Népes tömeg előtt avatták fel szeptember 25-én Thököly Imre domborművét a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium udvarán. Az ünnepség a Vártemplomban kezdődött, ahol az avatás díszvendége, Tőkés László református püspök hirdetett igét. Bátorította az enyedi szórvány közösséget, hogy megszabaduljon a kishitűségtől. Díjakat adtak át a domborművet megalkotó Kő Pál szobrászművésznek és Dinnyés József zeneköltőnek, aki erre az alkalomra egy dalt szerzett. A kollégium udvarán Szőcs Ildikó igazgató mondott beszédet. Tudomása szerint a kollégium falán lévő dombormű az első Thököly-emlékhely Erdélyben. Az avatásra azért került sor ezen a napon, mert szeptember 25-én született Késmárkon /1657-ben/, ezen a napon, 1690. szeptember 25-én választották Erdély fejedelmének, majd ugyancsak ebben az őszi hónapban, 1705-ben, száműzetésben hunyt el Nikomédiában. Czegő Zoltán író alkotta meg a szöveget a dombormű alá, amely így hangzik: „Akkor küszködött mindenekkel, amikor rengett a föld a nemzet alatt”. Az igazgató köszönetet mondott mindenkinek, aki segített abban, hogy ezt a napot igazi szép ünneppé varázsolják, többek között, Beke Mihálynak, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatójának, Pásztori Kupán István ny. lelkipásztornak, Seprődi Kis Attilának, az iskola vezetőinek, tanárainak, valamint egész személyzetének. Czegő Zoltán beszédében elmondta: Thököly Imre emléke ezentúl az enyedi Őrhegy szellemi védelme alatt áll. A magyar nemzet szakadatlan harcának egyik szakaszában, ugyanúgy, mint Petőfi, ő sem érhette el az igazi magyar együttműködést. – Adassék meg tehát nékünk Enyeden, Aradon, Sopronban, Eszéken, Kassán a nemzeti egyetértés és a hiteles magyar nemzeti öntudat – hangsúlyozta. /Az Őrhegy szellemi védelmében Thököly-ünnepség a Bethlen-kollégiumban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

Élete egyik nagy csodája volt, hogy látott imádkozni a nagyenyedi vártemplomban egyszerre hatszáz gyermeket, írta Czegő Zoltán. Mind a Bethlen Gábor Kollégium diákjai voltak, akik hallgathatták Tőkés László püspök biztató szavait, amit az Úr igéjének tartunk: Ne féljetek, ne féljetek bízni és imádkozni. Czegő Zoltán hatszáz tanuló arcán látta a szabadság, a szabad szólás hallatlan erejét. Valahol így kezdődtek a nemzetmentő harcok. „Tomory Pál püspök 1526-ban a mohácsi csatamezőn imádkozott a haza megmentéséért, aztán zászlót ragadva kiáltotta: Utánam! Ott veszítettünk. Tomory és megannyi főpap halt, hullott idegen hatalmak vermeibe, a magyarság s annak országa. Most Nagyenyeden hatszáz gyermek hangos imáját hallva, látva arra gondoltam, hogy ők most szüleikkel együtt bizton mehetnek püspökük, Tőkés László után …” /Czegő Zoltán: Amikor várfalak rendülnek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 5./

Még vannak elegen, akik élnek és tanúskodnak 1956 szabadságharca mellett, és vannak elegen azok is, akik nem feledik a tavalyi október 23-at, a véreset, a könnygázasat, a gumibotosat. Magyarország népét 2006 október 23-án megverte a magyar kormány egyenruhás rendőrsége. Ma azt vágja a szemünkbe egy mostani országgyűlési képviselő, hogy börtönből szabadult köztörvényes bűnözők és nyilaskeresztes fasiszták csinálták 1956-ot. Mi mozdulatlanok, tétlenek vagyunk akkor, amikor ellenségeink lázasan tüsténkednek, országolnak, földet osztanak, és bankot, írta Czegő Zoltán. A türelem nem volt a miénk 1956-ban. Miénk volt 2006-ban, amikor ima közben vertek meg, tette hozzá. /Czegő Zoltán: Ima közben is vernek? (Pesti posta). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./

Egy napon két könyvbemutató volt Kézdivásárhelyen, egyik a Vigadóban, másik a Céhtörténeti Múzeumban. Czegő Zoltán mutatta be az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjra érdemesült regényét, az Időrianást, majd dr. Szőcs Géza családkönyvével, A lélek hangja cíművel ismerkedhetett a közönség. A Vigadó kiállítótermében az Erdélyi Magyar Könyvklub mutatta be imponáló választékát de jelen volt Sántha Attila cége is, a Zelegor Könyvkiadó székely és csángó könyveivel. Könczey Lilla elmondta, a könyvesszakmáról diplomát szerzett Budapesten, és saját könyvárus vállalkozást indított Kézdivásárhelyen. /Sylvester Lajos: Karácsonyi könyvvásár. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 8./

Két éve azt mondta Czegő Zoltán, hogy nemsokára hazajön. Haza Erdélybe, haza Sepsiszentgyörgyre. Sosem tudott elszakadni szülőföldjétől. Czegő Zoltán Budapestről is hetente ír a szűkebb pátriában megjelenő Háromszék című újságban. Olvashatók féltő dohogásai a mai magyar helyzetről. Beszéde kellemetlen bizonyos füleknek. Czegő Zoltán nemzedéke a modernség csúcsaira törő erdélyi költészetet visszavezette közösségi hivatásához, nemzetszolgáló szerepéhez, a Forrás második nemzedékének költői a kisebbségi sorból fakadó felelősségtudat művészi szószólói. Magyarországra való áttelepülése után Czegő lírája kettős hangzatúvá vált: a kettős honosság, az odahaza és az itthon más-más ritmusa, az erdélyi és az anyaországi élmények szembesítése, amelynek lírai dokumentuma volt az 1996-os kötet, a Lelkek világhuzatban. A hetvenéves Czegő Zoltán költészetének fontos része az elődeire és a kortárs alkotókra, illetve művükre reflektáló versek sora. A költő fölidézi Dsida Jenőt, verset címez Csoóri Sándornak; verset ajánl Nagy Gáspárnak, akik a magyarság életesélyeinek s elszánt keresői. /Bölöni Domokos: „Egy bolygó hasad meg alattam” Czegő Zoltán hetvenéves. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Tüntetést és ellentüntetést is szerveznek július 23-án estére Budapesten a XII. kerületi Turul-szoborhoz: jobboldali szervezetek az emlékmű megmaradásáért, baloldali fiatalok pedig a lebontásáért demonstrálnak. A XII. kerület második világháborús polgári és katonai áldozatai emlékére 2005 októberében állítottak turulszobrot az Istenhegyi és a Böszörményi út sarkán. A XII. kerület a Fővárosi Bírósághoz fordult, a bíróság azonban április 9-én jogerősen kimondta: a jogsértő állapotot meg kell szüntetni, a szobrot el kell távolítani. A turulszobor fennmaradásához május 29-én nem adott hozzájárulást a Fővárosi Közgyűlés, amelyben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek van többsége. /Tüntetés és ellentüntetés a Turul-szoborért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 24./ Kányádi írja, örök figyelmeztetésül a mai s későbbi politikamentes (apolitikus) magyar írók elé a futó homokba: ,,Aki ért és megértet, egy népet megéltet" – idézte Czegő Zoltán. És a „kisebbségben illegő kormánytalan kormányának most azon jár az esze, hogy a XII. kerület polgármesteri hivatala mellől, a szép oldalból a nemrég fölépített Turul madár-szobrot eltakarítsa valaki. Az a vállalkozó valaki az MSZP IX. kerületi polgármestere, ő vállalta, hogy ha másképp nem, hát karhatalommal is eltakarítja az ősi magyar eredetmonda egyik legfőbb alakjának mását, a turulmadarat. ”„Ahol van nemzeti önérzet, ott van haladás, nemzet, lásd Romániát, Szlovákiát, szedte-vette új történelmükkel, de az övék!”„Turult vegyenek! És lélekharangszót veszünk itt, mert a harangokat szertelopkodták halmozottan előnyös helyzetűek. Erdély, mentsd meg, vidd el a turult!” /Czegő Zoltán: Turult vegyenek! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 24./

Budapesten elhunyt Seprődi Kiss Attila színész, rendező /Sepsiszentgyörgy, 1941. febr. 17. – Budapest, 2008. aug. 1/. Hatvanhét évet élt, abból mintegy huszonhármat Magyarországon. Szinte minden romániai magyar színházban rendezett. Sepsiszentgyörgyön kezdte pályáját, ott rendezett, illetve onnan ment Temesvárra, Nagyváradra, Szatmárra. Egész sor Csurka-darabot rendezett még a hetvenes, nyolcvanas években, amikor nem lelkesedtek a különböző pártbizottságok Csurka István eszméiért. A rendszerváltoztatás után rendezett felvidéki színházaknál, hazajárt Sepsiszentgyörgyre is. Magyarországi életvitele, sorsa jellemző arra, hogyan lehet mellőzni a tehetségeket pártelvárásoknak megfelelően. Két évtizedig nem kapott biztató lehetőséget. Kisfilmjei emlékezetesek. Utolsó műve, a teljes Caragiale-fordítás most jelent meg. /Czegő Zoltán: Elhunyt Seprődi Kiss Attila (1941–2008). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./

Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./

A 60 éves kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművésznek és feleségének, Bodoni Zsuzsa festőművésznek közös tárlata nyílt Szolnokon. A múltban Vetró András sorra alkotta meg az 1848-as szabadsághősök szobrait /Szolnokon áll egyik munkája, Damjanich János-domborműve/, a Vetró-féle panteonban ott van Liszt Ferenc, Szabó Dezső és Kós Károly is. A kiállítást a Sepsiszentgyörgyről Magyarországra települt Czegő Zoltán nyitotta meg. /Czegő Zoltán: Szivárvány Kézdivásárhely és Szolnok között. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

A közel húszesztendős Hazanéző 2008/2-es számát olvasva Nagy Pál irodalomtörténész megállapította: nem sok párja van a Kárpát-medencében egy ilyenfajta magyar folyóiratnak! Székelyföldön, Korondon szerkesztik a folyóiratot, amely tolmácsolja a világnak figyelemre érdemes mondandóját főként ennek az értékteremtő erdélyi régiónak a szellemiségéről. Ambrus Lajos szerepel a lapban, továbbá Benczédi Sándor, Bölöni Domokos, Czegő Zoltán, Páll Lajos és Ráduly János, Simó Márton és Tófalvi Zoltán. De sorolni lehetne az előző évfolyamokban közölt tanulmányok és esszék szerzőinek, a költőknek és prózaíróknak a névsorát is. /Nagy Pál: Ismerős nevek sűrűjében. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 4./

A vers és a versmondás iránti érdeklődés megőrzéséért állították össze az árkosi Szentkereszty-kastélyban bemutatott versműsorukat D. Vásárhelyi Katalin, B. Piroska Klára, Darvas László és Kalamár György színművészek. A 2000-ben a Charta Kiadónál megjelent Özönvíz című antológia hét költőjének – Bogdán László, Czegő Zoltán, Csíki László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Vári Attila – verseiből készült műsort. Mindannyian a hajdani sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap egykori újságírói voltak. /(vop): A vers él és élni fog. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 17./

Elsüvített június 4. úgy, mint a szél Késmárk fölött a kuruc kesergőben. Az akkori Habsburg győzelem után törvényt hoztak a kuruc tárogatók elégetésére, de Trianon, 1920. június 4. kitörlése is elkövetkezik a magyar naptárakban A mostani Magyarországon Trianon, a nemzeti gyásznap szót sem érdemelt a két vezető napilapban, hallgatott az országveszejtő MSZP (volt kommunista) Népszabadság, de a jobboldali Magyar Nemzetben is csupán tíz sor jutott egyik belső oldalon az ország 1920-as ,,kivégzése” (angol történész megfogalmazása) évfordulóján. Naponta és szaporán tárgyalta, taglalta, magyarázta ugyanazon héten mindkét lap, s június negyedikén is a pekingi vérengzés 20. évfordulóját! Akkor a kínai kommunista tankok százezernyi tüntető diák, civil tömegébe gázoltak bele. Lásd Magyarország, 1956. november 4-ét. Nincs, nem volt Trianon, Magyarország boldog ország az Európai Unióban, melyben vígan törölik ki, le a magyarokat Romániában, Szlovákiában. Trianon tilos a magyarországi pártok mindenikének. Magyarországon vidéken megemlékeztek az ország feldarabolásának és kiosztásának rémes idejéről. /Czegő Zoltán: A Trianon szó fönnakad (Pesti posta). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./ Pontosítás: a Magyar Nemzetben van még egy cikk: Trianonra emlékezik az ország.

