játékszere. Mind kidolgozása, mind érvényesítése felelősséggel jár, hiszen a tét egész közösségünk jövője.
Felszólítjuk az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, továbbá vonják be mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. A Néppárt képviselői készen állnak a közös munkára.
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyföldi szervezeteinek nevében Papp Előd, a Néppárt székelyföldi régióelnöke Zakariás Zoltán, a Néppárt Országos Választmányának elnöke Benedek Erika, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke Sorbán Attila, a Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma,
Az RMDSZ 2013. évi májusi kongresszusán úgy döntött, hogy törvénytervezetet nyújt be a bukaresti parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. Ez egy üdvözlendő döntés, még akkor is, ha negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviseletét mindeddig monopolizáló politikai szervezet hivatalosan is rászánja magát erre a lépésre. Az Erdélyi Magyar Néppárt óvatos optimizmussal várja a döntést követő tetteket.
A Szövetség illetékes vezetői azt ígérték, hogy a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül majd, közben eltelt lassan egy év, az RMDSZ pedig nem állt elő tervezettel, és konzultációt sem indított. Politikusai újabb és újabb halasztásokról beszélnek, decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító. Azt ígérték, komoly szakértői bizottság dolgozik majd a tervezeten, de Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbbi nyilatkozatából kiderül: még az állítólagos bizottság tagjai sem tudják, hogy hányadán állnak és mi a dolguk. Kelemen Hunor elnök pedig most szembesült azzal, hogy az autonómia bonyolultabb, mint ahogyan eddig gondolta.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg egy sor olyan kérdés, amelyre az erdélyi magyar közösség egészének képviseletére igényt tartó RMDSZ-vezetőknek választ kellene adniuk jóhiszemű, de folyamatosan apadó szavazói táboruknak.
Kik dolgoznak, ha dolgoznak-e egyáltalán valamilyen tervezeten? Mikor kezdődik, ha kezdődik a széles körű erdélyi magyar konzultáció? Nyilváníthatnak-e véleményt az erdélyi magyar pártok, a Néppárt és a Magyar Polgári Párt, és civil szervezetek, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a téma szakértői és a tudományos műhelyek, vagy ez a terv is a rossz emlékű állampolgári kezdeményezés sorsára jut? Hogyan tervezi ezeket figyelembe venni és beépíteni a tervezetbe az RMDSZ parlamenti frakciója? Egyáltalán készül-e erre valamilyen intézményes fórummal, vagy csak porhintés a közvélemény szemébe az erről szóló nyilatkozgatás?
Összevetve az RMDSZ vezetőinek eddigi megnyilatkozásait az azt követő politikai cselekvésekkel, még a leghűségesebb RMDSZ-szavazókban is egyre gyakrabban merülnek fel kételkedő kérdések.
Miért éppen most, ellenzékben, egy választási kampány elején készül autonómiatervezetet benyújtani a Szövetség, amikor az elmúlt évek sorozatos kormányzati szerepvállalása idején erre jóval több lehetősége volt? Miért nem támogatta korábban azt a két autonómiatervezetet, amelyet akkor még az RMDSZ színeiben politizáló képviselők nyújtottak be – egyéni kezdeményezésként, mivel saját szervezetük hivatalos vezetősége nem állt mögéjük? Esetleges kormánykoalíciós szerepvállalás esetében hogyan készülnek érvényesíteni a tervezetet?
Ha ezekre a kérdésekre nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a Szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét.
Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikus-csoport játékszere. Mind kidolgozása, mind érvényesítése felelősséggel jár, hiszen a tét egész közösségünk jövője.
Felszólítjuk az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, továbbá vonják be mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. A Néppárt képviselői készen állnak a közös munkára.
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyföldi szervezeteinek nevében Papp Előd, a Néppárt székelyföldi régióelnöke Zakariás Zoltán, a Néppárt Országos Választmányának elnöke Benedek Erika, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke Sorbán Attila, a Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma,
2014. február 11.
Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 11.
Az űrlap alja
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),
2014. február 12.
Másfélszáz székely önkormányzat nyilvánítsa ki akaratát! – Nyílt levél a székely önkormányzatokhoz
Az elmúlt években Székelyföld közössége többször kifejezte akaratát, hogy legfontosabb nemzetpolitikai törekvését a demokrácia legmagasabb szintű intézményének gyakorlásával, népszavazással erősítse meg. A Székely Nemzeti Tanács több alkalommal szorgalmazta, írjanak ki helyi népszavazást Székelyföld autonómiájáról.
Ennek jegyében megszervezte és lebonyolította azt a népszavazást, amely során 210.000 székelyföldi polgár (a válaszadók 99%-a) mondott igent az autonómiára. Legutóbb Hargita és Kovászna megye önkormányzati testülete fogadott el egy népszavazásra vonatkozó határozatot, ám a kormánybiztosok megakadályozták a döntések végrehajtását. Mindez annak ellenére, hogy a népszavazás intézményének alkalmazását minden, Románia által is elfogadott nemzetközi egyezmény szorgalmazza, sőt, kötelezővé teszi.
Most Románia közigazgatási átszervezésének időszakában még hangsúlyosabban érvényesítenünk kell az Európai Unióban széles körben alkalmazott elvet, miszerint egy (közigazgatási hatáskörökkel is felruházott) régiót nem kijelölni, hanem elismerni kell. Egy ország bármilyen közigazgatási átalakítását elsősorban a lakosság hosszú távú érdekeinek, a demokrácia elveinek és az adott ország nemzetközi kötelezettségeinek figyelembevételével kell végrehajtani. Egy közigazgatási egység hatékony működésének fontos feltétele, hogy ne pillanatnyi politikai konjunktúra mentén alakítsák ki határait, szerkezetét, határozzák meg hatásköreit, hanem az illető régióra jellemző természeti, társadalmi és kulturális ismérvek, a régióban élő közösségek hagyományainak legmesszemenőbb figyelembe vételével.
A Székely Nemzeti Tanács ezúttal kéri fel Székelyföld százötvenhárom önkormányzatát, hogy a fenti elvek figyelembevételével, jelen nyílt levélhez csatolt határozattervezetet elfogadva egységesen nyilvánítsa ki az általa képviselt közösség autonómia iránti igényét, és tegye láthatóvá a nagyvilág számára, amit a prefektusi önkény a népszavazások meggátolásával el akar rejteni: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy szerves törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Marosvásárhely, 2014. február 12.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,
Az elmúlt években Székelyföld közössége többször kifejezte akaratát, hogy legfontosabb nemzetpolitikai törekvését a demokrácia legmagasabb szintű intézményének gyakorlásával, népszavazással erősítse meg. A Székely Nemzeti Tanács több alkalommal szorgalmazta, írjanak ki helyi népszavazást Székelyföld autonómiájáról.
Ennek jegyében megszervezte és lebonyolította azt a népszavazást, amely során 210.000 székelyföldi polgár (a válaszadók 99%-a) mondott igent az autonómiára. Legutóbb Hargita és Kovászna megye önkormányzati testülete fogadott el egy népszavazásra vonatkozó határozatot, ám a kormánybiztosok megakadályozták a döntések végrehajtását. Mindez annak ellenére, hogy a népszavazás intézményének alkalmazását minden, Románia által is elfogadott nemzetközi egyezmény szorgalmazza, sőt, kötelezővé teszi.
Most Románia közigazgatási átszervezésének időszakában még hangsúlyosabban érvényesítenünk kell az Európai Unióban széles körben alkalmazott elvet, miszerint egy (közigazgatási hatáskörökkel is felruházott) régiót nem kijelölni, hanem elismerni kell. Egy ország bármilyen közigazgatási átalakítását elsősorban a lakosság hosszú távú érdekeinek, a demokrácia elveinek és az adott ország nemzetközi kötelezettségeinek figyelembevételével kell végrehajtani. Egy közigazgatási egység hatékony működésének fontos feltétele, hogy ne pillanatnyi politikai konjunktúra mentén alakítsák ki határait, szerkezetét, határozzák meg hatásköreit, hanem az illető régióra jellemző természeti, társadalmi és kulturális ismérvek, a régióban élő közösségek hagyományainak legmesszemenőbb figyelembe vételével.
A Székely Nemzeti Tanács ezúttal kéri fel Székelyföld százötvenhárom önkormányzatát, hogy a fenti elvek figyelembevételével, jelen nyílt levélhez csatolt határozattervezetet elfogadva egységesen nyilvánítsa ki az általa képviselt közösség autonómia iránti igényét, és tegye láthatóvá a nagyvilág számára, amit a prefektusi önkény a népszavazások meggátolásával el akar rejteni: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy szerves törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Marosvásárhely, 2014. február 12.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,
2014. február 12.
Szembesítés a múlttal
Lassan őrölnek Isten malmai Romániában. Majd’ 25 évnek kellett eltelnie a kommunista rendszer bukása óta, hogy nyilvánosságra kerüljön néhány egykori, igen kegyetlen és sok ember haláláért felelős börtönigazgató, munkatábor-parancsnok neve, s hivatalosan is vádat emeljenek ellenük. Mindannyian nyolcvan év fölöttiek, jellemzőjük, hogy nem tartják felelősnek magukat a történtekért, tagadják az elkövetett és immár rájuk bizonyított szörnyűségeket. Nincs lelkiismeret-furdalásuk.
Szörnyű dolgok történtek a kommunizmus évtizedei alatt Romániában is. Kevesebb szó esett erről, mint a fasiszta vagy szovjet lágerekről, de bizony itt is volt halálra dolgoztatás, éheztetés, kínzás, munkatáborokba, börtönökbe gyűjtötték a „rendszerellenes elemeket”, s aki túlélte, szabadult, testi, lelki roncsként próbált fennmaradni. Voltak áldozatok – és voltak elkövetők is. Nemcsak azok, akik a parancsokat osztogatták legmagasabb szintről, hanem olyanok, akik szolgalelkűen, sőt, túlbuzgóan teljesítették azokat, sokuknak perverz örömöt szerzett a mások fölötti uralom, a testi, lelki szenvedés okozása. Nemcsak végrehajtották a fentről érkező utasításokat, de saját „ötletekkel” egészítették ki a foglyok megalázásának, megsemmisítésének amúgy is igen széles skáláját, és soha senki nem kérte ezt számon tőlük, kényelmesen élnek, tekintélyes nyugdíjat kapnak havonta. Békés öregkor jutott nekik, olyan, amilyen áldozataiknak nem adatott meg. Nem véletlen az sem, hogy oly nehezen haladt a leleplezés. A kilencvenes évek elején az egykori kommunista elit tagjainak, jó pozícióba került utódaiknak gondjuk volt a bizonyítékok eltüntetésére, így az ugyancsak későn létrehozott, a feltárással megbízott intézetnek évekre van szüksége, míg felkutatja, összeszedi egy-egy eset bizonyítékait. Tavaly harmincöt olyan, még életben lévő személyt azonosítottak, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik a vádemelés előtt meghalt, a negyedik az elmúlt napokban szembesült múltjával. Mindannyian – és az ezután sorra kerülők is – előrehaladott korban lévén, valószínű, meg sem érik az ítélethirdetést. S mint láthatjuk, a leleplezés a megbánás legkisebb rezdülését sem idézi elő bennük.
És akkor mégis, mi értelme van mindennek – merülhet fel a kérdés –, ha nem hoz vezeklést a hóhéroknak és megnyugvást az áldozatoknak? Legfőbb haszna talán, hogy nem enged feledni. Szembesít bennünket, gyermekeinket a múlttal, azzal, hogy mire voltak képesek a totalitárius rendszerek. Ha ismerjük, tudjuk ezeket a szörnyűségeket, talán teszünk azért is, hogy ne ismétlődhessenek meg soha.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lassan őrölnek Isten malmai Romániában. Majd’ 25 évnek kellett eltelnie a kommunista rendszer bukása óta, hogy nyilvánosságra kerüljön néhány egykori, igen kegyetlen és sok ember haláláért felelős börtönigazgató, munkatábor-parancsnok neve, s hivatalosan is vádat emeljenek ellenük. Mindannyian nyolcvan év fölöttiek, jellemzőjük, hogy nem tartják felelősnek magukat a történtekért, tagadják az elkövetett és immár rájuk bizonyított szörnyűségeket. Nincs lelkiismeret-furdalásuk.
Szörnyű dolgok történtek a kommunizmus évtizedei alatt Romániában is. Kevesebb szó esett erről, mint a fasiszta vagy szovjet lágerekről, de bizony itt is volt halálra dolgoztatás, éheztetés, kínzás, munkatáborokba, börtönökbe gyűjtötték a „rendszerellenes elemeket”, s aki túlélte, szabadult, testi, lelki roncsként próbált fennmaradni. Voltak áldozatok – és voltak elkövetők is. Nemcsak azok, akik a parancsokat osztogatták legmagasabb szintről, hanem olyanok, akik szolgalelkűen, sőt, túlbuzgóan teljesítették azokat, sokuknak perverz örömöt szerzett a mások fölötti uralom, a testi, lelki szenvedés okozása. Nemcsak végrehajtották a fentről érkező utasításokat, de saját „ötletekkel” egészítették ki a foglyok megalázásának, megsemmisítésének amúgy is igen széles skáláját, és soha senki nem kérte ezt számon tőlük, kényelmesen élnek, tekintélyes nyugdíjat kapnak havonta. Békés öregkor jutott nekik, olyan, amilyen áldozataiknak nem adatott meg. Nem véletlen az sem, hogy oly nehezen haladt a leleplezés. A kilencvenes évek elején az egykori kommunista elit tagjainak, jó pozícióba került utódaiknak gondjuk volt a bizonyítékok eltüntetésére, így az ugyancsak későn létrehozott, a feltárással megbízott intézetnek évekre van szüksége, míg felkutatja, összeszedi egy-egy eset bizonyítékait. Tavaly harmincöt olyan, még életben lévő személyt azonosítottak, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik a vádemelés előtt meghalt, a negyedik az elmúlt napokban szembesült múltjával. Mindannyian – és az ezután sorra kerülők is – előrehaladott korban lévén, valószínű, meg sem érik az ítélethirdetést. S mint láthatjuk, a leleplezés a megbánás legkisebb rezdülését sem idézi elő bennük.
És akkor mégis, mi értelme van mindennek – merülhet fel a kérdés –, ha nem hoz vezeklést a hóhéroknak és megnyugvást az áldozatoknak? Legfőbb haszna talán, hogy nem enged feledni. Szembesít bennünket, gyermekeinket a múlttal, azzal, hogy mire voltak képesek a totalitárius rendszerek. Ha ismerjük, tudjuk ezeket a szörnyűségeket, talán teszünk azért is, hogy ne ismétlődhessenek meg soha.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. február 12.
Átmenő a magyar osztályoknak
Az átszervezés és a csökkenő gyereklétszám ellenére a szórványmegyék többségében – akárcsak a tömbmagyar térségekben – a következő tanévre is sikerült megőrizni a jelenlegi magyar oktatási hálózatot. A nagyon kis létszámú vidéki iskolák is megmaradnak.
Bár az oktatásban bevezetett megszorító intézkedések miatt felmerült az összevonások lehetősége, egy kis odafigyeléssel mindenütt sikerült megőrizni a jelenlegi osztálylétszámot, és ugyanannyi előkészítő és kilencedik osztályt betervezni a következő tanévre, ahány jelenleg is működik.
Lőrincz Helga Fehér megyei tanfelügyelőtől megtudtuk, a nagyon kis létszámú magyar elemi iskolák is megmaradtak, az önkormányzatok ugyanis felvállalták a finanszírozási többletet, a tanfelügyelőség pedig rábólintott erre. A tanfelügyelő hangsúlyozta, csökkent a magyar gyerekek létszáma, de nem annyira, hogy ne lehessen megalakítani legalább egy osztályt minden intézményben és évfolyamon, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban két ötödik osztályt is sikerül beiskolázni. Kivétel Bethlenszentmiklós, ahol az V–VIII. osztályosok számára két összevont osztály működik.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Keresztes Kálmán Szeben megyei tanfelügyelő, aki szerint Vízaknán és Kiskapuson 3-4 gyerekkel is megalakultak a magyar osztályok. „Nem veszítettünk semmit. Valamenynyi magyar osztály, ami ebben a tanévben működik, megmarad a következő tanévben, és a kezdő évfolyamokon szintén megalakulnak az osztályok" – szögezte le Keresztes Kálmán. Osztatlan magyar osztályok alakulnak a nagyszebeni Octavian Goga Gimnáziumban és a medgyesi Báthory István Általános Iskolában is, tájékoztatott.
A tanfelügyelő szerint a magyar nyelvű szakoktatás sem csorbult, csupán Medgyesen az elektromechanikai szak átalakult környezetvédelmi szakká. Keresztes Kálmán kiemelte: a Szeben megyei főtanfelügyelő rendkívül rugalmas volt a magyar nyelvű iskolahálózat kérdésében, azt hangoztatta, hogy úgy kell viszonyulni a megyében élő magyarokhoz, ahogy szeretnék, hogy a külföldön élő románok helyzetét kezeljék.
Elenyésző a lemorzsolódás
Brassó megyében a magyar nyelvű szakoktatás került veszélybe a csökkenő gyereklétszám miatt, a hároméves szakmunkásképzőt magyar nyelven nem is tudták megalakítani, mert nem volt elég jelentkező, mondta el lapunknak Szabó Mária Magdolna főtanfelügyelő-helyettes. Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban és a Remus Răduleţ Szakközépiskolában indul egy-egy kilencedik osztály, Kőhalomban pedig egy szaklíceumi osztály.
Az általános iskolákban hasonlóképpen évről évre kevesebb a gyerek, az előkészítő osztályokban 10–15 diákkal van kevesebb, mint például a nyolcadik osztályokban, magyarázta Szabó Mária Magdolna. A főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta, a negatív demográfiai mutatók ellenére próbálták megtartani a jelenlegi hálózatot, és remélik, hogy a beiskolázási tervben jóváhagyott osztályok meg is alakulnak. Az oktatási szakember szerint nem jellemző, hogy a magyar diákok átiratkoznak román tagozatra, a vegyes házasságban született gyerekeket ugyanis gyakran már román óvodába íratják.
