Áldást, békességet!
Nézem, mire képes még az, aki itthonomban támad. Bukarest elfogadta, megengedi a Magyar Nyelv Napját itt, Erdélyországban, Székelyföldön, miután 1844-ben, az osztrák elnyomás idején sikerült ezt valahogy elérni. Bizony mondom néktek, hogy ezek nem földrajzi nevek. Ezek szerint egy – a – magyar nemzetről letépett résznek a megemlékezése? Hiszen arra szoktunk emlékezni, arról megemlékezni, ami már odalett!
Mi semmit nem tettünk az Erdélyben lakó szászok, svábok, románok nyelvhasználata ellen. Százszor is leírtuk itthon, otthon, hány templomot, törvényt hozott Magyarország a románság, a zsidóság hitének-nyelvének védelmére. Miközben Liseanu román történész 1938-ban azt irkálta-firkálta a maga dicsőségére, hogy a magyarság Erdélyben egyáltalán nem létezett; az élő eleven erdélyi magyarok mind románok voltak egykor, de elmagyarosították őket. „Ezért, kedves román testvér, ha találkozol magas, szőke, széles vállú magyarral, akkor köszöntsd őt, mert román testvérrel találkoztál, akit elmagyarosítottak erőszakkal.”
Derűsen jut eszembe Cimpeanu Cornél egykori lakótársam a kolozsvári Józsa Béla Bentlakásból, egyetemista korunkból. Huszonöten laktunk a Bolyai Tudományegyetem hallgatóiként ott, első évesekként. Ki a bánatnak jutott eszébe, azon kívül, hogy mindig éhesek voltunk, és rettenetes keményen kellett tanulnunk, hogy az ösztöndíjunk meglegyen, kinek jutott eszébe az elmagyarosítás?! Hát Cimpeanu Cornélnak, aki derék, magas, orosz-magyar szakos volt, Nagyváradról érkezett Kolozsvárra. Remek, jó barát, igazi Kornél, de a kutya se kérdezte, miért nem ment a Babeş-re, a román egyetemre. Azért, mert magyar volt nagyapja, apja, de románt fabrikáltak belőlük. És azon a napon, a Józsa Bélában fennhangon kért bennünket, vacsora után lennénk vendégei a 25 személyes hálószobában, mert...
Igen. Fölmentünk, fogalmunk se volt, születésnapja van-e vagy mi? És akkor mondta fönn, a hálószobában, hogy szeretné, ha őt befogadnánk székelynek.
Néztem, más is nézte szánakozólag, hogy megbolondult-e a barátunk? Ő viszont kinyitotta az olcsó rumot, hogy innánk belőle. És senki nem ivott addig, amíg kezét nem rázta: ha ti Mezeiek voltatok, te maradj Cimpeanu vagy Mezei barátunk, amíg élünk s jól! Áldás, békesség!
Czegő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma

1956 lépcsőfokai
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót Csíkszeredában
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro

A hiány természete
Ha lassan is, de lejártak a falunapok Háromszék megyében. Azokkal sok bajom nem volt, másoknak sem a szervezőkön kívül. Dőlt a sör, a miccs, a fléken. Csak azért jelzem, hogy lejártak, mert havonta a Hírmondó két belső oldalt a falunapoknak szentelt. Most, november legelején illene a színházainkról is szólnunk, él az évad.
Nézem a csíkszeredai műsort, igen a sepsiszentgyörgyit, a többit, el Budapestig, és arra a következtetésre jutok ezredszer is, hogy a kortárs drámaművészetnek nincs helye színpadainkon. Ja, hogy Spiró György mindenütt ott van, az érthető. Aki Spirót rendez, azt díjazzák. Ám keresem, nem találom Székely János (1929–1993) nagyszerű drámáit; Caligula helytartója sok sikert aratott több országban. A Hugenották megkapta, megdöbbentette Sepsiszentgyörgyön a közönséget az egyik színházi kollokviumon. De meg Szolnok, Budapest közönségét is. És hol a Vak Béla király? Ma már nincs, mármint közönsége. Mert színpadot sem kap sem Erdélyben, sem Magyarországon.
Nem találjuk Sütő András, Kocsis István, Visky András és sok más szerző drámáit színpadainkon. Tudnám okát adni, vitatéma is lehetne.
Sok helyen meggyalázzák Shakespeare-t, meg Tamási Áron műveit, lepusztítják Katona József Bánk bánját, s ahol Júlia és Rómeó nyílt színen koitál, Othello pedig elveszejtett nagysága helyett a középszerű hajléktalan figurájává vált, ott – mit is keresek ott?
Keresem a drámairodalmunk igazát. Nekünk nem csak azért kell fölmutatnunk irodalomművészetünk eleven igazát, hogy megmutassuk: Ficoék, Pontáék ellenére még élünk; jelenlétünk saját színpadainkon létszükséglet, akár a levegő, a szó, a kenyér.
Égbe kiáltó furcsaságokat cserélnék én valami másra. Szörnyeket könnyű festeni, élni azonban képtelenek azok. Teremtőik viszont igen jól élnek magyarellenes, idegenimádó szigeteiken. Fájt látnom, amint a mai fiatal nemzedék kikacagja a ki- és felfordított színpadi dráma konfliktusait. És igaza van a nemzedéknek sokszor, mert röhögvényessé lehet tenni bármit, ha kinek van képe azt a deszkákra vinni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kikért szólnak a papok?
Csak úgy, dologidő tolongásában jut eszembe jó Püski Sándorunk. Mondhatnám azt is, hogy a bukaresti tüntetéssorozat reménykeltő hatása nyomán, hiszen Püski Sándor, a földműves család gyermeke (1910–2009) könyvkiadóként a magyar nemzeti reményt ápolta az Egyesült Államokban, majd Budapesten. Ő mondta 2000-ben: megengedhetem magamnak, hogy az új évezrednek két magyar költő prózájával együtt is nekivághassak. Mi voltunk azok, Döbrentei Kornél meg magam.
A bukaresti szivárgású reményeimet lelombozta kissé a hír, hogy a Székelyföldre dübörögve látogató fasisztoid román szervezetet, a Noua Dreaptăt hivatalosan is elfogadták pártként. Tehát indulhat fölfelé. Innen már csak egy ugrás a szlovákiai Nagydaróc, ahonnan kapom a hírt, hogy szlovák nyelven szlovák pap hirdeti az igét az egykor (1910-ben) színmagyar községben, magyaroknak…
Azon a bizonyos budapesti könyvbemutatón Püski Sándor óvott attól a veszélytől, mely ma is fenn áll: az elcsángósodástól. Nincs ebben semmi megalázó a csángómagyarok számára, inkább ránk, erdélyi, felvidéki – nem sorolom, nyolc országban szerteszét kergetett magyarok számára vészhelyzet az, amiben élünk.
Valamikori „még az én időmben” Kolozsvár, Marosvásárhely, Várad oltárnyivá nőtt-nemesedett a magyar kultúra számára. De a román szándék tagadta a ’70-es években a magyar szólást, hogy Isten malmai lassan őrölnek. Jött a bukaresti parancsolat, hogy a nevezett városok „zárt városokká” románosodtak: oda magyar nem költözhetett. Vásárhelyen már a magyar utcanevek is tilosak. És mivé leve Kolozsvár, Nagyvárad?
A csángók mai nap is küszködve kérik a magyar papok engedélyezését... Hol szunnyadnak, lám, a példa-keresztek, példalátványok?! Isten malmai mai napig sem őrölték meg az autonómia megteremtését. Ahhoz szükséges a mostani bukaresti tüntető tömeghez hasonló kiállás.
Jöjjön József Attila segedelmünkre egy sorával: „de az hol áll, hogy lássa, mint dobál halál...” Nem restellem a mostani bukaresti példát, de nem ám! Szó szerint az egész politikai, bűnös, harácsoló csürhe eltakarítását követelik. Nagy igazságok kimondásához nagy tömeg szükséges. Igaz, 1989 decemberében is lelkesedtünk, ki Pesten, ki Boldogfalván. Nemzeti eltakarításunk folyamatban van. Isten malmai nem nekünk őrölnek, s ilyen gyorsan. Nagydaróc, Klézse, Magyarigen, Bolya papjai kikért prédikálnak...
