Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. március 7.
A négy fal között felvállalt identitás
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 7.
Új RMDSZ-es kormány, régi magyar gondok
Két miniszteri tárcával és tizennégy államtitkári tisztséggel lett tagja az RMDSZ az új román kormánynak. A csúcsvezetőség elégedett a kialkudott protokollummal, amelynek vezető tétele az a kisebbségi törvénytervezet, amely végigkísérte az RMDSZ-t az utóbbi évtized kormányaiban. A szövetség főtitkára, Kovács Péter szerint ma ismét a magyarságnak áll a zászló Bukarestben.
Hét elején dőlt el az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának kérdése a Victor Ponta vezette szociáldemokrata többségű kormányban. Az egy héttel korábban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotta Szociálliberális Unióból (USL) távozó liberálisok helyére a kormányfő az RMDSZ-t hívta meg, a felkérésre Kelemen Hunor igent mondott. A Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt hétvégi, marosvásárhelyi ülésén a többség felhatalmazta az RMDSZ csúcsvezetőségét, hogy folytassa a tárgyalásokat a román kormánypártokkal. Sajtóhírek szerint a feszült hangulatban induló megbeszélések hétfő délutánra jutottak révbe: az RMDSZ olyan protokollumban egyezett ki, amely tartalmazza főbb követeléseit.
A kormányban az RMDSZ mellett a három román párt alkotta Szociáldemokrata Unió (USD) osztozik a miniszteri tárcákon és az államtitkári tisztségeken: a kormánykoalíció vezető pártja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 2002-ben aláírt egyezség szerint továbbra is együtt kormányoz az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) nevű politikai formációval és a Konzervatív Párttal (PC). A Szociálliberális Unió (USL) helyett sebtében megalakított Szociáldemokrata Unió (USD) megnevezést a Központi Választási Iroda azonban nem hagyta jóvá, mivel a két név túlságosan hasonlít egymásra.
Az új kormányban az RMDSZ egy miniszterelnök-helyettesi és két miniszteri tárcát, valamint 14 államtitkári tisztséget kapott. Utóbbiak nevesítéséről lapzártánkig még nem döntött a kormánykoalíció.
Nézeteltérések nélkül
„Az RMDSZ és a nagyobbik román kormánypárt közötti megbeszélésekről napvilágot látott sajtóértesülések 90 százalékának semmi köze nincs a valósághoz” – szögezte le az Erdélyi Naplónak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Tekintettel arra, hogy a Szociáldemokrata Párt elnöke a kormánykoalícióban részt vevő két román „törpepárttal” együtt aláírta az RMDSZ-szel kötött politikai megállapodást, elfogadták a protokollumban tételesen felsorolt magyar elvárásokat, innentől fogva ez a kormányprogram szerves részét képezi. Kovács Péter szerint semmi okunk nincs ma azt feltételezni, hogy az RMDSZ elvárásai nem valósulhatnának meg.
Az eddig született kormányzati egyezségek meg nem valósult részleteiről Kovács azt mondta: az RMDSZ számára egyértelmű, hogy Romániában nem létezik úgynevezett magyarbarát párt, csak olyan román pártok vannak, amelyek időnként rászorulnak az RMDSZ szavazataira. A sokat halogatott kisebbségi törvény elfogadásához ezúttal is a választási aritmetika, az RMDSZ által alkotott parlamenti többség lehet az egyetlen garancia. „Jelenleg az RMDSZ a mérleg nyelve: ő biztosítja a többséget a román parlamentben. Ameddig a román pártok mai felállása nem borul, ezzel a lehetőséggel tudunk élni. Számunkra teljesen egyértelmű, hogy a protokollum annyit ér, amennyit sikerül belőle megvalósítani” – fogalmazott lapunknak az RMDSZ főtitkára. Kovács szerint az RMDSZ arra törekszik, hogy a 2016-os parlamenti választásokig megtartsa kormányzati szerepét, és követelései közül minél többet megvalósítson.
Kisebbségi jogokat szavatoló új törvények
Az RMDSZ részvételével megkötött eddigi kormányzati protokollumokhoz hasonlóan a szövetség prioritáslistáján a jó tíz éve húzódó kisebbségi törvény elfogadása szerepel. Az RMDSZ honlapján olvasható új protokollum újdonsága mégis az, hogy az Európai Kisebbségek és Regionális Nyelvek Chartája által előírt kisebbségi jogok alkalmazása és életbeültetése tekintetében a kormány új törvények elfogadását tervezi. Erről több részletet egyelőre nem tudni, a tétel bekerülése mégis azt sejteti, hogy a kisebbségi törvénytervezet újbóli elodázása esetén az RMDSZ más törvényekkel szeretné szélesíteni az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogát.
A harmadik Ponta-kormány
Miniszterelnök: Victor Ponta Miniszterelnök-helyettesek: Liviu Dragnea (egyben közigazgatási miniszter), Gabriel Oprea (egyben belügyminiszter), Kelemen Hunor (egyben művelődési miniszter), Daniel Constantin (egyben mezőgazdasági miniszter) Külügy: Titus Corlăţean Honvédelem: Mircea Dușa Igazságügy: Robert Cazanciuc Környezetvédelem: Korodi Attila Gazdaság: Constantin Niţă Egészségügy: Nicolae Bănicioiu Oktatás: Remus Pricopie Munkaügy: Rovana Plumb Európai források: Eugen Teodorovici Pénzügy: Ioana Petrescu Ifjúság és sport: Gabriela Szabo Közlekedés: Dan Șova Költségvetés: Liviu Voinea (tárca nélkül) Kutatás: Mihnea Costoiu (tárca nélkül) Víz- és erdőgazdálkodás: Doina Pană Parlamenti kapcsolatok: Eugen Nicolicea (tárca nélkül) Energiaügy: Răzvan Nicolescu (tárca nélkül) Kis- és középvállalkozások–idegenforgalom: Florin Jianu (tárca nélkül) Távközlés: Alexandru Răzvan Cotovelea Társadalmi párbeszéd: Aurelia Cristea Határon túli románok: Bogdan Stanoevici
„A protokollum kimondja: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének az egyetem magyar és román oktatóinak 2012-ben aláírt megállapodása szerint kell megoldódnia.” Kovács elmondta, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát is felgyorsítanák az új kormányban. RMDSZ-prioritásnak számít az alkotmánybíróság által megtámadott decentralizációs folyamat újraindítása is: a szövetség elképzelései szerint minisztériumokra, szakterületekre lebontva kezdenék újra a folyamatot, az eddiginél hatékonyabb jogszabályt terjesztenének a törvényhozás elé. Az észak-erdélyi autópálya ügye a megállapodás infrastrukturális fejlesztések fejezetének vezető tétele: Kovács szerint hamarosan folytatódik az Aranyosgyérestől Marosvásárhely irányába, Gyalutól pedig Nagyvárad felé tartó erdélyi autópálya építése.
A kolozsvári politikus igyekezett megnyugtatni: a Székelyföld területi autonómiáját szabályozó törvénytervezetről sem feledkeztek meg, „belátható időn belül” elkészül, véglegesítését az RMDSZ kormányzati szerepvállalása semmiben sem befolyásolja.
Államfői nem, demokrata-liberális támadás
Az aláírás és Victor Ponta, illetve a Szociáldemokrata Párt magabiztossága ellenére sem automatizmus az új román kormány beiktatása. Traian Băsescu államfő szerint ugyanis Ponta nem állhat a parlament elé egyszerű bizalmi szavazást kérve, mivel két külön kormánytöbbségről, és külön kormányprogramról van szó. Az államelnök azt szeretné, hogy Victor Ponta kérjen ismét kormányalakítási megbízást, miközben maga is kijelentette, hogy a PSD vezérének soha többé nem adna miniszterelnöki mandátumot. Băsescu kijelentette: Alkotmánybíróságon támadja meg az új Ponta-kabinet beiktatását, ha a parlament megszavazza. Politológusok szerint Traian Băsescu fenyegetőzése azért blöff, mert az államelnök nem fordulhat közvetlenül az Alkotmánybírósághoz, ebben az esetben ezt csak egy parlamenti párt teheti meg. A két ellenzéki párt közül a demokrata-liberálisok máris jelezték, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Két miniszteri tárcával és tizennégy államtitkári tisztséggel lett tagja az RMDSZ az új román kormánynak. A csúcsvezetőség elégedett a kialkudott protokollummal, amelynek vezető tétele az a kisebbségi törvénytervezet, amely végigkísérte az RMDSZ-t az utóbbi évtized kormányaiban. A szövetség főtitkára, Kovács Péter szerint ma ismét a magyarságnak áll a zászló Bukarestben.
Hét elején dőlt el az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának kérdése a Victor Ponta vezette szociáldemokrata többségű kormányban. Az egy héttel korábban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotta Szociálliberális Unióból (USL) távozó liberálisok helyére a kormányfő az RMDSZ-t hívta meg, a felkérésre Kelemen Hunor igent mondott. A Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt hétvégi, marosvásárhelyi ülésén a többség felhatalmazta az RMDSZ csúcsvezetőségét, hogy folytassa a tárgyalásokat a román kormánypártokkal. Sajtóhírek szerint a feszült hangulatban induló megbeszélések hétfő délutánra jutottak révbe: az RMDSZ olyan protokollumban egyezett ki, amely tartalmazza főbb követeléseit.
A kormányban az RMDSZ mellett a három román párt alkotta Szociáldemokrata Unió (USD) osztozik a miniszteri tárcákon és az államtitkári tisztségeken: a kormánykoalíció vezető pártja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 2002-ben aláírt egyezség szerint továbbra is együtt kormányoz az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) nevű politikai formációval és a Konzervatív Párttal (PC). A Szociálliberális Unió (USL) helyett sebtében megalakított Szociáldemokrata Unió (USD) megnevezést a Központi Választási Iroda azonban nem hagyta jóvá, mivel a két név túlságosan hasonlít egymásra.
Az új kormányban az RMDSZ egy miniszterelnök-helyettesi és két miniszteri tárcát, valamint 14 államtitkári tisztséget kapott. Utóbbiak nevesítéséről lapzártánkig még nem döntött a kormánykoalíció.
Nézeteltérések nélkül
„Az RMDSZ és a nagyobbik román kormánypárt közötti megbeszélésekről napvilágot látott sajtóértesülések 90 százalékának semmi köze nincs a valósághoz” – szögezte le az Erdélyi Naplónak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Tekintettel arra, hogy a Szociáldemokrata Párt elnöke a kormánykoalícióban részt vevő két román „törpepárttal” együtt aláírta az RMDSZ-szel kötött politikai megállapodást, elfogadták a protokollumban tételesen felsorolt magyar elvárásokat, innentől fogva ez a kormányprogram szerves részét képezi. Kovács Péter szerint semmi okunk nincs ma azt feltételezni, hogy az RMDSZ elvárásai nem valósulhatnának meg.
Az eddig született kormányzati egyezségek meg nem valósult részleteiről Kovács azt mondta: az RMDSZ számára egyértelmű, hogy Romániában nem létezik úgynevezett magyarbarát párt, csak olyan román pártok vannak, amelyek időnként rászorulnak az RMDSZ szavazataira. A sokat halogatott kisebbségi törvény elfogadásához ezúttal is a választási aritmetika, az RMDSZ által alkotott parlamenti többség lehet az egyetlen garancia. „Jelenleg az RMDSZ a mérleg nyelve: ő biztosítja a többséget a román parlamentben. Ameddig a román pártok mai felállása nem borul, ezzel a lehetőséggel tudunk élni. Számunkra teljesen egyértelmű, hogy a protokollum annyit ér, amennyit sikerül belőle megvalósítani” – fogalmazott lapunknak az RMDSZ főtitkára. Kovács szerint az RMDSZ arra törekszik, hogy a 2016-os parlamenti választásokig megtartsa kormányzati szerepét, és követelései közül minél többet megvalósítson.
Kisebbségi jogokat szavatoló új törvények
Az RMDSZ részvételével megkötött eddigi kormányzati protokollumokhoz hasonlóan a szövetség prioritáslistáján a jó tíz éve húzódó kisebbségi törvény elfogadása szerepel. Az RMDSZ honlapján olvasható új protokollum újdonsága mégis az, hogy az Európai Kisebbségek és Regionális Nyelvek Chartája által előírt kisebbségi jogok alkalmazása és életbeültetése tekintetében a kormány új törvények elfogadását tervezi. Erről több részletet egyelőre nem tudni, a tétel bekerülése mégis azt sejteti, hogy a kisebbségi törvénytervezet újbóli elodázása esetén az RMDSZ más törvényekkel szeretné szélesíteni az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogát.
A harmadik Ponta-kormány
Miniszterelnök: Victor Ponta Miniszterelnök-helyettesek: Liviu Dragnea (egyben közigazgatási miniszter), Gabriel Oprea (egyben belügyminiszter), Kelemen Hunor (egyben művelődési miniszter), Daniel Constantin (egyben mezőgazdasági miniszter) Külügy: Titus Corlăţean Honvédelem: Mircea Dușa Igazságügy: Robert Cazanciuc Környezetvédelem: Korodi Attila Gazdaság: Constantin Niţă Egészségügy: Nicolae Bănicioiu Oktatás: Remus Pricopie Munkaügy: Rovana Plumb Európai források: Eugen Teodorovici Pénzügy: Ioana Petrescu Ifjúság és sport: Gabriela Szabo Közlekedés: Dan Șova Költségvetés: Liviu Voinea (tárca nélkül) Kutatás: Mihnea Costoiu (tárca nélkül) Víz- és erdőgazdálkodás: Doina Pană Parlamenti kapcsolatok: Eugen Nicolicea (tárca nélkül) Energiaügy: Răzvan Nicolescu (tárca nélkül) Kis- és középvállalkozások–idegenforgalom: Florin Jianu (tárca nélkül) Távközlés: Alexandru Răzvan Cotovelea Társadalmi párbeszéd: Aurelia Cristea Határon túli románok: Bogdan Stanoevici
„A protokollum kimondja: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének az egyetem magyar és román oktatóinak 2012-ben aláírt megállapodása szerint kell megoldódnia.” Kovács elmondta, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát is felgyorsítanák az új kormányban. RMDSZ-prioritásnak számít az alkotmánybíróság által megtámadott decentralizációs folyamat újraindítása is: a szövetség elképzelései szerint minisztériumokra, szakterületekre lebontva kezdenék újra a folyamatot, az eddiginél hatékonyabb jogszabályt terjesztenének a törvényhozás elé. Az észak-erdélyi autópálya ügye a megállapodás infrastrukturális fejlesztések fejezetének vezető tétele: Kovács szerint hamarosan folytatódik az Aranyosgyérestől Marosvásárhely irányába, Gyalutól pedig Nagyvárad felé tartó erdélyi autópálya építése.
A kolozsvári politikus igyekezett megnyugtatni: a Székelyföld területi autonómiáját szabályozó törvénytervezetről sem feledkeztek meg, „belátható időn belül” elkészül, véglegesítését az RMDSZ kormányzati szerepvállalása semmiben sem befolyásolja.
Államfői nem, demokrata-liberális támadás
Az aláírás és Victor Ponta, illetve a Szociáldemokrata Párt magabiztossága ellenére sem automatizmus az új román kormány beiktatása. Traian Băsescu államfő szerint ugyanis Ponta nem állhat a parlament elé egyszerű bizalmi szavazást kérve, mivel két külön kormánytöbbségről, és külön kormányprogramról van szó. Az államelnök azt szeretné, hogy Victor Ponta kérjen ismét kormányalakítási megbízást, miközben maga is kijelentette, hogy a PSD vezérének soha többé nem adna miniszterelnöki mandátumot. Băsescu kijelentette: Alkotmánybíróságon támadja meg az új Ponta-kabinet beiktatását, ha a parlament megszavazza. Politológusok szerint Traian Băsescu fenyegetőzése azért blöff, mert az államelnök nem fordulhat közvetlenül az Alkotmánybírósághoz, ebben az esetben ezt csak egy parlamenti párt teheti meg. A két ellenzéki párt közül a demokrata-liberálisok máris jelezték, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 7.
Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 7.
Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 7.
Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
2014. március 7.
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Lyukak a sajtón: a nyomtatott média szerepe és tévesztése
Mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg.
Helyzet itt, ott
Mielőtt – előadásom témájának hallatán – legyintenének: a cigány is a maga lovát dicséri, és amolyan szundi-készenléti állapotba helyeznék agyukat, hadd hozakodjam elő egy pozitív példával. Mivel sokan és sokszor úgy nyilatkoznak és úgy vélekednek, hogy a web 2.0-ás média megszületésével a hagyományos sajtó halott, s hogy Erdélyben is csupán azért nem múltak még ki a nyomtatott újságok, mert minket pár év elteltével érint meg a társadalmi modernizáció szele, nem kelet-európai, hanem finnországi analógiával élek. (És mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg. A kilencvenes évek elején újságírók tulajdonába került, és azóta is így működő megyei lapok ma is nyereségesek.)
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek azonosságtudatának megőrzésében, illetve a sajátos ålandi identitás kialakításában központi szerepe volt és van a helyi svéd nyelvű médiának. Azért szólok ålandi identitásról svéd azonosságtudat helyett, mert a régió lakói nem svédként, hanem ålandiként határozzák meg önmagukat. (A párhuzam szembeszökő.) Az ålandi sajátos minőséget jelent: „svédebb a svédeknél”. A régió lakói nagyobb gondot fordítottak kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére, mint a svédországiak. A sajátos önazonosság megtartásában kiemelt szerepe volt és van az oktatásnak, a rendkívül jól teljesítő mikrogazdaságnak, és nem utolsó sorban a helyi „autonóm” médiának. Az utóbbi megállapítást erősíti, hogy az ålandi identitás alfája és ómegája a svéd nyelv megőrzésének és ápolásának igénye. Az anyanyelvű média iránti igényt jelzi az, hogy viszonylag kevés médiafogyasztó nagy számú helyi sajtókiadványhoz jut, a két rivális napilap példányszáma magas.
A világháló megjelenésével újabb, rendkívül jelentős médiummal bővült az identitás-megőrzés eszköztára. Szinte minden ålandi háztartás rendelkezik szélessávú internet-hozzáféréssel, és ez újabb fontos és erős szállal köti őket az „összsvéd” kultúrához. A svéd nyelvű média fontosságát jelzi az is, hogy Ålandon – még az ezen a téren kiemelkedő eredményt produkáló skandináv térséghez viszonyítva is – kiugróan magas a rendszeres könyvtárhasználók, könyvet olvasók száma. A sajtó realfabetizációs szerepe ugyanis elsődleges. Erdélyi statisztikák szerint például a magyar lakosság 85 százaléka az érettségi elvégzése után egyáltalán nem olvas könyvet, legfennebb újságot, sokan azt is csak rendszertelenül.
Miközben az ålandi média a XXI. század második évtizedében jelentősen fejlődött, az erdélyi magyar sajtó az utóbbi években elsorvadt. Nincs ma már országos napilap. A Krónika – minden próbálkozás ellenére is – helyi jellegű maradt, az Új Magyar Szó nyomtatott változata pedig megszűnt. (A világhálón sajnos azok nem érik el a tartalmát, akik a lap törzsolvasóinak számítottak, a szórványban élő negyven éven felüli, digianalfabéták – akik sokan vannak!) Nincs egész napos magyar rádió Erdélyben (a marosvásárhelyi adó csak bizonyos területen fogható), a bukaresti rádió a magyar közösségekre figyelő, országos hírszórását pedig évekkel ezelőtt felszámolta azzal, hogy megszüntette a tudósítói hálózatot – takarékossági okokból.
Ma emiatt a brassói magyar a dévai vagy temesvári, nagybányai magyarokról kevesebbet tud, mint muszlim világ történéseiről. Biztató viszont, hogy az Erdély TV egyre több háztartásban fogható, noha néhány magyarok is lakta nagyvárosban még nem.
A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú.
Természetesen akkor tudja betölteni a szerepét, ha nem marad szereptévesztésben. A nyomtatott sajtónak nem az online-nal, a rádiókkal és a tévével kell vetekednie a gyors hírszolgáltatás versenyében, hanem pontos információkkal, alapos háttér információkkal, egymással feleselő és egymást kiegészítő vélemények ütköztetésével kell elkényeztetnie a nem csak tudni, hanem érteni és gondolkodni is akaró olvasóinak.
A feladatok
Melyek azok a feladatok, amelyek az anyanyelvű média hiányában nem, vagy elégtelenül végezhetőek el?
1. Fel kell számolni, de legalábbis csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségtől való etnikai elszigeteltséget és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit.
2. Biztosítani kell a nemzeti kisközösségeknek a nagyobb egységéhez, az anyanyelvi régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét.
3. Az önálló anyanyelvi rendszerek megteremtésével csökkenteni kell a többségi társadalomba való asszimilálódást. 4. Meg kell teremteni és vissza kell adni a peremvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és önbizalmat. Vissza kell adni a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a szórvány élettér egészében. 5. Biztosítani kell a szórványban élőknek a jogát és lehetőségét a művelődéshez, a kultúrához, az anyanyelvi tájékoztatáshoz, információgyűjtéshez.
6. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Az ålandi példa igazolja, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásában szerepet kell vállalnia, kapnia a nyomtatott sajtónak.
A lehetséges megoldások
1. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell a magyar nyelvű nyomtatott sajtóból való tájékozódás és az ehhez való hozzáférés jogát és lehetőségét.
2. Szükség van országos, szórványban is terjesztett napilapra (de legalábbis hetilapra). Ezek a tömb és a szórvány, illetve a szórványok közti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, a tömb és szórvány közti kapcsolatokat is elősegítve.
3. Jelenleg nincs középiskolás korú vagy fiatal olvasókat megszólító nyomtatott újság Erdélyben. Így az olvasói utánpótlás szinte megvalósíthatatlan. Hatodik-hetedik osztályos kortól az erdélyi magyar fiatal nem jut hozzá olyan nyomtatott sajtótermékhez, amely róla, hozzá szól. Így alakul ki az a képzete, hogy a nyomtatott sajtó olvasása az idős generáció lassan-lassan kihaló szokása.
4. Támogatni kell a sajátosan regionális lapkiadási, szerkesztési és működési tevékenységét. A helyi lapok még mindig a leghasználtabb és legmegbízhatóbb információforrást jelentik az erdélyi magyarok többségének.
5. Normatív támogatást kell biztosítani. Ennek egyik formája a lapkiadás adóinak csökkentése. A lapkiadás Pápua Új-Guineától az Egyesült Államokig adókedvezményes. Törvényjavaslatot kell előterjeszteni a 0 százalékos áfa bevezetésére a lapkiadói tevékenységre. A nyomtatott újság megjelentetése a csökkenő példányszám és az előállítási költségek mértéktelen növekedése miatt, ma olyan vállalkozás, mint művészfilmet forgatni. Ráadásul a nyomtatott sajtó egyetlen járható útja az igényes, már-már művészi, nemcsak tartalmat, hanem formájában is esztétikai élményt kínáló megjelenés. Az újságnyomtatás költségei egy részének a felvállalása – a megyei vagy országos alapokból – nem kevésbé haszontalan, mint a művészfilm támogatása.
6. A szórványnak szóló hetilap betölthetné azt a szerepet, amelyet célként Hegedüs Csilla erdélyi szórványmenedzser fogalmazott meg: „Az egyik, hogy a szórványban élők tudjanak egymásról, tájékozódhassanak arról, hogy a szomszédos szórvány közösségben mik működnek. Úgy gondoltuk, hogy legjobban példákon keresztül tanul az ember, így az egyes közösségek elöljárói tanulhatnak egymástól. Másrészt így sokkal könnyebb a tömbmagyarság és a szórvány között kapcsolatokat építeni.” Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy „a szórványoknak a nemzeten belüli helyzetét megnehezíti a magyarsághoz való tartozás feltételeit illető latens közmegegyezés is, amely szerint a >>nyelvében élő nemzet<< elsősorban a jó magyar nyelvtudást, valamint a magyar kultúra és a magyarországi életviszonyok alapos ismeretét feltételezi. A szórványhelyzet ugyanakkor éppen ezen elvárások teljesítésének a fokozott nehézségekbe való ütközését jelenti, és így a nemzet – akaratlanul is – saját maga diszkriminálja, illetve saját maga taszítja el magától az amúgy is leszakadáshoz közeli helyzetben lévő tagjait. Nem mindegy tehát ebben a kérdésben a magyarságon belüli kommunikáció tartalma” – amint azt a Külhoni Magyar Képviselők Fórumának stratégia alapdokumentuma is megállapítja. A szórványnak, szórványról szóló hetilap stratégiájában összekapcsolódhat az őshonos szórványokra, a kivándorlással keletkezett szórványokra („diaszpórára”), valamint a szórványközeli helyzetekre irányuló magyar nemzetpolitika, melynek célja, hogy a tömbökből ne váljanak szórványok, illetve a szigetmagyarságból és a saját belső társadalmi élettel rendelkező magyar városi közösségekből ne váljanak foszlányszórványok.
7. Az irodalmi-művészeti folyóiratok jelentős mértékű támogatásával biztosítható az az esztétikai hozzáadott érték, amely a nyomtatott sajtó számára a kétségtelen előnyt biztosítja az internetes megjelenéssel szemben.
8. Biztosítani kell a hazai magyar nyelvű írott sajtó terjesztését. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint, s ezt már több mint száz éve állapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, a terjesztési szabadság hiányában a sajtószabadság értelmét veszti.
9. Szükséges az olvasói szokás kialakítása/fejlesztése országos vagy regionális programok révén. A középiskolák végzős osztályainak diákjai egyéves előfizetést kaphatnak a régió legolvasottabb, közhasznú információt szolgáltató országos és/vagy helyi lapjára.
A közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak működtetői fizessenek elő az irodalmi, művészeti és tudományos periodikákra, hogy azok elérhetőek legyenek az érdeklődők számára.
10. Digitalizálni kell a nyomtatott lapok tartalmát. Ezek fontos forrásai az erdélyi magyar múlt kutatóinak. A regionális lapok tartalma ma még nagy mértékben fellelhető, de aggasztó, hogy számos vidéki lap utolsó megőrzött példányai is elvesztek vagy megsemmisültek az utóbbi időben.
A nyomtatott sajtó átgondolt és hatékony normatív támogatása gátat szab a politikumnak való alárendeltségnek. Mert jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak. Amelyeknek – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs akkora piacuk, hogy az újság önellátóvá váljon.)
A romániai magyar sajtó szabadságának szempontjából rendkívül fontos, hogy a tulajdonosnak vagy a tulajdonosi társulásnak ne legyenek politikai céljai. A tulajdonosnak egyetlen célja lehet a lapkiadással: a profitszerzés. A profitot pedig ebben az esetben csak pénzben lehet mérni, amely az olvasottság és az olvasói elfogadás kifejeződése.
A sajtószabadság feltételeit a kormányzásnak, a társadalomnak és az újságíró-szakmának kell megteremtenie. Romániában ma mindhárom szereplő részéről történnek erre kísérletek. Még.
Ambrus Attila
A cikk szerzője a Brassói Lapok igazgatója és felelős szerkesztője.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
Lyukak a sajtón: a nyomtatott média szerepe és tévesztése
Mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg.
Helyzet itt, ott
Mielőtt – előadásom témájának hallatán – legyintenének: a cigány is a maga lovát dicséri, és amolyan szundi-készenléti állapotba helyeznék agyukat, hadd hozakodjam elő egy pozitív példával. Mivel sokan és sokszor úgy nyilatkoznak és úgy vélekednek, hogy a web 2.0-ás média megszületésével a hagyományos sajtó halott, s hogy Erdélyben is csupán azért nem múltak még ki a nyomtatott újságok, mert minket pár év elteltével érint meg a társadalmi modernizáció szele, nem kelet-európai, hanem finnországi analógiával élek. (És mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg. A kilencvenes évek elején újságírók tulajdonába került, és azóta is így működő megyei lapok ma is nyereségesek.)
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek azonosságtudatának megőrzésében, illetve a sajátos ålandi identitás kialakításában központi szerepe volt és van a helyi svéd nyelvű médiának. Azért szólok ålandi identitásról svéd azonosságtudat helyett, mert a régió lakói nem svédként, hanem ålandiként határozzák meg önmagukat. (A párhuzam szembeszökő.) Az ålandi sajátos minőséget jelent: „svédebb a svédeknél”. A régió lakói nagyobb gondot fordítottak kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére, mint a svédországiak. A sajátos önazonosság megtartásában kiemelt szerepe volt és van az oktatásnak, a rendkívül jól teljesítő mikrogazdaságnak, és nem utolsó sorban a helyi „autonóm” médiának. Az utóbbi megállapítást erősíti, hogy az ålandi identitás alfája és ómegája a svéd nyelv megőrzésének és ápolásának igénye. Az anyanyelvű média iránti igényt jelzi az, hogy viszonylag kevés médiafogyasztó nagy számú helyi sajtókiadványhoz jut, a két rivális napilap példányszáma magas.
A világháló megjelenésével újabb, rendkívül jelentős médiummal bővült az identitás-megőrzés eszköztára. Szinte minden ålandi háztartás rendelkezik szélessávú internet-hozzáféréssel, és ez újabb fontos és erős szállal köti őket az „összsvéd” kultúrához. A svéd nyelvű média fontosságát jelzi az is, hogy Ålandon – még az ezen a téren kiemelkedő eredményt produkáló skandináv térséghez viszonyítva is – kiugróan magas a rendszeres könyvtárhasználók, könyvet olvasók száma. A sajtó realfabetizációs szerepe ugyanis elsődleges. Erdélyi statisztikák szerint például a magyar lakosság 85 százaléka az érettségi elvégzése után egyáltalán nem olvas könyvet, legfennebb újságot, sokan azt is csak rendszertelenül.
Miközben az ålandi média a XXI. század második évtizedében jelentősen fejlődött, az erdélyi magyar sajtó az utóbbi években elsorvadt. Nincs ma már országos napilap. A Krónika – minden próbálkozás ellenére is – helyi jellegű maradt, az Új Magyar Szó nyomtatott változata pedig megszűnt. (A világhálón sajnos azok nem érik el a tartalmát, akik a lap törzsolvasóinak számítottak, a szórványban élő negyven éven felüli, digianalfabéták – akik sokan vannak!) Nincs egész napos magyar rádió Erdélyben (a marosvásárhelyi adó csak bizonyos területen fogható), a bukaresti rádió a magyar közösségekre figyelő, országos hírszórását pedig évekkel ezelőtt felszámolta azzal, hogy megszüntette a tudósítói hálózatot – takarékossági okokból.
Ma emiatt a brassói magyar a dévai vagy temesvári, nagybányai magyarokról kevesebbet tud, mint muszlim világ történéseiről. Biztató viszont, hogy az Erdély TV egyre több háztartásban fogható, noha néhány magyarok is lakta nagyvárosban még nem.
A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú.
Természetesen akkor tudja betölteni a szerepét, ha nem marad szereptévesztésben. A nyomtatott sajtónak nem az online-nal, a rádiókkal és a tévével kell vetekednie a gyors hírszolgáltatás versenyében, hanem pontos információkkal, alapos háttér információkkal, egymással feleselő és egymást kiegészítő vélemények ütköztetésével kell elkényeztetnie a nem csak tudni, hanem érteni és gondolkodni is akaró olvasóinak.
A feladatok
Melyek azok a feladatok, amelyek az anyanyelvű média hiányában nem, vagy elégtelenül végezhetőek el?
1. Fel kell számolni, de legalábbis csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségtől való etnikai elszigeteltséget és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit.
2. Biztosítani kell a nemzeti kisközösségeknek a nagyobb egységéhez, az anyanyelvi régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét.
3. Az önálló anyanyelvi rendszerek megteremtésével csökkenteni kell a többségi társadalomba való asszimilálódást. 4. Meg kell teremteni és vissza kell adni a peremvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és önbizalmat. Vissza kell adni a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a szórvány élettér egészében. 5. Biztosítani kell a szórványban élőknek a jogát és lehetőségét a művelődéshez, a kultúrához, az anyanyelvi tájékoztatáshoz, információgyűjtéshez.
6. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Az ålandi példa igazolja, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásában szerepet kell vállalnia, kapnia a nyomtatott sajtónak.
A lehetséges megoldások
1. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell a magyar nyelvű nyomtatott sajtóból való tájékozódás és az ehhez való hozzáférés jogát és lehetőségét.
2. Szükség van országos, szórványban is terjesztett napilapra (de legalábbis hetilapra). Ezek a tömb és a szórvány, illetve a szórványok közti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, a tömb és szórvány közti kapcsolatokat is elősegítve.
3. Jelenleg nincs középiskolás korú vagy fiatal olvasókat megszólító nyomtatott újság Erdélyben. Így az olvasói utánpótlás szinte megvalósíthatatlan. Hatodik-hetedik osztályos kortól az erdélyi magyar fiatal nem jut hozzá olyan nyomtatott sajtótermékhez, amely róla, hozzá szól. Így alakul ki az a képzete, hogy a nyomtatott sajtó olvasása az idős generáció lassan-lassan kihaló szokása.
