Elnapolták a színházvitát Szatmárnémetiben
Kérdéses a Szatmárnémeti Északi Színház magyar és román tagozatának különválása, akárcsak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának költözése is – derült ki a városi tanács csütörtöki ülésén.
A színházzal, valamint az egyetemmel kapcsolatos határozat eredetileg szerepelt ugyan az ülés tervezetei között, azonban mindkettőt levették napirendről. Helyi lapértesülések szerint a két kezdeményezés összefügg abban a tekintetben, hogy politikai alku tárgyát képezi, azaz az RMDSZ csakis akkor szavazta volna meg a felsőoktatási intézmény kiköltözését (melynek helyét a polgármesteri hivatal venné át), ha az USL-es városvezetés jóváhagyja a magyar társulat önállósulását, a pártoknak azonban nem sikerült egyezségre jutniuk.
Lapunk kérdésére Maskulik Csaba, a szövetség tanácsi frakciójának vezetője elmondta: a maga részéről nem kötött ilyen alkut. Hozzátette, hogy Dorel Coica polgármester közvetlenül az ülés előtt arról tájékoztatta, hogy az egyetem vezetősége meggondolta magát a költözés ügyében, ezért napolták el a határozatot, a színházzal kapcsolatos tervezet pedig nem volt kellő alapossággal összeállítva.
A városban egyébként felháborodást keltett az önálló magyar színház létrehozásának ötlete, mely ellen a román társulat néhány tagja, illetve annak művészeti vezetője hevesen tiltakozott. Az egyik, magyarellenességéről híres helyi román nyelvű lap egyenesen úgy tálalta a kérdést, hogy a kezdeményezés célja a román társulat száműzése a felújítás előtt álló épületből, ahol önálló magyar színházat akarnak működtetni.
Az ülésen tárgyalták a városban működő tanintézetek beiskolázási tervét is, melyben szerepelt a központi fekvésű Mondiala-óvoda jövőbeli megszüntetésének terve, mivel a következő tanévtől itt nem indítanának kiscsoportokat. Ez ellen az ülésen az ott dolgozó óvónők és a szülők is tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy a több mint 200-as létszámú intézmény a város legjobban felszerelt óvodájának számít.
Marcela Papici alpolgármester rámutatott: egy 20 évvel ezelőtti mulasztás miatt igen előnytelen helyzetbe került az önkormányzat, a volt ruhagyári óvoda épületét ugyanis – egyébként jogellenesen – az üzem privatizációjával együtt az olasz vásárló kezére juttatták, aki igen magas bért kér (az összeg gyerekenként havonta ezer lejt tesz ki), ráadásul egy évnél hosszabb időre nem hajlandó megállapodást kötni, így bármikor az utcára teheti az intézményt.
Döntöttek a költségvetésről is, melyben egyebek mellett százezer eurót különítettek el egy műjégpálya kialakítására.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Hidvéghi a Krónikának: minden szavazat számít
A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés azt bizonyítja, helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt a törvény megalkotása – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Hidvéghi Balázs, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke. A Fidesz külhoni magyarokért felelős stratégiai igazgatóhelyettese szerint a magyar nemzet összetartozása új megközelítésének köszönhetően az anyaországi közvélemény döntő többsége már elfogadja, hogy szavazatukkal a határon túliak is beleszólhatnak a magyarországi politikai folyamatokba.
– Három évvel ezelőtt lépett hatályba a második Orbán-kormány egyik emblematikus jogszabálya, a kedvezményes honosításról szóló törvény. Milyen szempontok alapján von mérleget ilyenkor a kormány: az állampolgárság kiterjesztésének nemzetpolitikai vetületét veszi figyelembe vagy a számokat?
– Viszonylag egyszerű dolgunk van, mert a számok önmagukért beszélnek. A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés – amelynek köszönhetően tavaly decemberben az 500 ezredik eskütételre került sor az Országgyűlésben a Szent Korona előtt – azt mutatja, hogy erre valós igény mutatkozott a magyar közösségek részéről, és ez meg is maradt. De mutatja azt is, hogy mindazok számára, akik megmaradtak magyarnak – és itt több millió emberről beszélünk szerte a Kárpát-medencében és a világon –, fontos, hogy ezt formálisan is meg tudják élni, hogy erről papírjuk is legyen. Mindez egyértelműen bizonyítja: helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt ennek a törvénynek a megalkotása. Örvendetes, hogy ez a tendencia folyamatos, hiszen nagy érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt.
– Ez az érdeklődés talán azt is bizonyítja, hogy a külhoni magyarok túltették magukat a 2004. december 5-i népszavazás sokakban traumát kiváltott eredményén. De történt-e szemléletváltás azoknak az anyaországiaknak az esetében, akik annak idején nemmel szavaztak az állampolgárság kiterjesztésére?
– Úgy érzékelem, hogy igen. A rosszul sikerült népszavazást övező negatív kampányt követő mélypont után új korszak kezdődött, ennek egyik emblematikus jele volt 2010-ben a Fidesz–KDNP-szövetség kétharmados győzelme. A Fidesz nemzetpolitikai hozzáállása a határon túli magyarokhoz mindig is kristálytiszta volt, senki számára nem kérdéses, hogy elkötelezettek vagyunk az ügy iránt. Az állampolgárság, a választásokon való részvétel ügyét a közvéleményben is érzékelhető támogatás jellemzi, valamennyi mérvadó politikai szereplő megszavazta 2010-ben az erről szóló törvényt.
Alapkérdésekben olyan nemzetpolitikai konszenzus alakult ki, amire korábban nem volt példa. Nagyon jó látni azt is, ma már milyen kiterjedt rendszere van a testvérvárosi kapcsolatoknak, ami azért fontos, mert a kistelepülések szintjén is működő, az emberek mindennapi életét érintő együttműködésekről van szó. Bárhová megyek a Kárpát-medence magyar lakta vidékein, azt hallom a polgármesterektől, hogy nagyon jól működő testvértelepülési kapcsolattal rendelkeznek, ami rendkívül fontos jelzése annak, hogy a magyar-magyar kapcsolatok mélyen beágyazódtak a társadalom, a mindennapi emberek szintjén.
– Mostani erdélyi körútja során milyen tapasztalatokat szerzett a honosítás, a regisztrációs folyamat terén?
– Szilágy megyében, Marosvásárhelyen és Kolozsváron járva mindenütt kiterjedt tárgyalásokat folytattam megyei, városi vezetőkkel, RMDSZ-es politikusokkal, egyházfőkkel, felkerestem demokráciaközpontokat. Örömmel tapasztalom, hogy mindenki felajánlja a segítségét, nyitottsággal, pozitív hozzáállással viszonyul az ügyhöz. Ugyanakkor mivel új intézményről, relatíve bonyolult folyamatról van szó – levélben szavazás, regisztráció –, nagy szükség van arra, hogy a helyi segítség aktívabb és átütőbb legyen. A határon túliak választási részvétele csak akkor lehet sikeres, ha ebben a helyi közösségi vezetők – politikai pártok, egyházak, civil szervezetek képviselői – aktív részt vállalnak. Mindenkitől azt kértem, fokozzák ez ügyben kifejtett tevékenységüket, még intenzívebben segítsenek a magyar állampolgároknak abban, hogy részt vehessenek a választáson.
– Szlovákián és Ukrajnán kívül ütközik-e bárhol politikai, közigazgatási, adminisztratív akadályba a honosítás, a regisztráció lebonyolítása?
– Szlovákiában a legnehezebb a helyzet, hiszen ott büntető törvény van hatályban, ami komoly vitát szült Magyarország és északi szomszédja között. A szlovák partnereknek meg kell érteniük, hogy az állampolgársági törvény nem ellenük irányul, és remélem, előbb-utóbb sikerül kétoldalú keretek között rendezni a kérdést. A másik problematikus hely Kárpátalja, ahol általános jogbizonytalanság van, és nem csak a mostani tüntetések miatt. Mivel nagy az emberekben a bizalmatlanság, a félelem, Ukrajnában diszkréten zajlik az állampolgárság felvétele és az eskütétel, ennek ellenére nagyszámú az érdeklődés. Erdélyben és a Vajdaságban nincs ilyen jellegű probléma, növekvő érdeklődést tapasztalunk az állampolgárság és a választáson való részvétel iránt.
– Tekintettel arra, hogy a regisztráció, a levélben szavazás nem egyszerű feladat, a külhoni magyarok kihez fordulhatnak, ha bármilyen akadályba ütköznek?
– Az internetfelhasználók számára legegyszerűbb, ha rákattintanak a Nemzeti Választási Iroda honlapjára (www.valasztas.hu), ahol minden szükséges információt megtalálnak. Aki számára ez nem lehetséges, az akár telefonon, akár személyesen felkeresheti a magyar külképviseleteket, Erdélyben a kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátust, a demokráciaközpontokat, de segítségért lehet fordulni az RMDSZ-irodákhoz, helyi magyar vezetőkhöz, lelkészekhez. Mindazoknak, akik már felvették az állampolgárságot és regisztrálnak a választáson való részvétel érdekében, részletes tájékoztató anyagot küld majd a választási iroda. De ezt nem kell megvárni, már korábban érdemes tájékozódni a felsorolt módon.
– Mire kell különösen figyelni a levélben szavazás esetében? Ha jól tudom, tárgyalások folynak a román és a magyar posta között arról, hogy ingyenesen lehessen feladni a szavazóleveleket.
– Ez ügyben már folynak a tárgyalások, remélem, mihamarabb eredményre vezetnek. A jelenlegi szabályozás értelmében Romániából bélyegvásárlással lehet föladni postán a szavazatot, de bízom abban, hogy a tárgyalások nyomán lehetővé válik, hogy a költségek majd a címzettet terhelik, és ingyenesen fel lehet adni a szavazólapokat tartalmazó levelet. Lényeges dolog, hogy a választási procedúrára, a választási levélcsomag átvételére és visszaküldésére tizenöt nap áll rendelkezésre, de ha valaki a postát veszi igénybe – akár ingyenesen is –, számolnia kell azzal, hogy a postai út több napot vesz igénybe. Tehát úgy kell feladni a levelet, hogy az időben megérkezzen Romániából Budapestre.
Határidő az április 6-i választást megelőző nap, azaz szombat éjfél, ami tulajdonképpen az azt megelőző napot, pénteket jelenti, mert csak akkor dolgozik a posta. Ha viszont valaki biztosra akar menni, és nem akar kockáztatni a postai úttal, akkor szavazatát lezárt borítékban akár személyesen, akár megbízott útján eljuttathatja a magyar külképviseletekre, ahol postaládák állnak rendelkezésre a március 23-a és április 6-a közötti időszakban. Külképviseleten a szavazás napján is leadható a szavazat, mert amit a főkonzulátus átvett, az bizonyosan időben eljut a budapesti választási irodához.
– Magyar kormánypolitikusok többször hangoztatják, hogy az áprilisi országgyűlési választások sikere alapvetően befolyásolhatja a kettős állampolgárság népszerűségét és a kedvezményes honosítás jövőjét. A baloldali ellenzék hatalomra kerülése esetén veszélybe kerülnek ezek a jogok?
– Fontos fejlemény, hogy a 2014-es év Magyarországon úgy indult, ismét összeállt az egyszer már megbukott Gyurcsány-koalíció, amely a tönk szélére sodorta az országot. Ennek az összefogásnak a témáit az a Gyurcsány Ferenc diktálja, aki a politikusok közül egyedüliként nyíltan szorgalmazza a kettős állampolgárság és a szavazati jog elutasítását és visszavonását. Ennek ismeretében a baloldal visszatérése esetén reális annak a veszélye, hogy ez az ügy megkérdőjeleződik. A Fidesz politikusaként azt mondhatom, minden határon túli magyarnak az az evidens érdeke, hogy ez ne történhessen meg, vagyis arra biztatok minden külhoni magyar állampolgárt, hogy a Fidesz-KDNP listáját támogassa.
– Az akkor ellenzékben lévő román balliberálisok 2009-ben a határon túli román választópolgárokat okolták azért, hogy Traian Băsescu megnyerte második elnöki mandátumát. Magyar vonatkozásban tudjuk, hogy a külhoniak voksai két-három mandátumról dönthetnek, amelyek idén talán nem befolyásolhatják a választási eredményt. Kiélezett helyzetben azonban nem rója majd fel az anyaországi társadalom a határon túliaknak, hogy „királycsinálóvá" vált?
– Nem szabad lebecsülnünk egyetlen szavazatot sem. A Fidesz a saját bőrén tapasztalta meg az elmúlt egy-két évtizedben, hogy egy választást néhány ezer szavazattal is el lehet bukni. Vagyis minden szavazat számít, adott esetben egy parlamenti mandátum is eldönthet egy kormányzást. Ebből a szempontból nagyon is sokat számít, hogy a határon túli, erdélyi magyarok hogyan fognak szavazni.
Nem hiszem, hogy az anyaországi társadalom körében ez negatívan fog lecsapódni, hiszen a magyar nemzet összetartozásának új megközelítéséről beszélhetünk, ami a magyar nemzet helyzetéből indul ki. Abból, hogy a magyar nemzet őshonos területein több országban él, ettől függetlenül összetartozunk, egymásért felelősséget viselünk, és a legfontosabb ügyeinkben – például hogy merre menjen tovább Magyarország, milyen kormány alakuljon, milyen parlamentet válasszunk – közösen döntünk. Azt hiszem, ezt a tényt ma már a közvélemény döntő többsége elfogadja, megérti ennek a jelentőségét, ilyen értelemben nem jelent problémát.
– Milyen külhoni kampányt tervez a Fidesz? Befolyásolhatja-e hátrányosan a magyarországi pártok korteshadjárata a szomszédos országokban élő magyar kisebbség és a többségi társadalom viszonyát?
– A Fidesz alapvetően közvetlen elérésen alapuló kampányt tervez. Ahogy Magyarországon is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk az állampolgárokkal való kommunikációra – levelekben, e-mailekben, személyes találkozások formájában –, úgy a határon túliak tekintetében is ezt látjuk a legcélravezetőbbnek. Emlékeztetnék, hogy Orbán Viktor miniszterelnök több alkalommal levelet intézett a külhoni magyarokhoz, ez a típusú kommunikáció szerintem folytatódni fog. Fontosnak tartjuk még a magyarországi sugárzású, illetve a határon túli magyar nyelvű médiumokban való megjelenést, a közéleti fórumokat.
Lényeges szempont, hogy a határokon túl folytatott választási kampány ne legyen irritáló a szomszédos népek, országok számára, hiszen senkinek sem érdeke, hogy ebből konfliktus legyen. Ilyen értelemben az ő érzékenységükre is figyelő, relatíve diszkrét kampányt kívánunk folytatni, egyébként a választópolgárok közvetlen megszólítása éppen ebbe illeszkedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

