Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 17.
A tudomány és szellem megtartó ereje – Születésnapját ülte a sepsiszentgyörgyi alma mater
A történelem viharainak átvészelése és magyarként való megmaradásunk azon elődeinknek köszönhető, akik a folyamatos önvédelmi harc, az elnyomás hosszú évei alatt, valamint lélegzetnyi békeidőben egyaránt képesek voltak a nemzet érdekében úgy cselekedni, hogy utódaik még évszázadok elteltével is építkezhessenek az általuk lerakott alapokra. Áldozatos tevékenységük eredménye az anyanyelv és tudás fellegvárainak Erdély-szerte létrehozott hálózata is, köztük az elmúlt hétvégén fennállásának 155. évfordulóját ünnepelő Székely Mikó kollégiummal.
Czegő Zoltán véndiák Igazat vallani címet viselő versének Dancs Árpád tanár által megzenésített, az alma mater himnuszává nemesedett sorainak meghallgatása után Kondor Ágota intézményvezető köszöntötte a csengő hangjára csütörtök délben összegyűltek népes táborát. Az ünnepségsorozatot megnyitó beszédében az igazgatóasszony rámutatott, az esemény legszebb és legfontosabb hozadékának az együttlétet tartja, hiszen a visszazarándokoltakban rejlő élményekből és emlékekből áll össze a születésnapját ülő kollégium történelme is. Azé az iskoláé, mely az emberiség közös tudásának gyökerében felhalmozódott szellemi táplálékot hivatott átadni továbbra is az egymást követő nemzedékeknek.
A folytatásban Makkai Sándor Zászlóbontás című verse hangzott el egy tizenegyedikes diáklány tolmácsolásában, majd a gimnáziumi tagozat, Szántó-Dombora Anna zenetanárnő által vezényelt kórusa népdalokat adott elő, végül pedig a véndiákok és a tantestület képviselői koszorúkat helyeztek el az udvaron álló emlékműnél. A megemlékezés Csutak Vilmos egykori igazgató és Gróf Mikó Imre iskolaalapító szobránál folytatódott.
A tanulók és tanárok egy csoportja lerótta kegyeletét a vártemplomot körülvevő fal tövében az elhunyt mikós diákok és tanárok emlékét őrző 78 kopjafánál is, ahol az emlékhely létrehozásának kezdeményezője, dr. Szőcs Dániel idézte fel a múlt néhány jelent megtartó és jövőt formáló cselekedetét. Csikós Júlia könyvtáros, élve a kerek évforduló kínálta lehetőséggel, gróf Mikó Imre életére és tevékenységére, a tanoda alapítására és történetére, a falai között zajló diákéletre vonatkozó, valamint a véndiákok háláját és ragaszkodását tükröző okmányokat mutatott be Kádár István segítségével, az iskola régi dísztermében alakulófélben lévő múzeum anyagából. A konferenciateremben ugyanakkor rajz- és tárgykiállítás nyílt a kis- és nagydiákok alkotásaiból.
Bár Háromszék 1859-ben még alig heverte ki a magyar szabadságharc orosz szuronyok általi vérbefojtásának nemzeti tragédiáját, a múlton való értelmetlen rágódás helyett iskolaalapításba és építésbe fogott. És tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az olyan értékeket adhat egy népnek, ami pénzzel nem vásárolható, és nem lehet elvenni vagy ellopni sem: szellemi kincseket, tudást, hitet és reményt – emelte ki az igazgatónő, a Tamási Áron Színház nagytermében megtartott ünnepség megnyitóján elhangzott köszöntőjében. És, hogy a felsorolt kincsekből az itt végzők azóta is részesülnek, jól bizonyították a vén és jelenlegi diákokból álló kórusok szárnyaló hangjai, a népi együttesek vérpezsdítő táncai, a dr. Albert Éva, Orbán-Barra Gábor és Stekbauer-Hanzi Réka ajkairól felcsendülő dalok, de a színjátszó csoport iskolaalapítást felelevenítő, valamint Kozma Orsolya népmonda előadása is. Az általuk nyújtott élményért pedig az előadókon kívül, Dancs Árpád és Péter Albert volt, valamint Szántó-Dombora Anna, Dobra Judit és Tókos Ibolya jelenlegi tanároknak, valamint Tőkés Edit és Zsolt táncmestereknek tartozunk köszönettel.
Pénteken, a kollégium dísztermében megtartott tudományos értekezleten Cserey Zoltán történész, Krecht Gyöngyvér Mária, Rab Sándor, József Álmos, Pénzes Loránd tanárok, Csikós Júlia könyvtáros, valamint Albert Ernő és Izsák Ferenc volt igazgatók előadásainak meghallgatása során, az iskola története és működése, illetve a falai között pezsgő szellemi és kulturális élet egy-egy szeletébe nyertek betekintést a jelenlévők, de tudomást szerezhettek a működésében különböző korokban fellépő nehézségekről is.
Délután ugyancsak a díszterem volt a helyszíne József Álmos véndiák ez alkalomra megjelentetett két kiadványa bemutatójának. Egyikük az Albert Ernő által 1954-ben alapított néptánccsoport négyéves működésének nehézségeivel és sikereivel ismerteti meg a hallgatóságot, a tagok visszaemlékezései és Antal Miklós fizikatanár fotóinak a segítségével, a másik pedig a Mikóban végzett és színészi pályára tért személyek névsorát és pályafutásuk rövid ismertetőjét tartalmazza.
Visszatekintve a két nap alatt átélt szellemi élményekre, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgy egyik büszkeségét jelentő oktatási intézmény vezetői, volt és jelenlegi diákjai tudatában vannak szeretett iskolájuk múltban és jelenben betöltött, illetve jövőbeli fontos és nélkülözhetetlen szerepével, a segítségükkel megszervezett és általuk megvalósított évfordulós programok, események gazdagsága és színvonala legalábbis ezt sugallta.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma
A történelem viharainak átvészelése és magyarként való megmaradásunk azon elődeinknek köszönhető, akik a folyamatos önvédelmi harc, az elnyomás hosszú évei alatt, valamint lélegzetnyi békeidőben egyaránt képesek voltak a nemzet érdekében úgy cselekedni, hogy utódaik még évszázadok elteltével is építkezhessenek az általuk lerakott alapokra. Áldozatos tevékenységük eredménye az anyanyelv és tudás fellegvárainak Erdély-szerte létrehozott hálózata is, köztük az elmúlt hétvégén fennállásának 155. évfordulóját ünnepelő Székely Mikó kollégiummal.
Czegő Zoltán véndiák Igazat vallani címet viselő versének Dancs Árpád tanár által megzenésített, az alma mater himnuszává nemesedett sorainak meghallgatása után Kondor Ágota intézményvezető köszöntötte a csengő hangjára csütörtök délben összegyűltek népes táborát. Az ünnepségsorozatot megnyitó beszédében az igazgatóasszony rámutatott, az esemény legszebb és legfontosabb hozadékának az együttlétet tartja, hiszen a visszazarándokoltakban rejlő élményekből és emlékekből áll össze a születésnapját ülő kollégium történelme is. Azé az iskoláé, mely az emberiség közös tudásának gyökerében felhalmozódott szellemi táplálékot hivatott átadni továbbra is az egymást követő nemzedékeknek.
A folytatásban Makkai Sándor Zászlóbontás című verse hangzott el egy tizenegyedikes diáklány tolmácsolásában, majd a gimnáziumi tagozat, Szántó-Dombora Anna zenetanárnő által vezényelt kórusa népdalokat adott elő, végül pedig a véndiákok és a tantestület képviselői koszorúkat helyeztek el az udvaron álló emlékműnél. A megemlékezés Csutak Vilmos egykori igazgató és Gróf Mikó Imre iskolaalapító szobránál folytatódott.
A tanulók és tanárok egy csoportja lerótta kegyeletét a vártemplomot körülvevő fal tövében az elhunyt mikós diákok és tanárok emlékét őrző 78 kopjafánál is, ahol az emlékhely létrehozásának kezdeményezője, dr. Szőcs Dániel idézte fel a múlt néhány jelent megtartó és jövőt formáló cselekedetét. Csikós Júlia könyvtáros, élve a kerek évforduló kínálta lehetőséggel, gróf Mikó Imre életére és tevékenységére, a tanoda alapítására és történetére, a falai között zajló diákéletre vonatkozó, valamint a véndiákok háláját és ragaszkodását tükröző okmányokat mutatott be Kádár István segítségével, az iskola régi dísztermében alakulófélben lévő múzeum anyagából. A konferenciateremben ugyanakkor rajz- és tárgykiállítás nyílt a kis- és nagydiákok alkotásaiból.
Bár Háromszék 1859-ben még alig heverte ki a magyar szabadságharc orosz szuronyok általi vérbefojtásának nemzeti tragédiáját, a múlton való értelmetlen rágódás helyett iskolaalapításba és építésbe fogott. És tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az olyan értékeket adhat egy népnek, ami pénzzel nem vásárolható, és nem lehet elvenni vagy ellopni sem: szellemi kincseket, tudást, hitet és reményt – emelte ki az igazgatónő, a Tamási Áron Színház nagytermében megtartott ünnepség megnyitóján elhangzott köszöntőjében. És, hogy a felsorolt kincsekből az itt végzők azóta is részesülnek, jól bizonyították a vén és jelenlegi diákokból álló kórusok szárnyaló hangjai, a népi együttesek vérpezsdítő táncai, a dr. Albert Éva, Orbán-Barra Gábor és Stekbauer-Hanzi Réka ajkairól felcsendülő dalok, de a színjátszó csoport iskolaalapítást felelevenítő, valamint Kozma Orsolya népmonda előadása is. Az általuk nyújtott élményért pedig az előadókon kívül, Dancs Árpád és Péter Albert volt, valamint Szántó-Dombora Anna, Dobra Judit és Tókos Ibolya jelenlegi tanároknak, valamint Tőkés Edit és Zsolt táncmestereknek tartozunk köszönettel.
Pénteken, a kollégium dísztermében megtartott tudományos értekezleten Cserey Zoltán történész, Krecht Gyöngyvér Mária, Rab Sándor, József Álmos, Pénzes Loránd tanárok, Csikós Júlia könyvtáros, valamint Albert Ernő és Izsák Ferenc volt igazgatók előadásainak meghallgatása során, az iskola története és működése, illetve a falai között pezsgő szellemi és kulturális élet egy-egy szeletébe nyertek betekintést a jelenlévők, de tudomást szerezhettek a működésében különböző korokban fellépő nehézségekről is.
Délután ugyancsak a díszterem volt a helyszíne József Álmos véndiák ez alkalomra megjelentetett két kiadványa bemutatójának. Egyikük az Albert Ernő által 1954-ben alapított néptánccsoport négyéves működésének nehézségeivel és sikereivel ismerteti meg a hallgatóságot, a tagok visszaemlékezései és Antal Miklós fizikatanár fotóinak a segítségével, a másik pedig a Mikóban végzett és színészi pályára tért személyek névsorát és pályafutásuk rövid ismertetőjét tartalmazza.
Visszatekintve a két nap alatt átélt szellemi élményekre, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgy egyik büszkeségét jelentő oktatási intézmény vezetői, volt és jelenlegi diákjai tudatában vannak szeretett iskolájuk múltban és jelenben betöltött, illetve jövőbeli fontos és nélkülözhetetlen szerepével, a segítségükkel megszervezett és általuk megvalósított évfordulós programok, események gazdagsága és színvonala legalábbis ezt sugallta.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2014. november 26.
Megnyugtató kis együttes
Elmulasztottam megnézni eddig a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban működő Fenyőcske néptáncegyüttes műsorát. Annál is inkább siettem vasárnap este bepótolni a mulasztást, megismerni munkájukat, mert hetek óta jár széltében-hosszában az együttes megszüntetésének rossz híre. A táncoktató Rápolti István negyven éve foglalkozik a kis csapatokkal, annak előtte magas szinten táncolt maga is – hát ki és miért fenyegeti a kis együttest az elmúlással?
Tizenévesek táncolnak lélekemelő lelkesedéssel. Olyan ez a ragaszkodás, mint amilyen ezer is van közöttünk, kezdve és végezve a sportnál, barkácsolásnál, régi szerszámok gyűjtögetésénél. Ha már elfogy az erő, akkor is marad az emlékezés, a hagyomány átadása, annak pártolása.
Az egyik lány Csíkszeredából ingázik haza próbákra, előadásokra – az egyetemről, merthogy elsőéves hallgató. Figyelem a műsorukat, több a lélek, mint például a Mikó Kollégium „nagy együttesében” a ravasz, térdet facsaró-ficamító, csavart figura. De hát a Fenyőcske még nem sudár fenyő.
Nagyot ölel a begyűjtéssel az oktató Rápolti István, van itt szatmári tánc, aztán csíki három is, és itt van, a kötényükben-lábmozgásaikban a széki, ama híres tánc. És azt is megcsinálják ezek a lányok, fiúk a maguk serdülői szintjén. A sóvidéki tánchoz is felmagasodtak – majdnem azt mondtam, lehajoltak –, és mindenből az tűnik ki, hogy ezek a fiatalok, akár a vezetőjük, a magyar néptánc és -dal maradék kincseit szedegetik össze, mutatják be. Mert be kell gyűjteni mindent a hagyományokból!
Szólóénekesek csángó dalokat vállaltak, hétéves fiúcska is dalol. És Orbán-Barra Gábor immár felnőtt tenorjával segíti a műsort. Rápolti bejelenti az egyik számot, így: Ceaușescu eladta pénzért a szászokat, mi most őrizzük a hagyományukat egy szász néptánccal.
Valós kincseket menekítenek az elmúlás elől. Mert ha mi, elnyomogatott magyarok is magunk ellen fordulunk, akkor ne bizakodjunk se Orbánban, se Pontában, se Klaus Johannis elnökben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Elmulasztottam megnézni eddig a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban működő Fenyőcske néptáncegyüttes műsorát. Annál is inkább siettem vasárnap este bepótolni a mulasztást, megismerni munkájukat, mert hetek óta jár széltében-hosszában az együttes megszüntetésének rossz híre. A táncoktató Rápolti István negyven éve foglalkozik a kis csapatokkal, annak előtte magas szinten táncolt maga is – hát ki és miért fenyegeti a kis együttest az elmúlással?
Tizenévesek táncolnak lélekemelő lelkesedéssel. Olyan ez a ragaszkodás, mint amilyen ezer is van közöttünk, kezdve és végezve a sportnál, barkácsolásnál, régi szerszámok gyűjtögetésénél. Ha már elfogy az erő, akkor is marad az emlékezés, a hagyomány átadása, annak pártolása.
Az egyik lány Csíkszeredából ingázik haza próbákra, előadásokra – az egyetemről, merthogy elsőéves hallgató. Figyelem a műsorukat, több a lélek, mint például a Mikó Kollégium „nagy együttesében” a ravasz, térdet facsaró-ficamító, csavart figura. De hát a Fenyőcske még nem sudár fenyő.
