Erő-e a szórvány?
Nem első eset, hogy egyetértek a legfelső román hatóságokkal. Akkor is egyetértettem, amikor – ki tudja, hányadszor – meghirdették, hogy sikkasztani, lopni nem szabad. Most a közeli napokban arról tárgyaltak, hogy mit is jelent Románia számára a nyugaton dolgozó román állampolgárok szakmai ismereteinek, új kapcsolatrendszerüknek a bővülése, mit a hazaküldött vagy hazahozott sok pénz. Ők ezt diaszpórának nevezik, én elvándorlásnak. Nem lehet itt megélni munka és kereset nélkül, ezt bevallották mindketten, Johannis és Dacian Cioloș is. 
Azon már gondolkodom, mennyiben lehet ezt a milliós tömeget egyszerűen gazdasági erőnek nevezni Románia számára. Johannis elnök szerint az odafigyelés a határon túli románok számára „nemzeti prioritás”, magyarán pedig nemzeti elsőbbségi, fontossági dolog. A fejlett nyugati országokban dolgozók tapasztalatot, szakértelmet hoznak, mondták ők ketten. Ha egyáltalán még visszajönnek – mondom én.
A milliókba beleértem természetesen a Romániából kivándorló magyarságot is. És itt meg kell állnunk, mert visszaint a diaszpóra, a szórványosodás az idegenségben dolgozók révén. És itt arra gondolok óhatatlanul, hogy amikor a románok tömegesen telepednek a fejlettebb erdélyi, bánsági vidékekre, kevésbé, sőt egyáltalán nem számít a magyar szórványosodás, sőt! Ajánlott az „államalkotó román népesség” számára.
Amikor Magyarország „nemzeti prioritásnak” nevezi a határon túli magyarságra való odafigyelést, akkor sem a román államelnök, sem a kormányfő nem tud, nem mer, nem akar figyelni a magyarság szórványosodására. Mert ez román belügy. Erős, jóléti államról beszélnek a nyugati román szórvány esetében is, ahonnan haza kell jönni az erős, jóléti államba majd. Ha lesz olyan és ahová.
A romániai magyar lakosság tömeges szórványosodása nem lehet téma odafenn, Bukarestben. Nekünk nincs nemzeti prioritásunk, mint az idegen munkaerőként számon tartott románok ügyében. És éppen erről akartam ismét szólni. Ha az anyaországunk csak egy percre is, ha egy napra is leveszi gondját a felvidéki, erdélyi, délvidéki, ukrajnai magyarságról, már végveszélyben érzi magát az idegenségbéli magyarság. Nem képzelődés, valós állapot. És ez az állapot minden képzeletet fölülmúl esetenként. Gondoljunk csak bele – a saját sorsunkba. Hány millió emberünk tántorgott ki innen, onnan, amonnan?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Köszönöm a sorsomnak!” (Czegő Zoltán szerzői estje)
Ötven évvel ezelőtt, 1966 februárjában jelent meg Czegő Zoltán első verse az Igaz Szóban, nem sokkal később a második Forrás-nemzedék tagjai közé sorolták – mondta Szonda Szabolcs könyvtárigazgató csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartott, Ötven év a betűtáblán című szerzői est rövid felvezetőjében, majd átadta a szót az ünnepelt írónak és méltatóinak: Albert Ernő szakírónak és Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatónak. Az emlékezéseket, méltatásokat Szabó Mihály zenetanár lélekemelő tárogatójátéka foglalta keretbe, végül ajándékozás, könyvvásár és a szokásos dedikációk zárták az estet.
„Én soha nem akartam költő lenni, annál jobban tiszteltem a költészetet Janus Pannoniustól a kortársakig, hogy én belevágjak abba. Mondhatni, teljesen váratlanul jött ez a kényszer, amikor megtudtam, hogy egy erdővidéki református lelkész öngyilkos lett. Huszonhat éves voltam, és sehogy sem értettem, hogyan lehet az életet, mint egy elhasznált seprűt, eldobni” – mesélte Czegő Zoltán első verse megírásának körülményeit, aztán költői, szerkesztői, regényírói életútjának más fontosabb, érdekesebb emlékeit is felidézte. Elmesélte, hogy miként fogadták első megjelent versét közeli és távolabbi ismerősei, hogyan dolgoztak együtt a Megyei Tükör költői, akiket nemcsak írásaikért, de vendéglőlátogatásaikért is gyakran felelősségre vontak. A Securitate zaklatásai miatt végül Budapestre költözött, ahol huszonkét év alatt több regényt is írt, aztán 2010-ben, ottani barátai megbotránkozására, végleg hazatért. „Ha sokat élni nem is – mondta –, legalább meghalni jöttem, bár még semmi kedvem sincs meghalni.” Közvetlen hangú visszaemlékezéseit versekkel zárta a költő. Albert Ernő először Czegő Zoltánt, az embert mutatta be. Pogány liturgia című első verseskötetének előszavát idézve elmondta, hogy igencsak konok emberről van szó – állítása bizonyításaképpen elmesélte egyik első, diákkori élményét Czegővel kapcsolatosan. Azután a regény- és versíró méltatása következett, szerinte rendkívüli olvasmányosság és újszerű nyelvezet jellemzi Czegő Zoltán írásait, melyekből idézett is néhány eredeti gondolatot: „…az emberi gyűlölködésben a Gonosz jár eliszonytató táncot temetőinkben”, „miféle nép, melynek megadatott a saját szülőföldje, de hazája nincsen?” Kiss Jenő többek között a költő és közönsége egymásra találásáról beszélt, elmesélte, hogy Czegővel együtt nagyon sok író-olvasó találkozón vett részt a hetvenes-nyolcvanas években, főleg a februári könyvhónapokban, amikor gyakran húsz-harminc helyre is eljutottak. Mint mondta, élmény volt Czegő Zoltánt hallgatni ezeken a beszélgetéseken, a propagandától megundorodott emberek pedig nagyon hálásak voltak az őszinte szavakért. Kiss Jenő szerint Czegő költészete egyenletesen fejlődött, egyre árnyaltabbá vált az elmúlt fél század során, de költészetének líraisága soha nem zárta ki azt, hogy verseivel közéleti problémákban is állást foglaljon, olykor nyíltan, máskor burkoltabb formában, de mindig határozottan.
„Köszönöm a sorsomnak, hogy hetvenhét éves koromban itt állhattam Önök előtt” – mondta végezetül Czegő Zoltán, majd saját idézettel zárta szerzői estjét: „Maradok tisztelettel, s marad végtisztességnek a saját (vélt) tisztaságom.”
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czegő Zoltán szerzői estje
Visszatekintés az elmúlt ötven évre 
Első verse közlésének (1966. február) ötvenedik évfordulója alkalmából a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében családtagjai, barátai, ismerősei és olvasói Czegő Zoltán költő, író, publicista személye és életműve előtt tisztelegtek az elmúlt hétvégén. Az alkotóval Albert Ernő nyugalmazott tanár, népköltészet-kutató, valamint Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató beszélgetett.
A bensőséges, mondhatni családias hangulatú, ugyanakkor Czegő sajátos humorával fűszerezett, de megható pillanatoktól sem mentes összejövetel Szabó Mihály zenetanár csodálatos fuvolajátékával kezdődött, majd Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte az ünnepeltet, a meghívottakat és a szép számban megjelent közönséget. A másodikként szóra emelkedő szerző a múltra emlékező, de a jelent is szemlélő és jövőt fürkésző beszédében nem csak a számára kedves emlékeket idézte fel, hanem a kellemetlen pillanatokat is. Költővé válásának folyamatáról így vallott: „Én annál jobban tiszteltem a költészetet, Janus Pannoniustól egészen a kortársakig, mintsem arra gondoljak, hogy én is belevághatnék annak művelésébe. Éppen ezért teljesen váratlanul tört rám az íráskényszer, melyet egy kettős tragédia: egy NATO-tábornok és egy erdővidéki református lelkész ugyanazon a napon elkövetett öngyilkosságának döbbenete váltott ki belőlem.”
Így született meg 26 éves korában az Emlékezz az életre című első verse, melyet Székely János főszerkesztő a következő hónapban le is közölt az Igaz Szó nevet viselő, akkoriban egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratban. „A kő lehull, ám lent is kő marad –/ Te hulltodban megtagadtad magad” idézte az utolsó két sort azok megírója. Ez a költemény belefoglaltatott az 1970-ben Pogány liturgia cím alatt megjelent első kötetébe is. A továbbiakban pedig elárulta, hogy az első, Medrében él című regénye megírásának 1992-ben fogott neki Budapesten, s mivel azóta az önkifejezés eme formáját is gyakorolja, eddig megjelent 21 kötetének mintegy fele próza.
A Székely Mikó Kollégium igazgatói tisztségét egykor betöltő Albert Ernő konok, elszánt és egyenes tartású gyerekként emlékezett vissza az ötvenes évek elején ott diákoskodó Czegő Zoltánra. A tanár úr véleménye szerint Czegő íróként nem csak rendkívül termékeny – csak 2004 és 2014 között öt regénye jelent meg – hanem újszerű nyelvezetet használó, valamint mélyenszántó gondolatait olvasmányosan és gyönyörű nyelvezeten megfogalmazó szerző is egyúttal. Ennek alátámasztására a Néma lovagból idézte a következő sorokat: „Olyan szép volt a leány, mint búcsújáráskor az oltár, amelyet teleraktak virágokkal, s olyan illatos.” Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Akkorácska volt az a falu, hogy a védőszentje markában is elfért volna.”