4. Támogatni kell a sajátosan regionális lapkiadási, szerkesztési és működési tevékenységét. A helyi lapok még mindig a leghasználtabb és legmegbízhatóbb információforrást jelentik az erdélyi magyarok többségének.
5. Normatív támogatást kell biztosítani. Ennek egyik formája a lapkiadás adóinak csökkentése. A lapkiadás Pápua Új-Guineától az Egyesült Államokig adókedvezményes. Törvényjavaslatot kell előterjeszteni a 0 százalékos áfa bevezetésére a lapkiadói tevékenységre. A nyomtatott újság megjelentetése a csökkenő példányszám és az előállítási költségek mértéktelen növekedése miatt, ma olyan vállalkozás, mint művészfilmet forgatni. Ráadásul a nyomtatott sajtó egyetlen járható útja az igényes, már-már művészi, nemcsak tartalmat, hanem formájában is esztétikai élményt kínáló megjelenés. Az újságnyomtatás költségei egy részének a felvállalása – a megyei vagy országos alapokból – nem kevésbé haszontalan, mint a művészfilm támogatása.
6. A szórványnak szóló hetilap betölthetné azt a szerepet, amelyet célként Hegedüs Csilla erdélyi szórványmenedzser fogalmazott meg: „Az egyik, hogy a szórványban élők tudjanak egymásról, tájékozódhassanak arról, hogy a szomszédos szórvány közösségben mik működnek. Úgy gondoltuk, hogy legjobban példákon keresztül tanul az ember, így az egyes közösségek elöljárói tanulhatnak egymástól. Másrészt így sokkal könnyebb a tömbmagyarság és a szórvány között kapcsolatokat építeni.” Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy „a szórványoknak a nemzeten belüli helyzetét megnehezíti a magyarsághoz való tartozás feltételeit illető latens közmegegyezés is, amely szerint a >>nyelvében élő nemzet<< elsősorban a jó magyar nyelvtudást, valamint a magyar kultúra és a magyarországi életviszonyok alapos ismeretét feltételezi. A szórványhelyzet ugyanakkor éppen ezen elvárások teljesítésének a fokozott nehézségekbe való ütközését jelenti, és így a nemzet – akaratlanul is – saját maga diszkriminálja, illetve saját maga taszítja el magától az amúgy is leszakadáshoz közeli helyzetben lévő tagjait. Nem mindegy tehát ebben a kérdésben a magyarságon belüli kommunikáció tartalma” – amint azt a Külhoni Magyar Képviselők Fórumának stratégia alapdokumentuma is megállapítja. A szórványnak, szórványról szóló hetilap stratégiájában összekapcsolódhat az őshonos szórványokra, a kivándorlással keletkezett szórványokra („diaszpórára”), valamint a szórványközeli helyzetekre irányuló magyar nemzetpolitika, melynek célja, hogy a tömbökből ne váljanak szórványok, illetve a szigetmagyarságból és a saját belső társadalmi élettel rendelkező magyar városi közösségekből ne váljanak foszlányszórványok.
7. Az irodalmi-művészeti folyóiratok jelentős mértékű támogatásával biztosítható az az esztétikai hozzáadott érték, amely a nyomtatott sajtó számára a kétségtelen előnyt biztosítja az internetes megjelenéssel szemben.
8. Biztosítani kell a hazai magyar nyelvű írott sajtó terjesztését. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint, s ezt már több mint száz éve állapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, a terjesztési szabadság hiányában a sajtószabadság értelmét veszti.
9. Szükséges az olvasói szokás kialakítása/fejlesztése országos vagy regionális programok révén. A középiskolák végzős osztályainak diákjai egyéves előfizetést kaphatnak a régió legolvasottabb, közhasznú információt szolgáltató országos és/vagy helyi lapjára.
A közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak működtetői fizessenek elő az irodalmi, művészeti és tudományos periodikákra, hogy azok elérhetőek legyenek az érdeklődők számára.
10. Digitalizálni kell a nyomtatott lapok tartalmát. Ezek fontos forrásai az erdélyi magyar múlt kutatóinak. A regionális lapok tartalma ma még nagy mértékben fellelhető, de aggasztó, hogy számos vidéki lap utolsó megőrzött példányai is elvesztek vagy megsemmisültek az utóbbi időben.
A nyomtatott sajtó átgondolt és hatékony normatív támogatása gátat szab a politikumnak való alárendeltségnek. Mert jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak. Amelyeknek – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs akkora piacuk, hogy az újság önellátóvá váljon.)
A romániai magyar sajtó szabadságának szempontjából rendkívül fontos, hogy a tulajdonosnak vagy a tulajdonosi társulásnak ne legyenek politikai céljai. A tulajdonosnak egyetlen célja lehet a lapkiadással: a profitszerzés. A profitot pedig ebben az esetben csak pénzben lehet mérni, amely az olvasottság és az olvasói elfogadás kifejeződése.
A sajtószabadság feltételeit a kormányzásnak, a társadalomnak és az újságíró-szakmának kell megteremtenie. Romániában ma mindhárom szereplő részéről történnek erre kísérletek. Még.
Ambrus Attila
A cikk szerzője a Brassói Lapok igazgatója és felelős szerkesztője.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,
2014. március 8.
Ínséges időkben
Az emlékezet talán feledni hagyná, de az iratok makacssága nem engedi a történelem süllyesztőjébe merülni. Azt, amit Demeter Lajos helytörténész úgy összegezett: „magunkba zárkózó nép vagyunk, de ha kell, a szívünk nagy”.
Józsa Lajos neve sem ismeretlen a Háromszék múltja iránt érdeklődők előtt, pár éve a céhek történetéről szóló könyvet írt. A levéltárat szorgalmasan látogató ember nem csak olyasmivel találkozik, ami mindenkori érdeklődési körébe vág, és ha valami megfogja, annak utánajár. Így történt Józsa Lajossal is, aki véletlenül rábukkant Vizi István kézdiszéki helyettes alkirálybíró adakozásra szólító felhívására az 1863-as, aszály sújtotta esztendőből. És hogy mi lehetett ennek hátterében? Nem restellte kutakodni utána. Így született egy vékonykának nevezhető könyv, aminek kilencven százaléka levéltári adat, egy előszó, meg egy lezáró értekezés a szerzőé, viszont fontossága nagyobb: a székely nép nincstelenségben (is) megmutatkozó összefogó erejéről ad számot. Az 1863–1864-es ínséges esztendők című kötet csütörtök esti bemutatóján Demeter Lajos kiemelte: a történelem során amúgy is nehéz, háborúk sújtotta időszakok után következtek a Kárpát-medencében az éhínséges időszakok, így a Rákóczi-szabadságharcot követően, amikor még pestisjárvány is beütött, vagy az 1788–89-es török háborút követően. Nem is oly régen volt az élő emlékezet által még számon tartott 1946–47-es szárazság, amikor a mai Magyarország területéről hoztak ide árva gyerekeket eltartásra – bár Erdélyben is szűkén volt az élet. Józsa Lajos érdeme, hogy az elmúlt években lapunkban, a Háromszékben olyan forrásokat közölt, melyek történelmi dolgozatok témái lehetnének. Az 1863–1864-es ínséges esztendőkről szóló kötet 51 írás kivonatát, 1200 adakozó nevét tartalmazza– ismertette Józsa Lajos. A Kárpát-medence 1859-től kezdődő, majdnem tíz esztendeig tartó szélsőséges időjárása ezekben az években tetőzött a magyar alföldi nagy szárazsággal, a termésnek negyede, ha beérett, ilyen körülmények között az alföldi magyarok tömegesen indultak a szélrózsa minden irányába a túlélés reményében. Erdélybe mintegy háromezernyi rászoruló érkezett, Háromszékre október közepén érkeztek a menekültek, a tél folyamán ellátásukról, de még öltöztetésükről is gondoskodtak a helyiek. „Nem volt elég a kolerajárvány tetőzte, megtorlásokkal teli időszak, a háromszékiek mégis a kicsiből is szeretettel adtak a rászorulóknak, pénzadományok érkeztek egész Erdély területéről, és igen szép gesztus, hogy még a Szitabodza környéki románok is adakoztak” – emelte ki Józsa Lajos. Könyvében e kor dokumentált történetét eleveníti fel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Az emlékezet talán feledni hagyná, de az iratok makacssága nem engedi a történelem süllyesztőjébe merülni. Azt, amit Demeter Lajos helytörténész úgy összegezett: „magunkba zárkózó nép vagyunk, de ha kell, a szívünk nagy”.
Józsa Lajos neve sem ismeretlen a Háromszék múltja iránt érdeklődők előtt, pár éve a céhek történetéről szóló könyvet írt. A levéltárat szorgalmasan látogató ember nem csak olyasmivel találkozik, ami mindenkori érdeklődési körébe vág, és ha valami megfogja, annak utánajár. Így történt Józsa Lajossal is, aki véletlenül rábukkant Vizi István kézdiszéki helyettes alkirálybíró adakozásra szólító felhívására az 1863-as, aszály sújtotta esztendőből. És hogy mi lehetett ennek hátterében? Nem restellte kutakodni utána. Így született egy vékonykának nevezhető könyv, aminek kilencven százaléka levéltári adat, egy előszó, meg egy lezáró értekezés a szerzőé, viszont fontossága nagyobb: a székely nép nincstelenségben (is) megmutatkozó összefogó erejéről ad számot. Az 1863–1864-es ínséges esztendők című kötet csütörtök esti bemutatóján Demeter Lajos kiemelte: a történelem során amúgy is nehéz, háborúk sújtotta időszakok után következtek a Kárpát-medencében az éhínséges időszakok, így a Rákóczi-szabadságharcot követően, amikor még pestisjárvány is beütött, vagy az 1788–89-es török háborút követően. Nem is oly régen volt az élő emlékezet által még számon tartott 1946–47-es szárazság, amikor a mai Magyarország területéről hoztak ide árva gyerekeket eltartásra – bár Erdélyben is szűkén volt az élet. Józsa Lajos érdeme, hogy az elmúlt években lapunkban, a Háromszékben olyan forrásokat közölt, melyek történelmi dolgozatok témái lehetnének. Az 1863–1864-es ínséges esztendőkről szóló kötet 51 írás kivonatát, 1200 adakozó nevét tartalmazza– ismertette Józsa Lajos. A Kárpát-medence 1859-től kezdődő, majdnem tíz esztendeig tartó szélsőséges időjárása ezekben az években tetőzött a magyar alföldi nagy szárazsággal, a termésnek negyede, ha beérett, ilyen körülmények között az alföldi magyarok tömegesen indultak a szélrózsa minden irányába a túlélés reményében. Erdélybe mintegy háromezernyi rászoruló érkezett, Háromszékre október közepén érkeztek a menekültek, a tél folyamán ellátásukról, de még öltöztetésükről is gondoskodtak a helyiek. „Nem volt elég a kolerajárvány tetőzte, megtorlásokkal teli időszak, a háromszékiek mégis a kicsiből is szeretettel adtak a rászorulóknak, pénzadományok érkeztek egész Erdély területéről, és igen szép gesztus, hogy még a Szitabodza környéki románok is adakoztak” – emelte ki Józsa Lajos. Könyvében e kor dokumentált történetét eleveníti fel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 8.
Megfenyegették és elkergették az RMDSZ önkénteseit
Kolozs megyében 17 ezer aláírást kellene megszerezni az RMDSZ-nek az EP-listáján szereplő jelöltek támogatására. Máté András Levente, a Kolozs megyei szervezet elnöke elmondta: bő egy hét alatt már sikerült 6000 aláírást összegyűjteni.
– Ahhoz, hogy az RMDSZ jelöltjei megméretkezhessenek a május 25-i EP-választásokon, országosan 200 ezer aláírást kell összegyűjtenünk. Sajnos, az RMDSZ önkénteseit, akik a lakónegyedek tömbházait járták, a többségi lakosok megfélemlítették. Olyasmit is mondtak nekik, hogy ne jöjjenek oda, mert „az RMDSZ-re nincs szükség”. A 2012-es helyhatósági választáson a megyében 39 000 szavazatot kapott az RMDSZ, ami igenis azt bizonyítja, hogy a magyarok kedvelik az RMDSZ-t” – fejtette ki Máté.
Szabadság (Kolozsvár),
Kolozs megyében 17 ezer aláírást kellene megszerezni az RMDSZ-nek az EP-listáján szereplő jelöltek támogatására. Máté András Levente, a Kolozs megyei szervezet elnöke elmondta: bő egy hét alatt már sikerült 6000 aláírást összegyűjteni.
– Ahhoz, hogy az RMDSZ jelöltjei megméretkezhessenek a május 25-i EP-választásokon, országosan 200 ezer aláírást kell összegyűjtenünk. Sajnos, az RMDSZ önkénteseit, akik a lakónegyedek tömbházait járták, a többségi lakosok megfélemlítették. Olyasmit is mondtak nekik, hogy ne jöjjenek oda, mert „az RMDSZ-re nincs szükség”. A 2012-es helyhatósági választáson a megyében 39 000 szavazatot kapott az RMDSZ, ami igenis azt bizonyítja, hogy a magyarok kedvelik az RMDSZ-t” – fejtette ki Máté.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. március 9.
Kötet Szigligeti kevésbé ismert műveiből
Bicentenáriumi könyvet adott ki Szigligeti Ede kevésbé ismert műveiből az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Nagyváradi Szigligeti Színház. A kötetet szombaton mutatták be Nagyváradon.
A Holnap után fesztivál keretén belül megszervezett könyvbemutató során dr. Boka László, a Széchényi könyvtár tudományos igazgatója dr. Sirató Ildikó irodalomtörténésszel, a kötet szerkesztőjével beszélgetett a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában. Mint elhangzott, a négy színmű kiválasztása nem volt könnyű feladat, hiszen – mint Sirató Ildikó elmondta – azok a színházi szövegek, melyek ezidáig nem jelentek meg, valószínűleg pont azért nem láttak napvilágot, mert esetleg nehezen olvashatóak, hiszen szerzőjük nem olvasásra, hanem előadásra szánta ezeket.
Szórakozott
Egyúttal a bőség zavarával is küszködtek, hiszen a Nemzeti Színházban rengeteg még kiadatlan Szigligeti-mű található. Így esett a választás végül a Nőuralom című műre, mely megjelent már ugyan, de nem Szigligeti életében. A Nemzeti Színház 1879-ben adta ki és egy másik alkalommal is megjelent, a múlt század végén. A cím amúgy félrevezető, hiszen a vígjáték pont arról szól, hogy nincs nőuralom. Két házaspár és egy jegyespár beszélget, a nők szerint a nőkre kell bízni a döntést, a férfiak pedig biztosak benne, hogy ők tudják jobban.
A kötet szerkesztője elárulta: remekül szórakozott a Szigligeti-művek böngészése közben, s szeretné, ha a kötet olvasói ugyanígy szórakoznának. A beszélgetés során a közönség megtudhatott egyet s mást a művek rendező-, illetve súgópéldányairól – ez utóbbiak azért is értékesek és szórakoztatók egyúttal, mert a súgók unalmukban esetenként obszcén rajzokkal és tréfás megjegyzésekkel tarkították oldalaikat.
Érintetlenül hagyták
Egy másik mű, mely a kötetben megjelent, a Nadányi címet viseli, szerzőjét valószínűleg a Bánk Bán ihlette, s ugyancsak a becsület témakörét dolgozza fel. Jambikus lejtésű verses tragédia ez, melyet a vers kedvéért érintetlenül hagytak, miközben a többi három színmű esetén emendáláshoz – azaz korszerűsítéshez – folyamodtak. A Nadányi egyébként nagyott bukott annak idején, ugyanis mindössze kétszer játszották el, a következő évadban pedig, miután kissé átdolgozták – még egyszer. Mindazonáltal a kötet szerkesztőjének azért esett erre a műre a választása, mert, mint mondta, összefonódik benne a színház, az irodalom és a nemzeti gondolat.
A jelenlévők a későbbiek során magáról Szigligeti Edéről is megtudhattak egyet s mást – például hogy milyen pályákat szántak számára szülei, vagy hogy miért változtatta meg a nevét. A háromszáz példányban megjelent kötetben az említett műveken kívül a Nagyidai cigányok, valamint A Pünkösdi királynő is olvasható, ára 25 lej és a színház jegypénztáránál is meg lehet vásárolni.
Neumann Andrea
erdon.ro,
Bicentenáriumi könyvet adott ki Szigligeti Ede kevésbé ismert műveiből az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Nagyváradi Szigligeti Színház. A kötetet szombaton mutatták be Nagyváradon.
A Holnap után fesztivál keretén belül megszervezett könyvbemutató során dr. Boka László, a Széchényi könyvtár tudományos igazgatója dr. Sirató Ildikó irodalomtörténésszel, a kötet szerkesztőjével beszélgetett a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában. Mint elhangzott, a négy színmű kiválasztása nem volt könnyű feladat, hiszen – mint Sirató Ildikó elmondta – azok a színházi szövegek, melyek ezidáig nem jelentek meg, valószínűleg pont azért nem láttak napvilágot, mert esetleg nehezen olvashatóak, hiszen szerzőjük nem olvasásra, hanem előadásra szánta ezeket.
Szórakozott
Egyúttal a bőség zavarával is küszködtek, hiszen a Nemzeti Színházban rengeteg még kiadatlan Szigligeti-mű található. Így esett a választás végül a Nőuralom című műre, mely megjelent már ugyan, de nem Szigligeti életében. A Nemzeti Színház 1879-ben adta ki és egy másik alkalommal is megjelent, a múlt század végén. A cím amúgy félrevezető, hiszen a vígjáték pont arról szól, hogy nincs nőuralom. Két házaspár és egy jegyespár beszélget, a nők szerint a nőkre kell bízni a döntést, a férfiak pedig biztosak benne, hogy ők tudják jobban.
A kötet szerkesztője elárulta: remekül szórakozott a Szigligeti-művek böngészése közben, s szeretné, ha a kötet olvasói ugyanígy szórakoznának. A beszélgetés során a közönség megtudhatott egyet s mást a művek rendező-, illetve súgópéldányairól – ez utóbbiak azért is értékesek és szórakoztatók egyúttal, mert a súgók unalmukban esetenként obszcén rajzokkal és tréfás megjegyzésekkel tarkították oldalaikat.
Érintetlenül hagyták
Egy másik mű, mely a kötetben megjelent, a Nadányi címet viseli, szerzőjét valószínűleg a Bánk Bán ihlette, s ugyancsak a becsület témakörét dolgozza fel. Jambikus lejtésű verses tragédia ez, melyet a vers kedvéért érintetlenül hagytak, miközben a többi három színmű esetén emendáláshoz – azaz korszerűsítéshez – folyamodtak. A Nadányi egyébként nagyott bukott annak idején, ugyanis mindössze kétszer játszották el, a következő évadban pedig, miután kissé átdolgozták – még egyszer. Mindazonáltal a kötet szerkesztőjének azért esett erre a műre a választása, mert, mint mondta, összefonódik benne a színház, az irodalom és a nemzeti gondolat.
A jelenlévők a későbbiek során magáról Szigligeti Edéről is megtudhattak egyet s mást – például hogy milyen pályákat szántak számára szülei, vagy hogy miért változtatta meg a nevét. A háromszáz példányban megjelent kötetben az említett műveken kívül a Nagyidai cigányok, valamint A Pünkösdi királynő is olvasható, ára 25 lej és a színház jegypénztáránál is meg lehet vásárolni.
Neumann Andrea
erdon.ro,
2014. március 10.
Székely Szabadság Napja – A szónokok szerint a jogok nem képezhetik alku tárgyát
Marosvásárhelyen a szervezők becslése szerint több mint tízezren emlékeztek a Székely szabadság napján a 160 éve kivégzett székely vértanúkra, Török Jánosra, Gálfi Mihályra és Horváth Károlyra, és követelték a Székelyföld területi autonómiáját. A rendezvény szónokai szerint a székelység nemzeti és emberi jogai nem képezhetik alku tárgyát.
A székely vértanúk obeliszkjénél tartott beszédében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közölte, Magyarország beavatkozott az SZNT oldalán a nemzeti régiók ügyében az Európai Unió luxemburgi bíróságán indított perbe.
„Magyarország velünk van. Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül meggyőznünk, legyen szintén velünk!" – jelentette ki.
A tömeg többször is félbeszakította Izsák Balázst, amikor azt mondta, meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „Lehet, az a párbeszéd kap esélyt, amelyre az igényt kinyilvánította a székelység a Bereck és Kökös közötti nagy menetelésen" – jelentette ki az SZNT elnöke.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke üzenete által volt jelen a marosvásárhelyi megmozduláson. A volt püspök nyomatékosította: Isten szabadnak teremtette a székelységet. „Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT-elnök Kós Károlyt idézve üzente: „ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére és saját kárára, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket".
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy fogalmazott: az őshonos magyar közösségtől megtagadják Romániában az önrendelkezés legelemibb formáit, korlátozzák véleménynyilvánítási jogát. A pártelnök szerint a székelyföld autonómiájáért tartott isztambuli megmozduláson is lezárták a város főutcáját. Ez csak Marosvásárhelyen nem lehetséges.
Ez a közösség mindaddig követelni fogja az autonómiát amíg célját el nem éri – hangoztatta az MPP elnöke.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: az erdélyi magyarság minden „önkény és határtologatás" ellenére hisz abban, hogy élni csak szabadon érdemes, és ennek csak a közösségi autonómia biztosíthat keretet. Az EMNP elnöke a Székelyföld autonómiatervezet parlament elé terjesztését sürgetve jelezte: „ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek".
Günther Dauwen, az európai autonómiapárti erőket tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) belgiumi pártigazgatója beszédében azt üzente Románia mai vezetőinek, hogy tanuljanak Nicolae Ceausescu egykori román diktátor 25 évvel ezelőtti arckifejezéséből. A vezetőknek az a dolguk, hogy meghallják a nép kérését, szolgálják a népet – jelentette ki.
Marc Gafarot Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint a székelyek és a katalánok egyformán a béke, a demokrácia tiszteletének a nyelvét beszélik. A politikus emlékeztetett arra, hogy sem a székelyeket, sem a katalánokat nem lehet kisebbségnek tekinteni, mindegyik nemzeti közösség.
A székely zászlót Magyarországon elsőként kitűző Szabolcs Attila, Budafok polgármestere beszédében kijelentette: Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világban.
Izsák Balázs felkérésére a tömeg a járdán vonulva indult el az egykori vesztőhelyről a város központjába, hogy átadja a kormány Maros megyei képviselőjének a demonstráció kiáltványát.
MTI
Erdély.ma,
Marosvásárhelyen a szervezők becslése szerint több mint tízezren emlékeztek a Székely szabadság napján a 160 éve kivégzett székely vértanúkra, Török Jánosra, Gálfi Mihályra és Horváth Károlyra, és követelték a Székelyföld területi autonómiáját. A rendezvény szónokai szerint a székelység nemzeti és emberi jogai nem képezhetik alku tárgyát.
A székely vértanúk obeliszkjénél tartott beszédében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közölte, Magyarország beavatkozott az SZNT oldalán a nemzeti régiók ügyében az Európai Unió luxemburgi bíróságán indított perbe.
„Magyarország velünk van. Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül meggyőznünk, legyen szintén velünk!" – jelentette ki.
A tömeg többször is félbeszakította Izsák Balázst, amikor azt mondta, meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „Lehet, az a párbeszéd kap esélyt, amelyre az igényt kinyilvánította a székelység a Bereck és Kökös közötti nagy menetelésen" – jelentette ki az SZNT elnöke.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke üzenete által volt jelen a marosvásárhelyi megmozduláson. A volt püspök nyomatékosította: Isten szabadnak teremtette a székelységet. „Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT-elnök Kós Károlyt idézve üzente: „ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére és saját kárára, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket".
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy fogalmazott: az őshonos magyar közösségtől megtagadják Romániában az önrendelkezés legelemibb formáit, korlátozzák véleménynyilvánítási jogát. A pártelnök szerint a székelyföld autonómiájáért tartott isztambuli megmozduláson is lezárták a város főutcáját. Ez csak Marosvásárhelyen nem lehetséges.
Ez a közösség mindaddig követelni fogja az autonómiát amíg célját el nem éri – hangoztatta az MPP elnöke.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: az erdélyi magyarság minden „önkény és határtologatás" ellenére hisz abban, hogy élni csak szabadon érdemes, és ennek csak a közösségi autonómia biztosíthat keretet. Az EMNP elnöke a Székelyföld autonómiatervezet parlament elé terjesztését sürgetve jelezte: „ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek".
Günther Dauwen, az európai autonómiapárti erőket tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) belgiumi pártigazgatója beszédében azt üzente Románia mai vezetőinek, hogy tanuljanak Nicolae Ceausescu egykori román diktátor 25 évvel ezelőtti arckifejezéséből. A vezetőknek az a dolguk, hogy meghallják a nép kérését, szolgálják a népet – jelentette ki.
Marc Gafarot Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint a székelyek és a katalánok egyformán a béke, a demokrácia tiszteletének a nyelvét beszélik. A politikus emlékeztetett arra, hogy sem a székelyeket, sem a katalánokat nem lehet kisebbségnek tekinteni, mindegyik nemzeti közösség.
A székely zászlót Magyarországon elsőként kitűző Szabolcs Attila, Budafok polgármestere beszédében kijelentette: Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világban.
Izsák Balázs felkérésére a tömeg a járdán vonulva indult el az egykori vesztőhelyről a város központjába, hogy átadja a kormány Maros megyei képviselőjének a demonstráció kiáltványát.
MTI
Erdély.ma,
2014. március 10.
Turulszobrot avattak a sepsiszentgyörgyi „Székely Szabadság Terén”
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. március 10.
A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2014. március 10.
Székely Szabadság Napja percről percre
Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Magyarország után Romániát is sikerül meggyőzni, hogy álljon az autonómiamozgalom mellé – ez volt az egyik legfontosabb üzenet a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postaréten tartott autonómiatüntetésen. Az ünnepi beszédek után az összegyűlt többezres tömeg hosszasan kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”.
A spontán tüntetés lassan lenyugszik, a jelenlevők pedig elindulnak a térről hazafele.Izsák Balázs többször is hangosbemondón kérte a tömeget, hogy oszoljanak szét, és békésen térjenek haza.
Nem múlt el incidensek nélkül a rendezvény, mivel a spontán tüntetés során a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai megpróbáltak áttörni egy rendőrkordonon, amit csendőrök segítségével erősítettek meg.
A Főtéren rövid spontán tüntetés alakult ki, a felvonulók „Autonómiát” és „Itthon vagyunk”, továbbá „Vesszen Trianon” jelszavakat skandáltak, majd énekeltek. Ellentüntetők nem akadályozták a Székely Szabadság Napjának zárómozzanatait.
A szervezők és a tömeg a Postaréttől, a járdán vonultak át a Főtérre, ahol a tüntetésen elfogadott petíció szövegét átadták a prefektusnak.
8.36 Székelyföld nem Románia! – hallatszik még sokáig a himnuszok után.
Izsák Balázs ismertette a gyakorlati tudnivalókat, hogy a koszorúzás után egy polgári sétával Marosvásárhely központjába megy mindenki. Az SZNT elnöke elmondta, a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy, ahogy Kökös és Bereck között, itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
„Megértésüket kérem, és azt, hogy ugyanazzal a méltósággal fejezzük be, mint Kökös és Bereck között” – mondta Izsák Balázs, majd elkezdődött a Székely Vértanúk emlékművének koszorúzása.
18.30 A megemlékezés végén együtt éneklik a himnuszokat, előbb a magyart, majd a székelyt.
18.25 Izsák Balázs felolvassa a nagygyűlés kiáltványát:
„Követeljük, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az Európai Unió forrásainak hatékony felhasználása érdekében!
Követeljük, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió!
Követeljük Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását!
Tiltakozunk Székelyföld őshonos közösségének, a Székely Népnek érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás ellen!
Követeljük, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését.
Tiltakozunk az ellen, hogy a jogállam intézményeit az itt élő, román állampolgárságú magyarok elnyomására, megfélemlítésére és üldözésére használják!
Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának!
Követeljük, hogy a kormány kezdjen párbeszédet a fentiekről a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!” – hangzik többek közt a kiáltványban.
Elfogadják-e a kiáltványt? - kérdezte a tömegtől Izsák Balázs, amelyre a válasz egyértelmű volt: „autonómiát, autonómiát” – harsogta a tömeg.
18.23 A beszédek között Kilyén László műsorvezető a kivégzett és elítélt székelyek neveit olvasta fel, illetve ismertette a 160 évvel ezelőtti eseményeket.
Az alsósófalvi és parajdi egyesített fúvószenekar lépett színpadra, ismert katonadalokat játszva, amelyre a tömegből többen dalra fakadtak.
18.19 Szabolcs Attila, Budafok-Tétény polgármestere: „Nem volt időnk szárnyakat növeszteni, ezért lábainkat fogjuk használni, hogy a Postarétről visszajussunk Bernády városába. Ma is nagy a választék labancból, janicsárból. A mi labancaink, janicsárjaink nagyon megtalálják a helyüket. Mindig megmagyarázzák, éppen most miért nem lehet semmit sem csinálni. Ha még sokat várunk, lehet, hogy gyermekeink, unokáink, csak a múzeumokban látnak székely kaput, és Marosvásárhely építőjét Bernadescunak hívja a Wikipédia, és kimondják, hogy híres dák városépítő volt. Erdélyben, Székelyföldön a szipolyozás zajlik. Sok fiatal számára ez elviselhetetlen. Autonómia nélkül nem lesz több munka, otthon, csak ha odavetik a koncot.
Amikor Budafok-Tétény meghirdette a székely zászló szolidaritásból való kitűzését, sokan fanyalogtak, hogy Pestről, Budáról ne akarják megmondani, mit kell tennünk. Mi nem szeretnénk beleszólni a székely dolgába, de kiállni amellett, amit kívánnak, kötelessége minden polgárnak. Több millió anyaországi üzenetét hoztam el, akik egyetértnek ebben mindnyájan.
Lassan mondom el, hogy mindenki megértse: Székelyföld autonómiája nem csak a székelyek ügye, hanem minden jóérzésű emberé szerte a világon."
18.13 A katalánok üzenetét Mark Gafarotti hozta el, aki tavaly is itt volt: „Autonómiát!” – mondta, mire a tömeg válaszolt: „autonómiát”. Kedves bajtársaim, a székely nép és a katalán nép. Isten adjon békét és békességet – mondta magyarul, taps közepette. „Örömmel látom, hogy a székelyek rendkívül lelkesek a saját jövőjüket illetően. Vajon miért félnek sokan, nemcsak Bukarestben, de világszerte attól a szótól: autonómiát? A döntéseket az emberekhez minél közelebbi szinten kell meghozni. A regionalizmusra való hivatkozással Bukarest azt próbálja megakadályozni, hogy a székelyek saját kezükbe vegyék sorsukat. Ez pedig nevetséges, hiszen az autonómia a prosperitás legjobb lehetőségét jelenti az itt élő románoknak is. Nemcsak a románok, a spanyolok is produkálják ezt a rendkívül rossz gyakorlatot. Olyan országból jövök, Katalóniából, amelyet a nyelve és a kultúrája miatt üldöztek sokáig. Éppen ezért, székelyek és katalánok ugyanazon a nyelven beszélünk, amely a béke, a demokrácia és a nép tiszteletének, és az autonómiának a nyelve, amelyet sajnos, nem mindenki beszél. Mi nem gyűlölünk senkit, csak azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák a kollektív jogainkat. Ha Európa, amelyet építünk, tényleg a különböző kultúrák Európája, akkor abban a székelyeknek és a katalánoknak szerepet, sőt vezető szerepet kell játszaniuk. Nem vagyunk kisebbség – ezt felejtsék el, mi, székelyek és katalánok is nemzeti közösség vagyunk! Dicső múltunk volt, és a jövő még ennél is jobb lesz” – ismertette.
„Nagyon megható számomra ennyi embert együtt látni, akik békésen és demokratikusan küzdenek alapvető emberi jogaiért.”
Az eddig fordított szöveget magyar szóval fejezi be ismét: „Megtiszteltetés, hogy itt lehettem veletek, barátaim. Üdvözletem Katalóniából.”
18.03 Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor tartja meg beszédét. „Hiába próbáltak annyian leszoktatni az életről és szabadságról. Az élet szabadság. És a szabadság élet. Százhatvan éve itt, három székely ember az életével fizetett és sok száz társa börtönnel, azért, mert hittek ebben: a szabadságban, és az életben. Eltelt százhatvan év, ellenére erős hitünk ugyanaz maradt: élni egyénként és közösségként csak szabadon lehet, csak szabadon érdemes. Neve is van ennek: közösségi autonómia. száz éve ez a cél és követelés. Valljuk meg együtt: a szabad élet záloga az autonómia, jogunk, jussunk, követelésünk. Az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca. Nem közösségi érdek, bármennyire is annak akarják láttatni. Ha a Székelyföld autonómiájának parlament elé terjesztése az újabb kormányzati kaland miatt már megint időszerű, megteszi azt az Erdélyi Magyar Néppárt, közösen a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. És igen, ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek.”