Nagyot ölel a begyűjtéssel az oktató Rápolti István, van itt szatmári tánc, aztán csíki három is, és itt van, a kötényükben-lábmozgásaikban a széki, ama híres tánc. És azt is megcsinálják ezek a lányok, fiúk a maguk serdülői szintjén. A sóvidéki tánchoz is felmagasodtak – majdnem azt mondtam, lehajoltak –, és mindenből az tűnik ki, hogy ezek a fiatalok, akár a vezetőjük, a magyar néptánc és -dal maradék kincseit szedegetik össze, mutatják be. Mert be kell gyűjteni mindent a hagyományokból!
Szólóénekesek csángó dalokat vállaltak, hétéves fiúcska is dalol. És Orbán-Barra Gábor immár felnőtt tenorjával segíti a műsort. Rápolti bejelenti az egyik számot, így: Ceaușescu eladta pénzért a szászokat, mi most őrizzük a hagyományukat egy szász néptánccal.
Valós kincseket menekítenek az elmúlás elől. Mert ha mi, elnyomogatott magyarok is magunk ellen fordulunk, akkor ne bizakodjunk se Orbánban, se Pontában, se Klaus Johannis elnökben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 28.
A hitszegés ünnepe
Számunkra a nagy ünnepi vásár december elsejével, az egyik román nemzeti ünneppel kezdődik manapság. Azért manapság, mert Romániában rendszeresen időnként kicserélik a nemzeti ünnepeket, akár a himnuszokat.
Azon a trianoni, 1920-as nagy zsibvásáron egyedül Magyarország s a magyar nemzet fizette meg az árát mindennek, holott Magyarországnak semmi érdeke nem fűződött az első világháborúhoz. A nagy ajándékozások trianoni torán mindenki kapott országunk testéből, legtöbbet az az ország, amely rövid történelme során a legtöbbször szegte meg szerződéseit, hagyta cserben, illetve támadta sunyi módon hátba a szövetségeseit.
Ez a decemberi nagyvásár hátországa. Ez számunkra az ígérgetések kora és tora. Lásd 1918. december elsejének gyulafehérvári román ígérethalmazát. Semmit nem tartottak meg mindabból, semmit, amit a nemzetközi jog mindmáig érvényesít – másoknál. Érdekes: mintha – nem is mintha, hanem valóban – külön törvények vonatkoznának a magyar népre, a szétdobált, elajándékozott magyarlakta területekre.
Ott és akkor maga a legundorítóbb magyar arisztokrata, a hazaáruló Károlyi Mihály szállította ingyenes különvonatokkal az ordító román ezreket az erdélyi magyar fejedelmi városba, Gyulafehérvárra, hogy gyűlésezzenek Erdély átvételéről. Miközben a szintén elundorító Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla kiadta a parancsot az általános leszerelésre, mondván: nem akarok egyenruhát, katonát látni! Jobb házaknál azonnal fölakasztották volna a honvédelmi, hazaáruló minisztert s a főnökét!
Nekünk maradt a küzdelem anyanyelvünkért, miközben a haszonhúzó román kormányok rendre megszegik ígéreteiket. Jogalap nélkül megvonják jogainkat az élethez, földünkhöz. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik (Ady Endre verséből: Fölszállott a páva.) Nekünk dolgoznunk, összefognunk és hinnünk kell önmagunkban, mert álmaink nem hazugok, hanem valósak. December elseje miatt nem utálhatjuk meg a Megváltó születésnapját, ahogy a sok gazember miatt nem utálhatjuk meg a román népet sem…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Számunkra a nagy ünnepi vásár december elsejével, az egyik román nemzeti ünneppel kezdődik manapság. Azért manapság, mert Romániában rendszeresen időnként kicserélik a nemzeti ünnepeket, akár a himnuszokat.
Azon a trianoni, 1920-as nagy zsibvásáron egyedül Magyarország s a magyar nemzet fizette meg az árát mindennek, holott Magyarországnak semmi érdeke nem fűződött az első világháborúhoz. A nagy ajándékozások trianoni torán mindenki kapott országunk testéből, legtöbbet az az ország, amely rövid történelme során a legtöbbször szegte meg szerződéseit, hagyta cserben, illetve támadta sunyi módon hátba a szövetségeseit.
Ez a decemberi nagyvásár hátországa. Ez számunkra az ígérgetések kora és tora. Lásd 1918. december elsejének gyulafehérvári román ígérethalmazát. Semmit nem tartottak meg mindabból, semmit, amit a nemzetközi jog mindmáig érvényesít – másoknál. Érdekes: mintha – nem is mintha, hanem valóban – külön törvények vonatkoznának a magyar népre, a szétdobált, elajándékozott magyarlakta területekre.
Ott és akkor maga a legundorítóbb magyar arisztokrata, a hazaáruló Károlyi Mihály szállította ingyenes különvonatokkal az ordító román ezreket az erdélyi magyar fejedelmi városba, Gyulafehérvárra, hogy gyűlésezzenek Erdély átvételéről. Miközben a szintén elundorító Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla kiadta a parancsot az általános leszerelésre, mondván: nem akarok egyenruhát, katonát látni! Jobb házaknál azonnal fölakasztották volna a honvédelmi, hazaáruló minisztert s a főnökét!
Nekünk maradt a küzdelem anyanyelvünkért, miközben a haszonhúzó román kormányok rendre megszegik ígéreteiket. Jogalap nélkül megvonják jogainkat az élethez, földünkhöz. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik (Ady Endre verséből: Fölszállott a páva.) Nekünk dolgoznunk, összefognunk és hinnünk kell önmagunkban, mert álmaink nem hazugok, hanem valósak. December elseje miatt nem utálhatjuk meg a Megváltó születésnapját, ahogy a sok gazember miatt nem utálhatjuk meg a román népet sem…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 4.
Hol is kell döngetni?
Ünnep után sok a mosatlan. A csujogatásokat feledni kell, enni adni az állatoknak a csűrdöngölők után. Csujogatás volt a románok táborában bőven, ünnepelték azt az ötletet, hogy meg akarván segíteni az antant hatalmakat, hát felvállalták Erdély, a Bánság sorsát, hogy azóta is abból koldulunk.
Mi, akik még a szülőföld felszínén vagyunk, szombaton nagygyűlésre seregeltünk szépen, hogy figyelmeztetnénk a román fejeket az 1918-as gyulafehérvári ígéreteikre, melyekből egy szálat sem tartottak be. Most azon tűnődöm, miért is vagyunk ilyen naivak mi ezzel az elvárással, hiszen a román kormánykörök 1877 óta el eddig még minden szövetségesüket hátba támadták! Nekünk nem az ígéreteiket, hanem az érvényes nemzetközi jogokat kell, kellene számon kérnünk, de azt nagyon sürgősen. Trianon diktátumot komponált Magyarország ellen, földarabolta stb. Ez már közhely. Ám hol van az az ügyvéd, aki a trianoni ígéreteket kérné számon? Miért nem vonatkozik a nemzetközi jog a románokra? Mert itt van a döglött kutya elásva!
Emlékeztetnék tisztelettel arra is, miféle taknyoska kormány volt Károlyi Mihályé 1918-ban, milyen a – figyeljük a nevek hangzását –Simonyi-Semadam Sándoré 1920-ban, mely kormányfő küldte a békeszerződés aláírására Drasche-Lázár Alfrédot és Benard Ágostont. Egyikük sem Vereckén jött be Árpádékkal… A magyar küldöttségből Teleki Pált, Bethlen Istvánt, nagyszerű politikusainkat házi őrizetbe zárták az antant urak a párizsi szállodában, ki sem engedték, míg alá nem írta az említett két jelentéktelen úr a parancsolatot. Károlyiról annyit még, amit Sigmund Freud világhírű kortárs pszichológus mondott akkor: „a magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett miniszterelnöki székbe választaniuk?”
Nos, ilyen körülmények között kapták kézhez az országnyi területet sok nemzetiséggel együtt a románok. És mi elvárjuk 94 év után is az ígéreteik betartását. Nekünk minden hétfőn Strasbourgban, Brüsszelben kellene döngetnünk kaput s falat, követelnünk a nemzetközi jog megtelepítését Bukarestben, Kolozsváron, Szépkenyerűszentmártonban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ünnep után sok a mosatlan. A csujogatásokat feledni kell, enni adni az állatoknak a csűrdöngölők után. Csujogatás volt a románok táborában bőven, ünnepelték azt az ötletet, hogy meg akarván segíteni az antant hatalmakat, hát felvállalták Erdély, a Bánság sorsát, hogy azóta is abból koldulunk.
Mi, akik még a szülőföld felszínén vagyunk, szombaton nagygyűlésre seregeltünk szépen, hogy figyelmeztetnénk a román fejeket az 1918-as gyulafehérvári ígéreteikre, melyekből egy szálat sem tartottak be. Most azon tűnődöm, miért is vagyunk ilyen naivak mi ezzel az elvárással, hiszen a román kormánykörök 1877 óta el eddig még minden szövetségesüket hátba támadták! Nekünk nem az ígéreteiket, hanem az érvényes nemzetközi jogokat kell, kellene számon kérnünk, de azt nagyon sürgősen. Trianon diktátumot komponált Magyarország ellen, földarabolta stb. Ez már közhely. Ám hol van az az ügyvéd, aki a trianoni ígéreteket kérné számon? Miért nem vonatkozik a nemzetközi jog a románokra? Mert itt van a döglött kutya elásva!
Emlékeztetnék tisztelettel arra is, miféle taknyoska kormány volt Károlyi Mihályé 1918-ban, milyen a – figyeljük a nevek hangzását –Simonyi-Semadam Sándoré 1920-ban, mely kormányfő küldte a békeszerződés aláírására Drasche-Lázár Alfrédot és Benard Ágostont. Egyikük sem Vereckén jött be Árpádékkal… A magyar küldöttségből Teleki Pált, Bethlen Istvánt, nagyszerű politikusainkat házi őrizetbe zárták az antant urak a párizsi szállodában, ki sem engedték, míg alá nem írta az említett két jelentéktelen úr a parancsolatot. Károlyiról annyit még, amit Sigmund Freud világhírű kortárs pszichológus mondott akkor: „a magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett miniszterelnöki székbe választaniuk?”
Nos, ilyen körülmények között kapták kézhez az országnyi területet sok nemzetiséggel együtt a románok. És mi elvárjuk 94 év után is az ígéreteik betartását. Nekünk minden hétfőn Strasbourgban, Brüsszelben kellene döngetnünk kaput s falat, követelnünk a nemzetközi jog megtelepítését Bukarestben, Kolozsváron, Szépkenyerűszentmártonban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 15.
Szent Vendel Esztelneken
Mi gátolhatna meg abban, hogy alámerüljek? Valahová kirohanjak, kisettenkedjek, valahol leboruljak egy templomban, ahol egyedül lennék? Borban is alá lehet merülni, attól viszont megfárad a lélek is. Tegnap lejött egy elbeszélésem, ma reggel hívott a belügy. A hazai belügy salakja, a szigorú, a titkos. Nem az első, nem a tizedik eset.
Valahová kimenni. Kommandóra, föl a havasra. Vagy Gyimesekbe. Tél van. Volt ott egy tanítónő. Voltunk. Nem hagytam el. Elhagyni csak azt lehet, akinek ígérsz magadból sokat. Ő a tavaszon férjezett. Csak az nyugszik meg a vállalt sorsban, kinek volt mit odahagynia. A páterek. A Ferencek… És ott volt az az aranyos Vendel, később szent lett. Királyfi volt még 614-ben, szelíd, kedves, fiatal férfi. Nyugalomra vágyott, nem hatalomra. A legenda fölkapta szeretettel, ő lett a pásztorok védőszentje. „Ahol egy pásztor a botját beleszúrja a földbe, ott van a világ közepe.” Talán ő is szerette volna nálunk, Esztelneken.
Ez az! Igen, ez. Esztelnek. Ott élnek még most is eme hetvenes évek végén a remeték. Voltam náluk többször, mindig gyermeknek éreztem magam közöttük. Csend, nyugalom, béke, ima ízesíti az egyszerű eledelt.
– Most hová rohansz így, sebtiben csomagolva? – kérdezi ideiglenes párom. Elmondom. Megérti. Pénzt is kínál, nem kell.
– Tarisznyálhatok eledelt?
– Azt kérek szépen. Nem maradok sokat. Mindkét halántékom kívánja a kolostort.
– Vers? Valami?
– Nem. A titkosak, ma reggel is. Borulóba hoztak. Talán ezt is akarják időnként. A nyugalom ravatala.
– Ilyenkor megcsókolhatlak?
Kedves szent Vendel, vajon otthon vagytok? Vajon így, megriadtan föl tudnék gyalogolni Lassúágba, a havasra, erdőlakó gyimesi csángók közé? A busz egy óra múlva indul a székely Szentföldre, Kézdivásárhelyen túlra. Esztelnek vár.
A páter helyett egy földműves, munka-reverendás szerzetes fogad a tárt kapuban. Fával rakott szekeret terelnek be az udvarba. Meghajlik. Mindig meghajolnak picit. Ezért válok gyerekké jelenlétükben.
– Menjünk, kedves vendég, az atya várja.
– Honnan tudhatja, hogy jövök? – kérdezem döbbenten a szentséges, hideg épület árkádja alatt.
– Mert mindig várjuk önt is – mosolyog meglepett arcomra.
Meghallhatta? Megérezte? Mindig vár, tehát mindig figyeli a lépcsőház csendjét? Lefelé libeg néhány lépcsőfokot, karon fog mosolyogva, viszen föl egyenesen a melegbe. Soha nem kérdezik ők, hogy miért is jöttem. Valóságos anyásan ültetget a kis fotelbe, úgy na. Érezze magát jól. Mi újság odabenn?
– Advent van, atya. Várakozunk. A gyerekek várják az angyal jövetelét…
– Erő kell a várakozáshoz. Mert a hit erő. És várakozni csak azok tudnak hitükben, akik erősek.
Fölállt. És éreztem, a tenyerében is föl tudna venni ezzel a mosollyal. Kis házi oltárhoz megyen a szoba másik felébe, letérdel egy villanásnyit, én már mellette vagyok. Karon viszen mosolyogva az asztalig, két pohár borral lép az asztalhoz. halántékom már nem zúg. Mintha otthon lennék valahol, valahol. Van-e otthonom?
Együtt ebédelünk nyolcan. Ebéd után sokáig beszélgetünk. Mindig ilyen figyelmesek egymással, mindig. Mindenhol. Az Alpokban, ahol Vendel legelteti juhait. Tél van, de itt meleg, és későn veszem észre, hogy hirtelen ránk sötétedik.
– Ugyan hová sietne?! Magának szüksége van most csöpp nyugalomra. (Istenem, honnan tudja?) Aludjék itt, megkérjük. Reggel több busz is viheti majd. – Az atyának egyszerűen nem bírok ellent mondani.