A Helikon folyóirat június 10-i számát az áprilisban elhunyt Lászlóffy Aladár költőnek, a folyóirat állandó munkatársának szentelte. Karácsonyi Zsolt, Széles Klára, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos, Czegő Zoltán, Antall István, Balázs Imre József és Szilágyi István főszerkesztő emlékeztek az elhunytra. /Helikon (Kolozsvár), jún. 10./

Makkai Ádám a kiválasztottak közül való. Édesanyja, a nagyszerű író, Ignácz Rózsa tudta ezt. Ezért mondta az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet mintájú letiprásakor, eredj, fiam, önmagad megvalósítása irányába, ki a hazátlan országból. Megjelent Makkai Ádám összegyűjtött verseinek könyve (Jézus és a démonok imája, Atlantis-Centaur, Pro Print, Csíkszereda, 2009), és jellemző, hogy nem Magyarországon, de Csíkszeredában látott napvilágot. Makkai több földrészen s több egyetemen tanított, tanít. Makkai verseiben megjelent Horn Gyula is, az 1956-os géppisztolyos nemzetáruló, majd 1994–98 között miniszterelnök. Egyes pesti szerkesztőcskék rámondják, hogy itt, ott pulbicisztika ízű, pl. amikor horngyulázik. Követni őt nem tudják, elásni igen, ma is. /Czegő Zoltán: Költő, az éggel is vitázó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 12./

Czegő Zoltán ismertette Paizs Tibor Erdélyi prikulicsok c. könyvét Hogyan írjunk emlékiratot címmel a Látó folyóirat 2009. októberi számában. Paizs Tibor emlékiratában a nemzetpolitikára is kitért. Az erdélyi tolerancia bizonyságaként emlékeztetett arra, hogy 1648-ban Rákóczi György erdélyi fejedelem, a maga költségén nyomtatott ki Bibliát román nyelven. Paizs Tibor a kolozsvári, Házsongárdi temetőt is felhozza, mivé válnak egykori magyar nagyságok síremlékei, kriptái, mivé válik a Mezőség, hogy válnak idegenné tartományok, vidékek. Ez a könyv birkózás a magyar történelemmel. És mindig az igaz, az igazság győz. Megküzdött a Házsongárdi temetővel Lászlóffy Aladár költő is még 1989-ben, most a másik költő, Paizs Tibor veszi számba élete s életünk elmaradozott másik részét-felét, méltatta Czegő Zoltán a könyvet. /b. d. : Birkózás a történelemmel. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a kilencek versantológiája Budapesten, az Elérhetetlen föld. Éppen abban az időben jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Kapuállító irodalmi antológia, melyet fiatal szerkesztők, írók szerkesztettek /köztük Czegő Zoltán/. Egybeesés. Nem volt az véletlen, hogy a kilencek irodalmárcsoport tagjai járogattak Sepsiszentgyörgyre, Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Oláh János, Mezey Katalin, aztán a tőlük fiatalabb Nagy Gáspár, de ő nem volt a kilencek között, fiatalabb volt s fiatalon ment bele a mindenségbe. Egymás után nőtt föl az úgynevezett első, majd a második Forrás-nemzedék, közülük Farkas Árpád, Magyari Lajos, Váry Attila, Csiki László és Czegő Zoltán az 1968-ban indult sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél dolgoztak, alapító szerkesztők, kezdő írók, költők voltak. A kilencek a hetek után jelentkeztek Pesten, maguk is bolyban, mint az erdélyiek. 1968-ban a Korunk című kolozsvári folyóirattól jött le Szentgyörgyre Herédi Gusztáv szerkesztő. Azzal nyitott be, hogy látni akarja azt a csapatot, amelyik ilyen lapot szerkeszt. Herédi azután egy cikkben mondta: könnyű Dali Sándor főszerkesztőnek jó lapot csinálni öt költővel. A Szekuritáté számon tartotta őket. Ilia Mihály Szegedről, Czine Mihály Budapestről látogatott el hozzájuk. E két híres tanár küldte Sepsiszentgyörgyre a hallgatóit, menjenek magyar világot látni. Jöttek, hoztak könyveket, lapokat. A Kapuállító vakmerőség volt, ahogy a budapesti Elérhetetlen föld is, Nagy László előszavával. Czegő szerkesztette a kollégák s a közhangulat kérésére a második Kapuállítót, 1982-ben jelent meg. – Kaput állítottunk, elérhetetlen földekre, magyar kaput, összegezett Czegő Zoltán. /Czegő Zoltán: Kapuállítók az elérhetetlen földön. = Krónika (Kolozsvár), dec. 24./

Magyar remete a nyárban
Igenis, én most magyarkodni fogok. Igaz, nyári rekkenőségben ez nem a legjobb foglalkozás, de hát nem vagyok szabadságon. Nincs pénzem sem, mert nem volt sosem, amiből gyűjtögettem volna, meg aztán határidős munkáim vannak. Ez nem olyan, mint a sikkasztó milliárdosok sorsa, hogy évek hosszú során tart a kivizsgálás, míg a vidám sikkasztó csöndesen meg nem hal ágyában, párnák közt.
Mert itt áll előttem egy szerény gyűjtemény, magam szedegettem össze. Azt mondja, hogy Nagymagyar, ez község, 1910-es adataink szerint lakosságából 1325 magyar, aztán pár német, ennyi. Pozsony vármegyében él évezrede. Most szlovákok lakják, élik. Magyarigen: 1559 lakos, abból 1117 román, 348 magyar élt ott száz évvel ezelőtt. Azt kérdezheti a gyermek, hogy akkor miért nem Románigen? Hát azért, mert kezdetben egy szál román sem élt Alsó-Fehér vármegyének ebben a sarkában. Aztán itt van nekünk Magyarkanizsa 17 018 lakossal, abból 16 655 magyar, 329 szerb, mégis odaloccsintották Szerbiához egykor. Kérdi a gyermek, de kérdezi a felnőtt is, ha meg nem ütötte a hőguta, hogy akkor miért...? S mért román a Magyarigen? És ha már elítélő jelzőként használják a nem magyarok, hogy mi nagymagyarkodunk ahelyett, hogy meghúznánk magunkat s a nadrágszíjat idegenek fennhatósága mellett, akkor mit keres a mi kicsi életünkben Nagymagyar éppen Szlovákiában? És Nagymagyarban szabad-e nagymagyarkodni? — kérdem én a gyermekek meg a pártok nevében.
Van nekünk Magyarapácánk is Temes megyében, mely szintén román kenyeret eszik állítólag, noha maga vet s arat, csépel és őröl... Magyarbikal, 1910-ben egy szál román nem lakott ott, Kolozs vármegyében, 907 lakosa mind magyar volt. Most Románia, alig él benne magyar ember. Magyarpalatka: 1268 román s magyar lakos vegyesen kilencven évvel ezelőtt, most néhány magyar lézeng benne, s ha szólal az úton vagy hivatalban, csak románul. Magyarózd, 946 lakos, Romániában éldegél nagy riadalomban, iskolája már nem magyarul rikkant. Magyarkiskapuson alig élt román, amikor ezt a statisztikát leírták, ma nincs magyar benne.
Soroljuk-e? Magyarkodjunk-e, amikor mások a legtávolabbi szigeteken nyaralgatnak? Az a helyzet, hogy én fél esztendővel ezelőtt maradék humoromban akartam pácolni ezt a témát, aztán ez leve belőle. Nem bánom. Csak-csak valahol nyilallik.