A politikai rendőrség célkeresztjében
Úgy vannak összeállítva a dokumentumok, hogy azok egy krimiszerű történetet mesélnek el, ebben rejlik a szöveg újdonsága – jellemezte Molnár János legújabb, A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című kötetét, a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari rendezvénytermében megtartott könyvbemutatón.
Magdó János főkonzul, az esemény házigazdája úgy fogalmazott: jól dokumentált, könnyen olvasható, izgalmas „történelmi krimi" a Szekuritáté irattárában őrzött Tőkés-dossziét feldolgozó könyv, amely az 1970-es 80-as évek erdélyi magyar közéletébe enged betekintést. Hozzáfűzte, a kötet segíthet annak megértésében, hogy a református egyház embereit, lelkészeit hogyan tudta beszervezni a Szekuritáté, illetve hogyan működött a kommunista titkosrendőrség.
H. Szabó Gyula, a 250 oldalas könyvet kiadó Kriterion könyvkiadó igazgatója ugyanakkor elmondta: az erdélyi magyar közösség még mindig adós a néhány évtizeddel ezelőtti múltjának teljes feltárásával, ezért is jelent meg a kötet.
Molnár János kifejtette: akkoriban különböző magatartási formák jellemezték az erdélyi magyarság kommunizmushoz való viszonyát. Mint részletezte, míg a korabeli értelmiségi elit inkább óvatosan, a túlélést tartva szem előtt, a sorok között próbált olvasni, addig Tőkés László nem csak magatartásával szállt szemben nyíltan a diktatúrával, hanem az általa írt szövegekben is kendőzetlenül beszélt a valóságról, amint ez a politikai rendőrség dokumentumaiból is kiderül.
Molnár szerint ezt a magatartásformát nyugodtan lehet Tőkés-modellnek nevezni. A szerző ugyanakkor elmondta: Tőkés László olyan írásait is megtalálta az aktacsomókban, amelyeknek eredetije elveszett, így azokat román nyelvből kellett visszafordítani.
Kifejtette, a Tőkés-modell – a kommunista diktatúrával szembeni nyílt ellenállás – csak az 1980-as években kezdett elterjedni Erdélyben, amikor temesvári lelkészként prédikációiba beleszőtte üzenetét. Például elmondta azt, ha a Szekuritáté emberei megverték a szomszédot.
A szerző ugyanakkor hangsúlyozta: annak ellenére szükségesnek látta a könyv megírását, hogy sok mindenben nem ért egyet Tőkés Lászlóval. Mint kifejtette: ennek az elsősorban az oka, hogy nemtelen vádak érték Tőkést, ezekkel szemben kívánt rávilágítani, „hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad elfelejteni".
Kiemelte: Tőkés politikai nézeteit, céljait tekintve következetes maradt a rendszerváltást követően is, miközben ugyanezt más politikusok nem feltétlenül mondhatják el magukról. „Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt" – fogalmazott Molnár János.
Tőkés László úgy nyilatkozott: a könyv számára is izgalmas, mivel más perspektívából, a külső szemlélő megvilágításában mutatja meg azt a történetet, amit ő akkor az események részeseként, „a gödör fenekén" élt meg. „Nem csupán azt mutatja meg, hogy velem mi történt, hanem arról is szól, hogy mi történt mindazokkal, akiket a Szekuritáté célba vett, ezért lehet a könyvnek közösségi üzenete" – mutatott rá az Európai Parlamenti képviselő.
Tőkés arra figyelmeztetett, hogy nem lehet múlt időben beszélni az egykori román politikai rendőrségről. „Olyan Erdély titkosszolgálati szempontból, mintegy egy balkáni elaknásított terület" – utalt arra, hogy az egykori besúgók, tartó tisztek egy része továbbra is aktív. Szerinte nem kérdéses, hogy a Románia csillaga érdemrend visszavonása ügyében is a Szekuritáté „nyúlt utána". „Az információval való visszaélés háborúja zajlik ma is" – szögezte le a politikus.
Molnár János ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy Németország után a romániai szabályozás könnyíti meg a leginkább a volt politikai rendőrség iratainak kutatását, lényegesen megnehezíti a kutatók dolgát, hogy egészen napjainkig a politikai rendőrség dossziéinak csak mintegy 60 százalékát adták át az állami levéltárnak. Azoknak az ügynököknek az iratait pedig, akik a mai napig együttműködnek a titkosszolgálatokkal, semmi szín alatt nem adják ki a kutatóknak.
Hozzáfűzte: más kérdés, hogy időnként más aktacsomókból kiderül a besúgok kiléte, ugyanis korábban egy-egy jelentésből annyi másolat készült, ahány embert érintett, így történhet meg, hogy minden iratot a titkosszolgálatok sem tudnak eltüntetni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),

kérdezett: B. P. E.
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,

Több esélyt kaphat a Sapientia kisebbségi regionális egyetemként
A kisebbségi nyelveken képzést nyújtó egyetemek, a sajátos helyzetben lévő régiók segítésére irányuló programok kidolgozásának, a mobilitás kétirányú jellegének fontosságát hangsúlyozta a Régiók Bizottságának brüsszeli plenáris ülésén Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke csütörtökön a bizottság előadójaként mutatta be véleménytervezetét Az európai felsőoktatás a világban címmel, amelyet egyhangúlag szavazott meg a testület – számol be a megyei önkormányzat sajtószolgálata.
A dokumentum előzetes tervezetét 2013. október 17-én küldték be az oktatásügyekért felelős szakbizottságnak, és november 13-án mutatták be az RB Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottsága ülésen, ahol egyöntetűen megszavazták.
Barroso: vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat
A plenáris ülés kezdetén José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke elmondta, fontosnak tartja, hogy a tagállamok konzultáljanak a helyi és regionális önkormányzatokkal a partnerségi megállapodás kidolgozása során. A bizottság elnöke jelezte, több panaszt is érkezett már hozzá, és olyan véleménye van az érintett tagállamokról, hogy azt nyilvánosan nem mondaná el, azonban azt kijelentette, a bizottság „figyelmezteti a tagállamokat, hogy vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat”.
Felszólalásában Borboly Csaba elmondta, a véleménytervezet összeállításában előnyt jelentett, hogy többnyelvű régiót képvisel, ahol a kisebbségi tannyelvű felsőoktatás alig néhány évtizedes múlttal rendelkezik. A kidolgozást egyeztetések sorozata előzte meg: regionális konzultáció a román felsőoktatási intézmények képviselőivel, egyeztetés európai uniós intézmények szakértőivel, az Európai Bizottság felsőoktatási biztosával, valamint a litván elnökség oktatási képviselőivel.
„Az Európa 2020 stratégia kiemelt figyelmet fordít a felsőoktatás nemzetközivé tételére, és ennek kapcsán stratégiák kidolgozását ösztönzi. Úgy gondolom, hogy az EU a globális kihívásokra választ adhat a felsőoktatási partnerségeken keresztül, ezek növelhetik a kutatási és oktatási kapacitást, az egyetemek a tudástranszfer ügynökeivé válhatnak” – fogalmazott az előadó.
A véleménytervezet javasolja, hogy a tagállamok olyan programokat dolgozzanak ki, amelyek segítik a sajátos helyzetben lévő régiókban a helyi és regionális szintű felsőoktatási intézmények nemzetközibbé válását. Egy ilyen program révén felhívhatnák a figyelmet a mobilitás kétirányú jellegének fontosságára, hogy a kibocsátó és a befogadó térség érdekeinek megfeleljen. A véleménytervezet kiemeli, hogy a soknyelvű és soknemzetiségű Európában fontos szerep juthat azoknak a felsőoktatási intézményeknek, amelyek egynél több nyelven nyújtanak képzést. A multikulturális közegekben legalább két európai nyelvvel ismerkedhetnek meg a hallgatók, amely vonzó lehet a külföldi diákok számára.
A véleménytervezet szerzői ugyanakkor javasolják a helyi és regionális önkormányzatoknak, hogy vállaljanak kezdeményező szerepet, fogadják nyitottsággal a partnerségi megkereséseket. A Régiók Bizottsága nagy lehetőséget lát abban, hogy az európai felsőoktatási rendszer jó gyakorlatát és rendszerszerű megoldásait a szomszédos országokra és a csatlakozás előtt álló államokra is kiterjessze, hiszen így jobban biztosítható az ottani hallgatók mobilitása Európa felé, valamint a tehetségekért folyó versenyben is javulhatnak Európa esélyei.
Esélyegyenlőséget mindenkinek
Hargita megye önkormányzatának elnöke úgy összegezett: a tervezet elfogadásának kettős jelentősége van. Egyrészt felhívja a figyelmet a vidéki régiókban működő egyetemek fontosságára – ilyen például a csíkszeredai Sapientia –, hogy ezen intézmények diákjai is ugyanolyan esélyeket kapjanak, mint a neves egyetemek diákjai, másrészt az Európai Unió intézményeinek figyelmét a nemzeti kisebbségekre irányítja. Hozzátette: azért is fontos a dokumentum elfogadása, mivel korábban is tett javaslatokat a nemzeti kisebbségek és kisebbségi nyelvek viszonylatában, de ez az első javaslat, amelyet egyöntetűen elfogadott a szakbizottság.
„A legfontosabb dolog mégis az, hogy a kis, regionális és kisebbségi egyetemek megkerülhetetlenül és egyértelműen az Régiók Bizottsága látókörébe kerültek, és ezzel az EU szakpolitikájának részévé váltak. Most a felsőoktatási intézményeken a sor, hogy éljenek a lehetőséggel” – fogalmazott a véleménytervezet előkészítésében felkért szakértő, Csák László.
Borboly Csaba 2012 októberétől állandó tagja a Régiók Bizottságának, ezen belül pedig a Környezetvédelem, éghajlatváltozás és energiaügy (ENVE), valamint az Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottságba választották be, és az Európai Néppárt tagjaként vesz részt az üléseken. Az európai felsőoktatás a világban témában 2013. szeptember 16-án, a 19. szakbizottsági ülésen választották előadónak.
Székelyhon.ro,