Vacsora után ágyat, könyveket kapok egy kis szobában. Fiatalabb páter befűtött. Imáztam vele együtt. Akkor egy könyvet magához vett az ágyam fölül. Kérdeztem, megnézhetem, mit olvas? A töredezett fekete fedőlapok között kézzel másolt néhány sor, az imák között. Elolvashatom? Bólint, mosolyog. Mozdulatlan. „Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt, Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény. Ezen múlik minden. Nem lenne már nehéz meghalni *valamiért*, ami cél és jog, értelem és erkölcs. De senki nem látja ezt a célt. Csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.” Zárójelben: Márai Sándor, 1944. december.
Ránéztem a páterre. Láttam, mindkettőnk szemében nagyra nőtt a könny mögött az advent. Reggel ő kísért el a buszmegállóig. Remegve nézett az arcomra. Szerettük egymást.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mi gátolhatna meg abban, hogy alámerüljek? Valahová kirohanjak, kisettenkedjek, valahol leboruljak egy templomban, ahol egyedül lennék? Borban is alá lehet merülni, attól viszont megfárad a lélek is. Tegnap lejött egy elbeszélésem, ma reggel hívott a belügy. A hazai belügy salakja, a szigorú, a titkos. Nem az első, nem a tizedik eset.
Valahová kimenni. Kommandóra, föl a havasra. Vagy Gyimesekbe. Tél van. Volt ott egy tanítónő. Voltunk. Nem hagytam el. Elhagyni csak azt lehet, akinek ígérsz magadból sokat. Ő a tavaszon férjezett. Csak az nyugszik meg a vállalt sorsban, kinek volt mit odahagynia. A páterek. A Ferencek… És ott volt az az aranyos Vendel, később szent lett. Királyfi volt még 614-ben, szelíd, kedves, fiatal férfi. Nyugalomra vágyott, nem hatalomra. A legenda fölkapta szeretettel, ő lett a pásztorok védőszentje. „Ahol egy pásztor a botját beleszúrja a földbe, ott van a világ közepe.” Talán ő is szerette volna nálunk, Esztelneken.
Ez az! Igen, ez. Esztelnek. Ott élnek még most is eme hetvenes évek végén a remeték. Voltam náluk többször, mindig gyermeknek éreztem magam közöttük. Csend, nyugalom, béke, ima ízesíti az egyszerű eledelt.
– Most hová rohansz így, sebtiben csomagolva? – kérdezi ideiglenes párom. Elmondom. Megérti. Pénzt is kínál, nem kell.
– Tarisznyálhatok eledelt?
– Azt kérek szépen. Nem maradok sokat. Mindkét halántékom kívánja a kolostort.
– Vers? Valami?
– Nem. A titkosak, ma reggel is. Borulóba hoztak. Talán ezt is akarják időnként. A nyugalom ravatala.
– Ilyenkor megcsókolhatlak?
Kedves szent Vendel, vajon otthon vagytok? Vajon így, megriadtan föl tudnék gyalogolni Lassúágba, a havasra, erdőlakó gyimesi csángók közé? A busz egy óra múlva indul a székely Szentföldre, Kézdivásárhelyen túlra. Esztelnek vár.
A páter helyett egy földműves, munka-reverendás szerzetes fogad a tárt kapuban. Fával rakott szekeret terelnek be az udvarba. Meghajlik. Mindig meghajolnak picit. Ezért válok gyerekké jelenlétükben.
– Menjünk, kedves vendég, az atya várja.
– Honnan tudhatja, hogy jövök? – kérdezem döbbenten a szentséges, hideg épület árkádja alatt.
– Mert mindig várjuk önt is – mosolyog meglepett arcomra.
Meghallhatta? Megérezte? Mindig vár, tehát mindig figyeli a lépcsőház csendjét? Lefelé libeg néhány lépcsőfokot, karon fog mosolyogva, viszen föl egyenesen a melegbe. Soha nem kérdezik ők, hogy miért is jöttem. Valóságos anyásan ültetget a kis fotelbe, úgy na. Érezze magát jól. Mi újság odabenn?
– Advent van, atya. Várakozunk. A gyerekek várják az angyal jövetelét…
– Erő kell a várakozáshoz. Mert a hit erő. És várakozni csak azok tudnak hitükben, akik erősek.
Fölállt. És éreztem, a tenyerében is föl tudna venni ezzel a mosollyal. Kis házi oltárhoz megyen a szoba másik felébe, letérdel egy villanásnyit, én már mellette vagyok. Karon viszen mosolyogva az asztalig, két pohár borral lép az asztalhoz. halántékom már nem zúg. Mintha otthon lennék valahol, valahol. Van-e otthonom?
Együtt ebédelünk nyolcan. Ebéd után sokáig beszélgetünk. Mindig ilyen figyelmesek egymással, mindig. Mindenhol. Az Alpokban, ahol Vendel legelteti juhait. Tél van, de itt meleg, és későn veszem észre, hogy hirtelen ránk sötétedik.
– Ugyan hová sietne?! Magának szüksége van most csöpp nyugalomra. (Istenem, honnan tudja?) Aludjék itt, megkérjük. Reggel több busz is viheti majd. – Az atyának egyszerűen nem bírok ellent mondani.
Vacsora után ágyat, könyveket kapok egy kis szobában. Fiatalabb páter befűtött. Imáztam vele együtt. Akkor egy könyvet magához vett az ágyam fölül. Kérdeztem, megnézhetem, mit olvas? A töredezett fekete fedőlapok között kézzel másolt néhány sor, az imák között. Elolvashatom? Bólint, mosolyog. Mozdulatlan. „Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt, Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény. Ezen múlik minden. Nem lenne már nehéz meghalni *valamiért*, ami cél és jog, értelem és erkölcs. De senki nem látja ezt a célt. Csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.” Zárójelben: Márai Sándor, 1944. december.
Ránéztem a páterre. Láttam, mindkettőnk szemében nagyra nőtt a könny mögött az advent. Reggel ő kísért el a buszmegállóig. Remegve nézett az arcomra. Szerettük egymást.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 17.
A szabadságharcok méltósága
Nincs az a szabadságharc, mely meg ne döbbentené a világot. A tizenötödiktől a huszadik századig Észak-Amerika volt vezérhelyen a népirtásban. Mellesleg: őrzi ezt a helyet…
A világnak az a fele, amely értesül a huszadik, sőt huszonegyedik század szabadságharcairól, mert vannak, mindenütt rajonganak a szabadulni vágyó népek harcaiért.
Huszonöt esztendővel ezelőtt azt hitte a világ tájékozatlanabb fele, hogy ez az! Románia végre megcsinálja történetének első forradalmát. Az volt a téli forradalom. Valóban forradalmi helyzet volt. A diktátor feleségestül éppen hazaszottyant Perzsiából, aztán kezdődött a temesvári lázadás, ellenszegülés. A Nyugatról dirigált elképzelést egyetlen ember vállalta dűlőre vinni. Ő volt Tőkés László, fiatal magyar református lelkész. Hajszálon múlott, hogy nem életével fizetett.
Negyedszázaddal ezelőtt rögvest ki is derült, hogy a romániai föld nem alkalmas a forradalomra. Műanyagból volt mindaz, ami aztán lett belőle. Az ország totális (latin szó) teljes kifosztása balkáni módon. Az – állítólag – egyetlen dollár adóssággal nem terhelt ország odazuhant, ahol volt 1877-ben.
A szabadságharc, a forradalom nem román történelmi ügyintézés.
Akkor Budapesten voltam az Esti Hírlap szerkesztőségében. Rajongott mindenki a fővárosban – mi közöltük először, hogy a diktátor, Ceauşescu menekül –, azonnal megindult a rokonszenvmozgalom, a gyűjtés a segítésért. És akkor januárban már bejelentette a román fasizmus, hogy „már kétszer döngtek a román csizmák Budapest utcáin, s ha nem hagyják abba a pofázást, harmadszor is megyünk.” Ez volt Iliescu kiáltványának egy része.
Negyedszázad, sőt, két hónap elegendő volt ahhoz, hogy megismerjük, mire megy a játék. Sem a román népről, legkevésbé a magyarokról volt szó azután, hogy Tőkés László szavai Temesváron elhangzottak, egy szólamban a románokéval – semmi másról, mint a hatalom kisajátításáról.
Vannak, akik ünnepelnek. Ők azok. Pezsgőt bontanak. Ők azok. Tőkés László állampolgárságát megvonnák – azok is ők, akik soha egyetlen forradalmat nem indítottak, nem vívtak. Európában nem volt, nincs még egy ilyen nép, amelyik országrészeket kapott egyetlen kardvágás nélkül, Dobrudzsától Szalontáig.
Nem szabadságharcra emlékezünk idén is, mindig is Temesvár hírén-nevén, hanem egy hatalmas csalódás állapotában idézünk. Advent volt az a Temesvár románok, magyarok, szerbek, maradék nemzetiségek számára. Ez lett belőle – ami van.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nincs az a szabadságharc, mely meg ne döbbentené a világot. A tizenötödiktől a huszadik századig Észak-Amerika volt vezérhelyen a népirtásban. Mellesleg: őrzi ezt a helyet…
A világnak az a fele, amely értesül a huszadik, sőt huszonegyedik század szabadságharcairól, mert vannak, mindenütt rajonganak a szabadulni vágyó népek harcaiért.
Huszonöt esztendővel ezelőtt azt hitte a világ tájékozatlanabb fele, hogy ez az! Románia végre megcsinálja történetének első forradalmát. Az volt a téli forradalom. Valóban forradalmi helyzet volt. A diktátor feleségestül éppen hazaszottyant Perzsiából, aztán kezdődött a temesvári lázadás, ellenszegülés. A Nyugatról dirigált elképzelést egyetlen ember vállalta dűlőre vinni. Ő volt Tőkés László, fiatal magyar református lelkész. Hajszálon múlott, hogy nem életével fizetett.
Negyedszázaddal ezelőtt rögvest ki is derült, hogy a romániai föld nem alkalmas a forradalomra. Műanyagból volt mindaz, ami aztán lett belőle. Az ország totális (latin szó) teljes kifosztása balkáni módon. Az – állítólag – egyetlen dollár adóssággal nem terhelt ország odazuhant, ahol volt 1877-ben.
A szabadságharc, a forradalom nem román történelmi ügyintézés.
Akkor Budapesten voltam az Esti Hírlap szerkesztőségében. Rajongott mindenki a fővárosban – mi közöltük először, hogy a diktátor, Ceauşescu menekül –, azonnal megindult a rokonszenvmozgalom, a gyűjtés a segítésért. És akkor januárban már bejelentette a román fasizmus, hogy „már kétszer döngtek a román csizmák Budapest utcáin, s ha nem hagyják abba a pofázást, harmadszor is megyünk.” Ez volt Iliescu kiáltványának egy része.
Negyedszázad, sőt, két hónap elegendő volt ahhoz, hogy megismerjük, mire megy a játék. Sem a román népről, legkevésbé a magyarokról volt szó azután, hogy Tőkés László szavai Temesváron elhangzottak, egy szólamban a románokéval – semmi másról, mint a hatalom kisajátításáról.
Vannak, akik ünnepelnek. Ők azok. Pezsgőt bontanak. Ők azok. Tőkés László állampolgárságát megvonnák – azok is ők, akik soha egyetlen forradalmat nem indítottak, nem vívtak. Európában nem volt, nincs még egy ilyen nép, amelyik országrészeket kapott egyetlen kardvágás nélkül, Dobrudzsától Szalontáig.
Nem szabadságharcra emlékezünk idén is, mindig is Temesvár hírén-nevén, hanem egy hatalmas csalódás állapotában idézünk. Advent volt az a Temesvár románok, magyarok, szerbek, maradék nemzetiségek számára. Ez lett belőle – ami van.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 18.
Paizs Tibor harmadik országban (1946-2014)
Többet dolgozott, közölt vagy nem közölték, mint amennyit tudunk Róla. Az úgynevezett második Forrás-nemzedékben a legelsők között jelent meg verskötete (Keréknyom, 1968), ám az erdélyi magyar csillagjárás irányítását önhatalmúlag föl-, illetve levállalók sosem számították közénk őt. Más szóval: ő sem tartozott a dédelgetettek közé. Szakiskolát, majd tudományegyetemet végzett, sok képesítetlen munkát is előtte és közben, utána is. Magyarpalatka, a Mezőség szülöttje volt, újságíróskodott több helyen. Valamilyen okhalmaz arra kényszergette, hogy Erdélyét elhagyja 1989 januárjában, Magyarországon állapodott meg, nem messze Budapesttől, Pomázon. Ott már a többséghez tartozott családostól, noha gondosan megismerte a pomázi, betelepült későközépkori szerbek, horvátok immár magyar utódait.
Már szerepelt a Lászlóffy Aladár szerkesztette, jó hírű Vitorlaének antológiában. Könyvei közül említsek meg párat: Barlangrajz, versek, A ceruza kalandjai, gyermekversek, Tollbamondás, Bestiarium, A boldog bűn. Utóbbiak már Magyarországon. Építgette-őrizgette a kapcsolatrendszert Erdéllyel, s igen a reményt is önmagában a visszatérésre. Úgy látszott, könnyebb volt a családot elmozdítani, s menni idegenbe, mint visszafelé. Az otthontól távol is azt végezte, amire hivatottnak érezte magát, amihez tehetsége volt. Könyveket írt (vers, dráma, kisregény, esszé) az újságírás mellett.
A ’90-es évek vége felé kért meg egy alkalommal, nyáron, mondván, ő elkalandozik velem az Erdélyi-érchegységben, Szatmár környékén is, én pedig mutassam meg neki Székelyföldet. Még restelkedett is kissé. Nekivágtunk. Két hét mindkét részről a csodákból. Ragyogott a Hargitán, százéves Lada kocsija is megfiatalodott alattunk. Összegezvén tapasztalatait, megírta Erdélyi prikulicsok című nagyszerű élményregényét. Ezt akkor folytatásokban közölte a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap.
Sokévnyi fizikai szenvedés után költözött harmadik, végleges hazájába 2014. december 17-én. Hamvait januárban helyezik szülei mellé Kolozsváron a Házsongárdi temetőben.
Nyugodjék meg immár békességben!
Czegő Zoltán
Paizs Tibor: Erdélyi prikulicsok. Egy honfoglaló garabonciás álomlátása /Timp Kiadó, Budapest, 2008/
Paizs Tibor Magyarpalatka, 1946. február 26.–Pomáz, 2014. december 17.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Többet dolgozott, közölt vagy nem közölték, mint amennyit tudunk Róla. Az úgynevezett második Forrás-nemzedékben a legelsők között jelent meg verskötete (Keréknyom, 1968), ám az erdélyi magyar csillagjárás irányítását önhatalmúlag föl-, illetve levállalók sosem számították közénk őt. Más szóval: ő sem tartozott a dédelgetettek közé. Szakiskolát, majd tudományegyetemet végzett, sok képesítetlen munkát is előtte és közben, utána is. Magyarpalatka, a Mezőség szülöttje volt, újságíróskodott több helyen. Valamilyen okhalmaz arra kényszergette, hogy Erdélyét elhagyja 1989 januárjában, Magyarországon állapodott meg, nem messze Budapesttől, Pomázon. Ott már a többséghez tartozott családostól, noha gondosan megismerte a pomázi, betelepült későközépkori szerbek, horvátok immár magyar utódait.