18.02 Az arany-kék színű, kisebb-nagyobb lobogót, zászlók, óriászászlók betöltik a postaréti teret. Valamivel kevesebben vannak, mint tavaly, megközelítőleg 20-25 ezren vesznek részt, de – mint tavaly is – elképzelhető, hogy a főtérre-vonuláskor többen fognak csatlakozni.
17.58 Günther Dauwen: az autonómia valós demokratikus jogokat, és a kultúra és az identitás valós tiszteletét jelenti, nem pedig évtizednyi ígérgetést. Nem normális, hogy a bukaresti törvényhozás figyelmen kívül hagyja Székelyföldet és Erdélyt. Ezért is támogatjuk a székelyek követeléseit. Nemcsak 25 évnyi ígéreteket, hanem valós autonómiatörekvést. Megvédeni ezt a büszke népet, és nem feldarabolni Székelyföldet. Tiszteletteljes együttélést és nem pedig asszimilációt. A magyar nyelv és a kultúra valós elismerését, nem pedig felszíni politikát. Mindezt én egy szóban foglalom össze: önrendelkezés. A székely nemzetnek azt mondanám: hamarosan Románia demokrácia fennállásának 25.-ik évét fogják ünnepelni, de van-e ok az ünneplésre. A ma vezetőjének azt üzenem, hogy tanuljanak Ceaușescu esetéből. A nép nem azért van, hogy üdvözítse annak vezetőit, azért vannak ott, hogy szolgálják a népet. Nemrég szerveztünk Santiago de Compostelában találkozót, mottónk pedig: eljött az idő az önrendelkezésre. A székelyekkel együtt mi a régiók és a népek Európáját fogjuk támogatni, támogatjuk Önöket. Eljött az ideje a székely népnek, eljött a ideje az önrendelkezésnek. Köszönöm – zárta mondandóját, majd a tömeg „autonómiát, autonómiát” zengésben tört ki.
17.53 Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszél „Az EFA-nak negyven párt a tagja, mindegyike önrendelkezésre építi tevékenységét. Európa pártiak vagyunk, de egy jobb Európáé. Több decentralizációt szeretnénk mind az EU-ban, mind Romániában. Nem szolgálja a demokráciát, ha minden döntést Bukarestben és Brüsszelben hoznak meg. Mi a régiók és a népek autonómiáját akarjuk. Az nem normális, hogy Erdélynek és a székelyeknek nincs beleszólásuk a romániai ügyekbe. Épp ellenkezőleg a bukaresti elit szét akarja darabolni Székelyföldet, és asszimilálni akarja az erdélyi magyarságot. Ezt nem szabad és nem is fogjuk tolerálni.”
17.47 Bíró Zsolt: „Demokráciánk alapja az egészséges verseny, de ma nem egymást kell legyőzzük, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amelyik el akarja vitatni jogainkat anyanyelvünktől, szülőföldünktől. De le kell győznünk a kishitűséget és közönyt is! Meneteljünk tehát tovább az autonómia útján!” – mondja az MPP elnöke. Hozzáteszi, a román állam alapvető emberi jogokat is korlátoz.
17.44 Biró Zsolt, az MPP elnöke: Marosvásárhelyre figyel a világ. Székelyföld térképe felvillan a képernyőkön, és 25 évvel a romániai forradalom után nincs megoldva a magyarság kérdése. Csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, a véleménynyilvánítási jogainkat is csorbítják. A sorozat elkezdődött Amerikában, de Isztambulban is tüntettek, lezárták Isztambul legnagyobb utcáját a rendőrök, ők is velünk voltak. Köszönjük, és mellettük mindazoknak, akik támogatják Székelyföld autonómiaküzdelmét. A rendőrök lezárták Isztambul legnagyobb utcáját, csak nekünk, de itt Marosvásárhelyen ezt nem tették meg azok, akik a mi adólejeinkből is kapják a fizetésüket (...) Ma nem egymással kell versenyeznünk, hanem azokkal a sötét erőkkel, amelyek elvitatják jogainkat. Külön-külön gyengék vagyunk, de együtt győzhetünk.
17.35 Az EMNT elnöke, Tőkés László EP-képviselő nem lehet itt, Sándor Krisztina ügyvezető elnök tolmácsolja levelét. Harcos üdvözletét küldi Tőkés a jelenlévőknek. A EP-képviselő ugyanis jelenleg épp az Európai Parlament plenáris ülésén szólal fel Székelyföld területi autonómiája mellett – tudjuk meg a levélből. „Hogy ha a területében meggyarapodott románság, meg fogja becsülni embertársait, szövetségesre fog lelni bennünk, amennyiben nem, határozott ellenállásra késztet minket. Önrendelkezésünk jogának tudatában a diktatórikus jogfosztást nem tűrhetjük” – hangzik a levélből.
17.35 Iker Merillo, a Baszk Nemzeti Párt üzenetét tolmácsolta, valamint Székelyföld jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg. A királyságok, birodalmak és még az államok is a nap végére eltűnnek. Azok a nemzeti gyökerekkel rendelkező kultúrák, amelyek ellenállnak a nagy államok és a globalizáció dominanciájának, végül is győztesen kerülnek ki. Különböző politikai struktúrák alatt, itt éltek, s ezek a struktúrák elhalványultak, maguk itt maradtak, őseik földjén. Folytassák ezt a békés megmozdulást, Székelyföld autonómiáért. „Autonómiát, autonómiát” – hangzott a tömeg. Következő március 10-én együtt fogjuk ünnepelni a közös lépéseket. A Baszk Nemzeti Párt nevében kívánom, hogy járjanak sikerrel – fejtette ki.
17.32 Kilyén László műsorvezető köszönti a romániai magyar nemzeti közösség valamennyi politikai egyesületét, az EMNT-t, az EMNP-t, az MPP-t, az RMDSZ-t (kifütyülte a tömeg), „barátainkat Baszkföldről, Katalóniából, Lengyelországból, Törökországból, és magyarországi barátainkat, támogatóinkat, valamint azokat a román nemzetiségűeket is, akiknek jó része marosvásárhelyiként velünk ünnepel itt a Postaréten”.
17.28 Izsák Balázs: az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is meggyőzzük, hogy legyen velünk. – Eközben többször is közbekiabáltak, megszakítva Izsák Balázst – Aki részesévé akar lenni az autonómiának, száműzze a gyűlöletet, a kishitűséget, a közömbösséget. Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! „Autonómiát, autonómiát” – zengett a tömeg.
17.26 Izsák: „Az autonómia követelés békés, jogkövető útját járjuk immár tíz éve. Ebbe beletartozik a menetelés, a székely szabadság napja, meg az a pereskedés, amelyet az európai polgári kezdeményezés bejegyezésének elutasításáért indítottuk. Pénteken kaptuk meg az értesítést, hogy Magyarország beavatkozik a perbe a mi oldalunkon.”
17.24 Izsák: bármilyen kemény is volt a megtorlás, nem tudta kiölni a székelyekből a szabadságvágyat. Jövője csak annak a népnek van, amelyik ismeri a múltját, és helyét a világban ennek az ismerésnek a függvényében határozza meg. Ma a Székelyföld területi autonómiájának intézményrendszerét jelentheti a szabadság.
17.20 Izsák Balázs, az SZNT elnöke megtartja ünnepi beszédét. „Ez az a nap, amikor a székelyek kinyilvánítják a szabadság iránti elszántságukat, és azt, hogy amit őseink kivívtak nem fogják feladni soha. Székelyföld területi autonómiájának követélését jelenti ez a nap” – mondja.
17.18 A marosvásárhelyi Kistemplom Evangélium Kórusa énekel.
17.17 Együtt mondják a jelenlévők a Miatyánkot.
17.16 Nagy László: „Azért vagyunk itt, mert itthon érezzük magunkat, és ezt az érzést szeretnénk, hogy gyermekeink, unokáink, ükunokáink és érezzék. Itt. Mert a szabadság tükréből nem sugárzott vissza más, mint hogy cselekedni kell.”
17.11 Nagy László: „Napok, hetek, hónapok óta gondolkodom azon, és a templomban hangot is adok ennek: tulajdonképpen hol vagyunk otthon, hol van a mi otthonunk, mit jelent otthon lenni, elmenni otthonról, idegenben lenni, és mit jelent hazamenni? (...) Ott van az a nagyon sokszor emlegetett, Tamási Áron által leírt kérdés: mi célból is vagyunk a világon? Egyéni magyarázatként is, engedjétek meg, hogy itt a Székely Szabadság Napján, amikor azért gyűltünk össze, hogy nyomatékosítsuk: itthon vagyunk, számunkra ez az otthon, nézzük is meg azt, hogy Tamási mire figyelmeztet, és mit mond számunkra”.
17.08 Nagy tisztelettel állok meg előttetek, akik nem csak három, nem csak több székely vártanú emléke előtt tisztelegtek, hanem azért is, mert szívetekben hordoztok valami – mondja Nagy László. „Százhatvan évvel ezelőtt itt állt egyik elődöm, aki a firtosmartonosi Gálfi Mihályt kísérte el talán ide, a vesztőhelyre, az ő református kollégájával együtt, és azokkal, akik fel merték vállalni, hogy elkísérjék, és fejet hajtsanak a három áldozat előtt” – emlékszik vissza a történtekre Nagy László.
17.06 Az SZNT elnöke, Izsák Balázs köszöntötte az egybegyűlteket: „Tüntessünk a gyülekezési szabadságért, és a közigazgatási átszervezés ellen is” – hívja fel a figyelmet. Nagy László unitárius főjegyző megáldotta a találkozót. Jakab apostol levele: az igének megtartói legyetek, és ne csak meghallgatói.
17.01 A Székely vértanúk kivégzésének 160. évfordulójára gyűltek össze az emberek a Székely Szabadság Napján – hangzik a bemondótól.
17.00 Fehérvári-induló hangzik fel, majd a Marosvásárhelyi Vártemplom harangja jelzi, hogy 17 óra.
16.52 Most húzzák ki a több tíz méteres kék-arany zászlót. Lassan kék-arany az egész Postarét.
16.48 10 lej a kicsi székely, illetve magyar zászló, 20 lej a nagy székely zászló a helyszínen.
16.45 Vrei să știi unde sunt banii tăi, sau vrei măruntiș de la București? Alege autonomia – hirdeti egy másik felirat.
16.43 A kórusok, zenekarok közben egyre másra cserélődnek a színpadon. Jelenleg Gyimesfelsőlokról Antal Tibor és zenekara muzsikál, énekel.
16.41 Promisiunile se respecta! Vrem autonomia Ținutului Secuiesc promisă in 1918; Vrei ca banii tăi să rămână în orașul tău? Alege autonomia! Vrei autostrăzi? Alege autonomia! – hirdeti egy másik felirat, és ehhez hasonlóan több esetben hirdeti a tömeg óhaját a magyar mellett román és angol nyelven is.
16.35 Szabad Erdély Autonóm Székelyföld – 2014 – áll fekete alapon fehérrel az egyik banneren. A lányokból és fiúkból, apákból és anyákból, nagyszülőkből és néhány éves kisgyerekekből, helyi, környékbeli és már a délelőtt útra kelt székelyföldi magyarokból álló tömeg lassan betölti a régi szerpentint.
16.30 Kettes-hármas sorban érkeznek a csoportok a székely vértanúk postaréti emlékművéhez, az orvosi egyetem irányából. Önrendelkezést a székely népnek! Velünk az Isten! Székely Nemzetgyűlést – hirdetik többek között a feliratok.
16.25 Tudósítónk jelzi, hogy a Sportcsarnokhoz folyamatosan érkeznek a buszok. Kisebb dugó is kialakult ott. Amúgy szinte az egész város területén rendőrök irányítják a forgalmat, nincs hiány csendőrökből sem, szinte minden utcasarkon kettesével állnak, hogy fellépjenek az esetleges rendbontások esetén.
16.20 17 órára hirdették meg a Székely Szabadság Napja rendezvény kezdetét, de már 15 órától környékbeli kórusok énekelnek, hogy a megemlékezés alaphangulatát megadják. Gyülekeznek már az emberek is, akik székely zászlókkal, székely kokárdákkal „felfegyverkezve” érkeznek. Itt van például Parajd, Alsófófalva, Gyergyócsomfalva.
Székelyhon.ro,
Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Magyarország után Romániát is sikerül meggyőzni, hogy álljon az autonómiamozgalom mellé – ez volt az egyik legfontosabb üzenet a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postaréten tartott autonómiatüntetésen. Az ünnepi beszédek után az összegyűlt többezres tömeg hosszasan kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”.
A spontán tüntetés lassan lenyugszik, a jelenlevők pedig elindulnak a térről hazafele.Izsák Balázs többször is hangosbemondón kérte a tömeget, hogy oszoljanak szét, és békésen térjenek haza.
Nem múlt el incidensek nélkül a rendezvény, mivel a spontán tüntetés során a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai megpróbáltak áttörni egy rendőrkordonon, amit csendőrök segítségével erősítettek meg.
A Főtéren rövid spontán tüntetés alakult ki, a felvonulók „Autonómiát” és „Itthon vagyunk”, továbbá „Vesszen Trianon” jelszavakat skandáltak, majd énekeltek. Ellentüntetők nem akadályozták a Székely Szabadság Napjának zárómozzanatait.
A szervezők és a tömeg a Postaréttől, a járdán vonultak át a Főtérre, ahol a tüntetésen elfogadott petíció szövegét átadták a prefektusnak.
8.36 Székelyföld nem Románia! – hallatszik még sokáig a himnuszok után.
Izsák Balázs ismertette a gyakorlati tudnivalókat, hogy a koszorúzás után egy polgári sétával Marosvásárhely központjába megy mindenki. Az SZNT elnöke elmondta, a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy, ahogy Kökös és Bereck között, itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
„Megértésüket kérem, és azt, hogy ugyanazzal a méltósággal fejezzük be, mint Kökös és Bereck között” – mondta Izsák Balázs, majd elkezdődött a Székely Vértanúk emlékművének koszorúzása.
18.30 A megemlékezés végén együtt éneklik a himnuszokat, előbb a magyart, majd a székelyt.
18.25 Izsák Balázs felolvassa a nagygyűlés kiáltványát:
„Követeljük, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az Európai Unió forrásainak hatékony felhasználása érdekében!
Követeljük, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió!
Követeljük Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását!
Tiltakozunk Székelyföld őshonos közösségének, a Székely Népnek érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás ellen!
Követeljük, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését.
Tiltakozunk az ellen, hogy a jogállam intézményeit az itt élő, román állampolgárságú magyarok elnyomására, megfélemlítésére és üldözésére használják!
Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának!
Követeljük, hogy a kormány kezdjen párbeszédet a fentiekről a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!” – hangzik többek közt a kiáltványban.
Elfogadják-e a kiáltványt? - kérdezte a tömegtől Izsák Balázs, amelyre a válasz egyértelmű volt: „autonómiát, autonómiát” – harsogta a tömeg.
18.23 A beszédek között Kilyén László műsorvezető a kivégzett és elítélt székelyek neveit olvasta fel, illetve ismertette a 160 évvel ezelőtti eseményeket.
Az alsósófalvi és parajdi egyesített fúvószenekar lépett színpadra, ismert katonadalokat játszva, amelyre a tömegből többen dalra fakadtak.
18.19 Szabolcs Attila, Budafok-Tétény polgármestere: „Nem volt időnk szárnyakat növeszteni, ezért lábainkat fogjuk használni, hogy a Postarétről visszajussunk Bernády városába. Ma is nagy a választék labancból, janicsárból. A mi labancaink, janicsárjaink nagyon megtalálják a helyüket. Mindig megmagyarázzák, éppen most miért nem lehet semmit sem csinálni. Ha még sokat várunk, lehet, hogy gyermekeink, unokáink, csak a múzeumokban látnak székely kaput, és Marosvásárhely építőjét Bernadescunak hívja a Wikipédia, és kimondják, hogy híres dák városépítő volt. Erdélyben, Székelyföldön a szipolyozás zajlik. Sok fiatal számára ez elviselhetetlen. Autonómia nélkül nem lesz több munka, otthon, csak ha odavetik a koncot.
Amikor Budafok-Tétény meghirdette a székely zászló szolidaritásból való kitűzését, sokan fanyalogtak, hogy Pestről, Budáról ne akarják megmondani, mit kell tennünk. Mi nem szeretnénk beleszólni a székely dolgába, de kiállni amellett, amit kívánnak, kötelessége minden polgárnak. Több millió anyaországi üzenetét hoztam el, akik egyetértnek ebben mindnyájan.
Lassan mondom el, hogy mindenki megértse: Székelyföld autonómiája nem csak a székelyek ügye, hanem minden jóérzésű emberé szerte a világon."
18.13 A katalánok üzenetét Mark Gafarotti hozta el, aki tavaly is itt volt: „Autonómiát!” – mondta, mire a tömeg válaszolt: „autonómiát”. Kedves bajtársaim, a székely nép és a katalán nép. Isten adjon békét és békességet – mondta magyarul, taps közepette. „Örömmel látom, hogy a székelyek rendkívül lelkesek a saját jövőjüket illetően. Vajon miért félnek sokan, nemcsak Bukarestben, de világszerte attól a szótól: autonómiát? A döntéseket az emberekhez minél közelebbi szinten kell meghozni. A regionalizmusra való hivatkozással Bukarest azt próbálja megakadályozni, hogy a székelyek saját kezükbe vegyék sorsukat. Ez pedig nevetséges, hiszen az autonómia a prosperitás legjobb lehetőségét jelenti az itt élő románoknak is. Nemcsak a románok, a spanyolok is produkálják ezt a rendkívül rossz gyakorlatot. Olyan országból jövök, Katalóniából, amelyet a nyelve és a kultúrája miatt üldöztek sokáig. Éppen ezért, székelyek és katalánok ugyanazon a nyelven beszélünk, amely a béke, a demokrácia és a nép tiszteletének, és az autonómiának a nyelve, amelyet sajnos, nem mindenki beszél. Mi nem gyűlölünk senkit, csak azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák a kollektív jogainkat. Ha Európa, amelyet építünk, tényleg a különböző kultúrák Európája, akkor abban a székelyeknek és a katalánoknak szerepet, sőt vezető szerepet kell játszaniuk. Nem vagyunk kisebbség – ezt felejtsék el, mi, székelyek és katalánok is nemzeti közösség vagyunk! Dicső múltunk volt, és a jövő még ennél is jobb lesz” – ismertette.
„Nagyon megható számomra ennyi embert együtt látni, akik békésen és demokratikusan küzdenek alapvető emberi jogaiért.”
Az eddig fordított szöveget magyar szóval fejezi be ismét: „Megtiszteltetés, hogy itt lehettem veletek, barátaim. Üdvözletem Katalóniából.”
18.03 Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor tartja meg beszédét. „Hiába próbáltak annyian leszoktatni az életről és szabadságról. Az élet szabadság. És a szabadság élet. Százhatvan éve itt, három székely ember az életével fizetett és sok száz társa börtönnel, azért, mert hittek ebben: a szabadságban, és az életben. Eltelt százhatvan év, ellenére erős hitünk ugyanaz maradt: élni egyénként és közösségként csak szabadon lehet, csak szabadon érdemes. Neve is van ennek: közösségi autonómia. száz éve ez a cél és követelés. Valljuk meg együtt: a szabad élet záloga az autonómia, jogunk, jussunk, követelésünk. Az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca. Nem közösségi érdek, bármennyire is annak akarják láttatni. Ha a Székelyföld autonómiájának parlament elé terjesztése az újabb kormányzati kaland miatt már megint időszerű, megteszi azt az Erdélyi Magyar Néppárt, közösen a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. És igen, ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek.”
18.02 Az arany-kék színű, kisebb-nagyobb lobogót, zászlók, óriászászlók betöltik a postaréti teret. Valamivel kevesebben vannak, mint tavaly, megközelítőleg 20-25 ezren vesznek részt, de – mint tavaly is – elképzelhető, hogy a főtérre-vonuláskor többen fognak csatlakozni.
17.58 Günther Dauwen: az autonómia valós demokratikus jogokat, és a kultúra és az identitás valós tiszteletét jelenti, nem pedig évtizednyi ígérgetést. Nem normális, hogy a bukaresti törvényhozás figyelmen kívül hagyja Székelyföldet és Erdélyt. Ezért is támogatjuk a székelyek követeléseit. Nemcsak 25 évnyi ígéreteket, hanem valós autonómiatörekvést. Megvédeni ezt a büszke népet, és nem feldarabolni Székelyföldet. Tiszteletteljes együttélést és nem pedig asszimilációt. A magyar nyelv és a kultúra valós elismerését, nem pedig felszíni politikát. Mindezt én egy szóban foglalom össze: önrendelkezés. A székely nemzetnek azt mondanám: hamarosan Románia demokrácia fennállásának 25.-ik évét fogják ünnepelni, de van-e ok az ünneplésre. A ma vezetőjének azt üzenem, hogy tanuljanak Ceaușescu esetéből. A nép nem azért van, hogy üdvözítse annak vezetőit, azért vannak ott, hogy szolgálják a népet. Nemrég szerveztünk Santiago de Compostelában találkozót, mottónk pedig: eljött az idő az önrendelkezésre. A székelyekkel együtt mi a régiók és a népek Európáját fogjuk támogatni, támogatjuk Önöket. Eljött az ideje a székely népnek, eljött a ideje az önrendelkezésnek. Köszönöm – zárta mondandóját, majd a tömeg „autonómiát, autonómiát” zengésben tört ki.
17.53 Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszél „Az EFA-nak negyven párt a tagja, mindegyike önrendelkezésre építi tevékenységét. Európa pártiak vagyunk, de egy jobb Európáé. Több decentralizációt szeretnénk mind az EU-ban, mind Romániában. Nem szolgálja a demokráciát, ha minden döntést Bukarestben és Brüsszelben hoznak meg. Mi a régiók és a népek autonómiáját akarjuk. Az nem normális, hogy Erdélynek és a székelyeknek nincs beleszólásuk a romániai ügyekbe. Épp ellenkezőleg a bukaresti elit szét akarja darabolni Székelyföldet, és asszimilálni akarja az erdélyi magyarságot. Ezt nem szabad és nem is fogjuk tolerálni.”
17.47 Bíró Zsolt: „Demokráciánk alapja az egészséges verseny, de ma nem egymást kell legyőzzük, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amelyik el akarja vitatni jogainkat anyanyelvünktől, szülőföldünktől. De le kell győznünk a kishitűséget és közönyt is! Meneteljünk tehát tovább az autonómia útján!” – mondja az MPP elnöke. Hozzáteszi, a román állam alapvető emberi jogokat is korlátoz.
17.44 Biró Zsolt, az MPP elnöke: Marosvásárhelyre figyel a világ. Székelyföld térképe felvillan a képernyőkön, és 25 évvel a romániai forradalom után nincs megoldva a magyarság kérdése. Csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, a véleménynyilvánítási jogainkat is csorbítják. A sorozat elkezdődött Amerikában, de Isztambulban is tüntettek, lezárták Isztambul legnagyobb utcáját a rendőrök, ők is velünk voltak. Köszönjük, és mellettük mindazoknak, akik támogatják Székelyföld autonómiaküzdelmét. A rendőrök lezárták Isztambul legnagyobb utcáját, csak nekünk, de itt Marosvásárhelyen ezt nem tették meg azok, akik a mi adólejeinkből is kapják a fizetésüket (...) Ma nem egymással kell versenyeznünk, hanem azokkal a sötét erőkkel, amelyek elvitatják jogainkat. Külön-külön gyengék vagyunk, de együtt győzhetünk.
17.35 Az EMNT elnöke, Tőkés László EP-képviselő nem lehet itt, Sándor Krisztina ügyvezető elnök tolmácsolja levelét. Harcos üdvözletét küldi Tőkés a jelenlévőknek. A EP-képviselő ugyanis jelenleg épp az Európai Parlament plenáris ülésén szólal fel Székelyföld területi autonómiája mellett – tudjuk meg a levélből. „Hogy ha a területében meggyarapodott románság, meg fogja becsülni embertársait, szövetségesre fog lelni bennünk, amennyiben nem, határozott ellenállásra késztet minket. Önrendelkezésünk jogának tudatában a diktatórikus jogfosztást nem tűrhetjük” – hangzik a levélből.
17.35 Iker Merillo, a Baszk Nemzeti Párt üzenetét tolmácsolta, valamint Székelyföld jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg. A királyságok, birodalmak és még az államok is a nap végére eltűnnek. Azok a nemzeti gyökerekkel rendelkező kultúrák, amelyek ellenállnak a nagy államok és a globalizáció dominanciájának, végül is győztesen kerülnek ki. Különböző politikai struktúrák alatt, itt éltek, s ezek a struktúrák elhalványultak, maguk itt maradtak, őseik földjén. Folytassák ezt a békés megmozdulást, Székelyföld autonómiáért. „Autonómiát, autonómiát” – hangzott a tömeg. Következő március 10-én együtt fogjuk ünnepelni a közös lépéseket. A Baszk Nemzeti Párt nevében kívánom, hogy járjanak sikerrel – fejtette ki.
17.32 Kilyén László műsorvezető köszönti a romániai magyar nemzeti közösség valamennyi politikai egyesületét, az EMNT-t, az EMNP-t, az MPP-t, az RMDSZ-t (kifütyülte a tömeg), „barátainkat Baszkföldről, Katalóniából, Lengyelországból, Törökországból, és magyarországi barátainkat, támogatóinkat, valamint azokat a román nemzetiségűeket is, akiknek jó része marosvásárhelyiként velünk ünnepel itt a Postaréten”.
17.28 Izsák Balázs: az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is meggyőzzük, hogy legyen velünk. – Eközben többször is közbekiabáltak, megszakítva Izsák Balázst – Aki részesévé akar lenni az autonómiának, száműzze a gyűlöletet, a kishitűséget, a közömbösséget. Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! „Autonómiát, autonómiát” – zengett a tömeg.
17.26 Izsák: „Az autonómia követelés békés, jogkövető útját járjuk immár tíz éve. Ebbe beletartozik a menetelés, a székely szabadság napja, meg az a pereskedés, amelyet az európai polgári kezdeményezés bejegyezésének elutasításáért indítottuk. Pénteken kaptuk meg az értesítést, hogy Magyarország beavatkozik a perbe a mi oldalunkon.”
17.24 Izsák: bármilyen kemény is volt a megtorlás, nem tudta kiölni a székelyekből a szabadságvágyat. Jövője csak annak a népnek van, amelyik ismeri a múltját, és helyét a világban ennek az ismerésnek a függvényében határozza meg. Ma a Székelyföld területi autonómiájának intézményrendszerét jelentheti a szabadság.
17.20 Izsák Balázs, az SZNT elnöke megtartja ünnepi beszédét. „Ez az a nap, amikor a székelyek kinyilvánítják a szabadság iránti elszántságukat, és azt, hogy amit őseink kivívtak nem fogják feladni soha. Székelyföld területi autonómiájának követélését jelenti ez a nap” – mondja.
17.18 A marosvásárhelyi Kistemplom Evangélium Kórusa énekel.
17.17 Együtt mondják a jelenlévők a Miatyánkot.
17.16 Nagy László: „Azért vagyunk itt, mert itthon érezzük magunkat, és ezt az érzést szeretnénk, hogy gyermekeink, unokáink, ükunokáink és érezzék. Itt. Mert a szabadság tükréből nem sugárzott vissza más, mint hogy cselekedni kell.”
17.11 Nagy László: „Napok, hetek, hónapok óta gondolkodom azon, és a templomban hangot is adok ennek: tulajdonképpen hol vagyunk otthon, hol van a mi otthonunk, mit jelent otthon lenni, elmenni otthonról, idegenben lenni, és mit jelent hazamenni? (...) Ott van az a nagyon sokszor emlegetett, Tamási Áron által leírt kérdés: mi célból is vagyunk a világon? Egyéni magyarázatként is, engedjétek meg, hogy itt a Székely Szabadság Napján, amikor azért gyűltünk össze, hogy nyomatékosítsuk: itthon vagyunk, számunkra ez az otthon, nézzük is meg azt, hogy Tamási mire figyelmeztet, és mit mond számunkra”.
17.08 Nagy tisztelettel állok meg előttetek, akik nem csak három, nem csak több székely vártanú emléke előtt tisztelegtek, hanem azért is, mert szívetekben hordoztok valami – mondja Nagy László. „Százhatvan évvel ezelőtt itt állt egyik elődöm, aki a firtosmartonosi Gálfi Mihályt kísérte el talán ide, a vesztőhelyre, az ő református kollégájával együtt, és azokkal, akik fel merték vállalni, hogy elkísérjék, és fejet hajtsanak a három áldozat előtt” – emlékszik vissza a történtekre Nagy László.
17.06 Az SZNT elnöke, Izsák Balázs köszöntötte az egybegyűlteket: „Tüntessünk a gyülekezési szabadságért, és a közigazgatási átszervezés ellen is” – hívja fel a figyelmet. Nagy László unitárius főjegyző megáldotta a találkozót. Jakab apostol levele: az igének megtartói legyetek, és ne csak meghallgatói.
17.01 A Székely vértanúk kivégzésének 160. évfordulójára gyűltek össze az emberek a Székely Szabadság Napján – hangzik a bemondótól.
17.00 Fehérvári-induló hangzik fel, majd a Marosvásárhelyi Vártemplom harangja jelzi, hogy 17 óra.
16.52 Most húzzák ki a több tíz méteres kék-arany zászlót. Lassan kék-arany az egész Postarét.
16.48 10 lej a kicsi székely, illetve magyar zászló, 20 lej a nagy székely zászló a helyszínen.
16.45 Vrei să știi unde sunt banii tăi, sau vrei măruntiș de la București? Alege autonomia – hirdeti egy másik felirat.
16.43 A kórusok, zenekarok közben egyre másra cserélődnek a színpadon. Jelenleg Gyimesfelsőlokról Antal Tibor és zenekara muzsikál, énekel.
16.41 Promisiunile se respecta! Vrem autonomia Ținutului Secuiesc promisă in 1918; Vrei ca banii tăi să rămână în orașul tău? Alege autonomia! Vrei autostrăzi? Alege autonomia! – hirdeti egy másik felirat, és ehhez hasonlóan több esetben hirdeti a tömeg óhaját a magyar mellett román és angol nyelven is.
16.35 Szabad Erdély Autonóm Székelyföld – 2014 – áll fekete alapon fehérrel az egyik banneren. A lányokból és fiúkból, apákból és anyákból, nagyszülőkből és néhány éves kisgyerekekből, helyi, környékbeli és már a délelőtt útra kelt székelyföldi magyarokból álló tömeg lassan betölti a régi szerpentint.
16.30 Kettes-hármas sorban érkeznek a csoportok a székely vértanúk postaréti emlékművéhez, az orvosi egyetem irányából. Önrendelkezést a székely népnek! Velünk az Isten! Székely Nemzetgyűlést – hirdetik többek között a feliratok.
16.25 Tudósítónk jelzi, hogy a Sportcsarnokhoz folyamatosan érkeznek a buszok. Kisebb dugó is kialakult ott. Amúgy szinte az egész város területén rendőrök irányítják a forgalmat, nincs hiány csendőrökből sem, szinte minden utcasarkon kettesével állnak, hogy fellépjenek az esetleges rendbontások esetén.
16.20 17 órára hirdették meg a Székely Szabadság Napja rendezvény kezdetét, de már 15 órától környékbeli kórusok énekelnek, hogy a megemlékezés alaphangulatát megadják. Gyülekeznek már az emberek is, akik székely zászlókkal, székely kokárdákkal „felfegyverkezve” érkeznek. Itt van például Parajd, Alsófófalva, Gyergyócsomfalva.
Székelyhon.ro,
2014. március 10.
Halottgyalázás és következményei
Beadvánnyal fordult az EMNP váradi szervezete az önkormányzathoz: négy pontban kérik a kegyeletsértés orvoslását. Hangsúlyozzák ugyanakkor: több történelmi temetőnk semmisült meg.
Tűrhetetlen mérvű kegyeletsértés immár az, ami a váradi temetők témájában zajlik – véli az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezete. A tömörülés két képviselője, Csomortányi István megyei elnök és Kristófi Kristóf váradi elnök tegnap sajtótájékoztatót tartott azzal kapcsolatban, hogy – mint részletesen megírtuk – sokak szerint kegyeletsértő módon helyzeték tömegsírba az egykori szőllősi és olaszi temetőből kihantoltak földi maradványait Rulikowski temetőben, a hajléktalanoknak fenntartott parcellában. Az EMNP tegnap Ilie Bolojan polgármesternél és Liviu Andricanál, a Közterület-fenntartó Rt. igazgatójánál iktatta a beadványt, amelyben négy pont teljesítését kérik.
