Nagy nyelvi menetelésünk
Nem kell keresgélnem, úton és útfélen belebotlom a magyar nyelvpusztításba és pusztulásba. Nem elegendő, hogy a gengszterváltással százezerszám hagyták el magyarok az országot, országokat, merthogy a magyarságnak egyetlen szülőföldje helyett több hazát is adott trianoni végzete – most a megtartó anyanyelv is beteg. És nem csak Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad utcáin, terein keresheted hiába a magyar neveket, már két Szentgyörgy is, Erdőszentgyörgy meg Sepsi is hasonló nyelvi deszkapriccsen hever, kiszolgáltatva a műveletleneknek, igényteleneknek. És a közigazgatás tehetetlenségének. Hadd térüljek a legfrissebb, kimondottan tanároknak, tanítóknak, óvónőknek szánt közleményre, amely egyik nap jelent meg a sajtóban, és mindössze 30 sorban 25 művi, elvadítóan idegen szó éktelenkedik. Égbekiáltásom előtt hadd másoljak ide néhányat! A kulcsszereplők – mármint a pedagógusok – új kompetenciái a projekt. Tehát eddig ők illetéktelenek, inkompetensek voltak? A projektet az Európai Szociális Alap finanszírozta a Humánerőforrás… operatív program… És: az oktatási folyamat menedzsmentjének...
És szó van kreditpontokról, modulokból álló képzésről, akkreditációkról, és mindezek záradékaként „további információk lelhetők a projektmenedzsernél.”
Na, de hol lelhető az a hatalom, az az intézmény, amely egyszerűen és szigorúan bünteti – jelen esetünkben az oktató- nevelő tanárt, tanítót az anyanyelv gyalázása, magyartalanítás és végső fokon nemzeti érzelem és értelem megsértése miatt?! És még mindig nem kiáltottam égbe, hiszen ez az átkozott szöveg maga is érthetetlen.
Bákó és Kovászna megye közös közleménye – Bákó elégedett lehet ezzel a nyelvvel, Bukarest is. Nincs itt magyarkodás, kérem. Szíveskedjenek jegyezgetni az éktelen és érthetetlen szavakat százszámra lapokban, hivatalos magyar (?!) iratokban. Magyar részről 1161 pedagógus részesült konferenciában. Meg sem merem kérdezni, vajon ilyen arányú volt-e a magyar nyelv a Mikó gyűléstermében – ha egyáltalán magyarul történt a tanácskozás.
Ez is beletartozik a nagy menetelésbe, nyelvveszejtésbe.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Még harminc évü(n)k van?
Csak ennyi lenne? Csak ennyi? – kérdezzük a „türelmesebb” Funart, C. V. Tudort, aki ma is elégedetlen Románia területi nagyságával, továbbá a mai Pontát és a magyarok gyilkolására eszeveszetten buzdító néhai Şaguna püspököt etc. Mert Sepsiszentgyörgy Tanácsában a minap elhangzott az egyik képviselő tanácsos szájából, hogy nem vesznek részt a Pro Urbe-díj átadásán (hála Istennek, mondom én), ám javasolják, hogy 30 évig ne adja át a tanács A Városért-díjat, akkor már lehet, hogy románok is kapnak... (Eddig is kaptak.)
Sepsiszentgyörgy románsága ma 25 %-nyi. Tehát szerintük – és ezt pimasz bátorsággal vágják a város arcába – 30 év múlva már többségben lesznek, mint Váradon, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Lesz és van most is haddelhadd.
Ógörög drámai fájdalommal adják tudtunkra, Antigone nemes könnyeit maszatolva, hogy kisebbségben szenvednek. Díjtalan. De senki nem kérdezte meg még őket a tanácsokban, hogy miért is nincs honvágyuk? A kedves papa, nagypapa hol is született? És miért is kaptak 1920 után magas javadalmazást, díjakat a beáradó román pedagógusok Erdélyben? És kérdeztük a tanácsban, Miklós Zoltán RMDSZ-frakcióvezetővel egyetértve, hogy most már a román jelöltek s egyáltalán a jelöltek külön nemzeti elbírálás szempontja szerint részesülnek díjakban, mindenben, amiben kisebbségben érzik magukat? És van-e bátorságuk egyiküknek is arra gondolni, hogy itt a magyarság milliói kisebbségbe vettettek 94 éve? Még van 30 esztendőnk, ha romániai magyar sorsunk láthatáraiba bámulunk.
Hát tudjuk meg, ez lesz a vég. De hiszen ezen ügyködnek fent is, lent is. Ez a Bukarest mindenkoron lent van... Harminc évvel ezelőtt érvényben volt a „zárt városok” törvénye: Kolozsvárra, Váradra, Marosvásárhelyre stb. nem költözhetett más, csak román.
Háromszor 30 éve megy ez így, cseppet sem tisztelt nagyhatalmak. És tart a rikács, a nyílt fenyegetés. De azt már díjazzák ám...
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az olló és a posztó
Akkor vetettem papírra ezt a néhány jegyzést, amikor a magyar nemzet ellenségei valának trónon, elgáncsolták a kettős magyar állampolgárság ügyében meghirdetett népszavazást, mondván, huszonhárom millió román fekszik majd be magyar nyugdíjasként a magyar kórházakba, stb. Száz helyen, nyolc országban vagy száznyolcban figyeltek önmagukra az emberek: Ni csak, ni csak! Ha nem egyéb, még magyarok leszünk rendesből!
Miért? Eddig nem voltunk azok?
Nagy jóindulattal figyelem, hogyan nő meg szám szerint a magyarság. Hiszen feltehetőleg olyanok is kérhetik és kaphatják a magyar állampolgárságot, akik életüknek, származásuknak ezt a felét titkolgatták valahogy. Változások idején derül ki, vannak előmagyarok és utómagyarok. Igen, sok helyen a magyarságot is az éléskamra határozza meg: igen vagy nem?
Vegyünk egy példát a mellét negyed téglával hevesen döngető Szlovákiából! Azért mondtam negyedet, mert akkorácska országot toldoztak-férceltek össze nekik Trianonban, hogy fél tégla se férne el azon a mellkason. Dunaszerdahely lakossága 1910-ben 4762 lelket számlált, abból magyar volt 4679, tót-szlovák 115.
Az óriási területekkel fölpuffasztott Romániában, Kolozsváron mit mutat a számadat? 1910-ben a kincses várost 60 808 lélek lakta, ebből 50 704 magyar, és csak 7562 román. Nem sorolom Váradot, Aradot, Brassót... Ha nem egyéb, a népszavazással még magyarok leszünk! És vághatom is rá: eddig nem voltunk azok?
Magyarok millióit rekesztették el határokkal, vízumokkal, diktatúrákkal Magyarországtól, tudván, hogy elsorvadozik bizony a bennszülött népesség, ha – akár a kertet, szántót – nem öntözik, gondozzák iskolákkal, szabad magyar nyelvhasználattal.
Akkor, 2004-ben a Jobbik Magyarországért Párt azt is emlegette, már az ellenséges „magyar” pártok uralma idején, hogy a Fidesz–KDNP-szövetség azt akarja megvalósítani – ha uralomra kerül –, amit tulajdonképpen a Jobbik talált ki. Nos, ha amott és emitt egybeesnek a kívánalmak, utólag már akkor sem lehet egységesen akarni? És a mába ugorva, az RMDSZ kezet nyújtott a „belőle szakadt” polgári pártnak, de a Néppártnak nem, mondván, komolytalan. Az RMDSZ ma „kormányon”. Mi sugalmazunk, mutogatunk jó irányba, pártokon innen és túl. Nosza… Kézügyben az olló és a posztó!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbe vetett hittel
A közelmúltban zajlott le az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségének udvarán a II. Székelyföldi Könyvnapok. Azt állítjuk, hogy ezzel hagyományt teremtettünk, bár az idei valamivel gyengébb volt, mint a tavalyi. Hol az időjárás, hol a (nagyobb) társadalmi jelenségek „hordozzák” a könyvszakmai jelenségeket, úgy tűnik azonban, hogy idén jól sikerült az időzítés. A vásárlóközönséget azonban nem igazán sikerült érdemben megszólítani – sajnos -, hiszen nem fordultak meg tömegek a Szentimre utcai udvarban.
Hagyományos partnereink, a Hargita Kiadóhivatal, a Pro Print Könyvkiadó, a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Firtos Közművelődési Egyesület, a Károlyi Gáspár Alapítvány elég széles kínálattal rukkoltak elő. Idén a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban is zajlottak mellékrendezvények.
Igazi sikernek számít a találkozó első napján, csütörtökön este, a Czegő Zoltánnal és Ráduly Jánossal tartott találkozó, amelyhez az apropót Székely Ferenc interjú-kötete szolgáltatta, amely a közelmúltban látott napvilágot. Az est házigazdája, Lőrincz György a kötetben szereplő két írót faggatta, illetve bemutatta Székely Ferencet, aki Erdőszentgyörgyön él, Udvarhelyen igen kevesek ismerik, hiszen a négy középiskolai éven kívül nem élt életvitelszerűen a városban. Székely Ferenc röviden vallott életútjáról.