Már szerepelt a Lászlóffy Aladár szerkesztette, jó hírű Vitorlaének antológiában. Könyvei közül említsek meg párat: Barlangrajz, versek, A ceruza kalandjai, gyermekversek, Tollbamondás, Bestiarium, A boldog bűn. Utóbbiak már Magyarországon. Építgette-őrizgette a kapcsolatrendszert Erdéllyel, s igen a reményt is önmagában a visszatérésre. Úgy látszott, könnyebb volt a családot elmozdítani, s menni idegenbe, mint visszafelé. Az otthontól távol is azt végezte, amire hivatottnak érezte magát, amihez tehetsége volt. Könyveket írt (vers, dráma, kisregény, esszé) az újságírás mellett.
A ’90-es évek vége felé kért meg egy alkalommal, nyáron, mondván, ő elkalandozik velem az Erdélyi-érchegységben, Szatmár környékén is, én pedig mutassam meg neki Székelyföldet. Még restelkedett is kissé. Nekivágtunk. Két hét mindkét részről a csodákból. Ragyogott a Hargitán, százéves Lada kocsija is megfiatalodott alattunk. Összegezvén tapasztalatait, megírta Erdélyi prikulicsok című nagyszerű élményregényét. Ezt akkor folytatásokban közölte a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap.
Sokévnyi fizikai szenvedés után költözött harmadik, végleges hazájába 2014. december 17-én. Hamvait januárban helyezik szülei mellé Kolozsváron a Házsongárdi temetőben.
Nyugodjék meg immár békességben!
Czegő Zoltán
Paizs Tibor: Erdélyi prikulicsok. Egy honfoglaló garabonciás álomlátása /Timp Kiadó, Budapest, 2008/
Paizs Tibor Magyarpalatka, 1946. február 26.–Pomáz, 2014. december 17.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 20.
Vezényelt történelem (Gazda József új könyve)
Gazda József kovásznai író, szociográfus legújabb, Vezényelt történelem című könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A kötetet értékelte és a szerzőt faggatta Czegő Zoltán író, publicista.
Czegő Zoltán bevezetőjében boncolgatta, műfajilag hova is sorolható a könyv. A regény feltételeinek eleget tesz, de mégsem az, inkább panaszesszé, történelmi tényáradat, lírai jeremiáda (Jeremiás siralmainak mintájára), a 20. század történelme balladában elmesélve... Végig borzongva olvasta a könyvet, tette hozzá Czegő, hiszen hatalmas, fájdalmas adatanyag, vallomásregény ez. Gazda József kifejtette: a téma számára nem új, egész életében foglalkoztatta a nemzet sorsa. Százszor és ezerszer feltette magának a kérdést, miért történt az, ami történt. A korra rálátást szerzett. 1970 óta, amikor az első magnót megvásárolta, a múlt század utolsó évtizedeinek tanúival kezdett beszélgetéseket rögzíteni. Sok emberrel mondatta el sorsát, legalább háromezer interjút készített, olyanokkal is, akik az első világháborúban harcoltak, a vörös forradalomban, a magyar forradalomban, a Székely Hadosztályban. Egy ozsdolai bácsi, aki 103 évesen mondta el történetét, azzal kezdte, 1901-ben finánc volt Fiuméban. Ezeket a vallomásokat Gazda József felhasználta írásaiban. Egy könyve is megjelent már a témában: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. Mindig arra törekedett, hogy valami szépet is nyújtson a nem szép históriával, mert ennek a nemzetnek a történelme szörnyű – tette hozzá. A könyvre ráírta, hogy sorsregény, de a műfajnak csak néhány eleme lelhető fel benne. A szereplőknek neve van, a színhely Sóhajföld, azon belül Sóhajd nevű falu, ahol lejátszódik a történet.
A történet adott, azon nem változtatott, hisz az utolsó évszázad történelmét dolgozta fel, azt, amit átéltünk. Meditatív könyvnek képzelte el. A szerző enyhe spekulativitással, de a valóság ütköztetésével meditál, és próbál választ adni a miértekre. Megítélése szerint a történetírók nem mondják ki a teljes igazságot. A hatalmi erő ráerőszakolja magát a népekre, tönkretéve azokat. Eredetileg A kereszt alatt címet szánta könyvének, de egy jó pillanatban megjelent előtte a zenekar, s a főhőst, az erőt, a pénz erejét elnevezte Karmesternek, s onnan adódott a Vezényelt történelem cím, s a kötetet egy hatalmas szimfónia tételeiként építette fel. A karmestert nem tudja megnevezni, csak addig, hogy a pénz hatalma, ereje, melynek ugyanúgy törvénye van, mint az életnek – mondotta a szerző.
A Vezényelt történelem szilveszter éjszakáján kezdődik és száz év múlva szilveszterkor ér véget. A körülírásokból kiviláglott, a világ nagyhatalmai szövetkeztek Magyarország ellen, hiszen még az első világháború előtt, 1910-ben megrajzolták Európa majdani térképét. S kiderült, ez a folyamat napjainkban is tart. A pénz uralma addig nem nyugszik, míg tönkre nem tesz. Mindezek után Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész hallgatóként feltette a kérdést: ilyen kisugárzás után marad-e valamilyen pozitív jövőkép? Gazda József bizakodóan szögezte le: van remény.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gazda József kovásznai író, szociográfus legújabb, Vezényelt történelem című könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A kötetet értékelte és a szerzőt faggatta Czegő Zoltán író, publicista.
Czegő Zoltán bevezetőjében boncolgatta, műfajilag hova is sorolható a könyv. A regény feltételeinek eleget tesz, de mégsem az, inkább panaszesszé, történelmi tényáradat, lírai jeremiáda (Jeremiás siralmainak mintájára), a 20. század történelme balladában elmesélve... Végig borzongva olvasta a könyvet, tette hozzá Czegő, hiszen hatalmas, fájdalmas adatanyag, vallomásregény ez. Gazda József kifejtette: a téma számára nem új, egész életében foglalkoztatta a nemzet sorsa. Százszor és ezerszer feltette magának a kérdést, miért történt az, ami történt. A korra rálátást szerzett. 1970 óta, amikor az első magnót megvásárolta, a múlt század utolsó évtizedeinek tanúival kezdett beszélgetéseket rögzíteni. Sok emberrel mondatta el sorsát, legalább háromezer interjút készített, olyanokkal is, akik az első világháborúban harcoltak, a vörös forradalomban, a magyar forradalomban, a Székely Hadosztályban. Egy ozsdolai bácsi, aki 103 évesen mondta el történetét, azzal kezdte, 1901-ben finánc volt Fiuméban. Ezeket a vallomásokat Gazda József felhasználta írásaiban. Egy könyve is megjelent már a témában: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. Mindig arra törekedett, hogy valami szépet is nyújtson a nem szép históriával, mert ennek a nemzetnek a történelme szörnyű – tette hozzá. A könyvre ráírta, hogy sorsregény, de a műfajnak csak néhány eleme lelhető fel benne. A szereplőknek neve van, a színhely Sóhajföld, azon belül Sóhajd nevű falu, ahol lejátszódik a történet.
A történet adott, azon nem változtatott, hisz az utolsó évszázad történelmét dolgozta fel, azt, amit átéltünk. Meditatív könyvnek képzelte el. A szerző enyhe spekulativitással, de a valóság ütköztetésével meditál, és próbál választ adni a miértekre. Megítélése szerint a történetírók nem mondják ki a teljes igazságot. A hatalmi erő ráerőszakolja magát a népekre, tönkretéve azokat. Eredetileg A kereszt alatt címet szánta könyvének, de egy jó pillanatban megjelent előtte a zenekar, s a főhőst, az erőt, a pénz erejét elnevezte Karmesternek, s onnan adódott a Vezényelt történelem cím, s a kötetet egy hatalmas szimfónia tételeiként építette fel. A karmestert nem tudja megnevezni, csak addig, hogy a pénz hatalma, ereje, melynek ugyanúgy törvénye van, mint az életnek – mondotta a szerző.
A Vezényelt történelem szilveszter éjszakáján kezdődik és száz év múlva szilveszterkor ér véget. A körülírásokból kiviláglott, a világ nagyhatalmai szövetkeztek Magyarország ellen, hiszen még az első világháború előtt, 1910-ben megrajzolták Európa majdani térképét. S kiderült, ez a folyamat napjainkban is tart. A pénz uralma addig nem nyugszik, míg tönkre nem tesz. Mindezek után Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész hallgatóként feltette a kérdést: ilyen kisugárzás után marad-e valamilyen pozitív jövőkép? Gazda József bizakodóan szögezte le: van remény.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 12.
Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 14.
Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 20.
Hátrálnunk már nincs hová
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 26.
Ki halálát halogatta…!
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 27.
Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 16.
Az író(nk) és kora
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 20.
Versmondó- és népdaléneklő verseny Sepsiszentgyörgyön
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) ez év február 20–22. között Sepsiszentgyörgyön szervezi a XVIII. Versmondó- és népdaléneklő versenyét. A rendezvényre közel száz olyan fiatalt várunk, akik életük valós részét képező értékének tekintik a verssel és a népdallal való foglalkozást, s az ilyen rendezvényeken gazdagodásként élik meg a népi kultúrával, illetve a nemzeti irodalommal való közös, ünnepi találkozást. A versmondóknak két verssel kell készülniük: az egyiket teljesen szabadon választhatják, míg a másikat József Attila, Farkas Árpád vagy Czegő Zoltán versei közül kell választaniuk. A népdalosok öt, szabadon választott népdallal készülnek. Az alább ismertetett programterv szerint az ünnepi megnyitót pénteken, február 20-án, 17 órától tartjuk, a rendezvény pedig vasárnap délben ér véget. Az ODFIE honlapján (www.odfie.hu) további részletek olvashatóak.
A rendezvény fő támogatói: a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület. A rendezvény szervezői az alábbi elérhetőségekkel állnak az érdeklődők és a sajtó rendelkezésére: Antonya Ilona (az ODFIE alelnöke, főszervező): 0756420119, antonya_ilona@yahoo.com; Popa Ilona (az ODFIE főtitkára): 0746205016, odfie@odfie.com
Az ODFIE Elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) ez év február 20–22. között Sepsiszentgyörgyön szervezi a XVIII. Versmondó- és népdaléneklő versenyét. A rendezvényre közel száz olyan fiatalt várunk, akik életük valós részét képező értékének tekintik a verssel és a népdallal való foglalkozást, s az ilyen rendezvényeken gazdagodásként élik meg a népi kultúrával, illetve a nemzeti irodalommal való közös, ünnepi találkozást. A versmondóknak két verssel kell készülniük: az egyiket teljesen szabadon választhatják, míg a másikat József Attila, Farkas Árpád vagy Czegő Zoltán versei közül kell választaniuk. A népdalosok öt, szabadon választott népdallal készülnek. Az alább ismertetett programterv szerint az ünnepi megnyitót pénteken, február 20-án, 17 órától tartjuk, a rendezvény pedig vasárnap délben ér véget. Az ODFIE honlapján (www.odfie.hu) további részletek olvashatóak.
A rendezvény fő támogatói: a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület. A rendezvény szervezői az alábbi elérhetőségekkel állnak az érdeklődők és a sajtó rendelkezésére: Antonya Ilona (az ODFIE alelnöke, főszervező): 0756420119, antonya_ilona@yahoo.com; Popa Ilona (az ODFIE főtitkára): 0746205016, odfie@odfie.com
Az ODFIE Elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
2015. február 25.
Kitárt markokkal
Nyughatatlan agyú, örökösen kitűnni vágyó ember, nevezetesen Bíró Béla szólal meg ismét a magyarság dolgaiban. Sosem tudott belenyugodni abba, hogy észre sem vették, vettük annak idején. Annak idején, amikor el kellett dönteni: mi leszünk és mi lesz vélünk, és mi azzal a néppel, amely ápol, s talán eltakar.
Itt azonnal igazgatnom kell a nyájas Olvasót: a romániai magyar néprészre gondolunk mi, B. B. szerint nacionalisták, soviniszták, akik – az ő szavaival élve – mindig elgáncsoljuk a román–magyar megbékélést. Bíró Béla egyetemi tanár lett, és ebben nagy szerepe volt az amerikai milliárdos Soros Györgynek, akinek a pénzén tartott előadásokat Budapesten – éppen ebben az értelemben, ahogy jeleztem az előbb. Rettenetes dühvel ostorozta a magyarságot, védte a románságot Romániában – óvta azt tőlünk, „fajgyűlölők” ellenében. Harcosan üvöltötte, hogy „Romániában nincs szükség magyar nyelvű egyetemekre”.
Nem elemzem tovább. Ne legyen az én révemen halhatatlan. Csak egy idézetet húsz évvel ezelőtti szavaiból: „Miből vettem volna házat?! Soros remekül fizet.”
És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba (Székely Hírmondó, 2015. február 24.), és azt nyilatkozni az autonómia ügyében, hogy „Erdély teljesen demokratikusan, jogosan, igazságosan Romániáé”. Tehát a birtokviszonyt, a szolgaságot, megaláztatást, a népirtást törvényesíti B. B., az ő szavával élve: legitimálja.
Óvakodóknak mondom el ismét, hogy az erdélyi román értelmiség 1918. december elsején semmi szín alatt nem akart Romániához csatlakozni. Mondjam tovább? A mostani románság nagy része hallani sem akar arról, hogy visszamenne – esetleg, noha senki nem kényszeríthetné – szülőföldjére, a régi Regátba. Emlékeztethetném B. B.-t arra az időre, amikor Romániában, a hatvanas, hetvenes években zárt városnak nyilvánították Nagyváradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt – oda csak románoknak szabadott költözni, magyarnak nem.
Hát ez a B. B.-féle demokrácia, ez a mostani, amelyben megtiltják a magyar szó használatát a gyógyszertárakban, a kórházakban. És ez az a demokrácia, amelyben házat lehet venni hazaárulásból. És hát – egyetemi tanár lehet bárki, csak tartania kell a markot a soros sorban.
Soha vitába nem bocsátkoznék vele. Vitatkozni csak egyenrangú felek tudnak. Most is csak az olvasók kedvéért.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nyughatatlan agyú, örökösen kitűnni vágyó ember, nevezetesen Bíró Béla szólal meg ismét a magyarság dolgaiban. Sosem tudott belenyugodni abba, hogy észre sem vették, vettük annak idején. Annak idején, amikor el kellett dönteni: mi leszünk és mi lesz vélünk, és mi azzal a néppel, amely ápol, s talán eltakar.