Eljátszott felelősség
Egyrészt azt szorgalmazzák, keressenek méltó helyet a Rulikowskiban az újratemetéshez, és ne a hajléktalanok parcellájában nyugodjanak a más temetőből kihantolt váradiak, akik között ismertebb személyiségek is voltak. Másrészt indítványozzák, hogy a többek földi maradványait tartalmazó 63 koporsót külön sírokban helyezzék el, mivel tömegsírba vetésük méltatlan. Kérik továbbá, hogy az újratemetés legyen majd nyilvános, értesítsék róla a lakosságot. Elfogadhatatlannak tartják, hogy a mostani elhantolás csak ortodox szertartással történt, holott a halottak zömének semmi köze nem volt az ortodoxiához – ezért követelik, hogy az összes elismert felekezet rítusa szerint szertartás is legyen. E beadvány mellé másikat is készítenek, amiben újra kérik, hogy létesítsenek emlékhelyet a két parkosított egykori temetőben: az olasziban feszület lenne az emlékhely, és egy emlékfalon sorolnák fel az egykor ott nyugodott kihantoltak nevét, míg a szőllősiben hasonló emlékfal mellett az egyetlen megmaradt síremlék alakíthatnák emlékhellyé.
Csomortányi István elmondta: „Mindkét már parkosított temető esetében bőven lett volna idejük a magyar felelősöknek is létre hozatni két emlékhelyet, valamint gondoskodni a megfelelő exhumálásról és újratemetésről. Ezt nem tették meg, ezért visszás, hogy azok vannak most felháborodva, akik akkoriban semmit nem tettek. Külön méltatlan, hogy kampányidőszakban az egyik pártvezér ráadásul piros tulipánokkal vonul ki oda. Ilyen szintű politikai ügyet végképp méltatlan kreálni ebből.”
História
Nagyvárad történelmi temetői közül egyébként csak a Rulikowski maradt meg mára. Az elsőt, az őssi negyedbelit még a rendszerváltás előtt tüntették el. Utána az olaszit és a szőllősit. Az olaszi volt úgymond Várad Házsongárdja, számos nevesebb személyiség is nyugodott ott. E temetőt 1779-ben alapították, és az 1970-es évekig működött. Csomortányi szerint a 2000-es évek végéig még megmenthető lett volna, ám az önkormányzatbeli magyar felelősök nem tettek semmit. Ők maguk 2008-ban viszont beadványban fordultak az önkormányzathoz a temetős megmentése érdekében, de mivel ez nem történt meg, 15 darab, a 19. századból származó sírkövet kimenekítettek a temetőből, ezek nagy része ma a várad-réti református templom kertjében látható. Amikor a parkosítás megkezdődött, mindenütt a földből kifordított emberi maradványok szegélyezték a munkagépek útját. 2013-ban az utolsó parkosítással a téma lezárult: a temetőt megsemmisítették. Érdekesség, hogy sokkal nagyobb volt a közvélemény által gondoltnál: ahol ma a villamos jár, valamint ahol a görög katolikus és a református templom is van, sőt, a temetővel szembeni tömbházak helyén is maga a temető húzódott régebben. Ma például illemhely, kutyafuttató és sportpálya van az egykori sírok fölött – most is több ezer exhumálatlan váradit rejt ott a föld.
Ami a szőllősi temetőt illeti, az mindig a katolikusoké volt. A kommunizmus idején ennek a területéből is levettek, tömbházakat építettek oda, majd a Lotus egy része is a temetőre épült. A ’90-es években volt egy RMDSZ-es tanácsos, aki szorgalmazta a nyughelyek megmentését, de a katolikus egyház nem lépett, még be sem keríttette a területet. Később a plébános lemondott az egész területről az önkormányzat javára, máig sem világos azonban, hogy egyáltalán adott-e valamit cserébe az önkormányzat. 2009 óta ott is park van, egyetlen síremlék maradt meg a 18. században alapított temetőből. Pár sírkövet a plébánia udvarán tárolnak. Itt is több ezer exhumálatlan sír van még ma is.
A város vezetése mindkét temetőbe emlékhelyet ígért – de a mai napig nem hozta létre ezeket, ennek révén is egyre inkább feledésbe merül Várad magyar múltja…
Segítenek beltelekadó-ügyben
Felmerült a tájékoztatón a tavalyi váradi beltelekadók ügye is. Kristófi Kristóf elmondta: júniusban bírósághoz fordultak, decemberben és januárban volt tárgyalás. Húsz polgár csatlakozott a perhez. A városvezetés különféle módszerekkel húzza az időt, ráadásul a bírónő is elmegy, újat kell kinevezni. Április 17-e körül lesz újabb tárgyalás. Ezzel párhuzamosan az érintett telkek státusával kapcsolatos bizonylatokat akarnak beadni és erre kérnek minden érintett polgárt. Kristófi jelezte: készséggel segítenek az EMNP-nél, őt kell keresniük az érdeklődőknek Váradon a Menumorut 23. szám alatt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro,
Beadvánnyal fordult az EMNP váradi szervezete az önkormányzathoz: négy pontban kérik a kegyeletsértés orvoslását. Hangsúlyozzák ugyanakkor: több történelmi temetőnk semmisült meg.
Tűrhetetlen mérvű kegyeletsértés immár az, ami a váradi temetők témájában zajlik – véli az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezete. A tömörülés két képviselője, Csomortányi István megyei elnök és Kristófi Kristóf váradi elnök tegnap sajtótájékoztatót tartott azzal kapcsolatban, hogy – mint részletesen megírtuk – sokak szerint kegyeletsértő módon helyzeték tömegsírba az egykori szőllősi és olaszi temetőből kihantoltak földi maradványait Rulikowski temetőben, a hajléktalanoknak fenntartott parcellában. Az EMNP tegnap Ilie Bolojan polgármesternél és Liviu Andricanál, a Közterület-fenntartó Rt. igazgatójánál iktatta a beadványt, amelyben négy pont teljesítését kérik.
Eljátszott felelősség
Egyrészt azt szorgalmazzák, keressenek méltó helyet a Rulikowskiban az újratemetéshez, és ne a hajléktalanok parcellájában nyugodjanak a más temetőből kihantolt váradiak, akik között ismertebb személyiségek is voltak. Másrészt indítványozzák, hogy a többek földi maradványait tartalmazó 63 koporsót külön sírokban helyezzék el, mivel tömegsírba vetésük méltatlan. Kérik továbbá, hogy az újratemetés legyen majd nyilvános, értesítsék róla a lakosságot. Elfogadhatatlannak tartják, hogy a mostani elhantolás csak ortodox szertartással történt, holott a halottak zömének semmi köze nem volt az ortodoxiához – ezért követelik, hogy az összes elismert felekezet rítusa szerint szertartás is legyen. E beadvány mellé másikat is készítenek, amiben újra kérik, hogy létesítsenek emlékhelyet a két parkosított egykori temetőben: az olasziban feszület lenne az emlékhely, és egy emlékfalon sorolnák fel az egykor ott nyugodott kihantoltak nevét, míg a szőllősiben hasonló emlékfal mellett az egyetlen megmaradt síremlék alakíthatnák emlékhellyé.
Csomortányi István elmondta: „Mindkét már parkosított temető esetében bőven lett volna idejük a magyar felelősöknek is létre hozatni két emlékhelyet, valamint gondoskodni a megfelelő exhumálásról és újratemetésről. Ezt nem tették meg, ezért visszás, hogy azok vannak most felháborodva, akik akkoriban semmit nem tettek. Külön méltatlan, hogy kampányidőszakban az egyik pártvezér ráadásul piros tulipánokkal vonul ki oda. Ilyen szintű politikai ügyet végképp méltatlan kreálni ebből.”
História
Nagyvárad történelmi temetői közül egyébként csak a Rulikowski maradt meg mára. Az elsőt, az őssi negyedbelit még a rendszerváltás előtt tüntették el. Utána az olaszit és a szőllősit. Az olaszi volt úgymond Várad Házsongárdja, számos nevesebb személyiség is nyugodott ott. E temetőt 1779-ben alapították, és az 1970-es évekig működött. Csomortányi szerint a 2000-es évek végéig még megmenthető lett volna, ám az önkormányzatbeli magyar felelősök nem tettek semmit. Ők maguk 2008-ban viszont beadványban fordultak az önkormányzathoz a temetős megmentése érdekében, de mivel ez nem történt meg, 15 darab, a 19. századból származó sírkövet kimenekítettek a temetőből, ezek nagy része ma a várad-réti református templom kertjében látható. Amikor a parkosítás megkezdődött, mindenütt a földből kifordított emberi maradványok szegélyezték a munkagépek útját. 2013-ban az utolsó parkosítással a téma lezárult: a temetőt megsemmisítették. Érdekesség, hogy sokkal nagyobb volt a közvélemény által gondoltnál: ahol ma a villamos jár, valamint ahol a görög katolikus és a református templom is van, sőt, a temetővel szembeni tömbházak helyén is maga a temető húzódott régebben. Ma például illemhely, kutyafuttató és sportpálya van az egykori sírok fölött – most is több ezer exhumálatlan váradit rejt ott a föld.
Ami a szőllősi temetőt illeti, az mindig a katolikusoké volt. A kommunizmus idején ennek a területéből is levettek, tömbházakat építettek oda, majd a Lotus egy része is a temetőre épült. A ’90-es években volt egy RMDSZ-es tanácsos, aki szorgalmazta a nyughelyek megmentését, de a katolikus egyház nem lépett, még be sem keríttette a területet. Később a plébános lemondott az egész területről az önkormányzat javára, máig sem világos azonban, hogy egyáltalán adott-e valamit cserébe az önkormányzat. 2009 óta ott is park van, egyetlen síremlék maradt meg a 18. században alapított temetőből. Pár sírkövet a plébánia udvarán tárolnak. Itt is több ezer exhumálatlan sír van még ma is.
A város vezetése mindkét temetőbe emlékhelyet ígért – de a mai napig nem hozta létre ezeket, ennek révén is egyre inkább feledésbe merül Várad magyar múltja…
Segítenek beltelekadó-ügyben
Felmerült a tájékoztatón a tavalyi váradi beltelekadók ügye is. Kristófi Kristóf elmondta: júniusban bírósághoz fordultak, decemberben és januárban volt tárgyalás. Húsz polgár csatlakozott a perhez. A városvezetés különféle módszerekkel húzza az időt, ráadásul a bírónő is elmegy, újat kell kinevezni. Április 17-e körül lesz újabb tárgyalás. Ezzel párhuzamosan az érintett telkek státusával kapcsolatos bizonylatokat akarnak beadni és erre kérnek minden érintett polgárt. Kristófi jelezte: készséggel segítenek az EMNP-nél, őt kell keresniük az érdeklődőknek Váradon a Menumorut 23. szám alatt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro,
2014. március 11.
Székely Szabadság Napja – Tőkés: Isten szabadnak teremtette a székelységet
A Székely szabadság napjára küldött üzenetében Tőkés László nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Isten szabadnak teremtette a székelységet.
„Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – áll Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének az üzenetében, melyet a székely vértanúk emlékművénél március 10-én Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke olvasott fel.
Az EMNT elnöke beszédében azzal indokolta távollétét, hogy az Európai Parlament plenáris ülésén készül felszólalni Székelyföld területi autonómiája és az erdélyi magyarság önrendelkezése mellett.
Tőkés László Kós Károlyt idézve üzente: „Ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére, és saját kárára -, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket".
MTI
Erdély.ma,
A Székely szabadság napjára küldött üzenetében Tőkés László nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Isten szabadnak teremtette a székelységet.
„Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – áll Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének az üzenetében, melyet a székely vértanúk emlékművénél március 10-én Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke olvasott fel.
Az EMNT elnöke beszédében azzal indokolta távollétét, hogy az Európai Parlament plenáris ülésén készül felszólalni Székelyföld területi autonómiája és az erdélyi magyarság önrendelkezése mellett.
Tőkés László Kós Károlyt idézve üzente: „Ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére, és saját kárára -, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket".
MTI
Erdély.ma,
2014. március 11.
Polgári séta – azaz hol marad a polgári engedetlenség?
2014 március 10, Marosvásárhely. Megemlékeztünk, és sétáltunk, polgárokként. Olvassuk a becsléseket, persze egyet mond és ír a román sajtó, mást a magyar sajtó egy része és a szervezők. Nem vagyok jó saccoló, de azt tudom, hogy amikor a tömeg eleje elérte a Duducz sarkot ( Kossuth utca sarka ), a vége még a Postarét szélén volt. Igen, sokan voltunk, és volt lelkesedés is. Nem leszek népszerű a mostani írásommal… Fel fogom sorolni azt, ami már hetek óta bennem van. Amit gondolok a szervezésről és a a végén a kivitelezésről. Hangsúlyozom, hogy tudom: könnyebb kritizálni, mint megszervezni a dolgokat. Tudom, hogy a mai Romániában nem könnyű civilként tenni valamit. Amiért mégis elmondom a véleményem, az az a tény, hogy a mi autonómiánkról van szó. És egyáltalán nem mindegy mit és hogyan teszünk az ügy érdekében.
Úgy jártunk mint a mesebeli leány, akin volt is ruha, és nem is, lovon is ment meg gyalog is. Vonultunk is, meg nem is. A forgalmat végül mégis le kellett zárni. Az, hogy néha lelépett egy csoport, egy-egy ember az úttestre, várható volt, sőt, kikerülhetetlen. Mikor tömeg volt előtted, tömeg volt utánad, és már egy kisgyereket vagy idős embert löktél fel, akkor bizony inkább leléptél a járdáról. Nem és nem értem miért nem merték a szervezők felvállalni a polgári engedetlenséget? Miért engedtük meg újra, hogy beszorítsanak bennünket valahova, jelen esetben a járdára? Miről is van szó? Arról kérem szépen, hogy mi itt, ebben a városban és Erdély-szerte ITTHON VAGYUNK!!! És jogunkban áll felvonulni, jogunkban áll azt kérni, hogy miattunk állítsák le a forgalmat, mert mi tüntetünk, jogokat követelünk. Ezt akár mindennap megtehetnénk! Nem tesszük naponta, természetesen, de amikor ki szeretnénk nyilvánítani az akaratunkat, akkor ne kezeljenek másodrendű állampolgárként, és tiltások tömkelegét alkalmazzák ellenünk, akár törvénytelenül is, hanem tegyék a kötelességüket a hatóságok, és biztosítsák számunkra a rendet, állítsák le ha kell a forgalmat! Ha pedig törvénytelenül tiltanak, és mi ezt a tiltást figyelembe vesszük, mi magunk is szembeszegülünk a törvénnyel! Fejet hajtunk az igazságtalanság előtt! Meddig félünk még? Meddig toporgunk egy helyben? Mikor mondjuk végre ki, határozottan, bátran: Elég volt! Egy percig sem vitatom, hogy a törvényeket be kell tartani. De ez nem csak ránk érvényes! Vagy talán a magyar embereknek külön törvénye van ebben az országban? Amit csak mi kell betartsunk? Mert a történtek azt mutatják, hogy így van, akkor is, ha a józan eszünkkel tudjuk, ez nem lehet…
A tegnapi megemlékezésen Izsák Balázsnak volt egy kijelentése, ami kiváltotta azt, hogy kifütyülje a tömeg, és meg kellett ismételnie. A mondat így hangzott: „Meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben az RMDSZ politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába „Berecken és Kökösön át”, az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „ NEM! Személy szerint én nem azért meneteltem, hogy az RMDSZ kormányra jusson! És NEM! Nem szavazok bizalmat! Az a bizalom régen elveszett! Izsák úr haragosan, indulatosan próbálta elhallgattatni az elégedetlenkedőket. Pedig ő mondogatja, hogy haraggal, indulattal semmire nem megyünk! Ez nem volt szép. A mondat maga sem, hisz hidegrázós a gondolat, hogy a nagy menetelésen az RMDSZ útját egyengettük. Annak az RMDSZ-nek, amely egyértelműen nem állt ki mellettünk! A haragos mondatok sem voltak szépek. A jó példával elől kell járni! Régi közmondásunk jut eszembe: bort iszunk és vizet prédikálunk.
A harag valóban rossz tanácsadó. De a határozottságnak látszania, érződnie kell, akkor amikor ilyen fontos ügyben lépünk fel! Itt volt a lehetőség, és bár sok felemelő pillanatnak voltunk részesei, ez nem elég! Sajnálom, ha csalódást okoztam az írásommal, de ez az én véleményem, ez az amit éreztem, érzek. A polgári séta helyett, azt gondolom, itt lett volna az ideje a polgári engedetlenségnek. Amire ugyebár, pár hónapja ígéretet is kaptunk, hogy meg fog történni. Nem voltunk engedetlenek. Ennek ellenére tiszta szívemből remélem, hogy hatása van a tegnapi napnak, és végre figyelembe veszik a követeléseinket. Úgy legyen!
Lakó Péterfi Tünde
vanegypercem.com
Erdély.ma,
2014 március 10, Marosvásárhely. Megemlékeztünk, és sétáltunk, polgárokként. Olvassuk a becsléseket, persze egyet mond és ír a román sajtó, mást a magyar sajtó egy része és a szervezők. Nem vagyok jó saccoló, de azt tudom, hogy amikor a tömeg eleje elérte a Duducz sarkot ( Kossuth utca sarka ), a vége még a Postarét szélén volt. Igen, sokan voltunk, és volt lelkesedés is. Nem leszek népszerű a mostani írásommal… Fel fogom sorolni azt, ami már hetek óta bennem van. Amit gondolok a szervezésről és a a végén a kivitelezésről. Hangsúlyozom, hogy tudom: könnyebb kritizálni, mint megszervezni a dolgokat. Tudom, hogy a mai Romániában nem könnyű civilként tenni valamit. Amiért mégis elmondom a véleményem, az az a tény, hogy a mi autonómiánkról van szó. És egyáltalán nem mindegy mit és hogyan teszünk az ügy érdekében.
Úgy jártunk mint a mesebeli leány, akin volt is ruha, és nem is, lovon is ment meg gyalog is. Vonultunk is, meg nem is. A forgalmat végül mégis le kellett zárni. Az, hogy néha lelépett egy csoport, egy-egy ember az úttestre, várható volt, sőt, kikerülhetetlen. Mikor tömeg volt előtted, tömeg volt utánad, és már egy kisgyereket vagy idős embert löktél fel, akkor bizony inkább leléptél a járdáról. Nem és nem értem miért nem merték a szervezők felvállalni a polgári engedetlenséget? Miért engedtük meg újra, hogy beszorítsanak bennünket valahova, jelen esetben a járdára? Miről is van szó? Arról kérem szépen, hogy mi itt, ebben a városban és Erdély-szerte ITTHON VAGYUNK!!! És jogunkban áll felvonulni, jogunkban áll azt kérni, hogy miattunk állítsák le a forgalmat, mert mi tüntetünk, jogokat követelünk. Ezt akár mindennap megtehetnénk! Nem tesszük naponta, természetesen, de amikor ki szeretnénk nyilvánítani az akaratunkat, akkor ne kezeljenek másodrendű állampolgárként, és tiltások tömkelegét alkalmazzák ellenünk, akár törvénytelenül is, hanem tegyék a kötelességüket a hatóságok, és biztosítsák számunkra a rendet, állítsák le ha kell a forgalmat! Ha pedig törvénytelenül tiltanak, és mi ezt a tiltást figyelembe vesszük, mi magunk is szembeszegülünk a törvénnyel! Fejet hajtunk az igazságtalanság előtt! Meddig félünk még? Meddig toporgunk egy helyben? Mikor mondjuk végre ki, határozottan, bátran: Elég volt! Egy percig sem vitatom, hogy a törvényeket be kell tartani. De ez nem csak ránk érvényes! Vagy talán a magyar embereknek külön törvénye van ebben az országban? Amit csak mi kell betartsunk? Mert a történtek azt mutatják, hogy így van, akkor is, ha a józan eszünkkel tudjuk, ez nem lehet…
A tegnapi megemlékezésen Izsák Balázsnak volt egy kijelentése, ami kiváltotta azt, hogy kifütyülje a tömeg, és meg kellett ismételnie. A mondat így hangzott: „Meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben az RMDSZ politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába „Berecken és Kökösön át”, az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „ NEM! Személy szerint én nem azért meneteltem, hogy az RMDSZ kormányra jusson! És NEM! Nem szavazok bizalmat! Az a bizalom régen elveszett! Izsák úr haragosan, indulatosan próbálta elhallgattatni az elégedetlenkedőket. Pedig ő mondogatja, hogy haraggal, indulattal semmire nem megyünk! Ez nem volt szép. A mondat maga sem, hisz hidegrázós a gondolat, hogy a nagy menetelésen az RMDSZ útját egyengettük. Annak az RMDSZ-nek, amely egyértelműen nem állt ki mellettünk! A haragos mondatok sem voltak szépek. A jó példával elől kell járni! Régi közmondásunk jut eszembe: bort iszunk és vizet prédikálunk.
A harag valóban rossz tanácsadó. De a határozottságnak látszania, érződnie kell, akkor amikor ilyen fontos ügyben lépünk fel! Itt volt a lehetőség, és bár sok felemelő pillanatnak voltunk részesei, ez nem elég! Sajnálom, ha csalódást okoztam az írásommal, de ez az én véleményem, ez az amit éreztem, érzek. A polgári séta helyett, azt gondolom, itt lett volna az ideje a polgári engedetlenségnek. Amire ugyebár, pár hónapja ígéretet is kaptunk, hogy meg fog történni. Nem voltunk engedetlenek. Ennek ellenére tiszta szívemből remélem, hogy hatása van a tegnapi napnak, és végre figyelembe veszik a követeléseinket. Úgy legyen!
Lakó Péterfi Tünde
vanegypercem.com
Erdély.ma,
2014. március 11.
Nyomatékosítottuk: itthon vagyunk
Verőfényes délutánnal indult a postaréti Székely Szabadság Napja, ám sajnálatos módon az estére beharangozott polgári séta a forgatókönyvtől eltérően alakult. Míg a kék-aranyba öltözött délutánt az autonómiatörekvések közös, békés és törvénykövető céljai kovácsolták össze, addig az estét a petárdák hangja verte fel.
A találkozásokról és új ismeretségek kötéséről szólt a hétfő délutáni, öt óráig tartó postaréti várakozás. A kórusok előadása és a szavalatok mellett bőven volt ideje mindenkinek a kedélyes beszélgetésekre, egymás üdvözlésére. „Hiszünk abban, hogy lemegyünk a főtérre” – mosolyog ránk egy erdőszentgyörgyi személy, majd felkiált, hogy jé, a mellette lévő emberrel a Székelyek Nagy Menetelésén is találkozott, aki akkor épp egy óriási katalán zászlót lengetett.
„Azért jöttem ki, mert székely szabadságot és autonómiát szeretnék. Én már átéltem egy autonómiát a kommunizmusban” – utalt az egykori magyar autonóm tartományra az elektromos kerekesszékében ülő Papp Melinda. „Nem tartok attól, hogy bármi bántódásom esne azért, mert mozgásomban korlátozott vagyok” – fogalmazott, majd hozzátette: „mi nem akarunk senkit bántani”. A székelykakasdi csoport egyik tagjával is beszédbe elegyedtünk, aki elmondta, hogy közösségük régóta áll az autonómiatörekvésekben a Székely Nemzeti Tanács mellett, és narancssárga pólóikban idén is ők vigyáznak a színpad körüli rendre.
Beszédek
A harangszóval kezdődő rendezvény résztvevőit Izsák Balázs köszöntötte, majd Nagy László unitárius főjegyző Jakab apostol szavaival üdvözölte az egybegyűlteket. Kifejtette, hogy nagy alázattal és tisztelettel áll az emlékmű és az összegyűlt tömeg előtt, mert „valamit szívetekben hordoztok, amiért élni, tenni, cselekedni akartok”. A beszéd Tamási Áron híres idézetére épült, és az otthon kérdését járta körbe.
„Mi azért gyűltünk össze, mert nyomatékosítani szeretnénk, itthon vagyunk, és belenéztünk a szabadság ama tükrébe, amelyből nem sugárzik vissza más, mint az, hogy cselekedni kell. Az lehet boldog, aki mindennapjait ebben a cselekvésben tudja élni” – zárult az egyházi méltóság gondolatsora, és a közös imádság alatt még a kifeszített székely zászlóval játszó gyerekek is összefogták kezüket.
A következő felszólaló Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt, aki beszédében kifejtette, a székely szabadság eszméje mindig a történelmi viszonyoknak megfelelően alakult, de sosem változott: az intézményi rendszer szabadsága 1596 véres farsangján és Madéfalván át vezet a kökösi hídig és a Postarétig. A bejelentésre, hogy Magyarország is beavatkozik abba a perbe, amelyet a szervezet az Európai Bizottság döntése ellen indított az Európai Unió Törvényszékénél, a tömeg örömujjongásban tört ki, ám rögtön ezután kifütyülte azt a gondolatot, miszerint az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül az ügy mellé állítani.
„A Victoria palotába az út Kökösön és Berecken át vezet” – hangsúlyozta Izsák, aki ezt a gondolatát kétszer is kénytelen volt elismételni. A baszk párt üzenetét Iker Merodio közvetítette, aki a székelyek jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg, majd azzal biztatta az egybegyűlteket, hogy őseik földjén magasra emelt zászlóval folytassák a békés küzdelmüket, és ki fogják vívni Székelyföld autonómiáját és az ezzel járó prosperitást is.
A rendezvényen nem lehetett jelen Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, akinek üzenetében ez állt: „Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk”. Beszéde a Hajrá, Erdély! Hajrá, Székelyföld! Hajrá, Partium! üdvözléssel zárult.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédét azzal a gondolattal indította, hogy 25 éve nem oldódott meg a székelység ügye. Állítását azzal igazolta, hogy míg Törökországban a vasárnapi szimpátiatüntetés miatt a rendőrség lezárta Isztambul legnagyobb utcáját, Vásárhelyen ez nem lehetséges. „Kijátszanak minket egymás ellen, a pártoskodás pedig felülírja a nemzeti érdeket. Ha felül tudnánk kerekedni a közösséget fogva tartó kishitűségen és közönyön, nem lenne az az erő, amely meg tudna állítani” – fogalmazott Biró, aki beszédét azzal fejezte be, hogy március 15-én is a Postaréten lesz, a magyar szabadság napján.
A belgiumi Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség Párt (EFA) igazgatója beszédében többek között kitért arra is, hogy nem szolgálja az autonómiát, ha minden döntést Brüsszelben és Bukarestben hoznak meg, és szerinte az sem normális, hogy Erdélynek, a székelységnek nincs beleszólása a román ügyekbe. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszólalásában kitért arra, hogy „tudjuk, mit akarunk, nem igaz, hogy nem tudjuk. Bukarestben is tudják ezt. Azért próbálkoznak lebeszélni róla: néha a könnyű élet ígéretével, titkos paktumokkal vagy nyíltan, a nevünkben fellépőknek bársonyszéket és előjogokat biztosítva”.
Marc Gafarot Monjo a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint az autonómia szótól nemcsak Bukarestben, hanem világszerte félnek. „Bukarest azt próbálja megelőzni, hogy a székelyek kezükbe vegyék sorsukat” – fogalmazott a tavaly is szónokoló politikus, aki szerint le kell szokunk arról, hogy magunkat kisebbségnek nevezzük, mert „önök és mi, katalánok is, nemzeti közösség vagyunk”.
A vértanúk emlékművének megkoszorúzása és a himnuszok eléneklése előtt Izsák Balázs felolvasta a székely nagygyűlés kiáltványát, amelyet a tömeg igen felkiáltásokkal fogadott.
Zűrös polgári séta
A Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett megemlékezés végén Izsák Balázs polgári sétára hívta a résztvevőket, amelynek kapcsán szigorúan hangsúlyozta, hogy a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy – ahogy Kökös és Bereck között – itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
A tömegből azonban nem mindenki gondolta így, többen is szándékosan az úttestre mentek, provokálva ezzel a rendezvény szervezőit, illetve a csendőrséget. Ebben főként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai voltak az „úttörők”, akik eltakart arccal, de jellegzetes viseletükkel provokálták a rendőröket, többször is konfliktusba keveredve velük. A Szent György tér közelében rendőrautóval terelték vissza a fiatalokat a járdára, a szemközti buszmegállóban is egy busznyi csendőr tartózkodott, bevetésre készen, de beavatkozásukra végül nem került sor.
A tüntetők a város főterére érve megint levonultak az útra, ezzel ismét akadályozva a forgalmat. A szervezők hangosbemondó segítségével folyamatosan arra kérték a tömeget, hogy maradjanak a járdán, a rendőrök és csendőrök pedig visszaszorították a rendbontókat. A prefektúra előtt rögtönzött tüntetést alakult ki, amelyet a csendőrök próbáltak feloszlatni, végül Izsák Balázs hangosbemondón kérte a tömeget, hogy menjen mindenki haza, majd ő maga állt a tömeg élére, hogy hazavezesse őket.
A HVIM-esek azonban maradtak, hosszú perceken keresztül farkasszemet néztek a teljes harci felszerelésben kivezényelt csendőrökkel. Amikor kísérletet tettek arra, hogy elfoglalják az úttestet a Kultúrpalota előtt, a csendőrök zárták soraikat, és visszaszorították a HVIM-eseket a járdára, majd szétzavarták a fiatalokat. Mindeközben Vesszen Trianon, és Autonómiát, Autonómiát jelszavakat skandálták.
A néhány tucat rendbontó fiatalról a többezres tömeg jó része nem is tudott. A polgári séta alatt több vélemény is elhangzott az út másik oldalán levő járdáról. Voltak olyan magyarok, akik arról beszéltek, hogy az ilyen megmozdulások egy újabb fekete márciust szülhetnek. Egy-egy román nemzetiségű is átkiabált, olyan mondatok hangzottak el, hogy Romániában vagyunk, mások pedig az „Itthon vagyunk!” jelmondatot próbálták románra fordítani. Az autonómiát követelő kiáltások még egy ideig visszhangzottak a központban, végül elcsendesedett a tömeg.
Daniel l. Manea alezredes, a csendőrség szóvivője azt nyilatkozta, jelentős incidensek nélkül fejeződött be a demonstráció. „Kisebb összetűzések abból alakultak ki, hogy a főtérre vonuló tömeg helyenként megpróbált az úttesten haladni, ezt pedig a rendfenntartók megakadályozták. Egy résztvevő egy petárdát is felrobbantott a tömegben, de ez elszigetelt eset volt” – tette hozzá a szóvivő. Az alezredes azt is elmondta, senkit nem állítottak elő a rendezvény kapcsán.
A Gábor Áron-díj kitüntetettje
A szervezők este nyolc órára hirdették meg a Gábor Áron-díj átadásának ünnepi rendezvényét, amelyre meghívtak minden marosszéki küldöttet, küldött-helyettest. Az időpont az események miatt huszonöt percet késett. A díj átadására a Kultúrpalota kistermében került sor.
Idén a Gábor Áron-díjat a Csíki Székely Múzeum munkaközössége kapta azért az áldozatos munkáért, amelyet a magyarságtudat, népünk kultúrkincseinek megőrzése, népszerűsítése terén kifejtettek, az itt dolgozók kutatásaik eredményeivel gazdagították a Székelységben élő népek kulturális örökségét, hozzájárultak a kultúrkincseinknek következő nemzedékek általi megismeréséhez, átörökítéséhez.
Szekeres Attila István laudációját Gazda Zoltán színművész olvasta fel. A díjat Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke adta át Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának.
Bakó Zoltán, Becze Dalma, Vass Gyopár
Székelyhon.ro,
Verőfényes délutánnal indult a postaréti Székely Szabadság Napja, ám sajnálatos módon az estére beharangozott polgári séta a forgatókönyvtől eltérően alakult. Míg a kék-aranyba öltözött délutánt az autonómiatörekvések közös, békés és törvénykövető céljai kovácsolták össze, addig az estét a petárdák hangja verte fel.
A találkozásokról és új ismeretségek kötéséről szólt a hétfő délutáni, öt óráig tartó postaréti várakozás. A kórusok előadása és a szavalatok mellett bőven volt ideje mindenkinek a kedélyes beszélgetésekre, egymás üdvözlésére. „Hiszünk abban, hogy lemegyünk a főtérre” – mosolyog ránk egy erdőszentgyörgyi személy, majd felkiált, hogy jé, a mellette lévő emberrel a Székelyek Nagy Menetelésén is találkozott, aki akkor épp egy óriási katalán zászlót lengetett.
„Azért jöttem ki, mert székely szabadságot és autonómiát szeretnék. Én már átéltem egy autonómiát a kommunizmusban” – utalt az egykori magyar autonóm tartományra az elektromos kerekesszékében ülő Papp Melinda. „Nem tartok attól, hogy bármi bántódásom esne azért, mert mozgásomban korlátozott vagyok” – fogalmazott, majd hozzátette: „mi nem akarunk senkit bántani”. A székelykakasdi csoport egyik tagjával is beszédbe elegyedtünk, aki elmondta, hogy közösségük régóta áll az autonómiatörekvésekben a Székely Nemzeti Tanács mellett, és narancssárga pólóikban idén is ők vigyáznak a színpad körüli rendre.