Az elmúlt évtizedekben, bár mindig vonzotta az irodalom, nem foglalkozhatott főállásban a betűvetéssel, újabban azonban önkormányzati lapok munkatársaként, értékes interjúsorozatok „provokátoraként”, antológiák ötletgazdájaként és szerkesztőjeként bukkan fel az irodalmi életben.
Öreg író nem vén író!
A legutóbbi időszakban az idén hetvenéves írókat kereste meg, köztük Oláh Istvánt, Farkas Árpádot. A kimerítő „beszélgetések” – amelyek többnyire elektronikus úton, az internet segítségével készülnek – szerzői maguk a megszólalók is, hiszen általában maguk is szerkeszthetik, javíthatják, bővíthetik, szűkíthetik a mondandójukat. Erről a munkafolyamatról érdeklődött Lőrincz György, majd szó esett a Sütő Andráshoz kapcsolódó emlékeikről. Anekdoták hangzottak el, s még az is kiderült, hogy Székely néhai Sütő András „golyós-írónjával” dedikálhat.
Czegő Zoltán huszonkét évet tartózkodott Magyarországon. Immár négy esztendeje azonban ismét a Székelyföldön él, Sepsiszentgyörgyön, abban a városban, ahol annak idején középiskolás, „aparitor”, majd újságíró és kibontakozó munkásságú író és költő volt. A hetvenhat éves Czegő ma többnyire prózaíróként jeleskedik – az utóbbi években több regényt alkotott, amelyek komoly sikereket arattak,három éve a Katonabogár több utánnyomásnak köszönhetően háromezernél is nagyobb példányszámban fogyott, amely manapság igen magasnak számít. Büszke arra, hogy publicistaként szólhat bele a közösség életébe, s arra, hogy annyira bíztak benne a sepsiszentgyörgyiek, hogy városi tanácsossá választották. „Az írott szóval ma is lehet és kell tenni a közösségért – mondotta –, ott kellett folytatnom, ahol 1988-ban, az ország kényszerű elhagyásakor abbahagytam.”
Ráduly János hetvenhét éves, összesen nyolcvannyolc kötete látott ez idáig napvilágot. Néprajzi gyűjtéssel, helytörténettel, műfordítással, rovásírás-kutatással, prózával, verssel egyaránt foglalkozik. Lendülete töretlen, hiszen minden műfajban újabb kötet-tervei vannak. Több mint bizonyos, hogy nyolcvanadik életévére elérheti a századik megjelent könyvet. Ezen az esten legújabb találmányai közül, a „félperces” novella műfajához tartozó munkáiból és a friss hajtású haikukból olvasott fel néhányat.
Czegő Néma lovak című új regényének cselekménye 1660-1661-ben játszódik, abban a korban, amely az első világháborúig Erdély történetének legnagyobb pusztulását hordozta, amikor négy fejedelem vetélkedett a hatalomért, amikor egymást ölték a magyarok, s ráadásul a törökök és a tatárok is az országra törtek.
Érdekes színfoltja volt idén is a Könyvnapoknak Gyöngyössy János. Nem számít újdonságnak a Székely templomerődök című általa írt és rajzolt könyv, amelynek harmadik kiadása a Góbé Szellemi Termékek sorában látott napvilágot tavaly a Merkúr és Szuper Áruházlánc üzemeltetőjének támogatásával, de idén is az fogyott a legnagyobb példányszámban. A mérnökök közt a legjobb grafikusnak és a grafikusok közt a legjobb mérnöknek számító szerző legújabb munkáiról és készülő terveiről, két komoly projektről beszélt. Legkésőbb két héten belül mind a két tervet nyilvánosságra hozzuk, amelyek hosszútávon működnek majd és igen markánsan jelen lesznek a székelyföldiek életében. Erről most csak ennyit.
Mindenképp lesz folytatás
A II. Székelyföldi Könyvnapok szervezői és a résztvevő kiadói vállalkozások, a megjelent könyvkereskedők e két nap során – amikor nem kellett a vevőket kiszolgálni – végig tanácskoztak, tapasztalatokat cseréltek, és közösen gondolkodtak a jövőre vonatkozóan.
A Székely Könyvtár 18. kötete: Márton Áron Válogatott írások és beszédek. A sorozat pillanatnyilag a 20. címnél tart, de a somlyói búcsúra, Pünkösdre öt új kötettel rukkolnak elő a szerkesztők
Az informális beszélgetések során kiderítették, hogy szükség van minden hasonló jellegű fórumra, amely vásár, figyelemfelkeltés, reklám és népszerűsítés is egyben. Nem elég az évenkénti egyszeri seregszemle, hanem a helyi termékek vásárához hasonlóan, meg kívánnak honosítani egy havi rendszerességgel visszatérő könyvszakmai fórumot, amely jól kiválasztott helyen működve igen érdekes színfoltja lehet a város kulturális életének. Értékesítésre és újdonságok bemutatására is alkalmassá kívánják tenni ezt a helyet, hogy ne feledkezzenek meg az emberek a könyvről, mint „analóg adathordozóról”, amely oly hosszú ideje (szoba)társuk a hétköznapokban és ünnepekben egyaránt. A megfelelő helyszín kiválasztásán dolgoznak a kiadók és a könyvek forgalmazói. Hamarosan ennek is látszata lesz.
Simó Márton. Székelyhon.ro

Béke a hazatérőknek
Vannak választott hazák és hazafiak. Czetz János felmenői örmény bevándorlók voltak, menekültek a török népirtás elől, remek magyar hon- és hadfiak váltak belőlük. A mi gidófalvi emberünk 1822-ben született, a szabadságharcban tábornoki rangig vitte az erdélyi hadseregben, Argentínába menekült a kivégzés elől, ott megalapította az argentin katonai akadémiát, legyen nekik. Újabb időnkben gyakori a Székelyföld választása új és örökös hazának.
Vad László a magyarországi vitézi rend egyik főembere volt. Három évvel ezelőtt választotta Kézdivásárhelyt. Nem gondolta, hogy 59 évesen elmegy az egykori vitézek tábori karába. Jó itt nyugodni? – már sosem kérdezhetjük meg tőlük, Kossuthtól máig, Turintól Budapestig, Eresztevényig. A helyzet az, hogy a nyugtalan székelyek ma sem nyugszanak létező és nem létező babérjaikon. Nem akarja a román elnyomó hatalom, hogy megnyugodnánk, pedig nagyon ránk férne egy kevés béke, szántás, vetés, erdőlés.
Vad Lászlót személyesen ismerhettem, magam a sepsiszentgyörgyi vártemplomban foghattam vele kezet. Termetre, szervező és irányító tehetségre is kiváló férfi volt. Sokat tett a több, sokféle vitézi rend egyesítéséért. Nem sikerült neki. Előszeretettel kutatta a székelység történetét, rajongva szerette Erdélyországot. Így, legalább így egyesítette válla alatt az ősi magyar földet, ám ez bennünket ne vigasztaljon, hiszen használhatott volna még bőven az egységesben, nem csak odalenn.
És ha már egység, akkor a fájdalom s a gyász mellett azt is latolgatnom kellett a koporsó meg a sír mellett, hogy bizony itt, Háromszéken, Eresztevény temetőjében, pár méterre Gábor Áron sírjától is fanyalognak, kifarolnak a mai vitézek, el sem jöttek a temetésre a MÁSIK rendbéliek, s a harmadik hányadikiak. Miféle zászló alól s hová bújnak léha önérzetben a MÁSságiak? És a széthúzókat hátha be sem fogadja ez a föld, mely nyugodalmat nyújtott az élő és a holt hazatérőnek?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Brüsszel mai Trianonja
Nézem magam előtt az öt világvallást. Szólok magamban ismét isteneinkhez, mint annyiszor. Mindenikben ott van a kegyelem, a türelem. És a megbocsátás. Halál, ha van most és ilyenkor közelemben, vagy a Gonosz, a rontás és elveszejtés esszenciája, mindig kétségeim vannak. Aki népem s egész nemzetem elveszejtésén, omlásán dolgozik hosszú idő óta, ott és akkor bennem nem fogamzik saját halálomra a megbocsátás.
Kis- és Nagy-Trianon erőszakos döntése a magyar nemzet ellen máig fájdalom, pusztulás, magyar Golgota minden áldott nap. Por és füst Szlovákia, Románia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország egén, és abban a gyűlölet-légkörben él, növöget a gyermekünk, Trianon ükunokája. Voltak szerveződések, kötések és szakítások 94 év alatt, a gyűlölet alig sem lanyhult ez országokban, táplálta azt a sürgetés a magyarok elfogyása irányában.
Így igaz, emberek, mai szerveződések és mai gáncsok. Már nem mutathatunk az Európai Unió felé, mert annak nem fáj a legfrissebb demokrácia nem létező égisze alatt a magyarok csonka karja, félszegen még élő nyelve. És nem fáj Európának, a korcsnak a leégett erdélyi kultúra. Ha itt nem fáj művi román tengerben (ezt akarják) a magyar kultúra pusztítása, akkor egyaránt köphetünk Trianonra és a mai Brüsszelre.
Éhe vagyon a kenyérnek, a szónak. Kopog fagyos kezén gyermeknek a román pálca, kopog fagyos lábán a vékony cipőcske. Fut előlünk s nem előttünk a hitvány képviselői társulat, keményen s nagyon megfizetve, rettenetesen – hogy hallgasson! Feledje Trianont, az országveszejtőt, annak mai retteneteit. Ötven év alatt nem keres annyit egy pap, egy szakmunkás, mint azok ott a négy képviselői esztendő alatt.