Csak ülök itt, mint egy remete. Hoppá s pardon, mert van Magyarremete is, nem csak Magyarapáca! Az es Románia mellét dagasztja, amott túlra került Biharba, Belényestől nem messze, magyarok lakták s keresztelték, most tiszta román település, magyar csak suttogva s szürkület után szólal. És búcsúzóban még följegyzem a szép nevű Magyarszarvaskendet, Szamosújvár járásban vagyon, románul Corneşti, de hogy leve ebből ilyen furcsa szerzet, nem tudom. Tény, alig van benne magyar.
Még felsorolni sem lehet a magyar nevű településeket, annál inkább tanulságos olvasgatni: mikből mivé lettünk Trianon óta. Most záradékként megemlítem, a könyvkiadók figyelmébe ajánlanám újból kinyomtatni ezt a könyvet, amely nélkül én le sem ülök az íróasztal mellé. Az a címe: Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerkesztette Lelkes György. Ő a fiának ajánlja szeretettel, én ajánlom mindenkinek hasonlóképpen. Egy kiadó meg is gazdagodhatna emitt, az idegenségben az újrakiadásból. Lejár a nyár, aztán lejár Almagyarnak s Felmagyarnak egyaránt, ha nem ügyelünk.
Tán ezért is nem mentem szabadságra!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csűrdöngölő, spanyolcsizmában
Itt toporgunk, tipródunk a trianoni döntés kilencven és második bécsi döntés hetven tonnája alatt fejenként. Önjelölt vagy választott politikusaink pedig szöszmötölnek a konfrontáció meg a tolerancia szemétdombján, míg a magyarság ellenségei hasmánt feküdve markolják a földet, mint(ha) a magukét.
A román meg a szlovák vinnyogott, amikor a magyar lakta területek egy történelmi villanásnyi időre visszakerültek eredeti történelmi helyükre.
Vannak tömegével, akiknek a második világháborúról csak a zsidóüldözés és gyilkolás jut eszükbe. Hadd vegyek ki néhány tényt, gondolatot a Matatias Carp könyvéből! Míg Európa minden sarkából Magyarországra menekültek, mentsvárba az üldözött zsidók, a fasiszta Románia a tébolyig menő gyűlölettel végezte a legembertelenebb munkát, puszta kézzel, késsel, golyóval és tűzzel — még Hitler előtt.
1941. június 29-én és 30-án a rendőrök, román és német katonák Iaşi-ban, a rendőrkapitányságon, az utcákon és a házakban megöltek néhány ezer zsidót... A vérfürdőt túlélt 4400 férfit koncentrációs táborba irányították... A vagonokból 12 óra és 20 kilométernyi út után 1194 holttestet raktak ki.
A Vasgárda 6 000 000 lejt kapott azért a zsidóktól, hogy csituljon a tömegmészárlás.
Nem sorolhatjuk a számadatokat, közel 300 000 zsidót öltek le minden német kényszerítés nélkül Romániában, már a háború előtt és annak legelején.
Most a televízióban el-elcsukló elégedettséggel hallgatják a betáplált agyúak, hogy a román történész magyarul mondja ugyanazokat a marhaságokat Észak-Erdély visszacsatolásának kapcsán, amit mondtak minden elődjei.
Ne feledjük, az egyik erdélyi magyar párt ismét kormányon van, a demokráciának csúfolt rendetlenségben föl-föltoluló magyar üldözés közepette.
A párizsi Trianon kócerájban egykoron összeült, tájékozatlan nagyhatalmi szolgák a döntés másnapján már beismerték, hogy Európában ilyen (olyan) igazságtalan döntés még nem született, mint 1920-ban, Magyarország felosztásával.
Időnként kényszerítenek bennünket ezzel vagy azzal azonosulni, ettől vagy attól elhatárolódni. Az Európai Unió viszont ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy egy nemzetet, a magyart üldözik s ítélik lassú pusztulásra olyan politikusok, szlovákok meg románok meg szerbek, akik tisztességes demokráciában — bármely égtájon — közvécét sem pucolhatnának. Soroljam a neveket? Tudja mindenki, s azt is tudja, hogy utánuk békésen csörtetnek, sorukra várva, az utódok.
És miről papolunk itthon, és mi mindenről hallgatunk? Beleszámítva Magyarországot is, ahol a bukott, lealjasodott pártok Fidesz-diktatúráról, egypártrendszer veszedelméről és neofasizmusról ugatnak.
Ott áll Románia kirakatában Európa-szerte a kormány magyar tagsága, színesben.
A magyarság idekinn fehér-feketében, megfogyva s megtörve.
A remény nem fogy, az erőnk igen-igen megcsappanva. Ennyit itt és most a spanyolcsizmáról.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dali Sándor, élt 80 évet
Dali Sándornak is - ki tudja, hányadszor rovom nevét a tiszta fehér papírra! - sikerült az, ami annyi felejthetetlen társunknak eddig. Meghalt néhány órával ezelőtt /november 21-én./.
A bennünk még maradék lélek kapkodna, tehetetlenül reszketve. Dadogás. Elmélkedés a hulló falevelekről. Kitárulkozás. És kibúvók keresése, tudván tudva, hogy ez az egy, amivel szemben nincs kibúvó, nincs oltalom. Szerethető ember volt. Vigaszért fordulunk, figyelve a ragyogón nyitott égbolton Isten szavait. Ott van kézügyben a Nagy Nyilvántartás, kifeszítve. Talán ezt is mi, esendőn halandók találtuk ki: azt szólítja magához, akit szeret.
Teljes, mindent elárasztó ősz van. Nem nehéz sírt ásni. Immár összekucorodva és sírva lesándorozhatjuk a sáros földig azt a néhait, aki a romániai magyar művelődési életben mindenkinek Dali Sanyi volt.
Voltak nagy nevek, igen. Lelkesek és lélektelenek. Ő az előbbiekhez tartozott. Neki sikerült a pártdiktatúrában az, ami másoknak nem: kétszer is teremtett nagy hírű lapot életében, az Ifjúmunkást és a Megyei Tükört, egyiket Bukarestben, másikat Sepsiszentgyörgyön. Próbálták megalázni gyáva törpék és hatalmi erőtől duzzadó félkegyelműek. Mind távol voltak a spártai, a szovátai jellemtől, távol.
A szíve kínozta meg legutoljára. Aztán a lélek föladta a védelmét. Örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel. És a városa jól járt. Hányan, ezren? Hányan voltunk, akikbe erőt öntött? Mert Ő mindig meglátta, ha valakiben híjával mutatkozott a nemzeti s alkotói bizalma.