Itt azonnal igazgatnom kell a nyájas Olvasót: a romániai magyar néprészre gondolunk mi, B. B. szerint nacionalisták, soviniszták, akik – az ő szavaival élve – mindig elgáncsoljuk a román–magyar megbékélést. Bíró Béla egyetemi tanár lett, és ebben nagy szerepe volt az amerikai milliárdos Soros Györgynek, akinek a pénzén tartott előadásokat Budapesten – éppen ebben az értelemben, ahogy jeleztem az előbb. Rettenetes dühvel ostorozta a magyarságot, védte a románságot Romániában – óvta azt tőlünk, „fajgyűlölők” ellenében. Harcosan üvöltötte, hogy „Romániában nincs szükség magyar nyelvű egyetemekre”.
Nem elemzem tovább. Ne legyen az én révemen halhatatlan. Csak egy idézetet húsz évvel ezelőtti szavaiból: „Miből vettem volna házat?! Soros remekül fizet.”
És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba (Székely Hírmondó, 2015. február 24.), és azt nyilatkozni az autonómia ügyében, hogy „Erdély teljesen demokratikusan, jogosan, igazságosan Romániáé”. Tehát a birtokviszonyt, a szolgaságot, megaláztatást, a népirtást törvényesíti B. B., az ő szavával élve: legitimálja.
Óvakodóknak mondom el ismét, hogy az erdélyi román értelmiség 1918. december elsején semmi szín alatt nem akart Romániához csatlakozni. Mondjam tovább? A mostani románság nagy része hallani sem akar arról, hogy visszamenne – esetleg, noha senki nem kényszeríthetné – szülőföldjére, a régi Regátba. Emlékeztethetném B. B.-t arra az időre, amikor Romániában, a hatvanas, hetvenes években zárt városnak nyilvánították Nagyváradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt – oda csak románoknak szabadott költözni, magyarnak nem.
Hát ez a B. B.-féle demokrácia, ez a mostani, amelyben megtiltják a magyar szó használatát a gyógyszertárakban, a kórházakban. És ez az a demokrácia, amelyben házat lehet venni hazaárulásból. És hát – egyetemi tanár lehet bárki, csak tartania kell a markot a soros sorban.
Soha vitába nem bocsátkoznék vele. Vitatkozni csak egyenrangú felek tudnak. Most is csak az olvasók kedvéért.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 2.
Nótás, verses lármafák
Adj jeleket, tanácsokat, segítséget. Hagyj nyomot magad után ebben az életben, melytől olyan nagyon nehéz megválnod! Ha ezt teszed a mások hasznára, nem volt hiábavaló a küszködésed. Igen, valahogy így szokták elmondani az anyák, apák, tanárok, papok és még sokan mások.
Három napot töltött Sepsiszentgyörgyön néhány tucat unitárius magyar diák. Verseket tanultak, magyar népdalokat, és elhozták ide az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében. Csak úgy beültem magam is a templomba, a csöndbe verseket és dalokat hallgatni. Annál is inkább nagyszerűnek tűnt ez a rendezvénysorozat, mert fiatalok, egyetemisták szervezték a felnőttek, a hitközségek költségén és figyelmében.
Még arra is gondolhattam csak úgy egymagamban, hogy ha már az (ez) az államhatalom betiltotta a marosvásárhelyi nemzeti megemlékezésünket, itt vannak ezek a fiúk, lányok! Székely népviseletben és költőik verseivel, nagyapáik élő dalaival teremtettek március 15-i magyar nemzeti ünnepünk előtt olyan ünnepi készültséget templomunkban, hogy még a szomorúfűzek is rügyet vetettek nedvtől sárgán élő ágaikon. Jelen volt a Százlábú Néptáncegyüttes, jelen a Macskakő Diákszínjátszó Csoport is Kézdivásárhelyről, és jelen volt bizony az örvendezni tudó hallgatóság is.
Nem volt nehéz megszoknunk az utóbbi években, hogy Kovács István unitárius tiszteletes templomában mindig történik valami lélekemelő. Most az országból érkező magyar tanulókat, versenyző kicsiket és nagyobbakat gyűjtötte maga köré. Szentivánlaborfalvi Berde Mózes (Mózsa) nagy unitárius, szabadságharcos, 48-as politikus bizonyosan értesült a rendezvénysorozatról meghívó nélkül is, hát terjessze odafentről maga is, hogy megvagyunk, élünk, még nem vagyunk teljesen betiltva hatalmi szóval.
Ezért írtam fentebb, hogy a lármafát, a szent tüzet nem szabad engedni elaludni, jeleket kell adni szerte, és utakat keresvén, az igaz utat meglelni, kicövekelni, hogy látva lássák azt minden hitközségben minden hitbéliek. A rendezvénysorozatot támogatta a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület – mindnyájunk örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Adj jeleket, tanácsokat, segítséget. Hagyj nyomot magad után ebben az életben, melytől olyan nagyon nehéz megválnod! Ha ezt teszed a mások hasznára, nem volt hiábavaló a küszködésed. Igen, valahogy így szokták elmondani az anyák, apák, tanárok, papok és még sokan mások.
Három napot töltött Sepsiszentgyörgyön néhány tucat unitárius magyar diák. Verseket tanultak, magyar népdalokat, és elhozták ide az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében. Csak úgy beültem magam is a templomba, a csöndbe verseket és dalokat hallgatni. Annál is inkább nagyszerűnek tűnt ez a rendezvénysorozat, mert fiatalok, egyetemisták szervezték a felnőttek, a hitközségek költségén és figyelmében.
Még arra is gondolhattam csak úgy egymagamban, hogy ha már az (ez) az államhatalom betiltotta a marosvásárhelyi nemzeti megemlékezésünket, itt vannak ezek a fiúk, lányok! Székely népviseletben és költőik verseivel, nagyapáik élő dalaival teremtettek március 15-i magyar nemzeti ünnepünk előtt olyan ünnepi készültséget templomunkban, hogy még a szomorúfűzek is rügyet vetettek nedvtől sárgán élő ágaikon. Jelen volt a Százlábú Néptáncegyüttes, jelen a Macskakő Diákszínjátszó Csoport is Kézdivásárhelyről, és jelen volt bizony az örvendezni tudó hallgatóság is.
Nem volt nehéz megszoknunk az utóbbi években, hogy Kovács István unitárius tiszteletes templomában mindig történik valami lélekemelő. Most az országból érkező magyar tanulókat, versenyző kicsiket és nagyobbakat gyűjtötte maga köré. Szentivánlaborfalvi Berde Mózes (Mózsa) nagy unitárius, szabadságharcos, 48-as politikus bizonyosan értesült a rendezvénysorozatról meghívó nélkül is, hát terjessze odafentről maga is, hogy megvagyunk, élünk, még nem vagyunk teljesen betiltva hatalmi szóval.
Ezért írtam fentebb, hogy a lármafát, a szent tüzet nem szabad engedni elaludni, jeleket kell adni szerte, és utakat keresvén, az igaz utat meglelni, kicövekelni, hogy látva lássák azt minden hitközségben minden hitbéliek. A rendezvénysorozatot támogatta a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület – mindnyájunk örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 4.
A nagyszerű városi veréb
Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.
Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.
Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.
Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.
Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.
Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.
Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.
Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.
Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 17.
Nem kell őszig várni a kedvenc olvasmányra
Megjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása
Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését.
A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit.
Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz.
A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány.
Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Megjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása
Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését.
A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit.
Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz.
A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány.
Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 20.
Mi történik még a Kárpátok alatt?
Nem, nem tudtam máig, és most restelkedve kell bevallanom. Azért is szégyenkezem egyben, hogy velünk, itthon, földünkön az is megtörténhetett, hogy az iskolásoknak, kicsiknek s már gondolkodóknak az ellenőrző füzetébe román, idegen nyelven írják be a minősítést. Nem azt, hogy kitűnő, hanem azt: foarte bine. Indulat fog el, vagy valamilyen inger? Ebben a hangulatban vettem indulataim mellé a hírt, hogy a tanügyi osztályon minden iromány román nyelven születik és megyen ki az iskolákhoz.
Azt is most adom tovább, hogy Sepsiszentgyörgyön van egy autonóm terület, fönn a Szemerja (egykor Szent Mária) negyedben, új és módos házak több sora, máris tükrözi azt a jövendő állapotot, amelyet 30 évre halasztott odébb egyik mostani román tanácsosunk: ebben a városrészben házilag barkácsolt utcanevek vannak, kizárólag románul.
Nem a hivatalos forma, szín, nem. Önkényesen nevezgetik a maguk világát, akár a történelmüket.
Ismételem emitt azt is, amit két évvel ezelőtt a városi tanácsban szóvá tettem. Sepsiszentgyörgyön a Brâncuși szakiskolának minden külső, belső felirata kizárólag román nyelven. Ugyanígy a Mihai Viteazul középiskolában. Két évvel ezelőtt még várnunk kellett állítólag Bukarestből az egységes (típus-) táblák jóváhagyására. Nos, még és most mire várunk? Még hátra van az is, hogy az erdőkben a fákra románul írják ki: bükk, tölgy, fenyő, gyertyán.
Miért is kell nekünk szégyenkeznünk? Leginkább azért, mert téblábolók, tehetetlenek vagyunk. Gyávák, belenyugvók, és nem is kevéssé. Inkább ezért. Megtiltották a gyülekezésünket Marosvásárhelyen. Hogy ehhez mit szól Európa? Köpik rá, ránk?
Megérdemeljük. Javasoltam forma, menjünk hát Agyagfalvára! Tágas a tér, nem tologatnak járdákra – Agyagfalván szabad a madár is még.
A gyerekeket is erre tanítják, a szolgaságra. És még azért is szégyenkezhetünk – magamban ezt teszem –, hogy ez a mostani demokrata fiatalság kávézaccból, dohányfüstből sem jósolja a maga jövendőjét, nemhogy megteremtené.
Szabad-e magyarul sírni a Kárpátok alatt, székelyek, magyarok?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem, nem tudtam máig, és most restelkedve kell bevallanom. Azért is szégyenkezem egyben, hogy velünk, itthon, földünkön az is megtörténhetett, hogy az iskolásoknak, kicsiknek s már gondolkodóknak az ellenőrző füzetébe román, idegen nyelven írják be a minősítést. Nem azt, hogy kitűnő, hanem azt: foarte bine. Indulat fog el, vagy valamilyen inger? Ebben a hangulatban vettem indulataim mellé a hírt, hogy a tanügyi osztályon minden iromány román nyelven születik és megyen ki az iskolákhoz.
Azt is most adom tovább, hogy Sepsiszentgyörgyön van egy autonóm terület, fönn a Szemerja (egykor Szent Mária) negyedben, új és módos házak több sora, máris tükrözi azt a jövendő állapotot, amelyet 30 évre halasztott odébb egyik mostani román tanácsosunk: ebben a városrészben házilag barkácsolt utcanevek vannak, kizárólag románul.
Nem a hivatalos forma, szín, nem. Önkényesen nevezgetik a maguk világát, akár a történelmüket.
Ismételem emitt azt is, amit két évvel ezelőtt a városi tanácsban szóvá tettem. Sepsiszentgyörgyön a Brâncuși szakiskolának minden külső, belső felirata kizárólag román nyelven. Ugyanígy a Mihai Viteazul középiskolában. Két évvel ezelőtt még várnunk kellett állítólag Bukarestből az egységes (típus-) táblák jóváhagyására. Nos, még és most mire várunk? Még hátra van az is, hogy az erdőkben a fákra románul írják ki: bükk, tölgy, fenyő, gyertyán.
Miért is kell nekünk szégyenkeznünk? Leginkább azért, mert téblábolók, tehetetlenek vagyunk. Gyávák, belenyugvók, és nem is kevéssé. Inkább ezért. Megtiltották a gyülekezésünket Marosvásárhelyen. Hogy ehhez mit szól Európa? Köpik rá, ránk?
Megérdemeljük. Javasoltam forma, menjünk hát Agyagfalvára! Tágas a tér, nem tologatnak járdákra – Agyagfalván szabad a madár is még.
A gyerekeket is erre tanítják, a szolgaságra. És még azért is szégyenkezhetünk – magamban ezt teszem –, hogy ez a mostani demokrata fiatalság kávézaccból, dohányfüstből sem jósolja a maga jövendőjét, nemhogy megteremtené.
Szabad-e magyarul sírni a Kárpátok alatt, székelyek, magyarok?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 27.
A Brâncuşi-iskola kivétel? (Újabb táblaháború Sepsiszentgyörgyön)
A kétnyelvű feliratok miatt tört ki újabb vita a sepsiszentgyörgyi tanács soros ülésén tegnap: Cserey Zoltán szóvá tette, hogy már a prefektúrán, a Keleti-Kárpátok Múzeumán és a Mihai Viteazul Líceumon is kétnyelvű táblák vannak, egyedül a Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag által irányított Constantin Brâncuşi Szaklíceum helyezkedik a kisebbségi nyelvhasználati jogot szavatoló törvényen kívül.
Türelmünk és megértésünk határtalan, de amikor a tisztességes együttélés korlátait feszegetik, állást kell foglalnunk, és szükség esetén a törvény szigorával kell fellépnünk – véli a Pro Urbe díjas muzeológus, történész, aki azt is megkérdezte: a román kolléganő a magyarok iránti ellenszenve miatt nem hajlandó – a többszöri felszólítás ellenére sem – kötelezettségeinek eleget tenni, vagy a magyar nyelvet nem tartja méltónak arra, hogy egy táblára kerüljön a románnal? A polgármesteri hivatal álláspontját is tudakolta, mert szerinte nem kellene tűrni ezt a packázást: szoros határidőt kell szabni, és számon kell kérni teljesítését. Az RMDSZ-es Cserey Zoltán felvetéséhez két mondatban az EMNP-s Czegő Zoltán is csatlakozott, megemlítve, hogy két éve is beszéltek már erről a témáról, de minden látható eredmény nélkül.
Leplezetlen gúnnyal válaszolt erre Rodica Pârvan: emiatt nem tudnak aludni, minden más gondjuk megoldódott?