Trianon él, éget, serkent bennünket cselekvésre, felülvigyázatra, mert mindenütt él az egy Isten s a remény öt világvallásban, 7 milliárd emberben. Ám ez a remény csak diderget, nem pólyál, csikorgat, s nem táplál. Ez a mai Brüsszel mai Trianonja.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Trianon bélsara
Nyomorult, korlátolt (lásd: Corlățean) bizony az a soviniszta terroron alapuló társadalmi alakulat, melynek állama képes saját állampolgári rétegeit, esetünkben a másfél millión fölüli magyarságot provokálni önkezűleg, hogy aztán bosszúhadjáratot folytasson ellenük. Ez történt most harminc éve Sepsiszentgyörgyön, a lótéren déli egy órakor, amikor az iskolákból sereglettek haza a kicsik, nagyobbacskák. A román fejedelem, Mihai Viteazul szobránál (hogy annak mi köze volt s van Sepsiszentgyörgyhöz, nem lehet tudni) az állambiztonság – köznyelven szekuritáte – robbanóanyaggal töltött táskát (?), szatyrot (?), valamit helyezett el, azt távrobbantotta aztán, és azonnal megszállták a várost, keresték a MAGYAR merénylőket. Hetekig keresték, a környező lakótömbök családjait idegbetegekké tették a robbantók kutatásaival maguk a robbantók. Élni se lehetett már tőlük.
Akkor járt éppen Szentgyörgyön Bajor Andor író, költő, az eltelt hatvan év nagy zsenije. Maga rögtön tudta (mi is tudtuk), mire megy a gyilkos, halálos játék, igyekezett mindenkit nyugtatni, hogy nem mi, magyarok tettük, hanem... Egy tizenkét éves fiúcska lett az egyetlen áldozat, az egyetlen, akit ma is sirat a család, immár harminc éve. A robbantó barom akkor kapcsolta be a távirányítót, amikor éppen ott volt a gyerek az idomtalan szobornál…
Mindez csak elindítója volt – a szándéknak megfelelően – a belügy helybéli vezérkara és az egész magyarság meghurcolásának. Százakat, százunkat faggattak: hol voltunk azokban a percekben, hol álltunk, kikkel, kivel, ki látott, kiket láttunk akkor, amikor... És egy kisfiú odalett.
Micsoda szemét népség volt, micsoda szemét népség, mely kormányon, diktatúrán a saját éhező népét riogatja halállal, hogy a börtönöket új, friss magyar rabokkal tölthesse föl, magasabb szinten, mint voltak! Államrobbantást mímeltek magával a halállal. Érdekes módon senkit nem zártak lakat alá, senki gyanúsítottat nem fogtak el, holott köztudottan a legerősebb szeku volt a román Európának ezen a felén. Nos, ez is hozzátartozik bizony ahhoz az 1920-as Trianonhoz, annak bélsarához, amelyet a mai román külügyminiszter köszöntött minap, mint román ünnepet…
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szeretet parancsa
Szeressem, ne szeressem? Itt bizony nem lekváros kenyérről van szó, hanem a hazaszeretet, a román zászló kötelező megsüvegeltetéséről, a román zászló rajongó szeretetéről – a mi, magyari részünkről. A mesebeli rossz király érdekházasságot köt, országa fölpuffad, kormányozni nem tud, ám a kényszerházasságban követeli igenis feleségét, hogy az szeresse ám, repesve, feledje naponta a megveretést, a toronyba zárt életet.
Magyarok százezrei nem is tudják, hogy nemzeti ünnepként van Román Zászló Napja. Román parancsolat, hogy „a román zászlónak a nemzeti kisebbségeknek is nemzeti jelképe KELL lennie.” És ordít tovább a parancsolat, hogy „a tiszteletet minden román állampolgárnak ki kell fejeznie!” Tilos a székely, a magyar zászló Erdélyben! Olténiában, ott nem.
Szeretni parancsszóra? Azt a hatalmat, mely naponta, óránként, mindenütt és mindenben érezteti alsóbbrendűségünket azon a földön, ahol soha román nem dirigált senkinek, még a sajátjainak sem? Itt kötelező mindenkinek azt szeretni, aki belénk rúg? Ez már túlzás, szekusok! Ez már hányinger, és még akkor is az lenne, ha valóban lenne is, amiért tisztelnénk ezeket a Tudorokat, ezeket a semmiházi Funarokat. Mit tettek itt rendre-szerre a román kormányok, vezérek 94 év alatt, de még korábban is, annak érdekében, hogy tiszteljük azokat, aztán – talán – még meg is szeretnénk?
Szeretet csak a tisztelet sodrában virágzik. Akik a mi saját nemzeti jelképeinket, kultúrkincseinket lerondítják, azokat nem tudjuk szeretni. Egyszerű. A gyermek saját apja kezét nem csókolja meg, ha megveri az a kéz. A csíkszeredai román érsek Erdély felszabadításának nevezi a trianoni nemzetgyilkolást. És – maga is követeli a nekik járó szeretetet.
A szeretetet meg kell szerezni, megszolgálni. Ez a válaszunk.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely válogatott Rióban
Földrajzilag hol vagyok? Ahová minden adat, útravaló híján is, már ezerötszáz éve az ember vágyott. De először föl kellett fedezni azt az új világot, melyben a legtermészetesebb módon élhet boldogan az okos, a beszélő ember. Helytelenül fogalmaztam, helytelenül írtam le. Mindig is mondtam, nem írni kell megtanulni, hanem gondolkodni. A többi, az megy magától. Tehát adat volt bizony, és abban mi, magyarok mindig elöl jártunk. Mert ugye ott volt már Nagy Lajos királyunk udvarában a bajnok Ferenc. Rettegte kardját fél Európa. S ha valaki támadt a magyarra, rögvest mutatott a király a honvédésért könyörgő bajnokokra: VIJJON FERENC! Bizony akkor három tenger mosta hazánk határait, s azok a tengerek nem sörből vetettek habot. Ferenc egy frankot Párizsig kergetett, ott egy szépség behálózta, Villon Ferenc névvel dalnok lett belőle.
S most itt volt ez a labdarugdalózó világbajnokság. Hogy nem volt ott a magyar csapat? Véletlenek is vannak. Ugyan! Nézzünk csak körül. Erről beszélgetünk az etédi ivóban Zakariás Dénősbával, aki a nagy Zaki focista rokonának tudja s hirdeti magát.
– Ma is él a nagy Zidane, s bizony Tekerőpatak (spanyolul Rio Del Kacskaringó) szülötte volt, de Romániában a Pallér családnevet lefordították erővel is, így lett az apjából Zidár, Pallérból, a fiából Zidán. He? S ott a brazilok ma. Játékost adtunk nekik Jo néven, s magyar volt bizony a csibakáposztásszentkirályi Scolari, Deák, Diák volt a neve itthon, aztán Iskolást csináltak belőle románra. A horvátok is úgy jöttek fel a Kocsisék, Grosicsék nyomán, hogy átmentek a Kovácsok, kettő is. És ne szökjünk akkorát, FIFA! Erdélyi volt a világhírű Vida is, úgy biza, s hát ott van Rióban. S ki ne bámulta volna a mexikói Carlos Penát?! A híres Pennás Karcsit Kökösből? S hogy messze ne menjünk, hát Kamerun csapatába hogy került Dany, a lemhényi, 23 gyermekes Dani család sarja? Kamerunban az első havi fizetéséből református templomot építtetett. S a spanyol Iker, mellesleg Cassias? Iker testvére ma is Uzonban él, Ráduly István polgármester szárnysegédje. S aztán Torres eredeti neve Toros volt. S ott van Diego Costa. Korondon él családja, nővérét, Koszta Veronkát vette feleségül Páll Ágoston keramikus, ott vala Rióban, úgy biza. S onnan egy futamodásra a holland vezér, Louis von Gaal. Etéden élt, s azt mondta a fordítgató-borogató román jegyzőnek, hogy ha őt is ferdítik, saját költségén kitelepíti a faluját. Így Gál Lajos, biza. Mert a vér vízzé nem válik. Hogy nem. S emiatt vetődött Ausztráliába Massimo Luongo, Maxim Éva sepsiszentgyörgyi zenetanárnő öccse. He? S Szárazajtáról egyből két remek futballista ment Costa Ricába. Az egyiknek az apja Gránátos Estván bá volt, a másiké Bálványos, most Granados meg Bolonos néven futnak, s nem is kicsi pénzért. Mert a vért s a tüzet megfizetik ám ott lenn, délen. S Chillébe került az uzoni Szentpáli család sarja edzőnek, Sampaoli, tiszta székely, s ott van Vargas is, Vargyas nagy szülötte! Sepsikőröspatakról pedig Baka Károly öccse, Carlos Bacca. S itt né, lenn a göröggé sose vált Kosztasz. Koszta volt bizony maga is, de nem állott bé románnak, hát oda lett térítve. S hogy közelébb kerüljünk az igaz történelemhez, mert a foci bizony nem játék, hát Sepsiszentgyörgy kinevelte a történész Cserey Zoltán öccsét, Geoffroy Serey néven Elefántcsontparton rúg, s erősen jól. Japánban van s most Rióban Kovasimo, akinek a neve Kovásznai Berci, csak hitványul írták bé a nevét a csapatba. De unitárius jó székely az, hogy igen. S ott volt a mi Messink is Argentínából, de amikor átszökött Szacsvából, mind azt mondta a kérdésekre, hogy messziről, messziről, aztán rea is ragadt a név, hogy Messi. Üzente biz’ a jó lélek, hogy útba ejti hazafelé Szacsvát, csomagot is vet a repülő saroglyájába, hogy legyen. S egy kevés készpénzt is hagy a ravatalozóra. Mert ezek olyanok, akik messzire szakadtak.