Adjon immár erőt egykori hite és örök emléke családjának, nemzetének. Ő a nemesek közül való volt. Eggyel több zarándokhely, sírhant. A miénk. Akár a sok szép szava, nevetése. Sírni nem tanított meg. Talán maga sem tudott.
Czegő Zoltán
Háromszék
Dali Sándor /Szováta, 1930. jún. 29. – Sepsiszentgyörgy, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czegő Zoltán: „Emigráltam Magyarországról Romániába”
Húsz érdeklődő, versek, emlékezés, részletek a regényből - Czegő Zoltán Katonabogár című regényét mutatták be a könyvtárban.
„Konok ember: sem a régi itteni rendszer, sem az utána jövő rendszer - már Magyarországon - nem tudta megtörni” - így jellemezte Lőrincz György író a csütörtök késő délutáni könyvbemutatón Czegő Zoltánt, aki 73 évesen, 22 év magyarországi tartózkodás után idén hazaköltözött Erdélybe. Hozzátette, hogy Czegő néhány évtizeddel korábban költőként is különutasnak számított az akkori erdélyi magyar lírában. Czegő erre kijelentette, hogy tulajdonképpen emigrált Magyarországról Romániába: már évek óta nem érezte jól magát abban a környezetben, ahol csupán a disszidálás utáni években, 1988 és 1994 között volt jó számára. Ottani lapoknál dolgozott, de a kilencvenes évek közepétől kevés írása jelenhetett meg. Közben írt öt regényt is, ebből három megjelent - Időrianás című regénye az Irodalmi Jelen jeligés pályázatán különdíjat nyert több mint kétszáz pályamunka közül.
A most megjelent, Katonabogár című, kétszáz oldalas regénye az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be. Czegő felolvasta a mű első néhány oldalát - ezekből kafkai, illetve camusi képek bontakoznak ki - a katonabogarak megjelenése (akárcsak a patkányok Albert Camus A pestis című regényében) valami nagyon nagy bajt sejtet. A bemutatón Czegő több versét is felolvasta, a rendezvény köteteinek dedikálásával zárult.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Lovagok és talpasok
Lovagkorban élünk, én mondom, újabb lovagkorban, amikor vitézek és lovagok csörtetnek életlen kardokkal meg egymást becsmérlő, ugyanvalóst éles szavakkal. Az is meglehet, már én is megérem, hogy a magyarság egyenként és általában mind tartozik majd valamelyik rendhez. Csak éppen a magyarság háza táján nincs, nem lesz rend a sok rend vakuló világában.
Mert vakulunk, vakulgatunk, én pedig vakmerő módon hiszek. Tényleg hiszek a magyar nemzet feltámadásában, s valóban hiszem, hogy egyszer s tán még életes időmben meg is szólalnak ezek a lovagok, vitézek egységesen és egy cél érdekében: ha már földjeinket nem, hát jogunkat, használati jogunkat az igazsághoz, azt adják vissza, még ma! Mert a kis lépésekből hosszas, nagy helyben totyogás és milliárdosodás leve, de nem a nép, nem a nemzet javára. Ez nem úgynevezett föl- meg bevezetés. Ez eddig az a környezet és körülmény, állapot, amelyben elhelyezni szeretném azokat, akik hatalmas lépéseket tettek, áldoztak és óvtak, okítottak és eligazítottak százezreket a maguk életében az igazi magyar fölemelkedés, megmaradás érdekében. (Próbáltam megmagyarázni egyszer Budapesten a franciának tolmács segítségével az ún. határon túli magyar milliók helyzetét, értegette, ám egyszer azt kérdezte kitágult szemekkel: miért használom többször is a megmaradás fogalmát. Nos, erről akkor és ott még külön is...) Szécsi Antal tanár immár jól túl a hetvenen. Egész életét az iskola- és nemzetépítésnek szentelte, így, ahogy mondom. Nem volt lovassága, maga is gyalogos volt az egykor lovas nemzetként emlegetett magyari világban, a maradékban, ám amit elvégzett, annak immár van alapja is, tetőzete is. Megírta több évtizedes munkássága után, már nyugdíjasként, Vargyas község monográfiáját. Önéletírása is figyelemébresztő, amikor hinni kell a feltámadás(unk)ban, s azért tenni is kelletik, az imán kívül. Legújabb könyve a Meglesett élet. Besúgói jelentések Borbáth Károly történészről. Hatalmas levéltári munka eredménye ez a kis könyv, azonban széles betekintést enged – ezért felejthetetlen többek között – a kommunista rendszer szekuritátéjának technikájába. Krimi a javából, hiszen áldozata is van: az egyetemi tudós tanár, aki belehalt az üldöztetésbe.
Együléses könyv, abbahagyni nem lehet, újraolvasni azonban kívántatja a megdöbbent embert. Idézek Borbáth Károly egyik lehallgatott és a szekus iratcsomóból Szécsi Antal által ide másolt szövegből. “Te, szerencsétlen, félénk nemzet. Mit akarsz még? Elhagytuk a történelem küzdőterét, mert gyávák vagyunk. Fogyatkozunk. Hogy értelmesek vagyunk? De ehhez bátorság is kell. Mit tanultatok őseinktől? Elfelejtettétek? El lehet felejteni egy ilyent? Gyávák! Megvakultatok? Mindenkinek van hazája, csak nekem nincs.”
Sziszegett, csámcsogott, gondolom, a lehallgatótiszt, és vitte a szöveget. És a szekus ma is köztünk él, vállalkozó, miegymás, senki nem bántotta, a nagy 1989-es teadélutánt követő két évtizedben sem. Borbáth Károlyunk azonban nincs már. Elüldözték saját földjéről, bele a halhatatlanságba. Szécsi Antal élete és munkássága példaadó akkor is, amikor maga kereste és mutatta tanulóknak és szülőknek az igazak útját, igaza van most is, amikor a rettenetes román diktatúra pusztításaira tereli, tán nem hiába, a figyelmet. Hiszen – mondottam – a kommunizmus hírhedt lovagjai ma is élnek, és mesés gazdagságban, addig, míg meg nem halunk mi, mindannyian, ilyen-olyan kardos, pártoskodó magyarokként. Ez a mese vége.
(Az a francia akkor megértette Budapesten, mit jelent súlyában az a szó: megmaradni.)
Czegő Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magunk szolgái legyünk!
Ha összegyűjtenénk a magyar nemzeti gyásznapokat, bőven kitelne belőlük egy boldog magyar nemzeti hónap, ha azt át lehetne minősíteni rózsaszínre.