Beszédek
A harangszóval kezdődő rendezvény résztvevőit Izsák Balázs köszöntötte, majd Nagy László unitárius főjegyző Jakab apostol szavaival üdvözölte az egybegyűlteket. Kifejtette, hogy nagy alázattal és tisztelettel áll az emlékmű és az összegyűlt tömeg előtt, mert „valamit szívetekben hordoztok, amiért élni, tenni, cselekedni akartok”. A beszéd Tamási Áron híres idézetére épült, és az otthon kérdését járta körbe.
„Mi azért gyűltünk össze, mert nyomatékosítani szeretnénk, itthon vagyunk, és belenéztünk a szabadság ama tükrébe, amelyből nem sugárzik vissza más, mint az, hogy cselekedni kell. Az lehet boldog, aki mindennapjait ebben a cselekvésben tudja élni” – zárult az egyházi méltóság gondolatsora, és a közös imádság alatt még a kifeszített székely zászlóval játszó gyerekek is összefogták kezüket.
A következő felszólaló Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt, aki beszédében kifejtette, a székely szabadság eszméje mindig a történelmi viszonyoknak megfelelően alakult, de sosem változott: az intézményi rendszer szabadsága 1596 véres farsangján és Madéfalván át vezet a kökösi hídig és a Postarétig. A bejelentésre, hogy Magyarország is beavatkozik abba a perbe, amelyet a szervezet az Európai Bizottság döntése ellen indított az Európai Unió Törvényszékénél, a tömeg örömujjongásban tört ki, ám rögtön ezután kifütyülte azt a gondolatot, miszerint az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül az ügy mellé állítani.
„A Victoria palotába az út Kökösön és Berecken át vezet” – hangsúlyozta Izsák, aki ezt a gondolatát kétszer is kénytelen volt elismételni. A baszk párt üzenetét Iker Merodio közvetítette, aki a székelyek jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg, majd azzal biztatta az egybegyűlteket, hogy őseik földjén magasra emelt zászlóval folytassák a békés küzdelmüket, és ki fogják vívni Székelyföld autonómiáját és az ezzel járó prosperitást is.
A rendezvényen nem lehetett jelen Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, akinek üzenetében ez állt: „Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk”. Beszéde a Hajrá, Erdély! Hajrá, Székelyföld! Hajrá, Partium! üdvözléssel zárult.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédét azzal a gondolattal indította, hogy 25 éve nem oldódott meg a székelység ügye. Állítását azzal igazolta, hogy míg Törökországban a vasárnapi szimpátiatüntetés miatt a rendőrség lezárta Isztambul legnagyobb utcáját, Vásárhelyen ez nem lehetséges. „Kijátszanak minket egymás ellen, a pártoskodás pedig felülírja a nemzeti érdeket. Ha felül tudnánk kerekedni a közösséget fogva tartó kishitűségen és közönyön, nem lenne az az erő, amely meg tudna állítani” – fogalmazott Biró, aki beszédét azzal fejezte be, hogy március 15-én is a Postaréten lesz, a magyar szabadság napján.
A belgiumi Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség Párt (EFA) igazgatója beszédében többek között kitért arra is, hogy nem szolgálja az autonómiát, ha minden döntést Brüsszelben és Bukarestben hoznak meg, és szerinte az sem normális, hogy Erdélynek, a székelységnek nincs beleszólása a román ügyekbe. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszólalásában kitért arra, hogy „tudjuk, mit akarunk, nem igaz, hogy nem tudjuk. Bukarestben is tudják ezt. Azért próbálkoznak lebeszélni róla: néha a könnyű élet ígéretével, titkos paktumokkal vagy nyíltan, a nevünkben fellépőknek bársonyszéket és előjogokat biztosítva”.
Marc Gafarot Monjo a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint az autonómia szótól nemcsak Bukarestben, hanem világszerte félnek. „Bukarest azt próbálja megelőzni, hogy a székelyek kezükbe vegyék sorsukat” – fogalmazott a tavaly is szónokoló politikus, aki szerint le kell szokunk arról, hogy magunkat kisebbségnek nevezzük, mert „önök és mi, katalánok is, nemzeti közösség vagyunk”.
A vértanúk emlékművének megkoszorúzása és a himnuszok eléneklése előtt Izsák Balázs felolvasta a székely nagygyűlés kiáltványát, amelyet a tömeg igen felkiáltásokkal fogadott.
Zűrös polgári séta
A Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett megemlékezés végén Izsák Balázs polgári sétára hívta a résztvevőket, amelynek kapcsán szigorúan hangsúlyozta, hogy a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy – ahogy Kökös és Bereck között – itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
A tömegből azonban nem mindenki gondolta így, többen is szándékosan az úttestre mentek, provokálva ezzel a rendezvény szervezőit, illetve a csendőrséget. Ebben főként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai voltak az „úttörők”, akik eltakart arccal, de jellegzetes viseletükkel provokálták a rendőröket, többször is konfliktusba keveredve velük. A Szent György tér közelében rendőrautóval terelték vissza a fiatalokat a járdára, a szemközti buszmegállóban is egy busznyi csendőr tartózkodott, bevetésre készen, de beavatkozásukra végül nem került sor.
A tüntetők a város főterére érve megint levonultak az útra, ezzel ismét akadályozva a forgalmat. A szervezők hangosbemondó segítségével folyamatosan arra kérték a tömeget, hogy maradjanak a járdán, a rendőrök és csendőrök pedig visszaszorították a rendbontókat. A prefektúra előtt rögtönzött tüntetést alakult ki, amelyet a csendőrök próbáltak feloszlatni, végül Izsák Balázs hangosbemondón kérte a tömeget, hogy menjen mindenki haza, majd ő maga állt a tömeg élére, hogy hazavezesse őket.
A HVIM-esek azonban maradtak, hosszú perceken keresztül farkasszemet néztek a teljes harci felszerelésben kivezényelt csendőrökkel. Amikor kísérletet tettek arra, hogy elfoglalják az úttestet a Kultúrpalota előtt, a csendőrök zárták soraikat, és visszaszorították a HVIM-eseket a járdára, majd szétzavarták a fiatalokat. Mindeközben Vesszen Trianon, és Autonómiát, Autonómiát jelszavakat skandálták.
A néhány tucat rendbontó fiatalról a többezres tömeg jó része nem is tudott. A polgári séta alatt több vélemény is elhangzott az út másik oldalán levő járdáról. Voltak olyan magyarok, akik arról beszéltek, hogy az ilyen megmozdulások egy újabb fekete márciust szülhetnek. Egy-egy román nemzetiségű is átkiabált, olyan mondatok hangzottak el, hogy Romániában vagyunk, mások pedig az „Itthon vagyunk!” jelmondatot próbálták románra fordítani. Az autonómiát követelő kiáltások még egy ideig visszhangzottak a központban, végül elcsendesedett a tömeg.
Daniel l. Manea alezredes, a csendőrség szóvivője azt nyilatkozta, jelentős incidensek nélkül fejeződött be a demonstráció. „Kisebb összetűzések abból alakultak ki, hogy a főtérre vonuló tömeg helyenként megpróbált az úttesten haladni, ezt pedig a rendfenntartók megakadályozták. Egy résztvevő egy petárdát is felrobbantott a tömegben, de ez elszigetelt eset volt” – tette hozzá a szóvivő. Az alezredes azt is elmondta, senkit nem állítottak elő a rendezvény kapcsán.
A Gábor Áron-díj kitüntetettje
A szervezők este nyolc órára hirdették meg a Gábor Áron-díj átadásának ünnepi rendezvényét, amelyre meghívtak minden marosszéki küldöttet, küldött-helyettest. Az időpont az események miatt huszonöt percet késett. A díj átadására a Kultúrpalota kistermében került sor.
Idén a Gábor Áron-díjat a Csíki Székely Múzeum munkaközössége kapta azért az áldozatos munkáért, amelyet a magyarságtudat, népünk kultúrkincseinek megőrzése, népszerűsítése terén kifejtettek, az itt dolgozók kutatásaik eredményeivel gazdagították a Székelységben élő népek kulturális örökségét, hozzájárultak a kultúrkincseinknek következő nemzedékek általi megismeréséhez, átörökítéséhez.
Szekeres Attila István laudációját Gazda Zoltán színművész olvasta fel. A díjat Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke adta át Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának.
Bakó Zoltán, Becze Dalma, Vass Gyopár
Székelyhon.ro,
2014. március 11.
Antal Árpád: a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be!
Turulszobrot avattak hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a Székely Szabadság Napja alkalmából. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében felállított emlékmű előtti ünnepi beszédeket követően, a mintegy ötszáz fős tömeg útnak indult a marosvásárhelyi megemlékezés helyszínére.
„Gondolom, sokan feltették magukban a kérdést, hogy miért egy ilyen délelőtti napon, és miért pont ma avatjuk ezt a szobrot. Bevallom, ez a szobor már néhány hónapja elkészült. A turulmadár itt keringett a város fölött, hogy megismerje utcáinkat, épületeinket, az itt élő embereket. Úgy döntött, hogy ma foglalja ezt a helyet, amelyet évekkel ezelőtt kiválasztottunk neki. Azért ez a délelőtti időpont, mert mind, akik itt vagyunk találkozunk Marosvásárhelyen a Postaréten. Bízom benne, hogy egy hagyományt teremtünk és ezután minden éven egy székely kokárdával és egy szál virággal idelátogatunk erre a helyre” – mondta el ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró köszönetet mondott a szobor ötletgazdájának, Gazda Zoltánnak, a szobor készítőjének Sárpátky Zoltán szobrászművésznek, az öntőmesternek Sánta Csaba képzőművésznek, az obeliszk faragójának Jakab Gyulának és Zsigmond Pálnak, a park tervezőjének, hogy hozzájárultak egy új közösségi tér megvalósításához a város egyik patinás régi utcájában. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében lévő területet egyébként a polgármesteri hivatal pár éve vásárolta meg, és a területrendezés után egy öt méteres gránit talapzatra terveztették meg Sárpátky Zoltán csíkszeredai képzőművésszel a turulmadár szobrát.
Sepsiszentgyörgy polgármestere felszólalásában kiemelte: „fontos, hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be, mert ez erősít meg bennünket abban hitünkben, hogy itthon vagyunk, hogy ez hely a mi hazánk, hogy itt élni, dolgozni, alkotni, családot alapítani és tervezni tudunk.”
„A turulmadár számunkra egy erőteljes és jelentőségteljes szimbólum, amely azt szimbolizálja, hogy megtaláltuk a hazánkat, amelyet azóta is védelmezünk és óvunk. A mi őseink tudták, hogy csak úgy érdemes élni, ha szabadok vagyunk. És mi hajlandók voltunk megküzdeni ezért. Ennek a kitartásnak és töretlen hitnek az elévülhetetlen szimbóluma ez a halhatatlan madár. Nekünk ma meg kell védenünk a székely zászlót és mindazt ami a szabadságot, a cselekvés szabadságát jelenti. Egy közösség csak akkor lehet szabad, ha a sorsának alakításába bele tud szólni, a turulmadárnak ezért kell itt állnia és emlékeztetnie erre. Ki kell állnunk a továbbiakban a székelység önrendelkezési jogaiért, ki kell vívnunk azt, hogy szülőföldünkön a magyar nyelvet hivatalosan nyelvként tudjuk használni. Addig nem nyugodhatunk, amíg mindez valóra nem válik” – zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Gazda Zoltán a Sepsi Reform Egyesület elnöke, a turulszobor állításának ötletgazdája felszólalásában javaslatot tett arra, hogy a még név nélküli köztér kapja a Székely Szabadság tere nevet, elsőként a nagyvilágban.
Az ünnepélyes szoboravatás után a résztvevők útnak indultak Marosvásárhelyre, a Székely Szabadság Napjának megemlékező ünnepségére.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,
Turulszobrot avattak hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a Székely Szabadság Napja alkalmából. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében felállított emlékmű előtti ünnepi beszédeket követően, a mintegy ötszáz fős tömeg útnak indult a marosvásárhelyi megemlékezés helyszínére.
„Gondolom, sokan feltették magukban a kérdést, hogy miért egy ilyen délelőtti napon, és miért pont ma avatjuk ezt a szobrot. Bevallom, ez a szobor már néhány hónapja elkészült. A turulmadár itt keringett a város fölött, hogy megismerje utcáinkat, épületeinket, az itt élő embereket. Úgy döntött, hogy ma foglalja ezt a helyet, amelyet évekkel ezelőtt kiválasztottunk neki. Azért ez a délelőtti időpont, mert mind, akik itt vagyunk találkozunk Marosvásárhelyen a Postaréten. Bízom benne, hogy egy hagyományt teremtünk és ezután minden éven egy székely kokárdával és egy szál virággal idelátogatunk erre a helyre” – mondta el ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró köszönetet mondott a szobor ötletgazdájának, Gazda Zoltánnak, a szobor készítőjének Sárpátky Zoltán szobrászművésznek, az öntőmesternek Sánta Csaba képzőművésznek, az obeliszk faragójának Jakab Gyulának és Zsigmond Pálnak, a park tervezőjének, hogy hozzájárultak egy új közösségi tér megvalósításához a város egyik patinás régi utcájában. A Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében lévő területet egyébként a polgármesteri hivatal pár éve vásárolta meg, és a területrendezés után egy öt méteres gránit talapzatra terveztették meg Sárpátky Zoltán csíkszeredai képzőművésszel a turulmadár szobrát.
Sepsiszentgyörgy polgármestere felszólalásában kiemelte: „fontos, hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék be, mert ez erősít meg bennünket abban hitünkben, hogy itthon vagyunk, hogy ez hely a mi hazánk, hogy itt élni, dolgozni, alkotni, családot alapítani és tervezni tudunk.”
„A turulmadár számunkra egy erőteljes és jelentőségteljes szimbólum, amely azt szimbolizálja, hogy megtaláltuk a hazánkat, amelyet azóta is védelmezünk és óvunk. A mi őseink tudták, hogy csak úgy érdemes élni, ha szabadok vagyunk. És mi hajlandók voltunk megküzdeni ezért. Ennek a kitartásnak és töretlen hitnek az elévülhetetlen szimbóluma ez a halhatatlan madár. Nekünk ma meg kell védenünk a székely zászlót és mindazt ami a szabadságot, a cselekvés szabadságát jelenti. Egy közösség csak akkor lehet szabad, ha a sorsának alakításába bele tud szólni, a turulmadárnak ezért kell itt állnia és emlékeztetnie erre. Ki kell állnunk a továbbiakban a székelység önrendelkezési jogaiért, ki kell vívnunk azt, hogy szülőföldünkön a magyar nyelvet hivatalosan nyelvként tudjuk használni. Addig nem nyugodhatunk, amíg mindez valóra nem válik” – zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Gazda Zoltán a Sepsi Reform Egyesület elnöke, a turulszobor állításának ötletgazdája felszólalásában javaslatot tett arra, hogy a még név nélküli köztér kapja a Székely Szabadság tere nevet, elsőként a nagyvilágban.
Az ünnepélyes szoboravatás után a résztvevők útnak indultak Marosvásárhelyre, a Székely Szabadság Napjának megemlékező ünnepségére.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,
2014. március 11.
A hiányzó szó
Marosvásárhelyen március 10-én mintha a kézfogás is kicsit hosszabb, erősebb volna. Mert sokakkal kell kezet rázni, rengeteg a sepsiszentgyörgyi, háromszéki, meg aztán ott vannak Erdély minden szegletéből, akikkel tavaly ugyanekkor ugyanitt, a Postaréten vagy a felvonulás során, a főtéren találkoztunk.
És ettől válik ünneppé az ünnep, mert ragaszkodunk hozzá, magunkénak érezzük, napokkal előtte készülünk rá, kezdjük magunkévá tenni a teret – igen, Marosvásárhelyt, Székelyföld fővárosát is –, mert a székely zászlók mellett ott feszítenek már a kék-arany kokárdák is a kabáton. Ismerős a kép az országúton félreállított buszokkal, a rengeteg rendőrrel, csendőrrel – de tudjuk, nincs az a karhatalom, mely megállíthat ezreket, tízezreket, egy egész nemzeti közösséget, mely ünnepel méltósággal és jogait követeli békésen, de határozottan. Marosvásárhelyen tegnap ismét kinyilvánítottuk autonómia iránti igényünket. Határozottan, erőteljesen. Kicsit talán idegesebben is, mint tavaly, volt egy-két oda nem illő mozzanat – a Vesszen Trianon!, Székelyföld nem Románia szlogenek helyett nem ártana valami pozitív üzenetet megfogalmazni –, és a tömeg egy része kissé türelmetlenül fogadta az igen szigorú hatósági korlátozásokat – de ez már elsősorban a hivatalosságok hibája, hisz mégiscsak mélységesen antidemokratikus betiltani egy törvényes, jó előre bejelentett demonstrációt. A részvételre sem lehet panasz – bár a számháború már tegnap este elkezdődött, a rendőrség mindössze 3000 tüntetőt számolt –, annál is inkább, mert ezúttal munkanapra esett március 10-e, a felvonulás tiltása körüli huzavona is távol tarthatott sokakat, az RMDSZ felemás magatartása miatt pedig az összefogás nem lehetett mozgósító erő. Összességében mégis méltóságteljessé sikerült a megemlékezés, civilizált, békés, de határozott, erőteljes volt a „polgári sétává” alakult vonulás – a szónokok üzenetei pedig letisztultak, egyértelműek. Különösen jó érzés, küzdelmünkben pedig óriási jelentőssel bírhat, hogy a székelyföldi autonómiáért folyó tüntetésen ott lobog a katalánok, a baszkok zászlaja, felszólal a zászlóháborúban velünk elsőként szolidaritást vállaló magyarországi Budafok polgármestere, az autonómiapárti erőket tömörítő európai pártszövetség képviselője, és tudjuk: Törökországtól az anyaország számos településén, Bécsen és Londonon át kanadai és egyesült államokbeli városban tartottak szolidarizáló megmozdulásokat – egyvalami mégis hiányzott. Mert amíg a magyar és angol nyelvű felszólalások mellett román szót, erdélyi, székelyföldi román felszólalót nem hallunk, addig küzdelmünk aligha járhat sikerrel. Mára ugyanis egyértelmű: a magyar közösség autonómiaigénye oly erős, hogy a hazai magyar politikai pártok ezt nem mellőzhetik. Erőt, egységet tudunk felmutatni, mellettünk tudjuk az anyaországot, és a lehetséges európai szövetségeseinkre is kezdünk rátalálni – csak az a román szó, az hiányzik még. Reméljük, nem sokáig.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Marosvásárhelyen március 10-én mintha a kézfogás is kicsit hosszabb, erősebb volna. Mert sokakkal kell kezet rázni, rengeteg a sepsiszentgyörgyi, háromszéki, meg aztán ott vannak Erdély minden szegletéből, akikkel tavaly ugyanekkor ugyanitt, a Postaréten vagy a felvonulás során, a főtéren találkoztunk.
És ettől válik ünneppé az ünnep, mert ragaszkodunk hozzá, magunkénak érezzük, napokkal előtte készülünk rá, kezdjük magunkévá tenni a teret – igen, Marosvásárhelyt, Székelyföld fővárosát is –, mert a székely zászlók mellett ott feszítenek már a kék-arany kokárdák is a kabáton. Ismerős a kép az országúton félreállított buszokkal, a rengeteg rendőrrel, csendőrrel – de tudjuk, nincs az a karhatalom, mely megállíthat ezreket, tízezreket, egy egész nemzeti közösséget, mely ünnepel méltósággal és jogait követeli békésen, de határozottan. Marosvásárhelyen tegnap ismét kinyilvánítottuk autonómia iránti igényünket. Határozottan, erőteljesen. Kicsit talán idegesebben is, mint tavaly, volt egy-két oda nem illő mozzanat – a Vesszen Trianon!, Székelyföld nem Románia szlogenek helyett nem ártana valami pozitív üzenetet megfogalmazni –, és a tömeg egy része kissé türelmetlenül fogadta az igen szigorú hatósági korlátozásokat – de ez már elsősorban a hivatalosságok hibája, hisz mégiscsak mélységesen antidemokratikus betiltani egy törvényes, jó előre bejelentett demonstrációt. A részvételre sem lehet panasz – bár a számháború már tegnap este elkezdődött, a rendőrség mindössze 3000 tüntetőt számolt –, annál is inkább, mert ezúttal munkanapra esett március 10-e, a felvonulás tiltása körüli huzavona is távol tarthatott sokakat, az RMDSZ felemás magatartása miatt pedig az összefogás nem lehetett mozgósító erő. Összességében mégis méltóságteljessé sikerült a megemlékezés, civilizált, békés, de határozott, erőteljes volt a „polgári sétává” alakult vonulás – a szónokok üzenetei pedig letisztultak, egyértelműek. Különösen jó érzés, küzdelmünkben pedig óriási jelentőssel bírhat, hogy a székelyföldi autonómiáért folyó tüntetésen ott lobog a katalánok, a baszkok zászlaja, felszólal a zászlóháborúban velünk elsőként szolidaritást vállaló magyarországi Budafok polgármestere, az autonómiapárti erőket tömörítő európai pártszövetség képviselője, és tudjuk: Törökországtól az anyaország számos településén, Bécsen és Londonon át kanadai és egyesült államokbeli városban tartottak szolidarizáló megmozdulásokat – egyvalami mégis hiányzott. Mert amíg a magyar és angol nyelvű felszólalások mellett román szót, erdélyi, székelyföldi román felszólalót nem hallunk, addig küzdelmünk aligha járhat sikerrel. Mára ugyanis egyértelmű: a magyar közösség autonómiaigénye oly erős, hogy a hazai magyar politikai pártok ezt nem mellőzhetik. Erőt, egységet tudunk felmutatni, mellettünk tudjuk az anyaországot, és a lehetséges európai szövetségeseinkre is kezdünk rátalálni – csak az a román szó, az hiányzik még. Reméljük, nem sokáig.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 11.
Nincs szó székely zászlóról az új kormányprogramban
Nincs szó a székely zászló használatának engedélyezéséről az új kormányprogramban, amelyért kedden kora délután vállal felelősséget a parlament előtt Victor Ponta harmadik kormánya, amelyben az RMDSZ is részt vesz.
Ezt maga Ponta mondta el egy vasárnap esti televíziós műsorban, megjegyezve: a program azt tartalmazza, hogy minden önkormányzat használhatja saját zászlaját az Európai Unió és Románia lobogója mellett, ha rendelkezik ilyennel.
A kormányfő ezzel a Traian Băsescu államfőhöz közel álló Népi Mozgalom Pártba (PMP) nemrég átigazolt egykori fejlesztési miniszter, Elena Udrea nyilatkozatára reagált, amelyben az a magyarok iránti túlzott engedékenységgel vádolta meg őt, és közölte: ha törvény születik a székely vagy a magyar zászló használatának engedélyezéséről, akkor az alkotmánybíróságon támadják majd meg.
„Azt látom, hogy hirtelen fölpezsdült a magyarellenes küzdelem. Láttam, hogy Udrea fogta a retiküljét, és elkezdte vele ütni a magyarok fejét, mivelhogy kitűztük a székely zászlókat. Nem tettünk ki egyetlen székely zászlót sem. Ellenkezőleg. Erről már tavaly is tárgyaltunk az USL és az RMDSZ részvételével, és a közigazgatási egységek jelképeinek használatáról szól. Azt mondtuk: minden helyi hatósági ingatlanra ki kell tűzni az EU és Románia zászlaját, és ha elfogad egy saját jelképet is – függetlenül attól, hogy az általam képviselt Târgu-Jiuról, Târgoviștéról, Dâmbovițáról vagy Hargitáról van szó –, jogában áll a saját zászlaját kitűzni a másik kettő mellé” – szögezte le a kormányfő a România TV-nek nyilatkozva.
Hozzátette: bármelyik megye választhat jelképet magának. „Nincs szó székely zászlóról, a vonatkozó kitétel nem is a kisebbségekről, hanem a helyi fejlesztésről szóló részben található. Nagyon komolytalannak tartom, hogy valaki egyszer csak nagy zászlóharcoksént kezd viselkedni. Elképzeltem Udreát, amint a francia forradalom jelképeként zászlóba csavarva harcol Hargita megyében. Tudom, hogy nagyon jól megértették egymást az RMDSZ-szel, amikor együtt kormányoztak, ezt az egészet nevetségesnek tartom” – szögezte le Ponta.
A kormányfő egyébként úgy vélekedett, a programnak gond nélkül át kell mennie a parlamenten, még úgy is, hogy tartalmazza a magyarokkal kötött megállapodásokat is.
Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu államfő szabta feltételül a harmadik, az RMDSZ-t is soraiban tudó kabinet beiktatásához, hogy az ne a felbomlott Szociálliberális Unió (USL) programját vigye tovább, hanem igazítsa a programot a kormány összetételének megváltozásához, és iktassa be a dokumentumba annak a megállapodásnak az elemeit is, amelyet az RMDSZ kötött a másik három kormánypárttal, és amelyek azt rögzítik, milyen kisebbségjogi követeléseket támaszt a szövetség.
Az államfő azt is feltételül szabta, hogy a kormány felelősségvállalással terjessze be a parlament elé az új programot. Ez annyit jelent, hogy a parlamenti vita elmarad, viszont az ellenzéknek jogában áll soron kívül bizalmatlansági indítványt benyújtani. Ha az indítványt megszavazzák, a kormány bukik, ha nem, akkor a felelősségvállalással beterjesztett tervezet elfogadottnak minősül. A Demokrata-Liberális Párt (PDL) jelezte, hogy készül a bizalmatlansági indítvány benyújtására.
Az alkotmány bíróság egyébként már szombaton kimondta, hogy az RMDSZ kormányra emelésével csupán a kormány szerkezete módosult, a kormányprogram nem. Hétfői indoklásában a taláros testület rámutat: ezt az is igazolja, hogy a kétoldalú megállapodásban az RMDSZ jelzi: felvállalja a korábban elfogadott kormányprogramot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
Nincs szó a székely zászló használatának engedélyezéséről az új kormányprogramban, amelyért kedden kora délután vállal felelősséget a parlament előtt Victor Ponta harmadik kormánya, amelyben az RMDSZ is részt vesz.
Ezt maga Ponta mondta el egy vasárnap esti televíziós műsorban, megjegyezve: a program azt tartalmazza, hogy minden önkormányzat használhatja saját zászlaját az Európai Unió és Románia lobogója mellett, ha rendelkezik ilyennel.
A kormányfő ezzel a Traian Băsescu államfőhöz közel álló Népi Mozgalom Pártba (PMP) nemrég átigazolt egykori fejlesztési miniszter, Elena Udrea nyilatkozatára reagált, amelyben az a magyarok iránti túlzott engedékenységgel vádolta meg őt, és közölte: ha törvény születik a székely vagy a magyar zászló használatának engedélyezéséről, akkor az alkotmánybíróságon támadják majd meg.
„Azt látom, hogy hirtelen fölpezsdült a magyarellenes küzdelem. Láttam, hogy Udrea fogta a retiküljét, és elkezdte vele ütni a magyarok fejét, mivelhogy kitűztük a székely zászlókat. Nem tettünk ki egyetlen székely zászlót sem. Ellenkezőleg. Erről már tavaly is tárgyaltunk az USL és az RMDSZ részvételével, és a közigazgatási egységek jelképeinek használatáról szól. Azt mondtuk: minden helyi hatósági ingatlanra ki kell tűzni az EU és Románia zászlaját, és ha elfogad egy saját jelképet is – függetlenül attól, hogy az általam képviselt Târgu-Jiuról, Târgoviștéról, Dâmbovițáról vagy Hargitáról van szó –, jogában áll a saját zászlaját kitűzni a másik kettő mellé” – szögezte le a kormányfő a România TV-nek nyilatkozva.
Hozzátette: bármelyik megye választhat jelképet magának. „Nincs szó székely zászlóról, a vonatkozó kitétel nem is a kisebbségekről, hanem a helyi fejlesztésről szóló részben található. Nagyon komolytalannak tartom, hogy valaki egyszer csak nagy zászlóharcoksént kezd viselkedni. Elképzeltem Udreát, amint a francia forradalom jelképeként zászlóba csavarva harcol Hargita megyében. Tudom, hogy nagyon jól megértették egymást az RMDSZ-szel, amikor együtt kormányoztak, ezt az egészet nevetségesnek tartom” – szögezte le Ponta.
A kormányfő egyébként úgy vélekedett, a programnak gond nélkül át kell mennie a parlamenten, még úgy is, hogy tartalmazza a magyarokkal kötött megállapodásokat is.
Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu államfő szabta feltételül a harmadik, az RMDSZ-t is soraiban tudó kabinet beiktatásához, hogy az ne a felbomlott Szociálliberális Unió (USL) programját vigye tovább, hanem igazítsa a programot a kormány összetételének megváltozásához, és iktassa be a dokumentumba annak a megállapodásnak az elemeit is, amelyet az RMDSZ kötött a másik három kormánypárttal, és amelyek azt rögzítik, milyen kisebbségjogi követeléseket támaszt a szövetség.
Az államfő azt is feltételül szabta, hogy a kormány felelősségvállalással terjessze be a parlament elé az új programot. Ez annyit jelent, hogy a parlamenti vita elmarad, viszont az ellenzéknek jogában áll soron kívül bizalmatlansági indítványt benyújtani. Ha az indítványt megszavazzák, a kormány bukik, ha nem, akkor a felelősségvállalással beterjesztett tervezet elfogadottnak minősül. A Demokrata-Liberális Párt (PDL) jelezte, hogy készül a bizalmatlansági indítvány benyújtására.
Az alkotmány bíróság egyébként már szombaton kimondta, hogy az RMDSZ kormányra emelésével csupán a kormány szerkezete módosult, a kormányprogram nem. Hétfői indoklásában a taláros testület rámutat: ezt az is igazolja, hogy a kétoldalú megállapodásban az RMDSZ jelzi: felvállalja a korábban elfogadott kormányprogramot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 11.
Székely maraton
Katalán és baszk újságírókkal ebédelünk a tegnap Marosvásárhelyen rendezett székely nagygyűlés előtt néhány órával, és már az előételnél megegyezünk, hogy az erdélyi magyarok számos tekintetben egy cipőben járnak kisebbségben élő nyugat-európai sorstársaikkal.
A székely szabadság napjáról tudósítani érkezett kollégák által felsorolt, a spanyol–katalán viszonyt illusztráló példák közül több a romániai állapotok hű lenyomata is egyben. Valahányszor katalánok százezrei követelik Barcelona utcáin az autonóm tartomány függetlenségét, a központi spanyol sajtó úgy próbálja bagatellizálni az elszakadási törekvéseket, hogy mindössze néhány ezer fős demonstrálóról ad hírt.
Amikor egy évvel ezelőtt a Habsburgok által kivégzett székely vértanúk tiszteletére a Székely Nemzeti Tanács első alkalommal megtartotta a székely szabadság napi megemlékezést – amelyen a szervezők szerint mintegy harmincezren vonultak fel –, a bukaresti média öt-hatezer résztvevőről számolt be. Nem beszélve a román politikusok vissza-visszatérő retorikájáról, miszerint ugyan milyen autonómiát akarnak maguknak ezek a székelyek, amikor népszámláláskor csupán néhány százan vallják magukat eme etnikai csoport tagjának.
Persze a több szempontból azonos sorsú európai nemzeti kisebbségek helyzete, törekvései ettől függetlenül jelentősen eltérnek egymástól. Miközben a dél-tiroli németek, katalánok, baszkok és erdélyi magyarok időnként még ma is szembesülni kénytelenek a Mussolini-, Franco- és Ceausescu-féle asszimilációs politika nyúlványaival, nem lényegtelen, hogy az erdélyi, székelyföldi magyarok másokkal ellentétben nem függetlenedni, elszakadni akarnak, hanem „csak” nagyobb önrendelkezésre vágynak Románián belül.
Mindez az 1,2 milliós erdélyi magyarság esetében kulturális, míg a mintegy 800 ezer fős Székelyföld esetében területi autonómiát jelent, amelyre egyformán találni működő modelleket a kontinensen. Egyértelmű azonban, hogy a romániai magyarság egészének ügye egyedi rendezést, megoldást kíván. Hűen tükrözi a közösség saját nemzeti identitásáért folytatott küzdelmét, hogy huszonöt évvel a romániai rendszerváltás után is harcolnia kell jelképei szabad használatáért, anyanyelvi jogai érvényesüléséért.
Miközben a bukaresti kormány Hargita és Kovászna megyei képviselői az elmúlt hónapokban bírósági keresetek tucatját zúdították a székelyföldi települések polgármestereinek, a megyei közgyűlések vezetőinek nyakába a székely zászló kitűzése miatt, ugyanezek a prefektusok most, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minapi hatalomra kerülése után amiatt is perelik a magyar önkormányzati vezetőket, mert felszólításra nem távolították el azonnal a közintézményekről a közösség szimbólumát.