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Tárgyalás Csíkmindszenten
Hatalmas terem… ez nem is terem. Ezt Csíkmindszenten kimondottan az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete számára építették. Három-három derék oszlop kétoldalt, és ami odafenn, 28 méter magasban, az maga a csúcsíves remeklés. Hány lakodalom volt benne! Most nemzetközi bíróság… Makovecz Imrével állunk az egyik nyitott ajtóban. Annyit mond csak: szép munka, azzal két csuklóját hátra hajtja fenntartva, a tetőzet felé.
Hogyan kerül Bordosról Csíkmindszentre, a bírói szék mellé, Üdő Márton mellé Rebi néni? Ketten háromszázötven esztendősek. Most vezetik be a vádlottat. Bundasapkás székelyek vezetik, két keze bilincsben, öltöny rajta meg nyakkendő. Meg mosoly.
Makoveczcel leülünk az oldalsó padra. Két gyerek főtt kukoricát eszik. A közönség áll székelyekből, harisnyásak, aztán ott van ingujjban Cohn Bendit az Európai Parlamentből. Sok úr Európából. Sokan rágógumiznak. A rettenetes nagy építményben ropog a tűz…
A vádlott Soros György leül az első padra. Nevetgél. A csíkszentgyörgyi harangozóval cseveg valamit, de az nem válaszol.
– Én vagyok a bíró, Üdő Márton. Maga a vádlott. Maga akkor szólal, amikor kérdezem. S igazat szól. Met ha nem, kivetem innét. Ignác, te ülj el onnét. Megadom a szót Rebinek.
– Viselkedjék tisztességesen! Maga mián gyűlt ide ennyi ember Alcsíkból, pedig dologidő vagyon. Aztán abban a maga jövendő Európájában, amit ázsiai emberek tákolnak reánk, maga úgy viselkedik, ahogy akar. Hun a turbánja?
Soros György szürke zakójából eléveszi a turbánt, felteszi a fejére.
– Úgy, no – mondja a történelemmel egyidős Rebi néne. – Maga végezze a dolgát immár, Márton.
– A havasról ereszkedék bé azon, mikor fut a kántor, hogy maga itt van. Ez a tegnap este volt. Bévetették a csűrbe, szalmára, pokrócra – ezt már nekünk s felénk mondta, mintegy elszámolásként, hogy itt né…
– No, maga hogy merte kupa törökbúzával kecsegtetni az ázsiai népséget, hogy jönnének bé, ide s tova, ott né, mindenüvé? Itt mink napszámosokot nem fogadunk. Nem es kérdezgettek erősen, hogy igen-e. Ezt a rettenetes nagy épületet is kalákában húztuk fel. Makovecz Imre mérnek úr Székelycsíkszentbudapestről megmondhassa. Ott üldögél.
Soros György felegyenesedik, álltából integet derűsen Imrének. Imre fél kiflivel kínál engem. Ma még nem ettünk.
– Maga, Soros, cocókáztatja a dollárjaival, fizeti az útiköltséget nekik, aztán mi vessünk nekik ágyat. Maga afgán? Maradjon csak állva! Béhívni őköt könnyű, de ki vet nekik ingyen ágyat, annyi milliónak? S vacsorát.
Cohn Bendit kidugott egy üveg Igazi Csíki Sört, azt issza, üvegből… Megnyílik a hatalmas ajtó, óvónő tereli be a csoportját, aranyoskák. Karéjban megállnak a bírói pulpitus előtt, énekelik, hogy elvesztettem zsebkendőmet… A nép tapsol. Soros György áll összekulcsolt kézzel.
Azon gondolkodom, mikor lesz busz hazafelé. Makovecz azt mondta, most még egyszer eljön Kovásznáig, onnan fölugrik Kommandóra.
– Mert belészerettem abba a világba. Írtam is neked cikket onnan a Nyugati Magyarsághoz.
– Mért állok én maguk előtt, bíróság előtt? – heherészik Soros György, a milliárdos.
– Azért, mert maga gonosz, aztán Brüsszel lakossága idevetette magát, mint egy mocskos rongyot, lássuk mi itt, Csíkmindszenten, mire ítéljük. Azt mondta a brüsszeli bíró, hogy ő ilyen alakkal nem bíbelődik – így Üdő Márton, Al- és Felcsík legöregebb embere.
Az óvodások kaptak az óriási csempekályha mellett egy-egy cső főtt törökbúzát, azzal kilibegtek. A nép ellegetett. Mintha más dolguk nem lett volna.
– Mi magát egy darabig etetjük, van munka elég az erdőlésnél. Kap condrát, harisnyát, jó sapkát. Itt a prémondánál a dollár nem számít. Kap szombatonként lejt.
A vénség hangja háromszor is visszhangzott az óriási csarnokban. A falu lakossága is elférne tán benne. S né, ott a hátsó sarokban ott üldögél a vonós zenekar. Bál lesz a bíróság dolga végeztével.
Kukoricaillat. Egy asszonyka szoptat, körülötte nevetgélő fiatalok, nézik a babát. Makovecz odavisz, megsimogatja egy ujjal a baba halántékát. Üdő Márton most nagyot üt az asztalra.
– Maga szedje össze magát, s ne bőgjön, mint a taknyos gyermek! Dologidő van. Aztán majd meglássuk, mire megyünk magával. Met maga nélkül itt mi elvoltunk, elég bajunk van Bukuresttel maga nélkül is.
Most Rebi néne meghúzza álla alatt a kendőt, azzal leszáll a bíró Üdő Márton bá mellől, és kimegyen a nagy ajtón. Üdő Márton ül, Soros György, a vádlott áll, a pici kisgyermek szopik…A közönség figyel, nem oszlik szerte…
Mikor fölébredtem, még tartott a tárgyalás…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Anyácskánk a magyar nyelv napján
Saját riadalmamon veszem észre, milyen óriási történelmi és szellemi távolságokat kell bejárnia annak, aki tanári katedráról vagy írói asztal mellől röpteti gondolatait az anyanyelvről. Igen, csak úgy általában az anyanyelvről és nemcsak a magyarokéról, hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezete 1999. február 21-i ülésén is ünnepi hangon beszélt az anyanyelv világnapjáról.
A magyar nyelv tudatos védelme is az osztrák elnyomás, gyarmatosítás visszahatásaként jelentkezett már a kuruc, a Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) idején és az azt követő megtorlás alatt. A hivatalos nyelv a latin meg a német volt. A felvilágosodás idején elindult az építkező nyelvújítás; az új képzők, ragok bevezetése, tervezése és sokuk elvetése nagy kohó volt a nyelvkonyhákban. Bessenyei György írta le 1778-ban: „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sosem.”
II. József Habsburg császár nemcsak hadsereggel akarta eltakarítani a magyar nyelvet, hanem betiltással is. E módszer ma is használatban... Kazinczy Ferenc a magyar nemzet megmentése érdekében a magyar nyelvet akarta közigazgatási, iskolai és egyetemi szintre emelni mint legfőbb mentőövet.
Igen érdekes idéznem néhány világhírű tudós nyilatkozatát magyar nyelvünkről. Sir Bowring John (1792–1872) több mint 100 nyelvet beszélt, magyarból is fordított. „Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a kifeszített húr erejével bír...” Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros 103 nyelvet beszélt. „A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.” Grimm Jakob (1785–1863): „a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” Emil Cioran (1911–1995) erdélyi román származású, francia gondolkodó igazán nem a magyarság szeretetéről volt híres. „Az ember vagy magyarul lehelje ki a lelkét, vagy meg se haljon.” Ove Berglund svéd műfordító mondotta 2003-ban: „a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.”
A magyar nyelv ünnepnapján csak ennyi szót. Arról, hogy soha nem volt ennyire szemetes ez a nyelv, majd kicsit később. A magyar egyetlen nyelv, amelyben becézik a kenyérkét, a vizecskét, anyácskát, Istenkét – sehol máshol... Hát segítsenek ők is óvni, védeni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Elment a Táltos
Az emlékek kényszerítenek arra, hogy ha kissé megkésve is, de szóljak e hónap elején tőlünk végleg búcsút vevő Horváth Károlyról, a kiemelkedően fontos munkát végző tehetséges zenészről és énekesről, aki társával, Józsa Erikával mindenkit meg tudott győzni arról: a kissé átrendezett népdal, de a megzenésített, jó vers is a megzavart lelkek legjobb gyógyítója, társ a tanácstalanságban, a boldogságban, örömeinkben, boldogtalanságunkban.