Ám jelentkeznének rögvest mások, hogy kimaradt belőle egy csatamező, egy szoros védelme, egy királyi vagy miniszterelnöki szerződés megkötése, illetve egy-egy szerződés fölrúgása. Egy boldog negyedévre vagy gyászosra is telne belőlük... A nagyhatalmak trianoni 1920-as parancsolata – szerződésnek semmiképp nem lehet nevezni, ahhoz két fél beleegyezése szükséges – tulajdonképpen az Osztrák–Magyar Monarchia szétszórását akarta és érte el. Számunkra azonban végzetes volt a parancsolat, mert szétszórta Magyarországot és a magyar nemzetet egyaránt, az ország kétharmada másé lett, akiket egy másik, a szovjet parancsra szomszédos baráti országoknak voltunk kötelesek nevezni. Nem is mellesleg, hanem hangsúllyal írom itt, hogy ez is a kommunista átkos örökség része, hiszen Románia, Szlovákia, Szerbia ma is “baráti ország”, miközben naponta hányják sírunkra a földet, ássák a gödröket. Hadd tegyem hozzá, magyar részen hatalmas hibák is segítették eme leendő baráti országokat minél nagyobb magyar terület elszakítására. A bennünket is háborúba rántó majdani Ausztria igényt tartott a Dunántúlra, Moson és Sopron vidékére, anélkül, hogy újjá írná a történelmünket román módra, vagy új hegy- és vízrajzi térképet vetett volna a trianoni, abszolút tájékozatlan hatalmi képviselők asztalára, mely szerint az Ipoly folyó hajózható például... Az osztrák fél egyszerűen bejelentette – és meghallgattatott! –, hogy Ausztriának a Dunántúlra szüksége van, mert az az éléstára volt mindig, punktum. Emlékezzünk, Sopron alig-alig menekült meg, csupán egy kierőszakolt népszavazással maradhatott Magyarország része. Ez viszont soha nem valósult meg a Felvidék túlnyomó részt magyar lakta területén, az a rész ment szlovákká, szlovákba. A magyarság Trianonnal az ördögön lovagol ma is, az anyaországban is. Friss, frissebb levegő után kapkodva, némelyes örömmel vehetjük tudomásul, hogy van még remény. Június 4-e az Orbán-kormány döntése révén immár a nemzeti összetartozás napja lett. Ennek örömértékéből semmit nem vonhat le az emlékezés. Emlékezés arra, hogy milyen körülményeket teremt például Szlovákiában ma is a magyarok kettős állampolgársága. Egy életünk van, s egy halálunk. Egy magyar kultúránk és egy nemzetünk. Más szolgálatot el nem ismerhetünk magyarokként, mint a nemzet és az európai, az egyetemes kultúra szolgálatát.
Czegő Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy boldog nagy emberünk
Minden kornak megvannak a maga eszményképei, példaadó személyiségei. Itt ez utóbbival már közelítettünk egy nemzeti közösség természetes igényéhez: fölnevelni rendre nemzedékeket az úton eligazító nagy s nemes példaadók jelenlétében.
Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szemben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győztesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Erdélyországban, Széken, Mezőségben, Kalotaszegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken. A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből. Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra. Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk. Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek. Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van. Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi emlékpark Kisborosnyón
Egy kicsit megrendül az ember, ha azt veszi észre, kis közösségek is gondolnak merészet és nagyot, aztán ha megvalósították, azt már eltüntetni nem lehet.
Ezt cselekszik immár tíz esztendeje Kisborosnyón Damó Gyula tanító vezetésével, mellé állott a falu is, Bartha Árpád megyebíró, Nagy Sándor közbirtokossági elnök, községi képviselő, Veress Kálmán szintén a falu elejéhez tartozik, aztán Majos István presbiter, Veress Sándor nyugalmazott lelkész és sokan mások. Valóságos történelmi emlékparkot hoztak létre, faragott emlékfák, kőtömbök idézik a magyar s az erdélyi magyar székely történelmet. Könnyű lehet, gondoltam magamban, történelemórákat tartani itt a gyermekeknek. Damó Gyula, a park létrehívója saját faragott székely kapuját állította a bejárathoz. Legyen ott, ne kelljen arra is pénz, adakozás. Valóságos emlékfa-erdő, nem egyéb. 1910-ben ez a Kisborosnyó 1602 lelket számlált, míg Nagyborosnyó csak 1544-et. Most a kisebbik Borosnyó hívja föl a figyelmet arra, amit sosem szabad elfelejtenünk. Néhány emlékfáról, kőtömbről: egy jelfán a földrajzi adatok, a falu földrajzi koordinátái, 550 méter magasan fekszik, keleti hosszúsági kör 26 fok, északi szélesség 45 fok, fekvése Kelet- és Nyugat-Európa felező vonalán. Aztán megépítették örök emlékeztetőül az ország- és nemzetgyilkosságra a trianoni napórát. Cementlapon a jel, és az emlékfa árnyéka pontosan június 4-én ér ama pontra a lapon. Emlékjelt kapott hát a nemzeti összetartozás napja az idén. A két szörnyű világháború emlékét idézi a tonnás kőtömb, azon héber nyelven is ott az írás, fölkiáltás, hogy soha többé ilyent! És az egyik fán az írás: "A magyar szó apostolai. Balassi, Pázmány, Apáczai, Kazinczy, Kosztolányi, Ady." Csak néhányuk, figyelmeztetőként. Jelen van név szerint a világhírű magyarok egy csoportja is. Mindet nem tudták még fölvésni. Köztük Szentkatolnai Bálint Gábor, a magyarság őstörténetének kutatója, rokonaink és azok nyelvének – 19 nyelven beszélt – megtalálója és megismerője Ázsiában. Faragott jelfát kaptak 1956 székelyföldi áldozatai is, voltak bőven, aztán ott az írás a másik faragott történelmi fán: önvédelmünk elfelejtett harcosai. Értsen a szóból a vándor meg a helybéli, s igen a gyermek is. És akkor királyaink, erdélyi fejedelmeink egész sora, mellettük 1848–49 hősei: hét harcos áldozat, aztán az első világégés hat, a második huszonkét áldozata. Másik fán – szándékosan nem jegyzek kopjafát, hiszen ezek emlékeztető faragott jelek inkább – Erzsébet nevű királynéink. És a falut, országot, nemzetet megtartó nagyasszonyaink. És igen, az anyák is kaptak történelmi jelet ebben az erdőnyi történelmi olvasókönyvben, anyáink, világra nevelőink. E hónap 19-én hármas emlékeztetőt avattak Kisborosnyón a nagy lélekkel megáldottak. Valóságosan meghordott hármas halmon három gyönyörű emlékfa, a közbelső Attila királyé, mellette örök emlékeztető a magyar-székely rovásírásra. Igen, itt a népnek eszébe jutott, hogy az a kincs másfél ezer esztendős legalább, és a miénk, hát ott a helye Attila jelfája mellett. A harmadik jelfa a visszafoglalásé. Nem tudom, azok a szlovák politikusok, akik eltiltották a magyar nyelvet amott Felvidéken a magyaroktól, és azok, akik a magyar címerből kilopták s magukénak nevezik a hármas halom magyar címerelemet, mit szólnak majd ehhez a hármas halomhoz Kisborosnyón. Lehet, visszavonják Borosnyóról a szlovák nagykövetüket, kitelik tőlük... Nem sorolom, hosszú lenne, ám ennyi is lélekemelő a történelmi emlékparkból. Meggyőződésem, hogy – Kisgyörgy Zoltán ünnepi előadó szavaival élve: ha rázós lesz az út a látogatók kocsijának (amúgy sima aszfalt vezet), legalább fölrázza bennük a történelmi és nemzettudatot. Amondó vagyok, hogy azok a politikusok, akik ellenünkre a kis lépések módját élték az eltelt húsz évben, most Kisborosnyón tudomásul vehetik, hogy lehet tíz év alatt is megtenni nagy lépéseket. Példa egy kis közösség nagy alkotása. És azt is elmondom, hogy e park mellett s ebből kimenni nem lehet imás sóhaj nélkül, nem. Himnuszos volt a délután, és én néztem az embereket: balsorsot, porladó sziklaszékelyeket láttam, hallottam énekelni s énekelve, de egyetlen lehajtott fejet sem! Idézem az ifjú református lelkész, Rátoni Botond szavait, véshetnénk kőbe, fába is: "Egy megkeserített és megkeseredett nép saját jövőjét adhatja fel!"
