Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az igazat vallani 47 éve
Elévült volna a Mikó himnusza?
Szárnyraröppent a városban az a hír, hogy a Székely Mikó Kollégium sok csatát megvívott, patinás himnuszát ki kellene cserélni, avagy ezen munkálkodnak. De nem úgy verik a cigányt...
A himnusz szerzőjét, Czegő Zoltánt, lapunk munkatársát az utcán többen állították meg, hogy rákérdezzenek a hír valós vagy hamis voltára. A kérdés csupasz ideghúron pengett.
De mit is kellene megváltoztatni?
„1969-ben a Mikó, akkor 1-es számú Líceum névre degradált alma mater 110 éves évfordulójának megünneplésére készültünk. Annak idején az iskolai ünnepségek, a „felülről” kiadott politikai évfordulók a többi iskolához viszonyítva, a Mikóban mindig nagyobb felhajtással, „zajlódtak le”, így természetes, hogy egy ilyen kerek évfordulóra (ha már jóváhagyták) a maximumot szerettük volna nyújtani. Felvetődött egy iskolahimnusz megírásának az ötlete, az enyedi Bethlen Kollégium indulójának példájára.”
Fenti sorokat Dancs Árpád, egykori mikós írta, aki végül könnyedén, ihletetten megírta a dallamot, amelyre Czegő Zoltán ráírta a szöveget, és azóta, vagyis 47 éve, évnyitók, évzárók, minden iskolai ünnepség elengedhetetlen momentuma a sokakat lelkesítő, közösségbe, egységbe záró, felemelő himnusz éneklése, melyre a mai diákok is büszkék, bár ők nem érezhetik azt, amit szüleik – a dacot, a csakazértist, ami egyébként ma is ismerős lehet a zászlólevetetős hírek olvastán.
Természetesen Kondor Ágota igazgatónőt is megszólaltattuk a hír kapcsán: terveznek-e valamilyen változtatást, indítványozta-e valaki a himnusz lecserélését, mert régimódi, vagy csak régi? De nem, ilyenről szó sem volt, talán egy poénból, egy csipkelődésből indulhatott el a szóbeszéd, vélte. – Mi konzervatív intézmény vagyunk, nem cserélgetjük az értékrendünket – mondta.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Most az unió vizsgázik
Már fertőtlenítik a népszavaztató irodákat, humorommal még azt is hozzátehetem, hogy a volt és mai emeszpések, volt és makacs kommunisták ezúttal megkímélték a fülkéket, nem szemeteltek a szavazáson. Ami mocskot elművelhettek, az mind az övék.
Minap ismét Székelyudvarhelyen hallgattam reggel a Szarkakő felőli erkélyen a szolgálatos kutyák ugatását. Minden reggel hallatnak magukról, elvégzik a reggeli jelzéseket, azzal annyi. És arra gondoltam, mi is a különbség a házi kutyák és a neokommunisták között. A kutya végzi a szolgálatot, azzal elhallgat. A kommunista nyomorultak viszont egész áldott nap ugatnak! Külföldi barátom itt elhűlve magyarázta nekünk, hogy hiszen mindaz, amit ezek meg mertek tenni, hazaárulás. Igen, az!
A tegnapi referendum a hon(unkat)foglalók beözönlése ellen történt. Az utóbbi hetekben igent vonítók vagy távolmaradásra biztatók hangja vajon elcsitul-e mára? Nyugtalanítóként megjegyzem: ezek sosem csitulnak. Hogy nem az övék a győzelem? Orcátlanul végzik az aknamunkát továbbra is.
Honvesztésben, hazafúrásban kiválóan vizsgáztak most is. Vannak nálunk, Erdélyben is politikusok, akik távolmaradásra intették az itteni magyar állampolgárokat, ne szóljanak bele egy másik (magyar!) ország dolgába. A szégyen állít számukra itt kopjafát.
Ezen a szavazáson a nemzeti oldal is vizsgázott. Minden, de minden benne volt a serpenyőben. És vizsgázik a hírhedt Európai Unió is: vajon megértik-e, hogy negyven esztendei szovjet uralom után a magyarság és más nációk sem kívánják az újabb idegen jelenlét dirigációját?
Aki anyját, apját, népét és nemzetét közepes hőfokon szereti, nem a mi utcánkból való – ezen a népszavazáson ez is kiderült. Szeretni hazát és nemzetet csak szélsőségesen tudok. És magam ismerem legjobban ama hőfokot is, amelyen igenelek vagy tagadok. Nagyon szép lenne közvélemény-kutatáson faggatni e (a) népet: győzelem volt s van, mit érez, nénikém, bátyám, mit érzel, babám?
Nem ittunk előre a medve bőrére, de azt tudhattuk, hogy ezúttal a nemzetietlenek, az idegenséget igenelők, az egész nap ugatók nem ússzák meg ép bőrrel. Áldásom a jobb oldalamról!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Nem engedünk a 148-ból!
A megteremtett világban semmi sem jelezte sem az éjszakai csillagos égbolton, sem a mindennapi kemény munkára hívó földön, hogy fordulat előtt áll a falu, Ragyás. De mi haszna is lett volna minden jelzésnek annyi minden után és közben, amit átvészelt a falu népe?! Így hát csak arra lettek figyelmesek, hogy Bencze Huba egyik napról a másikra hazatért Kolozsvárról, de nem mint a várva várt református pap, hanem valami más.
– Immár válik meg, mi végre – mindössze ennyit mondott a falu eleje nyugtázatként. Mert a többi a várakozás idejére halasztódott.
Annyi volt csupán a tény, hogy a fiatalember itthon, de civilben, nem a falu papjaként. A papnevelő teológia befejezése után. Még apja, Bencze Dénes is csak a vacsoránál kérdezett tőle valamit, noha már a reggeli vicinális vonattal megérkezett, az állomásról pedig maga szállította csomagostól szekérrel haza az ő derék, teológiát végzett fiát.
– Már nem tehettem semmit, apám. Akár kegyelmet is kértem volna, hogy dolgozhassak a népemért. De hát ítélet sem hangzott el! Egyszerűen nem adott templomot és szószéket a püspök.
Kolozsváron szervezkedni a magyarságért a második világháború alig eltakarított, füstös romjain – vakmerő vállalkozás. A győztes szovjet csapatok nyomán bántatlanul ereszkedtek be falvakba, városokba, bankokba és pincékbe a román gárdisták, éppúgy, mint 1916-ban. Tizenöt év múlva csapott le aztán újból és már fényes ruhákban a titkos honőrség a felállítgatott vörös demokráciában, jogot és kenyeret hirdetvén minden emberfiának. Bencze Huba, és néhány egyetemista már akkor fenyítést kapott. A legsúlyosabb a papi fölavatás megtagadása.
A falu népe megértette a helyzetet, csak azt nem tudta az elején, hogyan is szólítsa a végzett embert, aki az apja mellett is dolgozott a gazdaságban, irodákban is, noha teológiát végzett; csak nem pap volt, hanem a falu mindenese. A kommunista eszme közös gazdálkodásra parancsolta-agitálta a népet. Bencze Huba szószék nélküli apostol akkor ismét igyekezett a nép, a falu javára fordítani a közös gondokat.
– Apám, emlékezzék Balázs Ferencre, arra az apostolra, aki a két nagy háború között megjárta a világot, minden tudását, tapasztalatát hazavitte Mészkőre, az Aranyos menti székelyek közé, szövetkezeti ismereteit Dániából hozta-vitte a nép fölemeltetésére. Sikere is volt. Most ismét megpróbálhatjuk Székelyföldön, a kommunista Romániában a közös cselekvést, az összefogást… Odalett, apám, a híres nemes földműves székelység minden legendáival. Csak a rettenetes munkaszeretet, a dologidő maradt… Hátha…
Az 1960-as évek úgy lettek oda, hogy sem Bencze Huba, sem a faluja, Ragyás nem kérte a szószéket. Más papot se kapott a falu 148 házának lakossága. Szállott az ige a falu fölött, s át a szomszédságba is, hogy „nem engedünk a 148-ból!”