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű gimnáziumában, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban ősztől két középiskolai osztályt indítanak. Marton Enikő, a tanintézet munkatársa lapunknak elmondta, egy matematika–informatika és egy turizmus osztályban hirdetnek helyeket. Jelenleg két kilencedik osztály működik az iskolában, ebből egyiket átalakítják hároméves szakmunkásképzővé szintén turizmus szakon, az 55 gyerekből 14 ebbe iratkozik. Hunyad megyében idén 49 magyar gyermek végzi el a nyolcadik osztályt, a dévai iskolában mindegyikükre számítanak, hiszen általában elenyésző a lemorzsolódás.
Megvan a helyük
Maros megyében minden egyes nyolcadik osztályos magyar tanulónak megvan a helye a közép- vagy szakiskolában – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a megyében egyetlen iskola sem zár be, és összevonásokra sem kerül sor.
„A helyi közösségek és önkormányzatok kérésére még azokban a falvacskákban is sikerül megtartanunk az iskolákat, ahol a gyermeklétszám indokolná az összevonást. Ez viszont nem azt jelenti, hogy hasból felduzzasztott létszámmal osztályt lehet indítani" – tette hozzá Illés.
A tervek szerint megyeszerte mindössze 13 szakosztályt indítanak a magyar tagozaton, azonban a főtanfelügyelő-helyettes szerint még így is félő, hogy nem telnek be a helyek. A szakoktatás területén a legfőbb gondot azok a szülők okozzák, akik túlértékelve gyermekeik képességeit, elméleti gimnáziumokba íratják, számos kudarcra ítélve őket.
A Székelyföldön is csökken a gyereklétszám
A gyereklétszám csökkenése nemcsak a szórványra, a Székelyföldre is jellemző. Hargita megyében ősztől hárommal kevesebb középiskolai osztály indul, mint a jelenlegi tanévben, öszszesen 117 kilencedik osztály szerepel a beiskolázási tervben. Az induló osztályok több mint egynegyede szakmunkásképző, 92 líceumi és 25 szakmunkásképző osztállyal számolnak, mondta el lapunknak Görbe Péter szakoktatásért felelős tanfelügyelő. A székelyföldi megyében a nyolcadik osztályosok létszáma alapján határozták meg a beiskolázási tervet, és az évről évre csökkenő gyereklétszám miatt kevesebb osztály telik meg.
Leginkább Székelyudvarhelyen észlelhető létszámleépülés, az Eötvös József Szakközépiskolában, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában és a Kós Károly Szakközépiskolában egy-eggyel kevesebb osztályt indítanak. Görbe Péter szerint a szakok száma nem változik, hiszen az iskolák fizettek az akkreditálásukért, így felváltva, kétévente indítják a különböző szakokat.
Kovászna megyében a szakoktatás irányába sikerült elmozdítani a 2014–2015-ös beiskolázási tervet: a kilencedik osztályban a helyek 57 százalékát a szaklíceumokban, illetve az ősztől visszavezetett hároméves szakiskolai osztályokban hirdetik meg. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint a következő tanévben 24 elméleti kilencedik osztályt indítanak, és további hét osztályba lehet iratkozni a művészeti, felekezeti és pedagógiai szakokon. A szakosztályokból összesen 39 indul, 15 a szaklíceumokban, 24 pedig a hároméves szakiskolákban.
Nem történt magyarellenes intézkedés
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese bizakodó az oktatási átszervezés és az új beiskolázási tervek alakulása kapcsán. Mint lapunknak elmondta, csupán Fehér megyében szűnik meg egy középiskolai osztály, és vonnak össze másik kettőt. De a szórványbeli demográfiai csökkenés tükrében, ebben nincs semmi rendkívüli, vélte az illetékes.
Bár még nem rendelkezik valamennyi adattal, a jelenlegi állás szerint úgy tűnik, az átszervezés során egyetlen erdélyi megyében sem történt magyarellenes intézkedés. Ugyanakkor a háromhavonta bekért panaszlistára sem kerültek fel újabb tételek, magyarázta Magyari. Kérdésünkre, hogy mindez kinek az érdeme, az oktatási főtitkárhelyettes elsősorban a szövetség megyei vezetőit és a magyar tanfelügyelőket említette. Hozzátette, sehol nem volt szükség a felső vezetés beavatkozására.
Ugyan komolyabb visszalépés nem történt, haladás sem tapasztalható az évek óta megrekedt ügyekben. Továbbra sincs politikai egyezség a dicsőszentmártoni és a segesvári önálló magyar iskolák létesítéséről, ahogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítása is kérdőjeles maradt.
Szucher Ervin, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
Az átszervezés és a csökkenő gyereklétszám ellenére a szórványmegyék többségében – akárcsak a tömbmagyar térségekben – a következő tanévre is sikerült megőrizni a jelenlegi magyar oktatási hálózatot. A nagyon kis létszámú vidéki iskolák is megmaradnak.
Bár az oktatásban bevezetett megszorító intézkedések miatt felmerült az összevonások lehetősége, egy kis odafigyeléssel mindenütt sikerült megőrizni a jelenlegi osztálylétszámot, és ugyanannyi előkészítő és kilencedik osztályt betervezni a következő tanévre, ahány jelenleg is működik.
Lőrincz Helga Fehér megyei tanfelügyelőtől megtudtuk, a nagyon kis létszámú magyar elemi iskolák is megmaradtak, az önkormányzatok ugyanis felvállalták a finanszírozási többletet, a tanfelügyelőség pedig rábólintott erre. A tanfelügyelő hangsúlyozta, csökkent a magyar gyerekek létszáma, de nem annyira, hogy ne lehessen megalakítani legalább egy osztályt minden intézményben és évfolyamon, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban két ötödik osztályt is sikerül beiskolázni. Kivétel Bethlenszentmiklós, ahol az V–VIII. osztályosok számára két összevont osztály működik.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Keresztes Kálmán Szeben megyei tanfelügyelő, aki szerint Vízaknán és Kiskapuson 3-4 gyerekkel is megalakultak a magyar osztályok. „Nem veszítettünk semmit. Valamenynyi magyar osztály, ami ebben a tanévben működik, megmarad a következő tanévben, és a kezdő évfolyamokon szintén megalakulnak az osztályok" – szögezte le Keresztes Kálmán. Osztatlan magyar osztályok alakulnak a nagyszebeni Octavian Goga Gimnáziumban és a medgyesi Báthory István Általános Iskolában is, tájékoztatott.
A tanfelügyelő szerint a magyar nyelvű szakoktatás sem csorbult, csupán Medgyesen az elektromechanikai szak átalakult környezetvédelmi szakká. Keresztes Kálmán kiemelte: a Szeben megyei főtanfelügyelő rendkívül rugalmas volt a magyar nyelvű iskolahálózat kérdésében, azt hangoztatta, hogy úgy kell viszonyulni a megyében élő magyarokhoz, ahogy szeretnék, hogy a külföldön élő románok helyzetét kezeljék.
Elenyésző a lemorzsolódás
Brassó megyében a magyar nyelvű szakoktatás került veszélybe a csökkenő gyereklétszám miatt, a hároméves szakmunkásképzőt magyar nyelven nem is tudták megalakítani, mert nem volt elég jelentkező, mondta el lapunknak Szabó Mária Magdolna főtanfelügyelő-helyettes. Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban és a Remus Răduleţ Szakközépiskolában indul egy-egy kilencedik osztály, Kőhalomban pedig egy szaklíceumi osztály.
Az általános iskolákban hasonlóképpen évről évre kevesebb a gyerek, az előkészítő osztályokban 10–15 diákkal van kevesebb, mint például a nyolcadik osztályokban, magyarázta Szabó Mária Magdolna. A főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta, a negatív demográfiai mutatók ellenére próbálták megtartani a jelenlegi hálózatot, és remélik, hogy a beiskolázási tervben jóváhagyott osztályok meg is alakulnak. Az oktatási szakember szerint nem jellemző, hogy a magyar diákok átiratkoznak román tagozatra, a vegyes házasságban született gyerekeket ugyanis gyakran már román óvodába íratják.
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű gimnáziumában, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban ősztől két középiskolai osztályt indítanak. Marton Enikő, a tanintézet munkatársa lapunknak elmondta, egy matematika–informatika és egy turizmus osztályban hirdetnek helyeket. Jelenleg két kilencedik osztály működik az iskolában, ebből egyiket átalakítják hároméves szakmunkásképzővé szintén turizmus szakon, az 55 gyerekből 14 ebbe iratkozik. Hunyad megyében idén 49 magyar gyermek végzi el a nyolcadik osztályt, a dévai iskolában mindegyikükre számítanak, hiszen általában elenyésző a lemorzsolódás.
Megvan a helyük
Maros megyében minden egyes nyolcadik osztályos magyar tanulónak megvan a helye a közép- vagy szakiskolában – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a megyében egyetlen iskola sem zár be, és összevonásokra sem kerül sor.
„A helyi közösségek és önkormányzatok kérésére még azokban a falvacskákban is sikerül megtartanunk az iskolákat, ahol a gyermeklétszám indokolná az összevonást. Ez viszont nem azt jelenti, hogy hasból felduzzasztott létszámmal osztályt lehet indítani" – tette hozzá Illés.
A tervek szerint megyeszerte mindössze 13 szakosztályt indítanak a magyar tagozaton, azonban a főtanfelügyelő-helyettes szerint még így is félő, hogy nem telnek be a helyek. A szakoktatás területén a legfőbb gondot azok a szülők okozzák, akik túlértékelve gyermekeik képességeit, elméleti gimnáziumokba íratják, számos kudarcra ítélve őket.
A Székelyföldön is csökken a gyereklétszám
A gyereklétszám csökkenése nemcsak a szórványra, a Székelyföldre is jellemző. Hargita megyében ősztől hárommal kevesebb középiskolai osztály indul, mint a jelenlegi tanévben, öszszesen 117 kilencedik osztály szerepel a beiskolázási tervben. Az induló osztályok több mint egynegyede szakmunkásképző, 92 líceumi és 25 szakmunkásképző osztállyal számolnak, mondta el lapunknak Görbe Péter szakoktatásért felelős tanfelügyelő. A székelyföldi megyében a nyolcadik osztályosok létszáma alapján határozták meg a beiskolázási tervet, és az évről évre csökkenő gyereklétszám miatt kevesebb osztály telik meg.
Leginkább Székelyudvarhelyen észlelhető létszámleépülés, az Eötvös József Szakközépiskolában, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában és a Kós Károly Szakközépiskolában egy-eggyel kevesebb osztályt indítanak. Görbe Péter szerint a szakok száma nem változik, hiszen az iskolák fizettek az akkreditálásukért, így felváltva, kétévente indítják a különböző szakokat.
Kovászna megyében a szakoktatás irányába sikerült elmozdítani a 2014–2015-ös beiskolázási tervet: a kilencedik osztályban a helyek 57 százalékát a szaklíceumokban, illetve az ősztől visszavezetett hároméves szakiskolai osztályokban hirdetik meg. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint a következő tanévben 24 elméleti kilencedik osztályt indítanak, és további hét osztályba lehet iratkozni a művészeti, felekezeti és pedagógiai szakokon. A szakosztályokból összesen 39 indul, 15 a szaklíceumokban, 24 pedig a hároméves szakiskolákban.
Nem történt magyarellenes intézkedés
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese bizakodó az oktatási átszervezés és az új beiskolázási tervek alakulása kapcsán. Mint lapunknak elmondta, csupán Fehér megyében szűnik meg egy középiskolai osztály, és vonnak össze másik kettőt. De a szórványbeli demográfiai csökkenés tükrében, ebben nincs semmi rendkívüli, vélte az illetékes.
Bár még nem rendelkezik valamennyi adattal, a jelenlegi állás szerint úgy tűnik, az átszervezés során egyetlen erdélyi megyében sem történt magyarellenes intézkedés. Ugyanakkor a háromhavonta bekért panaszlistára sem kerültek fel újabb tételek, magyarázta Magyari. Kérdésünkre, hogy mindez kinek az érdeme, az oktatási főtitkárhelyettes elsősorban a szövetség megyei vezetőit és a magyar tanfelügyelőket említette. Hozzátette, sehol nem volt szükség a felső vezetés beavatkozására.
Ugyan komolyabb visszalépés nem történt, haladás sem tapasztalható az évek óta megrekedt ügyekben. Továbbra sincs politikai egyezség a dicsőszentmártoni és a segesvári önálló magyar iskolák létesítéséről, ahogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítása is kérdőjeles maradt.
Szucher Ervin, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 12.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet: sok az akadály a román alkotmány módosítása előtt- A Nemzetpolitikai Kutatóintézet szerint egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul a román alkotmány tervezett módosítása, a kormánykoalíciónak még sok akadályt kell legyőznie és a parlamenti vitában is változhat még a tervezet szövege.
Az intézet az MTI-hez szerdán eljuttatott elemzésében hangsúlyozza azt is: az alkotmány módosításához mindenekelőtt elengedhetetlen, hogy a parlamenti szavazásig fennmaradjon a kormányzó szövetség. Emlékeztetnek, hogy az utóbbi hónapokban nagyon kiéleződött a feszültség a szociáldemokrata PSD és a liberális PNL között.
A román alkotmánymódosítás első szövegváltozata tavaly júniusban készült el. Az alaptörvény módosításához kétharmados parlamenti többség szükséges, a parlament által elfogadott tervezetet pedig érvényes népszavazásnak is meg kell erősítenie. A referendumot a május 25-i európai parlamenti választásokkal egy időben készül megrendezni a román kormánykoalíció.
Az elemzés szerint ha marad a koalíció, három fő akadályt kell leküzdeniük azoknak az erőknek, amelyek végig szeretnék vinni az alkotmánymódosítást.
Az első akadály a feszes határidők betartása, összefüggésben a Velencei Bizottság (az Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete) véleményével.
A második akadály az Alkotmánybíróság vizsgálata lehet. A testülettől sokan azt várják, hogy egy 2009-es véleménynyilvánító népszavazás eredményét kéri majd számon az alkotmánymódosító tervezeten. Akkor érvényes referendumot rendeztek, amelyen a többség arra szavazott, hogy a jövőben legyen egykamarás a román törvényhozás, és a képviselők száma ne haladja meg a 300-at. Ezeket a változtatásokat nem tartalmazza a jelenlegi tervezet (csak a képviselőház létszámát csökkentené 300-ra) - olvasható az elemzésben.
A harmadik akadály a népszavazás érvényességi küszöbének elérése lesz. A különböző felmérések és a jelenlegi trend figyelembevételével nagyon nehéznek ígérkezik az 50 százalékos részvétel elérése, még akkor is, ha a referendumot összekapcsolják az európai parlamenti választásokkal.
Kifejtik, a hatályos alkotmány 12. szakasza a román állam nemzeti jelképeiről szól, ez egészülne ki a tervezet szerint egy újabb bekezdéssel: "a nemzeti kisebbségek köz- és magánterületen szabadon használhatják saját szimbólumaikat, amelyek kifejezik etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat". A rendelkezés így garantálja a szimbólumok szabad használatát a nemzeti kisebbségek számára, ám nem szól arról, hogy ezen szimbólumoknak milyen feltételeknek kell megfelelniük.
Ez azért fontos, mert a Közigazgatási és Regionális Fejlesztési Minisztérium február 7-én bocsátott közvitára egy a helyhatóságok által elfogadható zászlókról szóló törvénytervezetet, és e szerint csak a címerrel rendelkező közigazgatási egységeknek lehet zászlójuk. A zászlón pedig csak a címer és a közigazgatási egység neve szerepelhet. A szabad szimbólumhasználat tehát nem vonatkozna a helyhatóságokra, csak a nemzeti kisebbségekre, azaz gyakorlatilag a székely zászló nem lehetne például Hargita vagy Kovászna megye szimbóluma, csak a romániai magyar kisebbségé.
Kitérnek arra is: a jelenlegi alkotmány hatodik szakasza az identitáshoz való jogról szól, az első bekezdés értelmében "az állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez". A tervezet szerint ezt követné egy bekezdés, amely kimondaná, hogy a nemzeti kisebbségek törvényes képviselői a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvényen alapulva létrehozhatnak saját döntéshozói és végrehajtó szerveket. Ezeknek az intézményeknek az identitásuk kifejezésére, megőrzésére és fejlesztésére lenne hatáskörük. Az említett jogszabály az a nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezet, amelynek elfogadásához a parlamentben évek óta nem volt meg a politikai akarat. Ha elfogadnák, a kulturális autonómia intézményrendszeréhez - amelyet ma a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által megalapított Kulturális Autonómia Tanács jelent - rendelnének bizonyos közhatalmi jogosítványokat.
Mint a Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzésében olvasható, a jelenlegi alkotmánynak az ország közigazgatási felosztására vonatkozó bekezdése úgy módosulna, hogy a közigazgatási egységek sorában megjelenne a régió is: "az ország területe közigazgatási szempontból községekre, városokra, megyékre és régiókra oszlik". Ez egy jövőbeni közigazgatási átszervezést feltételezne, sőt tulajdonképpen előírná a régiók megalakítását - állapítja meg az elemzés.
Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének múlt szerdai nyilatkozata szerint a dél-tiroli autonómiamodell alkalmazásához viheti közelebb Romániát a román alkotmánytervezetnek az az előírása, amely lehetővé tenné, hogy hagyományos térségek (alrégiók) közigazgatási egységekbe szerveződjenek az új közigazgatási régiókon belül.
(MTI)
Az intézet az MTI-hez szerdán eljuttatott elemzésében hangsúlyozza azt is: az alkotmány módosításához mindenekelőtt elengedhetetlen, hogy a parlamenti szavazásig fennmaradjon a kormányzó szövetség. Emlékeztetnek, hogy az utóbbi hónapokban nagyon kiéleződött a feszültség a szociáldemokrata PSD és a liberális PNL között.
A román alkotmánymódosítás első szövegváltozata tavaly júniusban készült el. Az alaptörvény módosításához kétharmados parlamenti többség szükséges, a parlament által elfogadott tervezetet pedig érvényes népszavazásnak is meg kell erősítenie. A referendumot a május 25-i európai parlamenti választásokkal egy időben készül megrendezni a román kormánykoalíció.
Az elemzés szerint ha marad a koalíció, három fő akadályt kell leküzdeniük azoknak az erőknek, amelyek végig szeretnék vinni az alkotmánymódosítást.
Az első akadály a feszes határidők betartása, összefüggésben a Velencei Bizottság (az Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete) véleményével.