A történelmi lehetőség, amivel élni kell
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,

Tőkés: Nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről
Molnár János A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című könyvét mutatták be a szerző és a főszereplő jelenlétében csütörtökön Kolozsváron.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent 250 oldalas könyv a Securitate irattárában megőrzött Tőkés-dossziékat dolgozza fel. A könyv borítóján egy olyan fénykép látható, amelyet a Securitate készített a diák. A szerző elmondta, újszerűsége abban áll, hogy Tőkés László megannyi korabeli írását is tartalmazza. Olyan dokumentumokat, amelyek eredetije elveszett, és a Securitate román fordításából kellett magyarra visszafordítani. „Ezek a szövegek minden bizonnyal az erdélyi művelődéstörténet és politikatörténet szerves részét fogják képezni” – jelentette ki Molnár János.
Úgy vélte, az akkori politikai helyzetre adott választípusoknak létezik egy Tőkés-modellje, mely nemcsak az akkori lelkész magatartásában, hanem az általa leírt szövegekben is tetten érhető. Amikor a magyar értelmiségiek többsége csak a sorok között mert üzenni a diktatúráról, Tőkés László leplezetlenül írta le az erdélyi valóságot. A szerző azt is megemlítette, a könyvet azokkal a nemtelen támadásokkal akarja szembeállítani, amelyek Tőkés Lászlót az elmúlt években érték. „Tőkés László politikai gondolkodása alapjában nem változott, a céljai sem változtak. Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt. Nézzük meg a mai politikusokat, hány mondhatja el magáról, hogy ugyanaz, aki volt” – fogalmazott ki Molnár János.
Tőkés László elismerte, számára is izgalmas a könyv, hiszen a Securitate célkeresztjében lévő személyként egykor a „gödör fenekéről” szemlélte történetét, most a külső szemlélő perspektívájából láthatja azt. „Nincsen semmilyen öncélú hősiesség a történetemben. Lelkész akartam lenni, végezni akartam a munkámat. Ezt próbálta akadályozni a Securitate, ezzel kellett felvennem a harcot” – magyarázta. Tőkés László azt is megemlítette, hogy nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről. A politikai rendőrség örökségét a balkáni elaknásított területekhez hasonlította. „Nem kérdéses, hogy a Securitate nyúl utánam a Románia csillaga érdemrend visszavonási kísérlete ügyében is. (…) Az információkkal való visszaélés háborúja zajlik ma is” – fogalmazott a volt püspök. A túlélő politikai rendőrségről szólva H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója negatív Déva vára-jelenségről beszélt. „Amit lebontunk estig, újraépül reggelig” – fogalmazott a könyv szerkesztője.
MNO.hu,

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

Ujjongás helyett
Miközben azon ujjong tanár, iskolavezető, szülő, agyonriogatott gyermek – miután néhány héttel ezelőtt azt mondták neki, elveszíti a katedrát, ősszel más óvodában, iskolában, netán más településen kezdi a tanévet –, hogy a hatalom elnapolja az átszervezést, iskolabezárást, és ki tudja, milyen politikai nyomásra, de jó román módra a hoci vissza a bubarongyot elvet alkalmazza, inkább azon kellene gondolkodni, miként lehet elébe menni annak, hogy jövőben ugyanezt a színjátékot ne lehessen eljátszatni az egész országgal.
Történt, hogy novemberben még csak kormánykörökben rebesgették: az oktatás finanszírozásának ésszerűsítése okán központi alapból nem kapnak többé kiegészítő összegeket a tanügyi intézmények, a fejkvóta pedig csak akkor lesz elegendő, ha minden osztályt zsúfolásig megtöltenek diákokkal. Decemberben már miniszteri rendelet írta elő a takarékossági átszervezést. Ijedtében mindenki agyalt: a helyi döntéshozók azt latolgatták, mit lehet összevonni, megszüntetni ahhoz, hogy ami marad, annak több jusson, az érintett iskolák tiltakoztak, a polgárok egy része legyintett, úgysem lesz ebből semmi. Lám, nekik lett igazuk. Hál’ istennek. De ha már így állunk, ki kellene használni a lehetőséget, és a meglévő iskolahálózatban olyan beiskolázási számokkal indítani szeptemberben az új tanévet, hogy négy év múlva is megfeleljenek a helyi igényeknek. Kihasználni a gyermekhiány miatt félig üres, az agyonzsúfolt óvodáknál, iskoláknál tágasabb épületeket; az elméleti kilencedik osztályok számának csökkentésével igazi versenyt teremteni az oda vágyó nyolcadikosok körében; népszerűsíteni az újrainduló hároméves szakoktatást, amelynek érdekében az érintett iskolák lobbizzanak a cégeknél, nagyvállalatoknál a gyakorlati képzés megvalósításáért, és tegyék érdekeltté a munkáltatókat a jól képzett szakemberek megnyerésében. Ha az oktatás minőségének javítása, a fiatalok jövőképének pozitívra hangolása érdekében nem indul el a közös gondolkodás önkormányzati és szakmabeli döntéshozók, az oktatásban közvetlenül érintettek, a gazdasági szféra, egyházak, civil szervezetek, szülők képviselete részvételével, szélesebb társadalmi körök bevonásával, akkor az a lehetőség, amit szándékosan vagy valamilyen kényszer alatt a hatalom a nyakunkba zúdított – más megközelítésben: ami a remélt finanszírozáson felüli összegek kíséretében az ölünkbe hullt –, akkor nem érdemeljük meg az önrendelkezést, nem vagyunk eléggé felkészülve arra, hogy sorsunkat magunk igazgassuk. Bízzunk abban, hogy ennek ellenkezőjéről győződhetünk meg az új tanév kezdetén, addig ellenben azon igyekezzünk, hogy amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Beszélgetés JANKÓ ANDRÁSsal, a Kölcsey Egyesület elnökével
Tartalmas évet zár a Kölcsey Egyesület
Az aradi Kölcsey Egyesület elnöksége február 5., szerda délután 5 órára a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termébe összehívta az egyesület évi rendes közgyűlését, amelyen elnöki beszámoló hangzik el a 2013. évi tevékenységről.
Ebből az alkalomból beszélgettünk Jankó András elnökkel, összefoglalva az elmúlt év eredményeit, és vázolva az idei esztendőre szóló elképzeléseket.
– A 2013-as esztendő egy különleges, változatos, rendezvényekben gazdag és sokrétű év volt a Kölcsey Egyesület életében. Ha csak azt vesszük számba, hogy ezelőtt pár évvel 3-5, majd 6-8 kulturális eseményt rendeztünk, akkor a tavalyi 19 rendezvény soknak, már-már az erőnket meghaladó terhelésnek mondható – vágott a közepébe Jankó András, még mielőtt feltehettem volna az első kérdést.
– Melyek voltak ezek?
– Tavaly is a Kölcsey-díjak átadásával kezdtük január 22-én, a Magyar Kultúra Napján – ezeket Brittich Erzsébet és Tokay György kapták –, amit a beszámoló közgyűlés, majd a Pataky Sándor-kiállítás követett, a Kölcsey Képtár elnevezésű új rendezvénysorozatunk első tárlataként. Februárban megszerveztük a Marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó könyvvásárát és előadóestjét Káli Király István, Vári Attila és Sebestyén (Spielmann) Mihály részvételével, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy idén márciusban ismét megszerveznénk. Március 5-én Puskel Péter előadását hallgathattuk meg a 100 éves Ereklyemúzeumról, majd 26-án Molnár Tímea, a Temesvári Integráció Alapítvány pályázatírója tartott ismertetőt a sikeres pályázatírás titkairól. Április 19–21. között A nemzet színpadán elnevezésű nemzetközi diákszínjátszó fesztivált szerveztük meg nagy sikerrel az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel közösen. A Magyar Költészet Napját Tallián Marian és Lázár Balázs budapesti színészek előadóestjével ünnepeltük meg. Az első félév záró eseménye a Kölcsey Diákszínpad Százszorszép gyerekcsoportjának a bemutatója volt; Ujj Ágnes tanítványai nagysikerű bemutatót tartottak.
– Jöhetett a nyári szünet...
– Szó sincs róla! Nyáron sem volt megállás: kétszer is kint voltunk Borossebesen, ahol bemutattuk Kiss László Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című könyvét, amit az igények miatt kétszer is utánnyomtunk. A gyerekeknek megszerveztük a kisiratosi és a magyarországi kisgyőri színjátszó táborokat.
Az őszi eseménysorozat Bogdan Adamczyk minorita atya előadásával kezdődött, majd ugyancsak minoriták tiszteletére szervezett előadással és könyvbemutatóval folytatódott. Az Aradi Magyar Napok keretén belül Hajós Imre-kiállítást rendeztünk, majd részt vettünk a Kultúrpalota 100 éves jubileumát ünneplő rendezvényeken.
Ugyancsak az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel rendeztünk ősszel regionális néptáncfesztivált. Utána három előadás következett: Kozma Dezső, Serdült Benke Éva és Pomogáts Béla estjeit szerveztük meg. Végül a Kórustalálkozóval zárult a tavalyi rendezvények sora, amelyre szintén sikerült, a polgármesteri hivatal segítségével, egy könyvet is kiadnunk.
– Mindehhez egészen biztosan nem volt könnyű előteremteni a szükséges anyagi hátteret. Hogyan sikerült?
– Tavaly öt pályázatot nyertünk: hármat a polgármesteri hivataltól – a Magyar Kultúra Napjára, a minoriták könyvére és a Kórustalálkozóra. A Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap a Diákszínpadot támogatták. Ezen kívül egyéni támogatóink is voltak: Böszörményei Zoltán, a Borbély László–Trattner Melinda házaspár és a majdnem 50 előfizetőnk, akik előre megrendelték az egyesületünk könyveit és a Havi Szemlét. Azonban még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy ez a sok esemény gondok nélkül zajlott le. Szinte valamennyi okozott valamilyen előre nem látott problémát. Például a nagyon jó színvonalú néptánctalálkozó nem volt elég jól megszervezve, és sok mindent kell még csiszolni, javítani. Ezért is várjuk tagjainkat, támogatóinkat a közgyűlésre, mert ott főként arról lesz szó, hogyan lehet rendezvényeinket magasabb színvonalúvá, még sikeresebbé tenni.
– Milyen elképzelésekkel léptek az idei esztendőbe?
– Terveink között szerepel a Havi Szemle megújítása, 4-5 könyv is szóba került már, de még nem választottunk, melyiket adjuk ki, a Kölcsey Képtár legközelebbi kiállítása, elképzeléseink szerint, a Baranyai Ferencé lesz. Több előadót is meghívunk, és fontos napirendi pont lesz a közgyűlésen az elnökség kibővítése, valamint a gazdasági alap jobb biztosítási lehetőségeinek a feltárása. Ötleteket várunk, új munkatársakat keresünk!
– Köszönöm a beszélgetést!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),