Magyarul írta ki maga Bencze Huba saját kezűleg a maga szervezte s tető alá hozott kollektív székházára, hogy Földműves Szövetkezet. Egyéb semmi. Tudomásul vette a hatalom, hogy önként és 100%-osan lépett be a lakosság a közösbe, mely ugyan semmiben nem hasonlított a többihez, de megvolt. Mindenki dolgozott, épített, osztozott, adózott, de nem a hazai regula szerint! És ez volt a baj. Meg az, hogy Bencze Huba a beszolgáltatást is a falu javára csavarta.
– Úgy vitték el, mint kölyökkutya a tollseprűt – két térdére könyökölve csak ennyit mondott a falusfeleknek Bencze Domokos, az apja. 
A párthatalom pedig csak annyit két hónap után, hogy jobb, ha meghúzza magát a vénember is, míg jó dolga van, mert a fia államellenes szövetkezést szervezett, most azt üli. A székházra pedig kiírták románul, hogy Vörös Csillag Kollektív Gazdaság. A leggazdagabb volt a vidéken.
Két esztendő után szabadult Bencze Huba, 1989 karácsonyán, már maga is vénülten. Apja még élt, pislákolt egymaga az ágyban, menye s négy unokája között. A csűr, a pajták üresek.
– Apám, drága jó apám, csak nyugton, nyugton… Még ezt a demokráciát is megpróbáljuk… Hátha.
A 90 felé járó embernek sem a szeme, sem a szája nem mosolygott. Néhány ránc mozdult el az arcán, mintha azt jelezné: „Nosza, szólj Bözödinek, Balázs Ferencnek…” A 148-ból már csak 18 házban van élet…
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből,  a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rideg szobrok vetése
Eszünkbe juthat ma is számos román történészprofesszor, a maiak közül többek között Lucian Boia; a kitalált és nyugat felé és itthon is kitálalt román történelmi mítoszokat szedte rendbe-ráncba több könyvében is. A hazugság mégis burjánzik tovább. Most ismét, és ki tudja, hányadszor avatták nemzeti hőssé Avram Iancu (1824–1872) tömeggyilkost, aki az 1848-49-es Habsburg-ellenes magyar forradalmat és szabadságharcot támadta hátba hatalmas bécsi pénzösszegekért.
A román képviselőház elfogadta a nemzeti hős megnevezést, és óhatatlanul fölvillan előttünk a tömegmészárlás levezénylése Nagyenyeden 1849 januárjában, majd Nagylakon, Hariban, Járán és még tizenhárom magyar településen, többezernyi civil, asszony, gyermek legyilkolása Zalatnán. Zárán ugyanez történt. A kommunista meg a mostani áldemokráciákban Erdélyt elárasztották Avram Iancu szobrai, akár a Vitéz Mihályé (Mihai Viteazul), aki maga sem tudta, hogy 1599-ben „három román országot egyesített”, szintén hatalmas Habsburg császári pénzen, az erdélyi lázadó magyarok ellenében.
Ezért nem véletlen számomra sem a román megalázásokban élvén elviselőként, hogy eszembe ötlött azonnal az igazmondó román tudósok, professzorok, történészek sora, akik a nemzeti mítoszok, hazugsághalmazok haszonélvezői ellenében elmondták már Avram Iancu viselt dolgait is, el a Mihály Vitéz vajda mesés, fellegjáró „egyesítgetését” is a jelennek. Lám, kampányoltatják mégis Avram Iancut a román politikusok a magyarok és a történelem ellenében. Nem először. A fiatal jogász 24 éves korában kezdte jogi meg „nemzeti hősi” pályafutását, bele is tébolyodott a történésekbe, a partizánharcokba, a népgyilkolásba, és legfőképpen abba, hogy rájött: Ferenc József császár nemcsak a magyarokat büntette iszonyúan, hanem a románságot is megalázta, vissza a jobbágyságba, minden ígérgetései ellenére.
A holtak nem nyilatkoznak Nagyenyeden, Nagylakon, Zalatnán és annyi meg annyi magyar településen. Barcaföldváron sem. Mind magyarok, akikre emlékeznünk szobrok nélkül is nagyon nehéz. A nemzeti fájdalmat nem lehet kiheverni. A román nemzeti szobrok csak árnyékot vetnek, gabonát nem.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Éhen és éberen
Még ma sincs a hatalmi elnyomás cinizmusának foka és határa. Bárhogy is számítom Habsburg II. Józseftől – ő parancsolta Magyarországon hivatalos nyelvvé a németet, törölvén a magyart –, Hitleren és Sztálinon is túl, illetve azokon innen, el máig. Sepsiszentgyörgyön három évvel ezelőtt ismét visszaállamosította a román hatalom az ősi Református Székely Mikó Kollégiumot. Marosvásárhelyen, Kolozsváron megszüntették a magyar egyetemeket, főiskolákat az ötvenes években. És ebben a romániai anyagi szegénységben azzal foglalatoskodik naponta a kormány, hogy megszüntessen újabb és újabb magyar tannyelvű intézeteket. Amíg még van amit.
Fölsorolni is nehéz, mennyi magyar egyházi ingatlant tart vissza ma is a román kormány. Emlékeztetek a két évvel ezelőtti bukaresti tüntetésekre, ahol a nép vitte a táblákra írt nemzeti nyomort: „Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat! Iskolát és kenyeret!”
Marosvásárhelyen újabb egyházi tulajdonban levő magyar iskola eltörlésén ügyködik a hatalom, miközben a fizetések, nyugdíjak afrikai, ázsiai szinten. Van-e a hatalmi, nemzeti cinizmusnak foka és határa? A gyermekek, az öregek gyógyszer meg élelem híján nem törődnek a fasisztoid román pártok kampányrohamaival. És mi, őslakos magyarok itt 96 éve élünk a nemzeti elnyomás télidejében, a különböző román kormányok dermesztéseiben. Pártocskákra szétzilálva keressük a megoldást, a megmaradást. Nemzeti tél van és fagy, és lészen nemzeti hóbuckák alatt nemzeti halál – és nem csak a románok felé dobom ezt a hólabdát, hanem a magunk politikai portáira is.
Marosvásárhely – föl kellene már fognunk – egykor székely főváros volt, még „a mi időnkben” is. Ma már jelképértékű, ordító figyelmeztetés a magunk sorsára. Nem hallani ott magyar szót, az üzletekben vagy nincs olyan, aki tud magyarul, vagy nem mer válaszolni sem. A magyar nyelv napját november 13-án ott már román nyelven köszöntik bólogató bábok, miközben a magyar katolikus iskola igazgatója fogságban.
Nincs foka és határa a soviniszta diktatúrának. A gyűlölet tart bennünket éhen és éberen.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem szórvány, hanem maradék
Bevallom, nem nyílt ki nem létező bicskám a zsebemben, amikor – minap – meghallottam, van ám ebben az ilyen-olyan világban szórványok napja. Beszédek hangzottak, táncok pörögtek, a fölvert por szépen belepte a szétszórt, szétszóródott nemzetrészek panaszait és jogait.
Akik benne élünk ebben az ihaj-csuhaj világnap penészetében, nem ugortunk ezen a napon se egy helyett kettőt. Inkább az jut eszünkbe, hogy amit szórványnak nevezgetünk, az bizony Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, Ukrajnában, Horvátországban már nem szórvány, hanem a maradék, a megmaradt magyarság hóharmat-szitálása a magyar nemzet sujtásos zekéjén.
Ámulva jártam Fogaras vidékét, igen Szeben, Segesvár, Temesvár, Brassó nemrég még színmagyar, illetve német ajkú településeit – nincs ott már német szó, se magyar! Mit szól ehhez a világ? Ha erre járnak a nyugati országokból idősek, összecsapják a két tenyerüket: de hiszen itt egykor egy másik nép élt!
Nem vetek követ a szórványok napja után. Varjúsereg lepte be az egész tájat; a német ajkúakat, izraelitákat pénzért eladta Románia a gazdag, új vagy régi honnak. Kiürültek magyar többségű városok Erdélyben, csupa román világ lett. Vajon egyszer ebben a földi életben tűzte-e napirendjére az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), esetleg Strasbourg illetékes parlamentje a nemzetiségek elszánt kiűzését, jogfosztottságát? Nem. Az Európai Unióról már nem is érdemes beszélni, Brüsszel ringyóvá vált, világ szégyenére. Még azt se mondhatom, hogy teljességgel érthetetlen, miért hallgatnak azok a nemzetközi szervezetek, amelyeket kimondottan az emberi jogok kötelező betartatására hoztak létre, és fizetnek.