A második akadály az Alkotmánybíróság vizsgálata lehet. A testülettől sokan azt várják, hogy egy 2009-es véleménynyilvánító népszavazás eredményét kéri majd számon az alkotmánymódosító tervezeten. Akkor érvényes referendumot rendeztek, amelyen a többség arra szavazott, hogy a jövőben legyen egykamarás a román törvényhozás, és a képviselők száma ne haladja meg a 300-at. Ezeket a változtatásokat nem tartalmazza a jelenlegi tervezet (csak a képviselőház létszámát csökkentené 300-ra) - olvasható az elemzésben.
A harmadik akadály a népszavazás érvényességi küszöbének elérése lesz. A különböző felmérések és a jelenlegi trend figyelembevételével nagyon nehéznek ígérkezik az 50 százalékos részvétel elérése, még akkor is, ha a referendumot összekapcsolják az európai parlamenti választásokkal.
Kifejtik, a hatályos alkotmány 12. szakasza a román állam nemzeti jelképeiről szól, ez egészülne ki a tervezet szerint egy újabb bekezdéssel: "a nemzeti kisebbségek köz- és magánterületen szabadon használhatják saját szimbólumaikat, amelyek kifejezik etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat". A rendelkezés így garantálja a szimbólumok szabad használatát a nemzeti kisebbségek számára, ám nem szól arról, hogy ezen szimbólumoknak milyen feltételeknek kell megfelelniük.
Ez azért fontos, mert a Közigazgatási és Regionális Fejlesztési Minisztérium február 7-én bocsátott közvitára egy a helyhatóságok által elfogadható zászlókról szóló törvénytervezetet, és e szerint csak a címerrel rendelkező közigazgatási egységeknek lehet zászlójuk. A zászlón pedig csak a címer és a közigazgatási egység neve szerepelhet. A szabad szimbólumhasználat tehát nem vonatkozna a helyhatóságokra, csak a nemzeti kisebbségekre, azaz gyakorlatilag a székely zászló nem lehetne például Hargita vagy Kovászna megye szimbóluma, csak a romániai magyar kisebbségé.
Kitérnek arra is: a jelenlegi alkotmány hatodik szakasza az identitáshoz való jogról szól, az első bekezdés értelmében "az állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez". A tervezet szerint ezt követné egy bekezdés, amely kimondaná, hogy a nemzeti kisebbségek törvényes képviselői a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvényen alapulva létrehozhatnak saját döntéshozói és végrehajtó szerveket. Ezeknek az intézményeknek az identitásuk kifejezésére, megőrzésére és fejlesztésére lenne hatáskörük. Az említett jogszabály az a nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezet, amelynek elfogadásához a parlamentben évek óta nem volt meg a politikai akarat. Ha elfogadnák, a kulturális autonómia intézményrendszeréhez - amelyet ma a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által megalapított Kulturális Autonómia Tanács jelent - rendelnének bizonyos közhatalmi jogosítványokat.
Mint a Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzésében olvasható, a jelenlegi alkotmánynak az ország közigazgatási felosztására vonatkozó bekezdése úgy módosulna, hogy a közigazgatási egységek sorában megjelenne a régió is: "az ország területe közigazgatási szempontból községekre, városokra, megyékre és régiókra oszlik". Ez egy jövőbeni közigazgatási átszervezést feltételezne, sőt tulajdonképpen előírná a régiók megalakítását - állapítja meg az elemzés.
Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének múlt szerdai nyilatkozata szerint a dél-tiroli autonómiamodell alkalmazásához viheti közelebb Romániát a román alkotmánytervezetnek az az előírása, amely lehetővé tenné, hogy hagyományos térségek (alrégiók) közigazgatási egységekbe szerveződjenek az új közigazgatási régiókon belül.
(MTI)
2014. február 12.
Márton Áron 75 év távlatából is összegyűjtötte híveit
Egyházi és világi elöljárók, katolikus és protestáns hívek töltötték meg február 12-én, szerda este a kolozsvári Szent Mihály templomot, hogy megemlékezzenek a legnagyobb erdélyi püspök, Márton Áron felszenteléséről, a történelmi nap 75. évfordulóján.
Doberdónál katona, Brassóban vasesztergályos, Gyulafehérváron papnövendék, 18 évvel később pedig már ugyanott püspök. Ez volt Márton Áron, a Világ Igaza, akinek a boldoggá avatását egész Erdély keresztény közössége szorgalmazza felekezeti hovatartozásától függetlenül, hisz ő sem különböztette meg az embereket hitük szerint: 1938-ban éppen amiatt utasították ki Kolozsvárról, mert felemelte szavát a háború és a zsidók deportálása ellen.
1939. február 12-én, kereken 75 évvel ezelőtt szentelték püspökké a kolozsvári Szent Mihály templomban, noha gyulafehérvári püspök lett. Felszentelése helyszínéül azért választotta a kincses várost – mondta az ünnepi megemlékezésen Jakubinyi György érsek -, mert 1939-ben Kolozsvár még magyar többségű település volt, Márton Áron itt érezte magát otthon.
A szabad vallásgyakorlás ügyében tett lépései, karizmatikus személyisége, a kisebbségben élők iránti mély elkötelezettsége a kommunista hatalom szemében egyes számú ellenséggé tették. A hívek tömegeinek rajongása tovább növelte a román kormány félelmét a püspökkel szemben, akiről tudni lehetett, hogy egy szavára százezrek mozdulnának. Végül 1949-ben csellel letartóztatták, és életfogytiglanra ítélték. 1955-ben mégis szabadlábra helyezték, de a tömegek olyan látványosan ünnepelték, hogy még veszélyesebbnek tűnt, mint korábban. Így 1956 és 1967 között, 11 éven át fogságban tartotta a román államhatalom a püspöki palotában, amelyet nem hagyhatott el. Szabadulása után, 1969-ben mehetett el csak Rómába. Hosszas szenvedés után, 1980-ban hunyt el, temetése felért egy tüntetéssel, ahol több mint tízezer ember dacolt csendesen az elnyomással.
A kolozsvári ünnepi szentmisén elhangzott: Márton Áron élete végéig hű maradt választott jelmondatához: Non recuso laborem – azaz: „Nem hátrálok meg a munkával járó szenvedéstől.” A Szent Mihály templomban kőbe vésve emlékeztetnek ezek a szavak a legnagyobb és legigazabb székely püspökre.
Koós Imola
maszol.ro,
Egyházi és világi elöljárók, katolikus és protestáns hívek töltötték meg február 12-én, szerda este a kolozsvári Szent Mihály templomot, hogy megemlékezzenek a legnagyobb erdélyi püspök, Márton Áron felszenteléséről, a történelmi nap 75. évfordulóján.
Doberdónál katona, Brassóban vasesztergályos, Gyulafehérváron papnövendék, 18 évvel később pedig már ugyanott püspök. Ez volt Márton Áron, a Világ Igaza, akinek a boldoggá avatását egész Erdély keresztény közössége szorgalmazza felekezeti hovatartozásától függetlenül, hisz ő sem különböztette meg az embereket hitük szerint: 1938-ban éppen amiatt utasították ki Kolozsvárról, mert felemelte szavát a háború és a zsidók deportálása ellen.
1939. február 12-én, kereken 75 évvel ezelőtt szentelték püspökké a kolozsvári Szent Mihály templomban, noha gyulafehérvári püspök lett. Felszentelése helyszínéül azért választotta a kincses várost – mondta az ünnepi megemlékezésen Jakubinyi György érsek -, mert 1939-ben Kolozsvár még magyar többségű település volt, Márton Áron itt érezte magát otthon.
A szabad vallásgyakorlás ügyében tett lépései, karizmatikus személyisége, a kisebbségben élők iránti mély elkötelezettsége a kommunista hatalom szemében egyes számú ellenséggé tették. A hívek tömegeinek rajongása tovább növelte a román kormány félelmét a püspökkel szemben, akiről tudni lehetett, hogy egy szavára százezrek mozdulnának. Végül 1949-ben csellel letartóztatták, és életfogytiglanra ítélték. 1955-ben mégis szabadlábra helyezték, de a tömegek olyan látványosan ünnepelték, hogy még veszélyesebbnek tűnt, mint korábban. Így 1956 és 1967 között, 11 éven át fogságban tartotta a román államhatalom a püspöki palotában, amelyet nem hagyhatott el. Szabadulása után, 1969-ben mehetett el csak Rómába. Hosszas szenvedés után, 1980-ban hunyt el, temetése felért egy tüntetéssel, ahol több mint tízezer ember dacolt csendesen az elnyomással.
A kolozsvári ünnepi szentmisén elhangzott: Márton Áron élete végéig hű maradt választott jelmondatához: Non recuso laborem – azaz: „Nem hátrálok meg a munkával járó szenvedéstől.” A Szent Mihály templomban kőbe vésve emlékeztetnek ezek a szavak a legnagyobb és legigazabb székely püspökre.
Koós Imola
maszol.ro,
2014. február 13.
Nemes Elődöt kirúgták a Néppártból – Pereskedéssel őrizné meg tagságát
Nemes Előd nem mond le sepsiszentgyörgyi tanácsbeli mandátumáról, bár az EMNP megvonta tőle a bizalmat majd ki rúgták a pártból. Perelni fog, hogy megtarthassa néppárti tagságát és ezzel együtt önkormányzati mandátumát is, jelentette be Nemes Előd sajtótájékoztatóján, ahol bejelentette, hogy a tanácsbeli mandátuma megőrzéséért egyfajta bizalmi szavazást is kér, vagyis aláírást gyűjt a néppárt tagságától, hogy támogatják-e vagy sem, hogy megőrizze tisztségét.
Indoklása szerint az önkormányzati munka nem pártpolitikai tevékenység, sokan kérnek tőle segítséget napi problémáik megoldásához, ezért szeretné letölteni 2016-ig szóló mandátumát. Mint beszámoltunk Nemes Előd, az EMNP alapító tagja, háromszéki-, majd sepsiszentgyörgyi elnöke azzal veszítette el párttársai bizalmát, hogy néhány hete az RMDSZ regisztrációs szolgálatánál kezdett el dolgozni. Nemes Előd szerint az EMNP mindkét polgármestere és alpolgármestereinek fele Háromszéken nyert mandátumot, itt van a legtöbb megyei tanácsosuk. A háromszéki eredményeinket egyetlen más megye Néppárt szervezete sem tudta felülmúlni. „Nem véletlenül. Sokat dolgoztam rajta”, mondta.
A háromszéki tagság lemorzsolódott
Nemes Előd szerint saját autójával és saját költségére 9000 kilométert tett meg, és 27 tagszervezetet hozott létre néhány társával, akik közül ma már senki nem aktív, miközben a mai vezetők közül sokan nem voltak még a pártban. Nemes Előd szerint a néppárt jelenlegi háromszéki elnöke Benedek Erika, „kakukként beült a fészekbe”. Ezt követően az EMNP ezerfős háromszéki tagságának 60 százaléka lemorzsolódott. A legutóbbi sepsiszentgyörgyi közgyűlésen 200 tagból alig 22-en vettek részt, mutatott rá Nemes Előd, aki kifogásolta, hogy a párt vezetői magukra hagyták választott önkormányzati tisztségviselőiket is, nem tartják velük a kapcsolatot, nem segítik munkájukat. Benedek Erika: Nemes Előd erkölcsileg összeegyeztethetetlen a Néppárttal
Az EMNP Kovászna megyei elnöke Benedek Erika a Sláger Rádió megkeresésére kifejtette: úgy értékeli Nemes Előd távolodott el a Néppárttól, és nem a párt tőle. Rámutatott, hogy a Néppárt háromszéki elnöksége januárban megvonta tőle a politikai bizalmat, és arra kérték, hogy mindenféle tisztségéből mondjon le, mert erkölcsileg összeegyeztethetetlenné vált az EMNP értékrendjével. Benedek Erika szerint úgy gondolták, ezzel újabb esélyt adnak Nemes Elődnek arra, hogy visszavonuljon és újraértékelje dolgait. Mivel nem tartotta tiszteletben az elnökségi döntést, és továbbra is a Néppárt sepsiszentgyörgyi képviselőjeként tevékenykedett, kizárták a pártból.
Az EMNP háromszéki elnöke kifejtette: megköszönik Nemes Előd eddigi munkáját, sajnálattal veszik tudomásul, hogy eltávolodott a Néppárt értékrendjétől, de tiszteletbe tartják döntését, és jó munkát kívánnak neki, bármilyen alakulatban is kívánja folytatni tevékenységét.
Kovács Zsolt / Kovács Blanka
slagerradio.ro
Erdély.ma,
Nemes Előd nem mond le sepsiszentgyörgyi tanácsbeli mandátumáról, bár az EMNP megvonta tőle a bizalmat majd ki rúgták a pártból. Perelni fog, hogy megtarthassa néppárti tagságát és ezzel együtt önkormányzati mandátumát is, jelentette be Nemes Előd sajtótájékoztatóján, ahol bejelentette, hogy a tanácsbeli mandátuma megőrzéséért egyfajta bizalmi szavazást is kér, vagyis aláírást gyűjt a néppárt tagságától, hogy támogatják-e vagy sem, hogy megőrizze tisztségét.
Indoklása szerint az önkormányzati munka nem pártpolitikai tevékenység, sokan kérnek tőle segítséget napi problémáik megoldásához, ezért szeretné letölteni 2016-ig szóló mandátumát. Mint beszámoltunk Nemes Előd, az EMNP alapító tagja, háromszéki-, majd sepsiszentgyörgyi elnöke azzal veszítette el párttársai bizalmát, hogy néhány hete az RMDSZ regisztrációs szolgálatánál kezdett el dolgozni. Nemes Előd szerint az EMNP mindkét polgármestere és alpolgármestereinek fele Háromszéken nyert mandátumot, itt van a legtöbb megyei tanácsosuk. A háromszéki eredményeinket egyetlen más megye Néppárt szervezete sem tudta felülmúlni. „Nem véletlenül. Sokat dolgoztam rajta”, mondta.
A háromszéki tagság lemorzsolódott
Nemes Előd szerint saját autójával és saját költségére 9000 kilométert tett meg, és 27 tagszervezetet hozott létre néhány társával, akik közül ma már senki nem aktív, miközben a mai vezetők közül sokan nem voltak még a pártban. Nemes Előd szerint a néppárt jelenlegi háromszéki elnöke Benedek Erika, „kakukként beült a fészekbe”. Ezt követően az EMNP ezerfős háromszéki tagságának 60 százaléka lemorzsolódott. A legutóbbi sepsiszentgyörgyi közgyűlésen 200 tagból alig 22-en vettek részt, mutatott rá Nemes Előd, aki kifogásolta, hogy a párt vezetői magukra hagyták választott önkormányzati tisztségviselőiket is, nem tartják velük a kapcsolatot, nem segítik munkájukat. Benedek Erika: Nemes Előd erkölcsileg összeegyeztethetetlen a Néppárttal
Az EMNP Kovászna megyei elnöke Benedek Erika a Sláger Rádió megkeresésére kifejtette: úgy értékeli Nemes Előd távolodott el a Néppárttól, és nem a párt tőle. Rámutatott, hogy a Néppárt háromszéki elnöksége januárban megvonta tőle a politikai bizalmat, és arra kérték, hogy mindenféle tisztségéből mondjon le, mert erkölcsileg összeegyeztethetetlenné vált az EMNP értékrendjével. Benedek Erika szerint úgy gondolták, ezzel újabb esélyt adnak Nemes Elődnek arra, hogy visszavonuljon és újraértékelje dolgait. Mivel nem tartotta tiszteletben az elnökségi döntést, és továbbra is a Néppárt sepsiszentgyörgyi képviselőjeként tevékenykedett, kizárták a pártból.
Az EMNP háromszéki elnöke kifejtette: megköszönik Nemes Előd eddigi munkáját, sajnálattal veszik tudomásul, hogy eltávolodott a Néppárt értékrendjétől, de tiszteletbe tartják döntését, és jó munkát kívánnak neki, bármilyen alakulatban is kívánja folytatni tevékenységét.
Kovács Zsolt / Kovács Blanka
slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. február 13.
Nemes Előd: az EMNP elszigetelődött, sorsa megpecsételődhet
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elszigetelte magát, nincsenek partnerei, nem kínál alternatívát és nincsenek húzóemberei – jelentette ki szerdán Nemes Előd. Az EMNP-ből nemrég kizárt háromszéki politikus sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján bírálatok áradatát zúdította egykori pártjára. Többek között kifejtette, hogy míg az RMDSZ és az MPP együttműködik és az SZNT-vel is jó a viszonyuk, addig a Néppárt magára maradt, pedig elnöke, Toró T. Tibor megígérte a Fidesznek, hogy integrálja az MPP-t és egyesíti az ellenzéket. „Ez nem sikerült” – jelentette ki.
„Torót senki nem ismeri”
A politikus szerint hiba volt a Néppárt részéről, hogy a Székelyek Nagy Menetelésén erőltették a pártlogó használatát, és ezzel magukra haragították a Székely Nemzeti Tanácsot is. „És hol van a Mikó Imre terv, amivel hitegettük az embereket? Nincsen elég húzóembere a pártnak, Toró T. Tibor pártelnököt két évtized aktív politizálás után az erdélyi magyarok fele sem ismeri a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet felmérése szerint. Kivel akarunk győzni?” – sorolta kifogásait Nemes Előd.
Szerinte a Néppártnak nem az RMDSZ vagy az MPP ellen, hanem ezek mellett kell alternatívát kínálnia az erdélyi magyarok gondjainak megoldására. Rámutatott: 2014 sorsdöntő év az EMNP életében, hiszen három komoly erőpróbára kerül sor idén. Szerinte azért van esély mindhárom esetben a bukásra, mert az országos vezetőség zsákutcába vezette a szervezetet.