Ha Czegő Zoltán életében, mint ahogy az est folyamán utaltak rá, voltak is törések, költői pályáján ez nem érzékelhető, versfaragóként egyenletesen és folyamatosan fejlődött, s az idő múlásával egyre árnyaltabban, szebben és veretesebben fejezte ki magát. És ez jellemző a beszédstílusára is, amiért az író-olvasó találkozók kedvence – állapította meg végezetül rövidre fogott, de tartalmas felszólalásában Kiss Jenő.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld szelleme Uzon fölött
Mióta Budapestről visszaemigráltam Erdélybe, Székelyföldre, évente vissza-visszahívogatnak falunapokra meg iskolai szavalóversenyekre egyik „szülőfalumba”, Uzonba. Első szülőfalum Bukarest, ezért kárpótol születésnapom, mely egybeesik a Horthy Miklós kormányzóéval… Az idei szavalóverseny is fölért egy családi ünneppel. Hadd említsem meg a falu nagy szülöttjének, Beke György írónak, a 20. század Orbán Balázsának egyik gyásznapját. A 70-es évek derekán történt az uzoni iskolai ünnepségen, hogy Bekét meg sem hívta a kommunista román vezérkar az ünnepre, könyveiből egyiket sem állították ki. Hát sétáltunk a faluban, mint kivetett uzoniak… Odabenn Stanca Constantinék az asztaloknál.
Tizennyolc 1–4. osztályos emberke mondott most verset Kányádi meg Kovács András Ferenc tollából. Miért csak tőlük, nem tudom. Az áhítat és angyali szép magyar beszéd ünnepe volt számomra. Nem is volt talán versenyszellem és -hangulat bennük, és bennem sem. Ittam a szavaikat, akár kezdő tanárként hajdan.
Amire figyelnünk kellett az alkalmi bizottságban, a szöveghűség, a tiszta, helyes beszéd, hanghordozás és átélés – és mindez bizony ott volt a szavalók szíve-lelke mélyén. És szólok utólag, amiről ott is szóltam és ugyanolyan vigyázattal, hogy a tiszta hangejtés-lejtés példája volt ez a két óra. A tájszólást íróként is védve kell elmondanom, senkinél nem hallottam mást, mint a tiszta, irodalmi magyar nyelv hanghordozását. És látnom lehetett, ahogyan gyönyörködött Szabó Margit tanár, iskolaigazgató és a körzeti meghívott tanárok, tanítók csoportja is bennük.
Jelen voltak Bodok, Uzon, Nagyborosnyó községek iskolái, Sepsiszentgyörgyről az Ady Endre- és Gödri Ferenc-iskola tanulói, pedagógusai. Igaz, nem vetélkedő volt Uzonban, hanem fölmutatás, remek tanítóik jóvoltából. Mindenki nyert, minden tanuló és minden falu, iskola. Leginkább viszont a láthatatlan magyar nyelv, a mindenütt jelen levő, akár a dédnagyanyák szelleme életünkben. Eszembe jutott az iskolaalapító s névadó Tatrangi Sándor is (1797–1875), aki vagyont, bennvalót, földet és épületet adott egykor a gyermekek oktatására, nevelésére. Boldog szelleme ott lehetett, akár a Gábor Ároné, Orbán Balázsé, Beke Györgyé, az iskola és Székelyföld fölött.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Itt és életre ítélve
Magyarország hamarabb bekerült az Európai Unióba, mint Románia. Erre akkor sem voltunk mindnyájan büszkék, ma sem vagyunk. Az unió sokadszor is bebizonyította, hogy nem akar és így nem is képes percentet is lazíttatni a romániai magyarság rettenetes elnyomásán.
Pedig ez benne van az alapszabályokban. Egy néprész vad elnyomása, mindennapi megalázása, anyagi és szellemi kifosztása nem annyira fontos, mint a sertésólak szabályszerű takarítása, az altatásos disznóvágás szabványa... Erről szólt annyi magyar beadvány, aláírt alapszerződés. Ám Romániában – ismétlem magam – még a fizika törvényei sem érvényesek, ha azok nem szolgálják a román nemzeti fasizmust.
Vissza a hagyományokhoz! Mert ez a mostani állapot évszázados, akár a románok éjszakai, titkos betörése 1916 augusztusában (évforduló, százéves!), Erdélybe, a magyarok mészárlása, falvak fölgyújtása, kirablása, túszok elhurcolása a rablók védelmére. És jött az újabb árulás, átállás a szovjetek oldalára, újabb gyilkolások százfelé.
Hadd idézzem a mai prefektusok (kormánymegbízottak) egyik elődjét, Ion Bozdogot, aki akkor prefektusként írta le nyilvánosan és civil hadparancsként, 1944. szeptember 28-án az alábbiakat. „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.”
Marcus Porcius Cato (Kr. e. 234–149) római szónok, író minden beszédét ezzel fejezte be: egyébként az a véleményem, Karthágót el kell pusztítani. És hozzá hasonlítja magát a vérengző fasiszta Ion Bozdog prefektusocska 1944-ben!
A román prefektusok nem haltak ki, sőt egyre erőszakosabbak, és nem ismernek sem Istent, sem keresztény hitet, sem emberi törvényt elmaradottságukban, árulásaik busás bérének birtokában. Köpnek az Európai Unióra, köpnek a megkapott Erdély pompás magyar városaira, templomaira és azokban. Ezt kell(-ene) tudnunk végre, ha még élni akarunk!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Máma vagyunk, holnap nincsünk
Románia nemzetiségeket eltüntető (lásd a szintén ajándékba kapott Dobrudzsa sok nemzetiségének sorsát), azokat számba és tudomásul sem vevő, elnyomó politikáját már nincs is mihez hasonlítani. Olyan ez a politika, mint a filozófia alapvető kategóriái: csak önmagával mérhető. Ezért minden lelkiismereti, belső szaggatás nélkül idézhetem Marx Károlyt, a kommunista vérdiktatúrák szellemi megalapozóját: „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”
Nagy igazság, ugyanis az a nép, amelynek nevében más népet megnyomorítanak, maga is szolgája, rabja a maga urainak. Marx főként a kapitalizmus 19. századi gyarmataira vonatkoztatta a megfogalmazást. Jelzem, hogy főként.
A mostani, szegénységben és elmaradottságban feszengő román hatalom, az egymást sűrűn követő kormányok legfőbb eszmei irányulása a nemzetiségek, legfőképpen a magyar nemzetiség teljes fölszámolása. A magyarlakta vidékeken éjt nappá téve tüsténkedő prefektusok (kormánymegbízottak) legfőbb vadászterülete Székelyföld, Erdély.
Itt, nálunk a szivárványt is átfestenék a maguk kedvére. Említem Ilie Gabra megyei párt-másodtitkár nevét és intézkedését. Sepsiszentgyörgyön, a ’80-as évek elején egy éjszaka átrendeztette a park virágágyásait, a pirosakat egy helyre, fehérektől messzire, hogy ne lenne magyaros színharmónia a zöldekkel. Nem mese ez. Ezt a politikát folytatja, viszi mindmáig ez a hatalom, az „egységes, nemzeti” államiság megszállottja. Nem én fedezem fel, itt is mindenki tudja. És mindez Európa tudtával. Tehát rábólintásával.
A magyarok kiirtására a történelem során többször adtak parancsot e földrészen, és nem mondhatom azt, hogy hiába! Igenis sikerrel, végig a Habsburg-uralom idején és errébb, máig... Ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy lám, még mindig vagyunk. Ám hol is vannak azok, akiket kiirtottak, kikergettek, kényszerű módon románokká váltak? Láthatunk 90 éves dohányost. De hol van a sok százezer, akit elvitt a pusztító kórság?! 
A tóttá vagy románná lett magyar pap prédikálja: Máma vagyunk, holnap nincsünk. Ha ma nem vigyázunk, bizony nekünk kell megélnünk az utolsó magyar eltemetését, a román hurrá mellett.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megvédem Romániát
Fogalmam sincs, Románia hogyan fogja megvédeni magát az Amerikai Egyesült Államok vádjaival szemben. Én egyelőre arra vetemedem, hogy Amerika helytelen vádjait a magam nevében visszautasítsam. Mármint azokat, amelyek a cigányok elnyomására, illetve az ellen irányulnak. Mérsékelt tisztelettel vetem a vád ellenében azt az empirikus, tapasztalati meggyőződésemet, hogy a cigányságot lehet becézni romáknak, de ettől még semmi szín alatt nem veszik fel a pénzkereső munkát, itt sem. Igyekszem azt is hozzátenni, hogy vannak bizony milliomos cigányok, építettek palotákat a Kalota, Bánffyhunyad, Korond vidékein és másutt is. Elenyésző azonban a számuk.