Sepsiszentgyörgyön a megerősödés és felfutás éveit élte, körülvéve barátokkal, színházi esték meleg hangulatát varázsolta igazi élménnyé, s a zenészpárjával szívszorító eseménnyé avatták minden fellépésüket. Szerencsére a bukaresti televízió magyar adásának köszönhetően mindenfelé megízlelhették a folkzene büszkeséget árasztó hangjait. Táltos volt a neve kéttagú együttesüknek, s táltos volt Horváth Károly is, mert biztosan tudta, mi az, amivel a megcsonkított világban meg lehet tartani a hitet a mában, a jövőben; a kultúrában, a kultúránkban. Nagy űrt hagyott maga mögött, amikor elment Sepsiszentgyörgyről, de tudtuk, sok nemes dolgot vitt véghez másfelé is, főleg Székelyudvarhelyen, de aztán a határon túl, az anyaországban is.
Én az 1990-es évek elején találkoztam vele utoljára, Czegő Zolival kerestük meg Budapesten, Moszkva téri, tágasnak egyáltalán nem mondható lakásában, ahol társával, az ugyancsak Sepsiszentgyörgyről való Darkó Éva színművésznővel (akit itthon mindenki Samunak becézett) szolnoki „bevetésre” készültek, gyerekelőadás színpadra állítására. Aztán Zalaegerszeg következett, ahol előbb a kőszínház művészi vezetője, majd a Bábszínház mindenese, igazgatója lett. Úgy hírlik, a nagy sikerű Ludas Matyi volt számára a hattyúdal…
Milyen furcsa véletlene a sorsnak: most, a napokban búcsúztunk Kobzos Kiss Tamástól is, akit ugyancsak a folklórszeretet állított magas pódiumra, akinek művészetében mi is gyönyörködhettünk itt, Sepsiszentgyörgyön…
Elment a Táltos… Elmentek a Táltosok…
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A tömeges kilépés oka
Olvasói levél
Március 15-én, Maksán együtt ebédeltünk Szilágyi Zsolt EMNP-elnökkel. A beszélgetésen szó esett a választásról. Az elnök azt mondta: mindenki a maga körzetében választja meg az elnököt, majd ők maguk közül a megyei elnököt. Ezt hallották Zakariás Zoltánék és Szakács Zoltánék is. A március 30-i gyűlésen jelen voltak ők is, és a szabály felolvasása után megtörtént a választás, Zakariás és Szakács urak nem tettek ellenvetést. Miért utólag, az újságon keresztül lendültek alaptalan támadásba, és miért nem jöttek el semmilyen beszélgetésre?
Az volt a cél, hogy egy jól működő szervezetet szétbomlasszanak, hogy az EMNP-nek ne legyenek támogatói? Ezt bizonyítja Benedek Erika szavahihetősége is. Nekem, tanú előtt háromszor mondta: a sok tevékenységemért egy kirándulási lehetőséget kapok. Ezt a kirándulást egy kézdivásárhelyi hölgyike kapta meg.
Zakariás Zoltán alelnökék ilyen módszerrel kezelték a Bedő Zoltán ügyét is. Nem beszélve arról, hogy Szilágyi Zsolt utasításakor, jobban mondva: amikor a javaslatot tette, a következő személyek is jelen voltak: Zakariás Zoltán, Szakács Zoltán, Czegő Zoltán, Bedő Zoltán, Váncsa Albert, Kátai Zsuzsa és jómagam. Tehát a Zakariás bandának így lehet hinni.
Nagyon jól jönne, ha Zakariás úr és társai elvonulnának a senki földjére, hogy senki ne tudja megzavarni őket bűneik vezekelése közben.
Id. Bogyó Imre, Sepsiszentgyörgy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A falu kitemetése
– Ha nincs mutatóujja egy magyar falunak, ott hét baj is lehet.
– Tiszteletes úr, szíveskedjék talán a legsúlyosabbat említeni.
– Az élhetetlenség, az. Mert ez a Szentágota, ahová tartozunk, hétszáz éves is megvan. Még a szászok építették a tatárjárás után. Ugyebár, az első tatárjárásra gondolok, az 1241-esre. Béla király a Dalmát-tengerig meg sem állott, ott egy szigetre menekítették a horvátok. De a tatár sosem szerette a tengert, hát tovább nem üldözte. Ez a mi Bélánk volt a második országteremtő, az országépítő. Mert a nyugati krónikás már azt írta, s máig is fennmaradt az írás, hogy Hungária megszűnt létezni. Megvoltunk, no, valahogy. Töltök még egy pohárkával. Jó bor ez, így igaz. 1910-ben több mint 1100 lakosa volt a mi falunknak, Bürkösnek. De a falunak fele-fele már akkor is román és magyar volt. Csak azért mondom, hogy tudd, hová kerültél lelkésznek.
Szentágotát is ellepték a románok. 3400 lakosból magyar alig 900, cigány már akkor is sok, s a románság.
– Mi a falu mutatóujja, tiszteletes úr?
– Egyszerűbben hangzik és látványosabb, ha azt mondják, hogy hát a templom tornya. Színigaz. De én hozzáteszem, hogy a pap, az ám, a papja a falunak! Mert a pap mutatja, merre kell menni.
Ez jutott eszébe Kelementelki Béla tiszteletesnek, a harminc évvel azelőtti beszélgetés. Akkor került a szétszórt magyarság falujába, aztán onnan el, el Székelyföldre. A falu mutatóujja. Az. A torony leomolhat, az isteni hitbe és a nemzet megmaradásába vetett hit soha.
Íme, itt kezdtem, itt. Most üres a papilak. A falak megvannak. Mit siratnék? Az életet? Sirassa az, aki nem vette hasznát, és nem vetette meg az ágyát annak az életnek.
– Béla, nem sírsz ugye? Csak 55 vagy. Három gyermek…
– Temetésre hívtak. Utánam már csak beszolgáltak papok. Mért nem őket, valamelyiket? Szanaszét vannak itt, Fogaras megyében a magyarok. És itt ma temetem az utolsó magyart. Hideg van.
– A falak hidegek, Bélám, a falak már rég nem élnek… Csak egyszer láttalak sírni. Akkor boldog… boldogok voltunk. Te mondtad akkor, hogy egymástól tanuljuk a boldogságot.
Délidő volt, az ebéd nem zavarta őket, hiszen Brassóban ebédeltek. A papilak kulcsa Szentágotán volt található a lelkésznél. A templom kulcsa – hol is lehet a templom kulcsa? A templom cserepes, vörös fedele foghíjas. A lefolyó vízszintes csatornában fű nőtt, valami facsemetehajtás is, a függőleges bádog csatornákat ki tudja, mikor lopták el. A kapu vicsorítva néz belé a román világba. Istenem, vajon hol lehet sírja az öreg papnak, aki itt fogadott borral, pánkóval, elkészülődésben jó szóval? A falu mutatóujja a pap s a templom tornya. Ha azt súgnák az égiek, hogy most, most dől a torony, beállnék-e mellé megtámasztani?
Nyár volt, meleg a dél, háromkor lészen a temetés. Háborús Beke Bálint halt el utolsóként. Egy jó ideig presbiterem is volt, de inkább templomszolgálat volt az övé. Hová levél, hová, ábrándok világa… Ez a műdal járt a fejében, még az anyjától tanulta a pap, kinek az a küldetése meghívottként, egykori lelkészként, hogy a magyar falut temesse ki innét egyszer s mindenkorra.
Cigány csapat sereglett a kapu előtt, röhejcseltek, vigyorogtak, és integettek a tornácon levő házaspár felé. Sokan emlékeztek a faluban Béla papra.
Három előtt már vagy húszan jelen voltak a sírgödör körül. Frissen barnállott Háborús Beke Bálint sírja, aki megúszta a két világháborút, s úgy tartották a faluban, hogy Isten örök kopjafaként tartotta a falu felé, immár csak máig.
Isten óvja és megtartja a benne hívőket! Egy egész falura kellett figyelnie a 94 éves Beke bácsinak, hogy jó felé menne a népség. Most itt állunk az őt befogadó szülőföldön – Kelementelki Béla pap érezte, egyetlen gondolata, szava nem illő ehhez az elképesztő, hihetetlen alkalomhoz. A helybeli románok mögött itt vannak, lám, Apátfalváról, Hégenből, Kiskercből is a szórványbéli magyarok. El, hát eljöttek. – Bürkös falu ezennel kivonult a magyar nemzet kebeléből. A nemzet egy darabkáját, a nagy lélek Bálint bácsit adjuk vissza a szülőföldnek, melyből vétetett…
Akkor egy feketébe öltözött román ember szólalt a sír mellett, szemközt a pappal, a halottnak lábtól, románul.