Megleckéztetett iskolaigazgatók
Felháborodást váltott ki a Hargita megyei pedagógusok körében az oktatási minisztérium újabb megszorító intézkedése, miszerint az igazgatóknak a jelenleginél jóval több tanórát kellene tartaniuk. Több igazgató lemondással fenyeget a döntés miatt, a szakszervezet pedig bojkottot helyezett kilátásba, ha a szaktárca nem oldja meg kéréseiket. Riadalomra ad okot egy Kovászna megyei bírósági döntés is, miszerint a tanítók elveszíthetik a túlórákért kapott pénzt.
A Hargita megyei tanintézetek vezetői petíciót készülnek benyújtani az oktatási minisztériumhoz amiatt, hogy a költségvetési törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az egyes igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. A tanintézet-vezetők attól tartanak, ily módon nem lesz elegendő idejük az iskolák gondjaival foglalkozni, az óraszámuk növelése miatt pedig kénytelenek lesznek más pedagógusokat elbocsátani.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint a költségvetési törvény azon tanintézetek igazgatói és aligazgatói esetében rendeli el februártól legalább heti 14 óra megtartását, amelyek túllépik éves költségkeretüket. Hargita megyében a tanintézetek nyolcvan százaléka van hasonló helyzetben. Az intézkedéssel kapcsolatban megerősítést és pontosítást várnak a szaktárcától, hangsúlyozta a főtanfelügyelő.
Aláírásgyűjtés és felmondás
Az iskolaigazgatók egyébként aláírásgyűjtéssel tiltakoznak amiatt is, hogy a fejkvóta alapján kiutalt költségkeret csak 85 százalékban fedezi kiadásaikat, így októberre valószínűleg kimerülnek a béralapjaik – tudtuk meg Szakács-Paál Istvántól, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola vezetőjétől. Elmondta, a napokban benyújtják a petíciót, illetve miniszteri meghallgatást kérnek, és amennyiben nem teljesítik kéréseiket, tömeges felmondással tiltakoznak az intézkedések ellen.
Szén János, a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola igazgatója rámutatott: kész benyújtani a lemondását, amennyiben érvényben marad a megtartandó óraszámra vonatkozó előírás. Lehetetlen 14 órát megtartani hetente, és emellett egy középiskolát is igazgatni, jelentette ki az igazgató, aki szerint a jelenlegi heti hat óra mellett sem egyszerű minden feladatot ellátni.
Hasonló véleményen van Téglás Sándor, a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola igazgatója is. Ha 14 órát kell megtartania hetente, nem folytatja az igazgatói munkát, szögezte le a mintegy 900 diákot befogadó iskola vezetője.
Olyan intézkedéseket hoztak, amelyekkel még jobban megalázzák az oktatásban dolgozókat, ezért a szakszervezet arról döntött, hogy nem kezdik el a következő félévet, hacsak a minisztérium ki nem vizsgálja a helyzetet, mondta el Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője. Nem tiszta a kép
Más erdélyi megyékre egyelőre nem jellemző a hargitaiak felháborodása. Nem tisztázott ugyanis, hogy a 2014-es költségvetési törvény alapján már a második félévtől be kell vezetni az igazgatókra vonatkozó szabályozást, vagy ez csak a következő tanévtől lép majd életbe. „A tanintézetek vezetőire vonatkozó rendelet hatálybalépésének ideje még vitatott, nem merült fel, hogy azonnal alkalmaznunk kell. Talán emiatt nem is érkeztek rá reakciók” – magyarázta lapunknak Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes.
A költségvetési törvény ugyanis úgy szól, hogy azokban az iskolákban, ahol nem tudják száz százalékban fedezni a költségeiket – a tanügyi törvény új fejkvótája szerint –, az igazgatók csak négy órára kaphatnak felmentést az oktatás alól. Ez Kéry szerint komoly problémát okozhat, hiszen ilyen esetben a pedagógus vagy igazgatói feladatait, vagy oktatói tevékenységét mulasztja majd el.
Azt még nem tudni, hogy Bihar megyében hány iskolát érinthet az intézkedés, pontosabb képet csak a februári kifizetések alapján lehet majd kapni. Több vidéki tanintézet azonban az alacsony létszám miatt nem képes arra, hogy önerőből működjön. Kéry Hajnal szerint ha nem is direkt módon, de az intézkedésnek hosszú távon negatív hatása lehet az iskolahálózatokra és a beiskolázási tervre, rövid távon pedig biztosan állás nélkül marad egy-két helyettesítő tanár.
Szatmár megyében sem elégedetlenkednek még a pedagógusok annak ellenére, hogy nem tartanak túl jónak egyes küszöbönálló intézkedéseket. Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes az igazgatók kapcsán kifejtette: bőven van munkája egy intézményvezetőnek, ezért nem szabadna ilyen sok tanóra megtartásával tovább terhelni őket. Úgy vélte, jogászt kellene megkérdezni ez ügyben, aki meg tudná mondani, hogy a költségvetési törvény felülírja-e a tanügyi törvényt, melyben meg van szabva az igazgatók normája. A pluszórák miatt más pedagógusok órabeosztása is borulhat, sőt elbocsátásokhoz is vezethet az intézkedés, tette hozzá a főtanfelügyelő-helyettes. Precedensértékű bírósági ítélet
Hargita megyében az említett változás mellett az is riadalmat okoz, hogy Kovászna megyében lezajlott egy bírósági per, amelyben az az ítélet született, hogy a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítóknak nem kell kifizetni az általuk megtartott heti három-négy plusztanórát. Erre hivatkozva sok Hargita megyei magyar tannyelvű iskolában is hasonlóan kívánnak eljárni az igazgatók, hívta fel a figyelmet Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő is valószínűnek tartja, hogy vannak olyan igazgatók, akik így kívánnak majd takarékoskodni. Elmondta, noha értelmezés kérdése, hogy a kisebbségi oktatásban a magyar- vagy a románórák számítanak többletórának, a bércsökkentés voltaképpen azt jelentené, hogy a magyar tannyelvű iskolák magyar nemzetiségű igazgatói éppen az anyanyelvi oktatásért járó javadalmazást vonnák meg önként a magyar tanítóktól. A pedagógusok régiségétől függően ezek az összegek száztól akár négyszáz lejig terjedhetnek.
„A tanügyi törvényt mostanáig mindenütt úgy értelmezték, hogy a román tannyelvű iskolákban tanító pedagógusokhoz képest több tanórát tartó magyar oktatásban ki kell fizetni a többletórákat a pedagógusoknak. Ám az említett per során egy új, zavaros törvényértelmezés született, amelynek értelmében nem a román tanítók óraszámához kell viszonyítani a magyar tanítókét, hanem a kerettanterv alapján kell megállapítani az órabért” – magyarázta Bartolf Hedvig, aki szerint a bírósági ítélet híre nyugtalanságot keltett a tanítók körében. A törvény értelmezésével kapcsolatban hivatalos állásfoglalást kértek a minisztériumtól, tette hozzá. Hargita megyében 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
„Ha nem akarják a pedagógusnak kifizetni, akkor milyen alapon várjuk el, hogy megtartsa az órát?” – tette fel a kérdést Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. Elismerte ugyanakkor, hogy az eljárás precedenst teremthet, és sok problémát generálhat a magyar nyelvű elemi oktatásban. Szatmár megyei kollégája, Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes nonszensznek nevezte a bírósági döntést, hangsúlyozva: a tanügyi törvény ez esetben világosan rendelkezik, és az számít mérvadónak.
Király: a törvény nem változott
Ugyanezt hangsúlyozta Asztalos Ferenc korábbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítók többletórájának bérezését garantáló törvénykezdeményezés kidolgozója. Emlékeztetett, nyolc hónapnyi munkájába telt kiharcolni a tervezet elfogadását. A jogszabálytervezet átment a képviselőház oktatási bizottságán, plénumán, majd a szenátus munkaügyi, oktatási és emberjogi bizottságai után került 2008-ban a szenátus elé, amely végül elfogadta azt.
Hozzátette, 2007-ig senkinek, még az érintetteknek a fejében sem fordult meg, hogy nem természetes az, hogy a magyar tanítók ugyanakkora bérért heti négy órával többet dolgozzanak román kollégáiknál. A jogszabály azóta sem változott, így érthetetlennek és minősíthetetlennek tartja azt, hogy olyan bírósági ítélet születhet egy perben, ami teljesen ellentmond a törvény által garantált jogoknak, jelentette ki Asztalos Ferenc.
A tanügyi törvény nem változott, továbbra is kimondja, hogy a kisebbségi nyelveken folyó oktatásban a román-, illetve a kisebbségi tantervhez viszonyított többlettanórát ki kell fizetni a tanítóknak – közölte Király András oktatási államtitkár.
„A törvény tehát továbbra is egyértelmű. Az más kérdés, hogy sok iskola túllépi a költségkeretét, de nem hiszem, hogy ez volna az egyetlen lehetősége annak, hogy csökkentsék a hiányt” – fogalmazott az államtitkár. A szaktárca álláspontja továbbra is az, hogy ki kell fizetni a többletórákat, és a szaktárca erről értesíteni is fogja válaszlevelében a Hargita megyei tanfelügyelőséget is, hangsúlyozta Király András.
Összeállításunk szerzői: Babos Krisztina, R. Kiss Edit, Széchely István, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Marosszékiek a kivándorlásról
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

Lemondott tisztségéről Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei tanács alelnöke
Lemondott tisztségéről a Maros megyei tanács magyar alelnöke, Lokodi Edit Emőke. Amint a Központ hetilap internetes oldalán kedd este közölte, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus – aki 2004 és 2012 között a Maros megyei önkormányzat elnöki tisztségét töltötte be – a megyei képviselői mandátumától is megválik.
Lokodi Edit Emőke az MTI-nek megerősítette, hogy lemond. Elmondta, személyes és családi okokra hivatkozva kérte mind az RMDSZ-nél, mind a Maros megyei önkormányzatnál a felmentését március elsejétől. Hozzátette, a külföldön élő gyermekeinek és unokáinak szükségük van a segítségére, ezért döntött úgy, hogy egy időre külföldre költözik.
A politikus elmondta jövőbeli politikai ambíciói nincsenek, át szeretné adni a helyét a fiatalabb politikus generációnak. Lokodi Edit Emőke az MTI-nek elmondta, minden esély megvan arra, hogy RMDSZ-es politikus foglalja el a megüresedő megyei alelnöki tisztséget, hiszen a magyar szövetségé a legnagyobb frakció az önkormányzati testületben.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének az elnöke az MTI-nek elmondta, megérti Lokodi Edit Emőke döntését, de végtelenül sajnálja, hogy a szövetségnek nélkülöznie kell a megyei tanács alelnökét az önkormányzati munkából. „Tízéves önkormányzati vezetői karrier van a háta mögött, ami során páratlan eredményeket ért el" – jelentette ki az elnök.
Brassai Zsombor kevéssé tartotta valószínűnek, hogy az etnikai törésvonalak mentén oszoljon meg a tanács az alelnöki tisztség betöltéséről döntő – várhatóan március eleji – ülésén. A 35 tagú önkormányzati testületben a megye magyarságát 13 RMDSZ-es politikus képviseli. „A román politikai pártok megosztottsága aligha veszélyezteti az alelnöki tisztség elnyerését. A 13 tagú RMDSZ-frakció olyan politikai tényező a megyében amit az elnök sem hagyhat figyelmen kívül" – jelentette ki Brassai Zsombor.
A Székelyföld egy részét is magába foglaló, több mint félmilló lakost számláló Maros megyében 38 százalékos a magát magyarnak valló lakosság aránya.
MTI
Erdély.ma,