Tisztelettel gondolok ma és mindig Andorra lakosságára. A Pireneusok keleti részén, Spanyolország és Franciaország között emelt fővel élnek. Nem gőgösek, csak büszkék a szabadságukra. Spanyol és francia a hivatalos nyelv, a lakosság száma 76 ezer.
Örvendezni nem tudunk a szórvány, a maradék napján. Akiknek nincs helyük a maguk beépítette szülőföldjükön, akiknek talajgyaluval takarították el sovén hatalmasok a temetőjét (lásd, azaz látnád, ha meglenne, a brassói evangélikus temető), azt nehéz koccintásra citálni-cipelni ősei s földjei riadalmában.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egyik nagy mutatványos
Valaki bizonyosan kerül, aki elnézi nekem, s bűnömül nem rója föl majdani fejfámra, hogy Victor Hajdu – alias (ez még nem aljast jelent) Hajdu Győző – nevét leírom. Mintha jelezné a számítógépem is, hogy inkább kiszáradna maga is…
Hajdu Győző cikksorozatban jelzi a gyulafehérvári „Nagy Egyesülés” (az ő szavai) centenáriumát, hadd készüljünk fel mi, magyarok is illően Nagyromániához. Azt is írja, és nem először az 1989-es román műanyagforradalom óta, hogy „nekünk, romániai magyaroknak ez az egyetlen szülőhazánk, illő megértéssel és tisztelettel kell hozzá viszonyulnunk.”
Nocsak, nocsak. Ez sem lep meg. Az sem, hogy kegyetlenül ostorozza a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget annak úgymond nacionalista, uszító és a románságra, „hazánkra” nézve sértő politikája miatt. Tisztelt olvasókat emlékeztetem arra, hogy az egykori főszerkesztő elvtárs milyen elemi erővel menekült ki szeretett pártja és a Ceaușescu-család omlásakor még az országból is. Érezte az elvtárs, hogy omlatag a hatalom, melyet oly elevenen és annyi ideig nyalt annyi helyen. Mihelyt meggyőződött, hogy szó sincs semmiféle rendes forradalomról, rögtön visszakanyarodott ide, azóta is bántatlanul éli a Regátban a maga világát.
Többek között és számtalanszor leírta, elmondta, hogy az erdélyi magyarságnak sosem volt olyan dolga, mint a román kormányok jogos uralma idején. És ez az emberformájú okít ma is mindeneket és nem is kis pénzért, hogyan kell szeretni és óvni Romániát, a mi ragyogó védőnket.
Marosvásárhelyen volt az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Vajon mit szól ma ez a törpe a mostani, román Marosvásárhelyhez? El nem feledhetem, ahogy izzadva, könnyezve ünnepelte, hogy őt is beemelték a Román Kommunista Párt Központi Bizottságába. Most pedig cikksorozatban ostorozza Horthy Miklósnak, Tisza Istvánnak az emlékét. Mindenkiét, aki magyarként szabad akart lenni.
Nem sorolom. Csak mint spirituszban a kétfejű borjút, mutatom őt, hogy ha kinek köpni támad kedve. Hajdu Győző a miénk, akár a börtönökben levő magyar raboké a bilincs. Nem folytatom. Ha megérem 2018-at, magam is széket kérek valahol ama nagy évferdülőn, majd Trianonban is. Dolgozz és bízva bízzál, ki erre születtél!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Költők Kovásznán
Levelező viszonyban népével
Hétfőn az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében Kovásznán, a művelődési házban is bemutatták Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi költő Szószék a Hargitán és 77 című versesköteteit.
A házigazda Gödri Márta, az irodalmi klub elnöke köszöntötte a meghívottakat: Czegő Zoltánt, Dimény-Haszmann Árpád költőt és Kopacz Attilát, a kiadó tulajdonosát. Dimény-Haszmann Árpád kérdésein keresztül megismerhettük Czegő költészetét. Kiderült, hogy a második Forrás-nemzedékhez tartozik, immár 50 éve foglalkozik versírással. Első költeményét 1966 februárjában közölte. A nemrégiben kiadott, 77 című kötetének érdekessége, hogy 77 válogatott alkotásból áll, és csak 77 példányban jelent meg.
Czegő elmondta, nehéz volt eldöntenie, hogy mely versek kerüljenek be a kötetbe, éppen ezért a beválogatott költemények számára nagy jelentőséggel bírnak, érdemes rájuk odafigyelni. Önmagával kapcsolatban kifejtette, 50 éve levelező viszonyban van a népével: ha valami fontosat akart közölni, akkor azt vers formájában tette és teszi meg.
A rendezvényen a költő is felolvasott verseiből. Az est fennköltségét fokozta a helyi Schola Patrona Hungarorum Kórus előadása, Kolozsi István vezetésével.
Szőke Zsuzsa
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

A sokvékányi nemzet
Megpróbálja Isten az ő népeit. Ha ki nem vállalja a próbát, bizonyosan belepusztul.
– Állj föl, osztályfelelős, sorold itt az osztály előtt, tudsz-e olyan népekről, amelyek vállalták a próbát, és mégis kipusztultak?
A kunokat IV. Béla, I.(Szent) István mellett a másik „országépítő” nagy királyunk telepítette le a nagy tatárjárás (1241.) után. A kunok már a tatárok elől menekülvén kértek menedéket az országban.
Hozták hát a nomád állattenyésztést tovább az alföldre. 
És eljött 1861-ben a rettenetes marhavész, az állat- és emberveszedelem esztendeje. Magyarhonból, Nagykunságból a magyarok nem menekültek más országokba, csak föl Váradig s el Székelyföldig a pusztulásból s az elől.
És jött a rettenetes aszály 1863-ban. Nem volt, amit ennie embernek s állatnak a szörnyű szárazságban. Írta az akkor már létező újság, hogy „éhezik ember, állat Magyarhonban, Nagyalföldön, Nagykunságban.”
Emberek, segítsétek, segítsetek! Ezt kiáltották szerte Erdélyben.
Az ország legkeletibb területén nemcsak adakoztak a székely magyarok, hanem házhoz, munkához, fedélhez juttatták a sok ezer magyarhoni menekülőt. A kunok híres állattenyésztők voltak, marhát is hajtottak a Nagykunságból, el Háromszékig, Csíkországig.
Isten nem pusztulásra teremtette a népeket, ha már teremtette. A magyarság ebben a hitben és tudatban élt, s él ma is. Népet menekíteni a bajból!
Császár Őfelsége rá se hederített a veszedelemre. A menekülők gabonát, ruhát, munkát kaptak Erdélyországban, hogy megérjék az 1863-as esztendőt is. A hatalmas aszályt, a száraz esztendőt, amikor már fű is alig volt enni embernek s állatnak. A hatalmas munkabíró magyarságnak, kunoknak meg a szelíd jászoknak ismét össze kellett fogniuk, és ismét a székelyekkel az élen. Amit az állatvész idején túléltek, a hazamenők ismét próbára kerültek az aszályban.
Márciustól novemberig egy csepp eső, annyi se. Egy garas nem sok, de a Császár őfelsége annyit se… A ló ára egy dinnye ára… Lepusztulás ellen elindult Székelyföldön az adakozás, az összefogás lelki és testi hullámverése. A megháromszorozódott munka mellett a bemenekülő honfi családok fenntartása, ellátása, az volt a feladat. És a nép kiállta a próbát!
– „Tíz véka árpáról, tizenöt véka búzáról, törökbúzáról… melyeket Czofalva községből a magyarországiak számára hogy bészolgáltatjuk bizonyítjuk…”*
És úgy lett ismét! Az alföldiek kaptak ruhát, bakancsot, székely gúnyában vészelték át az újabb próbát. Gyermek. Család.
Megpróbálta Isten az ő népeit. Erőt is adott azonban a próbához, lelkit és testvérit egyaránt.
Élt, még mindezen néppróbák előtt, a francia orvos, író, Rabelais (1494–1553). Ő mondotta: Növeli, ki elfödi a bajt.