– Eu încă sunt ungur. Én még magyar vagyok, csak nem tudok magyarul, református volt nagyapám, apám is… Magyar vagyok, őrzöm a sírt. Hoztam kolivát, édes gabonát, gyümölcsöt a halottnak. Nekem két keresztem van, református is, román is… Kijárok ide…
Sírt erősen. Megmentette a papot a fájdalomtól. Sírtak a szomszédos román falvak magyarjai is erősen. Látták a múltat abban a gödörben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Románia és a „magyar elem”
Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket.
Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni.
Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga.
Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi!
Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv.
Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész.
Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön.
1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Két tenyérben
„Harmadik alkalommal mutatjuk be ebben a teremben Czegő Zoltán valamelyik könyvét, és jó érzés, hogy ismerős és ismeretlen arcok társaságában közösen ünnepelhetjük az írót, akinek az utóbbi tíz év alatt öt prózakötete jelent meg” – mondta Albert Ernő Czegő Zoltán Két tenyérben című új regényének bemutatóján, melyet vasárnap délben tartottak a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében.
Albert Ernő elmondta, hogy a sepsiszentgyörgyiek elsősorban költőként ismerik Czegő Zoltánt, akinek 1970-ben jelent meg első verseskötete, és akinek a Megyei Tükör napilapban megjelent írásaiban is mindig érezhette az olvasó, hogy nyelvezetükben, gondolatgazdagságukban a publicisztikánál előbbre mutató szövegekről van szó. Czegő Zoltán ma is ritka szép gondolatok által fejti ki véleményét többek között a magyar sorsról és az anyanyelv ápolásának fontosságáról. A Két tenyérben című regény cselekménye napjainkban Budapesten játszódik, egy világhírű tudós és egy vak lány kapcsolatáról szól, de a két különleges ember szerelmének ezernyi mozzanatán, árnyalatán túl a magyar történelem több fontos eseménye is megjelenik benne utalások szintjén. Czegő Zoltán részletet olvasott fel regényéből, majd Kovács István unitárius lelkipásztor rámutatott: „Jó ürügy ez az esemény arról beszélni, hogy ilyen fogyatékosan és esendően is, amilyenek vagyunk, megérinthetjük a tökéletesség, a harmónia állapotát, ha tudjuk vállalni egymást, mert minden két ember, minden közösség a fogyatékosságaik jól egymás mellé illesztett kiegészítésében hozza létre a kerek egészet, teljeset, tökéleteset.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adventi hétköznapon
Kosztolányit, a költőt rebbentve a félig fagyos karácsonyi mezők és emberek közé: nézz, Uram, nincseimre… Hát nincsekben gazdagok vagyunk, még akkor is, ha Ferenc pápa mostani szavait idézem, Kosztolányi légszomja után: „Az egyház legnagyobb kincsei a szegények.” Nos, én ebből a keresztény kincstárból enyéim javára nem kérek. Nincseinkből éppen elég van. Ám abban is nagy az igazság, hogy a szegények tudnak csak imával megrakottan-meghatottan és meghatóan könyörögni kenyérért, meleg szobáért, maréknyi szabadságért az élet dolgaiban
Most dübörögnek a román hatalmasok megfélemlítésünkre. Most is. Most vadabbul, mint két hónappal ezelőtt, s februárban még vadabbul, hogy még létezünk itthon-földünkön. Már aki itt van e lében-létben. Sok rendbéli szegényedéseinkben megszoktuk, hogy átnézzünk hegyeinken, tova a szórvány magyarság, a megcsappant számú magyarság felé, tova… tova az időben s karnyújtásnyira a Barcaságtól, a Bánságtól, olyan egykori magyar kultúrközpontoktól, mint Nagyvárad, Arad, Kolozsvár.
Mit viszen a kis Jézus a magyarjaiból kifogyott falvakba, városokba Erdélyben, a Mezőségre? A romániai magyarság kincse a maradék, a szórványmagyar, a csángó. És kicsinyég még elkerülgetve az ünnepi szózatokat szeretetről, miegymásról – amiből van bőven –, az jut eszembe a csöndben, hogy ezekből a nincsekből, kincsekből egyre több van nekünk. Noha a magyarságnak egyáltalán nem a szegénység a meghatározó lételeme.
Tessék elképzelni azok sorsát, akiknek nem jut magyar pap a falujukba. Iskolájukat is belepték a románok, szlovákok, szerbek. A szellemi szegénység hamarább pusztítja le a nemzetet, mint az anyagi. Pedig mennyire összefügg a kettő! Akinek itthon nem jut kapanyél, munkahely, az nekifut a nagyvilágnak kenyérért. Még számlálnunk is bizonytalan, mennyi magyar, tán 3 millió került Romániához 95 esztendővel ezelőtt. Ma hányan vagyunk? Nem csak a kenyérgond miatt fogytunk, de inkább a lepedékes állapot miatt, a fölmorzsolódás okán.
Az ők adventes megváltó-várakozása jut eszembe maradék hétköznapjaimon, s ma is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Ami szétoszthatatlan
Az nem baj, ha a fiatal tudós felfedez olyasmit, amit már előtte felfedeztek. Valószínű, hogy az a fiatal majd olyasmit is föltár, amit az előtte járó idősek még nem. Dr. Zörgő Benjamin egyetemi tanár, a Bolyai Tudományegyetem lélektan katedrájának főnöke mondta ezt akkor, amikor még volt a romániai Kolozsváron magyar tudományegyetem. Ma nincs, ma már csak emlék, akár az álságos demokráciák ócska slágerei.
Nem készültem ezen az ünnepsorozaton fölfedezni semmit, de talán mégis bejött valami az utcámba, ami eddig a matematikusokhoz sem… A szeretet attól egyre gazdagabb, minél többfelé osztják. Ki tudja, hány apa, nagyapa, pápa, falusi pap jött már rá erre, amíg én is, itt né…
Közhírré tétetem ezen az oldalon idei karácsonyi felfedezésemet. Vannak osztható és oszthatatlan számok. A szeretet abban a pillanatban megszűnik, mihelyt oszthatatlan. Pontosabban: a szeretet gyémántban sem mérhető értékét az adja meg, hogy minél többfelé osztják, annál többet jelent. Annál hatalmasabb és bővebb; égi magasban van, akár a tavaszi havasi tisztás, mély lélegzetű, akár a delták.
Hogyne fordulna meg a lélek deltáin a feltételezés, hogy hiszen soha nem lehet gazdagabb az ember meg az emberiség, mint amikor szeretetből ad, ajándékoz! A mások öröme valahogy mintha melegebb annak, aki az örömet megszerzi, átadja: vedd, repülj véle, kerengj egyet az én falum fölött is!
A szeretetnek nincs is hulladéka. Morzsái vannak csupán. Hatalmas morzsái, melyeket a kicsik, madarak meg emberek fölcsippentenek, aztán, huss, boldogan el vele. A szeretet nem fogyóáru, éppen az említett minősége okán. Azt nem tudja meg sosem a szegények milliárdos tömege, milyen érzés megvásárolni egy újabb húszemeletes bérházat a többi meglévő mellé. A dúsgazdag se tudja meg soha, milyen boldogság télire kapni szeretetből egy sapkát, sálat, egy szekér fát tüzelőnek.
Mindezt a felfedeznivalót annak idején nem mondhattam el a professzor úrnak. Most üzenem Neki oda, ahonnét Ő üzeni most nekünk, a 14 milliós magyar évfolyamnak, hogy a szeretet minden osztással gyarapodik. A szeretet éppen ezért szétoszthatatlan.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A hazát rajzoló
Megjelent Magyari Lajos gyűjteményes kötete
Nem singgel mérik az embert. A költőt különösen nem. Voltak és lesznek, akik egy-két könyvvel teremtettek ablakot a világra. Voltak és lesznek, akiknek ez száz könyvvel sem sikerült. Magyari Lajosról úgy tudtuk, nem üldözi a múzsát. Fél éve, hogy elment, szülőföldbe takarózott. Szerkesztéskor tudtam meg, hogy kötetnyi kiadatlan verse van otthon.
Sosem volt kenyere a hiúság. Magam is faggattam az utóbbi években, miért nem adja ki könyvben, amit ír. Most megjelent gyűjteményes kötete vet fényt a töredékeire, ki nem adott, nyomtatásban meg nem jelent verseire. És a szerkesztő csak ujjongani tudott a felfedezésen.