Vannak bizony az orosz csapatban is jó magyarok, de ők eljátszották magukat már sokszor.
Ezért mondom én örökkétig, nem szabad elkeseredni, hogy a mi zászlaink alatt, már a székelyre meg a magyarra gondolok, nem állingál Orbán Viktor s más érdemesek most, mert egyszer megindulnak ezek a mieink is, akkor láss világ csudát! Mert ugye, Zidán, a Pallér építő mester is ott volt Brazíliában, s abból tudni lehet, hogy valamire készülnek Székelyföldön. Hogy igen. S akkor bizony egyszerre minden kitudódik.
De az is szent igaz, amit nagytátink mondott Isonzóról jövet. Mert csak úgy levetette a zekéjét, s mondta: Régina, a türelem rózsát terem, de az is csak úgy, ha kapálják s öntözik a tövit.
(Köszönet Áros Károlynak szakszerű, önzetlen támogatásáért. A szerző)
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hol az igét elkiáltó vezér?
Itt, Székelyföldön bennünket ismét reményekkel gyanúsítanak. Mintha rajtunk és a reményen állna a magyarság egyetemes megmaradása. És hogy erőnkben és erényeinkben megmaradnánk, ide telepítettük szigorú sorsunk viselésére a szigorú reformátor Kálvin Jánost (1509–1564).
Na már most. Tizenkét püspök mondta az igét, az áldást, intett a jóra, hogy hitünkben bár legyünk gazdagok, és megsegít az Úr, aki magunkra sosem hagyott. Biztonságunkat biztosította sok-sok egyenruhás. Én magam is néztem ezt a ritka gyülekezetet. Itt voltak mind hótiszta ruhában a magyar emberek, reménykedők és reménytelenek. Néztem a zuhatagnyi népet, itt voltak a gyanakvók meg a gyanútlanok, itt a szegények és a maguk erejében bizakodó gazdagok, akik kimerészkedtek déli harangszó védelme alá, ahol árnyéktalan a tér, s a rettenetes hőség nem véd sem anyát, sem gyermeket.
Öregek sóhajtották el otthon, hogy na lám, én még egyszer neki, s lám, mire megyek? Mert örökké tudtam, hol a helyem. Ma se lehetek fenegyerek. Kisváros Sepsiszentgyörgy, de helyet ad a vendégnek, és helyet a kiáltó szónak is. Ismerősök közt szorongok, ismeretlenek köszöntenek. Itt valami nagy történhet szóban, imás fohászban.
A szélrózsa negyvennégy irányából gyülekeztek a meghívottak, s a szívünk megtelt önmagunkkal s áldozatainkkal. Este a nagy képernyőt nézem, népet közelebbről. Ahogy mások csak képernyőről ismerik ezt a megnyomorított nemzetet. Akkor nyilallott belém a felismerés: egek, azt tudjuk jól, mi végre vagyunk itt, de hiszen ennek a népnek nincs vezére!
Hisszük, hogy a hit megtart – halálig. Hogy az igazság győz, ahogy a fény. De az az igazság is egyidős a Bibliával, hogy fövenyre építeni nem lehet. És a világító csóvát is valakinek meg kell gyújtania! Jelet kell adni, az igét el kell kiáltani!
És egyre növekszik a gyülekezet, előttem növekszik önmaga magasságába a nép, amelynek nincs vezére.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Șaguna igen, Petőfi nem – A szabadlelkű költőre emlékeztek Sepsiszentgyörgyön
Azért gyűlt össze ez a maroknyi sereg, hogy a magyar irodalom legnagyobbja által meghirdetett „szent világszabadságról” emlékezzen meg – mondta tegnap este Sánta Imre. A bikfalvi református tiszteletes a Petőfi Sándor halálának 165. évfordulóján összegyűlt mintegy száz ember előtt beszélt a sepsiszentgyörgyi színház mellett, a „kárba veszett” Petőfi Sándor utca sarkán.
Sánta Imre „nem múltba révedő nosztalgiával, hanem jövőbe vetett hittel” beszélt arról, hogy Isten minden embert szabadnak teremtett. Emlékeztetett: a világszabadságért ma is harcolni kell, hiszen Kárpátalján frontra viszik a magyar fiatalokat, Felvidéken azért szenvednek üldöztetést, mert felveszik a magyar állampolgárságot, Vajdaságban azért verik a magyar gyerekeket, mert anyanyelvükön beszélnek, Székelyföldön pedig azokat zaklatják, akik az önrendelkezésért harcolnak. Czegő Zoltán író, költő, lapunk főmunkatársa arról beszélt, hogy Petőfi és a szabadság legnagyobb ellenfelének, Șaguna érseknek egészalakos szobra áll „ott, a hegyen”, de Petőfiről nem lehet egy utcát elnevezni „kedvenc székelyföldi városában”, mert azt a román bíróság megakadályozza.
A megemlékezők ezután az Erzsébet parki ‘48-as emlékműhöz vonultak, ahol Bencze Melinda, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselője az összegyűltekhez szólva azt mondta: olyan jövőt kell építeni Székelyföldön, hogy a Petőfihez hasonló, tenni akaró ifjaknak ne kelljen elmenniük idegen országokba. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei önkormányzati képviselője azt hangsúlyozta: a ma emberének példát kell vennie Petőfi bátorságáról, elkötelezettségéről, hazaszeretetéről. A megemlékezés a Mátyásföldi fúvósok által kísért magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Erdély András
* * * Czegő Zoltán: Zsoldtalan költők Voltak költők, gyalog járva rajzoltak a magas égre. Tudván tudták, az az ábra varázsos lesz, hát – megérte! Azok is mind-mind ők voltak félelem és zsoldok híján, kik ingujjban lettek holtak, végrendeletet se írván. Petőfi, ki átrikkantott más világért túlvilágra – nem kunyerált bár sírhantot. –Szabadságnak nincsen ára!
Székely Hírmondó, Erdély.ma

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

A román nemzeti kifutópálya
És tart tovább az a magánháború, melyet még a királyi Románia indított az erdélyi, bánsági magyarság ellen, közvetlenül az után, hogy kapott ajándékba egy nagy darab országot a nyugati nagyhatalmak erőszakában, 1920-ban. Ezt a népüldözést ismerjük, középkori hagyaték, a 20. században népirtássá dagadt.
Románia a 19. század ballasztját is cipeli sok tekintetben. Ezt is. Ma már az Európai Unió védelmében.
És kapjuk a vádat sokfelől, itthon, hogy miért kell nekünk minden gondot és bajt nemzeti síkra terelnünk? Miért eredeztetünk nyomorúságot, hátraszorítást a nemzeti elnyomatásból? Nos, azért, mert úgy van, azért nem enged a román állami (számunkra felügyeleti, diktatórikus) politika semmit fölülvizsgálni a maga teremtette állapotban. És éppen ezért nem hajlandó beszélni sem, hallani sem Székelyföld autonómiájáról, semmiféle fajta autonómiáról. Gazdaságilag visszavetve az az Erdély, amellyel a mai napig sem tud mihez kezdeni a maga javára sem a román hatalom, noha utcahosszal elébb járt ez a rész iparilag, gazdaságilag egykor, mint a Regát, a Királyság. Elemezhetnénk mai tényezőket is, de most nem arról beszélünk.
Határozottan kijelentette a hatalom egyik vezéregyénisége, hogy mindenféle autonómia rebesgetése a magyarság részéről nemzetbiztonsági kockázatként van számon tartva, tehát elvetve. Még azt sem hallhatjuk ki ebből – lásd autonómia –, hogy süljünk meg a saját zsírunkban, mert hogy se zsír erre, se tér, gazdasági lehetőség a magunk fejlesztésére.
Ha a hatalom ellenséget lát 94 év óta és után a berekesztett magyar milliókban, akkor nem várhat sem erkölcsileg, sem érzelmileg hűséget maga iránt. Ezért fordul minden megoldásra váró kérdés a magyarság autonómiája felé. A román kormányoknak, politikusoknak szellemileg még annyira sem futja, hogy saját s az ország gazdasági érdekeit tartsa az elsőrangú fontosság kategóriában. Az innen elmenekülő, mert dolgozni, élni akaró milliók közé számítgatják az oktalanok a magyar százezreket is, kárörömmel. És eközben mélyül a be nem vallott válság. Ez hát a román nemzeti „kifutópálya.” Ez ama nemzetbiztonság, és annak kockáztatása!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Heves, riadalmas a nyár
Emlékezgetünk itt-ott az első világháborúra, mert manapság mániánk az évforduló. Állítgatjuk az emlékműveket, szobrokat agyba-főbe, melyek még ki sem hűltek, azonnal jön egy csapat, egy banda, egy párt, és máris döntöget, takarít, rostál. Ez a bennünket, magyarokat különösen megnyomorító első háború is csak annak fáj, aki megszenvedte következményeit mindmáig; aki haszonnal szerkesztette azt a háborút, annak viszen a konyhájára ma is…
Azt írja Ady Endre 1907. szeptember 14-én (Budapesti Napló): „Mi hazudunk egymásnak, és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.”