Emberi igazság ez is. És első meghallója azóta is mindig a nép, a megélő, az volt. Az igazat mondd, ne csak a valódit! Mert a veszedelmet mindig a fájdalomban dúsak élik meg, és kiáltják világgá.
Kunok, jászok, magyarok, székelyek önmenekítő áldozatai után maradjunk kortársunknál, Illyés Gyulánál. „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt/ húz a fülembe(…) Anyánk a halott – a búcsút ne/ kuplé-dal zengje; (…) Íme a példa, hogy/ ki szépen kimondja a rettenetet/ azzal föl is oldja… Mert olyanokat éltünk meg, amire/ ma sincs ige…(Idézetek a Bartók című versből, 1955.)
Láttam galambot elhalni. Fecskét is a porban. Egyelőre pontosan tőlük meg anyámról tudom, mi a nemlét. Babits, halk szavú költőnk mondja ki annyi minden után: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”
(Jónás könyve).
Az 1861–62-beli marhavész, a rákövetkező ínséges esztendő, majd az 1864-es erdélyi árvíz, aztán – az 1916-os román betörés Székelyföldre, Erdélybe. A menekültek ezreit fogadta be „Magyarhon”, mert menekülnie kellett a székelységnek a románok elől. És a Nagykunság, a teljes Magyarhon fogadta az erdélyi magyar menekültek tízezreit, családjait, sebesült gyermekeit és asszonyait, akik szekereiken, vagonokban menekültek halál elől a megtartó s fedelet nyújtó „Magyarhonba”. És jöttek vissza 1916. szeptember után, haza. Visszamenekültek. A próbákat kiállta a nemzet eleddig.
* (Józsa Lajos: Az 1863–64-es ínséges esztendők. Sepsiszentgyörgy, 2104.)
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Válasz imában
Lehetne egy nagy álomlátás ez az élet maga. Fenntartásom legfennebb annyi, hogy nem egyetlen, egyéni álom, úgy, ahogy az van…
Álmainkat kiegészíti a szép emlékezés, azt is szívesen tesszük. Román költő, Ioan Alexandru késztet emlékezésre, nem először. Most is súlya lészen az emlékezésnek, hiszen jó emberre és jó költőre, népe szeretett fiára emlékezni még akkor is életes, ha fáj. Mert odalett ő is, noha igen-igen jó szolgája volt népének és az ő Istenének.
Úgy adódott a Román Kommunista Párt makacs parancsára, úgy 1984 táján, hogy a Könyvhónapban, februárban nem s nem mehettünk Erdélyben, Székelyföldön és sehol az ég s a történelem adta magyar világban író–olvasó találkozóra csak úgy, átabotában, magyar költők s írók módjára, csak ha fele-fele román s magyar volt a pódiumon! Ez volt a tiltás, ez a törvény. És eljött az a február, olvasók s könyvek, költők ünnepe, és eljött Ioan Alexandru román költő is. Híre s neve ismert volt, költészete is, Kányádi szép fordításában.
Ioan nem elégedett meg a szerepléssel. Arra kért bennünket, Magyari Lajost meg engem, mutatnánk meg a városból valamennyit, látványt, jellegzetest.
Vittük, mutattuk a Székely Nemzeti Múzeumot, igen a Lábas Házat, a Székely Mikó Kollégiumot. Ioan Alexandru ragyogott, ámult, azt is mondotta, emlékszem, hogy tudtak építkezni ám ükapáink! És eljutottunk természetesen a sepsiszentgyörgyi vártemplomba. Köztudott volt Alexandru vaskemény vallásossága. Jött a gondnok a kulcsokkal, nyitotta a templomot, de vendégünk csak utánunk akart belépni. Legyen úgy. Odabenn áhítattal és kerek szemekkel vette birtokba a műemlék templomot. Oltárt nem talált a református templomban, de összefogta a két kezét a szószék előtt, és imádkozott.
– Uram, kérlek én, porszem előtted, áldd meg ezt a népet, mely épített jóvoltodból és akaratod szerint templomot, házat neked, Uram, várat és városokat a maguk megmaradására. Segítsd ezt a népet minden jó szándékában, áldd meg, Uram…
Az Igét mondotta a nagy hitű román költő érettünk, magyarokért, a magunk építette templomban. Fordulok most az ő szavaival és istenfélő áhítatát idézve, a román nép jósága és a nép legjava felé, áldást kérőleg Ioan Alexandru szavaival, hogy mi ne legyünk lerohadt lelkű, román zsebes politikusok gyarmata. Ámen.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Színe és visszája
Hála a vakmerő tudósoknak, Szentkatolnai Bálint Gábortól (1844–1913) Obrusánszky Borbáláig, ma már lehet szólni tájékozottként és tájékoztatóként a hunok és magyarság valós történelméről anélkül, hogy azt jóváhagyná kegyesen egy-egy Hunfalvi Pál (Paul Hunsdorfer, 1810–1691) vagy Glatz Ferenc, az életmű nélküli akadémikus. Igaz, nagy volt a jövés-menés Erdélyben is, másutt is a középkorban s még korábban. Amire föl szeretném hívni a figyelmet most is: az idegen népek, törzsek megszusszanása és otthonra találása Erdélyországban.
Elgondolom, és mások is, tudósok is teszik ezt, hányfajta nép élt és él ma is (már akiket az elmúlt hetven évben ki nem űztek a román hatalmak, mint pl. a német ajkúakat) ezen a földön. Lugostól Sepsibükszádig csak egy jó futamodás jó kocsival, és máris szembeötlő a népség vegyülése. Amire fölhívom most is a figyelmet, az az otthonteremtés, anélkül, hogy kénytelen lett volna Magyarországban vagy az Erdélyi Fejedelemségben anyanyelvét, kultúráját elhagyni annak a néprésznek. Bizonyság a ma már román többségű sok erdélyi város.
Ami a székelyföldi lakosságot illeti, itt vannak és remek székelyekké lettek önszántukból az üveghuták, kőbányák német, cseh, olasz szakemberei és azok leszármazottai az elmúlt százötven évben. Pirampel, Stekbauer, Obermájer, Herbszt, Gyakomelló és a többi családnevek és viselőik sosem jegyezték föl az üldöztetést, a fajgyűlöletet emitt, Székelyföldön, Magyarországban. 
Azt írja Glatz Ferenc mai akadémikus Budapesten, hogy a bevándorolt, honfoglaló magyarság kulturálatlan, nomád nép volt, nem ismerte a letelepedést, a magántulajdont, görbe lábú volt és rablásból élt... Érdekes lehet kávé mellett derülni ezen a vadságon, de hát megszokhattuk a hazai, megélhetési gáncsokat. Amire szeretettel figyelhetünk a mai áldott szent nap is, az a csupán jelzésként fölsorolt családnevek hosszú sora. Bücher Helmut sógorom hangoztatta előszeretettel, hogy ő bánsági, temesvári meg lugosi székely...
Illő módon gondolkodhatunk azon, miféle uralmi konkolyvetésből csapódott ránk, magyarokra az utóbbi száz évben a fajgyűlölet, mint minősítés, mint képtelen jelző. És kinek volt és van haszna ebből a minősítésből? Tudhatjuk, ha átgondoljuk. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hidegrázás van, babám!
Ha hiányzik a még most is kommunistáknak Romániában egy hervadt, véreres sziromlevél – ette fene, odafuvintom. Ugyanis a Román Kommunista Párt – köztudott, lapunk is írt róla – annak idején tételesen és lappangó, sunyi törvényerővel kijelentette, húsz év teltével nem lesznek ám itt nemzeti kisebbségek! Az is igaz, hogy még maradunk kicsinyég, úgy két-háromszáz esztendeig, ha Isten is segít. Segítségünkre sietett azonban az Orbán-kormány, és nem is önzetlenül, hiszen ha iskolákkal, ösztöndíjakkal, vállalkozók támogatásával, miegymással segít bennünket, itthoni árvákat, abból bizony Romániának s a román népnek is haszna van. Ilyen egyszerű ez a képlet.