A Brâncuşi román tannyelvű iskola, ezért ő nem látja indokoltnak a magyar feliratot, és azt is hibának tartja, hogy a Mihai Vitezul „engedett”. Kollégái nyugalmáért tudatja, hogy a kétnyelvű táblán a román állam egyetlen jele sem látható – mert nem volt a tanácsban annyi tisztesség, hogy bár egy trikolórt rátegyen –, ezért úgy döntött, hogy egy másikat is rendel, az állami címerrel. Először azt függesztik ki, alája pedig a városcímerrel díszített kétnyelvű táblát, hogy mindenki azt nézze, ami neki tetszik. Határidők szabására a kollégának semmi hatásköre nincs, és nem válik becsületére, hogy ilyen semmiségekkel foglalkozik – de hát „önök egy más valóságban élnek” – jelentette ki. Cserey Zoltán emlékeztetett arra, hogy néhány éve már volt egy táblabotrány a Brâncuşi-iskolában: akkor diákokat vezényeltek ki, hogy a tudós, lexikonszerkesztő Lósy-Schmidt Ede háromnyelvű emléktáblája ellen tiltakozzanak. A vitához a liberális Mădălin Guruianu is hozzászólt: mindkét félnek címezve sajnálkozott, hogy olyan témával foglalkoznak, amelyről remélte, rég lecsengett. Nem rokon- vagy ellenszenvekről van szó, hanem a törvény betartásáról, de a feszültségek fenntartása nem vezet sehova. A napokban itt járt egy kolozsvári tévés csoport, akik a Szent György Napokról készítenek román és magyar nyelvű műsort, és igencsak elcsodálkoztak a Reflex fesztiválon: ők nem tudnak mást rólunk, minthogy zászlókon veszekedünk. Nagyon kínos volt – és akkor mit várunk el Bukaresttől? A kétnyelvű táblák tavaly szeptemberben készültek el, és érvényes építkezési engedély van a kihelyezésükre – közölte Sztakics Éva alpolgármester. A törvény nagyon pontosan leszögezi, hogy mit kell egy iskola névtáblájának tartalmaznia, és sem az állami címert, sem az oktatási minisztérium – egyébként sűrűn változó – nevét nem kell feltüntetni rajta. Az új táblákat a városi kertészet emberei szerelték fel, ez alkalommal például a Mikóról is minden más felirat eltűnt (korábban a prefektus felszólította a várost, hogy takarítsa le ezeket). Mivel Rodica Pârvan nem volt hajlandó a kétnyelvű táblát kifüggeszteni a Brâncuşi-líceumra, a városháza alkalmazottjai csak végrehajtóval tehették volna ezt meg, de – éppen a szomorú előzmények miatt – ezt el akarták kerülni – magyarázta. Végül leszögezte: az igazgatónő rendelhet akármilyen alternatív táblát, mert annak kihelyezéséhez is építkezési engedélyre van szüksége, és ezt valószínűleg nem fogja megkapni. Ezek után az RMDSZ-frakció vezetője, Miklós Zoltán egyenesen megkérdezte: mikor fogja Rodica Pârvan a törvényt betartani? A válasz ugyanolyan cinikus volt: hamarosan.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kétnyelvű feliratok miatt tört ki újabb vita a sepsiszentgyörgyi tanács soros ülésén tegnap: Cserey Zoltán szóvá tette, hogy már a prefektúrán, a Keleti-Kárpátok Múzeumán és a Mihai Viteazul Líceumon is kétnyelvű táblák vannak, egyedül a Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag által irányított Constantin Brâncuşi Szaklíceum helyezkedik a kisebbségi nyelvhasználati jogot szavatoló törvényen kívül.
Türelmünk és megértésünk határtalan, de amikor a tisztességes együttélés korlátait feszegetik, állást kell foglalnunk, és szükség esetén a törvény szigorával kell fellépnünk – véli a Pro Urbe díjas muzeológus, történész, aki azt is megkérdezte: a román kolléganő a magyarok iránti ellenszenve miatt nem hajlandó – a többszöri felszólítás ellenére sem – kötelezettségeinek eleget tenni, vagy a magyar nyelvet nem tartja méltónak arra, hogy egy táblára kerüljön a románnal? A polgármesteri hivatal álláspontját is tudakolta, mert szerinte nem kellene tűrni ezt a packázást: szoros határidőt kell szabni, és számon kell kérni teljesítését. Az RMDSZ-es Cserey Zoltán felvetéséhez két mondatban az EMNP-s Czegő Zoltán is csatlakozott, megemlítve, hogy két éve is beszéltek már erről a témáról, de minden látható eredmény nélkül.
Leplezetlen gúnnyal válaszolt erre Rodica Pârvan: emiatt nem tudnak aludni, minden más gondjuk megoldódott?
A Brâncuşi román tannyelvű iskola, ezért ő nem látja indokoltnak a magyar feliratot, és azt is hibának tartja, hogy a Mihai Vitezul „engedett”. Kollégái nyugalmáért tudatja, hogy a kétnyelvű táblán a román állam egyetlen jele sem látható – mert nem volt a tanácsban annyi tisztesség, hogy bár egy trikolórt rátegyen –, ezért úgy döntött, hogy egy másikat is rendel, az állami címerrel. Először azt függesztik ki, alája pedig a városcímerrel díszített kétnyelvű táblát, hogy mindenki azt nézze, ami neki tetszik. Határidők szabására a kollégának semmi hatásköre nincs, és nem válik becsületére, hogy ilyen semmiségekkel foglalkozik – de hát „önök egy más valóságban élnek” – jelentette ki. Cserey Zoltán emlékeztetett arra, hogy néhány éve már volt egy táblabotrány a Brâncuşi-iskolában: akkor diákokat vezényeltek ki, hogy a tudós, lexikonszerkesztő Lósy-Schmidt Ede háromnyelvű emléktáblája ellen tiltakozzanak. A vitához a liberális Mădălin Guruianu is hozzászólt: mindkét félnek címezve sajnálkozott, hogy olyan témával foglalkoznak, amelyről remélte, rég lecsengett. Nem rokon- vagy ellenszenvekről van szó, hanem a törvény betartásáról, de a feszültségek fenntartása nem vezet sehova. A napokban itt járt egy kolozsvári tévés csoport, akik a Szent György Napokról készítenek román és magyar nyelvű műsort, és igencsak elcsodálkoztak a Reflex fesztiválon: ők nem tudnak mást rólunk, minthogy zászlókon veszekedünk. Nagyon kínos volt – és akkor mit várunk el Bukaresttől? A kétnyelvű táblák tavaly szeptemberben készültek el, és érvényes építkezési engedély van a kihelyezésükre – közölte Sztakics Éva alpolgármester. A törvény nagyon pontosan leszögezi, hogy mit kell egy iskola névtáblájának tartalmaznia, és sem az állami címert, sem az oktatási minisztérium – egyébként sűrűn változó – nevét nem kell feltüntetni rajta. Az új táblákat a városi kertészet emberei szerelték fel, ez alkalommal például a Mikóról is minden más felirat eltűnt (korábban a prefektus felszólította a várost, hogy takarítsa le ezeket). Mivel Rodica Pârvan nem volt hajlandó a kétnyelvű táblát kifüggeszteni a Brâncuşi-líceumra, a városháza alkalmazottjai csak végrehajtóval tehették volna ezt meg, de – éppen a szomorú előzmények miatt – ezt el akarták kerülni – magyarázta. Végül leszögezte: az igazgatónő rendelhet akármilyen alternatív táblát, mert annak kihelyezéséhez is építkezési engedélyre van szüksége, és ezt valószínűleg nem fogja megkapni. Ezek után az RMDSZ-frakció vezetője, Miklós Zoltán egyenesen megkérdezte: mikor fogja Rodica Pârvan a törvényt betartani? A válasz ugyanolyan cinikus volt: hamarosan.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 14.
Szobrok csírátlan vetése
Megfontolásoknak vagyunk alanyi tanúi emitt, a Kárpát-kanyarban, Európa könyökhajlatában. Főként akkor, amikor ez a túlméretezett, összeajándékozott ország a mindennapi betevő falat előtt is azt fontolgatja: a sovány vacsora szolgálja-e a román nacionalizmust? Azt mondja a magyar szólás, hogy éhgyomorra nem lehet himnuszt énekelni. Csak a románt.
Ez a mi országunk, Románia, hamarább akarja behinteni Erdélyországot román tömeggyilkosok szobraival, mint a szántóföldeket jó magokkal. Most ismét Avram Iancu van terítéken. Șaguna-szobrunk már van Székelyföldön. Ez a Șaguna intézte sürgetve az orosz csapatok bejövetelét 1849-ben, a magyar szabadságharc és forradalom leverésére… Megfontolt, nem egy borongós elme képzete volt ez, mint Avram Iancunál.
Ez az Avram, akinek szeretője–szerelme egy 14 éves magyar lány volt (a férfi életét is megmentette egyszer), magyar tömegeket gyilkoltatott le császári szolgaként (!) a magyar forradalom ellenében! Most nemzeti hőst akarnak csinálni belőle. Szobrát Vajnafalvára kéri a kovásznai Iustinian Teculescu Kulturális Keresztény Egyesület román szerveződés.
Valószínű, azért kell a Iancu-szobor, mert Kovásznán a dr. Benedek Géza által alapított és az ő nevét viselő szívkórházat Nicolae Teculescu nevével akarják el- és átkeresztelni. És azt Iancu Avram védené. Ahogy Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetemet Babeșre, majd a Bolyai Tudományegyetemet Babeș–Bolyaira. Ez a szóban levő, néhai Iustinian Teculescu ortodox román püspök – ő szervezte 1918-ban a gyulafehérvári román népgyűlést – most mint Avram Iancu szobrának a másvilágról ideidézője jelenik meg az említett egyesület révén. A kórház frontjára pedig az említett, titokzatos kuruzsló, Nicolae Teculescu neve kerül: Teculescu–Benedek.
Az Európai Bizottság autonómiakérésünket aljas módon elutasította. Ezzel a román hatalom szabad kezet kapott. Ez az egyetlen szabadság itt: a szabadrablás szabad kezei. Azt mondotta egy magyar nemes úr 1847-ben, a Nagyalföldön: Én nem Rúzsa Sándortúl félek, hanem attúl, hogy ennek a legénynek a hetvenkedése nehogy ragályossá váljék. Én nem söpredéktől, nem a haláltól félek; én a román fasizmustól, a népirtástól féltem népemet, utódaimat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Megfontolásoknak vagyunk alanyi tanúi emitt, a Kárpát-kanyarban, Európa könyökhajlatában. Főként akkor, amikor ez a túlméretezett, összeajándékozott ország a mindennapi betevő falat előtt is azt fontolgatja: a sovány vacsora szolgálja-e a román nacionalizmust? Azt mondja a magyar szólás, hogy éhgyomorra nem lehet himnuszt énekelni. Csak a románt.
Ez a mi országunk, Románia, hamarább akarja behinteni Erdélyországot román tömeggyilkosok szobraival, mint a szántóföldeket jó magokkal. Most ismét Avram Iancu van terítéken. Șaguna-szobrunk már van Székelyföldön. Ez a Șaguna intézte sürgetve az orosz csapatok bejövetelét 1849-ben, a magyar szabadságharc és forradalom leverésére… Megfontolt, nem egy borongós elme képzete volt ez, mint Avram Iancunál.
Ez az Avram, akinek szeretője–szerelme egy 14 éves magyar lány volt (a férfi életét is megmentette egyszer), magyar tömegeket gyilkoltatott le császári szolgaként (!) a magyar forradalom ellenében! Most nemzeti hőst akarnak csinálni belőle. Szobrát Vajnafalvára kéri a kovásznai Iustinian Teculescu Kulturális Keresztény Egyesület román szerveződés.
Valószínű, azért kell a Iancu-szobor, mert Kovásznán a dr. Benedek Géza által alapított és az ő nevét viselő szívkórházat Nicolae Teculescu nevével akarják el- és átkeresztelni. És azt Iancu Avram védené. Ahogy Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetemet Babeșre, majd a Bolyai Tudományegyetemet Babeș–Bolyaira. Ez a szóban levő, néhai Iustinian Teculescu ortodox román püspök – ő szervezte 1918-ban a gyulafehérvári román népgyűlést – most mint Avram Iancu szobrának a másvilágról ideidézője jelenik meg az említett egyesület révén. A kórház frontjára pedig az említett, titokzatos kuruzsló, Nicolae Teculescu neve kerül: Teculescu–Benedek.
Az Európai Bizottság autonómiakérésünket aljas módon elutasította. Ezzel a román hatalom szabad kezet kapott. Ez az egyetlen szabadság itt: a szabadrablás szabad kezei. Azt mondotta egy magyar nemes úr 1847-ben, a Nagyalföldön: Én nem Rúzsa Sándortúl félek, hanem attúl, hogy ennek a legénynek a hetvenkedése nehogy ragályossá váljék. Én nem söpredéktől, nem a haláltól félek; én a román fasizmustól, a népirtástól féltem népemet, utódaimat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. április 21.
Anyanyelvünkről érdeklődők nélkül
„Soha nem volt nemzetünk tanúja olyan nyelvrontásnak, mint ez utóbbi 25 évben. (…) A tétlenség, a szabadesés ellen hívjuk össze a magyartanárok, iskolaigazgatók, a sajtó és illetékes intézményvezetők nyílt tanácsát” – fogalmazta meg Czegő Zoltán költő, író az általa tegnap délutánra meghirdetett anyanyelvi tanácskozás célját.
A Székely Mikó Kollégium díszterme azonban nagyon tágasnak bizonyult, azok közül ugyanis, akikről úgy vélte a kezdeményező, tehetnek is valamit a nyelvromlás megakadályozásáért, ugyanvalóst kevesen jelentek meg. Pedig joggal és jogosan állapította meg Czegő Zoltán: kétségbeejtő a helyzet, elképesztő iramban romlik a magyar nyelv, szakad rá az ég és az idegen szó. És a nyelvhasználat adott ponton politikai kérdéssé is válik, hiszen a politikai vezetőnek kötelessége a nyelv tisztaságának megőrzése is, hívta fel a figyelmet Péter Sándor. De a pedagógusok, a művelődési intézmények képviselőinek hiányában a szűk körű tanácskozó társaság egyebet nem tehetett, mint jó néhány elrettentő példa sorolását követően abban a reményben távozott, legközelebb talán kevesebb lesz a közömbös és több az anyanyelve tisztaságának megőrzéséért cselekedni akaró magyar ember.
(vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Soha nem volt nemzetünk tanúja olyan nyelvrontásnak, mint ez utóbbi 25 évben. (…) A tétlenség, a szabadesés ellen hívjuk össze a magyartanárok, iskolaigazgatók, a sajtó és illetékes intézményvezetők nyílt tanácsát” – fogalmazta meg Czegő Zoltán költő, író az általa tegnap délutánra meghirdetett anyanyelvi tanácskozás célját.
A Székely Mikó Kollégium díszterme azonban nagyon tágasnak bizonyult, azok közül ugyanis, akikről úgy vélte a kezdeményező, tehetnek is valamit a nyelvromlás megakadályozásáért, ugyanvalóst kevesen jelentek meg. Pedig joggal és jogosan állapította meg Czegő Zoltán: kétségbeejtő a helyzet, elképesztő iramban romlik a magyar nyelv, szakad rá az ég és az idegen szó. És a nyelvhasználat adott ponton politikai kérdéssé is válik, hiszen a politikai vezetőnek kötelessége a nyelv tisztaságának megőrzése is, hívta fel a figyelmet Péter Sándor. De a pedagógusok, a művelődési intézmények képviselőinek hiányában a szűk körű tanácskozó társaság egyebet nem tehetett, mint jó néhány elrettentő példa sorolását követően abban a reményben távozott, legközelebb talán kevesebb lesz a közömbös és több az anyanyelve tisztaságának megőrzéséért cselekedni akaró magyar ember.
(vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 23.