Szigorított földvásárlás (Miként érinti a székelyföldi gazdákat az új jogszabály)
Január elsejétől lejárt a külföldiek földvásárlási moratóriuma, így elvileg bármelyik uniós ország polgára vásárolhat mezőgazdasági területet Romániában. Sokan ezt veszélyként fogták fel, úgy látták, külföldi kézbe kerülhet a hazai termőföld jó része. Ennek elkerülése végett törvénnyel kívánták szabályozni a földek adás-vételét. Arra voltunk kíváncsiak, a jogszabály miként érintheti a háromszéki, székelyföldi gazdákat, földtulajdonosokat.
A képviselőház tavaly december 17-én fogadta el a mezőgazdasági minisztérium által kezdeményezett törvénytervezetet. A jogszabály azonban nem jelenhetett meg a Hivatalos Közlönyben, mivel Traian Băsescu államfő január 7-én újraelemzésre visszaküldte azt a parlamentbe. Victor Ponta miniszterelnök a napokban úgy nyilatkozott: változtatásokat eszközöltek, két héten belül meglesz a törvény végleges formája, és újra elfogadják azt. A mezőgazdasági tárca által kidolgozott jogszabállyal azt szeretnék elérni, hogy a külföldiek előtt hazaiak nyerjenek elővásárlási jogot. Sorban a következőképpen nézett ki az elővásárlási joggal rendelkezők listája: társtulajdonos magánszemélyek, földbérlők (árendások), szomszédos területek magántulajdonosai, 40 év alatti gazdák, akik az illető helység közigazgatási területén folytatnak tevékenységet, és végül – de nem utolsósorban – a román állam.
Az elnöki kifogások sora is hosszú. A törvény nem írja elő, mi történik abban az esetben, ha senki nem él az elővásárlás jogával, vagy ha az elővásárlási joggal bírók kisebb összeget ajánlanak a földért, mint más vásárló. Arról sem rendelkezik, hogyan bizonyítják mezőgazdászi minőségüket az elővásárlási joggal élők. A jogszabály által meghatározott új intézmény, a telekpiacot kezelő és szabályozó hatóság feladata a földvásárlások ellenőrzése, ugyanazon hivatal az állami elővásárlási jog tulajdonosa is – Băsescu szerint viszont a két feladatra külön intézményeket kellene létrehozni. Az új törvénnyel szemben nemcsak az államfő fogalmazott meg kifogásokat. A mezőgazdászok állítják: jelenlegi formájában a dokumentum nem a külföldiek földvásárlását akadályozza meg, hanem a hazaiak elé gördít akadályt. Laurenţiu Baciu, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Egyesületei Szövetségének elnöke a Business24.ro hírportálnak kijelentette: a földvásárlás szabályozása annyira bonyodalmas, hogy egy romániai gazdának doktori címet kell szereznie egy darab föld eladásához.
Márton Árpád képviselő – aki részt vett a törvény kidolgozásában – lapunk érdeklődésére elmondta: eredeti formájában a hazai tulajdonosoknak is gondot okozott volna a jogszabály. Az államot elővásárlási joggal ruházza fel – ez gond. Székelyföldet kevésbé érinti, de a törvénytervezet előírta, hogy a határvidéken, az országhatártól húsz kilométeres körzetbe eső területeket csak a Román Hírszerző Szolgálat beleegyezésével lehet eladni. Tehát, ha valaki társtulajdonosának, szomszédjának adná el telkét, a titkosszolgálat beleegyezését kell kérnie. „Nem tudom, mi lehetne a sorsa ezeknek a földeknek. Ha a hírszerző szolgálat jóváhagyja, az állam veheti meg, ez nagyon kacifántos dolog” – nyilatkozta a képviselő. A jogszabály nemcsak a külföldiek földvásárlási jogát szabályozza, hanem az eladás módját is. Az állam szerepét fenntartásokkal kell fogadni, ráadásul az eljárás az önkormányzatok számára is nehézkes. Az RMDSZ számos módosító javaslatot tett a törvénytervezethez, melyeket nem fogadtak el. Megtörténhet, hogy az újratárgyalás során ezekből a javaslatokból is bekerülnek a törvénybe – mondta.
A megyei agrárigazgatóság vezetője, Könczei Csaba szerint a jogszabály sok fejtörést hozhat a háromszéki gazdáknak. „Itt nem áll fenn a veszély, hogy külföldi kézre kerül a termőföld – de a helyiek közötti adás-vétel erősen megnehezedik” – vélekedik az igazgató.
Más országok példája
A környező, unióba újonnan belépett országokban is próbálják akadályozni a külföldiek földvásárlását. Magyarországon külföldi nem vásárolhat termőföldet, csak ha Magyarországon is lakik, magyar állampolgársággal rendelkező házastársa van, és olyan területet akar megvenni, melyet legalább három éve bérel. Ez esetben sem lehet nagyobb a megvásárolt földterület 300 hektárnál. Lengyelország uniós csatlakozásakor 12 éves földmoratóriumot alkudott ki – ez csak 2016-ban jár le. Bulgáriában külföldi magánszemély csak akkor vásárolhat mezőgazdasági területet, ha agrárképzettsége van és megtelepedik az országban. A Bulgáriában bejegyzett jogi személyek viszont vásárolhatnak földet. Csehország és Szlovákia esetében a földmoratórium 7 év volt, kivételnek számítottak az oda házasodott, hároméves agrártapasztalattal rendelkező külföldiek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sipos Zoltán
IDŐ VASFOGA
Megnéztük: a "magyar" ügyek nem évülnek
Az új Büntetőtörvénykönyvnek köszönhetően számos "húzós" név úszhatja meg a börtönbüntetést. Magyarok nem igazán lesznek közöttük.
Számos nagy név, többek között Miron Mitrea és Mihai Necolaiciuc büntetőügye is elévülhet 2014-ben, az új Büntetőtörvénykönyv életbe lépésével.
Ennek oka az, hogy a Btk. egy sor bűncselekmény esetében kisebb büntetéseket ír elő, az elévülés ideje pedig az adott bűncselekményre kiszabható maximális büntetéstől is függ.
Mivel a Mikó-ügyet és Nagy Zsolt privatizációs dossziéját leszámítva viszonylag újkeletűek, a magyar vonatkozású büntetőügyek nem évülnek el egyhamar.
A Mikó-ügy határeset
Valószínűleg csak a Mikó-ügy egyik vádlottja, Marosán Tamás lélegezhet fel az új büntetőtörvénykönyv életbe lépésével. Az ő helyzete azért más, mert nem volt köztisztviselő az épület visszaszolgáltatásának pillanatában.
A Mikó kollégium épületét visszaszolgáltató bizottság másik két tagja, Markó Attila és Silviu Clim ügye azonban várhatóan nem fog egyhamar elévülni. Mivel a vád szerint az okozott kár nagy összegű, a hivatali visszaéléssel vádolt tisztségviselők maximális lehetséges büntetése több, mint 10 év.
Az új Btk. szerint az ilyen bűncselekmények elévülési időszaka 10 év, és ezt a nyomozás elkezdésének a pillanatától (2007) kezdve számolják. Így tehát Markó Attila ügye leghamarabb 2017-ben évülhet el.
A stratégiai privatizációs dossziéról nem tudni
Mivel az ügyészség sehol nem részletezi, hogy mi volt azon bűnszövetkezet célja, amit a vád szerint Nagy Zsolt és Kerekes Gábor támogatott, ezért ennek az ügynek az elévülési idejét nem lehet kiszámolni. A Legfelsőbb Bíróság (ICCJ) indoklása a december 7.-i ítéletről fogódzót nyújthat, erre azonban egyelőre még várni kell.
Valószínűleg Olosz Gergely sem menekül
A befolyással való visszaéléssel vádolt RMDSZ-es volt honatya, Olosz Gergely ügye sem fog elévülni. Az új btk. szerint a befolyással való visszaélés maximális börtönbüntetése 7 év – ennek a bűncselekménynek az elévülési ideje 8 év. Mivel a Korrupcióellenes Ügyészség 2010-ben kezdett el nyomozni Olosz villamos energia-ügyletével kapcsolatban, az elévülés 2018-ra várható. Borboly Csaba ellen tavaly emeltek vádat
A Hargita megyei tanácselnök és vádlottársai esetében – mivel tavaly emeltek vádat ellenük – az elévülés igazából fel sem merül.
A 131-es megyei út felújításával kapcsolatban az ügyészség egy sor vádat fogalmazott meg Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke, Sófalvi László volt tanács-alelnök, Pálffy Domokos tanácsos és Csiszér Botond-Benedek, a megyei tanácsnak alárendelt útügyi igazgatóság ügyvezetője ellen. Többek között hivatali visszaélés, okirathamisításra való felbujtás, illetve Pálffy esetében összeférhetetlenség a vád.
Szintén nem áll fenn az elévülés lehetősége abban a dossziéban, amelyben Borbély László volt környezetvédelmi miniszter tanácsosa, Szepessy Szabolcs ellen emeltek vádat, befolyással való üzérkedés segítése miatt. Az ügyben a politikus feleségét, Borbély Melindát hamis tanúzással vádolják. Borbély László ellen azért nem emeltek vádat, mert a képviselőház plénuma leszavazta a büntető eljárás elkezdését.
A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által összeállított vádirat szerint Borbély László környezetvédelmi miniszter két vállalkozót segített állami közbeszerzéseket nyerni. Cserében a Lescaci Com Srl. felújított egy olyan bukaresti lakást, mely a vád szerint de facto a miniszter birtokában van. A másik vállalkozó, Molnar Anton Petru a vád szerint felújította és kibővítette a miniszter marosvásárhelyi házát. A DNA azt állítja, a miniszter egyik esetben sem fizette ki a munkálatok ellenértékét.
Mivel saját rokonaikat alkalmazták képviselői irodájukban, Máté András Levente és Kerekes Károly képviselők ellen is folyamatban van egy-egy ügy. Mivel azonban az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség 2011-ben tett feljelentést, ezen ügyek elévülésében kár reménykedni.
Transindex.ro,

Márton Zoltán: nem mindegy, hogy „románoznak”, vagy szavazati jogot adnak
A magyarországi országgyűlési választásokról és a regisztrációról Makfalva polgármesterét, az MPP színeiben mandátumot szerzett Márton Zoltánt kérdeztük.
– Fontosnak tartja-e a regisztrációt?
– Jómagam regisztráltam és bárkinek szívesen segítek, aki elakad, vagy esetleg neki sem fog az elektronikus regisztrálásnak, mondjuk „gépallergia” miatt. Ez egy lehetőség, és egyben amolyan névsorolvasás is. A regisztráltak létszámából komoly nemzetpolitikai következtetéseket lehet majd levonni. – Részt vesz-e a választásokon? Miért fontos ez?
– Természetesen részt kívánok venni, hogy visszaigazoljam ennek a szerzett, vagy inkább biztosított jognak a szükségességét. Az más kérdés, hogy a külhoni szavazatokat én egy kicsit másként értékelném, de úgy vélem, ez egy kezdet és rajtunk is múlik, hogy bal, vagy jobb lábbal lépjük az elsőt. – Hogy látja, Erdély, Székelyföld, Makfalva viszonylatából, milyen kapcsolata van Magyarországgal?
– Magyarország, Erdély és a Székelyföld csak jó kapcsolatot ápolhat egymással. Ez nem kívánságműsor, hanem létszükséglet. Amikor nemzeti kormány van Budapesten, akkor ez hatványozottan érvényes. Nekünk, makfalviaknak nagyon jó kapcsolataink vannak Magyarországon, de ez annyira természetes, hogy szinte álságos is ezzel dicsekedni. Püspökladány testvértelepülésünk, de tagja vagyunk a Kárpát-medencei Szentkirály Szövetségnek is, a község Székelyszentistván nevű faluja által. Természetesen a korábbi személyes és baráti kapcsolataink most a község javát is szolgálják, de ez megint természetes, hiszen egy nemzet vagyunk.
– Terveit, a község fejlődését befolyásolja-e a budapesti kormány, számít-e az ottani helyzet?
– Mivel már hagyománnyá lett, hogy lecsípnek a megyei költségvetés osztása során a makfalvi „osztalékból”, magyarországi támogatásokból is pótolnunk kell a hiányt. Mi vagyunk Maros megye egyetlen nem RMDSZ-es magyar önkormányzata és ezt a lakosoknak „nyilvánvalóan” érezniük kellene. A jó magyarországi kapcsolataink mindenképpen előnyt jelentenek, amelyek nem mindig pénzben hoznak hasznot. Támogatásainkat általában a nyílt pályázati rendszerből sikerül megszereznünk, de vannak magántámogatóink, akik nem politikai alapon, hanem a személyes, vagy a közösségi szimpátia mezsgyéjén segítenek bennünket. Minden anyagi nyomorúságtól függetlenül, nem lehetünk közömbösek a magyarországi helyzet iránt, legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági természetű. Nem lehet mindegy nekünk, hogy „23 millió románoznak”, amikor rólunk van szó, vagy szavazati jogot biztosítanak a számunkra.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,

Erdélyi magyarnak lenni – könyvbemutató Csíkszeredában
Lakó Péterfi Tünde Erdélyi magyarnak lenni című könyvét szerdán este mutatták be Csíkszeredában a Három Székely Fogadóban. A szerzőt és a könyvet Z. Nagy István méltatta.
Lakó Péterfi Tünde az „egybanis asszony”-ként híresült el, aki az Itthon vagyunk civil csoport aktivistája, blogíró, és az elmúlt évben az összefogás, a tántoríthatatlan civil magatartás jelképévé vált nemcsak Marosvásárhelyen, hanem egész Székelyföldön. A vhegy.com portál az Év emberévé választotta.
„Lakó Péterfi Tünde által fellobbantott szikra, összefogás, az általa képviselt civil magatartás jelenti az egyetlen esélyét a vásárhelyi magyar közösség megmaradásának. Éljünk egyperces esélyeinkkel, írjuk le, mondjuk ki, ami bánt, ami sért, amit nem találunk természetesnek. Mert rajtunk, civil polgárokon múlik, hogy élhetővé tudjuk-e varázsolni környezetünket” – hangsúlyozta a könyvet méltató Z. Nagy István. A könyv a Vanegypercem elnevezésű blogon közölt írásokból született, amelyek a 2013-as év marosvásárhelyi történéseit járják körül.
Lakó Péterfi Tünde két évtized távollét után tért vissza Marosvásárhelyre, ahol azt tapasztalta, hogy nemcsak kevesebb lett a magyar, de korlátozzák az anyanyelvhasználatukban őket. „Arra gondoltunk, hogy a piacon szinte mindenki megfordul, és ha ott látják, hogy minden két nyelven szerepel, akkor az egy idő után természetessé fog válni” – emelte ki a kötet szerzője. Megítélése szerint nem az ő személye fontos ez ügyben, hanem, hogy mindannyian összefogtunk és meg tudtuk mutatni, hogy összetartozunk. „Nem feltétlenül a nagy horderejű dolgokkal kell kezdeni a jogérvényesítést. El kell mondanunk, hogy itthon vagyunk, erdélyi magyarok vagyunk!” – összegzett Lakó Péterfi Tünde.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro,