Kapuállító című verse mintegy vezérszólam ebben a költészetben. Magyari összetéveszthetetlen másmilyen költőkkel. Ennek a költészetnek egyik jellemzője a teljes érvényű szülőföldszeretet. A téma kortársainál és egyáltalán a magyar költészetben kutakodás nélkül föllelhető. Akinek nincs, mit szeretnie, szánalmasan sivár életű lehet. Gondoljunk Márai Sándorra, Wass Albertre, egyáltalán az emigráció magyar irodalmára.
Azt írja Dsida Jenő: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Magyari Lajos a szerelmesekhez hasonlóan a fájdalomig tudta szeretni a maga Erdélyét, Székelyföldjét.
Úgy érzem, a szülőföld- és anyanyelvversekből egy idegen is meg tudná rajzolni ezt a magyar hazát, földrészt. Most megjelent kötetébe gyűjtöttük eddigi könyveit, valamint a kötetekben, illetve nyomtatásban meg nem jelent verseit. Jellegzetes Magyari-könyv ez, és az olvasó ismét fölfedezheti a legújabb verseket. Közéleti munkássága nyomot hagy a költészetén is.
A könyv megjelenését még a nagybeteg költő éltében támogatta város önkormányzata, illetve Kovászna Megye Tanácsa. Köszönet érte. Kiadta az Artprinter Könyvkiadó igazgatója, Kopacz Attila. Igényes, szép munka, tisztelet érte.
Czegő Zoltán
Versek. Gyűjteményes kötet /Artprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2015
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Hervadhatatlan kopjafák – Balázs Antal a minap ünnepelte 80. születésnapját
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Valami a honvágyról
Valami, valamennyi, hiszen a honvágyban megfér mindenféle szeretet meg vágyakozás. Anélkül szeretni nem tudod igazán azt az erdei csapást, azt a vízpartot sem, ahol együtt jártál könnyű léptekkel a szerelmeddel, gyermekeddel.
Ma is aranyat vet az ég felé Homoród pataka, hiszen abban fürdőztél valakivel, akinek áldott minden lépése mindörökké. A honvágy egyetlen ölelés, aztán abban az ölelésben egy sóhaj is repes, megbúvik macskakölyökként a jövendő idők küszöbén.
Ez az érzelem akkor is építkezik benned egymagában, ha bármikor lóra, vonatra kaphatsz, ha látni akarod. Ahogy a vágyakozás nem ismer távolságokat, csak színes álmokat, úgy megvan az az epekedés harminc kilométerre is attól a vidéktől, ahol épp most nem lehetsz.
Ki a megmondhatója, miket élt át idegenben az Amerikába pénzkeresetre átvergődött székely?! Mit jelentett rakosgatni éveken át a dollárgarast, számítgatni, mennyi földet és hol lehet vásárolni majd Maksán, Máréfalván abból!
Ez lenne az építkező honvágy? Tízezer kilométerre az otthontól építgetni alvó lámpa alatt a csűrt, a házat… Ne menjünk olyan messzire! Egyre zsugorodó szülőföldünket belepi a gyom és az idegenség távollétünkben. Hát itt bujkál a didergető félelem a mellünkben, itthon is.
Milyen szánalmas lehet legbensőbb bútorzata annak, akit nem sarkall a hazatérés készülődése, a vágy meglátogatni az ősi temetőt otthon, s meg az utcákat, az ismerős házakat, embereket. Miféle embermorzsalék, akiben nem él a honvágy?! Idegenként követelni a jogot évtizedeken át, és nem menni haza egy harangszóra a szülőföldre. Szánalmas, végletes állapot.
Kíméljük meg a honvágyat s magunkat ettől, lennénk érdemesek a tiszta érzelmi és értelmi ragaszkodásra ma és holnap is, építkező újabb esztendők tenyerén.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magvetés és irtás
Mottó: Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. (Jób könyve, 27, 6.)
Százhuszonöt évvel ezelőtt megjelent könyvet mutat föl dr. Nagy Lajos orvos (84). Van annyira ködös ez a mi itthoni és mostani januárunk, hogy mindenhez nyúlunk, ami világít történetünkben, el egészen máig. Jeles folyóiratunk, a Székelyföld (tavalyi, decemberi száma) adott teret ehhez a be- és fölmutatáshoz, mely dolgozatot itt mintha magam recenzálnám, igazán csak a kettős fölmutatás céljával...
A könyv Koós Ferenc (1828–1905) emlékiratait méltatja. Nem sorolom megpróbáltatásait, inkább azokat a magyart és románt védő cselekedeteit, tanácsait, utasításait emelném ki, melyek nemzeti, emberi önzetlenségét példázzák mindmáig.
Koós Ferenc Magyarrégenben született. A marosvásárhelyi kollégium szolgadiákját a szellem és a szorgalom röptette magasra. A bukaresti református egyházat 1815. május 14-én alapította a Küküllő megyei Sükei Imre, Koós Ferenc egyik elődje. Föl kellett emelni a Bukarestben dolgozó sok magyar munkást, szolgálólányt templomhoz, anyanyelvhez, védelem alá. Gyűjtést szervezett Konstantinápolyban, Magyarországon, Nyugat-Európában, templomot, paplakot stb. épített. Őt követte Dimény József lelkész, református temetőt vásárolt Bukarestben a várostól. Azzal vádolták, hogy Váradi József, akit majd Sepsiszentgyörgyön végeztek ki, Bartalis Ferenccel együtt, 1854-ben, nála bujkált.
Koós Ferenc így ír bukaresti élményeiről: „A híres vallási türelem és szabadság e század (19. sz. – Cz. Z.) elején abból állott Bukarestben és egész Moldova-Oláhországban, hogy alkalmazkodni kellett a görög-keleti egyház szertartásaihoz, sőt, ünnepei megüléséhez... Átláttam, hogy az egyházat csakis az iskola által menthetem meg az eloláhosodástól..., iskola nélkül el fog pusztulni az egyházam.” Koós Ferenc bukaresti református magyar lelkész ezt idejében felfedezte. És most társítok, jelen szemlézésem céljának megfelelően. 
A mindenkori román Bukarest, el máig, ezt hamar észrevette, ma is tartja. Ahol megsemmisítik a magyar iskolai oktatást, ott elhal a közösségi lét. Koós tiszteletes Erdélyből hozatott magyar tankönyveket Bukarestbe. 1858-ban a létszám már kinőtte a régi iskolát. A román tanfelügyelő rémülten vette észre, hogy ott a szellem kimondottan magyar hazafias volt. Megbotránkozott azon is, hogy „Romániában született gyermekeknek mi magyar történetet tanítunk magyar nyelven, holott azok románok, s így román történelmet kell tanítani nekik román nyelven” (1863). Koós emlékirataiban jegyzi ezt is: „Ott, ahol jó iskoláink lesznek, nemcsak megmentjük híveink gyermekeit..., de még az eloláhosodottak gyermekeit is visszaszerezzük...”  Ez is visszacseng.
Koós Ferenc tiszteletes papi hivatásának tekintette az idegenségben dolgozó székely-magyarok istápolását, magyar szervezeteket, egyleteket létesített feleségével együtt. Így jött létre a Hunnia olvasóegylet is, a Magyar Temetkezési Egylet, mely szakított az ortodox szokásokkal. Lapot alapítottak, magyar színházakat fogadtak Bukarestben, ahová románok is elmentek. Koós korszerű papi lak építése helyett templomot épített a magyar közösségnek. Endre Károly vállalta a tervezését. Nyilatkoztak román szakértő építészek: „ennél szebb templom nem volt és ma sem lesz Bukarestben”.
A templom még a 100 évet sem érte meg, „1959-ben az elvtársak úgymond: »«kicserélték a telket«, aztán a templomot így földig rombolták.” Ez lett a sorsa Brassóban az evangélikus magyar temetőnek is a 20. (!) század végén: talajgyaluk, buldózerek temettek. Koós Ferencet munkásságának eredményeként behívatták a külügyminisztériumba, és közölték: „a romániai református egyházak nem magyar egyházak, hanem román református egyházak”. Visszaköltözött a papunk Erdélybe, Magyarországra. 1870-ben Dévára nevezték ki a magyar román tanítóképző igazgatójának.1871-ben Budapesten sürgönyileg rendelték el, hogy a román tanulók minden tantárgyat román nyelven tanuljanak; Koós Ferenc igazgató is román nyelven tanította a történelmet és alkotmánytant.