Amerika aggasztónak tartja a börtönökben uralkodó állapotokat is. Egy kormányra való politikus ül ott lopás, sikkasztás miatt – ők panaszkodnak-e vajon? No, kérem a képviselőiket, néznének körül a székelyföldi cigányság világában, nem is beszélve a fővárosi, bukaresti cigánynegyedekről, a belvárosokban hömpölygőkről. A mostani román kormány sem tehet többet, mint amennyit az „emberiesség”, a humánum megenged: képtelenség iskolákba, óvodákba kényszeríteni a cigányságot, annak ellenére, hogy ott fűtést, ápolást, rendszeres étkezést, nevelést lelnének. Nem s nem. Jogaikkal élve lopnak istentelenül mindent, ami mozdítható. Ami nem, azt kidöntik. Románia kormánya abban elmarasztalható, amennyiben mindezt engedi, sőt pénzeli.
Sepsiszentgyörgyön a város most épít nyilvános, ingyenes fürdőt a cigánytelepen (Őrkő). Kötelezni viszont nem lehet a fürdést! Ám lehetne kötelezni az iskolát – azzal a kilátással, ha nem jár oda, megvonják az „ösztöndíjat” a tekergők családjától.
Monumentális marhaság, hogy a megkülönböztetés – lásd: a cigányság elnyomása – kihat az oktatásra (ahová nem járnak!), a lakhatásra (munkakerülésből nem lehet építkezni), egészségügyre, a munkához való jog gyakorlására. Nem hajlandó dolgozni sem… Az érettségi, egyetemi, orvosi diplomához és munkához illik elvégezni néhány osztályt, még az Egyesült Államokban is. Igaz, minálunk a diplomák hamisítása miatt is ülnek a kegyetlen börtönökben, ha jól tudom. De – nem elegen.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Antal Árpád újra dolgozhat, és indul a választáson (Feloldották a tilalmat)
Ilyen még nem volt Sepsiszentgyörgyön: okafogyottá vált egy rendkívüli tanácsülés, nem kellett szavazni az egyetlen napirendi pontról, mert visszavonták. Véletlenül alakult így, de Antal Árpád polgármester tegnap délben a sajtósok sora előtt vonult be a városháza tanácstermébe, hogy újra átvegye hivatalát, miután a korrupcióellenes ügyészség arról értesítette, hogy feloldotta a munkavégzésre vonatkozó tilalmat.
Az ülést azért hívták össze, hogy Sztakics Éva alpolgármester ideiglenes városvezetői megbízását meghosszabbítsák, erre azonban nem került sor, csak néhány köszönő- és üdvözlőbeszéd hangzott el. A valóban rendkívüli ülést követő sajtótájékoztatón Antal Árpád köszönetet mondott munkatársainak, a városlakóknak, és bejelentette, hogy újra megpályázza a polgármesteri tisztséget. Azt is elmondta: továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, az élet tehát nem lesz könnyebb a következő időszakban, hanem másképp lesz nehéz.
Mindenki mosolygott, amikor az RMDSZ-frakcióvezető, Miklós Zoltán bejelentette, hogy a napirenden szereplő határozattervezetet visszavonják, a sepsiszentgyörgyiek imái meghallgatásra találtak, újra van választott polgármester.
Sokkal jobb volt most bejönni, mint hatvan nappal ezelőtt elmenni – válaszolt Antal Árpád, aki elsősorban a munkatársainak mondott köszönetet, mert „ebben a két hónapban úgy élt tovább a város, hogy nem volt érezhető, nem vagyok az épületben”. Külön megköszönte Sztakics Éva alpolgármesternek a hozzáállását – „jó volt olvasni, hogy haladnak a dolgok” –, és a sepsiszentgyörgyieknek, hogy ebben a városban az élet tovább tud menni. Bebizonyosodott, hogy senki sem pótolhatatlan, és hogy az elmúlt években meghozott áldozatok nem voltak hiábavalóak – jelentette ki, és hozzátette: nagyon büszke „a csapatra, a munkatársakra, Sepsiszentgyörgyre és a sepsiszentgyörgyiekre”. Az épp hiányzó román tanácstagoknak is megköszönte, hogy kiálltak mellette, és elmondta, hogy a város sok román polgára is kifejezte támogatását, ami azt jelzi, hogy megerősödött a kapcsolat a magyar és a román közösség között, és „már ez is megérte”. Végül így összegzett: erősebbek lettünk, bölcsebbek, fel a fejjel, megyünk előre; még jobban kell dolgoznunk, mert nagy a várakozás.
A tanácstagok részéről – a taps elültével – elsőként Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes kért szót, és általános derűt keltett. Annyi Szent György-napot megértünk már, és ez valódi örömünnep, mert látunk ebben az országban is világosságot, ha nem is mindenki. Keletről jön a fény, és Bukarestben is világosodnak – vélekedett, majd így folytatta: minden embert a munkája minősít, és nem mindenki helyettesíthető, mert a talentumokat nem egyformán mérik. Látszik a városon Antal Árpád munkája, bár amikor indult, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Végül felajánlotta segítségét: „öreg vagyok, de megfogom a kardot is, ha kell” – ígérte. „Nagyon nehéz volt Antal Árpád nélkül dolgozni, hiszen ő mutatta mindig az utat. Próbáltunk úgy eljárni, ahogy gondoltuk, hogy ő tenné, de voltak nehéz pillanatok, kétszer is, amikor emberek omlottak össze. Lelki trauma volt mindenkinek az eltiltása, és határtalan az örömünk, hogy visszajöhetett, miután hatvan napig nem is beszélhettünk vele” – mondta a megbízott városvezetőből újra alpolgármesterré vált Sztakics Éva, aki azon reményét is kifejezte, hogy nem okozott csalódást. A visszatért elöljárót Czegő Zoltán is üdvözölte, és ezzel az ülés le is zárult, de a tanácstagok csak az asztaltól távoztak, a terem hátsó részében ülve végighallgatták a sajtótájékoztatót is. Bevezetőül Antal Árpád újra megköszönte mindenki munkáját és támogatását, és ezúttal Tamás Sándor megyeitanács-elnököt is kiemelte. Elmondta: akkor derül ki, hogy milyen egy ember, amikor hatalmat kap, vagy ha baj van. Voltak, akik a munkát vállalták a bajban is, és jó érzés, hogy Sepsiszentgyörgyön van, aki folytassa, ha úgy alakul. A B terv az volt, hogy Miklós Zoltán induljon a polgármesteri székért, és Tóth-Birtan Csaba erősítse őt – közölte. De most már eldőlt, hogy a harmadik mandátumra is vállalkozik, ha ezt nem tiltják meg, a következő napokban tehát benyújtja pályázatát; a tanácsosi lista is elkészül határidőre. Megható volt, hogy tízezernél többen írták alá a jelöléséhez szükséges íveket, köztük sok román is: ezt a típusú egységet nem érezte eddig, de bízik abban, hogy mindannyian nyerünk, ha átvészeljük a következő időszakot. Legsürgősebb tennivalójának a munkába való visszarázódást, a munkatársakkal való beszélgetést nevezte meg. Kicsit gyorsan történtek a dolgok, tegnap délben kapta meg az értesítést, hogy visszatérhet a munkahelyére, és azonnal jött is... Újságírói kérdésre válaszolva Antal Árpád elmondta: csak a munkavégzésre és a munkatársakkal való kapcsolattartásra vonatkozó tiltás feloldását kérte az ügyészségtől, és nagyon örvend, hogy az ügyész döntése alapján került erre sor, nem pedig bírósági fellebbezés során. Továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, de az nem zavarja, hogy hetente egyszer-kétszer be kell mennie a rendőrségre aláírni, vagy hogy nem távozhat az országból; amúgy a számára kiszabott intézkedéseket és korlátozásokat az elmúlt hatvan nap alatt betartotta. Az volt a legnehezebb, hogy nem mehetett be dolgozni, de a polgármesteri munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni – jelentette ki. Az ellene folyó eljárásról nem nyilatkozott, csak annyit mondott, hogy ha az igazságot keresik, akkor nyugodt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Foghíjas jelöltállítás (Kampányban az EMNP)
Leadta a választásokon induláshoz szükséges dokumentációt az Erdélyi Magyar Néppárt, Háromszéken a megyei tanácsban és 25 településen lesz önkormányzati képviselői listájuk, kilenc helyen pedig saját polgármesterjelöltjük. Eldőlt az is, hogy Bálint József nem függetlenként, hanem az EMNP színeiben pályázza meg Sepsiszentgyörgy városvezetői tisztségét, a megyeszékhelyi néppárti listán pedig paritásos alapon kapnak helyet a Magyar Polgári Pártból kizárt vagy kiállt jelentkezők.