Koncertekre invitáló kápolnaavató Borszéken
A Lourdes-i Szűzanya tiszteletére építettek és koncerteznek Közadakozásból, téglajegyekkel, de önkormányzat és testvérvárosi összefogással is épült fel Borszék Lourdes-i Szűzanya tiszteletére ajánlott új kápolnája, melyben négy napos ünneppel, kulturális programmal ünnepli a közösség és a római katolikus egyház a létesítményt. Az új imahelyen koncertek csendülnek fel az ünnep minden napján, ahová mindenkit szeretettel vár a közösség.
Borszéken már hétvégén megkezdődtek az ünnepi szentmisék – egyelőre a városi kultúrházban, míg az Alsó Borszék új kápolnájában az utolsó simításokkal is végeznek az ünnephez, és a közösség felekezettől függetlenül teljes odaadással várja a kápolnaavató különleges koncertsorozatát – noha a felszentelt harangok (a nagy harang egy mázsás, a kicsi 15,5 kg súlyú) már hónapok óta szólnak a városban. A munkálatok vezetője, Balázs Tibor kántor és önkormányzati képviselő, már novemberben előjelezte: közel 4 milliárd régi lejt költöttek az építkezésre és berendezésre (csak a padok 20 ezer lejbe kerültek). A bő esztendő alatt felemelt kápolnát e hétvégén már fel is szentelik számos támogató adománya és munkája eredményeképpen.
Az építkezés az elengedhetetlen bővítési igényre hozott megoldást: a korábbi 100 hellyel szemben most 260 ülőhely van a padokban. Az építkezés fő támogatói a Polgármesteri Hivatal, Hargita Megye Tanácsa, Kurkó Gyárfás, Romaqua Rt és helyi vállalkozók voltak. A kibocsátott téglajegyekből több mint 23 ezer lej adomány gyűlt össze magánszemélyektől. Az Alsó Borszék központjából a fürdőtelepre felkanyarodó elő jobb bekötőút végén, a temető mellett épült kápolnában minden berendezés új: nyersanyagként kápolna belterében a fa uralkodik. A templomi ereklye Jakab Antal püspök kézírásos pecsétje, mely a Gyulafehérvári Érsekségről érkezett Borszékre. Ebben a kápolnában kap tehát helyet a rangos egyházi képviselettel és egész Gyergyószék papjai részvételével a kápolnaavató ünnep, melyre természetesen a borszéki, pappá szentelése után Szovátán szolgáló Bajkó Norbert atya máris hazatért paptársai kíséretében. A létesítményben szolgálatot teljesítők köszönik a borszéki híveknek az anyagi hozzájárulást, az önkéntes munkát, és köszönetet mondva minden támogatónak szeretettel meghívnak mindenkit az ünnepre. A kápolnaépítés előzményeiről és adományozókról részletes leírás található Farkas Aladár helytörténész Vasárnapban közölt cikkében.
Erdély.ma,

Alkotmányos csapdák
Korai lenne még ünnepelni, hogy lám, jobbra fordulhat sorsunk, s ezt immáron Románia alkotmánya is rögzíti majd, ha a nemzetállam kifejezéstől nem is sikerült szabadulni, de lehet bár alrégiónk, és szabadon kitűzhetjük ezután a székely zászlót. Korai, mert még csak a tervezetet toldozza-foldozza a meghatalmazott bizottság – s ki tudja, mi lesz, mire végleges formát ölt az alaptörvény –, ugyanakkor keveset sejteni arról is, mit takarnak a valóságban a kedvezőnek tűnő passzusok.
A nemzeti kisebbségek szabadon használhatják köz- és magánterületen egyaránt az etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti identitásukat megjelenítő nemzeti szimbólumaikat – ez a tétel már tavaly is bekerült az alkotmánytervezetbe, ám utóbb kiderült: egy ilyen cikkely semmit nem szavatol, hisz a magyar zászló az egész magyar nyelvi közösség nemzeti identitását, a székely zászló pedig egy magyar közösség regionális identitását megjelenítő szimbólum – fogalmazta meg a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport. Ha a román politikai akarat azt kívánja, ismét üldözheti a lobogókat, s mint tudjuk, így-úgy értelmezhető törvényből eddig sem volt hiány, a román bíróságok pedig a legritkább esetben döntöttek a magyar fél javára. A most frissen, az RMDSZ javaslatára beiktatott újabb elképzelés kimondja, hogy a majdani közigazgatási régiókban a hagyományos térségek közigazgatási hatáskörrel rendelkező alegységekbe szerveződhetnek. A szövetség képviselőházi frakcióvezetője, Máté András Levente szerint így érvényesülhet ama bizonyos B terv, és ha már nem sikerült kivédeni a közigazgatási régiók megalakítását, így legalább Székelyföld kaphat „egyfajta önállóságot”. Persze, arról semmit sem tudni, milyen fokú lenne ez az önállóság, milyen hatásköröket ruháznának eme alrégiókra, hozna-e egyáltalán többet, jobbat annál, ami most megvan. Mindezt majd sarkalatos törvény szabályozza, melyet a román parlamentnek kell elfogadnia. Borítékolható, hogy nem lesznek nagyvonalúak. Elindult hát a nagy alkotmánymódosítási hajsza, melynek célja május végére a népszavazáson is átgyúrni az ország új alaptörvényét. Kérdéses azonban, sikerül-e teljesíteni az 50 százalékos részvételi küszöböt, ezért a jelenlegi hatalom akár gesztusokra is hajlandó, minden szavazat, így az RMDSZ-nek tulajdonított 5–7 százalék is sokat nyomhat a latban. Elképzelhető hát, hogy eme kedvező cikkelyek – s még kettő-három – maradnak, minket pedig arra biztat „egyetlen hiteles és törvényes képviseletünk”: járuljunk az urnák elé, és voksoljunk igennel az új alkotmányra, a nagyobb rossz helyett ismét válasszuk a kisebbiket, sok-sok kérdőjellel és talánnyal. Araszolgatunk továbbra is, ahelyett, hogy határozottan fellépnénk, B terveket fontolgatunk, amikor még az A tervért sem tettünk meg mindent. Példának okáért Marosvásárhelyen március 10-én, a Székely Szabadság Napján követelnénk mindannyian, közösen Székelyföld területi autonómiáját. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az elnöknő hagyatéka
Lemondott Lokodi Edit a megyei önkormányzat alelnöki tisztségéről és képviselői mandátumáról. A váratlannak tűnő lépésre sokan számítottak már. Talán csak az időzítésre nem. De ha elfogadjuk a családi okokra való hivatkozását, még ez is érthető. Főleg a nyolcévnyi termékeny közéleti szerepvállalásának tükrében, amikor a megyei önkormányzat élén amolyan vasladyként, szinte mindenen átgázolva érvényesítette a magyar közösség elvárásaira alapozó akaratát. Módszereivel lehetne vitatkozni, de az eredményekkel nem. Harsány jelenléte zavarta az ellenfeleit. Az új megyei tanácselnök sok mindent nem tudott neki megbocsátani. A szerepcsere után ezt leplezetlenül éreztette. RMDSZ-berkekben némelyek már koloncnak tartották ezért. Kiesett a pixisből. Meglehet, a megyei szervezeten belüli megújulási kampányban sem állt a jó oldalra. Nem értette az új idők szavát. Netán ellenállt a súgó emberek akaratának? Erre lehet következtetni nyilatkozatából is: átadja a helyét a fiatalabb politikusgenerációnak. A bennfentesek szerint a jelenlegi frakcióvezető Kelemen Mártonnak szereznék meg a megüresedett alelnöki széket. De azért Pokorny László ambíciójáról sem feledkezhetünk meg. A suttogó propaganda szerint Kelemennek van inkább támogatottsága és esélye, még annak ellenére is, hogy az RMDSZ-nek nincs meg a kellő számú mandátuma a testületben. Tehát szövetségeseket kell találni. De mi lesz ennek az ára? Az sem kizárt, hogy a román politikai pártok más jelöltet támogatnak, és így szégyenszemre a megye vezetésében még alelnöki szinten sem lesz magyar. Ismerve a pénzelosztási gyakorlatot, ennek a levét a vidéki települések isszák meg. A Nyárád- és Küküllőmente.
Lokodi mandátumának visszaadása azt is jelzi, hogy két évvel ezelőtt, az önkormányzati jelöltlisták összeállításakor sok mindent nem vettek figyelembe. Például azt, hogy a volt elnök asszony nyugdíjasként a közéleti szerepvállalását bármikor lecserélheti a boldog nagymamaira. Azt se feledjük, hogy ő már a harmadik – Gáspárik Attila és Balogh József után – a húzóemberek közül, akit helyettesíteni kénytelen az RMDSZ a megyei önkormányzatban. Így sokat gyengült a csapat, és nem lesz könnyű a tapasztalatot és szakértelmet pótolni. Egyetlen pozitívum a történésben talán az, hogy félidőben – csak két év múlva lesznek az önkormányzati választások – lehet előkészíteni a következő ciklusra a befutó embereket. Nem mondhatunk le arról az igényünkről, hogy Maros megye és Marosvásárhely élén magyar vezető legyen. Ehhez hiteles jelöltek kellenek.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely),

Sebestyén Mihály: Magunkra maradhatunk?
Van az interneten, a Transindexen egy romániai magyar történeti kronológia, időtár, amely az 1990 után történtekről számol be röviden. Napról-napra követi az elmúlt huszonév eseményeit, kijelentéseit és véleményeit. Egy efféle próbálkozástól azt várná az olvasó, aki még kíváncsi arra, mi is történt vele vagy körötte a már jelzett időszeletben, hogy az események mérlegelése, értékelése, (szubjektív) kommentálása elmarad, teljesen rábízatik annak eldöntése, hogy a történtek jó vagy rossz irányban befolyásolták a néptöredék (a romániai magyarság) sorsát, esélyeit, mozgásterét, egyszóval az ő és közössége életét.
Ezzel szemben mit kapunk: az összeállító véleményt nyilvánít a felvett adatokról, személyekről, szervezetekről, az adatközlőkről. Kik is az adathordozói? Kizárólag a romániai magyar sajtó. A kronológia elhanyagolja a román médiát, holott az információhordozók köre tágabb a romániai magyar és anyaországi sajtónyilvánosságnál.
Ennél is nagyobb vétség, hogy az összeállító – saját kútfejéből vagy utasításra – erősen kritikus azokkal a megnyilvánulásokkal szemben, amelyek Erdélyben fogalmazódnak meg a magyarországi állapotokkal, kormányintézkedésekkel, jelesül a nemzeti jobboldallal szemben. Mintha azt sugallná, hogy aki a határon túlról nem ért egyet azzal, ami ma (akkor) az orbáni és borosspéteri Magyarországon történik, az nem lehet más, mint idegenszívűséggel megvert nyomoronc, nemzetáruló, sőt még ennél is aljasabb mostohafráter.
Ha tehát valaki nem bólint rá föltétlenül arra, amit odaát kijelentenek, e logika ezt sulykolja az emberbe, annak kötelezően Bukarest az ura és parancsolója, mögötte pedig a közönség tudtával avagy azon kívül már a nemzetközi reakció és cselszövés lappang, terrorizál, bankárok, a fináncoligarchia ilyen-olyan urai diktálnak. Az összeesküvés-elméletek csak úgy burjánzanak.
Nos és ha Bukarestet is bírálja, ha az onnan jövő hivatalos, kormányközeli áldást sem fogadja el kritikátlanul, ha a parlamentben a (konstruktív) ellenzék sorait vastagítja, akkor tulajdonképpen senkire sem számíthat igazán? Magában bízhat, önnönerejében, erkölcsi tisztaságában, józan javaslataiban, az aprómunkában, kompromisszumkészségében, hely- és tárgyismeretében? Abban, hogy olykor-olykor komolyan gondolják a többségiek, a kormányoldal vagy a hatalomváltásra készülő ellenzék, hogy tárgyalóképes partner, lehetséges és megbízható szövetséges, barátságos/semleges mellékbolygó?
A kérdésekre igen a válasz, amennyiben a politizálás elfogadja a kisebbségi státusból történő akarat megjelenítését, majd jó esetben annak érvényesítését, ha a Duna parti kormányok számot vetnek az erdélyi realitásokkal, és tiszteletben tartják az erdélyi polgárok többirányú választását, véleménykülönbségét, azt, hogy a szavazati joghoz juttatottak a hála érzetén túl saját véleményüket is elmondják, a szavazó fülkében jobb meggyőződésük szerint fognak dönteni. A realitásérzék erősebb, mint a propaganda és a Nagy Bábmozgató kézmozdulata.
Bukarest semmibe vételével bármit is döntsön akármely politikai csoportosulás, irányzat, a kivitelezést/végrehajtást eleve illuzórikussá teszik a hatalomtechnikai és etnikai viszonyok. Gyergyószentmiklósról szemlélve például a világ kétpólusú, fekete és fehér, jobb és baljóslatú. Kolozsvárról már jóval árnyaltabb.
Igaz, olykor az árnyékok erősebbek, mint a remény és a sorsjobbításba vetett hit, program és cselekvésvágy.
maszol.ro,