„Az EMNP elszigetelődött”
„Elszigetelődtünk és partnerek nélkül maradtunk egy olyan erőtérben, ahol még a tisztes helytálláshoz is társakra lenne szükség. Ezért pecsételődik meg idén a párt sorsa. Nem a mezei harcosok, nem a gerébek vagy az elődök rontották el, hanem a Néppárt országos vezetősége” – fejtegette. Nemes Előd szerint egyre világosabban látszik, hogy az EMNP már nem a Fidesz kizárólagos stratégiai partnere Erdélyben. Körvonalazódik ugyanis a Fidesz–RMDSZ, RMDSZ-MPP együttműködés a magyarországi és az EP-választások sikere érdekében. Ez azt is jelenti szerinte, hogy a Fidesz nem teljesen elégedett az EMNP munkájával, sőt, beismeri, hogy az RMDSZ jobban teljesít. Nemes Előd emlékeztetett rá, hogy Toró T. Tibor kamikaze akciónak tartotta az önálló indulást az EP-választásokon. Szerinte az induláshoz szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtése komoly erőpróba lesz. Ugyanakkor csodának tartaná, ha Tőkés László úgy döntene, hogy függetlenként indul Erdélyben. „És ki fogja összegyűjteni a Tőkés induláséhoz szükséges 100.000 aláírást?” – tette fel a kérdést.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elszigetelte magát, nincsenek partnerei, nem kínál alternatívát és nincsenek húzóemberei – jelentette ki szerdán Nemes Előd. Az EMNP-ből nemrég kizárt háromszéki politikus sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján bírálatok áradatát zúdította egykori pártjára. Többek között kifejtette, hogy míg az RMDSZ és az MPP együttműködik és az SZNT-vel is jó a viszonyuk, addig a Néppárt magára maradt, pedig elnöke, Toró T. Tibor megígérte a Fidesznek, hogy integrálja az MPP-t és egyesíti az ellenzéket. „Ez nem sikerült” – jelentette ki.
„Torót senki nem ismeri”
A politikus szerint hiba volt a Néppárt részéről, hogy a Székelyek Nagy Menetelésén erőltették a pártlogó használatát, és ezzel magukra haragították a Székely Nemzeti Tanácsot is. „És hol van a Mikó Imre terv, amivel hitegettük az embereket? Nincsen elég húzóembere a pártnak, Toró T. Tibor pártelnököt két évtized aktív politizálás után az erdélyi magyarok fele sem ismeri a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet felmérése szerint. Kivel akarunk győzni?” – sorolta kifogásait Nemes Előd.
Szerinte a Néppártnak nem az RMDSZ vagy az MPP ellen, hanem ezek mellett kell alternatívát kínálnia az erdélyi magyarok gondjainak megoldására. Rámutatott: 2014 sorsdöntő év az EMNP életében, hiszen három komoly erőpróbára kerül sor idén. Szerinte azért van esély mindhárom esetben a bukásra, mert az országos vezetőség zsákutcába vezette a szervezetet.
„Az EMNP elszigetelődött”
„Elszigetelődtünk és partnerek nélkül maradtunk egy olyan erőtérben, ahol még a tisztes helytálláshoz is társakra lenne szükség. Ezért pecsételődik meg idén a párt sorsa. Nem a mezei harcosok, nem a gerébek vagy az elődök rontották el, hanem a Néppárt országos vezetősége” – fejtegette. Nemes Előd szerint egyre világosabban látszik, hogy az EMNP már nem a Fidesz kizárólagos stratégiai partnere Erdélyben. Körvonalazódik ugyanis a Fidesz–RMDSZ, RMDSZ-MPP együttműködés a magyarországi és az EP-választások sikere érdekében. Ez azt is jelenti szerinte, hogy a Fidesz nem teljesen elégedett az EMNP munkájával, sőt, beismeri, hogy az RMDSZ jobban teljesít. Nemes Előd emlékeztetett rá, hogy Toró T. Tibor kamikaze akciónak tartotta az önálló indulást az EP-választásokon. Szerinte az induláshoz szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtése komoly erőpróba lesz. Ugyanakkor csodának tartaná, ha Tőkés László úgy döntene, hogy függetlenként indul Erdélyben. „És ki fogja összegyűjteni a Tőkés induláséhoz szükséges 100.000 aláírást?” – tette fel a kérdést.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. február 13.
Autonómiastatútum: átláthatóságot kér az RMDSZ-től a néppárt
A Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatának átláthatóvá tételét kéri az RMDSZ-től az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A szervezet közleményében leszögezi: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómia-törvénytervezet nem lehet sikeres, ezért azt javasolja a szövetségnek, vonja be az előkészítő munkába mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, „amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították”.
Az EMNP továbbá rámutat: az RMDSZ illetékesei azt ígérték, a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül, a statútum előkészítésének tavaly májusi bejelentése óta azonban a szövetség nem állt elő a tervezettel – így konzultációt sem indított –, politikusai pedig újabb és újabb halasztásokról beszélnek.
„Decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító” – olvasható a néppárt közleményében.
Az EMNP emlékeztet, míg az RMDSZ azt ígérte, komoly szakértői bizottság dolgozik a tervezeten, Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbb azt nyilatkozta, nem tudja pontosan, hogy a dokumentumot kidolgozó testületnek hány tagja van. Az EMNP tudni szeretné, az RMDSZ akar-e konzultálni a tervezetről a néppárttal, a Magyar Polgári Párttal (MPP), a civil szervezetekkel, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT), egyáltalán készül-e valamilyen intézményes fórummal ennek érdekében.
„Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikuscsoport játékszere” – olvasható továbbá a közleményben.
Mint ismeretes, az RMDSZ vezetői korábban úgy nyilatkoztak, a szövetség december végéig közvitára kívánja bocsátani a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, és arra készül, hogy azt a februárban kezdődő tavaszi ülésszak legelején nyújtja be a parlamentben. Ehhez képest Márton Árpád képviselő a hétvégén úgy nyilatkozott, a dokumentum várhatóan csak májusra készül el. A háromszéki politikus szerint a statútum végleges verzióját várhatóan júniusban terjesztik be a parlamentben.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke azonban szerdai sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján újabb verzióval állt elő: a vásárhelyi politikus szerint a statútum február végére készül el, ezt követően pedig közvitára bocsátják. Mint mondta, a tervezeten „egy teljes csapat dolgozik”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
A Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatának átláthatóvá tételét kéri az RMDSZ-től az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A szervezet közleményében leszögezi: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómia-törvénytervezet nem lehet sikeres, ezért azt javasolja a szövetségnek, vonja be az előkészítő munkába mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, „amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították”.
Az EMNP továbbá rámutat: az RMDSZ illetékesei azt ígérték, a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül, a statútum előkészítésének tavaly májusi bejelentése óta azonban a szövetség nem állt elő a tervezettel – így konzultációt sem indított –, politikusai pedig újabb és újabb halasztásokról beszélnek.
„Decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító” – olvasható a néppárt közleményében.
Az EMNP emlékeztet, míg az RMDSZ azt ígérte, komoly szakértői bizottság dolgozik a tervezeten, Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbb azt nyilatkozta, nem tudja pontosan, hogy a dokumentumot kidolgozó testületnek hány tagja van. Az EMNP tudni szeretné, az RMDSZ akar-e konzultálni a tervezetről a néppárttal, a Magyar Polgári Párttal (MPP), a civil szervezetekkel, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT), egyáltalán készül-e valamilyen intézményes fórummal ennek érdekében.
„Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikuscsoport játékszere” – olvasható továbbá a közleményben.
Mint ismeretes, az RMDSZ vezetői korábban úgy nyilatkoztak, a szövetség december végéig közvitára kívánja bocsátani a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, és arra készül, hogy azt a februárban kezdődő tavaszi ülésszak legelején nyújtja be a parlamentben. Ehhez képest Márton Árpád képviselő a hétvégén úgy nyilatkozott, a dokumentum várhatóan csak májusra készül el. A háromszéki politikus szerint a statútum végleges verzióját várhatóan júniusban terjesztik be a parlamentben.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke azonban szerdai sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján újabb verzióval állt elő: a vásárhelyi politikus szerint a statútum február végére készül el, ezt követően pedig közvitára bocsátják. Mint mondta, a tervezeten „egy teljes csapat dolgozik”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 13.
Akit magával sodort a játék
Medgyesi születésű udvarhelyszéki gyökerekkel. Mikor kicsi volt, Kolozsváron szeretett volna élni. Szerinte nincs olyan, hogy bábművész, inkább bábjátékosnak mondja magát. Demeter Ferenc ezúttal A boldog herceg című, Vadas László által rendezett bábjátékot hozta el a csíkszeredai gyerekeknek.
– Klasszikus, már-már közhelyes kérdéssel indítunk: hogyan lett bábművész?
– Ne mondjuk azt, hogy bábművész, még a bábszínész is egy kicsit erőltetett. Bábjátékosnak mondom magam. Véletlenül lettem az. De véletlenek nincsenek... Egyetemistává válni kicsit nehezebben ment 1995 körül, nem vettek fel első évben filológia szakra, második évben nem vettek fel történelem szakra, a harmadik évben már nem felvételiztem. Mivel ott jártam középiskolába, kerestem valamit, ami által visszakerülhetek Kolozsvárra. Hajós János barátom akkoriban operaénekes akart lenni, és épp jött el a bábszínháztól. Mondta nekem, hogy menjek el a Puck bábszínházba bábosnak, mert mégiscsak kicsi kultúrmunka, kicsi pénz, művészetközelben marad az ember stb. Bejelentkeztem, felvettek. Sokáig hittem azt, hogy ez nem nekem való. Aztán egyszer csak úgy nyakig benne voltam, és ehhez hozzájárult Kovács Ildikó bábszínházi rendező, meg az öregek, akiket még elkaptam. A játék aztán elsodort, magával sodort. Sokáig kínlódtam, mert nagyon gátlásos, görcsös voltam, amíg aztán a megfelelő emberek észrevettek, akik még olyankor is bíztak bennem, amikor még én sem. És egyszer csak elkezdtem játszani, elkezdett mozogni a bábu. Ugyanakkor nőttek az elvárásaim magammal szemben, ahogy fedeztem fel a műfajt.
– Aztán sok év után egyszer csak otthagyta a Puckot.
– Nem egyszer, többször. Először túl korán hagytam ott. Vincze Lacival kezdtük a Kelfjeljancsi Komédiás Kompániát, de túl sokat vállaltunk, és nem volt elég érett sem a társadalom, sem mi ahhoz, hogy tudjuk csinálni. És akkor visszamentem. Utána a kecskeméti bábszínházhoz mentem fél évre, de onnan is visszatértem. Aztán Kovács Istvánnal közösen volt egy szabadúszós próbálkozásunk. Közben Vincze Lacival is megcsináltuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró, valamint az Üssed, üssed botocskám! előadásokat. Próbáltam a függetlenesdit és az állami bábszínházat egymás mellett csinálni, persze egy idő után nem ment, és elegem is lett a bábszínházból, mint intézményből. Fölmentem Kovács Ildikóhoz, és panaszkodtam, hogy a fene egye meg a bábszínházat, és ő azt mondta, ne tévesszük össze, öregem, az intézményt a műfajjal. És igazat adtam neki, mert közben fölfedeztem magamnak a kortárs magyar bábművészeket, és láttam, hogy másként is lehet csinálni. Kovács Ildikó egyszer úgy mutatott be valakinek, hogy „nézd meg ezt a gyermeket, ott kellett hagyja a bábszínházat, hogy megtanuljon játszani.”
– Van egy előadása, a János vitéz, melyet nagyon sok gyerekhez elvitt.
– Az első szabadúszós előadásom Veress Zoltán verses meséje volt, a Tóbiás és Kelemen. Kovács Istvántól is elváltak az útjaink, és Kovács Ildikó egy este felhívott, hogy öregem, van neked valamim, egy János vitéz egyszemélyes. Csodálkoztam is, aztán elkezdtünk róla beszélni, pályáztunk, elkezdtek bonyolódni a dolgok, és úgy nézett ki, hogy hárman vagy négyen leszünk benne. Ám Kovács Ildikó két nappal azelőtt, hogy elkezdtünk volna próbálni, meghalt. Azelőtt való este megírta a forgatókönyvet és rám maradt. Próbáltam másokkal megcsinálni, rendezőt is kerestem, de nem jött össze sehogy. Én ragaszkodtam, hogy az Ildikó által elképzeltek szellemében csináljuk meg. Közben szerencsére nagyjából kész volt a díszlet. Ott voltunk Kató Árpival, aki egyben sofőröm, hangosítóm és világosítóm, és ketten kezdtünk el próbálni. Amikor már úgy állt, megmutattuk a közönségnek, és aki ott volt, attól megkérdeztem, hogy mi nem működik az előadáson belül. És a közönséggel közösen összehoztuk a János vitézt, amiből most már közel négyszáz előadást játszottam le, és szerintem még sokáig fogom játszani.
– Miért tartja fontosnak, hogy olyan helyekre is elvigye az előadásait, ahol talán nem is láttak még bábelőadást?
– Először is azért, mert én is szórványból jöttem. Kutyakötelességem és kutyakötelessége mindenkinek, hogy elmenjen a szórványba. Sok gyereknek, ha nem is az első, de az első magyar színházi élményt én adom. A János vitézben ez is benne volt, már akkor, amikor kigondoltuk. A szórványban néha be kell könyörögnöm magam. Merthogy mit szól az igazgató – aki román, nyilván –, és a gyerekeken is érződik, hogy bátortalanabbak. Az én előadásaim interaktívak, bele lehet szólni, sőt muszáj beleszólni, és ott nehezebben szólnak bele.
– Melyek a „szabadúszás” árnyoldalai?
– Az árnyékoldala, hogy nem mindig jön össze. A másik, hogy sokan vannak, akik bábszínházat visznek a gyerekekhez, és sajnos nem mindig jó, amit csinálnak. Két évvel ezelőtt a nyár elején elmaradt két turné, és néztem, hogy akkor most mi lesz. Imádok főzni, és kolozsvári barátaim szóltak, hogy van egy hely, ahol dolgozhatok a konyhán. Mindig fenyegetőztem, hogy egyszer abbahagyom az egész kultúrásdit és elmegyek szakácsnak. És lőn. Három napig pucoltam a krumplit, aztán szakácskodtam. Elmúlt a nyár, jött az ősz, és néztem, hogy főzök, főzök, de játszani is kellene. Egyik nap betévedt a konyhára egy régi ismerős gyerek, és ahogy meglátott, kifutott, hogy anya, anya, János vitéz főz a konyhában. Akkor be is adtam a felmondásomat, visszatértem a János vitézhez, jött a Kőleves és utána a Boldog herceg.
– Miért szép ez a munka?
– Egyrészt nézni azt a szent révületet, ami a gyerekeken látszik. Másrészt a játék miatt. Azzal szoktam felvágni, hogy én amikor dolgozom, akkor is játszom. És azt mondom, ami Kovács Ildikó legfontosabb rendezői utasítása volt: tessék játszani!
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
Medgyesi születésű udvarhelyszéki gyökerekkel. Mikor kicsi volt, Kolozsváron szeretett volna élni. Szerinte nincs olyan, hogy bábművész, inkább bábjátékosnak mondja magát. Demeter Ferenc ezúttal A boldog herceg című, Vadas László által rendezett bábjátékot hozta el a csíkszeredai gyerekeknek.
– Klasszikus, már-már közhelyes kérdéssel indítunk: hogyan lett bábművész?
– Ne mondjuk azt, hogy bábművész, még a bábszínész is egy kicsit erőltetett. Bábjátékosnak mondom magam. Véletlenül lettem az. De véletlenek nincsenek... Egyetemistává válni kicsit nehezebben ment 1995 körül, nem vettek fel első évben filológia szakra, második évben nem vettek fel történelem szakra, a harmadik évben már nem felvételiztem. Mivel ott jártam középiskolába, kerestem valamit, ami által visszakerülhetek Kolozsvárra. Hajós János barátom akkoriban operaénekes akart lenni, és épp jött el a bábszínháztól. Mondta nekem, hogy menjek el a Puck bábszínházba bábosnak, mert mégiscsak kicsi kultúrmunka, kicsi pénz, művészetközelben marad az ember stb. Bejelentkeztem, felvettek. Sokáig hittem azt, hogy ez nem nekem való. Aztán egyszer csak úgy nyakig benne voltam, és ehhez hozzájárult Kovács Ildikó bábszínházi rendező, meg az öregek, akiket még elkaptam. A játék aztán elsodort, magával sodort. Sokáig kínlódtam, mert nagyon gátlásos, görcsös voltam, amíg aztán a megfelelő emberek észrevettek, akik még olyankor is bíztak bennem, amikor még én sem. És egyszer csak elkezdtem játszani, elkezdett mozogni a bábu. Ugyanakkor nőttek az elvárásaim magammal szemben, ahogy fedeztem fel a műfajt.
– Aztán sok év után egyszer csak otthagyta a Puckot.
– Nem egyszer, többször. Először túl korán hagytam ott. Vincze Lacival kezdtük a Kelfjeljancsi Komédiás Kompániát, de túl sokat vállaltunk, és nem volt elég érett sem a társadalom, sem mi ahhoz, hogy tudjuk csinálni. És akkor visszamentem. Utána a kecskeméti bábszínházhoz mentem fél évre, de onnan is visszatértem. Aztán Kovács Istvánnal közösen volt egy szabadúszós próbálkozásunk. Közben Vincze Lacival is megcsináltuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró, valamint az Üssed, üssed botocskám! előadásokat. Próbáltam a függetlenesdit és az állami bábszínházat egymás mellett csinálni, persze egy idő után nem ment, és elegem is lett a bábszínházból, mint intézményből. Fölmentem Kovács Ildikóhoz, és panaszkodtam, hogy a fene egye meg a bábszínházat, és ő azt mondta, ne tévesszük össze, öregem, az intézményt a műfajjal. És igazat adtam neki, mert közben fölfedeztem magamnak a kortárs magyar bábművészeket, és láttam, hogy másként is lehet csinálni. Kovács Ildikó egyszer úgy mutatott be valakinek, hogy „nézd meg ezt a gyermeket, ott kellett hagyja a bábszínházat, hogy megtanuljon játszani.”
– Van egy előadása, a János vitéz, melyet nagyon sok gyerekhez elvitt.
– Az első szabadúszós előadásom Veress Zoltán verses meséje volt, a Tóbiás és Kelemen. Kovács Istvántól is elváltak az útjaink, és Kovács Ildikó egy este felhívott, hogy öregem, van neked valamim, egy János vitéz egyszemélyes. Csodálkoztam is, aztán elkezdtünk róla beszélni, pályáztunk, elkezdtek bonyolódni a dolgok, és úgy nézett ki, hogy hárman vagy négyen leszünk benne. Ám Kovács Ildikó két nappal azelőtt, hogy elkezdtünk volna próbálni, meghalt. Azelőtt való este megírta a forgatókönyvet és rám maradt. Próbáltam másokkal megcsinálni, rendezőt is kerestem, de nem jött össze sehogy. Én ragaszkodtam, hogy az Ildikó által elképzeltek szellemében csináljuk meg. Közben szerencsére nagyjából kész volt a díszlet. Ott voltunk Kató Árpival, aki egyben sofőröm, hangosítóm és világosítóm, és ketten kezdtünk el próbálni. Amikor már úgy állt, megmutattuk a közönségnek, és aki ott volt, attól megkérdeztem, hogy mi nem működik az előadáson belül. És a közönséggel közösen összehoztuk a János vitézt, amiből most már közel négyszáz előadást játszottam le, és szerintem még sokáig fogom játszani.