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csutak Vilmos hótiszta szilenciuma
Csutak Vilmos alakja vigyázza szombat óta a Székely Mikó Kollégium előtti teret: az elmúlt hét végén felavatták a legendás "építő" iskola- és múzeumigazgató szobrát, Petrovits István alkotását.
Méltatlanul kis helyet foglal el egyelőre a közös emlékezetben a zágoni születésű direktor alakja, holott az ő vezetésével élte túl viszonylagos érintetlenségben az első világháború utáni impériumváltást Háromszék legendás skólája. "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét" – fogalmazott Egyed Ákos akadémikus a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító, Közösség és művelődés című kötetéhez írt előszavában. A méltó közismertségbe való visszaemelés szándéka vezérelte Keresztes Lászlót, a Mikó-kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, amikor a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezte Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását. A Mikó néhai igazgatójának állított emlék méltó folytatása annak a sornak, amely révén fokozatosan kialakul helyi nagyjaink különleges panteonja Sepsiszentgyörgyön.
Az életét jelentő intézmény szellemiségét őrizendő, annak közelében felállított bronzszobor avatóünnepségén Bíró Béla, az iskola korábbi igazgatója, a Mikó Alapítvány alelnöke, majd Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatta Csutak Vilmos pályáját, illetve az utókor hiánypótló emlékezetre való igyekezetét. Az alapítvány elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes köszönetet mondott a szoborállítást lehetővé tevő intézményi és magánemberi támogatásokért, és megáldotta a szobrot. Az ünnepség előtt az iskola előcsarnokában rendezett kiállításon, majd tudományos előadás-sorozaton ismerkedhetett a nagyközönség Csutak Vilmos életútjával. Zárásként a Mikó dísztermében az iskola diákjainak és művészeti csoportjainak színvonalas előadása igyekezett még egyszer tudatosítani, ki is volt az az ember, aki nélkül a Mikó és a Székely Nemzeti Múzeum sorsa beláthatatlan irányba kanyarodhatott volna. Adassék neki – Czegő Zoltán szavaival – "hótiszta sylentium".
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyirő Józsefet valóban hazahozzák
Enyhén szólva félretájékoztatta olvasóit Czegő Zoltán, a Székely Hírmondó újságírója, amikor azt állította, hogy Székelyudvarhely polgármestere "nem akarja befogadni Nyirő József hamvait, a gyulafehérvári katolikus egyház pedig nem hajlandó templomába beengedni az 59 éve Madridban elhunyt, egyik legnagyobb székely magyar író hamvait" (Székely Hírmondó, 2012. április 30., hétfő).
A cikk az MPP közleménye hatására születhetett, melyet Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere igen határozottan cáfol. Elmondta, április végén valóban tárgyaltak a Magyar Országgyűlés küldöttségével, és az is fedi a valóságot, hogy május első napjaiban, 6-án, 7-én újabb egyeztetésre kerül sor. De azt, hogy akadályokat kívánnának gördíteni Nyirő újratemetése útjába, határozottan cáfolja, s fölösleges hangulatkeltésnek, nemtelen választási propagandának tartja az MPP minősíthetetlen hangú közleményét, vádaskodását, vagdalkozását, közvélemény-mérgezését.
Udvarhely polgármestere – kit ez ügyben természetesen meg­kérdeztünk – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy az esemény előtt egyeztettek a Magyar Országgyűlés küldöttségével, hisz a kétnapos megemlékezés-sorozat a város mindennapi életét is befolyásolja, ráadásul pünkösd vasárnapja lévén, Székelyudvarhely hívő polgárainak is meg kell adni az az ünneplés lehetőségét. Bár sokallja, hogy a ravatal két napig álljon a város főterén, a Nyirő-temetésre való tekintettel elhalasztották a Márton Áron tér tavaszra ütemezett felújításának megkezdését. Nem tartotta rossz ötletnek, hogy az író ra­va­talát a Szent Miklós-hegyen, a katolikus temp­lom előtt állítsák fel, de e kérdésben a szervezők nem tudtak egyezségre jutni az egyházzal. Túl későn vették fel a kapcsolatot velük is.
Legutóbb az Országgyűlés küldöttségével Nyirő újratemetésének a román közvéleményben és médiában lecsapódó hatását is latolgatták, s számba vették a kívülről érkező lehetséges támadásokat. Arra ellenben valóban nem gondoltak, hogy Nyirő József végakarata szerin­ti újratemetése méltatlan belső magyar–magyar vitákat és vádaskodásokat szül. Remélte, az összefogás és méltóság jegyében zajlik majd le.
A magyar televíziók, rádiók a szervezőkre hivatkozva már jelentették, hogy összeállt Nyirő József újratemetési szertartásának programja: a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány képviselői véglegesítették a sírhant helyét, ahol május 27-én végső nyugalomra helyezik az író földi maradványait. A koporsót pünkösd vasárnapján a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Budapestről Gyergyószentmiklósra, innen Csíkszeredát érintve huszárkísérettel érkezik Székelyudvar­helyre, a ravatalozás helyszínére. Az éjszakai virrasztás után a gyászmenet a Nyirő-villa felé tett kitérővel kíséri utolsó útjára a székely apostolnak tartott írót a székelyudvarhelyi katolikus temetőbe. Gyászbeszédet főtisztelendő Mátyás Károly főesperes mond.