Előző soraiban arról is szól, hogy Vajda Jánosnak egy nagy ember járt ki száz forintot nadrágra, hogy fürdőre mehessen a nagy költő. Ady mindenről írt, hihetetlen mennyiségű publicisztikát. Nagy, igen nagy magyar vállalkozó volt, egy nemzet érdekében.
Én a heves nyárban ballagok egy nagy tudós és fiatal magyar, dr. Somló Bódog nyomában. Tudós egyetemek sietve vették föl tanárnak Nagyváradon, Kolozsváron, Budapesten, jogtörténetet, etikát, jogbölcseletet tanított egyetemen, jogakadémián. Elhihető nagy ígéret volt Somló Bódog, ezért ölelte magához a szabadkőművesek szervezete is, büszkén. Somló is, a szabadkőművesek is tele voltak reformtervekkel, csupa jó szándékkal. És ismét Ady háza elé jutok. Ady Endrét is ugyanígy és ilyen megfontolással kérték föl tagságra, és az akkor (1912) immár megkerülhetetlen költő és politikai gondolkodó belépett a szabadkőművesek szervezetébe.
És a politikai konzervatív feledhetők ki akarták rekeszteni dr. Somló Bódogot az egyetemekről, mondván: egyházellenes. Ady sietett segítségére, többször vette védelmébe a fiatal tudóst. Aki 47 éves korában öngyilkos lett, mert képtelen volt túlélni Trianont, lelkében nem bírta feldolgozni a Magyarország elleni ítéletet. Ítélet volt az egy tisztességes, haladó, építkező ország ellen, mert kellett (ma is kell ám!) a hely másoknak.
Mindenki kért hazánk testéből, és kapott, legtöbbet a románság.
Az első világháborúra emlékezgetek, utcáról utcára, kapuról kapura térve. Heves nyár van, és még mindig tudunk fájni, fájni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Már lincselik a jósokat is
avagy: cigány önrendelkezés Erdélyben
Nem vagyok jós. Nem vagyunk már messze attól a kortól, amikor nálunkfelé már a jósokat is lincselik. Aki belelát rengeteg tapasztalata nyomán a nem is titkolt jövendőbe, az nem is jós még.
Amikor Magyarországon, Olaszliszkán (Zemplén megye, Tokaj mellett) tanúi lehettünk pár évvel ezelőtt a cigányság sajátos önrendelkezési jogának, a lincselés háztáji gyakorlásának, minden szívszeretet nélkül hívtam föl a sajtóban a figyelmet a jelenségre – na, nem csak én –, aztán arra is, hogy Európa sajátos jelenségnek, egy gátlástalan népesség rohamszerű elszaporodásának lehet tanúja. Továbbá annak, hogy az ún. demokrácia lovat ad – lopott lovat – e népesség alá, mely ötszáz éve nem épített egyetlen kultúrházat, egyetlen iskolát, templomot, és amit kapott ingyen, azt tönkretette. Nem utolsósorban teszem szóvá azt is, hogy ezeket a munkakerülő, fürdőt és munkahelyet hírből sem ismerő embereket nekünk saját munkánk után el kell tartanunk!
Hadd tegyem hozzá: akkor tévedtem, azt állítván, hogy harminc éven belül több európai országban kerülnek többségbe, s uralkodni fognak; nem harminc, 15 év is elegendő, hogy hajlongva kérjünk majd építkezési engedélyeket a cigány többségtől.
Olaszliszkán elsodort egy magyar ember, tanár egy szabálytalanul közlekedő kerékpáros cigánylánykát, a tanár kiugrott a kocsiból, benne hagyván két kisgyermekét, segíteni akart a cigánygyermeknek, de annak nem lett semmi baja. Ám üvöltések verték fel a falut, a tanárt saját kisgyerekei szeme láttára halálra verték, kivégezték a cigányok ott, helyben. És megjelent a Jobbik Magyarországért párt civil védegylete, a Magyar Gárda szótlan csoportja, dermedten állt, tiltakozásul. És elment.
Üvöltött ám a Szabad Demokraták Szövetsége is – ma már döglött párt –, hogy fajüldözés stb. Három nappal ezelőtt Kézdiszentléleken ugyanez ismétlődött. Kézdiszentléleken, ahol száz évvel ezelőtt a 2006 lakosból négy volt cigány! Ez nem véletlen, kérem, ez minálunk az élet. És Európa csendes, ismét csendes: őrzi a látszatdemokráciát. És új ruhában, zsebpénzzel dédelgeti haza-vissza a cigányainkat a Szent Márk térről, Londonból, Párizsból. Budapestről nem. Ott nincs „fajüldözés”.
Mondom, nem kell már 15 év.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Időbeni
Ráhúzhatnánk minden egyes napunkra, hogy az, éppen az a számvetés napja. És igaz. Mert számot adni s vetni mindazzal, ami történik ellenünkre velünk, de leginkább másutt, irodákban és képviseletekben, az már több a soknál. Egymást autonómiával köszöntjük, keserveinkben és örömeinkben is ahhoz, a megtagadott autonómiánkhoz fordulunk.
Számvetések az iskolai vizsgák, és annak a jegyében settenkednek közénk az érettségi, a véndiák-találkozók. Áprily Lajos, a tanárköltő szavai: „Öregdiákok báli éjszakáján, domine Joó József, kerestelek…” És fölzúgnak az enyedi, marosvásárhelyi, nagyváradi orgonák s azok hurcolják lomhán, túlterhelten a rengeteg magyar panaszt.
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – kérdezzük, mert kérdezteti vélünk a tantárggyá nemesedett Vörösmarty Mihály. És azt is megértük rémülten, hogy a maturandusok egész sora legyint kávé mellett hányaveti módon az érettségire: ki nem sz...ja le?! Merthogy érettségivel, sőt, egyetemi diplomával sem lehet munkát találni... Nem, nem talál, aki nem keres erősen munkát. Akit eltartanak a szülők fűtött lakásban, fűtött kávézókban.
Az vesse népemre az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom s vágják. Bikfalván gyönyörködtem minap egy, az erdőtől elcsent nagyszerű bennvalóban. Minden tenyérnyi terület megművelve, az udvar, a kert lejtése úgy 65 fokos, de minden a helyén, játszótér, hinta, s hogy a látvány is otthonosabb legyen, hát lepedőnyi zöldséges is, virágágyás is. Munka. Itthon. És itthon a csodaszép lányka is, fiúcska is, iskolák, miegymás.
Szabadságból kevés, szabadosságból túl sok. Őrjítő zenebona minden második nap, minden hétvégén, sose halunk meg. És ellenségeink vigyorogva veszik számba, mennyivel, mennyire fogyatkoztunk Székelyföldön az utóbbi hetekben.
Számvetés, eleget tettünk-e az elvárásoknak az utóbbi 45 évben? Román tanácsos vágta képünkbe: 30 év múlva Székelyföldön is ők lesznek többségben. Hát, mondom fennhangon, rajtunk is állna, igen, ha állanánk a magunk pászmájában, a magunk lábán…
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Az intelligencia ingerlékeny
Azt mondtam ezelőtt vagy hét évvel, hogy az itteni cigányság nem annyira elszabadult, mint Magyarországon. Visszavonom. Mert tanulékony ám a roma, s ha büntetlenül cselekszik, hát végzi a maga „megélhetési bűnözését”. Nem lehet fölmérni sem pontosan, hogy mennyi erdőt, gyümölcsöst pusztítottak le. Ne elemezzük. Itt és most a nyugodt rendőrségre, a megfontolt román rendtartásra utalnék, noha lapunk pontos részletességgel tárgyalta a szentléleki gyilkosságot, komótosan, s majd hét esztendő múlva megtudjuk, mit nem végeztek el.
A Hírmondóban ott a cím, egy ámorozó pszichológus szájából: Az emberek ingerlékenyek. Hát a rendőrség, az már nem. Magam láttam ezen a nyáron, este a Templom utcában felfelé rittyegő cigányszekeret, rajta röhögő banda és egy csóré cigány férfi állva nyerített, ordított. Ekkor már rég érvényben volt a szekereket kitiltó törvény. Oda se neki! Demokrácia van itt s egyenlőség, há nem, csávó?!
Az emberek ingerlékenyek, a bávatag pszichológus szerint, „a felgyülemlett feszültségeket mindenki másképp vezeti le, intelligenciaszintjétől függően”. Ötszáz éve mérjük a cigányság intelligenciaszintjét. Most már a rendőrségét is kellene. Az ingerlékeny cigány öl, gyújtogat, a rendőrség higgadt: jó, ha magunk oldjuk meg, magyarok és romák a magunk baját.
A Józef Bem utca belső udvarán este fél kilenckor kezdődik az ingerlékeny bandák őrjöngése. Tegnapelőtt kimentem tízkor hozzájuk. Tizenöt, tizenhét éveseknek mondtam, azt akarják, hogy kihívjam a rendőrt?