Azt viszont kedvetlenül és köpetingerrel fogadjuk mi, „határon túliak”, ahogy szétmaszatolja a magyarországi sajtó, a televízió legnagyobb és megtartó kincsünket, az anya- a magyar nyelvet. És ezt nem íróként, egykori és „mai” tanárként mondom, de mondja mellettem sok ezer ember és mind fölháborodottan. 
Megfagyunk az idegenségben is, ebben a télben is, az elnyomatásban is, ám az ún. magyar rádiók, tévék nem rendkívüli, szélsőséges  elnyomatásról, hidegrázásig menő fagyról szólnak tízpercenként, hanem extrém hidegről. Szituációkról beszélnek, generációkról – és nem veszik észre, mert senki nem kötelezi az adott szerkesztőségekben, hogy magyarul kellene ám szólni, emberek!
A generációk mindeközben satnya és penészes nyelven halnak el s ki a nemzetből. Átveszi bizony a kisebbségi hidegrázásban ezt az „extrém” nyelvet az egyetemi képzés nyelve is, amíg még lehet ilyen magyar nyelven beszélni a menedzserképzőben például. Hidegrázás van, babám!
Helyzet van, babám! És ebben a helyzetben szituációzunk a „többség” legnagyobb örömére, hiszen magunk robbantgatjuk nemzeti értékünket, az anyanyelv kincsét. De hát a magyar televízióban, a szerkesztőségekben nincs egy ember sem, aki azt mondaná: hallod-e, Ivette, Meláni, Richárd barátom, ezt a kéziratot és az utána jövő hasonlókat én le nem adom, közre nem nyújtom, míg magyarul meg nem tanulsz írni!
Voltam Pestbudán főszerkesztő is, szerkesztősködtem több lapnál is, és – megszokták a nyelvi igényt a külső és belső munkatársak. Ám most úgy rémlik – sajnos, a kisebbségekben is –, hogy az tűnik műveltnek, aki nem magyarul beszél, hanem műveltül.
Szánalmas szituáció.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Huszonöt
Szűk baráti körben, a Sugás vendéglőbeli törzsasztalnál mutatta be Czegő Zoltán legújabb – sorrendben huszonötödik – kötetét tegnap kora délután. A Tyúkisten gyermekei rövid elbeszélések gyűjteménye, melyekben nem kipanaszolja magát a szerző – hiszen, mint mondotta, nem vágyik a kipanaszolkodásra, mert míg van ereje, írni szeretne –, hanem sajátos világnézetének lenyomata. Ezt írtam, így láttam jónak, hogy összekomponáljam egy kévébe, csak azt tudom mondani, hogy aki elolvassa, azon legyen áldásom – bocsátotta útjára a kötetet Czegő Zoltán.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sosem késő nemzeti fohász
Hol gyászos, hol ünnepi eseményként gondolhatunk a szombati (2017. február 18.), rendkívüli istentiszteletre, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Megemlékezés az 1956-os magyarországi szabadságharcról, a forradalomról, amelynek vérbefojtására a rettegett, a pokoli célhatalom, a Szovjetunió vállalkozott. Ahogy a Magyar Himnusz, a Székely Himnusz, Vörösmarty Szózata is nemzeti ima és az lesz mindig is, úgy a megemlékezéseink sem kötöttek október 23-hoz, sem a vérterror, november 4. szörnyűségeihez, a szovjet tankokhoz. 
Ne legyünk mi sose az egyetlen megbocsájtó keresztény nemzet! Akik vesztünket akarták s akarják, azokra is figyelnünk kell. 
És azokra, akiknek 80 életév után is futja az emlékeztetés erejéből. Balázs Antal egykori mikóújfalusi iskolaigazgató, néptanító, faragó művész 240 kisebb-nagyobb székely kopjafát készített az ’56-os szabadságharc emlékére, a 60. évfordulóra, két országban. Most, az évfordulótól kissé errébb, 60 faragott kopjafából állított össze az unitárius templom javára emlékeztetőt. Kovács István unitárius lelkész prédikációjában mondta: a szabadság ott van, ahol Isten lelke… Budapestről az ünnepségre érkezett Grezsa István kormánybiztos beszédében magasra emelte a nemzeti összefogás életes szükségességét. Nem másokra, viaskodásainkra, hanem önmagunk nemzeti összefogására kell figyelmeznünk.
Szabó László, az unitárius egyház előadó tanácsosa „cselekedeteinkben, lélekben és megfontolásainkban” maga is erre hívta föl a figyelmet. Balázs Antal szólt a sosem kései megemlékezésről és annak művészi vonzatáról, a nemzeti hagyományokról meg arról, veszendőbe hagyni valamit, ami összeköti a nemzetet, az már önmagunk elveszejtése.
A Duna–Tisza köze és abban többek között Kiskunmajsa képviselői mindenben osztoztak, ami az együvé tartozást jelenti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a tőle megszokott vaskemény szavakkal sem zárta az ünnepi megemlékezést. Tudván, vannak jelenségek, melyeket lezárni nem lehet. Magam arra is emlékezem itt, hogy az öt beszédben egyetlen idegen szót nem hallhattunk. Ez is a nemzeti fohászokhoz tartozik. 
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dél-Erdély pedig van
Lapunk tavaly közölt hatalmas, román falfeliratot Brassó városából, amelyen újból tudomásunkra hozták a szerzők, mennyire utálják a magyarokat; azt is jelezvén a gyakorlatban is, hogy hiába törlik le azt, úgyis visszaírják. Hiába na, szavatartók a szerzők. Én most Brassó lakosságának tudomására akarom hozni és örömmel, hogy nem vész el minden, amit veszett kutyák riogatnak. Lám, a városról írásos emlékünk van már 1252-ből, IV. Béla magyar királyunk egyik adományleveléből. Nyilván, adományozni már 750 évvel ezelőtt is csak azt lehetett, ami megvolt. És Brassó megvala.
Brassót Dél-Erdélyhez sorolja mind a történelem, mind a történetírás –, na, én itt hozakodom elő a magam friss, mai felfedezésével, hogy mindenki tudjon arról. Jelenkori történelmünkben járom Sepsiszentgyörgy várost, felejthetetlen a város mellett ez a járkálás is. Be kellett köttetnem a villanyt a lakásba. Hát ez a kálváriám tartott sok iroda és annyi déli harangszó között… Tudhatják a mai lakók, mennyit.
Az egyik papíron olvasom a román nyelvű írást, fordítom magyarra emitt: Elektromos Energiaszolgáltató Szövetség Dél-Erdélyben. Brassó. Ettől – tíz nap után – új erőre meg derűre kaptam. Hiszen ha van Dél-Erdély, akkor van Észak-Erdély is, és ott van az Erdélyi-érchegység is a sok történelmi papíron. És a dolgok ilyen állapotában meg kell lennie Székelyföldnek is, ma is!
Hogy is van az, hogy manapság begyepesedett, megélhetési fajgyűlöletbe jármozott román történészek és ugyancsak hasonló kötelezettségű politikusok szerint olyan föld, fogalom, hogy Székelyföld nincs! Punktum! Ebből a zavaros léből következik, hogy székely lakosság sincs.
Innen már csak egy (malom-) kőhajításnyira van az a bukaresti elképzelés, hogy újra kell osztani s kebelezni a „nem létező” Székelyföldet, annak nem is létező magyar lakosságát, el Brassó, Bákó felé, kinek mennyi kell s mennyi jut a földünkből. És a munkánkból. Meg az adónkból. Aztán ha nem loccsan, akkor cseppen Bukarestből valamennyi vissza, hogy el tudjuk látni az elnyomott, halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbségeket…
Mindig is mondtam, el kell olvasnunk a számlák titokzatos szövegeit, a falfeliratokat, IV. Béla magyar király leveleit, ha még levelező viszonyban vagyunk őfelségével is.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Akit elbűvölt a fény (Bartha Árpád-emlékkiállítás)
Mindig azt mondta, március 15-én született. Az anyakönyvbe azonban március 20-át írtak. Szülőfalujában, Lécfalván, 1941-ben. Most, ha megérte volna, immár 81. éves lenne. Bartha Árpád azonban fájdalmasan korán, mindössze 43 évesen távozott erről az árnyékvilágról. Jókor született, s ha jó helyen is – világhírű fotográfus lehetett volna belőle. A 2004-es első emlékkiállítása után második, életműösszegző tárlata nyílt meg tegnap az Árkosi Művelődési Központ Bástya-házbeli termeiben.