Nemzetpolitikai Kutatóintézet: a külhoni magyarság számára kötelék a magyar állampolgárság- Az állampolgárságot igénylők magas száma jelzés, hogy a külhoni magyarság számára jelentőséggel bír a magyar állampolgárság, a kötelék a magyar államhoz, függetlenül attól, hogy szimbolikus okok miatt igényelték, vagy valamilyen hasznot remélnek tőle és a magyar útlevél birtoklásától. Egyebek mellett ezt tartalmazza a Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzése, amelyet csütörtökön juttattak el az MTI-hez.
Mint közölték, február 5-ig 138 027-en adták le kérelmüket és 118 263 választópolgárt regisztráltak a külhoni választói névjegyzékbe.
Az elemzés készítői arra számítanak, hogy a regisztráltak száma valószínűleg 200 ezerig fog emelkedni - nem utolsó sorban a külhoni magyar szervezetek tájékoztató és segítő munkájának köszönhetően -, és a regisztráltak döntő többsége szavazni is fog. A legtöbben Erdélyből (mintegy 63 ezer) és a Vajdaságból (mintegy 21 ezer) adták le regisztrációs kérelmüket. A Nemzeti Választási Iroda a regisztrációs kérelmeket értesítési cím szerinti bontásban teszi közre. A kettős állampolgárságot tiltó országokból 1700-an regisztráltak. Az értesítést elektronikus úton kérők száma mintegy 45 ezer.
Úgy a regisztráció, mint a levélben történő szavazás újdonságnak számít a külhoni választók részére, így a procedurális nehézségek miatt vélhetően kevesebben fognak szavazni, mint ahány külhoni állampolgárnak ez szándékában áll. Mivel a levélben szavazás során további technikai nehézségek léphetnek fel - a szavazólap mellett egy azonosításra szolgáló űrlapot is ki kell tölteniük a választóknak, itt értelemszerűen hiánypótlásra vagy javításra nincs lehetőség -, fontos kérdés lesz a levélben beérkező, ám érvénytelennek nyilvánított szavazatok várhatóan magas száma.
További nehézséget fog jelenteni - folytatták - a levélben szavazásra rendelkezésre álló idő rövidsége, valamint az, hogy több nappal a választás előtt postára kell adni a borítékokat. Várhatóan szép számmal lesznek olyan szavazatok, amelyek a határidő után érkeznek be. A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint a külhoni szavazatok nem befolyásolják lényegesen a magyarországi választások végeredményét, de elképzelhető olyan helyzet, hogy szoros választási eredmény esetén a külhoni szavazatok befolyásolhatják a kormányalakítást - írták.
Rámutattak: a nemzetpolitika, a külhoniak támogatása, a kettős állampolgárság elismerése, a szavazati jog biztosítása a külhoniak számára elsősorban a nemzeti összetartozás ideáljával magyarázhatók. Az állampolgársági törvény módosítása és a szavazati jog kiterjesztése a nemzetpolitikának csupán egyik kiemelt vetülete: a magyar állam és a külhoni magyar egyének viszonyának - más formában ugyan, de elsőként a státustörvény által megtett - intézményesítése. Kitértek arra, hogy az állampolgárságot igénylők száma meghaladta az előzetes várakozásokat (emlékezetes, hogy 2010-ben az elemzők a 2010-2014-es kormányzati ciklus végére 200-400 ezerre prognosztizálták az állampolgárságot igénylők számát).
Február elejéig 575 ezren igényelték az állampolgárságot, és 510 ezren tették le az állampolgársági esküt. Ez a szám minden bizonnyal magasabb lenne, ha a felvidéki és a kárpátaljai magyarság is akadálymentesen igényelhette volna az állampolgárságot. Felidézték, hogy 2010-ben Szlovákia olyan törvényt fogadott el, miszerint elveszti szlovák állampolgárságát az, aki más állam állampolgárságát megszerzi. Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, így a magyar állampolgárságot megszerzők szankciókra számíthatnak, amennyiben a magyar állampolgárság megszerzése az ukrán hatóságok számára kiderül. A diaszpórából az igénylők száma alacsonyabb a korábbi prognózisokhoz képest. Amint az várható volt, legnagyobb számban Erdélyből és a Vajdaságból igényelték az állampolgárságot.
Rámutattak: habár viták vannak arról, hogy az állampolgárság kiterjesztésének hatása összeegyeztethető-e a külhoni autonómiatörekvésekkel (mint az adott magyar közösségek legfontosabb követelése), ez a vita inkább akadémiai jellegű. A szerbiai/vajdasági példa (a Magyar Nemzeti Tanács működése) bizalomra ad okot, hogy két - elméletben különálló, de a politikai gyakorlatban ellenséges szándékkal könnyen összemosható - intézmény nem gátolja egymást - írták. Hozzátették: amennyiben előrehaladott és eredménnyel kecsegtető tárgyalások lennének egy szomszédos államban a magyar kisebbség és az adott állam között az autonómia létrehozásáról, úgy a magyar állampolgárok nagy száma esetleg hátráltató tényező lehetne a tárgyalások eredményességét tekintve. Mivel azonban jelenleg nem mutatkozik hajlandóság a szomszédos országok részéről (Románia, Szlovákia, Ukrajna) az autonómia-igények komoly tárgyalásával kapcsolatban, a magyar állampolgárság a külhoni magyarok számára identitáserősítő hatással bír.
A kettős integráció - az adott közösségbe és a magyar államhoz - is felvetheti annak a kérdését, hogy a magyar államhoz kötődés nem gyengíti-e az adott magyar közösségbe történő integrációt. Elméletben kötődés-konfliktus fennállhat, a gyakorlatban viszont az állampolgárság-igénylés, az állampolgársági eskü letétele, a regisztráció és a szavazás - főleg, hogy az állampolgárság-igénylésben és a regisztrációban a külhoni magyar szervezetek, pártok segítséget nyújtanak - inkább mobilizáló erővel bír, amely a közösségépítést és a helyi célokért való mobilizációt is elősegíti - fejtették ki.
Rögzítették azt is: a nemzetközi jog nem tiltja a kettős állampolgárságot. Ukrajna és Ausztria kivételével minden szomszédos állam ismeri a kettős állampolgárság jogintézményét, valamint biztosítja a külföldön élők szavazati jogát.
Budapest, , csütörtök (MTI)

Borbély az EP-választásokról: nem lehetetlen a 8% fölötti eredmény
„Az alkotmánymódosító tervezet aktuális szövegjavaslata a romániai magyarság számára mindenképp kedvezőbb, mint a 2003-ban elfogadott, régi verzió. Egyrészt kicsit megnyirbálja az elnöki hatásköröket – szerintem jogosan – másrészt pedig most már annak a lehetősége is felmerült, hogy a hagyományos térségek alrégiókba szerveződhetnek a majdani közigazgatási régiókon belül.
Emellett természetesen benne maradt, a tavaly már bizottsági szinten elfogadott három kitétel is, amelyek értelmében államalkotó tényezőnek ismerik el a nemzeti kisebbségeket, a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják az etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti identitásukat megjelenítő nemzeti szimbólumaikat – ami talán lezárná a napjainkban is zajló pereket –, illetve a kulturális autonómia fogalmának megjelenítése, amelyre hét éve várunk” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Hozzátette, az alkotmánymódosítás végre világosan meghatározza a szenátus és a képviselőház közötti különbségeket is. „Tisztázza, hogy a képviselőház a döntő ház, a végső szavazásokra ott kerül sor, míg a szenátus egyfajta kontroll- mechanizmus, amely főként a külpolitikára kell összpontosítson” – magyarázta Borbély László.
Elmondta, a referendumig nyilván még hosszú az út, az alkotmánybíróság, a Velencei Bizottság, és a plénum döntései időbe telnek, ezért is lenne jobb a népszavazásnak őszi időpontot találni. „Erre azért is szükség lenne, mert a szavazó polgárok majdnem egyáltalán nincsenek informálva a módosulandó cikkelyek tekintetében, egy átfogó társadalmi tájékoztatásra lenne szükség, hogy a referendum napján mindenki tudja, hogy miről szavaz”– nyilatkozta a Szövetség politikai alelnöke.
Az EP-választások kapcsán a politikai alelnök kifejtette: mivel Romániának idén egy képviselői hellyel kevesebb jutott, számításaik alapján három RMDSZ-es képviselő bejutásához, mindenképp 8 százalék fölötti eredményt kell elérniük. „Nem lehetetlen, amennyiben a magyar közösség nagyobb százalékban megy el szavazni, mint a román többség” – hangsúlyozta Borbély.
A Szövetségen belüli versenyhelyzetről elmondta: az RMDSZ-ben 1990 óta zajlik a verseny a képviselők között, mindenki pályázatot tesz le, bónuszok nincsenek, csak meghallgatások, majd a titkos szavazás. „A rangsorolásról február 20–25-ig dönteni fog a Szövetségi Állandó Tanács, és megközelítőleg ebben a periódusban elkezdjük a szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtését is” – nyilatkozta Borbély László.
A március 10-re tervezett Székely Szabadság Napjára is kitérve, a Szövetség politikai alelnöke elmondta: mi a tavaly sem tiltottuk meg senkinek a részvételt, és idén sem fogjuk, mindenki maga győződhetett meg arról, hogy az ünnepség politikai rendezvénnyé vált, és az eseményt politikai diskurzusokra, pártzászlók lengetésére használták fel. „A marosvásárhelyiek 1872-től minden évben március 15-én ünneplik a magyar szabadság napját, amelybe belefér a székely szabadság is, de ennek ellenére lehet rendezni március 10-én is megemlékezést, amennyiben ez az összefogásról szól, és nem válik ismét politikai rendezvénnyé”– tette hozzá Borbély László.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma,

Tizennyolcmillió lejt kap az RMDSZ
Ebben az évben is az RMDSZ kapja a legnagyobb összeget a kormányfőtitkársághoz tartozó Etnikumközi Kapcsolatok Osztálya által a kisebbségi szervezetek rendelkezésére bocsátott alapból.
Idén összesen 85,6 millió lej állt rendelkezésre (a tavalyi összeg 81,3 millió lej volt), ebből az RMDSZ 18,5 millió lejt kap, a Pro Európa Roma Pártszövetség 12 milliót, a Német Demokrata Fórum pedig 6,7 milliót. Az összegek valamelyest nagyobbak, mint az elmúlt évben.
Az Ukránok Szövetsége 6,9, a lipován kisebbség 4,6, az örmény közösség pedig 3,6 millió lejt kap.
Az összegeket a kisebbségi szervezetek székházaikra, személyzeti kiadásokra, művelődési rendezvényekre, ingatlanbefektetésekre, valamint európai uniós programok társfinanszírozására használhatják föl.
Az összeget a kormányfőtitkárság osztja szét, negyedévenkénti egyenlő részletekben. A szervezetek az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával kötött megállapodás alapján jutnak a pénzhez.
Mint ismeretes, az RMDSZ 2009-től lemondott a parlamenti pártoknak alanyi jogon járó állami támogatásról a kisebbségi szervezetként kasszírozható összeg megtartása érdekében. A két támogatási forma súlya meglehetősen eltérő volt. Míg a kisebbségi forrásból 2009-ben a magyarságnak 15,18 millió lejt osztottak, az RMDSZ parlamenti pártként kevesebb mint félmillió lejt kapott volna. A pártpénz tehát a kisebbségi támogatásnak alig több mint három százalékát tette ki.
Ugyancsak 2009-től egyébként nem az RMDSZ által működtetett Communitas Alapítvány, hanem közvetlenül az RMDSZ számlájára érkezik az állami támogatás. A szövetség a megszerzett költségvetési támogatásnak rendszerint csak harmadrészét osztotta ki a pályázati rendszeren keresztül. A fennmaradó kétharmad felhasználására soha nem adtak magyarázatot.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár),