– Miért tartja fontosnak, hogy olyan helyekre is elvigye az előadásait, ahol talán nem is láttak még bábelőadást?
– Először is azért, mert én is szórványból jöttem. Kutyakötelességem és kutyakötelessége mindenkinek, hogy elmenjen a szórványba. Sok gyereknek, ha nem is az első, de az első magyar színházi élményt én adom. A János vitézben ez is benne volt, már akkor, amikor kigondoltuk. A szórványban néha be kell könyörögnöm magam. Merthogy mit szól az igazgató – aki román, nyilván –, és a gyerekeken is érződik, hogy bátortalanabbak. Az én előadásaim interaktívak, bele lehet szólni, sőt muszáj beleszólni, és ott nehezebben szólnak bele.
– Melyek a „szabadúszás” árnyoldalai?
– Az árnyékoldala, hogy nem mindig jön össze. A másik, hogy sokan vannak, akik bábszínházat visznek a gyerekekhez, és sajnos nem mindig jó, amit csinálnak. Két évvel ezelőtt a nyár elején elmaradt két turné, és néztem, hogy akkor most mi lesz. Imádok főzni, és kolozsvári barátaim szóltak, hogy van egy hely, ahol dolgozhatok a konyhán. Mindig fenyegetőztem, hogy egyszer abbahagyom az egész kultúrásdit és elmegyek szakácsnak. És lőn. Három napig pucoltam a krumplit, aztán szakácskodtam. Elmúlt a nyár, jött az ősz, és néztem, hogy főzök, főzök, de játszani is kellene. Egyik nap betévedt a konyhára egy régi ismerős gyerek, és ahogy meglátott, kifutott, hogy anya, anya, János vitéz főz a konyhában. Akkor be is adtam a felmondásomat, visszatértem a János vitézhez, jött a Kőleves és utána a Boldog herceg.
– Miért szép ez a munka?
– Egyrészt nézni azt a szent révületet, ami a gyerekeken látszik. Másrészt a játék miatt. Azzal szoktam felvágni, hogy én amikor dolgozom, akkor is játszom. És azt mondom, ami Kovács Ildikó legfontosabb rendezői utasítása volt: tessék játszani!
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
2014. február 13.
Kápolnák és anekdoták
Csütörtök este Szépvízen A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet vetítették, melyet Daczó Katalin, a Hargita Népe munkatársa szerkesztett, illetve P. Buzogány Árpád író, újságíró kollégánk Ötven lóerős pálinka című kötetét mutatták be.
Habár két különböző műfajt láthattak az érdeklődők, ami a filmet és a könyvet összeköti, az a szerzők közti közös vonás – jegyezte meg az est moderátora, Ferencz Angéla a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója. Hozzátette, azt kell tudni róluk, hogy nagyon jó emberismerők, míg Daczó csíkszéki, addig Buzogány udvarhelyszéki falvakban szokta faggatni az értéket őrző embereket. Ezenfelül mindketten jól ismerik életkörnyezetük helytörténetét, és ezt a tudást, ismeretet szokták filmjeik, könyveik által a közzel megosztani.
Felértékelődtek Csíkban a kápolnák
Daczó Katalintól megtudtuk, régi terve, hogy a kápolnákról dokumentumfilmet készítsen. „Úgy éreztem, hogy szükség lenne erre, mert kapcsolatban lévén régészekkel, tudtam, hogy nem létezik megfelelő ismeretanyag ezekről a kápolnákról vagy kápolnahelyekről. Csíkszék nagyon gazdag, közel ötven ilyen kápolna, kápolnahely található ebben a régióban. Pályáztam is több helyre sikertelenül. Tavaly megtudtam, hogy a megyei önkormányzathoz tartozó Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak létezik egy dokumentumfilm-készítést finanszírozó programja, erre is beneveztünk, és innen kaptunk végül támogatást.”
Tizenegy csíki kápolna esetében végezte el a dokumentálódást, és mindegyiknél filmeztek is. Először úgy tervezte, hogy mindenikről rövid, három-négy perces ismeretterjesztőt készít, de rájött, ez túl kevés lenne ahhoz, hogy ezek történetét, főként aktuális helyzetét megértethesse. „Csak az utóbbi tíz évben sokat változott a kápolnák, kápolnahelyek helyzete, volt olyan, hogy a romra új kápolnát építettek, ezért próbálom a jelenlegi állapotokat dokumentálni. Kiválasztottam azokat, amelyeket a legjobban ismertem. Természetesen azoknak a kápolnáknak a története körvonalazódott a legjobban, amelyeknél az elmúlt évtizedben régészeti ásatások zajlottak, vagy amelyek fel voltak újítva” – emelte ki Daczó.
Úgy észlelte, hogy az utóbbi időszakban legtöbb csíki település kezdett újra a kápolnáival foglalkozni. Szinte mindenhol történt valami, vagy kutatás folyt, vagy felújítás, vagy ahogy említettük, a régi romra emeltek új épületet.
A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet a Mementó Stúdió készítette. A Csíki-medence kápolnáiról szóló sorozat első része részletesen bemutatja a hargitafürdői Szent István-kápolnát, a pásztorbükki Báthory-emléket, a Szent László-emlékhelyet és a széphavasi Szentlélek-kápolnát. Készítették: Daczó Dénes, Daczó Katalin, Ferencz Hunor, T. Bányai Péter.
Nem csak autóban, hanem pálinkában is van 50 lóerős
P. Buzogány Árpád ezúttal nem riport- vagy helyismereti kötetet, hanem egy anekdotagyűjteményt ismertetett, amely Ötven lóerős pálinka címmel az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. Tizenöt éve gyűjti a Gagy mentéről és Sóvidékről ezeket a humoros történeteket, mint hangsúlyozta, számára csak azok érdekesek, amelyeknek van valóságalapjuk, vagyis valakivel megeshettek, legalábbis az alanyai így mesélik. Régi jó, már-már klasszikusnak számító történetek is szerepelnek szép számmal a kötetben, de egyes anekdotákban a technika vívmányai, mint a maroktelefon vagy a számítógép és egyebek is megjelennek. Például az egyik anekdotából kiderül, hogy a technikai fejlődés még az értelmiségiek körében is néha követhetetlen. Például egy autókhoz értő gyereket, aki azt fejtegette, hogy szerinte a Dacia Solenza sokkal jobb, mint a Tico, egy idősebb tanító kijavított, hogy az nem Tico, hanem Trikó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
Csütörtök este Szépvízen A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet vetítették, melyet Daczó Katalin, a Hargita Népe munkatársa szerkesztett, illetve P. Buzogány Árpád író, újságíró kollégánk Ötven lóerős pálinka című kötetét mutatták be.
Habár két különböző műfajt láthattak az érdeklődők, ami a filmet és a könyvet összeköti, az a szerzők közti közös vonás – jegyezte meg az est moderátora, Ferencz Angéla a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója. Hozzátette, azt kell tudni róluk, hogy nagyon jó emberismerők, míg Daczó csíkszéki, addig Buzogány udvarhelyszéki falvakban szokta faggatni az értéket őrző embereket. Ezenfelül mindketten jól ismerik életkörnyezetük helytörténetét, és ezt a tudást, ismeretet szokták filmjeik, könyveik által a közzel megosztani.
Felértékelődtek Csíkban a kápolnák
Daczó Katalintól megtudtuk, régi terve, hogy a kápolnákról dokumentumfilmet készítsen. „Úgy éreztem, hogy szükség lenne erre, mert kapcsolatban lévén régészekkel, tudtam, hogy nem létezik megfelelő ismeretanyag ezekről a kápolnákról vagy kápolnahelyekről. Csíkszék nagyon gazdag, közel ötven ilyen kápolna, kápolnahely található ebben a régióban. Pályáztam is több helyre sikertelenül. Tavaly megtudtam, hogy a megyei önkormányzathoz tartozó Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak létezik egy dokumentumfilm-készítést finanszírozó programja, erre is beneveztünk, és innen kaptunk végül támogatást.”
Tizenegy csíki kápolna esetében végezte el a dokumentálódást, és mindegyiknél filmeztek is. Először úgy tervezte, hogy mindenikről rövid, három-négy perces ismeretterjesztőt készít, de rájött, ez túl kevés lenne ahhoz, hogy ezek történetét, főként aktuális helyzetét megértethesse. „Csak az utóbbi tíz évben sokat változott a kápolnák, kápolnahelyek helyzete, volt olyan, hogy a romra új kápolnát építettek, ezért próbálom a jelenlegi állapotokat dokumentálni. Kiválasztottam azokat, amelyeket a legjobban ismertem. Természetesen azoknak a kápolnáknak a története körvonalazódott a legjobban, amelyeknél az elmúlt évtizedben régészeti ásatások zajlottak, vagy amelyek fel voltak újítva” – emelte ki Daczó.
Úgy észlelte, hogy az utóbbi időszakban legtöbb csíki település kezdett újra a kápolnáival foglalkozni. Szinte mindenhol történt valami, vagy kutatás folyt, vagy felújítás, vagy ahogy említettük, a régi romra emeltek új épületet.
A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet a Mementó Stúdió készítette. A Csíki-medence kápolnáiról szóló sorozat első része részletesen bemutatja a hargitafürdői Szent István-kápolnát, a pásztorbükki Báthory-emléket, a Szent László-emlékhelyet és a széphavasi Szentlélek-kápolnát. Készítették: Daczó Dénes, Daczó Katalin, Ferencz Hunor, T. Bányai Péter.
Nem csak autóban, hanem pálinkában is van 50 lóerős
P. Buzogány Árpád ezúttal nem riport- vagy helyismereti kötetet, hanem egy anekdotagyűjteményt ismertetett, amely Ötven lóerős pálinka címmel az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. Tizenöt éve gyűjti a Gagy mentéről és Sóvidékről ezeket a humoros történeteket, mint hangsúlyozta, számára csak azok érdekesek, amelyeknek van valóságalapjuk, vagyis valakivel megeshettek, legalábbis az alanyai így mesélik. Régi jó, már-már klasszikusnak számító történetek is szerepelnek szép számmal a kötetben, de egyes anekdotákban a technika vívmányai, mint a maroktelefon vagy a számítógép és egyebek is megjelennek. Például az egyik anekdotából kiderül, hogy a technikai fejlődés még az értelmiségiek körében is néha követhetetlen. Például egy autókhoz értő gyereket, aki azt fejtegette, hogy szerinte a Dacia Solenza sokkal jobb, mint a Tico, egy idősebb tanító kijavított, hogy az nem Tico, hanem Trikó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
2014. február 13.
Gendertánc
Másfél éves kora körül végképp bebizonyosodott a fiamról, hogy hímnemű. Dacára annak, hogy a családban pacifista eszmék uralkodnak, mondókákból is kerültem a csapkodósakat, de még furulyázáskor is kihagytam mind az Internacionálét, mind a Gábor Áron rézágyúját, a fiam igazi harcos. Vagyis normális fiúcska, csak ez nekem néha túl sok.
Amikor megtudtam, hogy a második gyermekem lány lesz, eszeveszett örömöt éreztem. Mára ebből főként az eszeveszettség maradt. Öröm is, persze, de bevallom, hatalmas plusz munka fakad abból, hogy különböző neműek. Az „egyformán szeretem a gyermekeimet” jól hangzik, de nem több mítosznál. Időnként részrehajlónak kell lennem, sőt, mást sem teszek, mint egész nap hajladozom. Részre. Amúgy is különbözőek a gyerekek, de minderre még rátesz egy lapáttal az a fránya gender. A reggelnek nevezett szükséges rosszat például másként éli meg a fiam és a lányom. Fiam frissen kipattan az ágyból, a létrán lefelé jövet elvégez néhány nyújtógyakorlatot, azzal már masírozik is a konyhába. Közben a népszerű gyermekdalt skandálja, saját képére és hasonlatosságára formálva: Üssünk, üssünk valamit! Azt is megmondom, hogy mit... Nem kell kifejtenie, hogy mire, vagyis kire gondol, mert már jön is kifele a kiszemelt áldozat. Visít, pereg a könnye, s nem tudom semmivel sem megnyugtatni. Én elhiszem, hogy trauma a felkelés, de ennyire? Ha ölbe veszem, ficánkol, ha leteszem, nyávog, végül az az öt perc old meg mindent, amit a frissen mosott szőnyeg csigacsíkosításával tölt. Amikor anyakedvesen megkérem, hogy húzzon papucsot, már a boci-boci tarka dallamára fuvolázza nekem, hogy: nem nem nem nem neeem neeem! (Na most nyújtsa fel a kezét, aki erre azt gondolná: juhhé, a gyermekemnek abszolút hallása van!)
Reggelizni kellene. A gender zászlaja alatt már nehogy egyfélét akarnának fogyasztani. Fiam ropogós tojást, lányom túrógombócot. Gyorsan túrót főzök aludttejből, keverem a gombócmasszát. Forr az olaj, beleütöm a tojást, fő a víz, görgetem a gombócokat. A két sarj orr-húzva kijön. Fiam turkál a tojásban, lányom visításhoz veszi a levegőt, hogy nem gombócot, tejbegrízt akart. Pókerarccal veszem a gombócokat, megtöröm, kis mézet rá, forró tejet. Megvan. Tessék, tejbegríz. Hohó, lányomnak rossz napja van. De mégiscsak gombóc legyen. Nincs. Ez nem igaz, van. A torkomban. Lenyelem. Fagyi-kanállal csinos gombócokat szedek ki a grízből. Kis mosollyal, tejföllel tálalom. (Nesze!) Később nyammogom a száraz tükörtojást, s tejbetúró-kásagombóccal nyomtatom. Azon töprengek, vajon mit szólnának ehhez a menühöz a gyermekjogvédők.
Sétálni kellene. A szabadban valahogy jobban eloszlik a rosszaság, mint a négy fal között. Az öltözés türelempróba. Fiam nem tud elszakadni a tükörtől: szép fiam, jó fiam, bazsalyog bele fején egy női bugyival. Lányommal kergetőzünk, rimánkodok neki, térdre kényszerítem, bőgetem, majd vigasztalom, s íme máris feladtam a szvetterét.
El sem hiszem, de elindultunk! Hogy fiam minden pocsolyába beletrappol, nem lep meg. Lányom azonban kínosan vigyáz rózsaszín prémes csizmácskájára, mégis, amikor felszólítom, hogy „és most nagyot léééép!” akkor ő valóban nagyot lép, épp a közepébe. Máris elkámpicsorodik. Jaj, szívem, ne szomorkodj, majd megmossuk. Könnyei között ingatja a fejét, hogy nem a csizma a baj. Eltörött, ragasszuk vissza! – és orrom alá dug egy szép kerek kekszet (!). Találkozunk egy régi ismerőssel. Régen nem szerettük egymást. Most sem. Mégis megállít a kölcsönös irigység. Hogy te milyen sokat fogytál! Mennyit? Tíz kilót vagy egy húszast? – kérdezi kíváncsian. Válasz helyett csak szerényen vállat vonok, hogy nem számoltam (sose volt rajtam húsz kiló fölösleg, te dög, gondolom magamban). De tényleg, mit használtál? Mesélni kezdem neki, hogy a három gyermek megstb, látom, hogy nem érdekli, és amúgy sem hiszi egy szavamat sem. Taktikát váltok. Kistran-kúra, súgom a fülébe bizalmasan. Kistran, kistran, ismételgeti, mint egy mantrát. Köszipuszi, utánanézek.
Eltűnik a sarkon, amikor nevetni kezdek. Arra gondolok, milyen fancsali képet vág majd ismerősöm, amikor a huszadik keresővel próbálkozik hasztalan, jaj, vajon nem jól jegyeztem meg? De jól kisanyám, csak azt nem tudod, hogy a ki(alvatlanság) és a stra(pa) a módszer lényege. A fő összetevőről nem is beszélve. N, mint nevetés. Nevetés jobb híján és nevetés, mert a nevelésben is ez a legjobb feszültségoldó.
Sikó-Barabási Eszter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Másfél éves kora körül végképp bebizonyosodott a fiamról, hogy hímnemű. Dacára annak, hogy a családban pacifista eszmék uralkodnak, mondókákból is kerültem a csapkodósakat, de még furulyázáskor is kihagytam mind az Internacionálét, mind a Gábor Áron rézágyúját, a fiam igazi harcos. Vagyis normális fiúcska, csak ez nekem néha túl sok.
Amikor megtudtam, hogy a második gyermekem lány lesz, eszeveszett örömöt éreztem. Mára ebből főként az eszeveszettség maradt. Öröm is, persze, de bevallom, hatalmas plusz munka fakad abból, hogy különböző neműek. Az „egyformán szeretem a gyermekeimet” jól hangzik, de nem több mítosznál. Időnként részrehajlónak kell lennem, sőt, mást sem teszek, mint egész nap hajladozom. Részre. Amúgy is különbözőek a gyerekek, de minderre még rátesz egy lapáttal az a fránya gender. A reggelnek nevezett szükséges rosszat például másként éli meg a fiam és a lányom. Fiam frissen kipattan az ágyból, a létrán lefelé jövet elvégez néhány nyújtógyakorlatot, azzal már masírozik is a konyhába. Közben a népszerű gyermekdalt skandálja, saját képére és hasonlatosságára formálva: Üssünk, üssünk valamit! Azt is megmondom, hogy mit... Nem kell kifejtenie, hogy mire, vagyis kire gondol, mert már jön is kifele a kiszemelt áldozat. Visít, pereg a könnye, s nem tudom semmivel sem megnyugtatni. Én elhiszem, hogy trauma a felkelés, de ennyire? Ha ölbe veszem, ficánkol, ha leteszem, nyávog, végül az az öt perc old meg mindent, amit a frissen mosott szőnyeg csigacsíkosításával tölt. Amikor anyakedvesen megkérem, hogy húzzon papucsot, már a boci-boci tarka dallamára fuvolázza nekem, hogy: nem nem nem nem neeem neeem! (Na most nyújtsa fel a kezét, aki erre azt gondolná: juhhé, a gyermekemnek abszolút hallása van!)