Megérdemelne egy újabb kiadást 1905 óta Koós Ferenc Életem és emlékeim című könyve – teszi szóvá dr. Nagy Lajos. Itt adjuk tovább a szót: hátha... Az elnyomás és a nemzeti önvédelem ma is időszerű!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pezseg a kulturális élet Csíkszeredában
Több mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben.
Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt.
Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton.
24 ezer látogató a múzeumban
A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt.
Rendezvények a főkonzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be.
Több területen volt jelen a kulturális központ
A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek.
Előadássorozat a városházán
Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte.
Kiállítások galériákban
A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de  a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható.
A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést.
Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút.
Közel 140 színházi előadás
138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták.  A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy,  „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság,  A nők iskolája,  Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be.
Komolyzenei koncertek
A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni.  A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak.
A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során.
A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

A szabadság lovai
Incitato-tárlat a művelődési házban 
Czegő Zoltán író, költő nyitotta meg a 23. Incitato művésztáborban készült alkotások tárlatát pénteken a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A szép számú közönséget, a jelenlévő Nagy Lajos fotó- és Simó Enikő képzőművészt Dulányi B. Aladár, az intézmény igazgatója köszöntötte.
„Aki már látott vadlovakat száguldani, akárcsak filmen is, azonnal megérti a szabadság varázsát. Akkor is rádöbbenhet a földet megdübörögtető szabad életek láttán a szabadság életközelségére, ha maga amúgy a szabadság és a szabad emberek megfojtásának él, diktátorként” – fogalmazott Czegő.
Aki pedig csak futólag is megtekintette a különböző technikával készült műveket, melyek ezúttal is ló-témát dolgoztak fel, maga is ráérezhetett a költő tömören megfogalmazott igazságára. Hiszen akár ügető, vágtázó, száguldó, akár ágaskodó, táncoló, toporzékoló vagy éppen szelíden legelésző, békésen szemlélődő, illetve türelmesen várakozó lovakat ábrázolnak, azok mindenikében láthatóan ott feszül a szabadságvágy és szabadságszeretet.
A tárlat február 17-ig tekinthető meg naponta 9–15 óra között.
(bedő) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mindennapi olvasmányunk volt
Gyűjteményes kötetben jelentek meg Magyari Lajos lezárult irodalmi életművének javát tartalmazó versei a minap Czegő Zoltán szerkesztésében a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Kiadónál. A kötet kapcsán érdemes felidézni, s e hasábokon különösen indokolt, hogy a szerző másik nagyszabású teljesítményének pontosan a Székely Hírmondó nyújtott nyilvánosságot.
Nem szükséges fukarkodnunk a jelzőkkel: Háromszéken páratlan publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié, aki éveken át napi rendszerességgel szemlézte és kommentálta a közéleti eseményeket, mindig ahhoz a hírhez szólva hozzá, ami a leginkább foglalkoztatta a közvéleményt, és ami a leginkább értelmezésre szorult. Utolsó, kórházban töltött napjai egyikén mondotta a nagybeteg költő a látogató elismerő szavaira reakcióként, a nyakára mutatva: „Innentől felfele nincs semmi bajom”. Cseke Péter, a média szakprofesszora üzente neki: vezércikkei annyira megfeleltek a műfaj Kossuth megszabta szabályainak, hogy diákjaival tananyagként használták a kolozsvári egyetemen. 
Az évtizednél hosszabb ideig tartó és egyetlen lapszámot ki nem hagyó jegyzetsorozat halála előtt három nappal szakadt meg, s utolsó írása, visszatekintve, szellemiségében akár végrendeletnek is minősíthető. Az utolsó két szó a nemzeti gondolatot félti belső rombolóitól, s aggodalma korántsem volt alaptalan. 
A magyarság jogvédelmét feladatuknak tekintő írástudók közé tartozott, s versei olvastán is érdemes eltűnődni azon, hogy a transzilvanizmusból, mely oly magas színvonalú magyar irodalom ihlete volt a két világháború között, milyen maradandó gondolatok testálódtak ama nemzedék utókorára, így a Forrás nemzedékek íróira is. Ennek felvállalását elvetik a rendszerváltás után felröppent rajai a honi magyar irodalomnak, a maguk arcélének mindenáron másként való megrajzolását keresvén. Holott annak humánumeszménye máig érvényes.
Noha a történelmi Erdélyt megalkotó három nemzetből mára kettő maradt a porondon, ráadásul többségi részről nagyon gyenge támogatást kap a néptestvériség eszménye, a többségi nemzetállamképzés pedig kimondottan kiebrudaló mozdulatokat tesz mindenki más fele, annál fájóbb az aktualitása az elárult közös jövőtervnek, s Magyari nem hagyta megtéveszteni magát, miként utolsó írásai – versek és publicisztikák – egyaránt tanúsítják.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Új hazát már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szétszálazni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versektől. Erdélyben tisztességes magyar költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak, odafenn Kommandón, a Gyimesekben vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
,,Életre vágyik minden, mi eltiport, / a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.” Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé, fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: „Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok millióra, / hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő milljom fája-bokra.” Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is át van itatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.  Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villongásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
 „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / (kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok.)”
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik. Magyari költészetének alapállása és szórása ez. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn, a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani.
Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a magáéról. Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”. Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad.  Verseit újraolvasni – nem áldozatos vállalkozás, inkább magunk megnyugtatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szónokaként.
(Magyari Lajos: Versek –gyűjteményes kötet, ARTprinter, 2015, Sepsiszentgyörgy)
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ami nincs, miért tagadják?
Fenn az Avasokban voltam egyszer, tova az 1990-es évek végén, Paizs Tibor barátommal. Én először, ő már sokadszor látta a csodás vidéket, abban román falvakat, mindenütt előzékenyen, szívesen fogadtak. Ki a frásznak jutott eszébe akkor is az 1849-es mészárlás, Vasvári Pál ottani felkoncolása Avram Iancuék parancsára?! Hát nekünk. Tibornak ott fenn is eszébe jutott akkori ígéretem, melyet még Budapesten tettem, hogy onnan megyünk Székelyföldre, melyet viszont ő nem ismert, lévén magyarpalatkai, kolozsvári.
Most naponta juttatják eszünkbe a román gyűlölködők, politikusok és őrjöngő aljanép, hogy Székelyföld nem létezik, ezek szerint székelyek sem Romániában. Érdekes. Csak egy kis kitérőt teszek nem létező szülőföldünkön. Trianon után, a húszas és harmincas években, majd a második világháború után és ma is, külön veszélyességi, fokozott megterhelési fizetéspótlót kaptak azok a románok, akik a Regátból jöttek be a  na hova?  nem is létező, tiszta magyar erdélyi vidékekre.
Manapság éppen ott tartunk, hogy a székely himnusz éneklése tilos, tiltva vagyon sportmérkőzéseken. Most fölteszem a kérdést, ahogy föltettük az Avasokban is Paizs Tiborral: hogyha nem létezünk, akkor miért tiltva a magyar-féle létünk? Mert ezt az avasi románok egy szóval sem mondták, ott fenn. Vízzel kínáltak meg kenyérrel.
Bukarestben kiutasításokkal, naponta. Ha van Țara Oașului, Avasország, miért nincs Erdélyország, Székelyföld, ha már van?!
Szavakat szórtam szerte szét, /disznók elé a gyöngyöket... Tévedés és gyűlölködés ne essék, ezt a verskezdő sort még 1992-ben írtam Budapesten, Csoóri Sándor főszerkesztő örömére is, és a disznók nem románt jelentenek a verssorban. Akinek nem inge, ne vegye magára. Egyszerűen pimasz fasiszta, néppusztító politikusokról van szó, akiknek megélhetési foglalatossága a magyar népet megnyomorítani anyagilag, szellemileg. Ez a helyzet immár 95 éve. És a román nincs egyedül, mellette van a baráti Szlovákország, Szlovákia is, mely sosem volt, de ma iparkodik, amúgy román módra lenni, tenni.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nemes, nemzetes magyar nyelvért
Nem az első eset kurta életemben, hogy csak mondom a magamét, mint akit még nem vertek elégszer szájon, hogy ébredne végre a hiábavalóságból. Számtalanszor vállalkoztam olyasmi elvégzésére, amit senki nem vállalt. Így vagyok a magyar nyelv védelmével is. Soha ennyire szennyes nem volt a mi anyanyelvünk, mint most. És e fertőzéses betegség nem rövid lejáratú. Állítólag kitört – mint minden tavasszal – idén is az influenzajárvány. Majd vége lesz…
A magyar nyelv lerontását azonban világhatalmi erők végzik – és vége nem látszik, mert a nemtörődömség a legnagyobb fertőzés. A 20. század ötvenes, hatvanas éveiben hatalmas hadjáratot indítottak a franciák az új keletű angol, német szavak áradása ellen. Sikerük volt.