– S az mit tud csinálni? – vigyorgott rám egyik takonypóc, mind a tizenöt évével.
Nos, semmit. Én sem. Visszamentem virrasztani. Ezek nem teszik le a vizsgákat, ezek nem mennek dolgozni, ezek – hát ezek. És rendtartás nincs. Egy válasz: a munka mezején való integráció oldja meg a cigánykérdést – úgy 500 év múlva. Hát kedves dolgozó magyarok, románok, szászok, lipovánok, sőt, néhol, néhányan cigányok, etessük csak a szaporodókat, a csóré seggűeket szekéren, szárazon és vízen, mi és ti, csak ne legyünk ingerlékenyek, mert az árt az egészségnek és az intelligenciaszintnek. Lásd a rendőr urakat, a higgadtságukat.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jókívánság Jóistennek
Az egész a nyugtalansággal kezdődik mindig, és ott is végződik. Az író sosem megy nyugdíjba. Istenek tartják őt fogva, hiszen azért teremtették, hogy prédikáljon, hát bevetik naponta a küzdelmekbe.
Nézem a lapot az asztalon, a Brassói Lapok kiadványa, kimondottan Székelyföld „beporzására”. Kérdezem, mire jó az, hiszen ezen a tájon nem sok, de pár lap dolgozik erejéhez, képességeihez mérten. És már össze is fut a lényeg a szájakban, hogy hiszen nem Székelyföldet, hanem igenis Barcaságot kellene ellátniuk magyari tájékoztatóval! Ott, Brassóban még több mint 30 ezer magyar él e román riadalomban. Szólni ugyan tudnának, de mindenki fél, mindenki fél. És félelemben nem lehet élni, teremteni, változtatni – jobbra vágyni és törni.
Szól a kétdiplomás szerkesztő a szórvány, a maga szülőföldje nevében. Jaj, de nagyon akarom nagybetűvel írni ezt a sátáni tulajdonnevet: szórvány! Nemcsak Brassó, Barcaság, de tova Fogaras vidéke-világa, aztán Viktóriaváros magyarsága, szemben véle Románújfalu, s tovább Bürkös, Kóbor, Nagymoha szent magyar földje, Szakadát, Dombos, aztán Segesvár magyarsága. Magam láttam sírni a református lelkészt, amint Szkercisóra utolsó magyarját temette.
És már velünk jajong Fogaras Babits áldott szellemével, Szeben magyarsága. És már összeálltunk ismét mentőkülönítményként. De miért nem vállalja a Háromszék lap, a Székely Hírmondó, miért nem a marosvásárhelyi újság, Hargita Népe a küldetést? Egy kocsi, benne három riporter. Rendszeresen. É terjeszteni szórványban, Barcaságban, Szászföldön is a lapot? Nemes feladat, beszéljük meg, emberek. Fogyna a lap is, ébredne ravatalán a szórvány, nagybetűs fekete angyalunk. Nekünk a tekintetünk túl kell, hogy röptessen a magunk templomtornyánál. Ahogy a sepsiszentgyörgyi unitárius hitközség tartja a kapcsolatot Zsilvölgye maradék magyarságával. És igen Háromszék, Kovászna megye vezetői is, hallom, és adom tovább. Nem egy napra születtünk, s nem is egy évezredre. Ezt hinnie kell Szilágyság, Dél-Erdély, Bánság magyarságának is. Hogy legyen az Istennek örökké magyarja.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Amitől múlik a fájdalom
Annyit dideregtem a román határon, hogy elmondhatom azt is immár, voltam egyszer nagy legény is a sok „baráti ország” sorompójánál. Úgy adódott 1988 kora tavaszán, hogy a szekuritáté, magyarul a román titkosszolgálat Kovászna megyei főnöke azt mondta, szép idő van, vegyem ki az útlevelet, és most menjek Magyarországra. Ez ugyebár kiküldés volt, nem kiküldetés.
Meg sem álltam az Esti Hírlap szerkesztőségéig. Történt, hogy a Kisebbségi Hivatalnál dolgozó Székely András Bertalan barátom telefonált, lenne-e kedvem leruccanni a baráti Jugoszláviába. De mennyire, hogy lenne! Ahhoz viszont kellene egy vízum is a román útlevelembe. Na, akkor nőttem túl a határon. A külügy telefonozott bizonyos helyre a határon, onnan telefonoztak másik bizonyos helyre Eszékre. Kocsival vittek, a határon vártak, a határőr tisztelgett mosolyogva, kezet nyújtott, érezzem jól magam. Mondtam, rajtam nem múlik. Ott várt kocsival egy magyar hölgy, ott is kezeltek, senki nem kért útlevelet, vízumot.
Csörgics Jóska várt Eszéken, mutatta az új verseit, igen a szállodát, a szobámat. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy bizony odalenn, délen nem éppen így bántak az egykor 400 ezer bácskai, újvidéki, mára ugyanvalós megfogyatkozott magyar emberrel. És akkor még hátra volt a jugoszláviai polgárháború.
Irodalmi verseny volt, bíráló bizottságba osztottak be. Bor, búza, barack, kurta farkú malac, volt ott minden. És hát vittek vidékeket látni. Módot találtak arra is, hogy kivigyenek Ludaspusztára. Gyönyörű vidék, az szent igaz. Tanyacsárda, bogrács, csupa jó szó és magyar. És székely. A nyári estében hamar ébred a nóta. És a tapintat mellett érdeklődtek Erdélyország felől, a székelyekről.
Akkor egyszer csak megszólalt egy tanárnő. Sóhajtott is mosolyogva, és az a mosoly fáj ma is.
– Könnyű a székelyeknek. Nekik legalább van himnuszuk. Megkérlek szépen, ha nem esik nehezedre, énekeld el nekünk, jó?
Ennél nehezebbet nem kérhetett volna. Ugyanis én 22 év alatt egyszer sem bírtam énekelni a himnuszainkat. Szakadt ketté a torkom. De ott, Ludaspusztán kötelességem volt. Mert nekünk, székelyeknek könnyű a himnuszainkkal, zászlainkkal...
Az a tanárnő félrehívott aztán az éjszakai ég alatt, nem csókolózni.
– Ordíts egy óriási nagyot, attól elmúlik az a fájás. Na, ketten: MAGYAROOOOK!
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Keresztény, demokrata és magyar
Hivatalos voltam a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom (RMKDM) ez évi konferenciájára. Eresztevényben, néhány méterre Gábor Áron emlékművétől jutottak szóhoz a képviselők. Jó volt hallani, hogy az átkos fogalom, a szórvány kissé erőtlenedik az egymás után és indulatosan, dokumentáltan kibontakozó fölszólalásokban. Az egység, az együttműködés szellemében. Szatmárról Erdei Dolocki István, Zilahról Seress Dénes jött el, Kézdivásárhelyről, immár többségből Fejér László Ödön, Borszékről Moldován László parlamenti képviselő, Dr. Darvas Kozma József egyházi országos alelnöke az RMKDM-nek, Sepsiszentgyörgyöt többek között Kiss Tibor gazdasági országos alelnök képviselte, aki szigorú volt, mint mindig, elvi és gyakorlati elvárásaiban.
Kelemen Kálmán országos elnök ugyancsak a tettek mezején nyugtázta az eredményeket. Ezen a konferencián nem hangzott el a szélsőjobb kifejezés, mert a konferencia tanúsága szerint sincs, amit mérsékelnünk kellene elvárásainkban a mai román kormánnyal szemben. Mert a magyarok hazai elvárása nem a román állam ellenében irányul, hanem a jog és az igazság, az egyenlő elbírálás érdekében.
Hol van a független, az egykori magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem? És hol az önálló magyar nyelvű tudományegyetem, amely létezett 1959-ig? Kérdéseket tettek föl és nem önmaguk vigasztalására a küldöttek, a KDM vezetői, hanem célirányosan: hol állunk ma jogilag?
Rég nem vettem részt ilyen szigorúan és gyakorlatilag célra törő konferencián. El lehetett másutt, néhol mismásolni, maszatolni sorskérdéseinket – itt nem. Kelemen Kálmán országos elnök szedte-rakta rendbe mindezt. És késve, de többszöri „megidézésre” megérkezett a Hargita megyei fáradhatatlan elnök, Borboly Csaba, és mint ellenségeink álmait, ítélte el a székelyek 15 és 49 év közti elvándorlását. És azonnal azt sorolta, amit tenni lehet. Idén 25 szakiskolai osztály indult, ahová felvételivel (!) lehetett bejutni. Értelme van és célja a szakoktatásnak, és ezt egyre többen veszik észre Hargita megyében. Diákonként havi 200 lej ösztöndíj jár. Nemcsak ez a vonzó, hanem a szakma, tudás, képzettség révén a munkalehetőség, tehát a lét itthon, a jobb lét.
Idegenek számára hátborzongató a megfogalmazása Borboly elnöknek: állampolgár-ellenesen működik itt az állam.
Az egyházak szerepe került előtérbe abban a közös küzdelemben, amely szociális, jólétpárti és nemzeti. Mindebben semmi kivetnivalót nem találni, csak ha ismét és ismét fölülmarad, fölülkerekedik a nemzeti többség üres melldöngetése.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Multikulturálékos kezelés
Elmúlt a nyár, már messze jár, dúdolhatjuk bátortalanul a régi éneket, mert bizony a sok jó barát és alkalmi szerelem is fölporzott az égre az első hideg szélfuvallattal. Azokról nem szól ez a sor, akik igenis, ezen a nyáron találták meg az igazit, egész életre szólót. Mert párban repülni, az az igazi!