Bartha Árpádot, a szenvedélyes fényképészt és az embert idézték meg a tegnapi kiállításmegnyitón pályatársai, tisztelői. Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei szervezetének elnöke villogó szemű, lobogó zakójú, mindig siető, de mindenre figyelő, kereső-kutató emberként jellemezte, akiben a dokumentarista és a művészeti fotográfus párhuzamosan élt. Kiemelte, olyan kortársai, mint Plugor Sándor, Baász Imre, hatással voltak alkotására, művészetének alakulására. Beliczay László, az MTI fotográfusa és képszerkesztője szakmai szempontból értékelve életművét megállapította, Bartha Árpád a fényképezést soha nem tekintette csak munkának, az alkotás napi látásmódja volt. Természetfotói, a paraszti életet bemutató felvételei szerkesztésükben, emotív hatásukban a két világháború közötti „magyaros fotózásra” emlékeztetnek, alkotásaira jellemzőek a fény-árnyék hatások, a nehéz kompozíciós elemeket rendkívül ügyesen használta – méltatta a szakember. Felhívta a figyelmet Bartha stílusváltására, amikor elkezdett a képzőművészet felé fordulni, ebből a korszakából való alkotásain Moholy-Nagy, Kepes hatása érződik. Bartha ugyanakkor szenvedélyes sötétkamra-kísérletező is volt, nagy újítását azonban, a vakok számára kifejlesztett domborfotóit „elsüllyesztették” akkoriban. Bartha Árpád remélhetőleg megtalálja méltó helyét a magyar fotóművészetben – zárta beszédét Beliczay László.
Az örökmozgó, mindenütt fotótémát találó Bartha Árpádról egykori munkatársai, a Cuvântul Nou napilap volt újságírói, Dumitru Manolăchescu és Ioan Drăgan emlékeztek meg, utóbbi elmesélve: Bartha már brassói fémipari munkás korában szenvedélyes fotós volt, s hogy több ideje maradjon a fényképezésre, a nagyvárosban albérlet után nézett. Talált is – egy használaton kívül helyezett halottaskocsit...
Nem közvetlen munkatársa, de barátja volt az akkori „társlapnál”, a Megyei Tükörnél dolgozó Czegő Zoltán és Bogdán László – előbbi arról beszélt, könnyű Bartha Árpádra emlékezni, hiszen ő állandóan emlékeztet, utóbbi pedig a Bartha Árpádhoz írott versét olvasta fel. „Összehúzott szemmel néz bennünket a fotográfus, / ahogyan ismert blende pillantásával is nézett esztendőkön át, / és bűvös kameráján keresztül is csak nézett. / Tudta, ha odanézünk: sikerül a valóság!” – emlékidézés helyett találóbb a költő jellemzése. A mostani emlékkiállításra reprezentatív Bartha-fotóalbum is megjelent. Kopacz Attila felidézte: a 2004-es kiállításkor csak egy vékony, 48 oldalas kiadványra futotta, és akkor úgy érezte, „mi végeztük ki” Bartha Árpádot. Azóta motoszkált benne, hogy el kellene valamikor készíteni a Bartha életművéhez méltó albumot, és ennek most jött el az ideje. Eleinte 150–180 oldalas kiadványt tervezett, ebből végül 450 oldalas lett, „de el lehetett volna menni még egyszer ekkoráig” – tette hozzá. Ismertette azt is, pár hónapon belül elkészül az album román és angol nyelvű fordítása is, „mert az egész világon be kell mutatni Bartha Árpádot, hiszen olyan művész, aki megérdemli”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne féljetek!”
A szavak nem tudnak félni. Legalább a szavaink. Azért kell nekünk magunknak vigyáznunk rájuk. Tudós nyelvészünk, Szabó T. Attila mondta és írta le, hogy minden idegen szó egy magyar szócsoportot kerget halálba.
Azért is közelítek óvatosan a nacionalizmus, nacionalista fogalomhoz, mert sokkal nagyobb terhet, több szemetet szórtak rá száz esztendő alatt, mint amennyit fogalmi tartalma elviselhetne. Szabó T. kolozsvári professzor után idézném a kérdésben Illyés Gyula költő, író fejtegetését is; szerinte nacionalista az, aki nemzeti jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. Ehhez máris illesztem a fasizmus jogsértéseit is, hátha érthetőbb lesz a múlt és a jelen. Ha a szónok vagy politikus egy elnyomott népcsoport törvényes jogait kéri számon a nagyon is illetékes hatalomtól, az nem nacionalizmus. Ha az elnyomó hatalom – ma is vannak ilyenek Európában bőven és bántatlanul – a nemzeti(-ségi) jogokat nyesegeti, gyökereit elmetszi a maga hasznára, az olyan távol áll a védekező nacionalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mint a Fokföld Kujbisevtől.
Bizony hazabeszélünk ezzel a kurta szófejtegetéssel is. Ahol nemzeti, hazai jogot védő iskolaigazgatókat, védtelen és ártatlan magyar vezetőket préselnek fogságba, börtönbe, a milliárdokat sikkasztó „többségiek” mellé, ott aligha kell szómagyarázat. Csak futólag említem, hogy Páskándi Géza jeles költőnk, írónk hat esztendőt töltött román börtönökben magyarsága miatt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc román utórezgésében. Maga a terror volt az az idő. És a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem halálos tavasza. Oly könnyen veti felénk a román sajtó a „nacionalista” jelzőt, hogy visszavetni alig sem tudjuk már. Pedig csak jogot, egyetemesen elfogadott jogunkat védjük, túl-túl bávatagon, riadtan a sovinizmus fasisztoid mindennapjaiban. Sirattuk nagyon II. János Pál pápát. Sosem felejtem mosolygó arcát, amikor mondotta: ne féljetek!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tollal és kereszttel
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történelmi konkolyvetés
Úgy gondolom, igazságérzetemmel csücsülvén és emlékezvén Európa történelmi szemétdombján, hogy az emberiség sorsában aligha van példátlan eset. Ezekben az órákban, napokban 70 éve, hogy a „csehszlovákiai”, a felvidéki magyarság ottani őshazájából való kitakarítása sem volt példátlan. Amerikában egyszerűen kiirtották az őslakosokat. Csehszlovákia a „győztes hatalmak” közé sorolta önmagát a második világháborús rettenet után. Az ottani, a felvidéki magyarság százezreit telepítették át 1947-ben halálba, Dunába, hogy tiszta legyen a tér, az ország ama része a magyarságtól. Hadd pontosítsak! A háború után három évvel már tárgyalgattak a felvidéki magyartalanításáról. Egyedül a Szovjetunió (megint egy unió!) volt az a győztes hatalom, amely erre rábólintott. És elindult a harc a háború után, ugyanúgy, ahogy Romániában is.
Példát nem a kenguruk, hanem a civilizált emberiség életéből rezzenthetünk föl; hogy meg ne sértenénk ugyebár a Benes-dekrétumot, mely ma is érvényes amott. Át a határon a magyarokat, át hidakon! S átmenekültek bizony tutajon, csónakokon a Dunán az életre-halálra ítélt magyarok – azzal a 30 kilogrammal, amit elhozhattak a házukból, a bennvalóból a cseh meg szlovák sürgetési állapotban. Száztízezer, mások szerint 140 ezer magyar lélek menekült a saját földjéről, házából. Ne hárítanánk mindent a szlovákok, a tótok nyakába: a csehek rabszolgákként fogadták az odatelepített, átrabolt magyarokat, rabmunka-táborokban alkalmazták.