Balázs Attila háromszéki EMNP-elnök szerint sikerült újjáépíteniük a pártot, erős csapatot verbuváltak, készek átvenni a megye vezetését. A megyei önkormányzati jelöltlista első helyén Fazakas Péter közgazdász áll, őt követi Balázs Attila, Benedek Erika tanár, Szakács Zoltán nyugalmazott tanár, Kátai Zsuzsanna tanár, jogvédő, Szász Attila mérnök, Papp Attila jogász, Kocsis Csaba technikus, Czegő Zoltán író és Illyés Botond történész. Nagyobb odafigyelést ígérnek az emberek hétköznapi gondjaira, a kis és középvállalkozások támogatását, Háromszék gazdaságának fellendítését szeretnék elérni, de egyebek mellett fontosnak tartanák a rezsicsökkentést, hogy a helyi vízszolgáltatók, a szemétgazdálkodás stb. ne a profitra hajtson, hanem a lakosság érdekeire figyeljen. Támogatnák a mezőgazdasági termelők szövetkezését, segítenék, hogy jó áron értékesítsék terményeiket, de fontosnak tartják a fiatalokra való figyelést is, és akárcsak eddig, a jövőben is segítik mindazokat, akik törvény által biztosított jogaikért küzdenek. Balázs Attila különösnek tartja, hogy a Központi Régió megyéi közül csak Kovászna és Hargita nem fejlődött, véleménye szerint ez vagy diszkrimináció, vagy a megyevezetéseknek róható fel, „a hatalmas lyuk, amely tátong, azt jelzi, adminisztrációs problémák is vannak” – mondotta. Az EMNP tegnapi sajtótájékoztatóján az is kiderült, Baróton nem indítanak saját polgármesterjelöltet, a másik három magyar városban viszont igen. Sepsiszentgyörgyön Bálint József, Kézdivásárhelyen Johann Taierling, Kovásznán Deák Kinga Erika méretkezik meg a párt színeiben. Málnáson Málnási László, Gidófalván Máthé István, Árkoson Kocsis Csaba, Sepsikőröspatakon Silviu Ioachim, Maksán Bács Benke László, Gelencén Kocsis Géza lesz a polgármesterjelöltjük. Arról, hogy más településeken melyik független mellé állnak, a helyi szervezetek dönthetnek, ám az RMDSZ jelöltjét nem támogathatják, ha megteszik, kezdeményezi kirúgásukat – szögezte le az EMNP háromszéki elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMNP: kilenc polgármester- és egy megyeelnök-jelölt
Három városban és hat községben indít polgármesterjelöltet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Ezen kívül Fazakas Péter személyében egy potenciális megyetanácselnök-jelöltje is van.
Sepsiszentgyörgyön Bálint Józsefet, Kézdivásárhelyen Johann Taierlinget, Kovásznán Deák Kinga Erikát, Málnáson Málnási Lászlót, Gidófalván Máthé Istvánt, Árkoson Kocsis Csabát, Kőröspatakon Ioachim Silviut, Maksán Bács-Benke Lászlót, Gelencén Kocsis Gézát indítja polgármesterjelöltként az EMNP.
Bár a megyei tanács elnökét idéntől nem közvetlen szavazással választják, hanem a majdani tanács szavazza meg saját soraiból, a potenciális jelölt Fazakas Péter, a néppárt megyei listavezetője.
A közgazdász végzettségű vállalkozó előnynek tartja, hogy „alulról jön”, és tudja, hogy „mi fáj a népnek”. – Felfoghatatlan, hogy ugyanaz a cég, az ugyanolyan végzettségű és munkát végző alkalmazottjának félannyit fizessen, mint Brassóban – mondja Fazakas.
Szerinte a megyei vezetés hibája, hogy megépült a rétyi „fenyővágóhíd”, hogy a Covalact aprópénzt, s most már azt sem fizet a gazdáknak, hogy a sporttámogatások „nem a mi gyermekeinknek mennek”, hogy felépítették a hulladéklerakót Lécfalván, de Brassóba hordjuk „jó drágán” a szemetet.
Bár konkrét eljárást nem jelölt meg, hogy miként lehetne a magáncégek bérpolitikáját befolyásolni, azt mondta, „meg kell találni a módját”, hogy ne lehessen az embereket minimálbéren tartani.
A megyei lista első tíz helye: Fazakas után Balázs Attila építész, Benedek Erika tanár, Szakács Zoltán tanár, Kátai Zsuzsa tanár, Szász Attila mérnök, Papp Attila jogász, Kocsis Csaba technikus, Czegő Zoltán író, Ilyés Botond történész.
Erdély András
hirmondo.ro
Erdély.ma

Hitek és zarándokok
Azt kell mondanom, gyanútlanok a keresztény ünnepek. Úgy érkeznek a természet szükségszerűségével, akár az áldott tavaszi esők, záporok és égi fölragyogások. Keserű játékból ismerem be, hogy még jó és áldásos ez az elkerülhetetlen természetes állapot mindazok után, amit el kell viselnie a halandónak.
Azt már bizonytalanul mondom keresztény ünnepeinken: még jó, hogy a mi vallásaink nem uszítanak életek, városok, templomok elpusztítására. Bizonytalanul, mert a gyilkolásra nevelt istenhitűek között a keresztény a teljes tehetetlenséget dicsőíti a szeretet nevében. Európának hadat üzentek, templomainkat, szószékeinket bekenik ürülékükkel a másság nevében Ázsia és Afrika népei.
És most se mondhatok mást alapjában véve, mint azt, hogy szeresd felebarátodat… Elhangzott idén is Csíksomlyón parancsolatok sora a jóság, az adakozás, a megsegítés nevében, ám ma sem tudjuk, és holnap sem tudhatjuk még, meddig dübörögnek tereinken, udvarainkon a szerető jóság ellenében más hitek, más fegyverek, talpak és tömegek.
Gyanútlanok a keresztény ünnepek, miközben a zarándokló tömegek, százezrek lehajtott fejében ott motoz a kétség: vajon meddig róhatjuk az utakat, hegyeket, tartományokat a szeretet jegyében? Mert a fohásszal együtt fölszakad újból és újból a mellet és szívet szaggató kétség a magunk templomainak és utódainknak jövője irányában. A tehetetlenség a legnagyobb átok, amely elérheti nemzetek, országok lakóinak napvilágát. Manna hullhat az égből, de arra számítani és azzal etetni gyermekeinket nem tudjuk bizony.
Mindazonáltal se szóval, se tettel nem akarom csorbítani keresztény hitvallásunkat és valóságunkat. Mert akkor már nem is lennék kétezer éves rendnek és rendezetlenségnek megélője itt és ma. Meggyőződésem, hogy az egyetemes keresztény hitben benne van az önmagunkba vetett hit megvallása is. Mert a hit nem vélünk születik. Ugyanígy be kell szereznünk őseink hagyatékából a hitet önmagunkban, hitet erőnkben és abban is, hogy lészen erőnk veszteg maradni a magunk földjén a magunk hitrendszerében.
Másképp élni csak fél élet, s tán haszontalan is, ha őseink meg utódaink felé imázunk tétlen és tehetetlenül. Uram, múljék el tőlünk e keserű pohár!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés továbbra is rendszerváltásban reménykedik ( Háromszéki EMNP) (Választási kampány)
Sepsiszentgyörgy volt az első állomása Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt fővédnöke háromszéki kampánytámogató körútjának. Az európai parlamenti képviselő mindenekelőtt óvatosságra intette az alakulat önkormányzati jelöltjeit az erdélyi, illetve székelyföldi magyarság ellen kialakult közhangulat és a román hatalom megnyilvánulásai okán, valamint szót ejtett az RMDSZ ellenzéket megosztó politikájáról is.