Székelyek jelen időben
Eddig már valahogy eljutottunk százötven esztendő alatt, hogy a Habsburgoktól, kommunistáktól parancsolt magyar néptörténet ellenében tudnak szólalni kutatóink, tudósaink, néprajzosaink. És hogy mondatom valóságát megvilágítsam, egyik sötét, mai történelemhamisító szavait kell írásban meghangosítanom, hadd hallják. Glatz Ferenc (1941-) „magyar” akadémikus, egyetemi tanár, számtalan maga teremtette bizottság, alapítvány, akadémiai részleg létrehozója és mindennek – még az Akadémiának is (MTA) – egykori elnöke magyarázza a magyarokról:
„Ezek primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció (így! –C. Z.) görbe lábú gyilkosok; nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el… A föld magántulajdonát sem ismerik, karikalábúak… Évszázadok alatt szoktak az egyenes járáshoz…”
A jelen és a múlt hasonló történelemhamisítói, finnugrista nyelvészei ellenében kellett szólnia Rokaly József gyergyói történésznek, magyar eredet- és nyelvkutatónak is. Ahogy a háromszéki székely falu, Szentkatolna is kigyöngyözte a maga nagy tudósát, (Szentkatolnai) Bálint Gábort (1844–1913), húsz ázsiai és európai nyelv ismerőjét, a magyar nép és nyelv eredetének kutatóját, Gyergyócsomafalva is elküldte a maga Rokaly Józsefét felszólalásra, (1941-).
Tavaly télen jelent meg hatalmas könyve, A SZÉKI-TA, a székely eredetkérdés tisztázása címmel. December elején mutatta be könyvét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Könyveit és 50 év munkásságát méltatták Budapesten. Megkapta a „Rovóbán czím örököse”címet és a Kettőskereszt kitüntetést. Az AMAMA Műveltség Egyesület, karöltve a Miskolci Bölcsész Egyesülettel, valamint a Magyar Koronaőrök Egyesületével, részesítette ebben a megtiszteltetésben március 21-én, tizenkilenc társával együtt. A kutatók közös tanulmánykötetét kiadták ez alkalomra. (Őshon, ősműveltség, ősi írás.) A szertartás a Magyar Országos Levéltár lovagtermében zajlott, a közös tanulmánykötet bemutatásának keretében.
Lapunk tisztelettel üdvözli Rokaly Józsefet a nagy megtiszteltetés alkalmából is, jó munkát kívánva a továbbiakban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Eddig már valahogy eljutottunk százötven esztendő alatt, hogy a Habsburgoktól, kommunistáktól parancsolt magyar néptörténet ellenében tudnak szólalni kutatóink, tudósaink, néprajzosaink. És hogy mondatom valóságát megvilágítsam, egyik sötét, mai történelemhamisító szavait kell írásban meghangosítanom, hadd hallják. Glatz Ferenc (1941-) „magyar” akadémikus, egyetemi tanár, számtalan maga teremtette bizottság, alapítvány, akadémiai részleg létrehozója és mindennek – még az Akadémiának is (MTA) – egykori elnöke magyarázza a magyarokról:
„Ezek primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció (így! –C. Z.) görbe lábú gyilkosok; nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el… A föld magántulajdonát sem ismerik, karikalábúak… Évszázadok alatt szoktak az egyenes járáshoz…”
A jelen és a múlt hasonló történelemhamisítói, finnugrista nyelvészei ellenében kellett szólnia Rokaly József gyergyói történésznek, magyar eredet- és nyelvkutatónak is. Ahogy a háromszéki székely falu, Szentkatolna is kigyöngyözte a maga nagy tudósát, (Szentkatolnai) Bálint Gábort (1844–1913), húsz ázsiai és európai nyelv ismerőjét, a magyar nép és nyelv eredetének kutatóját, Gyergyócsomafalva is elküldte a maga Rokaly Józsefét felszólalásra, (1941-).
Tavaly télen jelent meg hatalmas könyve, A SZÉKI-TA, a székely eredetkérdés tisztázása címmel. December elején mutatta be könyvét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Könyveit és 50 év munkásságát méltatták Budapesten. Megkapta a „Rovóbán czím örököse”címet és a Kettőskereszt kitüntetést. Az AMAMA Műveltség Egyesület, karöltve a Miskolci Bölcsész Egyesülettel, valamint a Magyar Koronaőrök Egyesületével, részesítette ebben a megtiszteltetésben március 21-én, tizenkilenc társával együtt. A kutatók közös tanulmánykötetét kiadták ez alkalomra. (Őshon, ősműveltség, ősi írás.) A szertartás a Magyar Országos Levéltár lovagtermében zajlott, a közös tanulmánykötet bemutatásának keretében.
Lapunk tisztelettel üdvözli Rokaly Józsefet a nagy megtiszteltetés alkalmából is, jó munkát kívánva a továbbiakban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. május 11.
Arany János védelme alatt
Mintha mindent, ami 1849-ben és utána romlásba ment, nekik kellene és lehetne helyre hozni, úgy dolgoznak ezek a székelyek. Mi lenne ez, ha nem egy új reformkor? Az erdélyiek semmit nem engedhetnek veszendőbe, mert tudva tudhatják, ami arra jut, tízszer annyi időbe és fáradságba kerül a helyrehozása. Itt van ez az Orbán Balázs, ugyebár. Van, aki azt mondta rá, bent az akadémián, hogy ez az ember vagy táltos, vagy futóbolond. Ölbe vette a Kelet világát addig is, amíg Székelyfölddel egyelőre nem tehette. És most itt van Bálint Gábor, Kelet másik szerelmese, mindmáig az egyetlen ember, aki az összes turáni nyelvet ismeri. Ő egyenesen azt vállalta, míg én itt főtitkárkodom az akadémián, hogy a magyarság teljes ázsiai rokonságát idecitálja, mármint Pestbudára, haza, hogy higgyünk egymásnak, legalább mi, a családon belül.
Arany János így tűnődött egymagában, végtelen türelemmel azok iránt is, akik az akadémiában csak azt akarták látni, hogy a féltehetségükkel ők maguk hogy igyekeznek mennyekbe menni. Ha a vérséget kell keresni, el kell valakinek menni Ázsiába is, a mongolokhoz is, százfelé is, míg egyszer az utcán, teveháton, piacon meglegyinti füledet az ismerős beszéd: mintha magyarul szólna vagy ahhoz hasonlatoson. Ezt és ilyesmit ír az akadémiának, aztán azt is ez a Szentkatolnai Bálint Gábor, hogy éppen most tanult meg csuvasul, cseremiszül, hogy a rokon nyelvjárásokat is együvé tudja habarni, összevetni, mi derül ki mindabból.
Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé. Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé! Ezt írtam vala a kapcsos könyvembe. Ezt is. Mert én már a megvizsgált köveket messzire nem vethetem. De csak nézem ezeket a székelyeket, nézem, látom is, nem csak nézem, ahogy elvállalják egy nemzet sorsát elintézésre, mert nekik az sürgős a vesztes szabadságforradalom vérbefojtása után.
Balázs, az Orbán, s ez a Bálint. Most leve belőle tanár az universzitáson, de a katedra mellett küzdenie kell felfedezései elfogadtatásáért. S mi haszna harminc ázsiai nyelv ismeretének, ha Paul Hunsdorfer, a bécsi tanár parancsolja a tudós Bálint Gábornak s az akadémiának, mi az igaz a mi történelmünkben?! A másik székelynek, Kőrösi Csoma Sándornak dehogy is próbált volna egyetlen angol is utasítgatásokba bocsátkozni! Úgy, de úgy támogatták a tudós Sándort, ahogy most Hunsdorfer–Hunfalvy kiebrudalja Bálintot.
– Valaki jár odakinn, Márton. Eressze be, ha ide akar – szólt a szolgának Arany János, az akadémia elöregedett főtitkára. – Nem szökhetek már én sem egy helyett kettőt.
– Hát ott az ördög, ahol emlegetik, való igaz – fogadta a vendéget az idős költő Arany János.
– Ahol szidnak, én onnét se menekülök, főtitoknok uram, János – ezzel robbant be a csöndbe Szentkatolnai uram, az egyetemi tanár. – Azt a rengeteg ázsiai nyelvet én megtanultam, megdolgoztam vélük s érettük, de egyiken se szidtak még sose.
– Jer ide, Bálint Gábor, ülj mellém egy órácskát délidőben. Éppen véled, meg Orbán Balázzsal, a másik székellyel foglalatoskodtam gondolatban, erre megjelensz a legjobbkor s élve. Tudod-e…
– Annyi mindent nem tudok még, s minél többet igen, egyre nő, amit nem…
– Hányszor gondoltam eddig is arra, be nagyon mennék én veled Ázsiába, de hát engem már senki nem hív, nem viszen, ez a Zichy Jenő gróf se. Hasznomat se vennétek amott.
– A sok nyelv mind szerszám nekem, összehasonlítás, összevetés. De a Toldiért annyi mindent odaadnék, igen én! Ma is csoda annak a magyar nyelvezete, maga a csoda. Az a helyzet, hogy nekünk, magyaroknak még a történeti eredetünköt is eltagadják. Idegenek állítják, hogy a magyarok történetéről biztosat nem lehet tudni. Hát s már aki! Ezeknek a tanát én nyíltan mételytannak nyilvánítom. Sem nyelvészeti, sem történeti megállapításaik fapénzt sem érnek. Kényelmi tekintetből az akadémiai emberek hallani sem akarnak az ázsiai török–tatár fajú népekről. Arról sem, miért tiltja az itthoni bécsi idegenség a vérrokonainkat mitőlünk…
Délutánba hajlott ez a nap is az Úr 1876. esztendejében. Ebédelni mentek csendes kis házba, Arany kedves, tűnődésre alkalmas zugába.
– Hát Orbán Balázs felől valamit, Gábor, hátha… De egyél is, miközben…
Az akadémia még nem is tudta, hogy ott s akkor fogalmazta meg lemondását Arany János.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mintha mindent, ami 1849-ben és utána romlásba ment, nekik kellene és lehetne helyre hozni, úgy dolgoznak ezek a székelyek. Mi lenne ez, ha nem egy új reformkor? Az erdélyiek semmit nem engedhetnek veszendőbe, mert tudva tudhatják, ami arra jut, tízszer annyi időbe és fáradságba kerül a helyrehozása. Itt van ez az Orbán Balázs, ugyebár. Van, aki azt mondta rá, bent az akadémián, hogy ez az ember vagy táltos, vagy futóbolond. Ölbe vette a Kelet világát addig is, amíg Székelyfölddel egyelőre nem tehette. És most itt van Bálint Gábor, Kelet másik szerelmese, mindmáig az egyetlen ember, aki az összes turáni nyelvet ismeri. Ő egyenesen azt vállalta, míg én itt főtitkárkodom az akadémián, hogy a magyarság teljes ázsiai rokonságát idecitálja, mármint Pestbudára, haza, hogy higgyünk egymásnak, legalább mi, a családon belül.
Arany János így tűnődött egymagában, végtelen türelemmel azok iránt is, akik az akadémiában csak azt akarták látni, hogy a féltehetségükkel ők maguk hogy igyekeznek mennyekbe menni. Ha a vérséget kell keresni, el kell valakinek menni Ázsiába is, a mongolokhoz is, százfelé is, míg egyszer az utcán, teveháton, piacon meglegyinti füledet az ismerős beszéd: mintha magyarul szólna vagy ahhoz hasonlatoson. Ezt és ilyesmit ír az akadémiának, aztán azt is ez a Szentkatolnai Bálint Gábor, hogy éppen most tanult meg csuvasul, cseremiszül, hogy a rokon nyelvjárásokat is együvé tudja habarni, összevetni, mi derül ki mindabból.
Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé. Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé! Ezt írtam vala a kapcsos könyvembe. Ezt is. Mert én már a megvizsgált köveket messzire nem vethetem. De csak nézem ezeket a székelyeket, nézem, látom is, nem csak nézem, ahogy elvállalják egy nemzet sorsát elintézésre, mert nekik az sürgős a vesztes szabadságforradalom vérbefojtása után.
Balázs, az Orbán, s ez a Bálint. Most leve belőle tanár az universzitáson, de a katedra mellett küzdenie kell felfedezései elfogadtatásáért. S mi haszna harminc ázsiai nyelv ismeretének, ha Paul Hunsdorfer, a bécsi tanár parancsolja a tudós Bálint Gábornak s az akadémiának, mi az igaz a mi történelmünkben?! A másik székelynek, Kőrösi Csoma Sándornak dehogy is próbált volna egyetlen angol is utasítgatásokba bocsátkozni! Úgy, de úgy támogatták a tudós Sándort, ahogy most Hunsdorfer–Hunfalvy kiebrudalja Bálintot.
– Valaki jár odakinn, Márton. Eressze be, ha ide akar – szólt a szolgának Arany János, az akadémia elöregedett főtitkára. – Nem szökhetek már én sem egy helyett kettőt.
– Hát ott az ördög, ahol emlegetik, való igaz – fogadta a vendéget az idős költő Arany János.
– Ahol szidnak, én onnét se menekülök, főtitoknok uram, János – ezzel robbant be a csöndbe Szentkatolnai uram, az egyetemi tanár. – Azt a rengeteg ázsiai nyelvet én megtanultam, megdolgoztam vélük s érettük, de egyiken se szidtak még sose.
– Jer ide, Bálint Gábor, ülj mellém egy órácskát délidőben. Éppen véled, meg Orbán Balázzsal, a másik székellyel foglalatoskodtam gondolatban, erre megjelensz a legjobbkor s élve. Tudod-e…
– Annyi mindent nem tudok még, s minél többet igen, egyre nő, amit nem…
– Hányszor gondoltam eddig is arra, be nagyon mennék én veled Ázsiába, de hát engem már senki nem hív, nem viszen, ez a Zichy Jenő gróf se. Hasznomat se vennétek amott.
– A sok nyelv mind szerszám nekem, összehasonlítás, összevetés. De a Toldiért annyi mindent odaadnék, igen én! Ma is csoda annak a magyar nyelvezete, maga a csoda. Az a helyzet, hogy nekünk, magyaroknak még a történeti eredetünköt is eltagadják. Idegenek állítják, hogy a magyarok történetéről biztosat nem lehet tudni. Hát s már aki! Ezeknek a tanát én nyíltan mételytannak nyilvánítom. Sem nyelvészeti, sem történeti megállapításaik fapénzt sem érnek. Kényelmi tekintetből az akadémiai emberek hallani sem akarnak az ázsiai török–tatár fajú népekről. Arról sem, miért tiltja az itthoni bécsi idegenség a vérrokonainkat mitőlünk…
Délutánba hajlott ez a nap is az Úr 1876. esztendejében. Ebédelni mentek csendes kis házba, Arany kedves, tűnődésre alkalmas zugába.
– Hát Orbán Balázs felől valamit, Gábor, hátha… De egyél is, miközben…
Az akadémia még nem is tudta, hogy ott s akkor fogalmazta meg lemondását Arany János.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. május 18.
Kötelező a hűség?