Így módosult a módosított román alkotmány
A Crin Antonescu szenátusi házelnök által vezetett alkotmánymódosító parlamenti bizottság ezen a héten befejezte munkáját, testület tagjai egyhangúlag szavazták meg a változtatásokat. A módosított alaptörvény szövegtervezetét elküldték az alkotmánybíróságnak és a Velencei Bizottságnak.
A törvényhozás a képviselőházé
A legjelentősebb módosítást a tavaly elfogadott tervezethez képest az jelenti, hogy a bizottság tagjai átértelmezték a két ház feladatkörét. Így a képviselőház lesz a benyújtott törvények mintegy 90 százalékénak esetében a döntéshozó testület, míg a szenátus hatáskörébe tartozik a parlamenti ellenőrzés alá tartozó valamennyi szerv vezetőjének kinevezése; a felsőház döntési joggal kizárólag a közigazgatással, a nemzetközi szerződésekkel és a külföldi kölcsönökkel kapcsolatos jogszabályok esetében rendelkezik.
A parlamenti bizottság végül is elállt attól a tavaly bevitt megfogalmazástól, amely szerint a parlament a nemzet legfelsőbb tárgyaló- és döntéshozatali fóruma, így maradt a jelenleg változat, amelynek megfelelően a törvényhozás „a román nép legfelső képviseleti szerve és az ország egyetlen törvényhozó hatósága”.
Kis mértékben módosították a tavalyi változathoz képest a parlament feloszlatását szabályozó kitételeket is. Ezek szerint a törvényhozás testületét feloszlathatják, ha ez az első felkéréstől számított 60 napos határidőn belül nem szavazott bizalmat a kormányalakítás tekintetében, de csakis legalább három bizalmi szavazati kérelem elutasítása után. Az eredeti változatban két bizalmi szavazati kérelem is elegendő lett volna mindehhez. A parlament feloszlathatóvá válna akkor is, ha a törvényhozás által az államfő tisztségéből történő felfüggesztésére hozott döntést nem hagyja jóvá a népszavazás.
Az a tavaly bevitt kitétel, miszerint valamennyi közjogi, polgári jogi illetve természetes személynek írásos felszólításra meg kell jelennie a parlamenti bizottságok előtt, azzal a szöveggel egészült ki, hogy ez alól a kötelesség alól mentesülnek a magas rangú igazságszolgáltatási személyek. Ezzel annak a gyanúját kívánták elhárítani, hogy a jogi hatalomnak magyarázkodnia kellene a parlament előtt. A parlamenti bizottságok tevékenysége azonban nem helyettesítheti a jogi szervek tevékenységét.
Módosul a népszavazás
Már a tavaly nagy vitát váltottak ki az államfő szerepkörének módosítására tett javaslatok. A bizottsági tagok most csupán annyit engedtek, hogy lehetővé tették: az államfő a parlamenttel történő előzetes tanácskozás nélkül is népszavazást írhat ki egyes országos érdekű problémákról. Az államfő nem kérhet viszont népszavazást az alkotmány módosításával kapcsolatok kérdésekben. Népszavazást lehet kiírni egyébként 250 ezer, szavazati joggal rendelkező állampolgár kérésére is.
A miniszterelnök és a miniszterek kinevezése esetében a tavalyi módosításokhoz képest nem történt változás, az államfőnek el kell fogadnia a választásokat megnyerő párt, illetve pártszövetség javaslatait. Amennyiben a választási eredmények úgy hozzák, hogy több párt illetve párszövetség is azonos számú mandátumhoz jutott, akkor az államfő, a választásokon a legtöbb szavazatot elérő párt vagy pártszövetség javaslatát fogadja el.
Tárca nélkül marad a vádlott miniszter
Kikerült a tavalyi módosítások szövegéből az a módosító javaslat, amely lehetővé tette volna, hogy a gyanúsítottak lehallgatását az ügyészség is elrendelje, így ez továbbra is a bíróságok kizárólagos hatásköre marad. Az új alaptörvény – elfogadása esetén – egyúttal kiveszi a legfelsőbb bíróság kizárólagos hatásköréből a képviselők és szenátorok fölötti ítélkezést. Ily módon a legfelsőbb bíróság elé csakis az első fokon a táblabíróságon tárgyalt és megtámadott dossziék kerülhetnek majd. Az öt bíróból álló bírói testület helyét három bírából álló testület veszi át.
A miniszterelnök és a kormány tagjai elleni büntetőjogi eljárást a parlament két háza együttes ülésén kérheti a hivataluk idején elkövetett tettek miatt. A kormánytagok elleni bűnvádi eljárás beindítása esetén a miniszterelnök a tárcavezető tisztségéből történő felfüggesztését megokoló kéréssel fordul a parlament két házának elnökéhez. A felfüggesztésről a két ház közös plénuma dönt. A bíróság elé kerülő kormánytagok hivatalból elveszítik tisztségüket.
A módosítások értelmében a törvénytelen úton megszerzett bizonyítékokat csakis a vádlott védelmének érdekében szabad felhasználni. Törölték egyben azt a cikkelyt is, amely lehetőséget nyújtott volna az ügyészeknek a 48 órás lehallgatás elrendelésére.
További változást a kormány elleni bizalmatlansági indítványok esetében fogadtak el. A régi változatnak megfelelően az ezt beterjesztő partnak vagy pártszövetségnek javaslatot kellett tennie a miniszterelnök személyére is. A jelenlegi változatból ez a kitétel kimaradt.
Székelyföldi, partiumi alrégió? A magyar közösség szempontjából igen fontos kitétel került bele az alkotmánymódosításokba. Ezek szerint a majdan megalakuló régiók keretében úgynevezett alrégiók – pontosabban közigazgatási alegységek – is alakulhatnak majd. Ez akár azt is jelentheti, hogy a sarkalatos törvénnyel létrehozandó régiókon belül a megyék közigazgatási hatáskörrel rendelkező alrégiókat alakíthatnak ki. Gyakorlatilag ily módon az új régiókban létrejöhet a Székelyföld, de akár a Partium alrégió is. Ezeknek az alrégióknak a határait még nem tudni, hiszen még az sem világos, milyen régiók jönnek majd létre, mindezt majd az erre vonatkozó sarkalatos törvény tartalmazza majd.
Bogdán Tibor

maszol.ro,

Nemzetpolitikai Kutatóintézet: várhatóan 200 ezren regisztrálnak a magyarországi választásokra
Az állampolgárságot igénylők magas száma jelzés, hogy a külhoni magyarság számára jelentőséggel bír a magyar állampolgárság, a kötelék a magyar államhoz, függetlenül attól, hogy szimbolikus okok miatt igényelték, vagy valamilyen hasznot remélnek tőle és a magyar útlevél birtoklásától. Egyebek mellett ezt tartalmazza a Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzése, amelyet csütörtökön juttattak el az MTI-hez.
Mint közölték, február 5-ig 138 027-en adták le kérelmüket és 118 263 választópolgárt regisztráltak a külhoni választói névjegyzékbe.
Az elemzés készítői arra számítanak, hogy a regisztráltak száma valószínűleg 200 ezerig fog emelkedni - nem utolsó sorban a külhoni magyar szervezetek tájékoztató és segítő munkájának köszönhetően -, és a regisztráltak döntő többsége szavazni is fog. A legtöbben Erdélyből (mintegy 63 ezer) és a Vajdaságból (mintegy 21 ezer) adták le regisztrációs kérelmüket. A Nemzeti Választási Iroda a regisztrációs kérelmeket értesítési cím szerinti bontásban teszi közre. A kettős állampolgárságot tiltó országokból 1700-an regisztráltak. Az értesítést elektronikus úton kérők száma mintegy 45 ezer.
A regisztráció és a levélben történő szavazás újdonságnak számít a külhoni választók részére, így a procedurális nehézségek miatt vélhetően kevesebben fognak szavazni, mint ahány külhoni állampolgárnak ez szándékában áll. Mivel a levélben szavazás során további technikai nehézségek léphetnek fel - a szavazólap mellett egy azonosításra szolgáló űrlapot is ki kell tölteniük a választóknak, itt értelemszerűen hiánypótlásra vagy javításra nincs lehetőség -, fontos kérdés lesz a levélben beérkező, ám érvénytelennek nyilvánított szavazatok várhatóan magas száma.
További nehézséget jelent a levélben szavazásra rendelkezésre álló idő rövidsége, valamint az, hogy több nappal a választás előtt postára kell adni a borítékokat. Várhatóan szép számmal lesznek olyan szavazatok, amelyek a határidő után érkeznek be. A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint a külhoni szavazatok nem befolyásolják lényegesen a magyarországi választások végeredményét, de elképzelhető olyan helyzet, hogy szoros választási eredmény esetén a külhoni szavazatok befolyásolhatják a kormányalakítást - írták.
Az állampolgárságot igénylők száma meghaladta az előzetes várakozásokat (2010-ben az elemzők a 2010-2014-es kormányzati ciklus végére 200-400 ezerre prognosztizálták az állampolgárságot igénylők számát). Február elejéig 575 ezren igényelték az állampolgárságot, és 510 ezren tették le az állampolgársági esküt. Ez a szám minden bizonnyal magasabb lenne, ha a felvidéki és a kárpátaljai magyarság is akadálymentesen igényelhette volna az állampolgárságot. Felidézték, hogy 2010-ben Szlovákia olyan törvényt fogadott el, miszerint elveszti szlovák állampolgárságát az, aki más állam állampolgárságát megszerzi. Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, így a magyar állampolgárságot megszerzők szankciókra számíthatnak, amennyiben a magyar állampolgárság megszerzése az ukrán hatóságok számára kiderül.
A diaszpórából az igénylők száma alacsonyabb a korábbi prognózisokhoz képest. Amint az várható volt, legnagyobb számban Erdélyből és a Vajdaságból igényelték az állampolgárságot.
Bár viták vannak arról, hogy az állampolgárság kiterjesztésének hatása összeegyeztethető-e a külhoni autonómiatörekvésekkel (mint az adott magyar közösségek legfontosabb követelése), ez a vita inkább akadémiai jellegű - vélik. Hozzátették: amennyiben előrehaladott és eredménnyel kecsegtető tárgyalások lennének egy szomszédos államban a magyar kisebbség és az adott állam között az autonómia létrehozásáról, úgy a magyar állampolgárok nagy száma esetleg hátráltató tényező lehetne a tárgyalások eredményességét tekintve. Mivel azonban jelenleg nem mutatkozik hajlandóság a szomszédos országok részéről (Románia, Szlovákia, Ukrajna) az autonómia-igények komoly tárgyalásával kapcsolatban, a magyar állampolgárság a külhoni magyarok számára identitáserősítő hatással bír.
A kettős integráció - az adott közösségbe és a magyar államhoz - is felvetheti annak a kérdését, hogy a magyar államhoz kötődés nem gyengíti-e az adott magyar közösségbe történő integrációt. Elméletben kötődés-konfliktus fennállhat, a gyakorlatban viszont az állampolgárság-igénylés, az állampolgársági eskü letétele, a regisztráció és a szavazás - főleg, hogy az állampolgárság-igénylésben és a regisztrációban a külhoni magyar szervezetek, pártok segítséget nyújtanak - inkább mobilizáló erővel bír, amely a közösségépítést és a helyi célokért való mobilizációt is elősegíti - vélik. (mti)
Transindex.ro,

Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)
„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája.
A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében.
Gyökértelenül nem lehet
Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai.
Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni.
Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított.
A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni.
A Vidám kert
Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból.
Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához.
– Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is.
Példával, kultúrával
– Mi lesz tovább?
– Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék.
– Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni.
– Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére?
– Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni.
– Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet?
– Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat.
Művész és magyar
– Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek.
Váry O. Péter

Erdély.ma,