Manapság a hányavetiség „vállalta” nálunk a nyelvpusztítás magyarázatát. Budapesti író válaszolt fölvetésemre a Magyar Írószövetségben, mondván, hogy a technikával jár ez, meg azzal, hogy a magyar nyelv sokáig volt a latin nyelv behatása alatt. Érveim nem érdekelték.
Gyorstalpaló egyetemi szakok végzettjei akkor vélik magukat okosabbnak, ha generációt, aktualizációt, szituációt, identizációt és ezer hasonlót használnak. Bizony, akkor lesz a magyar nyelv (is) a maga birtokán belül honos, magasabb rendű, ha a maga világhírű minőségét kapja vissza tőlünk. Mert nem ebbe a magyar nyelvbe szeretett bele annyi nyelvész, tudós, író, bíboros Európában: „Az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni az aktuális generáció számára.” Ez egy műanyagmondat, jelzésként írtam ide a magam elrettentő fogalmazványát.
Lehet nevetni, csókolózni a temetőben is, de a haldokló magyar nyelv házában aligha. Hivatalos, kulturális intézmény asztaláról kezembe került szövegben számoltam, amíg bírtam, az idegen, ellenséges, gyilkos szavakat: az identitás oldalanként tízszer szerepel, s mindahány a nemzeti önismeret fogalomkörében! És így az aktuális téma, az identitás újradefiniálása, a koncepció és a generáció motiválása, és befut az interaktív oktatás is, ami teljesen meghonosodott, de többször is kérdeztem tanároktól, mi ez a hablaty fogalom...
És folyik az intelligenciától távol álló ipari lé, a szenny, inkluzív a problémák aktualizálása komplex kódrendszerben, a teljes koncepció szintjén...
És bizony nem én alkottam ezeket a mondatokat, szókapcsolatokat, hanem a kulturális kreatív szektor és annak adekvát reflexiója. És jelentkezik most még a történelmi frusztrációkkal a sztereotípiákon alapuló negatívitás és integráció... A dolgozat szól még – sok száz között – a tradicionális szakmákról, azok eltűnéséről, a globalizációnak köszönhetően. Hát igen, ez egy állapot, beteges. És ebben az elváltozó globalizációs állapotban bizony eltűnt a régi tanítói hivatás, mely őrizte még a magyar nyelvet. Ma faluhelyen is tanárok tanítanak égbe kiáltó magyar nyelven. É jöhetnek a pedagógusok fogadatlan prókátorai, mert Sepsiszentgyörgy három jeles, hatalmas középiskolai intézetéből – Székely Mikó Kollégium, Művészeti Líceum, Mikes Líceum – egyetlen egy tanár, tanító nem vett részt tavaly májusban a magyar nyelv védelmének ügyében általam szervezett megbeszélésen. És igazgatókkal beszéltem meg az ügyet, a nyelvünk ügyét, és nem a kapusokkal.
Nem identitásbeli organikus urbanizáció ez, de nem ám. És ebben a korrelációban – ebben az összefüggésrendszerben bizony szemhéjak mögött látni is véljük az ebek harmincadjára kiterített, veszendő magyar nyelvet. Siratni a holtat már hiába. Ám a magyar nyelv még csak haldoklik, éldegél idegenként, szülöttei ajkán. Számomra még akkor is jogos a riadalom, ha a szöveget angolból (!) fordítják magyarra – közhasználatra. S hadd kérdezzem meg emitt: miért nem magyarból fordították angolra, románra a pályázati dolgozatot? Ez is a vád része.
Meg nem állhatom említeni a mai sajtó eszement nyelvét, melyet senki nem véd. Minálunk már nem beszélnek az emberek, hanem kommunikálnak. A juhászkutya kommunikál a birkákkal. Vagy két évvel ezelőtt mondottam – riadalmat és nyelvi megbecsülést akarván kelteni akkor is –, hogy következőkor az újságíró neve alá rakom a nyelvi förtelmeket, a magyar nyelv védelmére figyelmeztetve…
Kihez fordulhatunk védelemért, ha már a tanárokhoz nem? Van-e szerv, iroda, ügyosztály a tanfelügyelőségen, szerkesztőségekben, önkormányzatokban, ahol vállalják az anyanyelv védelmét – szigorúan, szakmai kötelezettségként? De hol van Kazinczy, Hajnóczy, Csokonai – és hol van a tavalyi hó és a tavalyelőtti nemes, nemzetes magyar nyelv?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyari Lajosra emlékeztek
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató személyes hangú, rövid felvezetőjével indult Magyari Lajos gyűjteményes verskötetének bemutatója kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Az igazgató egyik meghatározó diákkori élményéről mesélt – melyet a nyolcvanas évek végén, Magyari Lajos A föld igézete című kötetének bemutatóján élt át –, majd átadta a szót azoknak, akik barátként, kollégaként ismerték és ennek megfelelően méltatták a tavaly elhunyt költőt, újságírót, a Háromszék volt főszerkesztőjét, az egykor magát baloldalinak valló politikust.
Czegő Zoltán költő-író-újságíró lírai hangvételű emlékezésében elmondta, Magyari Lajos életének hetvenhárom éve alatt állandó frontállapotot élt meg, akkor is, ha ebben volt egy-egy megnyugtató időszak. Mint mondta, a költő három társadalmi rendben és az ezeket követő háromféle rendetlenségben vállalta mindazt, amire elhivatott, amivel megbízatott, és bár költészete földrajzilag szűk körű, tenyerén tartja a magyar nemzet minden fiát szerte a földgolyóbison. Czegő szerint a szülőföld szeretete Magyari valamennyi versében föllelhető, ő volt a népi költészet egyik utolsó jelentős képviselője, akinek minden gondolatmenetében oszlopos erővel jelenik meg a megmaradás kérdése, de nem börtönfalakban és rácsokban, hanem a szabadság imádatában és óhajában. „Boldog lehet az a költő, akire egy nép emlékezik, akit egy nép tart magáénak” – zárta méltatását Czegő Zoltán. Willmann Walter újságíró-szerkesztő elmondta, akkor került közelebbi kapcsolatba Magyarival, amikor a hetvenes években kollégák lettek a Megyei Tükörnél, ahol Tompa Ernő azt mondta neki, ha valamit nem tud, kérdezze meg Lajostól. Willmann szerint hihetetlen tudása volt Magyari Lajosnak, aki a kilencvenes évek elején egy baráti beszélgetés során pontosan megjósolta, hogy mi fog történni Romániában a következő öt évben. Mint mondta, bár élete végéig tollal írt, öröm volt együtt dolgozni vele a Székely Hírmondónál is, mert hihetetlen logikával építette fel a szövegeit, amelyek mögött fegyelmezett, pontos, kitűnő megfigyelő- és íráskészséggel rendelkező embert ismerhetett meg az olvasó. B. Kovács András író-újságíró arról mesélt, hogy Magyari Lajost őstehetségnek tartotta, mert élőszóban is nyomdakészen fejezte ki magát, a vezércikkeit pedig úgy írta, hogy tíz percig sétált a folyosón, aztán leült, és negyedóra alatt elkészült a szöveggel. Szerinte páratlan értékű publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié a romániai magyar újságírásban, nem véletlen, hogy vezércikkei – belső felépítésük, képdús nyelvezetük és a szerző rendkívüli fogalmazási készsége miatt – a tananyag részét képezték a kolozsvári egyetem újságírói tanszékén. B. Kovács elmondta, eljön az idő, amikor újra politizálni fognak a költők, és újra értékként tekintenek a lesajnált transzilvanista írókra, akik életművei közül a Magyari Lajosé az egyik legkimagaslóbb. Az est végén Czegő Zoltán, a kötet szerkesztője elmondta: eddig még kiadatlan versek is vannak benne, és bár a költő kézirataiban nincsenek évszámok, már megegyezett a kiadóval, hogy az utánnyomásnál a már kiadott költemények első megjelenésének dátuma is bekerül majd.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nekik áll a bál
Jobb házaknál – úgy tűnik – érdemes vidéki intézetnek, intézménynek közvetlenül a fővároshoz tartozni. Több ott a pénz, és kevesebb a bürokrácia, míg az intézkedések a csigalépcsőn a földszintre, a munkálat színhelyére jutnak. Nálunk, Székelyföldön más a munkálatok elfektetése. 