Nem beszélve arról az abszurd szituációról, hogy a tegnapi marosvásárhelyi demonstráció résztvevői attól a román kormánytól követelték a közösségi jogok szavatolását, amelynek egy hete immár az erdélyi magyarság egyetlen, parlamenti képviselettel bíró szervezete, az RMDSZ is oszlopos tagja.
Az alakulatnak egyrészt meg kell felelnie az autonómiát vörös posztónak tekintő román kormányzati partnerek elvárásainak, másrészt nemrég, ellenzéki pozícióban tett ígéretéről, a területi önrendelkezésről szóló törvénytervezet parlamenti beterjesztéséről sem mondhat le. Ami, valljuk be, kibékíthetetlen ellentétnek tűnik, különös tekintettel arra, hogy új szövetségese, Victor Ponta román szociáldemokrata miniszterelnök a Székelyföld létét is megkérdőjelezi.
Az erdélyi magyarokra, székelyekre tehát még hosszú menetelés vár az autonómiáig. De Európában egyetlen közösség sem vívta ki rövidtávfutással önrendelkezését.
Rostás Szabolcs
Magyar Nemzet,
Katalán és baszk újságírókkal ebédelünk a tegnap Marosvásárhelyen rendezett székely nagygyűlés előtt néhány órával, és már az előételnél megegyezünk, hogy az erdélyi magyarok számos tekintetben egy cipőben járnak kisebbségben élő nyugat-európai sorstársaikkal.
A székely szabadság napjáról tudósítani érkezett kollégák által felsorolt, a spanyol–katalán viszonyt illusztráló példák közül több a romániai állapotok hű lenyomata is egyben. Valahányszor katalánok százezrei követelik Barcelona utcáin az autonóm tartomány függetlenségét, a központi spanyol sajtó úgy próbálja bagatellizálni az elszakadási törekvéseket, hogy mindössze néhány ezer fős demonstrálóról ad hírt.
Amikor egy évvel ezelőtt a Habsburgok által kivégzett székely vértanúk tiszteletére a Székely Nemzeti Tanács első alkalommal megtartotta a székely szabadság napi megemlékezést – amelyen a szervezők szerint mintegy harmincezren vonultak fel –, a bukaresti média öt-hatezer résztvevőről számolt be. Nem beszélve a román politikusok vissza-visszatérő retorikájáról, miszerint ugyan milyen autonómiát akarnak maguknak ezek a székelyek, amikor népszámláláskor csupán néhány százan vallják magukat eme etnikai csoport tagjának.
Persze a több szempontból azonos sorsú európai nemzeti kisebbségek helyzete, törekvései ettől függetlenül jelentősen eltérnek egymástól. Miközben a dél-tiroli németek, katalánok, baszkok és erdélyi magyarok időnként még ma is szembesülni kénytelenek a Mussolini-, Franco- és Ceausescu-féle asszimilációs politika nyúlványaival, nem lényegtelen, hogy az erdélyi, székelyföldi magyarok másokkal ellentétben nem függetlenedni, elszakadni akarnak, hanem „csak” nagyobb önrendelkezésre vágynak Románián belül.
Mindez az 1,2 milliós erdélyi magyarság esetében kulturális, míg a mintegy 800 ezer fős Székelyföld esetében területi autonómiát jelent, amelyre egyformán találni működő modelleket a kontinensen. Egyértelmű azonban, hogy a romániai magyarság egészének ügye egyedi rendezést, megoldást kíván. Hűen tükrözi a közösség saját nemzeti identitásáért folytatott küzdelmét, hogy huszonöt évvel a romániai rendszerváltás után is harcolnia kell jelképei szabad használatáért, anyanyelvi jogai érvényesüléséért.
Miközben a bukaresti kormány Hargita és Kovászna megyei képviselői az elmúlt hónapokban bírósági keresetek tucatját zúdították a székelyföldi települések polgármestereinek, a megyei közgyűlések vezetőinek nyakába a székely zászló kitűzése miatt, ugyanezek a prefektusok most, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minapi hatalomra kerülése után amiatt is perelik a magyar önkormányzati vezetőket, mert felszólításra nem távolították el azonnal a közintézményekről a közösség szimbólumát.
Nem beszélve arról az abszurd szituációról, hogy a tegnapi marosvásárhelyi demonstráció résztvevői attól a román kormánytól követelték a közösségi jogok szavatolását, amelynek egy hete immár az erdélyi magyarság egyetlen, parlamenti képviselettel bíró szervezete, az RMDSZ is oszlopos tagja.
Az alakulatnak egyrészt meg kell felelnie az autonómiát vörös posztónak tekintő román kormányzati partnerek elvárásainak, másrészt nemrég, ellenzéki pozícióban tett ígéretéről, a területi önrendelkezésről szóló törvénytervezet parlamenti beterjesztéséről sem mondhat le. Ami, valljuk be, kibékíthetetlen ellentétnek tűnik, különös tekintettel arra, hogy új szövetségese, Victor Ponta román szociáldemokrata miniszterelnök a Székelyföld létét is megkérdőjelezi.
Az erdélyi magyarokra, székelyekre tehát még hosszú menetelés vár az autonómiáig. De Európában egyetlen közösség sem vívta ki rövidtávfutással önrendelkezését.
Rostás Szabolcs
Magyar Nemzet,
2014. március 12.
Beszélgetés Tőkés László EP-képviselővel
Egységes nemzetpolitikai stratégia szükséges
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a kisjenői EMNT és EMNP közös irodának a megnyitása alkalmával beszélgetett a sajtó képviselőivel.
Amint bevezetőjében elmondta, a rendszerváltás után a romániai magyarság jó lendülettel indult, csakhogy később püspökként, majd politikai szereplőként is lassan arra a felismerésre jutott, hogy mivel nem volt egy olyan erő, ami folyamatosan katalizátora lehetett volna a magyar életnek, az nem, hogy felpezsdült volna, hanem tovább folytatódott a térvesztés. Nem csak az olyan szórványban, mint Kisjenő–Erdőhegy és környéke, hanem a tömbmagyar vidékeken is. E folyamat megfordítására újra erőfeszítéseket tesz az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt is, amelyeknek a szándékai találkoznak az RMDSZ, de az anyaországi kormány elképzeléseivel is. Ha sikerülne egy hatékony polgári összefogást létrehozniuk, akkor ez a jobb sorsra érdemes magyarság többre jutna. Hasonlóképpen történik ez Kisjenő–Erdőhegyen is, ahol egy életképes közösség él, amelyik viszont az utóbbi időben elbizonytalanodott, elanyátlanodott. Éppen ezért üdvözli az EMNP és az EMNT kezdeményezését, hogy itt, ahol az RMDSZ-nek sincs irodája, létrehozta e közösségi helyet, ami alkalmas lesz a honosításra, de kisugárzási pontja is lehet a helybeli magyar élet újraszervezésének. E településen nagy múltra tekint vissza a magyar kulturális élet, aminek jó volna, ha a nyomdokaiba léphetne az új létesítmény.
Újságírói kérdésre, miszerint döntött-e az EP-választásokon való indulásról, a püspök kifejtette: hamarosan eldől, hogy e téren merre lehet haladni. Mert figyelembe véve a körülményeket, elemezve a lehetőségeket, az EMNP indítványát tartja a legéletrevalóbbnak, hogy ne keresztezze az RMDSZ Európai Parlamenti választási útját, nehogy egy esetleges kettős kiütéssel mindenki a padlón maradjon, nehogy Erdélyből egyetlen magyar se jusson az Európai Parlamentbe. Éppen ezért úgy döntött, hogy sem egyénileg, sem a Néppárt listáján nem indul, hanem, ha áll az alku, és a FIDESZ betartja a felajánlását, miszerint az ő listájukon induljon az EP-választások alkalmával, akkor ott indulna. Ez nem csupán a jelen körülmények következtetéseinek a levonását, hanem egy komoly nemzetpolitikai megvalósítást is jelentene. Ha ugyanis egy kiegyensúlyozott Kárpát-medencei politikában gondolkodunk, nem csupán szavazó polgárokat adhat a külhoni magyarság, hanem jelölteket is állíthat a közös nemzeti intézményekbe. Ilyen értelemben túlmutathatna a határok által elválasztott magyar közösségeknek az együttműködése, hogy valaki egy közös nemzeti listán indulva jut az EP-be.
Egy újabb kérdésre, hogy mikor válik véglegessé az indulásának a módja, az EP-képviselő elmondta: az április 6-ra tervezett anyaországi parlamenti választásokig e kérdést jegelték, mert ott most minden idegszálukkal az országgyűlési választásokra összpontosítanak. A jelzett választások után viszont, feláll az anyaországi EP-lista, amelynek az összeállásáról akkor kézzelfogható döntéseket lehet hozni.
Ha egyfelé húznánk a nemzet szekerét
Újabb újságírói kérdésre, hogy mit üzen azoknak a romániai magyar választóknak, akik a legutóbbi EP-választások alkalmával az általa vezetett RMDSZ-es EP-listára szavaztak, Tőkés László hozzáfűzte: ezt a kérdést az RMDSZ szűkkeblű módon gondolkodó vezetőségének kellene feltenni, ugyanis azáltal, hogy a választás szabadságát korlátozzák, rendre választási egyeduralomra törekednek. Ezzel azt érik el, hogy tovább tart a romániai magyar szavazóbázisnak a lemorzsolódása. Arról tudjuk, hogy 2013-ban már 43%-ra apadt. Kérdés, hogy akik 2007-ben, az akkor fennállt versenynek köszönhetően aktivizálódtak, majd 2009-ben az összefogásra mozdultak meg, most hogyan viszonyulnak az új helyzethez. Mert ezúttal sem verseny, sem összefogás nem ösztönzi őket, ezért a választópolgárainknak egy jelentős része otthon maradhat. Ezért ragaszkodott mindig a közös listán való induláshoz, de nem volt kivel beszélni, mivel a nemzeti érdek helyett a pártérdeket tartották elsőrendű feladatnak. Maga viszont, hogy a kisebbik rosszat válassza, elfogadta a FIDESZ ajánlatát, amivel viszont nem lehet felajánlani polgárainknak a választás lehetőségét. Ez olyan, mint az egyfogásos ebéd, amit tetszik, nem tetszik, el kell fogyasztani. Ezzel azonban nagyon nehéz helyzetbe kerülhet Erdélyben a választópolgár.
Az új mandátumára vonatkozó kérdésre, miszerint vannak-e olyan elképzelései, amelyekkel fel lehetne oldani a brüsszeli képviselők, bürokraták érdektelenségét az erdélyi magyar, de általában a kisebbségi kérdések iránt, Tőkés László aláhúzta: e kérdéskört a közmondás szerint, „a kályhánál”, vagyis magunknál kell kezdeni, mert gondoljuk el, hogy az RMDSZ-nek az utóbbi évekig, a 2009-es választásokig szinte nem volt külpolitikája. A román kormányban való részvétel semlegesítette a magyar kisebbségpolitikát. Amióta azonban nem vett részt a kormányzásban, alaposan felpezsdült az RMDSZ külpolitikája, igen fontosnak tartották az európai polgári kezdeményezést, nagy hangsúlyt fektetnek az Európai parlamentben való jelenlétre vagy a Nemzeti Kisebbségek Föderális Uniójában való részvételre, újból napirendre került az autonómia kérdése, ugyancsak felpezsdült a szórványkérdés is. Mindez azt bizonyítja, magunknál kell kezdeni, látnunk kell a közös célt. Ha ezt látjuk, akkor már van mit mondanunk az európai félnek, de az anyaországnak is. Ebbe a történetbe ugyanis beletartozik Magyarország is, ahol az elmúlt 25 év nagy részében igen visszafogott volt a határon túli politika, miközben nagyobb hangsúlyt fektetett az európai integrációs vagy a szomszédsági politikára, mint a külhoni magyar politikára. El kellett jönnie 2010-nek, hogy ebből a helyzetből kimozduljunk. Íme, manapság a honosítás révén, illetve az autonómia politika támogatása révén, a magyarországi fél is öntudatosabban, határozottabban képviseli a kisebbségi ügyet. Nos, ha mi rendbe tettük a házunk táját, ha össze tudunk fogni egymással, ha meg tudunk egyezni abban, hogy mit akarunk, akkor Európában is könnyebb dolgunk lesz. Nekem az a gondom mai napig Európában, hogy nem egységesen képviseljük a közösségünket. Mert ha kimegy Izsák Balázs és mást mond az autonómiáról, ha kimegy Winkler Gyula és mást mond, illetve ha kimegyek én és ugyancsak mást mondok róla, akkor azt mondják: gyerekek, hát tisztázzátok otthon, hogy mit akartok, mert most már nem értünk semmit. Ez volt a baj az Európai Polgári Kezdeményezéssel is, hogy mi indítottuk el, utána elindította a Székely Nemzeti Tanács, majd az RMDSZ is. Tehát három irányba húztuk a szekeret, ezért a végén nem lett belőle semmi. Én úgy érzem, ha sikerül a magyar álláspontot megerősíteni, kikristályosítani, akkor lehet szó egy határozott és hatékony európai kisebbségpolitikai képviseletről. Ezt remélem a következő Európai Parlamenti időszaktól.
És, ha mégis kormányra lép az RMDSZ – hangzott az újabb kérdés.
Annak nagy ára lesz, mert amíg kormányon lesz, borítékolhatjuk, hogy jegelnek minden fontos nemzetstratégiai kérdést. Most a 25. évfordulóján vagyunk a temesvári forradalomnak. Ennyi idő alatt bebizonyosodott: a jó politika elvi alapokon nyugszik. Aki feladja az elveit, az játékszerévé válik a politikai konjunktúrának, és lehet, hogy pillanatnyilag nyer két miniszteri tisztséget és valamennyi költségvetési támogatást, de kockáztatja, hogy mindent elveszíthet – mondta el a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetés során Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
Egységes nemzetpolitikai stratégia szükséges
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a kisjenői EMNT és EMNP közös irodának a megnyitása alkalmával beszélgetett a sajtó képviselőivel.
Amint bevezetőjében elmondta, a rendszerváltás után a romániai magyarság jó lendülettel indult, csakhogy később püspökként, majd politikai szereplőként is lassan arra a felismerésre jutott, hogy mivel nem volt egy olyan erő, ami folyamatosan katalizátora lehetett volna a magyar életnek, az nem, hogy felpezsdült volna, hanem tovább folytatódott a térvesztés. Nem csak az olyan szórványban, mint Kisjenő–Erdőhegy és környéke, hanem a tömbmagyar vidékeken is. E folyamat megfordítására újra erőfeszítéseket tesz az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt is, amelyeknek a szándékai találkoznak az RMDSZ, de az anyaországi kormány elképzeléseivel is. Ha sikerülne egy hatékony polgári összefogást létrehozniuk, akkor ez a jobb sorsra érdemes magyarság többre jutna. Hasonlóképpen történik ez Kisjenő–Erdőhegyen is, ahol egy életképes közösség él, amelyik viszont az utóbbi időben elbizonytalanodott, elanyátlanodott. Éppen ezért üdvözli az EMNP és az EMNT kezdeményezését, hogy itt, ahol az RMDSZ-nek sincs irodája, létrehozta e közösségi helyet, ami alkalmas lesz a honosításra, de kisugárzási pontja is lehet a helybeli magyar élet újraszervezésének. E településen nagy múltra tekint vissza a magyar kulturális élet, aminek jó volna, ha a nyomdokaiba léphetne az új létesítmény.
Újságírói kérdésre, miszerint döntött-e az EP-választásokon való indulásról, a püspök kifejtette: hamarosan eldől, hogy e téren merre lehet haladni. Mert figyelembe véve a körülményeket, elemezve a lehetőségeket, az EMNP indítványát tartja a legéletrevalóbbnak, hogy ne keresztezze az RMDSZ Európai Parlamenti választási útját, nehogy egy esetleges kettős kiütéssel mindenki a padlón maradjon, nehogy Erdélyből egyetlen magyar se jusson az Európai Parlamentbe. Éppen ezért úgy döntött, hogy sem egyénileg, sem a Néppárt listáján nem indul, hanem, ha áll az alku, és a FIDESZ betartja a felajánlását, miszerint az ő listájukon induljon az EP-választások alkalmával, akkor ott indulna. Ez nem csupán a jelen körülmények következtetéseinek a levonását, hanem egy komoly nemzetpolitikai megvalósítást is jelentene. Ha ugyanis egy kiegyensúlyozott Kárpát-medencei politikában gondolkodunk, nem csupán szavazó polgárokat adhat a külhoni magyarság, hanem jelölteket is állíthat a közös nemzeti intézményekbe. Ilyen értelemben túlmutathatna a határok által elválasztott magyar közösségeknek az együttműködése, hogy valaki egy közös nemzeti listán indulva jut az EP-be.
Egy újabb kérdésre, hogy mikor válik véglegessé az indulásának a módja, az EP-képviselő elmondta: az április 6-ra tervezett anyaországi parlamenti választásokig e kérdést jegelték, mert ott most minden idegszálukkal az országgyűlési választásokra összpontosítanak. A jelzett választások után viszont, feláll az anyaországi EP-lista, amelynek az összeállásáról akkor kézzelfogható döntéseket lehet hozni.
Ha egyfelé húznánk a nemzet szekerét
Újabb újságírói kérdésre, hogy mit üzen azoknak a romániai magyar választóknak, akik a legutóbbi EP-választások alkalmával az általa vezetett RMDSZ-es EP-listára szavaztak, Tőkés László hozzáfűzte: ezt a kérdést az RMDSZ szűkkeblű módon gondolkodó vezetőségének kellene feltenni, ugyanis azáltal, hogy a választás szabadságát korlátozzák, rendre választási egyeduralomra törekednek. Ezzel azt érik el, hogy tovább tart a romániai magyar szavazóbázisnak a lemorzsolódása. Arról tudjuk, hogy 2013-ban már 43%-ra apadt. Kérdés, hogy akik 2007-ben, az akkor fennállt versenynek köszönhetően aktivizálódtak, majd 2009-ben az összefogásra mozdultak meg, most hogyan viszonyulnak az új helyzethez. Mert ezúttal sem verseny, sem összefogás nem ösztönzi őket, ezért a választópolgárainknak egy jelentős része otthon maradhat. Ezért ragaszkodott mindig a közös listán való induláshoz, de nem volt kivel beszélni, mivel a nemzeti érdek helyett a pártérdeket tartották elsőrendű feladatnak. Maga viszont, hogy a kisebbik rosszat válassza, elfogadta a FIDESZ ajánlatát, amivel viszont nem lehet felajánlani polgárainknak a választás lehetőségét. Ez olyan, mint az egyfogásos ebéd, amit tetszik, nem tetszik, el kell fogyasztani. Ezzel azonban nagyon nehéz helyzetbe kerülhet Erdélyben a választópolgár.
Az új mandátumára vonatkozó kérdésre, miszerint vannak-e olyan elképzelései, amelyekkel fel lehetne oldani a brüsszeli képviselők, bürokraták érdektelenségét az erdélyi magyar, de általában a kisebbségi kérdések iránt, Tőkés László aláhúzta: e kérdéskört a közmondás szerint, „a kályhánál”, vagyis magunknál kell kezdeni, mert gondoljuk el, hogy az RMDSZ-nek az utóbbi évekig, a 2009-es választásokig szinte nem volt külpolitikája. A román kormányban való részvétel semlegesítette a magyar kisebbségpolitikát. Amióta azonban nem vett részt a kormányzásban, alaposan felpezsdült az RMDSZ külpolitikája, igen fontosnak tartották az európai polgári kezdeményezést, nagy hangsúlyt fektetnek az Európai parlamentben való jelenlétre vagy a Nemzeti Kisebbségek Föderális Uniójában való részvételre, újból napirendre került az autonómia kérdése, ugyancsak felpezsdült a szórványkérdés is. Mindez azt bizonyítja, magunknál kell kezdeni, látnunk kell a közös célt. Ha ezt látjuk, akkor már van mit mondanunk az európai félnek, de az anyaországnak is. Ebbe a történetbe ugyanis beletartozik Magyarország is, ahol az elmúlt 25 év nagy részében igen visszafogott volt a határon túli politika, miközben nagyobb hangsúlyt fektetett az európai integrációs vagy a szomszédsági politikára, mint a külhoni magyar politikára. El kellett jönnie 2010-nek, hogy ebből a helyzetből kimozduljunk. Íme, manapság a honosítás révén, illetve az autonómia politika támogatása révén, a magyarországi fél is öntudatosabban, határozottabban képviseli a kisebbségi ügyet. Nos, ha mi rendbe tettük a házunk táját, ha össze tudunk fogni egymással, ha meg tudunk egyezni abban, hogy mit akarunk, akkor Európában is könnyebb dolgunk lesz. Nekem az a gondom mai napig Európában, hogy nem egységesen képviseljük a közösségünket. Mert ha kimegy Izsák Balázs és mást mond az autonómiáról, ha kimegy Winkler Gyula és mást mond, illetve ha kimegyek én és ugyancsak mást mondok róla, akkor azt mondják: gyerekek, hát tisztázzátok otthon, hogy mit akartok, mert most már nem értünk semmit. Ez volt a baj az Európai Polgári Kezdeményezéssel is, hogy mi indítottuk el, utána elindította a Székely Nemzeti Tanács, majd az RMDSZ is. Tehát három irányba húztuk a szekeret, ezért a végén nem lett belőle semmi. Én úgy érzem, ha sikerül a magyar álláspontot megerősíteni, kikristályosítani, akkor lehet szó egy határozott és hatékony európai kisebbségpolitikai képviseletről. Ezt remélem a következő Európai Parlamenti időszaktól.
És, ha mégis kormányra lép az RMDSZ – hangzott az újabb kérdés.
Annak nagy ára lesz, mert amíg kormányon lesz, borítékolhatjuk, hogy jegelnek minden fontos nemzetstratégiai kérdést. Most a 25. évfordulóján vagyunk a temesvári forradalomnak. Ennyi idő alatt bebizonyosodott: a jó politika elvi alapokon nyugszik. Aki feladja az elveit, az játékszerévé válik a politikai konjunktúrának, és lehet, hogy pillanatnyilag nyer két miniszteri tisztséget és valamennyi költségvetési támogatást, de kockáztatja, hogy mindent elveszíthet – mondta el a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetés során Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
2014. március 12.
Törünk-zúzunk Budapesten
Budapestre látogatott a Campus szerkesztőségének egy része, hogy a „nagy” szerkesztőségektől lesse el a szakmát. Mint kiderült, sokszor azon sajtóorgánumok szorulnak a legkisebb helyre, amelyeket a legnagyobb intenzitással figyel egy erdélyi magyar diák. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy a BBTE újságírás szaka által szervezett kéthetes részképzésen csak az újságírás jövőjére figyelünk. Kinyitjuk a szemünket másra is. Merthogy van, amiért szélesre tárni a pislogóinkat, hiszen Budapest legszélsőbb kerületeiben is találkoztunk megmosolyognivalóval.
Ha már végiglátogattuk a tíz legnagyobb budapesti nevezetességet, és a Lánchíd késő esti, kivilágított idillje sem hat meg annyira, akkor miért ne utazzunk metrón, héven, buszon több mint egy órán keresztül, hogy ószeren bóklászhassunk. Ha a választható járművek dzsungelében eligazodtunk, akkor már csak az „antik szagot” kellett követnünk. Legalábbis a minket útbaigazító bácsika szerint. Az ócskapiac nem volt akkora nagy katarzis. Az ecseri bolhapiac alig nagyobb a kolozsvárinál. Annyibban viszont különbözik, hogy a ruhatenger helyett sokkal inkább találkozunk antik bútorokkal, ékszerekkel. S persze mindenki megtalálja a saját foltját. Mi két ezüstkanál között egy műfajismeret könyvre is bukkantunk. Ez még persze nem jelenti azt, hogy jobban fogunk írni, sem azt, hogy itt véget ér a történet. Merthogy nincs Budapest eltévedés nélkül. Hazafelé menet rossz irányban kerestük a belvárosba visszavezető utat. Útbaigazító akadt itt is. „A falu a másik irányba van.” – hangzott az egyik éppen pihenő ellenőrtől.
Merthogy meg kell oldani azt is, hogy a fényképész is felkerüljön a fotóra. Ezt az ősrégi problémát oldotta meg egy harmincöt év körüli, napbarnított arcú, éles tekintetű, normál magasságú, sármos és roppant kedves BKK (Budapesti Közlekedési Központ) buszvezető. A Campus kutatócsoportunk (CK) saját bőrén tapasztalta e furcsa jelenséget, amelynek megindító oka egy pár perces késés és a csodaszép naphegyi buszmegálló. Mivelhogy orrunk előtt indult el a busz, kénytelenek voltunk megvárni a következő indulását. A vezető közölte velünk, a busz pontosan nyolc perc múlva indul, így kihasználva a kolléganőnk fényképezői hozzáértését, kértünk pár képet a vadnövénnyel körbefuttatott, amolyan Kármán József-i szentimentalista kertre emlékeztető buszmegállóban. Hamarosan „összképi” probléma merült fel: hogyan szerepeljen a képen a fényképészünk is? Számunkra eddig még ismeretlen buszsofőri kedvességgel meg üdeséggel, a mi kis kedvenc járművezetőnk, csupa mosolygás közepette kattintott párat, komolyan és felelősségtudatosan a gépen. Meglepett. (A történet hitelessége miatt meg kell említenünk, hogy csoportunkat csupa mosolygó hölgyemény alkotta, persze, a sofőr tette ettől nem veszíti el „azéletapróörömei” díjat.)
Élményeink lennének ezrével. Időnk viszont kevesebb. Ezért is szolgáltatunk csak ilyen keveset. Csattanóként viszont hadd meséljük el a 444.hu szerkesztőségében történteket. Elöljáróban annyit, hogy becsszó, nem a mi hibánk. A történetről pedig annyit, hogy betörtük az ablakot. Talán ámulatunkban, hogy milyen vagány fiúk szolgáltatják az olvasnivalót, nekidőltünk hevesebben. De így legalább nem kell majd megpucolni...
KRISTÁLY BEÁTA, NAGY KINGA, CK (Campus Kutatócsoport)
Szabadság (Kolozsvár),
Budapestre látogatott a Campus szerkesztőségének egy része, hogy a „nagy” szerkesztőségektől lesse el a szakmát. Mint kiderült, sokszor azon sajtóorgánumok szorulnak a legkisebb helyre, amelyeket a legnagyobb intenzitással figyel egy erdélyi magyar diák. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy a BBTE újságírás szaka által szervezett kéthetes részképzésen csak az újságírás jövőjére figyelünk. Kinyitjuk a szemünket másra is. Merthogy van, amiért szélesre tárni a pislogóinkat, hiszen Budapest legszélsőbb kerületeiben is találkoztunk megmosolyognivalóval.
Ha már végiglátogattuk a tíz legnagyobb budapesti nevezetességet, és a Lánchíd késő esti, kivilágított idillje sem hat meg annyira, akkor miért ne utazzunk metrón, héven, buszon több mint egy órán keresztül, hogy ószeren bóklászhassunk. Ha a választható járművek dzsungelében eligazodtunk, akkor már csak az „antik szagot” kellett követnünk. Legalábbis a minket útbaigazító bácsika szerint. Az ócskapiac nem volt akkora nagy katarzis. Az ecseri bolhapiac alig nagyobb a kolozsvárinál. Annyibban viszont különbözik, hogy a ruhatenger helyett sokkal inkább találkozunk antik bútorokkal, ékszerekkel. S persze mindenki megtalálja a saját foltját. Mi két ezüstkanál között egy műfajismeret könyvre is bukkantunk. Ez még persze nem jelenti azt, hogy jobban fogunk írni, sem azt, hogy itt véget ér a történet. Merthogy nincs Budapest eltévedés nélkül. Hazafelé menet rossz irányban kerestük a belvárosba visszavezető utat. Útbaigazító akadt itt is. „A falu a másik irányba van.” – hangzott az egyik éppen pihenő ellenőrtől.
Merthogy meg kell oldani azt is, hogy a fényképész is felkerüljön a fotóra. Ezt az ősrégi problémát oldotta meg egy harmincöt év körüli, napbarnított arcú, éles tekintetű, normál magasságú, sármos és roppant kedves BKK (Budapesti Közlekedési Központ) buszvezető. A Campus kutatócsoportunk (CK) saját bőrén tapasztalta e furcsa jelenséget, amelynek megindító oka egy pár perces késés és a csodaszép naphegyi buszmegálló. Mivelhogy orrunk előtt indult el a busz, kénytelenek voltunk megvárni a következő indulását. A vezető közölte velünk, a busz pontosan nyolc perc múlva indul, így kihasználva a kolléganőnk fényképezői hozzáértését, kértünk pár képet a vadnövénnyel körbefuttatott, amolyan Kármán József-i szentimentalista kertre emlékeztető buszmegállóban. Hamarosan „összképi” probléma merült fel: hogyan szerepeljen a képen a fényképészünk is? Számunkra eddig még ismeretlen buszsofőri kedvességgel meg üdeséggel, a mi kis kedvenc járművezetőnk, csupa mosolygás közepette kattintott párat, komolyan és felelősségtudatosan a gépen. Meglepett. (A történet hitelessége miatt meg kell említenünk, hogy csoportunkat csupa mosolygó hölgyemény alkotta, persze, a sofőr tette ettől nem veszíti el „azéletapróörömei” díjat.)
Élményeink lennének ezrével. Időnk viszont kevesebb. Ezért is szolgáltatunk csak ilyen keveset. Csattanóként viszont hadd meséljük el a 444.hu szerkesztőségében történteket. Elöljáróban annyit, hogy becsszó, nem a mi hibánk. A történetről pedig annyit, hogy betörtük az ablakot. Talán ámulatunkban, hogy milyen vagány fiúk szolgáltatják az olvasnivalót, nekidőltünk hevesebben. De így legalább nem kell majd megpucolni...
KRISTÁLY BEÁTA, NAGY KINGA, CK (Campus Kutatócsoport)
Szabadság (Kolozsvár),
2014. március 12.
Többes számban
Igen, autonómiát akarunk, csakhogy egyre inkább balladai homályba vész, a „mi” alatt igazából kiket is értünk valójában.
Vajon az önrendelkezés elérésén dolgozó barátaink biztosak lehetnek abban, hogy valóban az 1,237 millió főt számláló romániai magyarságot képviselik, amikor kiállnak a nagyvilág elé? Másképpen feltéve a kérdést: nem önámítás-e sorstársakként összetartó, együtt élő és gondolkodó, jó magyar emberekből álló közösségként meghatározni magunkat olyankor, amikor sérelmeinknek és jogos követeléseinknek akarunk hangot adni?
Merthogy egyre nyilvánvalóbb: sokan nem azt akarják, amit „mi”. Ott van a több százezer főt számláló érdektelenek tábora, akik a közöny kényelmes foteljében csücsülve éldegélnek jól körbefalazott világukban, s csak akkor van véleményük, ha a tenni akarókat kell kiosztani. Hozzájuk képest szerencsére csepp a tengerben azoknak a száma, akik a cselekvést úgy értelmezik, mint újabb lehetőséget a balhéra, most mégis utóbbiak provokáló, gyűlöletkeltő tetteitől hangos a sajtó.
Az a felemelő hangulat, amelyet tavaly éltek meg mindazok (és nem csak), akik részt vettek a marosvásárhelyi székely szabadság napján, szinte nyom nélkül szertefoszlott a második születésnapon. Az elmúlt évek egyetlen mértékadó és -tartó szervezete, az autonómiatörekvéseket következetesen, őszintén és önzetlenül képviselő Székely Nemzeti Tanács most hibázott, amikor belement a félmegoldásba, és hagyta, hogy a megemlékezőket-tüntetőket úgy terelgessék a járdán a csendőrök, mint az állatokat.
Utólag még szerencse, hogy nem teljesült a szervezők előzetes, fellengzősen hangzatos elvárása, miszerint 100 ezer embert vártak hétfő délután a Postarétre. Nem ildomos fejetlenül dobálózni a számokkal: a nagyotmondás egy idő után ugyanúgy zavaróvá válik, mint a rendfenntartók bagatellizáló hozzáállása.
Sajnos azonban sokkal felháborítóbb dolgok is történtek Vásárhelyen: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom hőzöngése megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha azt hisszük, azért vonulunk utcára, hogy a „mi” arcunkat, bajainkat, követeléseinket lássa-hallja a világ – ehelyett csuklyás-maszkos dulakodókról szólnak a hírek. A múlt fájdalmain élősködő, ezzel pedig a jelenünket fertőző bagázs minden bizonnyal büszke performanszára, mi azonban szégyelljük és elítéljük.