A kezemben a sorsom című hétfő esti fórumra mintegy százan gyűltek össze, aktív tagok és szimpatizánsok. Tőkés Lászlón, valamint Toró T. Tiboron, az EMNP országos alelnökén kívül az alakulat helyi jelöltjei szóltak az egybegyűltekhez: Bálint József sepsiszentgyörgyi polgármesterjelölt, Fazakas Péter, a megyei önkormányzati lista vezetője, valamint Csákány László tanácsosjelölt. A rendezvényt Czegő Zoltán költő saját előadásban elhangzott, Tőkés Lászlónak ajánlott versei tették ünnepélyessé. Beszédében Tőkés László leszögezte: huszonhat évvel a rendszerváltást követően sem sikerült kiszabadulni a szolgaság házából, mivel „az elvtárs urak” továbbra is a Bukarest felé mutató utat tartják járhatónak. Az EMNT vezetője kifejtette: mind ő, mind az általa támogatott nemzeti oldal a románokkal közösen, megegyezésben képzeli el az erdélyi magyarság jövőjét, de a jelenlegi érdekképviselet módszereit nem fogadhatják el. Tőkés László felidézte: volt rá példa, hogy a románság és a magyarok összefogva léptek fel, különösebb hívószó nélkül, amint történt ez 1989-ben Temesváron, majd az egész országban, de korábban is. Ezt az együttállást viszont titkosszolgálati módszerekkel szisztematikusan rombolták – a marosvásárhelyi véres március egyike volt a csúcspontoknak –, és ez a folyamat máig nem állt le. A néppárt védnöke ugyanakkor egy másik veszélyre is felhívta hallgatósága figyelmét, éspedig az RMDSZ okozta törésre, amely a nemzeti oldal, az erdélyi magyar ellenzék kettészakadásához vezetett. Tőkés László szerint a „nagyobbik testvér mesterkedéseinek” tudható be, hogy a Magyar Polgári Párt, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt között létrejött a mostanra egyre hangsúlyosabb törésvonal. Ezt a különutas politikát helyenként, így Sepsiszentgyörgyön is sikerült valamelyest visszaszorítani, és az autonómia, a nemzeti ügyek iránt elkötelezett emberek most egy alakulatban találtak egymásra, az Erdélyi Magyar Néppártban. Tőkés László szerint számtalan példája létezik annak, hogy az RMDSZ milyen módszerekkel igyekszik szétzülleszteni az ellenzéket, hiteltelenné tenni vezéregyéniségeit: mára már a történelmi egyházak között tíz éve még létező nemzeti egységet is megbontották, intézményi viszonnyá silányítva az egykori feltétel nélküli együttműködést. „Az RMDSZ vezetői csak pártegységben tudnak gondolkodni, amely szerint csak egy pártnak lehet létjogosultsága, és noha a szövetségen belül vannak a jó irányba tájékozódni, mozdulni kívánó emberek, a párt nómenklatúrája nem engedi őket kilépni a keretek közül. Háromszéken is úgy tűnt, vannak, akik képesek erre, de egy ideje megváltozott a helyzet, magam is össze vagyok zavarodva, nem tudom, mit gondoljak” – részletezte Tőkés László. A szövetség politikáját taglalva az elnök rámutatott: megerősítést nyerhetnek, hogy jó úton járnak, már csak abból kiindulva, hogy a román hatalom határozottan kijelentette: az RMDSZ az egyetlen elfogadható magyar érdekképviselet. Tőkés László továbbá felidézte mindazokat a kísérleteket, amelyek az összefogást szolgálták, de amelyeket később az RMDSZ újból és újból megbotlasztott, olyannyira, hogy a marosvásárhelyi mostani jelöltállítás már karikatúrájává vált az összefogásnak. A politikus szerint az ellenzék is megpörkölődött, nyolc éve úgy tűnt, hogy hiteles lehetőség, mára viszont ennek a hitelességnek a visszaszerzése lett a fő feladat, nélküle ugyanis elveszíthetik a szavazók bizalmát. A helyzetet súlyosbítja, hogy a román hatalom a magyar képviselet, az autonómia, a közéleti szereplők teljes elhiteltelenítésén dolgozik, a szélsőségesség, irredentizmus, az idegengyűlölet sablonját igyekezve ráhúzni mindenre. Tőkés László éppen ezért óvatosságra intette a néppárti jelölteket önkormányzati szereplésük, politikai szerepvállalásuk során. „ Temesváron már a falig hátráltunk, nem volt tovább, ezért Isten segedelmével megtörtént a változás. Temesvárhoz hasonlóra lenne most szükség, és bíznunk kell, hogy az idő lassan elhozza ezt a jövendőt” – fogalmazott. Toró T. Tibor beszédében egyrészt Háromszéket méltatta, amely eddig is az autonomista mozgalom fellegvára volt, illetve örömét fejezte ki, hogy minden nehézség ellenére sikerült a csapatot összeállítani. Az EMNP alelnöke az autonomista tábort ért támadásokról is szólt, illetve az MPP és az RMDSZ közötti látszatösszefogást is kritizálta. A Néppárt kapcsán Toró megjegyezte: az alakulat bizonyította, hogy igenis helye van a döntéshozatalban, ahol meggyőződése, hogy jelöltjeik érdemben képviselni tudják a párt programjának három alappillérét: a korruptak kizárását, a döntéshozatal közelebb hozatalát a közemberhez, valamint a közpénzek ésszerű és átlátható felhasználását.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Igazságért vergődő szavak (Bemutatták Czegő Zoltán új verseskötetét)
Újabb kötettel jelentkezett Czegő Zoltán, a Szószék a Hargitán legújabb verseiből ad ízelítőt. Miként a sepsiszentgyörgyi unitárius templom tanácstermében zajlott bemutatón Kovács István tiszteletes megfogalmazta, a kötet csupa igazságért vergődő Czegő Zoltán-i szavakat tartalmaz, lírájában a költő olyan mélyre nyúl le, ahol már fáj.
Erre a gondolatra erősített rá a könyvet bemutató Kiss Jenő, a Bod Péter Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója is, kiemelve, a magyar irodalom klasszikus költőóriásaihoz képest a kortársak valamivel többet tudnak: ugyanazok a gondok gyötrik, mint bennünket, ugyanazt az életet élik meg, mint mi, csak intenzívebben, és érzéseiket meg is tudják fogalmazni. Költészetéről szólva úgy értékelte, Czegő Zoltán semmit sem vesztett lendületéből az évek folyamán, legújabb kötetében talán kevesebb az érzelmes, játékos vers, több a súlyosabb mondanivalójú, lírája formailag érettebb, kiforrottabb. A méltatásra válaszolva Czegő Zoltán elmondta, kötelességének érzi valamit, ha csak egy garast is letenni arra az asztalra, melyről gyümölcsöt és kenyeret kapott – ezt a feladatot vállalta és szeretné is folytatni. Kopacz Attila kiadói politikájáról szólva felelevenítette, már vállalkozása legelején azon ügyködött, a sepsiszentgyörgyi szerzők sepsiszentgyörgyi kiadónál jelentessék meg könyveiket, húsz év alatt ezt nagyjából sikerült is elérnie. Beszélt még a kötet illusztrációiról is, úgy véli, a férfias versekhez Makkai Piroska nőies metszeteinek társítása sikeresnek bizonyult, vagy ahogy Kovács István megjegyezte, a sötét tónusú rajzok ugyanazt a keresztes-krisztusos vergődést fogalmazzák meg, akár a kötet versei.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti ösvényekről
Százféleképpen magyarázzák a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott Szabadság téri fogadtatásának ünnepét. Sokáig tartson ez! Tömeget láttunk máskor is, sokat Budapesten. A mostanihoz hasonló, egységes nemzeti megnyilatkozást azonban először 1988 nyarán éltem át; akkor a Ceaușescu-féle, megtervezett és elindított erdélyi falurombolás – és a kommunista rendszer– ellen indult fel némán, gyertyákkal a főváros és környéke.
Hazatértek Franciaországból a magyar labdarúgók, Budapest lélegzetelállító ünneppel fogadta a játékosokat. Inkább így mondom: mély lélegzetet vett a nemzet. Teljesen nyilvánvalóvá vált számunkra, mennyire kiéhezett ez a nép a nemzeti sikerre. És hozzá kell tennem az ún. határon túli nemzeti rajongást is. A Szabadság téren ott lobogott a székely zászló is a nemzeti mellett.
Ez a magyar nép nem feledte el az Aranycsapat 1954-es tündöklését. Nem feledte el azt sem, ami már történelem, európai – az 1956-os forradalmat. Azt sem, hogy a kommunista határokat is először Magyarországon nyitották meg 1989 nyarán nyugat felé.
Sikerélménye van ismét valamiben a magyar nemzetnek.
Számos érzelmi-szellemi magyarázata van ennek a hatalmas ünnepségnek, mely alig volt szervezett. Annyiszor becsapták ezt a népet, hogy most esélye adódott (esélyt teremtett) igaz megnyilatkozásra. Történelmi volt annyi kiállás, kockázat után ismét a napfény. Történelmi volt az is, ahogy a nemzetet egymást érő „rendszerváltások” csapták be. Magát a népet! Hiszen az volt mindig a támasz, az elszenvedő. A balek.
Új alapozást kapott a magyar labdarúgás: magát az egységes nemzeti bizalmat. Ezzel már lehet menni tovább, hiszen ennél fontosabb nem kell ama tarisznyába. Számos történelmi megpróbáltatásban csupán a hamuban sült pogácsa volt amaz utakon. Ha egy nemzet visszakapja önbizalmát, hegyeket mozdíthat el. Nem hittem bizony, és nem is gondoltam arra, hát miért hittem volna, hogy ilyen nagy lélegzetvételt jelenthet a labdarúgó nemzeti válogatott szereplése most Franciaországban. És ha már Párizs, akkor a szabadság szelleme!
És ha már „határon túl”, akkor hadd tegyem hozzá: legbelül igazán össznemzeti ez a válogatott számunkra, kik titkon tartunk mindig egy-egy ösvényt, amelyiken el-eljárunk.
Czegő Zoltán
Székelyhon.ro

Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Törzsasztalnál
Versek 77-en és néhány barát
77 válogatott verssel 77 példányban jelent meg Czegő Zoltán legújabb kötete, csak barátoknak és megveszekedett verskedvelőknek, akik kikövetelik a szerzőtől, mert kereskedelmi forgalomban nem kapható.
A szentgyörgyi Artprinter kiadónál jelent meg a hívogatóan barátságos tapintású, keménykötésű könyv, amely Czegő eddigi életművének 10 kötetéből tartalmazza a bevallottan legkedvesebb verseket.
– Egy éjszaka alatt született meg a válogatás, mesélt Kopacz Attila, a könyvkiadó igazgatója a könyv fogantatásáról, s ha már a születés körül forgunk, a könyvbemutatón megjelentek is radinára jöttek – Albert Ernő, a Székely Mikó Kollégium volt igazgatója aposztrofálta imígy az asztaltársaság jövetele célját. Dukál ilyenkor egy üveg bor is köszöntésképp, ez sem hiányzott.
S miért is ovális asztal? A kerekasztal lejáratta magát, sok hazugság született már mellette, magyarázta a szerző, a Sugás vendéglőben pedig, ahol több mint 40 éve törzsasztala van Czegő Zoltánnak, ilyen ovális dohányzóasztalka mellett olvasott fel veretes, pátosszal teli, másokért is kiáltó verseiből.