Az írók, költők is megkapták az első behívókat találkozókra, mert a nyár nem terem babérokat, hiszen mindenki nyaral, tengeren, őserdőkben... Szóval majdnem mindenki.
Itt van a szemem előtt a meghívó, hogy aszongya: tisztelettel meghívnak interaktív beszélgetésre, az íróolvasó-találkozó a tolerancia, a multikulturalitás jegyében fog lezajlani.
Különösebb gondot nem okoz ez a meghívó, azonnal telefonáltam, hogy ilyen találkozókra nem szoktam járni. Mert ötven éve írok és közlök, de interaktív beszélgetésre nem jártam. Lehet ez valami súlyos idegbajt kezelő eljárás is, vagy esetleg kölcsönös testi sértések osztogatása egy terem négy fala között, ahol az aktivitás köztem és a kiválasztott hallgató között zajlik. De nem közlik az interaktív felek súlycsoportját! Akkor meg?
És mi az, hogy a tolerancia jegyében zajlok én magam? Mert a türelemről néha írok, számtalan alkalommal köszönhettem meg több országban a hallgatók türelmét. De tolerancia? És nem vállalhatom a multikulturális fel- meg kihívást. Ugyanis többek között nem értek a moldvai román hímzéshez például. Csak gyönyörködöm abban. És nem többet az óceán szintje alatti építkezéshez.
Amit vállalhatok, nem bizonyos, hogy ezen a találkozón sorra kerülne, ugyanis az ellenségeimhez nem vagyok türelmes. És az ilyen merő és merev interaktív, multikulturálékosan toleráns, káromkodékony találkozók – anyanyelvem és népem kultúrájának ellenségei, hát arrafelé se mehetek. Mert az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni. Pá-pá, kedves meghívók!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent Vendel Magyarkanizsán
Nem azért mentünk Sepsiszentgyörgy Municípium Tanácsának költségén Szerbiába, Magyarkanizsa községbe, hogy megnézzük, mit is keresett a tavaly odalenn, az autonóm területen a mi polgármesterünk, Antal Árpád. Meghívták őt is, nem jöhetett, négyünket küldött a tanács a déli meghívásra. Az ott töltött három nap alatt azonban megtudtuk többek között azt is, hogy polgármesterünk a magyarkanizsai katolikus egyháznak ígért és adott segítséget a templom színes vitrázsának befejezéséhez. Színes üvegmozaikról van szó, mely Szent Vendelt ábrázolja a templom ablakán, ragyogón, a szerzetest, a juhászok védőszentjét.
Érzelemdús, emelkedett prédikáción is köszönetet mondott a plébános úr, majd megszentelte az új vitrázst. Küldött társunk, Incze Sándor nyugalmazott esperes mintegy ötven gyereket számlált össze a hálaadó gyülekezetben az elmúlt vasárnap, és – amint azt beszédében szóvá is tette – ez az aligha jelképes ötven gyerek mintegy záloga is egyben a szerbiai magyar kisebbség megmaradásának. Magyarkanizsa és a hozzá tartozó tizenkét falu túlnyomórészt magyar lakosok szülőföldje. Csak egy szerb többségű falu van ott, a magyar autonóm területen.
Nem politizálni mentünk oda-vissza 1300 kilométert, inkább ismerkedni, ünnepelni vajdasági magyar testvéreinkkel a falunapon; ám – ahogy azt többször leírtam, illetve elmagyaráztam – kisebbségben az is politika, ha egy magyar kisgyerek megszületik. Őrizkedjünk az egykerendszertől, mert az egykével ez a mi népünk búcsút is mondhat Székelyföldnek.
A vajdaságiak megfogalmazták a kérdést, s egyben a fő gondot: mit tehetünk? Öljük egymást? Bajunk az, hogy a nép eljár, elment pénzkeresetre.
Ottlétünkkor szentelték-avatták Szent Vendel gyönyörű szobrát is. Mert ahol a pásztor földbe szúrja a botját, ott van a világ közepe… Részt vettünk a község tanácsának ünnepi ülésén, díjátadáson.
A belenyugvást nem kellene átvennünk tőlük, a román hatalom figyelmét azonban fölhívjuk emitt a türelemre, ami egyáltalán nem jellemző a gőgre, gyűlöletre alapozó kormányokra…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A maradék sem alszik románul
 Nyomkereső útjainkon próbáljuk fölidézni Babits köreit is Fogarason. Bármennyire meglepő a mai fiatalok számára, Fogaras, Szeben, Brassó, Lugos és annyi más szász, sváb, magyar város Királyföldön, Szászföldön a magyar királyság saját beépített és ősi földje volt. Most Románia. Megidézzük a Brassói Lapok mostani főszerkesztőjével, Ambrus Attilával Ignácz Rózsa nyomait is Fogaras városában. Járta a temetőt is a későbbi író, már fiatalon rácsodálkozott a fejfákra, sírkövekre: itt egykor egy másik nép élt. Hová lettek el a fiai, lányai?
A Bolyai tudósok faluja ma, mára teljesen románná lett. Vannak népek, melyek megbecsülik a Gyermeket, a nagycsaládot. Ilyen volt a székely is, még az én gyermekkoromban is, mely egykor 9 gyermeket plántált Erdély földjébe. Megnézhetjük itt a szomszédban Szilágyságot: vegyük csak elé az általánosan elérhető dokumentumokat, melyek  szerint falvak, városok százai, lakosok százezrei tűntek el, ki a magyar nemzetből. Ma egyszerűen szórványként tartja számon, aki egyáltalán foglalkozik velük. Pedig a maradék név illik a településekre, emberekre.
És a vidék magyar településein, a maradékon még találni magyar lányokat, majdani román feleségeket. Azokhoz kell szólnunk s gyakrabban, akik még az előző népekhez, szászokhoz, magyarokhoz tartoznak. Engedni s küldeni kellene hozzájuk a magyar lapokat, könyveket, hadd emlékezzenek. Divatos, kiszolgáló lett a szó, hogy „asszimiláció”, de hogy mi van mögötte, azt már a „szórvány” magyar szó is csak sejteti. Mert sem itt, sem a Bánságban, a Partiumban, Szilágyságban nem érvényes a szórvány magyarság. Nem, mert ezek az ottani magyarok nem szétszórtan élnek bizony, hanem maradékként, megmaradtakként! Egy tömbben éltek, és most falunyi kevéske magyar maradt. Felnő a lány, s lesz belőle román feleség, román anya.
A fogarasi pap, Ignácz László tiszteletes úr unokája, Makkai Ádám, ma Kossuth-díjas író, költő, egyetemi tanár Amerikában, tiltakozott gyermekként a német nevelőnő ellen: nem akarok németül aludni! Milliók alusznak bizony románul a maradékban. És szépülve nőnek a majdani román anyák, feleségek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékünnep a Székely Mikó Kollégiumban (155 éves a sepsiszentgyörgyi református oktatás)
Iskolatörténeti kiállítással és konferenciával, a nagy múltú alma materből indult színészekről és az iskola első néptánccsoportjáról összeállított kiadványokkal, gálaműsorral és jótékonysági bállal ünnepli fennállásának százötvenötödik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium. A jövő heti kétnapos emlékünnep célja: megerősíteni a jelenlegi diákokban, tanárokban, a helyi közösségben, hogy összefogással, ahogy azt az iskola alapítói tették, nagy dolgokat lehet megvalósítani. Fontosnak tartjuk, hogy tanítványaink ismerjék meg az iskolaalapítás történetét, őrizzék meg és adják tovább az ősöktől örökölt szellemi és anyagi értékeket – hangsúlyozza Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója.
A csütörtöki ünnepélyes megnyitót követően a diákok koszorút helyeznek el gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos szobránál, valamint az iskola udvarán lévő emléktáblánál, az iskola történetét kiállításon követhetik az érdeklődők, az alapításról az esti gálaműsor irodalmi összeállításában is megemlékeznek. Fellép a Székely Mikó Kollégium első testvériskolája, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium kórusa, a házigazdák középiskolás énekkara, a véndiákok és a je­lenlegiek néptánccsoportja. Pénteken a szellemi staféta részeként egykori mikós diákok és nyugdíjas tanárok állnak a katedra mellé és mesélnek régi történeteket, az iskolatörténeti konferencián előadások hangzanak el az indulásról, a szellemi építkezésről, az iskola több mint másfél évszázados létéről. Az alapításra emlékező iskola elkészítette az elhunyt pedagógusok sírtérképét, a nyughelyeket egy-egy osztály veszi örökbe és gondozza ezentúl.