Azt sem feledhetjük ezen az évfordulón, hogy a „győztesek közötti” szlovákok – akár Románia – az elsők között támogatták Hitlert. És 70 esztendő után is szelíden beszélnek lakosságcseréről amott és másutt is, a békés egymás mellett élés érdekében. Hazacserélés volt, hazarablás. Az 1947-ben uralgó Csehszlovákia fűt-fát ígért a Magyarországon békésen élő tótoknak. És azokból csak néhány ezer ment át a Felvidéken „megürült” remek házakba, birtokokra, mint honfoglalók. Zelenyánszki Andrásék el se mozdultak Békéscsabáról, a hazából…
Szó sincs fölhánytorgatásról. Nem egyedi mindaz, amit el kell viselnünk máig e boldog békeidőben. Aki nem emlékeztet, a konkoly sötét vetését terjeszti.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Piramis hazugságból
Kimondottan megesett a szívem Nicolae Breban, a 83 éves román akadémikus gondolatait olvasva egy interjúban (Evenimentul zilei, ápr. 18., Florin Saiu készítette). Mondja, három évet dolgozott egy könyvén mostanság. Egy kiadó vállalta, de pénz, tiszteletdíj nélkül. Ez nem lepett meg, ugyanilyen helyzetben vagyunk. Ő súlyosan vádolja a demokráciának nevezett társadalmi rendszert (rendszer lenne ez?!) Romániában. Ebben is egyezünk. Mindvégig keserű hangja sokszorosan nyilallik belém, amikor a román nyelv és történelem védelmében panaszkodik. „A magyarok, ugyebár ők a hunok, iskolákban tanítják a latint. A román nyelv törzse latin, és mi nem tudunk latinul… A történelem a padlón van nálunk. Pedig ha nincs történelmed, nincs román államod.”
Igazat adnék Breban akadémikusnak nagy marékkal, ha lenne arra módom, és tele a magyar markom. Breban úr máig is az 1989-es gengszterváltás nagy csalódásában él. Vajon veszi-e észre azonban, hogy az „egységes nemzeti állam” szedett-vedett alkotmányát még egyetlen kormány, kormányzó román párt nem tartotta be? És azt igen-e, hogy eddigelé minden román kormány (1920-tól és nem ’89-től!) a mai napig a magyar nyelv, hagyományrendszer, a kultúránk és a történelmünk – egyáltalán a magyar nemzetrész – eltakarításáért tesz meg mindent?
Mondja: „a románok felkészületlenül beleestek a demokráciába, bizonyos pártok megkaparintottak mindent, a bíróságok pártosak… És még valami, ami hiányzik: a nép reakciója.”
Így van. S mi magyarokként ebben úgy vagyunk benne, hogy már félni sem merünk. Mert aki félti övéit, nemzetét, az cselekszik érettük! Hazug valót és történelmet tanítunk, tanulunk román nyelven. Száll a hazugság a középkortól máig híres pozsonyi csata (907) után egy nem létező frank császári dekrétumról, hogy „a magyarokat ki kell irtani.” Olvassuk latinul a 16. (és nem a 10.) században leírt bajor hamisítást: „UGROS ELIMINANDOS ESSE”. Mára a magyarság ellenségei „kiirtásra” ferdítették a soha le sem írtakat. Románia ehhez alkalmazkodik a maga hamisításaival.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Soros és Csurka István
Sajnos, nem kell már magyaráznunk Soros György nemzeteket romboló munkásságát, afrikai meg ázsiai koldusmilliók bedédelgetését Európába, mindenüvé. Soros ma már nyíltan dolgozik, és súlyos pénzekért dolgoztat, szerveztet őrjöngő tüntetéseket a beözönlés érdekében.
Sajnossal folytatom. Ma is vannak, akik Soros György zsidó származású dollármilliárdos pénzén – az ő legényei, leányai –zsoldosok. Létezik hallgatólagos, de abban a halotti csendben egyezményes ítélő bizottság a magyar irodalomban is. A római arénában a legyőzött gladiátor halálát jelentette, ha a császár hüvelykujjával lefelé mutatott: recipe ferrum! Azaz: fogadd be a vasat. A mostani középnemzedék még emlékszik Csurka István (1934–2012) magyarországi, igen jelentős próza- és drámaíróra, politikusra. Sepsiszentgyörgyön is játszotta darabját a színház. Csurka István a magyarországi rendszerváltás hajnalán nagy sikerű beszédeket mondott a monori erdőben, majd Lakiteleken. Egyik alapítója volt a Magyar Demokrata Fórum nevű rendszerváltó és első kormányalakító pártnak.
Nem kanyarodunk vissza Soroshoz, mert el se hagytuk őt. Soros már hintette az ösztöndíjakat, támogatásokat szerte – a ’80-as években Csurka is kérte, és nem kapta meg. Sorosék ismerték nemzetmentő irányulását. Nos, ezt a „kérését” is szemére vetették a rendszerváltás után, mint annyi mást. 1998 februárjában így írt Csurka István: „Végső cél a magyarság kipusztítása pénzügyi politikával. (…) Az a kor, ami ránk következik a jövendő században, a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységű, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. (…) A magyar nyelvből egy vartyogás marad.”
Az ember, különösen, ha író, figyelemmel él, és valamennyit a jövőbe is lát. Csurka Istvánt már életében letiltották Magyarországon a színpadokról, kitiltották az irodalomból. Egyedül a Püski Kiadó adta ki rendszeresen a műveit. Gyurkovics Tibor (1931–2008) költő, író kiáltott bele, tova a ’90-es évek végén a magyar világba: tulajdonképpen mikor kap Csurka is Kossuth-díjat?!
Sosem kapott. És sokan kapnak ma is a Soros-oldalon.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nyomorban is kitartó matuzsálem (Gaál Sándor emlékezete)
Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét.
Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le.
A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor.
Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy korhű élet
Közelíteni a legelvontabb fogalmakhoz gyertyánfa ággal?
Az Életnél elvontabb és – a rettenethez közelítve – elvonhatóbb fogalom aligha van számomra. Akkor, amikor három történelmi, politikai korszakot megélt emberrel és most már emberről kell beszélnem, különösen kell a gyertyánfa ága. Abból gúzst lehet facsarni, eltörni viszont nehéz.
Elesett, megöregedett emberre hívta föl figyelmem valaki 48 évvel ezelőtt. A nyomorúság száz változata akkor is érdekelt, ma is. Pincecsend lenn, az emeleten is. Kopogok és bizonyosan a magam megnyugtatására is, szorongásomban. Nagy hang odabentről. Nem erős, de érzem, erőltetett.
Ott ült az ágyon a mérnök úr. A város innenső, szegényebbik fele ismerte, urazta. Úr volt ám a maga portáján, és lehetett volna gangosabb-módosabb úr is Gaál Sándor tudós fizikus az akadémiák közelében, de – ahogy fentebb mondottam – három politikai rendszerben élt, túlélt. Ez nagy szó, az Osztrák-Magyar Monarchia, az első kommunista diktatúra, az úgynevezett Tanácsköztársaság, majd Horthy Miklós 24 évnyi kormányzása. És most itt né, morzsolgatja a maga meg a kommunista rendszer maradék éveit öt négyzetméteres lakásában. Mert lakni kell!
– Annak vágnak fát a hátán, aki odatartja – magyarázza a törvényt. Gépészmérnök, katonai akadémiát végzett, őrnagyi rangot viselt a katonai tengerészet egyik matematikai intézetében. Valami rezsón fő valami, tea is lehet. És ideillan a sok évvel ezelőtti – 1969-et írtunk akkor – teaillat, a csökött asztalkán Biblia-nagyságú könyv, aztán relativitáselmélet, szakkönyvek, egy ágy, egy székforma valami. Az jut nekem. A többi a tudósnak.
Harmincegy évesen akkor azt kerestem, honnan ennyi erő? És az a mosoly? Az 1848-as katonai családtól?
A családról kérdezem. Ő azzal folytatja és ugyanazzal az élő, nem fás, hanem eleven mosollyal, mint az előbbiekben is.
– Enni kell. Dolgozni, amíg eltart az élet.
Őt az élet tartja immár 85 éve? Azt mondanám, s talán elfogadná, hogy ő maga, az ember tartja el az életet. Eltartotta az életet önmagában akkor, az akkorokban, el mindmáig, ahol s amikor azért vágnak fát a hátán az elvtársurak, mert megtartották egymást közösen az élettel. Öt négyzetméteren keresem ma is – a sufniban, ahonnan elszállt 1972-ben – azt az eleven erőt…
Jelen van egy zönge is. Tovaszállt egyszer a szerelem, többet nem próbálkozott „alapítással”. Azért-e, hogy a szinte mindent szétverő időben ne kockáztassa leendő övéit… azért-e, mert elfordult forma tőle a világ? Gaál Sándor sosem fordult el a világtól. Cikóriakávé őrlőt javított a hozzá fordulóknak, meg kést, görbeorrú meg fakorcsolyát. Ha percig megállt volna az utolsó, a sepsiszentgyörgyi 22 esztendő idején, nem éri meg azt a matuzsálemi kort. Tanulmányokat írt.