Sepsiszentgyörgyön a híres Gyárfás Jenő Képtár évek óta zárva, ugyanis Bukarest és ott is ki tudja, ki mindenki gátolja az épület felújítását. Az élet megy tovább állítólag, mert az élet élni akar. Viszont AZ az élet, amely ott lobogott, ma halott. Se élő, se holt képzőművész ott ki nem állíthat, író és látogató oda nem, csak a kapuig juthat.
Műemlék épület a százvalahány éves egykori szálloda is. Ma a Balkán legrondább postaépülete; a városban már a mostani kor szemléltető példája, ahol már szorongani is nehéz. Az alkalmi deszkafalon ott dísztelenkedik a papírplakát, román nyelven, hogy a korrupció veszélyezteti stb. Ez nagy igazság másutt is, csakhogy nálunk labodaként növekedik.
A Szemerja negyedi postából butikot csináltak. A megyeszékhelynek, a városnak nincs beleszólása még abba sem, mikor szakad a központban a mennyezet a tömött két sorra. Ugyanis csak két ablak mögött van élet, és előttük dermedt emberek, asszonyok. Szellőztetés nulla. A mennyezetről, falakról hulldogál a vakolat, mintha már mindegy lenne. Utolsó festés talán 1943-ban.
Posta ma kettő van a városban. Hihetetlen, de abszolút balkáni – a fővároshoz tartozik ez is. Mintha igazolni akarná Bukarest a megállapítást minden bélyeggel, átokkal, hogy Erdélyt nemcsak az Isten, de a 95 éves jelen ugyanvalóst magára hagyta.
Bukarest nem is akar tenni, amíg a száztíz éves épület ránk nem omlik. Láttam én már karón varjút, varjún is karót, láttam éjjeliőrt nappal meghalni, de még mindig tartogat Székelyföld számomra meglepetéseket. Ahol a medve védett állat a falun belül is, ki védi meg ott a bennszülötteket?
Az országos politikában kitartottak kitartóan védik ezt az állapotot. Nekik áll a bál.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sztakics Éva helyettesíti Antal Árpádot
Rendkívüli tanácsülésen döntött Sepsiszentgyörgy önkormányzatának képviselő-testülete pénteken arról, hogy Sztakics Éva, a kovásznai megyeszékhely alpolgármestere helyettesíti Antal Árpád polgármestert, aki hatvannapos hatósági felügyelet alatt áll, és nem töltheti be hivatalát.
Amennyiben egy település polgármestere valamilyen okból kifolyólag – így például Antal Árpád a hatósági felügyelet miatt – nem tudja ellátni hivatalát, a testület szavazással nevesíti meg azt az alpolgármestert, aki helyettesíti – mondta el Miklós Zoltán képviselő-testületi tag. Sztakics Évát, Sepsiszentgyörgy alpolgármesterét jelölték ki a feladatkör betöltésére, akit egyhangúan megszavaztak.
Mint közöltük, a korrupcióellenes ügyészség Antalt a sepsiszentgyörgyi önkormányzat által 2009-ben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD) kötött hitelszerződéssel összefüggésben gyanúsítja a közpénzből garantált kölcsön nem rendeltetésszerű felhasználásával. „A szerződésmodellt az önkormányzat képviselő-testülete, valamint a romániai pénzügyminisztérium is elfogadta, láttamozta, így nem volt, ahogy nem rendeltetésszerűen használják fel az összeget. A legfontosabb ugyanakkor az, hogy a DNA részéről is visszaigazolták, az ügyben nincs korrupciós vád” – jelentette ki Miklós Zoltán. Az RMDSZ-frakció üzenetét tolmácsolva Miklós még elmondta, hogy Antal Árpád elhivatottságát, ambícióját példaértékűnek tekintik, s bíznak benne, hogy az ügy lezárását követően megújult erővel érkezik vissza a hivatal élére.
Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), valamint Rodica Pârvan, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tanácsosa is Antal Árpád mellett szólalt fel. Míg előbbi az elöljáró munkáját és jövőképét méltatta, addig utóbbi pozitív emberi jellemvonásaira hívta fel a figyelmet, s mindketten kifejtették: visszavárják Antal Árpádot a hivatal élére.
Czegő Zoltán néppárti tanácsos is támogatását fejezte ki, mint fogalmazott, tapasztalatai alapján az elmúlt napokban „egy emberként állt a város Antal Árpád mellé”.
Sztakics Éva elmondta, csak a tisztség törvényes hatáskörének gyakorlása érdekében fogadta el a jelölést, nem vágyik polgármesteri székre, az idei választásokon sem indul az elöljárói mandátumért.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Kiállnak Antal mellett
Sztakics Éva vette át a polgármester feladatkörét 
A sepsiszentgyörgyi helyi tanács döntése értelmében Sztakics Éva alpolgármester veszi át ideiglenesen a városvezető jogkörét, miután a korrupcióellenes ügyészség (DNA) 60 napos bírósági felügyeletet rendelt el Antal Árpád ellen, aki április 17-ig nem gyakorolhatja polgármesteri hivatását.
A meglehetősen nyomott hangulatban lezajlott tanácsülésre egyértelműen rányomták bélyegüket az elmúlt napok történései, a viták helyét a szolidaritás hangja vette át, politikai hovatartozástól függetlenül minden felszólaló támogatásáról biztosította Antal Árpád polgármestert. Sztakics Éva alpolgármester nyomatékosította: Sepsiszentgyörgy polgármestere továbbra is Antal Árpád, és azt szerette volna, ha egy hasonló határozattervezet soha sem kerül a tanács napirendjére. Az esetleges félreértések elkerülése végett ugyanakkor azt is kihangsúlyozta, nem tervezte és nem is tervezi jelöltetni magát a polgármesteri tisztségre.
Miklós Zoltán, az RMDSZ-frakció vezetője megjegyezte, helyi tanácsos volt akkor is, amikor 2009-ben a tanács a 12 millió eurós EBRD-es hitelről szavazott. Leszögezte, a testület a szerződésmodell ismeretében döntött, tehát nincs semmi alapja a DNA azon vádjának, hogy Antal Árpád önkényesen változtatta volna meg egy bizonyos összeg rendeltetését.
– A legfontosabb az, hogy a korrupcióellenes ügyészség is visszaigazolta azt, amit mi is tudtunk: nincs korrupciós vád – húzta alá, hozzátéve: az RMDSZ-frakció tagjai példaértékűnek tartják Antal Árpád munkáját, személyét és elhivatottságát, és bíznak abban, hogy az ügy lezárása után megerősödve tér vissza a hivatalba. – A munka addig sem állhat meg, a két alpolgármestert maximális támogatásunkról biztosítjuk, hogy zökkenőmentes legyen ez a remélhetőleg rövid átmeneti időszak – fogalmazott Miklós Zoltán. 
Mădălin Guruianu liberális tanácsos nem kívánta kommentálni a DNA kivizsgálását, de fontosnak tartotta kiemelni, hogy „Antal Árpád álmai” gyökeresen megváltoztatták a város arculatát. 
– Szeretném mindezt megköszönni neki. És arra kérek mindenkit, kollégáimat, párttársaimat, a város lakosságát, ne feledjék, hogy nézett ki Sepsiszentgyörgy nyolc évvel ezelőtt – hangoztatta Guruianu.
– Nem tartozom azok közé, akik örvendenek a történtek miatt, Antal Árpád nem érdemelte meg ezt a bánásmódot. Személy szerint mellette állok, és úgy vélem, lesz elég ereje ahhoz, hogy túljusson a történteken – mondta Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácsos. Megjegyezte: nem megköszönni kell a polgármesternek az eddigi munkáját, hanem visszavárni a hivatalba.
Tischler Ferenc alpolgármester azt üzente Antal Árpádnak, hogy a munkatársai „nyugodtan alszanak”, ugyanis tudják, hogy „ebben az ügyben nincs korrupció, üzérkedés vagy mesterkedés. Tudjuk, hogy a jóhiszeműség irányította őt is, és a munkatársakat is. Erős csapat vagyunk, és folytatjuk a munkát”, tette hozzá. 
Czegő Zoltán néppártos tanácsos azon reményét fejezte ki, hogy erőt ad az amúgy „derűs és erős” polgármesternek az, ahogy egy emberként állt melléje a város. 
Kiss Edit. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)