Reggelizni kellene. A gender zászlaja alatt már nehogy egyfélét akarnának fogyasztani. Fiam ropogós tojást, lányom túrógombócot. Gyorsan túrót főzök aludttejből, keverem a gombócmasszát. Forr az olaj, beleütöm a tojást, fő a víz, görgetem a gombócokat. A két sarj orr-húzva kijön. Fiam turkál a tojásban, lányom visításhoz veszi a levegőt, hogy nem gombócot, tejbegrízt akart. Pókerarccal veszem a gombócokat, megtöröm, kis mézet rá, forró tejet. Megvan. Tessék, tejbegríz. Hohó, lányomnak rossz napja van. De mégiscsak gombóc legyen. Nincs. Ez nem igaz, van. A torkomban. Lenyelem. Fagyi-kanállal csinos gombócokat szedek ki a grízből. Kis mosollyal, tejföllel tálalom. (Nesze!) Később nyammogom a száraz tükörtojást, s tejbetúró-kásagombóccal nyomtatom. Azon töprengek, vajon mit szólnának ehhez a menühöz a gyermekjogvédők.
Sétálni kellene. A szabadban valahogy jobban eloszlik a rosszaság, mint a négy fal között. Az öltözés türelempróba. Fiam nem tud elszakadni a tükörtől: szép fiam, jó fiam, bazsalyog bele fején egy női bugyival. Lányommal kergetőzünk, rimánkodok neki, térdre kényszerítem, bőgetem, majd vigasztalom, s íme máris feladtam a szvetterét.
El sem hiszem, de elindultunk! Hogy fiam minden pocsolyába beletrappol, nem lep meg. Lányom azonban kínosan vigyáz rózsaszín prémes csizmácskájára, mégis, amikor felszólítom, hogy „és most nagyot léééép!” akkor ő valóban nagyot lép, épp a közepébe. Máris elkámpicsorodik. Jaj, szívem, ne szomorkodj, majd megmossuk. Könnyei között ingatja a fejét, hogy nem a csizma a baj. Eltörött, ragasszuk vissza! – és orrom alá dug egy szép kerek kekszet (!). Találkozunk egy régi ismerőssel. Régen nem szerettük egymást. Most sem. Mégis megállít a kölcsönös irigység. Hogy te milyen sokat fogytál! Mennyit? Tíz kilót vagy egy húszast? – kérdezi kíváncsian. Válasz helyett csak szerényen vállat vonok, hogy nem számoltam (sose volt rajtam húsz kiló fölösleg, te dög, gondolom magamban). De tényleg, mit használtál? Mesélni kezdem neki, hogy a három gyermek megstb, látom, hogy nem érdekli, és amúgy sem hiszi egy szavamat sem. Taktikát váltok. Kistran-kúra, súgom a fülébe bizalmasan. Kistran, kistran, ismételgeti, mint egy mantrát. Köszipuszi, utánanézek.
Eltűnik a sarkon, amikor nevetni kezdek. Arra gondolok, milyen fancsali képet vág majd ismerősöm, amikor a huszadik keresővel próbálkozik hasztalan, jaj, vajon nem jól jegyeztem meg? De jól kisanyám, csak azt nem tudod, hogy a ki(alvatlanság) és a stra(pa) a módszer lényege. A fő összetevőről nem is beszélve. N, mint nevetés. Nevetés jobb híján és nevetés, mert a nevelésben is ez a legjobb feszültségoldó.
Sikó-Barabási Eszter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 13.
Tusványos: kapocs a nemzetek között
Negyed évszázada, a kommunista rendszer bukása után kezdett körvonalazódni egy olyan fórum létrehozásának gondolata, amelynek elsődleges célja a románok, az erdélyi, illetve a magyarországi magyarok egymásra találása lett volna. Az 1989-ben útjára indított folyamat ma is tart, egyik látványos eredménye a külhoni magyarok közjogi integrációja az anyaországba.
Magyarország kolozsvári főkonzulátusának konferenciatermében idézte fel a Bálványosi Szabadegyetem, majd a Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor történetét a rendezvény szenátusának két tagja, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, valamint Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A beszélgetés moderátora Bodó Barna egyetemi oktató, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke volt.
Németh Zsolt már az 1970-es évektől diákként járta Erdélyt, mígnem – a moldvai csángóknál tett egyik látogatása után – a román hatóságok 1985-ben kitiltották az országból. A Ceaușescu-rendszer bukása után közvetlenül, 1989 decemberében már százával jöttek a magyarországi fiatalok Erdélybe, pártszínektől és politikai nézetektől függetlenül. Németh Zsolt az elsők között érkezett Erdélybe, egy angol újságíró, David Campanella, és egy fiatal orvos barátja kíséretében. Kézdivásárhelyen, egy panellakásban született meg a gondolat, hogy a kommunizmus romjain a Kárpát-medence magyarjainak egymásra kell találniuk. December 30-án nyilatkozatot adtak közre a helyi Székely Újságban, amelyben kifejtették egy erdélyi szabadegyetem megalapításának szükségességét. 1990 nyarán került sor az I.Bálványosi Szabadegyetem megszervezésére, melynek elsődleges szándéka a magyar–román párbeszéd kialakítása volt. A kezdeti táborozásoknak rangos résztvevői voltak, román részről pedig hangos politikai visszhangja is. Az első szabadegyetem után néhány évvel azonban kiderült, hogy a kommunista múlt elutasítása nem elégséges alap ahhoz, hogy létre lehessen hozni a megálmodott erdélyi közösséget. Ám a kommunista visszarendeződés miatti illúzióvesztés nyomán sikerült Magyarországon a Fidesznek megfogalmaznia a posztkommunizmussal szembeni stratégia kulcspontjait, Erdélyben pedig az RMDSZ-fősodorral egyre markánsabban szembehelyezkedő Reform Tömörülés is ebbe az irányba indult el – fejtette ki az államtitkár.
Toró T. Tibor szerint Romániában az első szabadegyetem megrendezésének idején demokratának lenni még „pikáns dolog volt.” A néppárt elnöke emlékeztetett, hogy kezdetben igen rangos román politikai és közéleti személyiségek is eleget tettek a meghívásnak, és a bálványosi, majd tusványosi folyamat a román–magyar, de elsősorban a magyar–magyar párbeszéd műhelye lett.
Szabadegyetemtől fesztiválig
Toró T. Tibor megemlítette, hogy a rendezvény kétszer esett át szemléletváltáson: első alkalommal akkor, amikor a szabadegyetem 1992-ben Bálványosról Tusnádra költözött, majd amikor 2001-ben bevonták a szervezésbe az egyetemistákat is. Toró úgy véli, Bálványos hangulata elveszett, amikor a nyári egyetemet összeházasították a diáktáborral. „Bár a régi dolgokat nem lehet visszahozni, ismét kell egy olyan műhely, mint amilyen a 90-es évek elején volt” – mondta a néppárt elnöke. Emlékeztetett, hogy a kettős állampolgárság, a szavazati jog megadásának ötlete a külhoni magyarok számára szintén egy háttérműhelyben született meg. Németh Zsolt szerint Tusványoson szerteágazó foglakozások zajlanak: a hagyományőrzés és a nyári egyetem mellett ma már fontos helyet foglalnak el a koncertek és egyéb szórakozási lehetőségek is. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Tusványosnak határozott szerepe volt abban, hogy a Kárpát-medencei magyarság egymásra talált, ugyanakkor „olvasztótégely, ahol nagy számban keverednek erdélyi és magyarországi magyarok.” Az államtitkár hozzátette: Magyarország és Románia kapcsolatának tekintetében is nagy jelentősége van a tábornak, mivel Tusványoson indult be egy olyan demokratikus magyar–román párbeszéd, amelytől elindulva meg lehet fogalmazni, hogy melyek a román állam kötelezettségei az erdélyi magyarokkal szemben. A teendőket a román állam, az erdélyi magyarok és Magyarország háromszöge mentén kell behatárolni – fogalmazott.
Integráció a szülőföldön
„Ma már nem kell elhagyjuk a szülőföldünket ahhoz, hogy magyarok legyünk” – hívta fel a hallgatóság figyelmét a kettős állampolgárság előnyeire Toró T. Tibor. Az összmagyar integráció állomásai: a státustörvény, a magyar igazolvány, a kedvezményes honosítás mind tusványosi fogantatásúak – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Ez az integráció egy hosszú távú nemzetpolitikai feladat, amelyben a Bálványos-Tusványos folyamat erdélyi magyar szereplőinek segíteniük kell a magyarországi vezetést.
A nemzeti integráció útjában álló falakat az erdélyi magyar közösség tudatában is le kell bontani, ehhez erősíteni kell az elszámoltathatóság elvének érvényesülését, amely jelenleg Erdélyben gyerekcipőben jár, és amely ugyanolyan fontos, mint a politikai pluralizmus – mondta Toró. Az erdélyi magyar közösségnek számon kell kérnie politikai képviseletén ígéreteit, és kontrollt kell gyakorolnia a képviselet fölött. Nem kellene engednie például azt, hogy politikai képviselete önmaga sérthetetlenségét fokozza a büntető törvénykönyv erre vonatkozó cikkelyeinek megszavazásával, vagy úgy nyújtson be autonómiatervezetet a parlamentben, hogy erről semmiféle konzultációt nem tart fontosnak a közösségen belül – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Németh Zsolt kijelentette: „A román állam és az erdélyi magyarok között még rengeteg tennivaló akad.” Az államtitkár arra utalt, hogy az erdélyi magyarok hiányosságainak listája még hosszú, de ezt a román államnak és a romániai magyaroknak kell megoldaniuk. A külügyi államtitkár rámutatott: a világ magyarsága sok irányból indult el egymás felé, és a magyar állampolgárságban végre összeértek útjaik. „Az áprilisi választásokat követően nemzeti parlamentünk lesz, amely a világmagyarságot fogja megjeleníteni” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos a külhoni magyarok részvétele a magyarországi választásokon, hiszen ők fogják legitimálni a nemzeti kormányt.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Negyed évszázada, a kommunista rendszer bukása után kezdett körvonalazódni egy olyan fórum létrehozásának gondolata, amelynek elsődleges célja a románok, az erdélyi, illetve a magyarországi magyarok egymásra találása lett volna. Az 1989-ben útjára indított folyamat ma is tart, egyik látványos eredménye a külhoni magyarok közjogi integrációja az anyaországba.
Magyarország kolozsvári főkonzulátusának konferenciatermében idézte fel a Bálványosi Szabadegyetem, majd a Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor történetét a rendezvény szenátusának két tagja, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, valamint Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A beszélgetés moderátora Bodó Barna egyetemi oktató, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke volt.
Németh Zsolt már az 1970-es évektől diákként járta Erdélyt, mígnem – a moldvai csángóknál tett egyik látogatása után – a román hatóságok 1985-ben kitiltották az országból. A Ceaușescu-rendszer bukása után közvetlenül, 1989 decemberében már százával jöttek a magyarországi fiatalok Erdélybe, pártszínektől és politikai nézetektől függetlenül. Németh Zsolt az elsők között érkezett Erdélybe, egy angol újságíró, David Campanella, és egy fiatal orvos barátja kíséretében. Kézdivásárhelyen, egy panellakásban született meg a gondolat, hogy a kommunizmus romjain a Kárpát-medence magyarjainak egymásra kell találniuk. December 30-án nyilatkozatot adtak közre a helyi Székely Újságban, amelyben kifejtették egy erdélyi szabadegyetem megalapításának szükségességét. 1990 nyarán került sor az I.Bálványosi Szabadegyetem megszervezésére, melynek elsődleges szándéka a magyar–román párbeszéd kialakítása volt. A kezdeti táborozásoknak rangos résztvevői voltak, román részről pedig hangos politikai visszhangja is. Az első szabadegyetem után néhány évvel azonban kiderült, hogy a kommunista múlt elutasítása nem elégséges alap ahhoz, hogy létre lehessen hozni a megálmodott erdélyi közösséget. Ám a kommunista visszarendeződés miatti illúzióvesztés nyomán sikerült Magyarországon a Fidesznek megfogalmaznia a posztkommunizmussal szembeni stratégia kulcspontjait, Erdélyben pedig az RMDSZ-fősodorral egyre markánsabban szembehelyezkedő Reform Tömörülés is ebbe az irányba indult el – fejtette ki az államtitkár.
Toró T. Tibor szerint Romániában az első szabadegyetem megrendezésének idején demokratának lenni még „pikáns dolog volt.” A néppárt elnöke emlékeztetett, hogy kezdetben igen rangos román politikai és közéleti személyiségek is eleget tettek a meghívásnak, és a bálványosi, majd tusványosi folyamat a román–magyar, de elsősorban a magyar–magyar párbeszéd műhelye lett.
Szabadegyetemtől fesztiválig
Toró T. Tibor megemlítette, hogy a rendezvény kétszer esett át szemléletváltáson: első alkalommal akkor, amikor a szabadegyetem 1992-ben Bálványosról Tusnádra költözött, majd amikor 2001-ben bevonták a szervezésbe az egyetemistákat is. Toró úgy véli, Bálványos hangulata elveszett, amikor a nyári egyetemet összeházasították a diáktáborral. „Bár a régi dolgokat nem lehet visszahozni, ismét kell egy olyan műhely, mint amilyen a 90-es évek elején volt” – mondta a néppárt elnöke. Emlékeztetett, hogy a kettős állampolgárság, a szavazati jog megadásának ötlete a külhoni magyarok számára szintén egy háttérműhelyben született meg. Németh Zsolt szerint Tusványoson szerteágazó foglakozások zajlanak: a hagyományőrzés és a nyári egyetem mellett ma már fontos helyet foglalnak el a koncertek és egyéb szórakozási lehetőségek is. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Tusványosnak határozott szerepe volt abban, hogy a Kárpát-medencei magyarság egymásra talált, ugyanakkor „olvasztótégely, ahol nagy számban keverednek erdélyi és magyarországi magyarok.” Az államtitkár hozzátette: Magyarország és Románia kapcsolatának tekintetében is nagy jelentősége van a tábornak, mivel Tusványoson indult be egy olyan demokratikus magyar–román párbeszéd, amelytől elindulva meg lehet fogalmazni, hogy melyek a román állam kötelezettségei az erdélyi magyarokkal szemben. A teendőket a román állam, az erdélyi magyarok és Magyarország háromszöge mentén kell behatárolni – fogalmazott.
Integráció a szülőföldön
„Ma már nem kell elhagyjuk a szülőföldünket ahhoz, hogy magyarok legyünk” – hívta fel a hallgatóság figyelmét a kettős állampolgárság előnyeire Toró T. Tibor. Az összmagyar integráció állomásai: a státustörvény, a magyar igazolvány, a kedvezményes honosítás mind tusványosi fogantatásúak – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Ez az integráció egy hosszú távú nemzetpolitikai feladat, amelyben a Bálványos-Tusványos folyamat erdélyi magyar szereplőinek segíteniük kell a magyarországi vezetést.
A nemzeti integráció útjában álló falakat az erdélyi magyar közösség tudatában is le kell bontani, ehhez erősíteni kell az elszámoltathatóság elvének érvényesülését, amely jelenleg Erdélyben gyerekcipőben jár, és amely ugyanolyan fontos, mint a politikai pluralizmus – mondta Toró. Az erdélyi magyar közösségnek számon kell kérnie politikai képviseletén ígéreteit, és kontrollt kell gyakorolnia a képviselet fölött. Nem kellene engednie például azt, hogy politikai képviselete önmaga sérthetetlenségét fokozza a büntető törvénykönyv erre vonatkozó cikkelyeinek megszavazásával, vagy úgy nyújtson be autonómiatervezetet a parlamentben, hogy erről semmiféle konzultációt nem tart fontosnak a közösségen belül – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Németh Zsolt kijelentette: „A román állam és az erdélyi magyarok között még rengeteg tennivaló akad.” Az államtitkár arra utalt, hogy az erdélyi magyarok hiányosságainak listája még hosszú, de ezt a román államnak és a romániai magyaroknak kell megoldaniuk. A külügyi államtitkár rámutatott: a világ magyarsága sok irányból indult el egymás felé, és a magyar állampolgárságban végre összeértek útjaik. „Az áprilisi választásokat követően nemzeti parlamentünk lesz, amely a világmagyarságot fogja megjeleníteni” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos a külhoni magyarok részvétele a magyarországi választásokon, hiszen ők fogják legitimálni a nemzeti kormányt.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 13.
Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 14.
Felcserélődtek az erőviszonyok – Interjú Kelemen Mártonnal
A marosvásárhelyi kétnyelvűségről, az érdekérvényesítésről, illetve az RMDSZ Maros megyét érintő megvalósításairól, terveiről beszélgettünk Kelemen Mártonnal, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetőjével, aki megpályázná a tanács alelnöki tisztségét is.
– Előnynek vagy hátránynak számít Kelemen Atilla parlamenti képviselő fiaként politikai és közigazgatási szerepet vállalni?
– Nem egyértelmű, hisz mindenképpen megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt hosszú évekig mérlegeltem, hogy látható módon beszálljak-e a politikába vagy sem. Most azt kell mondanom, hogy összességében talán inkább előnyös Kelemen Atilla fiaként érkezni a politikába, hisz már felnövő gyerekként megadatott, hogy emberközelből megismerhessem és követhessem az apám és az általa vezetett szervezet tevékenységét. Persze mindez óhatatlanul spekulációkra, ilyen-olyan értelmezésekre is okot ad, ezért is haboztam jó ideig, amíg végképp úgy döntöttem, hogy vállalom ezt az utat.
– Spekulációnak tartja, az előnyök kategóriájába sorolja, vagy teljesen természetesnek tekinti, hogy szinte az utcáról besétálva, azon nyomban RMDSZ-frakcióvezető lett a megyei önkormányzatban?
– Ezt hogyan érti?
– Nem sokaknak adatik meg, hogy már az első mandátumuk elején a frakció élére kerüljenek…
– Spekuláció. Amikor a választások után a frakció megalakult, édesapám itt sem volt az országban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna befolyásolni a választást.
– Azon túl, hogy egy demokratikus szavazás által jutott helyzetbe, hogy érzi, újoncként mivel érdemelte ki ezt a tisztséget?