Azt mondom most magamban, s úgy is dadogva, hogy korhű életet élt. Korhű. Alkalmazkodott két világháború kenyéradagjához, a test meg a tudós elme lélekállományának igényeihez, minden korban. Szolgaság semmi. Megaláztatás, magántulajdon, föld s ház elrablása pártparancsra, csitri mérnöki munka, majd annak is a megvonása, az volt, de marad ez a mosoly.
– Dolgozni akartam, s dolgoztam is, ahogy lehetett.
Írógépeit összetörték, mert nem értették azon a matematikai jeleket. Majdnem bezárták, mint imperialista bérencet. A gyanú az ostobák hatalmához tartozik. Mert mindig fövöget valami a kor egy-egy ócska villanyrezsóján. Miközben nekem 49 esztendő távolából is azt magyarázza, a feje 30 éves, de a test, az megöregedett.
Ha a tudás hatalom – istenem, mennyi aranymondásunk hull pöcegödörbe! –, akkor hatalmas ember bádogágyával szemközt üldögélek, azon tűnődvén ma is, honnan volt annyi erő benne, hogy megválthatna császárságokat, meg egy népet az ő elrekvirált malma körül, honnan? Idő nincs is. Van az, ami megfogható. És van a munka. Talán az lenne. A munka sincs az élet szeretete nélkül! Tudós nem vizsgálja, honnan a tudománya. Hívom a verset, segítsen!
Szárnyak zenéje
Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földeket,
szűköl a táj,
de terem.
(Nagy László)
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A rázós Európa
Mi szólunk hozzád, Európa! Kinek és melyik korban mennyire engedte és engedi a megélhetési politizálás a tényszerű fölsorakoztatást, az igazmondást? Kiskésekkel boncolgatják, jobbára csak érintgetik életterünk, megélhetési felületünk. Így, ahogy mondom: felület. Mert úgy haladunk, hogy lassan fél lábon fogjuk kerülgetni a Soros-ügynököket meg a derűs, vigyorgó beözönlőket. Történészek taglalják, boncolgatják, hogy Európa földrajzi fogalom-e vagy „csak” történelmi. Én azt mondom, ha így haladunk, nem lesz történelmi fogalom Európa, mert tilos lesz kimondani a nevét is. Nagyon nagy baj, hogy a földrajzi Európában már több helyen is égtek le iszlám templomok, imaházak. Hiszen ez ok is lehet. Ez is lehet ok a robbantgatásaikra, nemi erőszakra, gyilkolásokra. És a magunk földrajzi életteréről beszélünk ma még.
Fejtegetjük sokszor, hogy Európa kultúrájának alapja a keresztény hit. Sok-sok igazság van benne. Ám nem hiszek abban, hogy térdeket, fejeket hajtva, a beözönlő idegenek lábait keresztény szeretettel mosogatva megússzuk templomaink, házaink, palotáink és életünk, családunk lerontását. Hozzád szólok, Európa! Hiába magyarázzák iszlámfi idegenvezetők, hogy Európa sosem volt egységes.
No, ez igazán jellemző az emberi fajra mindenütt. De kérdezzük meg azt is, miért nem egységes Ázsia a saját nyomorúságában, az olajmilliárdosok uralma alatt? Nem, mert a dollár milliárdok megfizetik az életet, s meg a háborút is. Európánkat az ideiglenesség listájára tették a pénzhatalmi láthatatlan emberek. Noha Lantos Tamás zsidó származású gazdag amerikai Ceaușescu idején meglátogatta Romániát, és odavolt a jogegyenlőség láttán, könnyezett a nemzetiségi jogok bukaresti oltárain itt is, az amerikai sajtóban is – lám, mi kelt ki itt is, ott is a tojásokból! Hazabeszélek hazámból, Székelyföldről. Románia mérhetetlenül elmaradt a történelemben; alig van történelme. Ezért akár a mesében, be akart hozni mindent három nap alatt. El is jutott az Európai Unióig. De hogyan tovább?
És ez neked szól, áldott Európánk!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ünnepelt az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskola
Szűknek bizonyult tegnap az uzoni művelődési ház nagyterme, a karzat is benépesült a Tatrangi Sándor Általános Iskola napjának nyitórendezvényén. Az ünneplő diákok és a tanári kar mellett a község vezetői, a tanfelügyelőség képviselői, egyházfők, nyugalmazott pedagógusok, szülők, nagyszülők mellett idegenből érkezettek is részt vettek a tizenkettedik alkalommal megszervezett iskolanapon.
Az idei iskolanap eseményei az ember és természet közötti egészséges kapcsolatra, az ökológiai egyensúly megbomlásának lehetséges következményeire hívták fel a figyelmet. Az egész napos műsor, tevékenység mottóját is ehhez a gondolathoz igazították: Uzon a holnapért, a fenntartható fejlődésért. Az ünnepség az iskola és a község zászlóinak bevonulásával kezdődött, Szabó Margit iskolaigazgató köszöntő beszédében a színek segítségével ecsetelte az ember természetre gyakorolt áldatlan hatását, a környezet és értékeinek megóvására buzdítva a jelenlévőket. Ráduly István polgármester az önkormányzat nevében köszöntötte az ünneplőket, megjegyezve: a lehetőségeket, új pillanatokat saját magunk formálhatjuk úgy, hogy fenntartható jövőt teremtsünk. Bartók Enikő Anna tanfelügyelő az intézmény életének fontos mozzanataként beszélt az iskolanapról, kiemelve: ez jó lehetőség arra, hogy betekintést nyerhessünk az itt zajló nagybetűs nevelőmunkába, szabadidős foglalkozásokba. A magyar országgyűlés parlamenti képviselője, az oktatásügyi tárca korábbi államtitkára, Hoffmann Rózsa levélben fogalmazta meg jókívánságait. A Szabó Margit által felolvasott méltatásban kiemelte: ha az iskolanap a természet problémáira hívja fel a figyelmet, az a környezetvédelem fontosságára való ráébredést mutatja. Az iskolanap alkalmával a négy elem – tűz, víz, levegő, föld – témakörben hirdettek pályázatokat a tanulóknak, a nyertes munkák alkotóit az ünnepségen díjazták. A fotópályázat nyertese Gál Márk, különdíjat kapott Száraz Andrea. A kreativitási díjat Kis Tamara érdemelte ki, a rajz- és grafika-kiírás győztese Majláth Szilárd. Az irodalmi pályázatra több tucat alkotást küldtek, gondot okozott a győztes kiválasztása, a zsűrinek hat-hét legjobb mű közül kellett megneveznie a legjobbat – ecsetelte Czegő Zoltán író, aki részt vett az alkotások elemzésében. Végül Kányádi Izabellának ítélték oda a díjat, de Czegő fontosnak tartotta további neveket is megemlíteni: Fazakas Boglárka, Bartha Gabriella.
A színpadon került sor az iskola által aktív és nyugalmazott oktatóknak odaítélt Pedagógusi és Tatrangi Sándor díjak átadására – ezzel az elismeréssel tisztelegtek példaértékű munkásságuk előtt. A Tatrangi Sándor díjat Pénzes Klára, a Pedagógusi díjat Vargha Orbán Csaba kapta, mindketten nyugalmazás előtt álló pedagógusok. Elismerésben részesült Szőcs Edith és Dénes Irén. A díjazásokat követően az iskola tanulói változatos műsorral léptek színpadra. A produkciókat vastapssal jutalmazta a közönség, nemcsak a gyermekek előadásmódja fogta meg őket, a betanító pedagógusok ötletességéből fakadó koreográfiák is színes varázslatba vitték a nézőket. Az iskolanap keretében később megkoszorúzták a Beke György, valamint az iskola pedagógusai emlékére állított kopjafákat.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)