1. és 23. könyvem is arra való, hogy kimondjam, amire más csak legyint – fogalmazott a nemzetével „levelező viszonyban álló” költő.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Álom az államban?
Magam is reménykedtem többször a Bálványosi, illetve a Tusnádfürdői Szabadegyetem hasznosságában. Ma is. Mire ezek a sorok megjelennek, talán már elhangzik sokadszor a felhívás és a kötelező reménytetés „az építő jellegű magyar–román barátságra”. Naponta föltehetném a kérdést, vajon fölkészültünk-e mi az újabb parlamenti választásokra, az azzal járó és már bejáratott totális, magyarság ellenes támadásokra minden fronton Romániában? Marosvásárhelyen ugyanis a román sajtó már napi adagokban küldözgeti mérgezett nyilait szanaszét. És hiszi, hiszi ám a vezérkar, hogy haszonnal. Most olvasom Gheorghe Giurgiu elvadult írását az autonómia gondolata, szerinte rémálma ellen (Cuvântul Liber, 2016. júl. 21.), melyben nem kisebbet állít, mint azt, hogy az autonómia a nemzeti államok ellen szól, Európában sehol nincs „állam az államban”, és az autonómia csak a magyar nacionalizmus álma a „szabad, független, egységes román nemzeti államban”, s mi több, alkotmányellenes. Nem sorolom.
Ám megütötte a fülünket az a mondat is, hogy „a 13 Aradi vértanúnak semmi köze a román történelemhez”. – Mondanám bizony az ötödik osztályos Déneskének, magyarázd meg, fiam, a bácsinak, mi köze… De inkább az Európai Unió belső törvényeire figyelmeztetném, na, nem Déneskét, mert ő tudja, mi közünk milliós rendekben nekünk a magyar autonómiákhoz szanaszét. Az se lenne közömbös hatású, ha a történelemgyurmázó, megélhetési, mezei történészecskéknek előadást tartana, mondjuk Sabin Gherman például vagy Lucian Boia.
Hát uraim és vezéreink, föl vagyunk-e készülve amúgy istenigazából a hasonló össztüzekre ezekben a Marosvásárhelyi, Tusnádfürdői Isonzókban? És Tusványoson és százfelé föl vagyunk-e készülve éjszakai mészárlásokra, olyanokra, amelyeknek elszenvedői és túlélői voltunk éppen száz évvel ezelőtt, 1916-ban? Vagy ahhoz a magyarmészárláshoz sincs semmi köze a román hatalomnak, oda és vissza? Van felelősség és fejetlenség. Van állítólag barátság és gyűlöletbeszéd. Utóbbinak már kortárs szobrai is vannak magyar tájakon, idegen anyagból összegyúrva. Nem rémítgetek, de jogom és kötelességem is bizony figyelmeztetni, számonkérőleg is akár. Küldetésem is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbemutató baráti körben
Barátok, ismerősök előtt, szűk körben mutatták be nemrég Czegő Zoltán két verseskötetét: a Tinta Kiadó gondozásában megjelent Szószék a Hargitán című új verseket tartalmazó kötetet és az ARTprinter Kiadónál megjelent Hetvenhét című bibliofil kiadványt, amely címét onnan kapta, hogy a szerző hetvenhét éves korában – pár nappal a hetvennyolcadik életéve betöltése előtt – adták ki, korábban megjelent kötetekből válogatott hetvenhét verset tartalmaz, és hetvenhét példányban jelent meg, amelyből az 1-es számú a szerzőé, a 77-es a kiadóé, a többi közül pedig sokat megvásároltak a könyvbemutatón.
Az esemény helyszínéül azért választották a Sugás vendéglőt – indította a szerző a könyvbemutatót –, hogy a könyvekből befolyó pénzt legyen ahol és amikor elkölteni. „Ez nem igaz, de ez a mAradék humorom” – fűzte hozzá Czegő, aki később azt is megjegyezte: azért az ovális asztalnál tartják az eseményt, mert a kerekasztalokból mindenkinek elege van már.
A téma kapcsán emlékeztetett: minden jelentősebb kultúrvárosban voltak valamikor kávéházi törzsasztalok, ilyen mellett dolgozott például Rejtő Jenő, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Ady Endre. Sepsiszentgyörgyön is volt a hatvanas években egy bizonyos törzsasztal a Sugás vendéglőben, amely Czegő szerint dr. Darkó Zsigmond, dr. Simó Ferenc, később pedig dr. Bálint Jenő ideérkezése után alakult, s amelyet a Megyei Tükör írói is előszeretettel látogattak, akkor is, ha emiatt időnként behívatták őket „a párthoz”.
A könyvbemutatón rögtönzött beszédében az író több témát is érintett, és néha személyesen is megszólította a résztvevőket. Elmondta, hogy az általános szemlélettől eltérően van, amit csak epikában, cselekményben lehet megírni, ezért őszre egy novelláskötete is megjelenik, s jelezte, hogy más jellegű írásokat is publikál, hisz szülővárosa, Bukarest naponta szolgáltat témát az íráshoz. Végezetül egy versét is felolvasta.
Ezt követően Kopacz Attila, az ARTprinter Kiadó vezetője is felszólalt, megosztva a hallgatósággal egy személyes élményét az egykori törzsasztallal kapcsolatosan, és elmesélte a kötet születésének körülményeit. A beszélgetés koccintások után még kötetlenebb hangnemben folytatódott, Albert Ernő és a szerző barátai közül mások is megszólaltak, szó esett a Czegő Zoltán által írt mikós himnuszról, más versekről, és röpke vita is kialakult a magyar e hang többféle kiejtéséről.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túszok az égedelemben (1.)
Egy Biblia hátsó lapjairól, 1916. október 29.
Taplós szívvel írom belé ezt a levelet abba a semmiségbe, amivé vált az én szerelmetes életem, hogy odaleve az én egyetlen leányom. Úgy vivék el, mint egy ribancot. Hanyatt vetették a szekérbe másik két leány mellé a rablott holmijukra, megkötözve, szája is bekötve, úgy, 17 esztendősön, s neki Berecknek, neki az átjáró szorosnak, neki Ojtoznak az én szekeremvel, az én két gyönyörű lovammal. Reszketeggé vált vala az én két kezem s a szívem is akkor. A két szemem még jó, hogy átalláthassak a mindenségen, el addig a napig, amikor bérontottak a faluba, s lőtték az elevent, felgyújtották, ami égedelem volt, vitték, ami megfogható volt, átal az emberi határon, bé a Regátba, Molduvába.
– Jaj, tudhattuk volna, uram Istenem, tudhatta volna már a gyermek is, hogy ez lesz belőle, hiszen a Molduvába menő, s onnan jövő vonatok ablakai mind le voltak meszelve kívülről, hogy ki ne láthasson az utas a hadi készülődésre. Jaj, anyám, mire jutottunk… – Ezt lehetett hallani Székelyföldön mindenütt, erdőn s mezőn, ordításoktól és sikoltozásoktól hangos utcákon, amikor 1916. augusztus 27-én hajnalban elszabadult a pokol. A román seregek a Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi-, Ojtozi-szorosokon, az Uz-völgyében is átsettenkedve, aztán a Magyar Királyság határőrségeit lelövöldözve, a pénzügyőrséget is kirabolva berohantak Erdélybe.
– Tudhattuk volna, mert a suttyombani készülődést láttuk, de nem hittük. – Major Ádám ezt is csak magában ordította, miközben a menekülő családot sürgette szekérre. – Ágnes, merre vagy, leányom, szentem, a szent szenvedelmit, ne pakoljatok annyi mindent, most futni kell fel az erdőbe, a tetőre, mindenki!
Felszeg már égett, s odafenn a szoros fölött az erdő is.
– Amáli, semmit többet ne pakolj, csak a kölyköket, s Ágneskét.
A lány a csűr mögött csókkal búcsúzott Feritől, vőlegénye lévendőtől, merthogy annak a családja más irányba menekült, fel Gyertyános felé. S akkor zúdult be az oláh csapat a hegy s a gyümölcsös irányából. Vége mindennek, már nem volt ideje Ágnesnek visszamenni az udvarba, ott fogták meg, ahol hagyta a legény menekültében. Valamit ordítottak, valamivel megkötözték két kezét, rohantak be véle együtt az udvarba, de ott is már a rablás volt az úr.
Már többen is lőttek a csűrön keresztül menet, huszonnégyen rontottak a családra, a három fiú már a szekéren, Amáli asszony is. Fegyveresek rontottak rájuk. A házra is. A kaput valóságoson kitörték, a gazda Major Ádámot leütötték. A befogott lovakat s a szekeret birtokba, a ganyédombra vetették a félig eszméletlen gazdát, három fegyveres oláh hajtotta a lovat ordítva és lövöldözve. Katonák. Egyenruhában, rakottan rablott szekeret ki tudja mire s merre.
Rekettyés falu ostrom alatt. Sorozatlövés a Faluháza felől. És égett szag. A jegyző teteme a hídon hevert, a bíróé a patakban, holtan.
– Vajon kik mAradtak életben? Vajon leég-e minden? – Fenn a tetőn, még a Vizeslokon is fennebb, ezt kérdezte, aki mert szólalni. Ki kit siratott jajongva némán, de mindenki siratta az életet jelentő falvakat, amelyeket fentről be lehetett látni a füstben, lángban. És dőlt szerte az ágyúk hangja, a patak mentén rohanást a bejövő román csapatok, s a kifelé menekülő helybéliek.