Gyermekkoromban tanító bácsi akartam lenni. Nagydiák koromban vakmerőn megnyílt előttem a tanári pálya. Kényszerített, hitegetett. Egyetemet végeztem, akkor is visszaintegetett szerető melegséggel a gyermekkorom, olyankor is, mikor Korondon tanító úrnak, tanító bácsinak szólítottak. „A falu elejéhez” tartoztunk. Első levelemben is azt írtam anyáméknak haza, hogy falura kerültem, középiskolába, a falu és a nép felügyelője leszek… Majd aztán Sepsibükszádra, egy szegény faluba…
Pártparancs volt, hogy pedagógusoknak, orvosoknak ingázni nem szabad. Három évet egyetem után „in mediu rural”, azaz falun kell tölteni. Nem sorolom. Egy hónapja sincs, hogy az anyanyelv védelmére szerveztem volna tanácskozást Sepsiszentgyörgyön. Soha ilyen híg, szemetes, elidegenített nem volt a magyar nyelv, amilyenné vált 25 év alatt. Ezt fájlalom évtizedek óta, ezt 1988 és 2010 között Budapesten. Ránk szakadt a nyugati típusú demokrácia minden mocskával. Személyesen beszéltem a helyi három nagy líceum vezetőivel, tanáraival. Lapokban kiáltott a hirdetés – nem volt annak meghallója! A három hatalmas magyar intézetből egyetlen egy tanár, tanító nem jött el a megbeszélésre, mit is lehetne tenni a magyar anyanyelv védelmére.
Nem tartom személyi sérelmemnek. Megismétlem majd a meghívást. Ahogy azt sem tekintem sérelmemnek, hogy a minap Baróton egyetlen tanár, tanító, egyetlen lélek nem volt ott az író–olvasó találkozón.
Valamikor, nem is régen, tilos volt hasonló találkozókat szervezni. A ’80-as évek második felében már nem is mehettünk találkozókra, csak akkor, ha fele-fele arányban vittünk román írókat, költőket is. Keserű volt a kürtőskalács, amivel néhol megkínáltak.
Azt sejtettem, mibe cseppenek vissza Romániában, ha visszadisszidálok Magyarországról. Azt is mondottam akkoriban, hogy olyan nemzetrészemhez menekülök vissza, melynek fiai tele honvággyal, noha nincs honuk; tele hazaszeretettel, pedig nincs hazájuk. Az az ország, mely polgárait milliószám üldözi, az nem haza. És telítve vagyunk Székelyföldünk, szülőföldünk iránti aggodalommal, szeretettel, mikor a román hatalom teljesen lerabolta lelkeinket, hegyeinket, erdőinket s a jó tisztességet is erről a földről. Iskoláinkat, templomainkat és azok tulajdonjogát tekinti ez a román hatalom semmisnek, úgyszintén – saját anyanyelvünket.
Ma szabad ingázni Bükszádra Szentgyörgyről, a diákság szabadon tesz azt, amit akar, térdig füstben és kávészagban. És a tanító, a tanár megengedi magának e demokráciában a közömbösséget a magyar anyanyelv iránt.
Van-e hűség, ami kötelez? Mert egykor, nem is olyan régen, kötelező volt tapsolni a hatalomnak, kötelező volt ott lakni, ahol a tanuló lakott. Kétségeim nem általánosak, hanem szűrő jellegűek. Ne sorakozzanak ezrek a maguk védelmére akkor, amikor a magyar anyanyelv védelmére egyetlen tanárt, tanítót nem tudtunk elérni. Heteken át tüntettünk naponta a Mikó Kollégium államosítása ellen – hol voltak onnan is a tanárok százai? Nem állhattam szóba velük, mert szóba sem álltak a magyar nyelv lepusztítása dolgaiban. Ezt anélkül is megírtam volna, ha nem látom ma a Székely Hírmondóban a nagybetűs címet: A pedagógus igazsága.
Van ilyen is. Mindig is volt. Ám hol van, hová tűnt, hová menekült ki innét a nemzeti megtartó igazság? Anyanyelvi szemétdombon él nyelvében a magyar nemzet ma. És vajon lehet-e jobbra várni? Aki hitte eddig valamelyest, hogy a román állami diktatúra csak szőr mentén végzi kiirtásunkat, magyarmentesítni ezt a Romániát, az iszonyúan téved. Nyílt a háború ellenünk. És Európa a legaljasabb módon hagyott magunkra ismét, mint máskor is, Trianon óta. Semmit nem tesz, mert minden belügy itt, Romániáé. De a mi ügyünket miért kellett kisöpörni iskolákból, intézetekből, hivatalokból?
„A haza mindenek előtt! Hass, alkoss, gyarapíts…” Jó, Kölcsey is költő volt. De Orbán Balázs, a legnagyobb székely szavai se jutnak el az igazságot, a megmaradást követelő pedagógusok, tanárok közé? A hűség kötelez. A hűséget nem lehet kötelezni. – Itt lettünk szegények.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gyermekkoromban tanító bácsi akartam lenni. Nagydiák koromban vakmerőn megnyílt előttem a tanári pálya. Kényszerített, hitegetett. Egyetemet végeztem, akkor is visszaintegetett szerető melegséggel a gyermekkorom, olyankor is, mikor Korondon tanító úrnak, tanító bácsinak szólítottak. „A falu elejéhez” tartoztunk. Első levelemben is azt írtam anyáméknak haza, hogy falura kerültem, középiskolába, a falu és a nép felügyelője leszek… Majd aztán Sepsibükszádra, egy szegény faluba…
Pártparancs volt, hogy pedagógusoknak, orvosoknak ingázni nem szabad. Három évet egyetem után „in mediu rural”, azaz falun kell tölteni. Nem sorolom. Egy hónapja sincs, hogy az anyanyelv védelmére szerveztem volna tanácskozást Sepsiszentgyörgyön. Soha ilyen híg, szemetes, elidegenített nem volt a magyar nyelv, amilyenné vált 25 év alatt. Ezt fájlalom évtizedek óta, ezt 1988 és 2010 között Budapesten. Ránk szakadt a nyugati típusú demokrácia minden mocskával. Személyesen beszéltem a helyi három nagy líceum vezetőivel, tanáraival. Lapokban kiáltott a hirdetés – nem volt annak meghallója! A három hatalmas magyar intézetből egyetlen egy tanár, tanító nem jött el a megbeszélésre, mit is lehetne tenni a magyar anyanyelv védelmére.
Nem tartom személyi sérelmemnek. Megismétlem majd a meghívást. Ahogy azt sem tekintem sérelmemnek, hogy a minap Baróton egyetlen tanár, tanító, egyetlen lélek nem volt ott az író–olvasó találkozón.
Valamikor, nem is régen, tilos volt hasonló találkozókat szervezni. A ’80-as évek második felében már nem is mehettünk találkozókra, csak akkor, ha fele-fele arányban vittünk román írókat, költőket is. Keserű volt a kürtőskalács, amivel néhol megkínáltak.
Azt sejtettem, mibe cseppenek vissza Romániában, ha visszadisszidálok Magyarországról. Azt is mondottam akkoriban, hogy olyan nemzetrészemhez menekülök vissza, melynek fiai tele honvággyal, noha nincs honuk; tele hazaszeretettel, pedig nincs hazájuk. Az az ország, mely polgárait milliószám üldözi, az nem haza. És telítve vagyunk Székelyföldünk, szülőföldünk iránti aggodalommal, szeretettel, mikor a román hatalom teljesen lerabolta lelkeinket, hegyeinket, erdőinket s a jó tisztességet is erről a földről. Iskoláinkat, templomainkat és azok tulajdonjogát tekinti ez a román hatalom semmisnek, úgyszintén – saját anyanyelvünket.
Ma szabad ingázni Bükszádra Szentgyörgyről, a diákság szabadon tesz azt, amit akar, térdig füstben és kávészagban. És a tanító, a tanár megengedi magának e demokráciában a közömbösséget a magyar anyanyelv iránt.
Van-e hűség, ami kötelez? Mert egykor, nem is olyan régen, kötelező volt tapsolni a hatalomnak, kötelező volt ott lakni, ahol a tanuló lakott. Kétségeim nem általánosak, hanem szűrő jellegűek. Ne sorakozzanak ezrek a maguk védelmére akkor, amikor a magyar anyanyelv védelmére egyetlen tanárt, tanítót nem tudtunk elérni. Heteken át tüntettünk naponta a Mikó Kollégium államosítása ellen – hol voltak onnan is a tanárok százai? Nem állhattam szóba velük, mert szóba sem álltak a magyar nyelv lepusztítása dolgaiban. Ezt anélkül is megírtam volna, ha nem látom ma a Székely Hírmondóban a nagybetűs címet: A pedagógus igazsága.
Van ilyen is. Mindig is volt. Ám hol van, hová tűnt, hová menekült ki innét a nemzeti megtartó igazság? Anyanyelvi szemétdombon él nyelvében a magyar nemzet ma. És vajon lehet-e jobbra várni? Aki hitte eddig valamelyest, hogy a román állami diktatúra csak szőr mentén végzi kiirtásunkat, magyarmentesítni ezt a Romániát, az iszonyúan téved. Nyílt a háború ellenünk. És Európa a legaljasabb módon hagyott magunkra ismét, mint máskor is, Trianon óta. Semmit nem tesz, mert minden belügy itt, Romániáé. De a mi ügyünket miért kellett kisöpörni iskolákból, intézetekből, hivatalokból?
„A haza mindenek előtt! Hass, alkoss, gyarapíts…” Jó, Kölcsey is költő volt. De Orbán Balázs, a legnagyobb székely szavai se jutnak el az igazságot, a megmaradást követelő pedagógusok, tanárok közé? A hűség kötelez. A hűséget nem lehet kötelezni. – Itt lettünk szegények.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. május 26.
A szétmetszett magyarság
Talán már nem is Trianon szörnyű csonkolásait érzem és látom a legnagyobb traumaként, hiszen azt ránk erőltették, inkább az fáj jobban, amit mi mostanában öncsonkolásban végzünk el önmagunkon. Mintha már nem is fájna a romlás, az önrontás, a tagadás, a meghasonlottság. Amikor azt mondom, hogy a magyarság lemetszi magáról a magyarságát, már nem feltétlenül az ország- és nemzetárulókra gondolok, hanem az általam nemrég még tisztelt magyar értelmiség egy részére, aki már önmagába mardos, de a nemzetét rontogatja.
Olyan nagy költőre, mint Parti Nagy Lajos például, akit költői, esztétikai mércének is tekinthettünk nemrég, mára a szavai, mondandói értelmezhetetlenné váltak. S éppen nemzeti ünnepünket, március idusát találja alkalmas alkalomnak, hogy a mai nemzeti jobboldalt megfejthetetlen fogalomsorral fasisztoidnak, mélyrepülő paródiának kiáltsa ki, egy kalap alá véve a Fideszt, a Jobbikot, a KDNP-t, s a nagy gyurmára kimondja, hogy arrogáns társaság. S teszi olyan nyelven, mely már nem is liberális, nem is neoliberális, balliberális, hanem mindez még posztliberalizmussal is becsokimázolva.
Mintha teljesen mindegy lenne, hogy ki viszi végromlásba nemzetünket, a felelőtlen bankármilliárdos Gyurcsány, netán Szigetvári, Harangozóék, az áruló Simicska, Tamás Gáspár Miklós, mások. Egyetlen közös ellenséget kerestek, s Orbán Viktor személyében meg is találták azt, s úgy szólják le, pocskondiázzák, mintha reggelire Dunántúlt fogyasztana, aztán Kisalföldet früstökre, mert feltette magában, hogy teljes romlásba taszítja országát és népét, ő, az egyetlen államférfi, kisebb kaliberű politikusok között.
Tőkés László szerencsétlen kijelentésén is elcsodálkoztam, aki úgy ugrasztaná össze a mai kormánypártot és Kelemen Hunort, hogy közben Szilágyi Zsoltban látja az igazi nemzetpolitika letéteményesét. De Tőkés László korrigál (van ereje hozzá!), Parti Nagy Lajosék nem. A magyar értelmiség mindig politizált, de a népe mellett, nem ellene. Most egyértelműen ellene, akárha ez lenne a kordivat. Czegő Zoltán barátom megcsúfolt nyelvünket félti teljes joggal, én többet: a meggyalázott nemzeti gondolatot.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Talán már nem is Trianon szörnyű csonkolásait érzem és látom a legnagyobb traumaként, hiszen azt ránk erőltették, inkább az fáj jobban, amit mi mostanában öncsonkolásban végzünk el önmagunkon. Mintha már nem is fájna a romlás, az önrontás, a tagadás, a meghasonlottság. Amikor azt mondom, hogy a magyarság lemetszi magáról a magyarságát, már nem feltétlenül az ország- és nemzetárulókra gondolok, hanem az általam nemrég még tisztelt magyar értelmiség egy részére, aki már önmagába mardos, de a nemzetét rontogatja.
Olyan nagy költőre, mint Parti Nagy Lajos például, akit költői, esztétikai mércének is tekinthettünk nemrég, mára a szavai, mondandói értelmezhetetlenné váltak. S éppen nemzeti ünnepünket, március idusát találja alkalmas alkalomnak, hogy a mai nemzeti jobboldalt megfejthetetlen fogalomsorral fasisztoidnak, mélyrepülő paródiának kiáltsa ki, egy kalap alá véve a Fideszt, a Jobbikot, a KDNP-t, s a nagy gyurmára kimondja, hogy arrogáns társaság. S teszi olyan nyelven, mely már nem is liberális, nem is neoliberális, balliberális, hanem mindez még posztliberalizmussal is becsokimázolva.
Mintha teljesen mindegy lenne, hogy ki viszi végromlásba nemzetünket, a felelőtlen bankármilliárdos Gyurcsány, netán Szigetvári, Harangozóék, az áruló Simicska, Tamás Gáspár Miklós, mások. Egyetlen közös ellenséget kerestek, s Orbán Viktor személyében meg is találták azt, s úgy szólják le, pocskondiázzák, mintha reggelire Dunántúlt fogyasztana, aztán Kisalföldet früstökre, mert feltette magában, hogy teljes romlásba taszítja országát és népét, ő, az egyetlen államférfi, kisebb kaliberű politikusok között.
Tőkés László szerencsétlen kijelentésén is elcsodálkoztam, aki úgy ugrasztaná össze a mai kormánypártot és Kelemen Hunort, hogy közben Szilágyi Zsoltban látja az igazi nemzetpolitika letéteményesét. De Tőkés László korrigál (van ereje hozzá!), Parti Nagy Lajosék nem. A magyar értelmiség mindig politizált, de a népe mellett, nem ellene. Most egyértelműen ellene, akárha ez lenne a kordivat. Czegő Zoltán barátom megcsúfolt nyelvünket félti teljes joggal, én többet: a meggyalázott nemzeti gondolatot.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 1.
Csernáton örökbe fogadta
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
Trianon bekövetkeztének okai
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 4.
Magyari Lajos (1942–2015)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)