Immár hagyomány, hogy az évfordulós ünnepségeken valamilyen kiadvány születik a Mikóról, könyvespolcnyi kötet látott napvilágot az elmúlt évtizedekben egykori diákok, tanárok, Mikó-kutatók tollából, 2007-től rendszeresen jelenik meg egy-egy évfolyam emlékkönyve. Idén sem hiányzik az írott emlékezet, a 155. évfordulón bemutatják József Álmos Mikós színészek című könyvét (az öt esztendővel ezelőtt kiadott Mikós képzőművészek folytatása), valamint Czegő Zoltán és József Álmos Este a fonóban című közös kiadványát az iskola első néptánccsoportjáról. „Szeretnénk a köztudatba visszahozni a mecenatúra jelentőségét, és tudatosítani, hogy milyen nagy áldozatok árán építette fel a székely közösség az iskolát, erre hívjuk fel a figyelmet a jótékonysági bállal is, amelyet a szülői bizottság szervez” – közölte az iskolaigazgató. A rendezvény az első lépés olyan pénzalap előteremtéséhez, amit tábor építésére szeretnének fordítani. Az iskolának mindig voltak mecénásai, az a dálnoki telek, ahová a tábort tervezik, adományból származik, akárcsak az erdők és a többi birtok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utolsó kikötőben
A napokban jelent meg Czegő Zoltán új könyve, Az utolsó kikötőben című, amely válogatott prózai írásait tartalmazza. E kötete sorban a tizennyolcadik, közöttük majdnem ezeroldalas nagyregénye, a Medrében él, és más prózai írások mellett a versek, amelyek költői indulását jelezték.
Czegő Zoltán mind verseivel, mind prózai írásaival mindvégig új utakat keresett. Új utat jár ezen kötetével is, hisz nem a megszokott, hagyományos műfaji sajátságokat őrzi a novellák, elbeszélések, tárcanovellák megírásakor, hanem sajátosan újjáformálja magát a műfajt is. Egy-egy villanással bejárja az egész világot: ír Dél-Afrikáról, Amerikáról, Ázsiáról, Európáról, számos országról. Ír a városokról, Padováról, Bu­dapestről, Bukarestről, de legtöbbet a szülőföldről: a Feketeügyről, az Oltról, a Hargitáról, Bálványosról, a falvak sokaságáról: Torjáról, Csernátonról, Gelencéről, Bükszádról, Lövétéről, Korondról, Szentdemeterről, Homoródremetéről, Kadicsfalváról, Csinódról is.
Ír a gólyákról, sasokról, ricsajkodó kis madarakról, a szarvasról, medvéről, sokszor a lóról. Ír a rétek, mezők tarka virágairól, bódító illatukról. És az itt élő emberekről, városok és falvak lakóiról, színekben pompázó tisztáson áthaladó, harmatos fű között járó szépséges szép leányról, tagbaszakadt legényekről, öregekről és fiatalokról, nagyapóról és unokáiról, mindennapi életünkről. Ír történelmünk nagyjairól: a hunokról, a honfoglalásról, Géza fejedelemről, Szent Istvánról és Lászlóról, a hazát újjáépítő IV. Béláról, a törökverő Hunyadi Jánosról, a fiáért aggódó Szilágyi Örzsébetről, Mátyásról, Dózsa Györgyről, a mohácsi vészről, a kurucokról, 1848–49-ről, két világháború pusztításáról, nagy veszteségeinkről. Aggódva figyeli a szórványban élő magyarság sorsát, napról napra fogyását.
Czegő Zoltán életében mindvégig az igazságot kereste, azért emelt szót, az elébe tornyosuló göröngyök is ennek következményei. Azt is meg kell említenünk, hogy Czegő Zoltán sajátos szépirodalmi nyelvezetet alakított ki. A székely embert, ha megszólaltatja, nem a góbéságot, a céltalan népieskedést keresi, hanem a természetes, hétköznapi beszéd ízét közvetíti. Gyakran idézi a népdalok legszebbjét, amellyel színessé, vonzóvá tudja alakítani írásait. A kötetében közöltek közül idézzük a következőt:
Áldd meg, Isten, áldd meg a szeretőm házát! / Verd meg, Isten, verd meg a benne lakóját! / Azt se mindegyiket, csak az édesanyját, / Mért tiltotta tőlem az ő kedves fiát. / Ha neki fia volt, nekem szeretőm volt, / Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Savanyú nemzeti ködben
Figyelem, ahogy emésztik a pirroszi győzelmet, a tét nélküli elnökválasztást a romániai magyarok, főként azok, akik győztesnek tekintik magukat.
Ahhoz a kutyához hasonlítom a tisztviselőkből, önjelölt politikusokból, minden karizma nélküli valakikből valakikké ványadt politikusokat, amely kutya kergeti a saját farkát, eszeveszetten forog önmaga körül, és vakog, amikor azt véli, hogy elérte azt. Nehéz lélegzetvételek, légszomj-állapotok után fogalmazódnak bennem a kérdések, a válaszok; holott teljes világosságban láttam kezdettől, negyedszázada az egész menetet – igen, ez volt a nagy menetelés, nem a tavaly októberi. Akkor megcsillant bennem is, bennünk is, épít szándékú magyarokban is az összefogás lehetősége.
Ez az eleve elátkozott mostani kampány maga volt a tagadás. A tavalyi nagy meneteléskor maga a nagy ellenség, a román pártrendszer is észrevette a lehetőségünket, és komolyan foglalkozott azzal; ellenünkre természetesen. (Nem felejtem azt a behemót „tűzoltóautót”, mely ott kushadt Sepsiszentgyörgy határában, Szépmezőn, a menetelés egyik gócában, és lehetetlenné tette a zsebtelefonos és mindenfajta kapcsolattartást.) A mostani, lecsurgott magyar kampány megtagadta még a lehetőségét is az autonómiának. Ahogyan az elhangzott Sepsiszentgyörgy városi tanácsában nyáron egy román képviselő szájából: az autonómia csak kampányfogás.
A boldog kérdőzők láttán szép csöndesen föltűnik előttem Arisztotelész (i. e. 384 – 322) görög filozófus-tudós arca és megállapítása. „Ha a görögök egyezségre, összefogásra tudtak volna jutni, ers, nagy birodalmuk lehetett volna.” Spárta, Atthén és a többi városállamocska mind a maga javát kereste, pedig nem voltak ostobák. Leonidász vezér szavai ott vannak kőbe vésve a thermopülai csata (i. e. 480) emlékművén: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.
Mi ezt nem mondhatjuk el. Nem azt végezzük – ezt többek között én mondom, az Erdélyi Magyar Néppárt egyik képviselője –, amit nemzetünk, nemzetrészünk és szülőföldünk, a Székelyföld megkövetel ma is, immár 94 éve. Elmarasztaló képet rögtönöztem karrierista, megélhetési politikusokról. És az igaz képet. Volt, van áldozatos, önzetlen politikusa a romániai magyarságnak, Tőkés László. Elemi erejű gyűlölet övezi bizonyos körökben itthon, éppen azért, amilyen volt, és amit cselekszik ma is a magyar nemzet javára. És itt, vele egy napon említem azt a megfogalmazást, mely szerint egy kapus alkalmazása is attól függ nálunk, tagja-e a nagy győztes pártnak kelme.
Amit cselekedtem 22 és fél esztendő alatt (1988–2010) íróként Magyarországon, publicisztikában, versben meg prózában, mind az egység, a nemzeti összefogás jegyében történt, kéttucatnyi lapban, folyóiratban – amíg tehettem. Több ezer írás. Aztán jött a parancsolat violaszín pecsét alatt: kitörölni a magyar sajtóból! Erre mondhatja azt is akárki, hogy így talán könnyű volt onnan disszidálni haza, Romániába. Na ne higgye... És a pecsét jött velem, érzem, tudom.
Idézek Márai Sándor 1943–44-es naplójából. „Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában képekre és nippekre. De egy földművelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik él vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar. (...) Nem: ha francia vagy angol. Nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.”
Düheim és bizonyítékaim, meggyőző munkám, tekintélyem és tehetségem mind az összefogás érdekében állt szolgálatomba. Ma is. Ám milyen egységre gondolok infantilis, gyermeteg kárörvendezők világában? Nem magamat szánom, hanem azokat, akik emitt is kiebrudalnak és hasonló megfontolásokból, mint 1983-ban, pártparancsra, 1997-ben Budapesten egy törpe kisebbség akaratából. Magam is látom amott, emitt látványos pusztulásom, és bizony nem gyönyörködöm abban. Ahogy vigyorítva mentek halálba kollégáim, barátaim etillel, egyébbel.
Rettenetes, fájdalmas tapasztalnom naponta, hogy nem képesek a pitik felmérni, mennyire időleges mostani uralgásuk; felmérni azt, hogy a maguk nemzedéke az utolsó ebben a tülekedésben! Mert nincs tovább, nem lészen tovább! Felmérni, hogy egység, összefogás nélkül nincs sem anyanyelv, sem szülőföld, sem megképzelt nemzeti jövend.
Annyira sem volt képes a romániai magyarság, hogy visszaszerezze iskoláit, egyetemeit az Európai Unió petyhüdt, lyukas ernyője alatt. De 25 év alatt aztán különösen nem. Arisztotelész, Márai után székely népdalból idézek, stílszerűen:
„Irigyeim sokan vannak. Mint a kutyák, úgy ugatnak...” Hát tegyék!
Én végzem a hivatásom, hivatalnokok ellenére. Lármafákat rakok és gyújtok ebben az országos, savanyú nemzeti ködben, hogy hátha látva látják végre önmagukat enyéim és ellenfeleim.
Czegő Zoltán
A szerző sepsiszentgyörgyi költő, író, újságíró
Krónika (Kolozsvár)