– Nem kiérdemlésről van itt szó, egyszerűen jelentkeztem erre a pozícióra. Tulajdonképpen javasoltak. Nem is volt más, aki vállalta volna. Megtisztelőnek tartom, hogy a kollegák bizalmat szavaztak. Hogy mivel érdemeltem ki, ezt tőlük kellene megkérdezni. Szervezési, irányítási munkában 2012 nyara előtt is volt részem, kapcsolattartási és kommunikációs készségeim pedig csak hasznára válhatnak az RMDSZ-nek.
– Hogyan sikerül csapatba fogni azokat a tapasztaltabb kollégáit, akik közül eddig is akadt egy-kettő, aki időnként „különutasként” viselkedett?
– Jó csapat állt össze, nincsenek efféle gondok. Ugyanakkor létezik egy frakciószabályzat, melynek értelmében minden egyes kérdést megvitatunk, lehetőleg még a bizottsági ülések előtt. Nem mondom, hogy nem léteznek különvélemények, és azt sem, hogy ezeknek egyesek nem adnak hangot olykor. Ezzel nincs is gond. Az lenne az igazi probléma, ha nem tudnánk egységesen fellépni, hisz a Maros megyei önkormányzatban éppen ez az összetartás képezi az RMDSZ erejét.
– Szintén spekuláció vagy igaz, amiről a szervezetben sokan beszélnek: tíz hónappal ezelőtt az apja, utódként önt látta volna a legszívesebben az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöki székében?
– Ezt már a kollégák közül is sokan megkérdezték. A személyes döntésem volt, hogy nem vágok bele egy ilyen megmérettetésbe.
– Valaki vagy valakik részéről létezett egy ilyen felkérés vagy sugallat?
– Ezt nem mondtam. Beszélgetések ugyan voltak, nem feltétlenül édesapámmal, de nem jutottunk el a megmérettetési szándékig.
–Milyennek értékeli pártja másfél éves tevékenységét annak tükrében, hogy tizenkét esztendő után az RMDSZ elveszítette az önkormányzat vezetését?
– Nem vagyunk egyszerű helyzetben, hisz annak dacára, hogy továbbra is a legnagyobb frakciónak számítunk, egyértelmű, hogy az erőviszonyok eltolódtak. Mind Marosvásárhely, mind Maros megye esetében érződik, hogy hiába vagy a legerősebb, ha a polgármestert vagy a megyei tanácselnököt nem te adod, mozgáslehetőséged teljesen korlátolttá válik. Tudomásul kellett vennünk, hogy megváltoztak a játékszabályok, mindaz, amit addig a lehető legtermészetesebbnek tekintettünk, mára már olyasvalami, amiért komolyan meg kell küzdenünk.
Ettől függetlenül úgy érzem, a lehetőségekhez képest ebben az új helyzetben is elég sokat elértünk. Összességében véve, sikeres másfél esztendőt tudunk magunk mögött. Sikerült együttműködnünk Ciprian Dobre elnökkel, a Kultúrpalota százéves évfordulója kapcsán sikerült egy olyan multikulturális rendezvénysorozatot nyélbe ütni, melynek a magyar vonatkozásai semmivel sem maradtak alább a románnál, sőt.
– Viszont ez sem indult épp oly akadálymentesen, hisz a jelenlegi elnök, akit az RMDSZ is támogat, teljesen egynyelvű rendezvényként indította a Kultúrpalota évfordulóját. Ráadásul azt láttuk, hogy rögtön székfoglalója után a megyeháza folyosóiról az összes kétnyelvű feliratot románra cserélte, legutóbb pedig a Bernády György által létesített könyvtár falára helyezett el egy román nyelvű márványtáblát.
– Ami az épületen belüli táblákat illeti, ezek mára egységesek és ismét kétnyelvűek, az elnök kabineti bejárata mellé elhelyezett felirat kivételével.
– Mára valóban kétnyelvűek, de gondolom, hogy az RMDSZ és a civil társadalom kérésére vagy nyomására.
– Ez így van. De azt is meg kell nézni, hogy Ciprian Dobre lényegében a szakadt szélű, egy magára valamit is adó közintézményhez méltatlan, nyomtatott papírokat cserélte ki mutatós táblácskákra. Amikor ideiglenesen egynyelvű feliratok álltak az ajtók mellett, a kétnyelvű táblák már rég meg voltak rendelve. Ezt tanúsíthatom, hisz végigkövettem az egész folyamatot. Ami a rendezvénysorozatot illeti, azt is eleve kétnyelvűre terveztük.
– Az első hetekben kihelyezett Cultura ne unește (A kultúra egyesít minket) feliratú óriásplakátok nem erről szóltak.
– Amikor Dorin Florea polgármester tudomást szerzett a megyei tanács terveiről, rögtön bejelentette, hogy a városháza Őszi Fesztivált szervez. Erre kellett azon nyomban, pontosabban már másnap reagálni. Így kerültek ki a Kultúrpalota évfordulójával kapcsolatos első, valóban csak román nyelvű molinók. Mi már jó ideje dolgoztunk a magyar jellegű programok összeállításán, de abban a pillanatban még nem rendelkeztünk egy végleges változattal. Nemsokára ezek is nyilvánosságra kerültek.
A megyevezetés részéről soha semmiféle rosszindulatot nem tapasztaltam. Az más, hogy Dobre és csapata most kezdi tanulni, megszokni a kétnyelvűséget. Minden egyes rendezvénybe igyekeznek beleszőni a magyar elemeket is. Előfordul, hogy időnként ilyen-olyan megjegyzést kell tennem, emlékeztetve, hogy nem csupán egy-egy magyar feliratra, azaz apró gesztusokra van szükségünk, hanem tényleges kétnyelvűséget szeretnénk.
– Melyek a testület és különösképpen az RMDSZ-frakció idei tervei, melyek kimondottan magyar-specifikumnak számítanak?
– Ha magyar jellegzetességekről beszélünk, akkor ezek első sorban kulturális jellegűek. Az egyik legfontosabb a Félsziget Fesztivál hazatérésére.
– A kolozsvári szervezők viszont erősítik, hogy márpedig 2014-ben is a Gorbó völgyében szervezik meg a fesztivált. Elképzelhető, hogy két rendezvény is lesz az idén?
– Nem. Egy lesz, és az a marosvásárhelyi lesz. Ezt egyébként a kolozsvári szervezők is nagyon jól tudják. De, hogy tovább folytassam a gondolatot, ez alkalommal bejelentem, hogy a már hagyományos Marosvölgyi Fesztivál és a Görgényvölgyi Fesztivál mintájára idén magyar vidéken is szervezünk egy kistérségi rendezvénysorozatot. Egyelőre nem árulnám el, hogy hol, hisz folynak az egyeztetések, maradjunk hát annyiban, hogy valahol a nyárád- és a küküllőmenti, tömbmagyar régióban.
– Apropó Nyárád- és Küküllőmente, térjünk a gazdasági jellegű gondokra. Mikorra várható, hogy elkészüljön a két kistérséget összekötő út Nyárádmagyarós és Sóvárad között, mely nem csak lerövidítené a Marosvásárhely és Szováta közti távolságot, de jó pár kis falvat is felszabadítana a jelenlegi elszigeteltségéből?
– Nagy erőkkel dolgoznak, hisz 2015-re ennek az útnak el kell készülnie. Az egyetlen potenciális gondot a munkálatok finanszírozása jelentheti, hisz annak ellenére, hogy az út uniós alapokból készül, a megyei tanácsnak kell megelőlegeznie az építőket. Tudtommal eddig semmiféle fennakadás nem történt, ezért remélni merem, hogy az építőnek sikerül betartani a határidőt.
– Egy évvel ezelőtt az önkormányzat volt alelnöke, Lokodi Edit Emőke azt mondta, hogy talán ez az utolsó olyan nagyléptékű infrastrukturális beruházás, ami a megye magyarlakta vidékein történik. Semmi esélyt nem lát a Maros és Hargita megyét összekötő bözödújfalusi út leaszfaltozására?
– A tanács nem mondott le erre a tervről, mondhatnám úgy is, hogy a prioritásai között szerepel, de az önkormányzat saját költségvetéséből képtelen egy ekkora beruházásba kezdeni. Az RMDSZ melegen tartja a kérdést, amit azonban csak külső, akár állami, akár uniós forrásokból tudnánk megvalósítani. Felmerült a hitelezés lehetősége is, ám még egyetlen pénzintézet sem ajánlott előnyös feltételeket. Hasonló a helyzet a görgényvölgyi úttal is, ahol Laposnya és Gyergyóremete között kellene mintegy húsz kilométeren leönteni az aszfaltot ahhoz, hogy a két megyét összekössük.
– Az említetteken kívül melyek az RMDSZ-frakció idei prioritásai?
– Egy limitált költségvetés mellett érdekek ütköznek: mi azt szeretnénk, ha minél több, vagy legalább is a lakosság számarányának megfelelő pénz jutna a magyarlakta vidékekre, a román kollégáknak pedig azt, hogy a beruházások a tömbromán régiókba kerüljenek. Továbbra is fontos célnak tekintjük a kétnyelvűsítés folytatását, főként a tanácsnak alárendelt intézményekben.
– A Területi Képviselők Tanácsa jóváhagyta, hogy ön pályázza meg a Lokodi Edit Emőke távozásával megüresedett megyei önkormányzati alelnöki tisztséget. Született-e már egyezség arról, hogy amennyiben március elsején átveszi Lokodi helyét, nem csak afféle kirakatvezető legyen?
– Hogy mennyire volt csupán kirakattisztség az, amit Lokodi Edit Emőke elfoglalt, lehetne vitázni. Tény, hogy még nem tárgyaltunk egyik politikai partnerünkkel sem erről a kérdésről. Úgy érzem viszont, hogy az önkormányzatban eddig is méltányosan tudtuk képviselni a Maros megyei magyarságot. Abban is biztos vagyok, hogy az eddigieknél többet is el tudunk érni.
– Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt nyilatkozta, hogy megerősítenék az alelnök hatásköreit. Miben szeretne több beleszólást, mint elődje?
– Nem hinném, hogy gond lett volna Lokodi hatásköreivel. Még nem tudom, miként alakulnak a dolgok, de a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a nagyvárosi övezet ügye az, ami a leginkább foglalkoztat. Ez az egyesület amolyan Marosvásárhely központú kisrégió, amely tizennégy települést foglal magában, ezek közül kilencnek magyar polgármestere van, és tizenegyben többségében magyarok laknak. Ezt a testületet jelenleg a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre vezeti, de sokan elégedetlenek az eredményeivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
A marosvásárhelyi kétnyelvűségről, az érdekérvényesítésről, illetve az RMDSZ Maros megyét érintő megvalósításairól, terveiről beszélgettünk Kelemen Mártonnal, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetőjével, aki megpályázná a tanács alelnöki tisztségét is.
– Előnynek vagy hátránynak számít Kelemen Atilla parlamenti képviselő fiaként politikai és közigazgatási szerepet vállalni?
– Nem egyértelmű, hisz mindenképpen megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt hosszú évekig mérlegeltem, hogy látható módon beszálljak-e a politikába vagy sem. Most azt kell mondanom, hogy összességében talán inkább előnyös Kelemen Atilla fiaként érkezni a politikába, hisz már felnövő gyerekként megadatott, hogy emberközelből megismerhessem és követhessem az apám és az általa vezetett szervezet tevékenységét. Persze mindez óhatatlanul spekulációkra, ilyen-olyan értelmezésekre is okot ad, ezért is haboztam jó ideig, amíg végképp úgy döntöttem, hogy vállalom ezt az utat.
– Spekulációnak tartja, az előnyök kategóriájába sorolja, vagy teljesen természetesnek tekinti, hogy szinte az utcáról besétálva, azon nyomban RMDSZ-frakcióvezető lett a megyei önkormányzatban?
– Ezt hogyan érti?
– Nem sokaknak adatik meg, hogy már az első mandátumuk elején a frakció élére kerüljenek…
– Spekuláció. Amikor a választások után a frakció megalakult, édesapám itt sem volt az országban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna befolyásolni a választást.
– Azon túl, hogy egy demokratikus szavazás által jutott helyzetbe, hogy érzi, újoncként mivel érdemelte ki ezt a tisztséget?
– Nem kiérdemlésről van itt szó, egyszerűen jelentkeztem erre a pozícióra. Tulajdonképpen javasoltak. Nem is volt más, aki vállalta volna. Megtisztelőnek tartom, hogy a kollegák bizalmat szavaztak. Hogy mivel érdemeltem ki, ezt tőlük kellene megkérdezni. Szervezési, irányítási munkában 2012 nyara előtt is volt részem, kapcsolattartási és kommunikációs készségeim pedig csak hasznára válhatnak az RMDSZ-nek.
– Hogyan sikerül csapatba fogni azokat a tapasztaltabb kollégáit, akik közül eddig is akadt egy-kettő, aki időnként „különutasként” viselkedett?
– Jó csapat állt össze, nincsenek efféle gondok. Ugyanakkor létezik egy frakciószabályzat, melynek értelmében minden egyes kérdést megvitatunk, lehetőleg még a bizottsági ülések előtt. Nem mondom, hogy nem léteznek különvélemények, és azt sem, hogy ezeknek egyesek nem adnak hangot olykor. Ezzel nincs is gond. Az lenne az igazi probléma, ha nem tudnánk egységesen fellépni, hisz a Maros megyei önkormányzatban éppen ez az összetartás képezi az RMDSZ erejét.
– Szintén spekuláció vagy igaz, amiről a szervezetben sokan beszélnek: tíz hónappal ezelőtt az apja, utódként önt látta volna a legszívesebben az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöki székében?
– Ezt már a kollégák közül is sokan megkérdezték. A személyes döntésem volt, hogy nem vágok bele egy ilyen megmérettetésbe.
– Valaki vagy valakik részéről létezett egy ilyen felkérés vagy sugallat?
– Ezt nem mondtam. Beszélgetések ugyan voltak, nem feltétlenül édesapámmal, de nem jutottunk el a megmérettetési szándékig.
–Milyennek értékeli pártja másfél éves tevékenységét annak tükrében, hogy tizenkét esztendő után az RMDSZ elveszítette az önkormányzat vezetését?
– Nem vagyunk egyszerű helyzetben, hisz annak dacára, hogy továbbra is a legnagyobb frakciónak számítunk, egyértelmű, hogy az erőviszonyok eltolódtak. Mind Marosvásárhely, mind Maros megye esetében érződik, hogy hiába vagy a legerősebb, ha a polgármestert vagy a megyei tanácselnököt nem te adod, mozgáslehetőséged teljesen korlátolttá válik. Tudomásul kellett vennünk, hogy megváltoztak a játékszabályok, mindaz, amit addig a lehető legtermészetesebbnek tekintettünk, mára már olyasvalami, amiért komolyan meg kell küzdenünk.
Ettől függetlenül úgy érzem, a lehetőségekhez képest ebben az új helyzetben is elég sokat elértünk. Összességében véve, sikeres másfél esztendőt tudunk magunk mögött. Sikerült együttműködnünk Ciprian Dobre elnökkel, a Kultúrpalota százéves évfordulója kapcsán sikerült egy olyan multikulturális rendezvénysorozatot nyélbe ütni, melynek a magyar vonatkozásai semmivel sem maradtak alább a románnál, sőt.
– Viszont ez sem indult épp oly akadálymentesen, hisz a jelenlegi elnök, akit az RMDSZ is támogat, teljesen egynyelvű rendezvényként indította a Kultúrpalota évfordulóját. Ráadásul azt láttuk, hogy rögtön székfoglalója után a megyeháza folyosóiról az összes kétnyelvű feliratot románra cserélte, legutóbb pedig a Bernády György által létesített könyvtár falára helyezett el egy román nyelvű márványtáblát.
– Ami az épületen belüli táblákat illeti, ezek mára egységesek és ismét kétnyelvűek, az elnök kabineti bejárata mellé elhelyezett felirat kivételével.
– Mára valóban kétnyelvűek, de gondolom, hogy az RMDSZ és a civil társadalom kérésére vagy nyomására.
– Ez így van. De azt is meg kell nézni, hogy Ciprian Dobre lényegében a szakadt szélű, egy magára valamit is adó közintézményhez méltatlan, nyomtatott papírokat cserélte ki mutatós táblácskákra. Amikor ideiglenesen egynyelvű feliratok álltak az ajtók mellett, a kétnyelvű táblák már rég meg voltak rendelve. Ezt tanúsíthatom, hisz végigkövettem az egész folyamatot. Ami a rendezvénysorozatot illeti, azt is eleve kétnyelvűre terveztük.
– Az első hetekben kihelyezett Cultura ne unește (A kultúra egyesít minket) feliratú óriásplakátok nem erről szóltak.
– Amikor Dorin Florea polgármester tudomást szerzett a megyei tanács terveiről, rögtön bejelentette, hogy a városháza Őszi Fesztivált szervez. Erre kellett azon nyomban, pontosabban már másnap reagálni. Így kerültek ki a Kultúrpalota évfordulójával kapcsolatos első, valóban csak román nyelvű molinók. Mi már jó ideje dolgoztunk a magyar jellegű programok összeállításán, de abban a pillanatban még nem rendelkeztünk egy végleges változattal. Nemsokára ezek is nyilvánosságra kerültek.
A megyevezetés részéről soha semmiféle rosszindulatot nem tapasztaltam. Az más, hogy Dobre és csapata most kezdi tanulni, megszokni a kétnyelvűséget. Minden egyes rendezvénybe igyekeznek beleszőni a magyar elemeket is. Előfordul, hogy időnként ilyen-olyan megjegyzést kell tennem, emlékeztetve, hogy nem csupán egy-egy magyar feliratra, azaz apró gesztusokra van szükségünk, hanem tényleges kétnyelvűséget szeretnénk.
– Melyek a testület és különösképpen az RMDSZ-frakció idei tervei, melyek kimondottan magyar-specifikumnak számítanak?
– Ha magyar jellegzetességekről beszélünk, akkor ezek első sorban kulturális jellegűek. Az egyik legfontosabb a Félsziget Fesztivál hazatérésére.
– A kolozsvári szervezők viszont erősítik, hogy márpedig 2014-ben is a Gorbó völgyében szervezik meg a fesztivált. Elképzelhető, hogy két rendezvény is lesz az idén?