Igen, mi: azok, akiket most közönyös családtagok, barátok, munkatársak, szomszédok ostoroznak azzal a felkiáltással, hogy ezért kellett?! Mi, akik a Dâmboviţa-parti alkudozások miatt újfent távol maradókat képtelenek vagyunk megérteni. Mi, akik az idei székely szabadság napjának legfájóbb tanulságaként most úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk, és nem tudjuk, hol vannak a többiek.
Páva Adorján |
Krónika (Kolozsvár),
Igen, autonómiát akarunk, csakhogy egyre inkább balladai homályba vész, a „mi” alatt igazából kiket is értünk valójában.
Vajon az önrendelkezés elérésén dolgozó barátaink biztosak lehetnek abban, hogy valóban az 1,237 millió főt számláló romániai magyarságot képviselik, amikor kiállnak a nagyvilág elé? Másképpen feltéve a kérdést: nem önámítás-e sorstársakként összetartó, együtt élő és gondolkodó, jó magyar emberekből álló közösségként meghatározni magunkat olyankor, amikor sérelmeinknek és jogos követeléseinknek akarunk hangot adni?
Merthogy egyre nyilvánvalóbb: sokan nem azt akarják, amit „mi”. Ott van a több százezer főt számláló érdektelenek tábora, akik a közöny kényelmes foteljében csücsülve éldegélnek jól körbefalazott világukban, s csak akkor van véleményük, ha a tenni akarókat kell kiosztani. Hozzájuk képest szerencsére csepp a tengerben azoknak a száma, akik a cselekvést úgy értelmezik, mint újabb lehetőséget a balhéra, most mégis utóbbiak provokáló, gyűlöletkeltő tetteitől hangos a sajtó.
Az a felemelő hangulat, amelyet tavaly éltek meg mindazok (és nem csak), akik részt vettek a marosvásárhelyi székely szabadság napján, szinte nyom nélkül szertefoszlott a második születésnapon. Az elmúlt évek egyetlen mértékadó és -tartó szervezete, az autonómiatörekvéseket következetesen, őszintén és önzetlenül képviselő Székely Nemzeti Tanács most hibázott, amikor belement a félmegoldásba, és hagyta, hogy a megemlékezőket-tüntetőket úgy terelgessék a járdán a csendőrök, mint az állatokat.
Utólag még szerencse, hogy nem teljesült a szervezők előzetes, fellengzősen hangzatos elvárása, miszerint 100 ezer embert vártak hétfő délután a Postarétre. Nem ildomos fejetlenül dobálózni a számokkal: a nagyotmondás egy idő után ugyanúgy zavaróvá válik, mint a rendfenntartók bagatellizáló hozzáállása.
Sajnos azonban sokkal felháborítóbb dolgok is történtek Vásárhelyen: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom hőzöngése megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha azt hisszük, azért vonulunk utcára, hogy a „mi” arcunkat, bajainkat, követeléseinket lássa-hallja a világ – ehelyett csuklyás-maszkos dulakodókról szólnak a hírek. A múlt fájdalmain élősködő, ezzel pedig a jelenünket fertőző bagázs minden bizonnyal büszke performanszára, mi azonban szégyelljük és elítéljük.
Igen, mi: azok, akiket most közönyös családtagok, barátok, munkatársak, szomszédok ostoroznak azzal a felkiáltással, hogy ezért kellett?! Mi, akik a Dâmboviţa-parti alkudozások miatt újfent távol maradókat képtelenek vagyunk megérteni. Mi, akik az idei székely szabadság napjának legfájóbb tanulságaként most úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk, és nem tudjuk, hol vannak a többiek.
Páva Adorján |
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 12.
Besúgók és provokátorok…– Gáspárik Attila írása
Sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült a rendszerváltás előtt – írja Gáspárik Attila, aki két éve kutatja a hajdani Securitate irattárában (CNSAS) a romániai magyar színház és a kommunista titkosszolgálat összefonódásait. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorának esszéjét az alábbiakban közöljük.
Besúgók és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb, ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki előttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok
- Kontroll csoport-dalszöveg -
Annak idején engem nem hurcolt meg a Securitate. Voltak ugyan kísérletek, hogy beszervezzenek, de valahogy megúsztam. Nem kínoztak, nem zsaroltak. Nem tudom, hogyan reagáltam volna az erőszakra. A továbbiakban tanulmányozni szeretném azt a rendszert, amelyben, ha rövid ideig is, de éltem, éltünk. Szeretném megérteni a sokáig érthetetlen reakciókat a romániai magyar közéletben, és főleg a művészvilágban.
Lassan negyedszázada már a Ceaușescu nevével fémjelzett diktatúra bukásának. Persze az igazságtalan rendszert nem ő kezdte, csak folytatta, és azt sem mondhatjuk, hogy ő volt a romániai elnyomók között a legkegyetlenebb. Természetesen botorság volna összehasonlítani az elnyomó rendszerek technikáit, módszereit és sorrendet felállítani arról, hogy melyik elnyomó technika volt a legmegnyomorítóbb. Tény, hogy a titkosszolgálatokat nem a kommunisták találták ki, és a szocializmus hazai bukásával sem ért véget a működésük. Titkosszolgálatokra minden rendszernek szüksége van, de azért, hogy az állam és az állampolgárok érdekeit és biztonságát, és ne a diktatúra rendszerét védje a saját polgáraitól, ahogy az a totalitárius rendszerekben történik. Azt bizton állíthatjuk, hogy ilyen szempontból a nyomorító hatalmak titkosszolgáinak és a szolgák kiszolgálóinak az ügye, országunkban (sem), nem lezárt fejezet.
Az új kor hajnalán, 1990-ben Romániában nem volt olyan gyűlés, értekezés, tömegdemonstráció, hogy ne követelték volna a kommunista rendszer titkosszolgálatának, a Securitaténak a besúgólistáját. Most annyi év után sem látunk tisztán abban, hogy miben és hogyan is éltünk azelőtt! A feltárás, az elszámoltatás elmaradt. Természetesen voltak kísérletek, kezdeményezések, de mindegyik igen rosszul sült el. Mikor először „golyóztak ki” valakit besúgói múltjáért (egy köztiszteletnek örvendő orvost a miniszteri székből), közösségünk szinte egy emberként kiállt mellette, tisztázatlan múltját a többség (a románok) ármánykodásával magyarázta. A miniszter megbukott, az ember azóta sem méltatta a közvéleményt egyetlen bővebb magyarázatra sem.
Azóta számos közéleti szereplőről, íróról kiderült, hogy évekig jelentett; volt, aki kényszerből, és volt, aki szakmai életben maradása vagy éppen előrehaladása érdekében. A leleplezéseket azonban nem követte semmi. Angolos hidegvérrel, fagyos közönnyel vettük tudomásul, hogy a velünk élőknek volt egy titkos élte is. A közbeszéd megelégedett egy általános kommunistázással, már ami a közelmúltat illeti. Kocsmaasztalok fölötti beszélgetésekben született az a cinikus gondolat is, hogy ha 1989-ben felszínre kerülnek a besúgók iratai, akkor a rendszerváltás elmaradt volna. A romániai magyar közösség már-már teljesen immunis a leleplezésekre. Ezzel magyarázható, hogy amikor a kevés Kossuth-díjas írónk közül az egyikről kiderült, hogy évekig jelentett, miközben őt is megfigyelték, a közvélemény teljesen közömbösen viselkedett. Az író nem volt hajlandó semmilyen magyarázatot adni. Természetesen az alkotásai alkotások maradnak, azok alapján fogják őt megítélni - öt, tíz, száz év múlva - és titkosszolgálati szerepe kis lábjegyzet lesz csupán. Most azonban mi mégis keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy az, akit valamikor zászlónak választottunk, gyarló ember volt, és még gyarlóbbá teszi a cinikus hallgatása. Volt, aki belehalt, a túlélők pedig hallgatnak, vagy éppen a jobb szélre menekülnek, valódi vagy alibi cselekedetekbe kezdenek, hogy így kompenzálják a viselt dolgaikat. Akadt, akad olyan is, aki írásszakértőket citálva a bírósági perekre, megpróbálja a maradék tisztességét „formai okokkal” megvédeni.
Lassan két éve kutatok a hajdani Securitate irattárában (CNSAS). A romániai magyar színház, ezen belül elsősorban a marosvásárhelyi színház, a színművészeti főiskola és a titkosszolgálatok összefonódását kutatom. A CNSAS irattárában sok dosszié van. Számos színészt, rendezőt követtek, lehallgattak. Ennek ellenére senki sem tudja, hogy hány dosszié készült. Rengeteg még a hiányzó anyag. Sok irat fog még előkerülni. A CNSAS-nak még nem adtak át minden anyagot. Természetesen az eddig átolvasott anyag is elárulja, hogy sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült. Van köztük jó- és rosszindulatú. A „szeku” jól képzett emberekkel működött, remekül felhasználta a művészvilágra fokozottan jellemző irigységet, szakmai féltékenységet, egyéni hiúságot. A szerv sokszor minden erőfeszítés nélkül jutott olyan információhoz is, ami egyáltalán nem érdekelte. Kezdetben, gondoltam, három kötetre rúg majd az olvasott anyag, majd egyre, majd egy vaskosabb tanulmányra, mostanában pedig megelégszem egy esszével is. Nem szeretnék senkit dekonspirálni, újjal rámutatni bárkire is. Kollégák, barátok, tanárok… Már említettem, hogy a mű marad.
Ezt a szerény írást is csak azért teszem közzé, hogy szóljak arról, hogy az utánunk következő nemzedékek sokkal szigorúbbak lesznek. Mikor ők túrnak bele a viselt dolgainkba, nem lesznek majd tekintettel a személyes kapcsolatokra, a közös élményekre, a kalandokra. Borítani fognak. Kíméletlenül.
Szóval eltelt huszonöt év, jó volna elkezdeni a kibeszélést, a tükörbenézést. Lassan el kéne kezdeni a múlt feldolgozását. Jó volna, ha azok, akik úgy érzik, hogy volt egy olyan szakasza az életüknek, amelyben mára nehezen vállalható események történtek, akár név nélkül is megírnák a történteket, ezt sokan jó néven vennénk. Nem akarok senkit leleplezni, sem megszégyeníteni, és a közeljövőben sem tervezem. Úgy érzem, kötelességünk volna valamilyen módon előkészíteni a talajt azoknak, akik elfogultság nélkül, a rideg valóság tükrében fogják megítélni hajdani tetteinket.
Természetesen a legérdekesebb az volna, ha a volt tartótisztek, a hálózati felügyelők is megszólalnának, és elmesélnék a saját álláspontjukat…. Csak hogy tisztább legyen a kép!
maszol.ro,
Sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült a rendszerváltás előtt – írja Gáspárik Attila, aki két éve kutatja a hajdani Securitate irattárában (CNSAS) a romániai magyar színház és a kommunista titkosszolgálat összefonódásait. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorának esszéjét az alábbiakban közöljük.
Besúgók és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb, ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki előttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok
- Kontroll csoport-dalszöveg -
Annak idején engem nem hurcolt meg a Securitate. Voltak ugyan kísérletek, hogy beszervezzenek, de valahogy megúsztam. Nem kínoztak, nem zsaroltak. Nem tudom, hogyan reagáltam volna az erőszakra. A továbbiakban tanulmányozni szeretném azt a rendszert, amelyben, ha rövid ideig is, de éltem, éltünk. Szeretném megérteni a sokáig érthetetlen reakciókat a romániai magyar közéletben, és főleg a művészvilágban.
Lassan negyedszázada már a Ceaușescu nevével fémjelzett diktatúra bukásának. Persze az igazságtalan rendszert nem ő kezdte, csak folytatta, és azt sem mondhatjuk, hogy ő volt a romániai elnyomók között a legkegyetlenebb. Természetesen botorság volna összehasonlítani az elnyomó rendszerek technikáit, módszereit és sorrendet felállítani arról, hogy melyik elnyomó technika volt a legmegnyomorítóbb. Tény, hogy a titkosszolgálatokat nem a kommunisták találták ki, és a szocializmus hazai bukásával sem ért véget a működésük. Titkosszolgálatokra minden rendszernek szüksége van, de azért, hogy az állam és az állampolgárok érdekeit és biztonságát, és ne a diktatúra rendszerét védje a saját polgáraitól, ahogy az a totalitárius rendszerekben történik. Azt bizton állíthatjuk, hogy ilyen szempontból a nyomorító hatalmak titkosszolgáinak és a szolgák kiszolgálóinak az ügye, országunkban (sem), nem lezárt fejezet.
Az új kor hajnalán, 1990-ben Romániában nem volt olyan gyűlés, értekezés, tömegdemonstráció, hogy ne követelték volna a kommunista rendszer titkosszolgálatának, a Securitaténak a besúgólistáját. Most annyi év után sem látunk tisztán abban, hogy miben és hogyan is éltünk azelőtt! A feltárás, az elszámoltatás elmaradt. Természetesen voltak kísérletek, kezdeményezések, de mindegyik igen rosszul sült el. Mikor először „golyóztak ki” valakit besúgói múltjáért (egy köztiszteletnek örvendő orvost a miniszteri székből), közösségünk szinte egy emberként kiállt mellette, tisztázatlan múltját a többség (a románok) ármánykodásával magyarázta. A miniszter megbukott, az ember azóta sem méltatta a közvéleményt egyetlen bővebb magyarázatra sem.
Azóta számos közéleti szereplőről, íróról kiderült, hogy évekig jelentett; volt, aki kényszerből, és volt, aki szakmai életben maradása vagy éppen előrehaladása érdekében. A leleplezéseket azonban nem követte semmi. Angolos hidegvérrel, fagyos közönnyel vettük tudomásul, hogy a velünk élőknek volt egy titkos élte is. A közbeszéd megelégedett egy általános kommunistázással, már ami a közelmúltat illeti. Kocsmaasztalok fölötti beszélgetésekben született az a cinikus gondolat is, hogy ha 1989-ben felszínre kerülnek a besúgók iratai, akkor a rendszerváltás elmaradt volna. A romániai magyar közösség már-már teljesen immunis a leleplezésekre. Ezzel magyarázható, hogy amikor a kevés Kossuth-díjas írónk közül az egyikről kiderült, hogy évekig jelentett, miközben őt is megfigyelték, a közvélemény teljesen közömbösen viselkedett. Az író nem volt hajlandó semmilyen magyarázatot adni. Természetesen az alkotásai alkotások maradnak, azok alapján fogják őt megítélni - öt, tíz, száz év múlva - és titkosszolgálati szerepe kis lábjegyzet lesz csupán. Most azonban mi mégis keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy az, akit valamikor zászlónak választottunk, gyarló ember volt, és még gyarlóbbá teszi a cinikus hallgatása. Volt, aki belehalt, a túlélők pedig hallgatnak, vagy éppen a jobb szélre menekülnek, valódi vagy alibi cselekedetekbe kezdenek, hogy így kompenzálják a viselt dolgaikat. Akadt, akad olyan is, aki írásszakértőket citálva a bírósági perekre, megpróbálja a maradék tisztességét „formai okokkal” megvédeni.
Lassan két éve kutatok a hajdani Securitate irattárában (CNSAS). A romániai magyar színház, ezen belül elsősorban a marosvásárhelyi színház, a színművészeti főiskola és a titkosszolgálatok összefonódását kutatom. A CNSAS irattárában sok dosszié van. Számos színészt, rendezőt követtek, lehallgattak. Ennek ellenére senki sem tudja, hogy hány dosszié készült. Rengeteg még a hiányzó anyag. Sok irat fog még előkerülni. A CNSAS-nak még nem adtak át minden anyagot. Természetesen az eddig átolvasott anyag is elárulja, hogy sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült. Van köztük jó- és rosszindulatú. A „szeku” jól képzett emberekkel működött, remekül felhasználta a művészvilágra fokozottan jellemző irigységet, szakmai féltékenységet, egyéni hiúságot. A szerv sokszor minden erőfeszítés nélkül jutott olyan információhoz is, ami egyáltalán nem érdekelte. Kezdetben, gondoltam, három kötetre rúg majd az olvasott anyag, majd egyre, majd egy vaskosabb tanulmányra, mostanában pedig megelégszem egy esszével is. Nem szeretnék senkit dekonspirálni, újjal rámutatni bárkire is. Kollégák, barátok, tanárok… Már említettem, hogy a mű marad.
Ezt a szerény írást is csak azért teszem közzé, hogy szóljak arról, hogy az utánunk következő nemzedékek sokkal szigorúbbak lesznek. Mikor ők túrnak bele a viselt dolgainkba, nem lesznek majd tekintettel a személyes kapcsolatokra, a közös élményekre, a kalandokra. Borítani fognak. Kíméletlenül.
Szóval eltelt huszonöt év, jó volna elkezdeni a kibeszélést, a tükörbenézést. Lassan el kéne kezdeni a múlt feldolgozását. Jó volna, ha azok, akik úgy érzik, hogy volt egy olyan szakasza az életüknek, amelyben mára nehezen vállalható események történtek, akár név nélkül is megírnák a történteket, ezt sokan jó néven vennénk. Nem akarok senkit leleplezni, sem megszégyeníteni, és a közeljövőben sem tervezem. Úgy érzem, kötelességünk volna valamilyen módon előkészíteni a talajt azoknak, akik elfogultság nélkül, a rideg valóság tükrében fogják megítélni hajdani tetteinket.
Természetesen a legérdekesebb az volna, ha a volt tartótisztek, a hálózati felügyelők is megszólalnának, és elmesélnék a saját álláspontjukat…. Csak hogy tisztább legyen a kép!
maszol.ro,
2014. március 13.
Ozsdola politikai elítéltjei (Szígyártó Domokos és öt társa)
Pusztai és Dézsi halála után sem ért véget az ozsdolai nép zaklatása, a hatóságok folytatták a boszorkányüldözést a két betyár feltételezett cinkostársai, segítői kézre kerítése érdekében. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után Erdélyben is elkezdődött a hajtóvadászat, s ez alól Ozsdola sem képezett kivételt. A kommunista hatóságok Ozsdolán példát akartak statuálni, nehogy valakinek ismét eszébe jusson fellázadni a vörös terror ellen. Ezért kapóra jött a Szígyártó Domokos-ügy.
Kivégzés és sokéves börtönbüntetés
1957 nyarán Szígyártó Domokos molnár elhatározta, hogy megbosszulja Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes halálát, megöli Boros Lajost, a mindenki által gyűlölt párttitkárt. 1957. június 16-ról 17-re virradó éjszaka Szígyártó Domokos egy Mauser márkájú katonai fegyverrel az ablakon keresztül rálőtt Borosra. Nem találta el. A golyó áthaladt az ablakon, s a falba csapódott 130 centiméter magasságban. Az év decemberében 28-áról 29-ére virradóra ismét belőtt az ablakon, de ezúttal sem találta el Borost. Ezt követően 1958. február 16-án este egy kővel fejbe verte Fetés Zoltánt, a községi néptanács titkárát. Árulás nyomán az akkori milícia és Securitate azonosította a tettest. Szígyártót 1958. augusztus 22-én reggel 8 órakor tartóztatták le és szállították egy fekete színű zárt kocsival a marosvásárhelyi Securitatéra, a Rigó utcába. A vád ellene: „terrorista bűncselekmény és a társadalmi rend elleni összeesküvés”. A lakásán végzett házkutatás során megtalálták a katonai fegyvert, és jelentős mennyiségű lőszer is előkerült. Boros Lajos meggyilkolási szándékán kívül az ellene felhozott másik súlyos vád, hogy 1951 és 1955 között kapcsolatban állt Pusztaival és Dézsivel, akikkel a saját lakásán találkozott, nekik lőszert és élelmet adott. Később „bűntársait, felbujtóit” is őrizetbe vették: Finna Dávidot szepember 7-én, Tibesz Ágostont október 26-án, László Andrásné Bodoki Annát pedig november 26-án tartóztatták le. A vizsgálati fogságban kegyetlenül bántak velük, megkínozták őket. Szígyártót és társait a Kolozsvári III. Katonai Bíróság Marosvásárhelyen tartott tárgyaláson ítélte el. Szígyártó Domokost (1933–1959) halálra ítélték, Szamosújváron kivégezték és teljes vagyonát elkobozták. Finna Dávidot (1933-1995) életfogytiglani börtönre ítélték (elméje a börtönben elborult, a Dolj megyei Poiana Marén hunyt el), László Anna (született 1907. augusztus 26-án a Brassó megyei Bodolán – elhunyt 1983. június 15-én Ozsdolán) tizenöt év börtönbüntetést kapott, amiből kényszermunkán hat évet és nyolc hónapot töltött. Tibesz Ágostont (1902–1990) tíz év kényszermunkára ítélték, László András, Anna férje (1895–1960) hat hónap múlva súlyos betegség miatt szabadult ki, három hónap múlva pedig elhunyt. Ha nem is közvetlenül Dézsi és Pusztai miatt, de koholt vádak alapján 1958-ban Kósza Józsefet (1912–1997), a falu római katolikus plébánosát is letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Kósza József 1948–1958 és 1964–1976 között szolgált az egyházközség plébánosaként. Róla a mai napig is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek az ozsdolaiak. A szülőfalu nem csak Dézsinek és Pusztainak maradt adós egy emlékjellel a rendszerváltás után huszonöt évvel, hanem Szígyártó Domokosnak és ártatlanul elítélt társainak is. Remélhetőleg a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége támogatásával idén törleszti régi adósságát a faluközösség.
László Ödön emlékezik
A minap László Ödön, hetvenhét esztendős ozsdolai pálinkafőzőt kerestük fel, és arra kértük, meséljen Pusztairól és Dézsiről, illetve szülei, László András és Anna kálváriájáról. – Az ötvenes évek elején itt, Ozsdolán B. Mihályné volt a néptanács alelnöke. Dézsi Dénes összejött vele, habár sokkal idősebb volt nála. Boros Lajos féltékenykedett Dézsire, ezért munkaszolgálatra küldte. Boros az én édesanyámmal volt egyidős, 1907-beli születésű. Dézsi nem volt rossz fiú, ellenben Pusztai agresszív, verekedős természetű volt. Bálban a bicskát feldobta a mennyezetbe. Ők ketten nagyon jó barátok és kortársak voltak. A Zsil völgyéből megszöktek a nehéz fizikai munka miatt. Dézsit egyszer el is kapták, de az ablakon keresztül megszökött a kézdivásárhelyi milíciáról. A hegyekben találkozott Pusztaival. Addig, amíg nem lőtték meg a két milicistát Bélafalván, nem is nagyon keresték őket. 1954. augusztus 22-én nekünk, az 1936-belieknek regrutabálunk volt a kultúrotthonban. Pusztai és Dézsi Hilibből érkezett Borosékhoz. Bementek hozzájuk 21 óra körül, és el akarták vinni magukkal „kirándulni” az erdőbe. Ekkor lőtték meg Dénest. Mancika leszaladt a milíciára, és elmesélte, hogy mi történt náluk. Pusztainak akkor sikerült elmenekülnie. A temetőből éjfélkor jelt adott Lukács Lajosnak, hogy él. Neki a barátja volt. Miután mindkettőt meglőtték, Szigyártó Domokos kétszer belőtt Boroshoz, de nem találta el. Domi nekem igen jó barátom volt, ő magánmolnár volt. Édesanyámnál, néhai László Annánál pálinkafőző működött abban az időben. Édesanyám családjában a bodolai gróf két gyermeket keresztelt. Édesanyám, Bodoki Anna is keresztgyermekük volt a gróféknak. A bodolai Nemes András gróf szülei adták át édesanyámnak az ozsdolai birtokot, hogy jöjjünk át, vegyük azt át. Édesapám árkosi székely ember volt. Amikor mi Bodolán voltunk, akkor ott román világ volt. Boros nálunk evett-ivott ingyen, soha nem fizetett, és más aktivista cimborákat is hozzánk hozott potyázni. Éjjel-nappal kellett etetni-itatni az aktivistákat. Még azt sem mondták, hogy köszönöm. Egyszer édesanyám megemlítette Borosnak, hogy néhanapján fizethetne is, mert mi éjjel-nappal dolgozunk. Boros azt mondta anyámnak: „vén kulákné, fogd bé a szád, mert máma vagy és holnap nem”. Ezt vetette oda édesanyámnak. Édesanyámat is megvádolta azzal, hogy kapcsolatban állt a betyárokkal, és ő biztatta fel Szigyártó Domit, hogy lőjön be hozzá. Nálunk tanácskozták meg az ügyet a pálinkafőzőben. Boros miatt kapott édesanyám tizenöt évet, édesapámat szintén elvitték, de hat hónap múlva súlyos betegsége miatt hazaengedték. Még három hónapot élt, majd elhunyt 1960-ban. Sokat kínozták a beteges embert. Édesanyám hat évet és nyolc hónapot ült le a börtönben tiszta ártatlanul. Nem tudtuk, hogy él-e, és hol van. Amikor elvitték, volt tizenkét süldőnk, azokat eladtuk, és az árából fellebbeztünk Marosvásárhelyen. Az ügyvéd, akit megfogadtunk, felállt, de szóhoz sem jutott, leültették. Akkor tudtam meg azt, hogy Domokost halálra ítélték. Édesanyám több börtönben is raboskodott. A vagyonunkat elkobozták, mindent elvettek, a malmunkat és a cséplőgépünket is beleértve. Csak a rendszerváltás után tudtuk visszaperelni vagyonunk egy részét. A pálinkafőzőbe Dézsi és Pusztai is el-eljött, de ők mindig kifizették a pálinkát, nem nálunk ittak, hanem elvitték az italt. Velünk szemben rendesek voltak, de gyűlölték a kommunista rendszert és annak hűséges kiszolgálóit.
Megverte az erdőpásztort
László Ödönt arra kértük, meséljen el egy Pusztaival vagy Dézsivel kapcsolatos esetet. Rövid gondolkozás után Ödi bácsi az alábbi történetet mesélte el.
– Amikor 1955-ben csemetét kapáltunk, egyik este hat óra körül bejött Pusztai egyedül a barakkba, erdészruhában volt, és elkiáltotta magát: Fel a kezekkel, a kutya istenit! Velem volt Szígyártó Domi és Tóth Mihály is, voltunk vagy nyolcvanan. Zölde Ilonka édesapja volt a brigádos. Pusztai azt mondta: „Nekem egyetlen emberrel van dolgom, Czibakkal. Azzal, aki a medve bőrére előre ivott.” Czibak Jóska bácsit nagyon elverte, azt mondta, hogy ő mást senkit nem bánt, neki csak egy emberrel van baja. Azt mondta neki, hogy vegye le az állam tulajdonát képező ruhát magáról. Ruhát cserélt vele, a sajátját pedig a tűzbe dobta. Czibakot gatyásan hagyta, majd jól elverte, mivel megtudta: Czibak azzal dicsekedett, hogy kézhez keríti őket. Késő este kellett énekeljük Pusztaival az Internacionálét és a székely himnuszt. Ő adta meg a hangot. Tisztán emlékszem az esetre. Pusztaiék csak azokat verték meg, akik árulkodtak felőlük, vagy sanyargatták a népet. A szegény embereket mindig segítették. A sok szenvedés miatt a mai napig megoszlanak a vélemények Pusztairól és Dézsiről
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Pusztai és Dézsi halála után sem ért véget az ozsdolai nép zaklatása, a hatóságok folytatták a boszorkányüldözést a két betyár feltételezett cinkostársai, segítői kézre kerítése érdekében. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után Erdélyben is elkezdődött a hajtóvadászat, s ez alól Ozsdola sem képezett kivételt. A kommunista hatóságok Ozsdolán példát akartak statuálni, nehogy valakinek ismét eszébe jusson fellázadni a vörös terror ellen. Ezért kapóra jött a Szígyártó Domokos-ügy.
Kivégzés és sokéves börtönbüntetés
1957 nyarán Szígyártó Domokos molnár elhatározta, hogy megbosszulja Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes halálát, megöli Boros Lajost, a mindenki által gyűlölt párttitkárt. 1957. június 16-ról 17-re virradó éjszaka Szígyártó Domokos egy Mauser márkájú katonai fegyverrel az ablakon keresztül rálőtt Borosra. Nem találta el. A golyó áthaladt az ablakon, s a falba csapódott 130 centiméter magasságban. Az év decemberében 28-áról 29-ére virradóra ismét belőtt az ablakon, de ezúttal sem találta el Borost. Ezt követően 1958. február 16-án este egy kővel fejbe verte Fetés Zoltánt, a községi néptanács titkárát. Árulás nyomán az akkori milícia és Securitate azonosította a tettest. Szígyártót 1958. augusztus 22-én reggel 8 órakor tartóztatták le és szállították egy fekete színű zárt kocsival a marosvásárhelyi Securitatéra, a Rigó utcába. A vád ellene: „terrorista bűncselekmény és a társadalmi rend elleni összeesküvés”. A lakásán végzett házkutatás során megtalálták a katonai fegyvert, és jelentős mennyiségű lőszer is előkerült. Boros Lajos meggyilkolási szándékán kívül az ellene felhozott másik súlyos vád, hogy 1951 és 1955 között kapcsolatban állt Pusztaival és Dézsivel, akikkel a saját lakásán találkozott, nekik lőszert és élelmet adott. Később „bűntársait, felbujtóit” is őrizetbe vették: Finna Dávidot szepember 7-én, Tibesz Ágostont október 26-án, László Andrásné Bodoki Annát pedig november 26-án tartóztatták le. A vizsgálati fogságban kegyetlenül bántak velük, megkínozták őket. Szígyártót és társait a Kolozsvári III. Katonai Bíróság Marosvásárhelyen tartott tárgyaláson ítélte el. Szígyártó Domokost (1933–1959) halálra ítélték, Szamosújváron kivégezték és teljes vagyonát elkobozták. Finna Dávidot (1933-1995) életfogytiglani börtönre ítélték (elméje a börtönben elborult, a Dolj megyei Poiana Marén hunyt el), László Anna (született 1907. augusztus 26-án a Brassó megyei Bodolán – elhunyt 1983. június 15-én Ozsdolán) tizenöt év börtönbüntetést kapott, amiből kényszermunkán hat évet és nyolc hónapot töltött. Tibesz Ágostont (1902–1990) tíz év kényszermunkára ítélték, László András, Anna férje (1895–1960) hat hónap múlva súlyos betegség miatt szabadult ki, három hónap múlva pedig elhunyt. Ha nem is közvetlenül Dézsi és Pusztai miatt, de koholt vádak alapján 1958-ban Kósza Józsefet (1912–1997), a falu római katolikus plébánosát is letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Kósza József 1948–1958 és 1964–1976 között szolgált az egyházközség plébánosaként. Róla a mai napig is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek az ozsdolaiak. A szülőfalu nem csak Dézsinek és Pusztainak maradt adós egy emlékjellel a rendszerváltás után huszonöt évvel, hanem Szígyártó Domokosnak és ártatlanul elítélt társainak is. Remélhetőleg a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége támogatásával idén törleszti régi adósságát a faluközösség.
László Ödön emlékezik
A minap László Ödön, hetvenhét esztendős ozsdolai pálinkafőzőt kerestük fel, és arra kértük, meséljen Pusztairól és Dézsiről, illetve szülei, László András és Anna kálváriájáról. – Az ötvenes évek elején itt, Ozsdolán B. Mihályné volt a néptanács alelnöke. Dézsi Dénes összejött vele, habár sokkal idősebb volt nála. Boros Lajos féltékenykedett Dézsire, ezért munkaszolgálatra küldte. Boros az én édesanyámmal volt egyidős, 1907-beli születésű. Dézsi nem volt rossz fiú, ellenben Pusztai agresszív, verekedős természetű volt. Bálban a bicskát feldobta a mennyezetbe. Ők ketten nagyon jó barátok és kortársak voltak. A Zsil völgyéből megszöktek a nehéz fizikai munka miatt. Dézsit egyszer el is kapták, de az ablakon keresztül megszökött a kézdivásárhelyi milíciáról. A hegyekben találkozott Pusztaival. Addig, amíg nem lőtték meg a két milicistát Bélafalván, nem is nagyon keresték őket. 1954. augusztus 22-én nekünk, az 1936-belieknek regrutabálunk volt a kultúrotthonban. Pusztai és Dézsi Hilibből érkezett Borosékhoz. Bementek hozzájuk 21 óra körül, és el akarták vinni magukkal „kirándulni” az erdőbe. Ekkor lőtték meg Dénest. Mancika leszaladt a milíciára, és elmesélte, hogy mi történt náluk. Pusztainak akkor sikerült elmenekülnie. A temetőből éjfélkor jelt adott Lukács Lajosnak, hogy él. Neki a barátja volt. Miután mindkettőt meglőtték, Szigyártó Domokos kétszer belőtt Boroshoz, de nem találta el. Domi nekem igen jó barátom volt, ő magánmolnár volt. Édesanyámnál, néhai László Annánál pálinkafőző működött abban az időben. Édesanyám családjában a bodolai gróf két gyermeket keresztelt. Édesanyám, Bodoki Anna is keresztgyermekük volt a gróféknak. A bodolai Nemes András gróf szülei adták át édesanyámnak az ozsdolai birtokot, hogy jöjjünk át, vegyük azt át. Édesapám árkosi székely ember volt. Amikor mi Bodolán voltunk, akkor ott román világ volt. Boros nálunk evett-ivott ingyen, soha nem fizetett, és más aktivista cimborákat is hozzánk hozott potyázni. Éjjel-nappal kellett etetni-itatni az aktivistákat. Még azt sem mondták, hogy köszönöm. Egyszer édesanyám megemlítette Borosnak, hogy néhanapján fizethetne is, mert mi éjjel-nappal dolgozunk. Boros azt mondta anyámnak: „vén kulákné, fogd bé a szád, mert máma vagy és holnap nem”. Ezt vetette oda édesanyámnak. Édesanyámat is megvádolta azzal, hogy kapcsolatban állt a betyárokkal, és ő biztatta fel Szigyártó Domit, hogy lőjön be hozzá. Nálunk tanácskozták meg az ügyet a pálinkafőzőben. Boros miatt kapott édesanyám tizenöt évet, édesapámat szintén elvitték, de hat hónap múlva súlyos betegsége miatt hazaengedték. Még három hónapot élt, majd elhunyt 1960-ban. Sokat kínozták a beteges embert. Édesanyám hat évet és nyolc hónapot ült le a börtönben tiszta ártatlanul. Nem tudtuk, hogy él-e, és hol van. Amikor elvitték, volt tizenkét süldőnk, azokat eladtuk, és az árából fellebbeztünk Marosvásárhelyen. Az ügyvéd, akit megfogadtunk, felállt, de szóhoz sem jutott, leültették. Akkor tudtam meg azt, hogy Domokost halálra ítélték. Édesanyám több börtönben is raboskodott. A vagyonunkat elkobozták, mindent elvettek, a malmunkat és a cséplőgépünket is beleértve. Csak a rendszerváltás után tudtuk visszaperelni vagyonunk egy részét. A pálinkafőzőbe Dézsi és Pusztai is el-eljött, de ők mindig kifizették a pálinkát, nem nálunk ittak, hanem elvitték az italt. Velünk szemben rendesek voltak, de gyűlölték a kommunista rendszert és annak hűséges kiszolgálóit.