– Ilyesmit az Isten is csak bosszúból rendezhet. De mit bosszul meg? Mit vétettünk?
Egyetlen őrült rohanás szerte minden falu. A jegyző holtteste az úton, a hídon, a Faluháza mellett a bíró, Nemes Ignác testét, átszúrva a mellkasa, s igen, a nyaka is szuronnyal, a patak vize rengette. Sem Isten, sem ember nem foglalkozott mással, csak a rohanással, fel, el, ki a világból a gyilkos, rabló sereg elől.
És a bekötött szájú s szemű lányok a csergepokróc alatt csak reszkettek, azt sem tudván, merre viszik, és miért viszik őket ki égő falujukból, átvágtatva más, égő falvakon, üvöltve meg ezt-azt vetve fel a szekérre.
(folytatása holnapi lapszámunkban)
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), 2016. aug. 9.
Túszok az égedelemben (2.)
(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Túl a hegyeken megcsendesedett a világ, ahogy béereszkedett a szekérkaraván. Berontottak a katonák, de vélük együtt s mögöttük a regátból a civil parasztszekerek meg másmilyenek, öltek, gyújtottak, vitték, amit értékesnek találtak, bankokat, boltokat raboltak és gyújtottak. Ágnes nem szólhatott, nem is láthatott, másik kettő sem. Nyöszörögtek, maguk alá vizeltek a riadalomban. Úgy délután lehetett, amikor valahol megálltak. Akkor a takarót a testükről, szemükről le.
Valóságoson lehengerítették-vetették a három lányt a szekérről. Akkor a szemükről is le a kötést. Valamilyen vegyített nyelven értésükre adták a sorsukat.
– Te fogod be szátok, iszol víz, eszel mit, kiáltolsz, s mi lelő, puff, puff.
Izzadtak voltak, de röhögtek, a szekérről szedtek élelmet, amit találtak a családiból.
Izabella volt, Felszegből, barátnője Ágneskének, de hát a faluban mindenki fiatal barátnő. Szólni se mertek egymáshoz. A harmadik Ilonka, a jegyző leánya. Aznap este álltak meg még egyszer. A lányok addig is bekötött szemmel, ne látnák az utat s falvakat. Erdős liget volt az álló hely.
Akkor a három lányt külön vetették más-más férfiak, tova a fák alá, pokrócra. Amit műveltek velük meztelenül, azt az ördög is reszketegen látta s futtában. Mert az ördög emberi világban koslat koncért. Amit látnia kellett, azon vicsorogni se mert ő maga.
Aztán a lábuk közé egy favederből vizet öntöttek, s kacagva visszakötözték őket a Majorék s más falubeliek szekerébe. Másnap reggel mentek odébb. Ágneske azt se tudta, melyik világon van, s van-e egyáltalán. Katonák lépteit hallották, időnként le-lerántotta egyik-másik a pokrócot, megnézték őket. A zsákmányt. Mintha az benne lenne a világ rendjében, ha oldalozva is, ha ferdén is.
És a háború, az ment tovább, Székelyföld nyögte a nagyobb részt, mert az neki jutott. Brassóból szerteszóródott a népség, fel a hegyekbe. Menekültek mindenek, és százakról, ezrekről nem lehetett tudni semmit.
Major Ádám nem halt meg a ganyédombon, három kis fiából kettőt a szeme előtt sújtottak le puskatussal, mert nem tudott pénzt adni az újabb szakasz, félig egyenruhás, félig civil rohamosztagnak. A harmadik megúszta.
– Tiszteletes úr, nem tudok bennebb menni – kiáltotta Major Ádám, azzal lerogyott a kapu s a papilak ajtaja között a gyepre.
A pap szaladt ki a presbiterhez, fölszedte a félholtat, cipelte a tornácra.
– Nem jönnek már vissza, Ádám, menekülnek most ők is, vissza, mert jön a mi seregünk… Üljön nyugton.
– Elbúcsúzni jöttem. Vár valahol Ágneském. Valahol. Immár csak Bélával mAradtunk, más senkim. Meg kell keressem odabenn, valahol…
A tiszteletes kővé dermedt: azt hiszi ez a szerencsétlen, hogy megtalálja? Azt, hogy visszaadják a leány-túszokat? Uram, uram! Mit tettél velünk?
1916. november 5.
Azt mondotta a tiszteletes úr, hogy van, minden körülmények között van Isten, s ha van, s ha az engem megnyugtat, nekiindulhatok az útnak, megkeresni. Addig ő gondját viseli Bélacskámnak, ha már ketten mAradánk a nagycsaládból. ’Isze’ már házunk sincs, leégették, a nyári konyhában vagyunk. A falu fele oda.
Írtam, s elindulok. A klézsei csángó, a sós barátom, mert örökkétig sót hozott, s pityókát vitt Molduvába, hogy azt mondja, nyomon van. Hát legyünk. HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK? Ez vagyon írva a templomunk homlokára, s az enyémre is. Hát abba az irányba…
Major Ádám átzötyögött Bákóba azzal a szekérrel, ami megmAradt valahogy a pap csűrjében, a nagy zivatarban. A sós Gyuri barátjáig csak kétszer állt meg, itatni s falni valamit. Minden faluban érdeklődött, vaj’ nem látta-e annak idején valaki… Három elrabolt leány, vitték szekérvel bé… De senki. Harmadnap mondotta György, a sós, hogy mennének ketten, hátha… Belé a háthába. Kóválygunk, barátocskám, mint gólyafos a levegőben, de én reménykedem, értetted-e?
Nem lehet csak úgy három leányt, egy rakott szekéren!
Hatodnapon Uszturény nevű falu kocsmájában érdeklődvén, egyszerre felállt az egyik gazda, intett, menjenek vele. Fél liter cujkát is vitt. Némán, végig a falun. Ki a temetőn túlra, a pusztába.
Ott egyszerre letérdelt a román gazda, mondta, ott van három halom.
Ott. Azok.
– Én tovább nem. Itt megvárlak titeket.
Ott mAradt, térden. A másik kettő, a székely meg a csángó is úgy, naplementéig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tarhál a törvény
Pár évvel ezelőtt a Kovászna megyei Ügyészség írásba adta, hogy vadonatúj, négyszáz lejes kerékpárom ellopása az ajtóm mellől „nem jelent a társadalomra veszélyt”. Mármint a lopás. Nem tudtam akkor, hogy kacagjak-e egy jó nagyot, vagy égbe kiáltsak. Ez azért – amúgy ritkán – jut eszembe, mert sorozatot jegyeztem föl egy időben, szintén pár év alatt a hazai büntetésrendszerről. Nem semmi ez sem ám.
Emlékszünk például arra, hogy az úgynevezett fogyasztóvédelmi hivatal főnöke hogyan vetette rá magát a Sepsiszentgyörgyi taxisokra, hatalmas pénzösszegekkel akarván büntetni azokat, akik a SIC – Terra Siculorum táblácskát azonnal nem szedik le a megélhetési termelő eszközről, a kocsi faráról.
Nekem akkor is, mindig is a családfő meg a családja jutott eszembe, a tejecske, kenyérke, vajacska. Meg ezeknek az ára. Aztán jöttek a zászlós büntetések, nagy összegek fenn a rúd tetején, aranyos kék mezőben a nap és a hold. Most már számon tartani is igen nehéz, hány miniszter, bankigazgató, politikus és társaik kerültek bíróság elé lopás miatt. És óhatatlanul idetartozik a kérdés, hogy hát ebben a szegénnyé tett országban ebből akarnak megélni – kik is?
Most ismét fordul egyet városunkban, Sepsiszentgyörgyön is a szemetes kocsi, hatalmas összeggel büntették meg a várost az illetékes hivatalok, mert a játszóterek meg az ottani felszerelések… szóval rend és a pénz a lelke mindennek ebben a rendetlenségben, ahol bevallani is riasztó, milyen csekély összegből él meg a dolgozó, a nyugdíjas. Az állam pedig a büntetésekből akar megélni?
Mondanám, hogy röhögvényes ez a legutóbbi ki- meg lerohanás akkor, amikor a városaink alighogy megélnek abból az összegből, ami az adóból visszakerül. És ismét beugrik a védekező vád, a Terra Siculorum, a „nem is létező” Székelyföld mesterséges elhanyagolása, el- és leszegényítése, a Kárpátok letarolása –, hadd menjenek a dolgozni vágyó magyarkák napnyugatra gürcölni.
Az ablakomon túl a játszótér zsibongással teljes, az öt méter magas tornyocskák tetejére kiírva szintén latinul, hogy pax, azaz béke. No, nekem ilyen rárohanós békét ne ajánljanak se fenn, se lenn, még akkor se, ha a kisgyermekek aligha tanulnak meg valaha is latinul. És hadd tegyem hozzá humortalanul az egyik és ideillő latin közmondást: Pecunia non olet. Azaz: a pénznek nincs szaga...
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Üzenet nekünk, magyaroknak
Az úgynevezett demokráciát más-más értelmezéssel élik meg a faji, illetve a nemzetközösségek. Brassó városa a fajüldözés és népirtás trianoni fölindítása után mind a szászok, mind a magyarok – tehát a Magyar Királyság – jogköréből kitépve, átlöttyentve Románia kezébe.