– Nem. Egy lesz, és az a marosvásárhelyi lesz. Ezt egyébként a kolozsvári szervezők is nagyon jól tudják. De, hogy tovább folytassam a gondolatot, ez alkalommal bejelentem, hogy a már hagyományos Marosvölgyi Fesztivál és a Görgényvölgyi Fesztivál mintájára idén magyar vidéken is szervezünk egy kistérségi rendezvénysorozatot. Egyelőre nem árulnám el, hogy hol, hisz folynak az egyeztetések, maradjunk hát annyiban, hogy valahol a nyárád- és a küküllőmenti, tömbmagyar régióban.
– Apropó Nyárád- és Küküllőmente, térjünk a gazdasági jellegű gondokra. Mikorra várható, hogy elkészüljön a két kistérséget összekötő út Nyárádmagyarós és Sóvárad között, mely nem csak lerövidítené a Marosvásárhely és Szováta közti távolságot, de jó pár kis falvat is felszabadítana a jelenlegi elszigeteltségéből?
– Nagy erőkkel dolgoznak, hisz 2015-re ennek az útnak el kell készülnie. Az egyetlen potenciális gondot a munkálatok finanszírozása jelentheti, hisz annak ellenére, hogy az út uniós alapokból készül, a megyei tanácsnak kell megelőlegeznie az építőket. Tudtommal eddig semmiféle fennakadás nem történt, ezért remélni merem, hogy az építőnek sikerül betartani a határidőt.
– Egy évvel ezelőtt az önkormányzat volt alelnöke, Lokodi Edit Emőke azt mondta, hogy talán ez az utolsó olyan nagyléptékű infrastrukturális beruházás, ami a megye magyarlakta vidékein történik. Semmi esélyt nem lát a Maros és Hargita megyét összekötő bözödújfalusi út leaszfaltozására?
– A tanács nem mondott le erre a tervről, mondhatnám úgy is, hogy a prioritásai között szerepel, de az önkormányzat saját költségvetéséből képtelen egy ekkora beruházásba kezdeni. Az RMDSZ melegen tartja a kérdést, amit azonban csak külső, akár állami, akár uniós forrásokból tudnánk megvalósítani. Felmerült a hitelezés lehetősége is, ám még egyetlen pénzintézet sem ajánlott előnyös feltételeket. Hasonló a helyzet a görgényvölgyi úttal is, ahol Laposnya és Gyergyóremete között kellene mintegy húsz kilométeren leönteni az aszfaltot ahhoz, hogy a két megyét összekössük.
– Az említetteken kívül melyek az RMDSZ-frakció idei prioritásai?
– Egy limitált költségvetés mellett érdekek ütköznek: mi azt szeretnénk, ha minél több, vagy legalább is a lakosság számarányának megfelelő pénz jutna a magyarlakta vidékekre, a román kollégáknak pedig azt, hogy a beruházások a tömbromán régiókba kerüljenek. Továbbra is fontos célnak tekintjük a kétnyelvűsítés folytatását, főként a tanácsnak alárendelt intézményekben.
– A Területi Képviselők Tanácsa jóváhagyta, hogy ön pályázza meg a Lokodi Edit Emőke távozásával megüresedett megyei önkormányzati alelnöki tisztséget. Született-e már egyezség arról, hogy amennyiben március elsején átveszi Lokodi helyét, nem csak afféle kirakatvezető legyen?
– Hogy mennyire volt csupán kirakattisztség az, amit Lokodi Edit Emőke elfoglalt, lehetne vitázni. Tény, hogy még nem tárgyaltunk egyik politikai partnerünkkel sem erről a kérdésről. Úgy érzem viszont, hogy az önkormányzatban eddig is méltányosan tudtuk képviselni a Maros megyei magyarságot. Abban is biztos vagyok, hogy az eddigieknél többet is el tudunk érni.
– Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt nyilatkozta, hogy megerősítenék az alelnök hatásköreit. Miben szeretne több beleszólást, mint elődje?
– Nem hinném, hogy gond lett volna Lokodi hatásköreivel. Még nem tudom, miként alakulnak a dolgok, de a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a nagyvárosi övezet ügye az, ami a leginkább foglalkoztat. Ez az egyesület amolyan Marosvásárhely központú kisrégió, amely tizennégy települést foglal magában, ezek közül kilencnek magyar polgármestere van, és tizenegyben többségében magyarok laknak. Ezt a testületet jelenleg a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre vezeti, de sokan elégedetlenek az eredményeivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 14.
A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro
2014. február 15.
Avram Iancu és az erdélyi román (ellen)forradalom 1848–49-ben (Mindennapi történelemhamisítások - 2.)
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án Balázsfalván tartott gyűlésének megszervezésekor tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatta a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket, amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogainak ügyében.
Egy kis történelemhamisítás
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz”: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát.” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, 270. o.) Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (az eredetiben „comite cameral”) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, és világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdítja a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: »a román nem koldulja…«”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta, és a pap olvasta fel hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet, veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia már akkor a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseket nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak. A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal, és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi-Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben (...) 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és a tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mond. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu mintegy hatezer felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében Balázsfalván úgy döntöttek, Ausztriával szövetkeznek, és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. (...) A magyarok ellen Ausztriával való szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal, és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválasztott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintájára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére. (folytatjuk) Marius Diaconescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án Balázsfalván tartott gyűlésének megszervezésekor tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatta a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket, amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogainak ügyében.
Egy kis történelemhamisítás
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz”: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát.” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, 270. o.) Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (az eredetiben „comite cameral”) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, és világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdítja a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: »a román nem koldulja…«”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta, és a pap olvasta fel hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet, veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia már akkor a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseket nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak. A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal, és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi-Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben (...) 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és a tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mond. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu mintegy hatezer felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében Balázsfalván úgy döntöttek, Ausztriával szövetkeznek, és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. (...) A magyarok ellen Ausztriával való szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal, és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválasztott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintájára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére. (folytatjuk) Marius Diaconescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 15.
Márton Áron: Család és nép
A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemünk előtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé. (...)
A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak, s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait, és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb forrásnál veszendőbe hagyja?
Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.
Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk, s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
(1938)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemünk előtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé. (...)
A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak, s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait, és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb forrásnál veszendőbe hagyja?
Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.
Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk, s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
(1938)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 15.
Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 15.
Családi kör – A gyermek szentség – rajzokról, ősképekről, világunkról sajátosan
Molnár V. József: kurvul a tenyerét körberajzoló gyermek
éli esték lélekbemászó történeteivel, megszívlelendő axiómaszerű életbölcsességekkel lehettek gazdagabbak azok, akik a Molnár V. József ősképek és gyermekrajzok üzenete témában meghirdetett, kolozsvári előadásában elhangzottakból mellőzni tudták az enyhén szólva is meredeknek minősíthető kijelentéseket. A Napsugár gyermeklap plakátján művelődéstörténészként népszerűsített, Magyar Örökség-díjas előadó egykor grafikusnak készült, 1956 miatt börtönben is ült, ma gyakran néplélek-kutatóként definiálja magát. A magyarság legvégsőkig elkötelezett híve és csodálója, a nagycsaládok feltétel nélküli magasztalója saját bevallása szerint is rendkívüli szigorúsággal szól közönségéhez.
Hangos vehemenciával gyilkosságnak titulálja az abortuszt, elégedetlen és boldogtalan asszonyoknak minősíti az egyetlen gyermekes anyák túlnyomó többségét, életminőségtől függetlenül boldognak minden nagycsaládost. Szerinte kéjelgés, amikor a gyerek papírra helyezi tenyerét és körberajzolja azt: az ujjak közötti érzékeny bőrrészt csiklandó érzés miatt kurvul a gyermek – mondja. A kerekecske, dombocska és más csiklandó gyermekdalokról-játékokról, amelyet annyi szeretettel és meghittséggel tudnak együtt játszani az anyák a gyerekkel kiscsaládban-nagycsaládban, nem fejtette ki véleményét, nem kérdeztük.
Teltház fogadta az előadót az Apáczai-líceum fizikumában, amelyet az iskola a Napsugár rendelkezésére bocsátott a rendezvény erejéig. Óvónőknek, tanítónőknek, rajztanároknak, szülőknek hirdették az előadást, a közönség korosztály szerint is erősen változatos képet mutatott, de mindnyájan felnőtteknek látszottak, akik tudnak disztingválni, megszűrve magukévá tenni vagy elvetni egy-egy véleményt, kijelentést, még ha az az abszolút igazság megjelenítésének is tűnik.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár),
Molnár V. József: kurvul a tenyerét körberajzoló gyermek
éli esték lélekbemászó történeteivel, megszívlelendő axiómaszerű életbölcsességekkel lehettek gazdagabbak azok, akik a Molnár V. József ősképek és gyermekrajzok üzenete témában meghirdetett, kolozsvári előadásában elhangzottakból mellőzni tudták az enyhén szólva is meredeknek minősíthető kijelentéseket. A Napsugár gyermeklap plakátján művelődéstörténészként népszerűsített, Magyar Örökség-díjas előadó egykor grafikusnak készült, 1956 miatt börtönben is ült, ma gyakran néplélek-kutatóként definiálja magát. A magyarság legvégsőkig elkötelezett híve és csodálója, a nagycsaládok feltétel nélküli magasztalója saját bevallása szerint is rendkívüli szigorúsággal szól közönségéhez.
Hangos vehemenciával gyilkosságnak titulálja az abortuszt, elégedetlen és boldogtalan asszonyoknak minősíti az egyetlen gyermekes anyák túlnyomó többségét, életminőségtől függetlenül boldognak minden nagycsaládost. Szerinte kéjelgés, amikor a gyerek papírra helyezi tenyerét és körberajzolja azt: az ujjak közötti érzékeny bőrrészt csiklandó érzés miatt kurvul a gyermek – mondja. A kerekecske, dombocska és más csiklandó gyermekdalokról-játékokról, amelyet annyi szeretettel és meghittséggel tudnak együtt játszani az anyák a gyerekkel kiscsaládban-nagycsaládban, nem fejtette ki véleményét, nem kérdeztük.
Teltház fogadta az előadót az Apáczai-líceum fizikumában, amelyet az iskola a Napsugár rendelkezésére bocsátott a rendezvény erejéig. Óvónőknek, tanítónőknek, rajztanároknak, szülőknek hirdették az előadást, a közönség korosztály szerint is erősen változatos képet mutatott, de mindnyájan felnőtteknek látszottak, akik tudnak disztingválni, megszűrve magukévá tenni vagy elvetni egy-egy véleményt, kijelentést, még ha az az abszolút igazság megjelenítésének is tűnik.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 16.
„Családjaiban él a nemzet”
Családokkal népesült be a magyar Országház szombaton: itt tartották a Családjaiban él a nemzet című konferenciát, amelyen a Kárpát-medence több mint száz településéről mintegy nyolcszázan vettek részt. Az eseményen a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségéhez tartozó csíkszeredai egyesületek tagjai is jelen voltak.
A Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért civil szervezetet, a Csíki Anyák Egyesületét és a Hargita Megyei Mozgássérültek szervezetét is képviselte az a néhány család, amely február 15-én, a Házasság Hete rendezvénysorozat zárórendezvényén vett részt Budapesten.
Hungarikum a Házasság Hetén
Magyarországon hét évvel ezelőtt szervezték meg először a Házasság Hete rendezvénysorozatot, kapcsolódva a tizenhét évvel ezelőtt Angliából elindult mozgalomhoz. „Hungarikum a Házasság Hete mozgalomban, hogy Magyarországon minden évben választunk egy házaspárt, amely ennek a hétnek a házasság-nagykövete” – avatott be a részletekbe Herjeczki Kornél, a házasság világhete rendezvénysorozat főszervezője.
Miniszterelnöki üzenet
Az eseményen részt vevő Soltész Miklós szociális és családügyért felelő államtitkár Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét tolmácsolta: „(...) a családban élők a saját bőrükön tapasztalják, mit jelent egy jól működő közösség tagjának lenni. Sőt, akik összetartó családban nőnek föl, még ennél is többet kapnak. Ők már gyerekkorukban elköteleződnek bizonyos értékek megőrzése és továbbadása iránt. Felnőttként védeni és őrizni fogják házasságukat, gyermekeket vállalnak, akiknek továbbadhatják anyanyelvünket, népdalainkat és népmeséinket, és azt is megtanítják nekik, hogy szerte a világban élnek magyarok, akikkel összetartozunk. Magyarország kormánya hálás önöknek, amiért szülői teendőik ellátásával nemzetünk jövőjét is megalapozzák. Ehhez a feladathoz mi úgy tudunk hozzájárulni, hogy igyekszünk könnyíteni a családok helyzetét.”
Kövér a kormány alapvető kötelességéről
„Miként az országház az egyes alkotóelemeiből, a magyar nemzet is közösségeiből épül fel, amelyből a legszervesebb, a legalapvetőbb közösség a család” – fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke. „A mindenkori magyar kormánynak és a mindenkori országgyűlésnek Isten és a nemzet iránti legalapvetőbb kötelessége és küldetése, hogy támogassa azokat, akik életüket a család szövetségében élik, gyerekeket nevelnek és gondoskodnak szüleikről” – szögezte le.
Alkalom a személyes találkozásokra
A konferencián a Kárpát-medencei családszervezetek vezetői ismertették tevékenységeiket, majd Répás Zsuzsanna a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az elmúlt évek nemzetépítő eredményeit ismertette. A szombati rendezvényen a Kárpát-medence minden területéről érkezett magyar családok villámcsődületet rendeztek az országház díszlépcsőjénél. A konferencia ideje alatt pedig a folyosón kézműves foglalkozásokat tartottak. Az esemény jó alkalom volt arra, hogy a Családlánc mozgalomhoz tartozó szervezetek tagjai személyesen is megismerjék egymást, hogy újabb kapcsolatok születhessenek, hogy az együttműködések szorosabbak legyenek, a kitűzött célok pedig még világosabbak.
E nap jelentőségéről
„E nap jelentősége, hogy a szélrózsa minden irányából a magyarlakta területekről a családszervezetek képviselői családostól jöttek, gyerekeikkel, házastársaikkal együtt jelentek meg. Ilyen még nem volt” – mondta el a Székelyhon.ro-nak Szabó Endre, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnöke. Kövér László az esemény jelentőségéről a következőképpen nyilatkozott portálunknak: „ez a rendezvény is azt hirdeti, hogy összetartozunk, a legtermészetesebb módon élhetünk együtt, függetlenül attól, hogy ebben a pillanatban melyik államnak vagyunk a polgárai. Nemzeti hovatartozásunk ezt felülírja. Ezért jó, ha még több ilyen alkalom van.”
Székelyhon.ro,
Családokkal népesült be a magyar Országház szombaton: itt tartották a Családjaiban él a nemzet című konferenciát, amelyen a Kárpát-medence több mint száz településéről mintegy nyolcszázan vettek részt. Az eseményen a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségéhez tartozó csíkszeredai egyesületek tagjai is jelen voltak.
A Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért civil szervezetet, a Csíki Anyák Egyesületét és a Hargita Megyei Mozgássérültek szervezetét is képviselte az a néhány család, amely február 15-én, a Házasság Hete rendezvénysorozat zárórendezvényén vett részt Budapesten.
Hungarikum a Házasság Hetén
Magyarországon hét évvel ezelőtt szervezték meg először a Házasság Hete rendezvénysorozatot, kapcsolódva a tizenhét évvel ezelőtt Angliából elindult mozgalomhoz. „Hungarikum a Házasság Hete mozgalomban, hogy Magyarországon minden évben választunk egy házaspárt, amely ennek a hétnek a házasság-nagykövete” – avatott be a részletekbe Herjeczki Kornél, a házasság világhete rendezvénysorozat főszervezője.
Miniszterelnöki üzenet
Az eseményen részt vevő Soltész Miklós szociális és családügyért felelő államtitkár Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét tolmácsolta: „(...) a családban élők a saját bőrükön tapasztalják, mit jelent egy jól működő közösség tagjának lenni. Sőt, akik összetartó családban nőnek föl, még ennél is többet kapnak. Ők már gyerekkorukban elköteleződnek bizonyos értékek megőrzése és továbbadása iránt. Felnőttként védeni és őrizni fogják házasságukat, gyermekeket vállalnak, akiknek továbbadhatják anyanyelvünket, népdalainkat és népmeséinket, és azt is megtanítják nekik, hogy szerte a világban élnek magyarok, akikkel összetartozunk. Magyarország kormánya hálás önöknek, amiért szülői teendőik ellátásával nemzetünk jövőjét is megalapozzák. Ehhez a feladathoz mi úgy tudunk hozzájárulni, hogy igyekszünk könnyíteni a családok helyzetét.”
Kövér a kormány alapvető kötelességéről
„Miként az országház az egyes alkotóelemeiből, a magyar nemzet is közösségeiből épül fel, amelyből a legszervesebb, a legalapvetőbb közösség a család” – fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke. „A mindenkori magyar kormánynak és a mindenkori országgyűlésnek Isten és a nemzet iránti legalapvetőbb kötelessége és küldetése, hogy támogassa azokat, akik életüket a család szövetségében élik, gyerekeket nevelnek és gondoskodnak szüleikről” – szögezte le.
Alkalom a személyes találkozásokra
A konferencián a Kárpát-medencei családszervezetek vezetői ismertették tevékenységeiket, majd Répás Zsuzsanna a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az elmúlt évek nemzetépítő eredményeit ismertette. A szombati rendezvényen a Kárpát-medence minden területéről érkezett magyar családok villámcsődületet rendeztek az országház díszlépcsőjénél. A konferencia ideje alatt pedig a folyosón kézműves foglalkozásokat tartottak. Az esemény jó alkalom volt arra, hogy a Családlánc mozgalomhoz tartozó szervezetek tagjai személyesen is megismerjék egymást, hogy újabb kapcsolatok születhessenek, hogy az együttműködések szorosabbak legyenek, a kitűzött célok pedig még világosabbak.
E nap jelentőségéről
„E nap jelentősége, hogy a szélrózsa minden irányából a magyarlakta területekről a családszervezetek képviselői családostól jöttek, gyerekeikkel, házastársaikkal együtt jelentek meg. Ilyen még nem volt” – mondta el a Székelyhon.ro-nak Szabó Endre, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnöke. Kövér László az esemény jelentőségéről a következőképpen nyilatkozott portálunknak: „ez a rendezvény is azt hirdeti, hogy összetartozunk, a legtermészetesebb módon élhetünk együtt, függetlenül attól, hogy ebben a pillanatban melyik államnak vagyunk a polgárai. Nemzeti hovatartozásunk ezt felülírja. Ezért jó, ha még több ilyen alkalom van.”
Székelyhon.ro,