Megverte az erdőpásztort
László Ödönt arra kértük, meséljen el egy Pusztaival vagy Dézsivel kapcsolatos esetet. Rövid gondolkozás után Ödi bácsi az alábbi történetet mesélte el.
– Amikor 1955-ben csemetét kapáltunk, egyik este hat óra körül bejött Pusztai egyedül a barakkba, erdészruhában volt, és elkiáltotta magát: Fel a kezekkel, a kutya istenit! Velem volt Szígyártó Domi és Tóth Mihály is, voltunk vagy nyolcvanan. Zölde Ilonka édesapja volt a brigádos. Pusztai azt mondta: „Nekem egyetlen emberrel van dolgom, Czibakkal. Azzal, aki a medve bőrére előre ivott.” Czibak Jóska bácsit nagyon elverte, azt mondta, hogy ő mást senkit nem bánt, neki csak egy emberrel van baja. Azt mondta neki, hogy vegye le az állam tulajdonát képező ruhát magáról. Ruhát cserélt vele, a sajátját pedig a tűzbe dobta. Czibakot gatyásan hagyta, majd jól elverte, mivel megtudta: Czibak azzal dicsekedett, hogy kézhez keríti őket. Késő este kellett énekeljük Pusztaival az Internacionálét és a székely himnuszt. Ő adta meg a hangot. Tisztán emlékszem az esetre. Pusztaiék csak azokat verték meg, akik árulkodtak felőlük, vagy sanyargatták a népet. A szegény embereket mindig segítették. A sok szenvedés miatt a mai napig megoszlanak a vélemények Pusztairól és Dézsiről
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 13.
Lélekbemarkoló gondolatok a hazaszeretetről, Szentpálon
Nemzetünk megmaradása a gyermekvállaláson múlik
Bizonyára rég óta nem telt meg annyira a szentpáli katolikus templom, mint kedden este a p. Böjte Csaba ferences szerzetes által celebrált szentmise alkalmával.
A ft. Király Árpád marosi főseperes, arad-ségai plébános, ft. Sándor Tivadar arad-gáji és szentpáli plébános, valamint ft. György Zoltán nagyiratosi plébános által koncelebrált szentmise szónoka, p. Bőjte Csaba a Szent Család életéből merített, vagyis a gyermek Jézusnak a templomban történt eltűnése történetéből kiindulva, közvetlen, bensőséges hangnemben a maga életével kezdte. Miután szerzetes lett és cölibátus fogadalmat tett, döbbent rá, mennyire szereti a gyermekeket, ezért sok gyermekre vágyott. Éppen ezért döntött úgy, hogy felkarolja a sokgyermekes, hátrányos helyzetű családokat, illetve az elhagyott gyermekeket. Mert a mennyei Atya sem véletlenül bízta a világ Megváltójának a titkát az egyszerű, falusi leányra és a jegyesére, akik nem kérdezték, mennyit fizet a gyermekvállalásért, annak a felneveléséért, hanem boldogan tettek eleget a meghívásnak. Vállalták a küzdelmet érte, viszont azt is tudták: a gyermek, aki nem vállalja a tanulással, az érvényesüléssel járó küzdelmet, a szülőfaluban megélt mindennapos munka, kínlódás nélkül nem válhat teljes értékű emberré. Amikor Mária és József keresték az elveszett Jézust, nem egymást hibáztatták, korholták az eltűnéséért, hanem együtt keresték, amíg meg nem találták. Éppen ezért, nekünk sem szabad félnünk a nehézségektől, a gondoktól, hanem egyetértésben kell vállalnunk, munkára, az életre nevelnünk a gyermekeinket. Nemzetünknek nem szabad arra pazarolnia a szellemi és lelki energiáját, hogy kik a felelősök Mohácsért vagy Trianonért, hanem együtt kell keresnünk az adott helyzetre a megoldást. Számos, a mindennapi életből vett történettel bizonyította, hogy a magunk és a gyermekeink érvényesülésére, boldogulására a legalkalmasabb hely az őseink véráldozatával megszerzett, megtartott szülőföldünk. Éppen ezért, nem szabad a gyermekeink előtt negatívan ábrázolni a hazai viszonyokat, amelyek elől egyetlen menedék lehet az elvándorlás, aminek következtében azonban elfogyunk, kihal a nemzetünk. Ehelyett meg kell művelnünk az őseinktől örökölt földet, ami a világ legjobb termőtalaja, minél több gyermeket kell vállalnunk, akiknek itthon is biztosíthatjuk a boldogulásukat, egyben nemzetünknek a megmaradását. Éppen ezért, a Szent Család módjára vállaljuk, keressük a gyermekeinket, akiket a munkára, az életre nevelve, az elvándorolt gyermekeinket hazahívva nem csak a magunk, hanem a nemzetünk jövőjét is magalapozhatjuk itt, a világ legszebb, legtermékenyebb vidékén, a Kárpát-medencében. Mert nemzetünk megmaradásának a záloga a gyermekáldás vállalása.
Szentbeszédét befejezve, a kisiratosi gyermekotthon jelen lévő kicsinyeit az oltár előterébe hívta, ahol szeretettel megsimogatta őket, majd a gyermekáldás elemi fontosságát példázva, egyik kislányt felemelte, a levegőben keresztet formálva meglengette, áldást mondva a gyermekekre és a jelenlévőkre. A lélekbe markoló őszinteségű szentbeszéd, illetve a megrázóan bensőséges jelenet sok hívőnek könnyeket csalt a szemébe.
Ft. Sándor Tivadar plébános a szentmise végén köszönetet mondott p. Böjte Csabának a megható őszinteséggel mondott szentbeszédért, a nagyszámú híveknek a jelenlétért, majd bejelentette: a szentmisén összegyűlő perselypénzt a kisiratosi gyermekotthonnak ajánlják fel. A lélekemelő szertartáson Arad megye legtöbb katolikus településének ott voltak a küldöttei, az RMDSZ megyei szervezetét Hadnagy Dénes választmányi elnök képviselte, míg Farkas Viktória szociális alelnök felolvasott az evangéliumból. Ugyanakkor dr. Bodó Barna elnök vezetésével a szertartáson részt vettek a Temesvári Szórvány Alapítvány munkatársai is, akik a templom előtt ingyen osztogatták a helybeli régi fotókkal ékesített Szentpáli naptár 2014. számát, amit a Bethlen Gábor Alap által támogatott, Szentpálon gyakorolt Szórványgondnok Program részeként adtak ki más, a Programot népszerűsítő kiadványokkal együtt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
Nemzetünk megmaradása a gyermekvállaláson múlik
Bizonyára rég óta nem telt meg annyira a szentpáli katolikus templom, mint kedden este a p. Böjte Csaba ferences szerzetes által celebrált szentmise alkalmával.
A ft. Király Árpád marosi főseperes, arad-ségai plébános, ft. Sándor Tivadar arad-gáji és szentpáli plébános, valamint ft. György Zoltán nagyiratosi plébános által koncelebrált szentmise szónoka, p. Bőjte Csaba a Szent Család életéből merített, vagyis a gyermek Jézusnak a templomban történt eltűnése történetéből kiindulva, közvetlen, bensőséges hangnemben a maga életével kezdte. Miután szerzetes lett és cölibátus fogadalmat tett, döbbent rá, mennyire szereti a gyermekeket, ezért sok gyermekre vágyott. Éppen ezért döntött úgy, hogy felkarolja a sokgyermekes, hátrányos helyzetű családokat, illetve az elhagyott gyermekeket. Mert a mennyei Atya sem véletlenül bízta a világ Megváltójának a titkát az egyszerű, falusi leányra és a jegyesére, akik nem kérdezték, mennyit fizet a gyermekvállalásért, annak a felneveléséért, hanem boldogan tettek eleget a meghívásnak. Vállalták a küzdelmet érte, viszont azt is tudták: a gyermek, aki nem vállalja a tanulással, az érvényesüléssel járó küzdelmet, a szülőfaluban megélt mindennapos munka, kínlódás nélkül nem válhat teljes értékű emberré. Amikor Mária és József keresték az elveszett Jézust, nem egymást hibáztatták, korholták az eltűnéséért, hanem együtt keresték, amíg meg nem találták. Éppen ezért, nekünk sem szabad félnünk a nehézségektől, a gondoktól, hanem egyetértésben kell vállalnunk, munkára, az életre nevelnünk a gyermekeinket. Nemzetünknek nem szabad arra pazarolnia a szellemi és lelki energiáját, hogy kik a felelősök Mohácsért vagy Trianonért, hanem együtt kell keresnünk az adott helyzetre a megoldást. Számos, a mindennapi életből vett történettel bizonyította, hogy a magunk és a gyermekeink érvényesülésére, boldogulására a legalkalmasabb hely az őseink véráldozatával megszerzett, megtartott szülőföldünk. Éppen ezért, nem szabad a gyermekeink előtt negatívan ábrázolni a hazai viszonyokat, amelyek elől egyetlen menedék lehet az elvándorlás, aminek következtében azonban elfogyunk, kihal a nemzetünk. Ehelyett meg kell művelnünk az őseinktől örökölt földet, ami a világ legjobb termőtalaja, minél több gyermeket kell vállalnunk, akiknek itthon is biztosíthatjuk a boldogulásukat, egyben nemzetünknek a megmaradását. Éppen ezért, a Szent Család módjára vállaljuk, keressük a gyermekeinket, akiket a munkára, az életre nevelve, az elvándorolt gyermekeinket hazahívva nem csak a magunk, hanem a nemzetünk jövőjét is magalapozhatjuk itt, a világ legszebb, legtermékenyebb vidékén, a Kárpát-medencében. Mert nemzetünk megmaradásának a záloga a gyermekáldás vállalása.
Szentbeszédét befejezve, a kisiratosi gyermekotthon jelen lévő kicsinyeit az oltár előterébe hívta, ahol szeretettel megsimogatta őket, majd a gyermekáldás elemi fontosságát példázva, egyik kislányt felemelte, a levegőben keresztet formálva meglengette, áldást mondva a gyermekekre és a jelenlévőkre. A lélekbe markoló őszinteségű szentbeszéd, illetve a megrázóan bensőséges jelenet sok hívőnek könnyeket csalt a szemébe.
Ft. Sándor Tivadar plébános a szentmise végén köszönetet mondott p. Böjte Csabának a megható őszinteséggel mondott szentbeszédért, a nagyszámú híveknek a jelenlétért, majd bejelentette: a szentmisén összegyűlő perselypénzt a kisiratosi gyermekotthonnak ajánlják fel. A lélekemelő szertartáson Arad megye legtöbb katolikus településének ott voltak a küldöttei, az RMDSZ megyei szervezetét Hadnagy Dénes választmányi elnök képviselte, míg Farkas Viktória szociális alelnök felolvasott az evangéliumból. Ugyanakkor dr. Bodó Barna elnök vezetésével a szertartáson részt vettek a Temesvári Szórvány Alapítvány munkatársai is, akik a templom előtt ingyen osztogatták a helybeli régi fotókkal ékesített Szentpáli naptár 2014. számát, amit a Bethlen Gábor Alap által támogatott, Szentpálon gyakorolt Szórványgondnok Program részeként adtak ki más, a Programot népszerűsítő kiadványokkal együtt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
2014. március 13.
Megvonnák Tőkés László román állampolgárságát
Heves reakciót váltott ki román politikusok körében Tőkés Lászlónak az Európai Parlament hétfői plenáris ülésén elhangzott, a marosvásárhelyi autonómiapárti nagygyűlésre időzített felszólalása.
Az erdélyi euro-képviselő Strasbourgban arról beszélt: „a román államnacionalizmus asszimilációs és betelepítési politikája következtében Erdély és a Székelyföld magyarsága saját szülőhazájában már-már a krími tatárokéhoz hasonló helyzetbe jutott”.
Az EMNT elnöke felidézte, hogy Sztálin büntetőpolitikája következtében a Krími Autonóm Köztársaságnak ma már mindössze 12 százalékát teszik ki a tatárok, akik ENSZ-békefenntartók kiküldését követelik a megszállott térségbe.
Tőkés rámutatott a romániai magyarság lélekszámának vészes megcsappanására is: az erdélyi kisebbségek számaránya kilencven esztendő alatt 45-ről 20 százalék alá sülylyedt. Leszögezte: a kisebbségi magyarság megmaradásának és jövőjének biztosítékát az autonómia szavatolja.
„A jól működő európai autonómiák mintájára, ennek megvalósításához kérjük és sürgetjük a román kormány, a nemzetközi közösség, az EU és az EP hathatós támogatását!” – zárta felszólalását Tőkés.
Ideológiai hovatartozásuktól függetlenül a román politikusok felszólították Tőkést, vonja vissza kijelentését. Crin Antonescu, az ellenzéki liberálisok (PNL) elnöke felháborítónak és botrányosnak nevezte az állásfoglalást.
Számos szociáldemokrata képviselő úgy vélekedett: a történtek nyomán Traian Băsescu államfőnek eleget kell tennie a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága kezdeményezésének, és vissza kell vonnia az állami kitüntetést Tőkéstől.
Victor Ponta miniszterelnök a szerdai kormányülésen szélsőségesnek nevezte a volt püspököt, és azt mondta: méltányolja, hogy az RMDSZ nem vette fel EP-jelöltlistájára. „Szerintem Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget” – jelentette ki a kormányfő, hozzátéve: ezzel együtt „a románoknak is megvannak a maguk szélsőségesei”.
Felelőtlennek és szélsőségesnek tartja az EMNT elnökének szavait az ellenzéki demokrata-liberális párt (PDL) is, amelynek elnöke szerint meg kellene vonni az erdélyi EP-képviselő román állampolgárságát. „Elképesztő módon von párhuzamot a Krím félsziget és a Székelyföld között, ez engem nagyon zavar. Nem vagyok ultranacionalista, de amikor ilyesmire ragadtatja magát a jelenlegi nemzetközi kontextusban, komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy vonjuk meg tőle a román állampolgárságot” – nyilatkozta Vasile Blaga, a jobbközép alakulat vezetője.
Különben az alkotmány 5. szakaszának 2. bekezdése szerint nem vonható meg a román állampolgárság azoktól, akik születésük révén szerezték meg.
Tőkés szerdán Ponta kijelentéseire úgy reagált: a valóság az, hogy Románia kormányfője nem tudja, hol van Erdély és a Székelyföld, mert ha tudná, akkor azzal is tisztában lenne, kik és hányan vannak, és miért akarnak autonómiát a magyarok.
„Sajnálom, hogy a román többségi nacionalizmus megint engem kiált ki bűnbaknak saját bűneiért, a posztkommunista Ponta-kormány pedig politikai ellenfeleivel szemben játssza ki ismét a magyar kártyát. Valójában nem én vagyok, hanem az ő neoceausiszta politikája szélsőséges. Iliescu tanítványaként ugyanazt folytatja, amit a kondukátor elkezdett. Szerencsénkre jóval tehetségtelenebbül” – állapítja meg nyilatkozatában Tőkés.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
Heves reakciót váltott ki román politikusok körében Tőkés Lászlónak az Európai Parlament hétfői plenáris ülésén elhangzott, a marosvásárhelyi autonómiapárti nagygyűlésre időzített felszólalása.
Az erdélyi euro-képviselő Strasbourgban arról beszélt: „a román államnacionalizmus asszimilációs és betelepítési politikája következtében Erdély és a Székelyföld magyarsága saját szülőhazájában már-már a krími tatárokéhoz hasonló helyzetbe jutott”.
Az EMNT elnöke felidézte, hogy Sztálin büntetőpolitikája következtében a Krími Autonóm Köztársaságnak ma már mindössze 12 százalékát teszik ki a tatárok, akik ENSZ-békefenntartók kiküldését követelik a megszállott térségbe.
Tőkés rámutatott a romániai magyarság lélekszámának vészes megcsappanására is: az erdélyi kisebbségek számaránya kilencven esztendő alatt 45-ről 20 százalék alá sülylyedt. Leszögezte: a kisebbségi magyarság megmaradásának és jövőjének biztosítékát az autonómia szavatolja.
„A jól működő európai autonómiák mintájára, ennek megvalósításához kérjük és sürgetjük a román kormány, a nemzetközi közösség, az EU és az EP hathatós támogatását!” – zárta felszólalását Tőkés.
Ideológiai hovatartozásuktól függetlenül a román politikusok felszólították Tőkést, vonja vissza kijelentését. Crin Antonescu, az ellenzéki liberálisok (PNL) elnöke felháborítónak és botrányosnak nevezte az állásfoglalást.
Számos szociáldemokrata képviselő úgy vélekedett: a történtek nyomán Traian Băsescu államfőnek eleget kell tennie a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága kezdeményezésének, és vissza kell vonnia az állami kitüntetést Tőkéstől.
Victor Ponta miniszterelnök a szerdai kormányülésen szélsőségesnek nevezte a volt püspököt, és azt mondta: méltányolja, hogy az RMDSZ nem vette fel EP-jelöltlistájára. „Szerintem Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget” – jelentette ki a kormányfő, hozzátéve: ezzel együtt „a románoknak is megvannak a maguk szélsőségesei”.
Felelőtlennek és szélsőségesnek tartja az EMNT elnökének szavait az ellenzéki demokrata-liberális párt (PDL) is, amelynek elnöke szerint meg kellene vonni az erdélyi EP-képviselő román állampolgárságát. „Elképesztő módon von párhuzamot a Krím félsziget és a Székelyföld között, ez engem nagyon zavar. Nem vagyok ultranacionalista, de amikor ilyesmire ragadtatja magát a jelenlegi nemzetközi kontextusban, komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy vonjuk meg tőle a román állampolgárságot” – nyilatkozta Vasile Blaga, a jobbközép alakulat vezetője.
Különben az alkotmány 5. szakaszának 2. bekezdése szerint nem vonható meg a román állampolgárság azoktól, akik születésük révén szerezték meg.
Tőkés szerdán Ponta kijelentéseire úgy reagált: a valóság az, hogy Románia kormányfője nem tudja, hol van Erdély és a Székelyföld, mert ha tudná, akkor azzal is tisztában lenne, kik és hányan vannak, és miért akarnak autonómiát a magyarok.
„Sajnálom, hogy a román többségi nacionalizmus megint engem kiált ki bűnbaknak saját bűneiért, a posztkommunista Ponta-kormány pedig politikai ellenfeleivel szemben játssza ki ismét a magyar kártyát. Valójában nem én vagyok, hanem az ő neoceausiszta politikája szélsőséges. Iliescu tanítványaként ugyanazt folytatja, amit a kondukátor elkezdett. Szerencsénkre jóval tehetségtelenebbül” – állapítja meg nyilatkozatában Tőkés.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 13.
Tőkés a regisztrációról: a nemzet jövője közös felelősségünk
A honosítással, illetve a választójog kiterjesztésével a második Orbán-kormány a lehető legjobb eszközt vetette be Trianon „gyógyításának" ügyében – állítja Tőkés László európai parlamenti képviselő, akivel a honosítás mellett a regisztrációról, illetve az erdélyi szervezetek regisztrációs részvételéről beszélgettünk.
– Milyen jelentőséget tulajdonít annak, hogy az Orbán-kormány a honosítás mellett a választójogot is kiterjesztette a határon túl élő magyarokra?
– 2010-ben, nemzetünk szétszakításának 90. évfordulóján beszéltünk „Trianon gyógyításáról”. A második Orbán-kormány a lehető legjobb eszközt vetette be ez ügyben: nem csupán a közel egy évszázados igazságtalanságot kívánja orvosolni ilyeténképpen, hanem a 2004. december 5-én, az utódkommunisták által levezényelt „önkéntes Trianonunkra” is érdemi választ adott ezzel a nemzetpolitikai fordulattal.
Pedig nem tett egyebet, mint ami egyrészt természetes, másrészt megfelel a tényeknek. Hiszen tény az, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe, és tény az is, hogy a nemzeti együvé tartozás tudatát még a több évtizedes kommunista diktatúra sem tudta kiölni belőlünk. A magyar nemzet egységesítése tehát közjogi úton is formát öltött, és ezáltal közös felelősségünkké vált a nemzet jövője. Ennek a felelősségvállalásnak a konkrét megnyilatkozását jelenti a választójog határon túlra való kiterjesztése.
– Kevés idő van az országgyűlési választásokig. Miért tartja fontosnak, hogy a romániai magyarok is regisztráljanak?
– Előző válaszomban is utaltam már erre: a magyar nemzet jövője közös felelősségünk. Erdélyi magyar közösségünket, sajnos, az elmúlt ceausiszta diktatúra idején, majd az utóbbi negyed évszázadban megpróbálták leszoktatni az önálló gondolkodásról, döntésről és cselekvésről. Előzőleg a Román Kommunista Párt, utóbb pedig az egypártrendszerben gondolkodó RMDSZ „vállalta át” a döntés terhét – nekünk legfeljebb arra nyílt lehetőségünk, hogy helybenhagyólag asszisztáljunk a fejünk fölött meghozott politikai döntésekhez.
A magyar nemzetpolitika is egyirányúvá vált, az alaptörvényben rögzített felelősségvállalás jegyében a mindenkori magyar kormányok a jobbik esetben megpróbáltak egyoldalúan segíteni a külhoni magyar nemzetrészeknek. A Fidesz–KDNP kormányzat által végrehajtott nemzetpolitikai fordulat viszont abba az irányba mutat, hogy fokozatosan mi, erdélyi magyarok is cselekvő részt vállalhatunk sorsunk alakításában. Erről szól a szavazati jog, ezért kell élnünk vele. A formális regisztráció pedig ennek a közszerepnek a tudatos vállalását juttatja kifejezésre – szemben az abszentista passzivitással.
– Hogyan értékeli a határon túli magyar szervezetek részvételét a regisztrációs folyamatban?
– Óvatos örömmel üdvözölhetjük példának okáért az RMDSZ fordulatát ebben a kérdésben. A Markó Béla által mindmáig hangoztatott „be nem avatkozás elvétől” eljutottak a tevőleges segítségnyújtásig. Hogy ezt most csak a politikai érdekeik diktálják-e, azt nem akarom megítélni, az viszont tény, hogy – RMDSZ ide vagy oda – az erdélyi magyar választópolgárok jelentős része élni kíván a szavazati jogával, még akkor is, hogyha az RMDSZ volt elnöke lépten-nyomon az ellenkező irányba agitál.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt viszont mind a honosításban, mind a regisztrációban oroszlánrészt vállalt, fölötte minden szűkkeblű pártérdeknek. Összegezve: akár színből, akár szívből, de ebben az ügyben ténylegesen megvalósult a nemzeti együttműködés.
Kozán István
Krónika (Kolozsvár),
A honosítással, illetve a választójog kiterjesztésével a második Orbán-kormány a lehető legjobb eszközt vetette be Trianon „gyógyításának" ügyében – állítja Tőkés László európai parlamenti képviselő, akivel a honosítás mellett a regisztrációról, illetve az erdélyi szervezetek regisztrációs részvételéről beszélgettünk.
– Milyen jelentőséget tulajdonít annak, hogy az Orbán-kormány a honosítás mellett a választójogot is kiterjesztette a határon túl élő magyarokra?
– 2010-ben, nemzetünk szétszakításának 90. évfordulóján beszéltünk „Trianon gyógyításáról”. A második Orbán-kormány a lehető legjobb eszközt vetette be ez ügyben: nem csupán a közel egy évszázados igazságtalanságot kívánja orvosolni ilyeténképpen, hanem a 2004. december 5-én, az utódkommunisták által levezényelt „önkéntes Trianonunkra” is érdemi választ adott ezzel a nemzetpolitikai fordulattal.
Pedig nem tett egyebet, mint ami egyrészt természetes, másrészt megfelel a tényeknek. Hiszen tény az, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe, és tény az is, hogy a nemzeti együvé tartozás tudatát még a több évtizedes kommunista diktatúra sem tudta kiölni belőlünk. A magyar nemzet egységesítése tehát közjogi úton is formát öltött, és ezáltal közös felelősségünkké vált a nemzet jövője. Ennek a felelősségvállalásnak a konkrét megnyilatkozását jelenti a választójog határon túlra való kiterjesztése.
– Kevés idő van az országgyűlési választásokig. Miért tartja fontosnak, hogy a romániai magyarok is regisztráljanak?
– Előző válaszomban is utaltam már erre: a magyar nemzet jövője közös felelősségünk. Erdélyi magyar közösségünket, sajnos, az elmúlt ceausiszta diktatúra idején, majd az utóbbi negyed évszázadban megpróbálták leszoktatni az önálló gondolkodásról, döntésről és cselekvésről. Előzőleg a Román Kommunista Párt, utóbb pedig az egypártrendszerben gondolkodó RMDSZ „vállalta át” a döntés terhét – nekünk legfeljebb arra nyílt lehetőségünk, hogy helybenhagyólag asszisztáljunk a fejünk fölött meghozott politikai döntésekhez.
A magyar nemzetpolitika is egyirányúvá vált, az alaptörvényben rögzített felelősségvállalás jegyében a mindenkori magyar kormányok a jobbik esetben megpróbáltak egyoldalúan segíteni a külhoni magyar nemzetrészeknek. A Fidesz–KDNP kormányzat által végrehajtott nemzetpolitikai fordulat viszont abba az irányba mutat, hogy fokozatosan mi, erdélyi magyarok is cselekvő részt vállalhatunk sorsunk alakításában. Erről szól a szavazati jog, ezért kell élnünk vele. A formális regisztráció pedig ennek a közszerepnek a tudatos vállalását juttatja kifejezésre – szemben az abszentista passzivitással.
– Hogyan értékeli a határon túli magyar szervezetek részvételét a regisztrációs folyamatban?
– Óvatos örömmel üdvözölhetjük példának okáért az RMDSZ fordulatát ebben a kérdésben. A Markó Béla által mindmáig hangoztatott „be nem avatkozás elvétől” eljutottak a tevőleges segítségnyújtásig. Hogy ezt most csak a politikai érdekeik diktálják-e, azt nem akarom megítélni, az viszont tény, hogy – RMDSZ ide vagy oda – az erdélyi magyar választópolgárok jelentős része élni kíván a szavazati jogával, még akkor is, hogyha az RMDSZ volt elnöke lépten-nyomon az ellenkező irányba agitál.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt viszont mind a honosításban, mind a regisztrációban oroszlánrészt vállalt, fölötte minden szűkkeblű pártérdeknek. Összegezve: akár színből, akár szívből, de ebben az ügyben ténylegesen megvalósult a nemzeti együttműködés.
Kozán István
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 13.
Kisebbségi térképek
Hogy a román nyilvánosság ingerküszöbét ezúttal is csak a néhány főnyi és percnyi hőzöngés érte el a székely szabadság napja alkalmával, igazából meg sem lepődünk, bár kétségtelenül nagyon várjuk már, hogy végre az érdemi üzenetekből is meghalljanak valamit a túloldalon.
Nem győzünk viszont csodálkozni azon a kettős mércén, amelyet szemrebbenés nélkül alkalmaz a román külpolitika, amikor a szomszédos országokban élő különböző közösségek sorsa kerül terítékre. Ha a Pruton túli románokról van szó, sem alkotmányos, sem európai egyezményekbe foglalt akadályok nem gátolják Bukarestet a nemzeti önazonosság és az örök történelmi összetartozás elvének hangoztatásában. És így van ez jól, egy anyaország, igenis, pillanatig sem hagyja magára országhatárokon túlra szorult sajátjait.
Minden alkalommal kiveri viszont a biztosítékot, ha a romániai magyarság ügyét bármilyen geopolitikai eseménnyel összefüggésben meri emlegetni valaki. A szelektív témakezelés újabb minősített esete a Tőkés László ellen indított támadás, miután az EP-képviselő a földkerekség pillanatnyilag egyik legforróbb helyének számító Krím félsziget egyik őshonos népcsoportjának sanyarú sorsával merészelte párhuzamba állítani a romániai magyarságot fenyegető veszélyeket.
Pedig nyugodtan említhette volna a félsziget igen ingatag státusát is, mint az európai határok „érinthetetlenségének” ellenpéldáját. Olyan esetként, amelynek tárgyalásakor – a putyini nagyhatalmi úthenger dübörgését nem felejtve – nem érdemes mellőzni azt az apróságot sem, amit a küszöbön álló népszavazás egyértelműsít majd: melyik országhoz is kíván tartozni a félsziget lakóinak többsége?
Victor Ponta szerint Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget. A román kormányfőnek viszont vagy tényleg fogalma sincs az általa irányított ország egyik-másik régiójának lényegéről, vagy nagyon is tisztában van, mit is akarnak például a Székelyföldön. Ezért aztán soha nem lehet elégszer felfrissíteni a román politikai elit térképészeti ismereteit. Akár Krím felől közelítve.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),
Hogy a román nyilvánosság ingerküszöbét ezúttal is csak a néhány főnyi és percnyi hőzöngés érte el a székely szabadság napja alkalmával, igazából meg sem lepődünk, bár kétségtelenül nagyon várjuk már, hogy végre az érdemi üzenetekből is meghalljanak valamit a túloldalon.
Nem győzünk viszont csodálkozni azon a kettős mércén, amelyet szemrebbenés nélkül alkalmaz a román külpolitika, amikor a szomszédos országokban élő különböző közösségek sorsa kerül terítékre. Ha a Pruton túli románokról van szó, sem alkotmányos, sem európai egyezményekbe foglalt akadályok nem gátolják Bukarestet a nemzeti önazonosság és az örök történelmi összetartozás elvének hangoztatásában. És így van ez jól, egy anyaország, igenis, pillanatig sem hagyja magára országhatárokon túlra szorult sajátjait.
Minden alkalommal kiveri viszont a biztosítékot, ha a romániai magyarság ügyét bármilyen geopolitikai eseménnyel összefüggésben meri emlegetni valaki. A szelektív témakezelés újabb minősített esete a Tőkés László ellen indított támadás, miután az EP-képviselő a földkerekség pillanatnyilag egyik legforróbb helyének számító Krím félsziget egyik őshonos népcsoportjának sanyarú sorsával merészelte párhuzamba állítani a romániai magyarságot fenyegető veszélyeket.
Pedig nyugodtan említhette volna a félsziget igen ingatag státusát is, mint az európai határok „érinthetetlenségének” ellenpéldáját. Olyan esetként, amelynek tárgyalásakor – a putyini nagyhatalmi úthenger dübörgését nem felejtve – nem érdemes mellőzni azt az apróságot sem, amit a küszöbön álló népszavazás egyértelműsít majd: melyik országhoz is kíván tartozni a félsziget lakóinak többsége?
Victor Ponta szerint Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget. A román kormányfőnek viszont vagy tényleg fogalma sincs az általa irányított ország egyik-másik régiójának lényegéről, vagy nagyon is tisztában van, mit is akarnak például a Székelyföldön. Ezért aztán soha nem lehet elégszer felfrissíteni a román politikai elit térképészeti ismereteit. Akár Krím felől közelítve.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),