Itt közlünk egy Brassói feliratot, és nem is a külvárosból. Története van. Amint a képen látható, az első kijelentő mondatot – URÂM RASA UNGUREASCA! – azaz: GYŰLÖLJÜK A MAGYAR FAJT! – valaki lemeszelte.
Erre jött a következő: MUIE CINE A STERS! NOI TOT URÂM RASA UNGUREASCA! – Kérem szeretett olvasóinkat, a mocsadék szöveg olvasása után gondolkodjanak el az erdélyi magyarok sorsáról, s ne ellenünk, hanem Bukarest és hozadéka ellen lázadna lélekben és értelmében ennek a szövegnek az olvastán: „Szopjon le, aki letörölte! Mi úgyis gyűlöljük a magyar fajt!”
Itt mindent szabad, de leginkább gyűlölni azt, aki nem román. Mert a román politika s a román fasizmus mindenkit gyűlöl, aki(k)től valamit kapott, minden előző és ellenszolgálat nélkül.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fáj, ha csitul a halál?
Nem kell óvatosan közelítenünk a területi autonómia fogalmához, nem robban az. 1952 és ’68 között sem robbant, csak elolvadt a román fajgyűlöletben még az is, ami volt benne. Hamarább robban a Marosvásárhelyi Cuvântul Liber (Szabad Szó, de szerintem inkább szabad szófolyás) nevű lap, s abban az egyik gyutacs, Lazăr Lădariu. Képtelen, szinte hamisíthatatlan képzelményeiből idéznék, s nem csak az alacsony vérnyomásúak kedvéért. Azt mondja őkelme, hogy 1952-ben „néhány magyar és két zsidó kérte” csak a magyar autonómiát Romániában. Továbbá – és itt már derűsebb az ő román történelme! – a szinte világbíró Sztálin „az autonómiát azon román politikusok megbüntetésére rendelte el, akik harcoltak a sztálinizmus ellen”. Hát nem hercig?!
Aki élt akkoriban, emlékezhet, milyen őrjöngve dicsőítették Romániában a kommunizmust. A Román Kommunista Párt megalakulása oltári szentség volt a sztálinista román kommunizmusban. Fiatal egyetemista korunkban mondotta nekünk a Bolyai Tudományegyetem professzora Kolozsváron, Kohn Hillel: miként rendíthette meg a párt megalakulása a földet, hiszen 1924-ben négyen voltunk a tagjai mindössze!
Románia Hitler első csatlósai között volt, megtámadta délről a Sztálin vezette Szovjetuniót, Hitler ígéretei fedezékében. 1944-ben, amikor már biztos volt Hitler legyőzése, titkon átállt Sztálin oldalára a hírhedt augusztus 23-án. Lám, alakul a sztálinizmus ellensége! Lădariu magyar neveket sorol, akik ki akarták űzni a románokat a Magyar Autonóm Tartományból. Érdekes, akik békésen szántottak, iparoskodtak, tanultak és tanítottak magyarokként, azok Brassóföldvárra kerültek, a haláltáborokba, a Regátba a Duna-csatornához, börtönökbe. Ki merészelt szólalni?!
És azt is a mellünkre írja az újságot és a román történelmet megíró Lădariu, hogy „a Magyar Autonóm Tartomány tüske volt Európa szívében”. No, és a többi autonómia Európában, és a sok többi „állam” egymás mellett ugyanott? Nem vitázom, csak iskolakezdés előtt mutogatom a történelemkönyveket és íróját.
Hadd véssem ide és nemcsak figyelemkeltés, de a derű kedvéért is, hogy ez a ládányi Lădariu fölrója minapi cikkében (augusztus 12.), hogy az RMDSZ elnöke, Markó Béla annak idején a román kormányban Koszovó függetlenségére szavazott, az összeomlott tákolmány Jugoszlávia szomszédságában. Lădariu ezt kétségbe ejtő szándékkal említi: hogy létezett ez?! „Ne felejtsük Kalota Köztársaságot, melyet a fasiszta Kós Károly hozott létre…” Lehet köpni és nevetni. Kós, a jeles író, műépítész – fasiszta emitt!
És a jellegzetes politikáról: Hitler után Sztálinhoz (!) fordult Románia 1945-ben (nyílván: a győztesekhez dörgölődzvén a koncért), hogy „Románia szeretné ismét a saját határain belül érezni magát”.
Mármint vissza Észak-Erdélyt. Micsoda ősrégi román határ! Hát nem? És ide még egy csattanó a ládányiból, Lădariutól! „Székelyföld nincs is, Székelyföld a magyar autonómia kozmetikázott változata.”
Napóleon mondotta Talleyrand-ról (1754–1838), kora egyik legnagyobb politikusáról, hogy ő a leghűségesebb áruló. Lădariu újságíró azzal fenyeget bennünket, hogy a románoknak nem szabad felejteniük. Én azt remélem, hogy nem felejtik el azt a rettenetes népirtást, amit elműveltek német segítség nélkül a zsidók ellen, 1940–44 között. (Lásd: Matatias Carp romániai zsidó könyvét: Holokauszt Romániában, 1940–1944.)
Talleyrand mondotta azt is, hogy a Bourbonok semmit se felejtettek, és semmit se tanultak – mármint a saját történetükből. Amúgy nem akarom bántani hírét-nevét az elhunyt Bourbon Anna címzetes román királynénak, aki sosem volt román királyné, hiszen a Román Köztársaság kikiáltása (1947. dec. 30.) és Mihály – már csak exkirály– eltávozása után fél évvel ment férjhez Mihály volt királyhoz. Kegyeletsértés ne essék, én kérem.
Emlékezzék, s tanuljon a román politika, nem árt az. És nem annyira bonyolult, mint külön történelmet összehazudozni piramis magasra. Az autonóm tartományunk idején valamennyit csitult a magyarok irtása, kiüldözése, megöletése. Csitult. Nos, ez fáj MA a gátlástalan cikket és történelmet hazudó Lădariuknak. És még egyszer Talleyrand-ról! Ő volt egyben a lefizethetőség atyamestere, persze, távol Romániától.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az életek földjéről
Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.
Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.
Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?
Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.
Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat...
Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.
Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.
Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.
Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!
Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.
Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.
Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.
Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.
Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Csurka István gondolatainak szalonképesítése fontos politikai feladat. Sokat tett ezért a Jobbik – igen, a Jobbik, melyre a nagy író sajnos utolsó években igen sok mocskot hordott méltatlan módon –, de tesz ezért a FIDESZ elnöke, illetve az ő szellemi holdudvara is.
Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani.
Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.”
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A ló meg a zabla
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nálunk Éva majmosít”
Bemutató a Tamási Áron Színházban
Akkor jó egy művészi élmény akár színházban, moziban, akár kiállítóteremben, ha az fölemelő. Ebben volt és lesz része a közönségnek, ha megnézi a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház (Magyarország) meg a Háromszék Táncegyüttes közös alkotását, a Zongotát.
A táncegyüttes azért került most is a színpadra, mert vannak érzelmek, melyeket már nem lehet elmondani, csak kitáncolni. Tamási Áron Zöld ág című kisregényének színpadi átdolgozását vitte színre Sardar Tagirovsky Sepsiszentgyörgyön. Dramaturg Sényi Fanni, táncmester Orza Călin, zeneszerző Bartók György.
A teremtést Isten egymaga végezte hat nap alatt; az öreg székely ember szerint olyan is. A bemutató előadás utolsó félórájában fogalmaztam meg magam(-ban) a feszült csendben: talán az első olyan élményem, melynek során fizikailag megfoghatóvá vált számomra az idő maga. Tamási Áron maga is úgy bánik regényekben, színpadi játékokban az idővel, mint a falubíró. Az előadás csodája számomra, hogy az egyik főszereplő maga (a tömegjelenetekben) mintegy kitáncolja a cselekményt. A történést hozza elénk észrevétlenül, az epikát.
Történés a PAradicsomban, az almafa alatt. A táncművészet, a „kitáncolás” egyidős az ősi hitekkel, babonákkal és fohászokkal. A szerző Tamási szövegrészecskéi, aranymondásai, ítéletszerű megállapításai táblák tucatjain jelennek meg – tehát olvasunk is, figyelünk is, befelé is. Egy-egy színészi mozzanat csak jel, jelzés, a többi – a többi az együtt-átélés jelenségében. Az idővel úgy foglalatoskodunk (a rendező), hogy észre sem vesszük: magunk is komponálunk. Tamási Áron nem avatkozik a teremtésbe, de van véleménye szereplőinek. – Éva a PAradicsomban majom volt. Azért adta az almát Ádámnak, hogy őt is majmosítsa. – A gondolkodás történése a tenyérbe vett világban.
Sorolhatjuk – kedvét nem akarjuk szegni a következő nézőknek. Nem soroljuk most az egyszer a szereplőket sem, nem sorjázzuk, annak semmi értelme nem lenne. Megadatott csodálnunk őket. És – ennyi szép fiatal Éva... És ilyen zene! Az előadás után egy perccel úgy érezzük: Tamási Áron kuncogva adta áldását a nagy munkára ezen az estén.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)