Ki fejti meg, vajon miért emelgeti hangját egy EMNP-tanácstagjelölt az RMDSZ-es tanácselnök lapjában, az MPP közleménye alapján minősíthetetlen hangú cikkentyűben a római katolikus egyház és Székelyudvarhely polgármestere ellen – teljesen fölöslegesen. Miért óhajtja Nyirő nevét a mai napi politika mocsarában megmártogatni?
Czegő Zoltán újságírói félfülét megütő, jórészt valós alapot nélkülöző információitól, "lelki lökkentyűitől" régóta távol tartja magát a Háromszék, ezúttal is csupán Nyirő József örök emberi és írói méltósága védelmében szóltunk.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tischler Ferenc az új alpolgármester (Alakuló testületi ülés Sepsiszentgyörgyön)
Gyötrelmesnek és sikeresnek is mondható Sepsiszentgyörgy új vezetőségének alakuló ülése: a teremben alig lehetett levegőt kapni, a beiktatás két és fél órát tartott, de az újonnan választottak ellenszavazat nélkül léptek tisztségbe tegnap délután.
Az előző mandátumát meghosszabbító Antal Árpád András polgármester és Sztakics Éva alpolgármester mellett Tischler Ferenc lett az új alpolgármester – mindhárman az RMDSZ emberei –, az EMNP-s Nemes Előd számára pedig új tisztséget, afféle harmadik vagy (Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnoki megbízatását is számolva) negyedik alpolgármesteri munkakört hoznak létre, részint azért, mert a legújabb magyar párt Antal Árpád újraválasztását támogatta, másrészt, mint elhangzott, a másképp szavazók iránti tiszteletből.
Tanács, főleg új emberekkel
A nem annyira ünnepélyes, mint amennyire formális összejövetelen hivatalból Codrin Munteanu prefektus, vendégként Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár, Füzesi Oszkár bukaresti magyar nagykövet, a beregszászi és a csíkszeredai magyar főkonzul, az RMDSZ képviselői, szenátorai, különböző tisztségviselői, román és magyar pártvezetők, civil érdeklődők és a sajtó képviselői vettek részt. Az ülést az EMNP színeiben megválasztott Czegő Zoltán korelnök nyitotta meg – tiszta tekinteteket és tiszta kezeket látva és kívánva –, és alighanem a legfiatalabb, kissé elfogódott RMDSZ-es Aczél Kata zárta, aki a névsor szerinti első ülésvezetője az új tanácsnak. Kezdetben a frakcióvezetők mutatták be a megválasztottakat – az RMDSZ-nek 14, az NLP-nek, SZDP-nek, EMNP-nek két-két, az MPP-nek egy tanácstagja van. Kézfelemeléssel döntöttek elfogadásukról, kivétel nélkül egyöntetűen. Az új összetétel: Aczél Kata, Csatlós László, Debreczeni László, Kató Béla, Kelemen Szilárd Péter, Kondor Ágota, Magyarósi Imola Piroska, Miklós Zoltán, Mild Zoltán, Sztakics Éva Judit, Tischler Ferenc, Vajna László, Vargha Mihály, Zsigmond József (RMDSZ), Czegő Zoltán, Nemes Előd (MPP), Mădălin Guruianu, Marilena Profiroiu (NLP), Rodica Pârvan, Palela Rădiţa (SZDP); az előző időszakban nyolc mandátummal rendelkező MPP-t a következőkben Bálint József volt alpolgármester egyedül képviseli. A tanácstagok egyenként esküt tettek (a Bibliára, illetve az alkotmányra) románul, a magyar tanácstagok azonban magyarul is hozzátették, hogy esküszöm. Sepsiszentgyörgy legyen Székelyföld fővárosa
Utánuk az újraválasztott Antal Árpád András polgármester beiktatása következett, ő is elismételte magyarul, hogy Isten engem úgy segéljen. Rövid beszédet is tartott, üdvözölte az egybegyűlteket, és elmondta, hogy az elmúlt négy évben nemcsak fizikailag fejlődött a város, hanem meghatározó közösségi érzés is kialakult, ezt kívánja folytatni, az építkezést és a közösségfejlesztést, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld legdinamikusabban fejlődő városa, sőt, fővárosa legyen, elegáns, élhető, európai település, ahol jó élni gyermeknek és szülőnek, ahova jó hazajönni, ahol otthon vagyunk. Meg fogunk találni minden használható lehetőséget, és ki fogjuk aknázni – ígérte, mert „hittel és szívós munkával hegyeket lehet mozgatni”. Sepsiszentgyörgy Székelyföld fővárosa lesz, ez nem presztízs, hanem infrastrukturális és szellemi fejlődés kérdése, azaz tudatos jövőtervezés – mondotta, és Isten áldását kérte a városra és a térségre. Ekkor került sor az alpolgármesterek megválasztására: az RMDSZ részéről Sztakics Éva Judit és Tischler Ferenc, a négytagú román frakció részéről Mădălin Guruianu neve hangzott el, újabb szünet következett a cédulák nyomtatására (ez már titkos szavazás volt), és a választáson 20 igennel Sztakics Éva, 15-tel Tischler Ferenc nyert, Guruianu pedig 4-gyel veszített. Egy szavazat érvénytelen volt. Nem szerepelt a napirenden, de a szakbizottsági helyeket is elosztották, nyílt és ömlesztett (egyszeri, kézfelemeléses) szavazással jóváhagyva a tanácstagok kívánságait. Mindenki két bizottság munkájában vesz majd részt, kialakításukban tekintetbe vették a pártok közötti arányosságot, és bár az RMDSZ-frakció kétharmados többséggel mindent vihetett volna, egy-egy elnöki tisztséget átengedtek az EMNP-nek, illetve a román tanácstagoknak. Végül a prefektus egy jó magaviseleti útmutató füzetet nyújtott át a polgármesternek, viszonzásul pedig – széles és célzatos mosolyok mellett – a város zászlaját vette át, amit nem bontott ki, de megköszönt. Győztes gesztus
A pezsgőt fél öt felé bontották ki (az ülés kettőkor kezdődött), és ezután tartott közös sajtótájékoztatót Antal Árpád és Nemes Előd: ekkor jelentették be, hogy a néppárt listavezetője a közösségfejlesztési egyesület elnöke lesz, ez nem összeférhetetlen a képviselői tisztséggel, de olyan feladat, amelyet eddig civil szervezetek láttak el, az éppen elérhető pénzforrásoktól függően több-kevesebb rendszerességgel. A Hunyad, Fehér, Szeben megyei szórványprogramok – amelyeket Brassóra is kiterjesztenek –, diáktáborok kapnak ezután szervezett és rendszeres keretet, intézményi odafigyelést. Antal Árpád azzal indokolta a döntést, hogy a szavazatok mögött érzelmek állnak, és ők, mint úgynevezett győztesek, nem kívánják félreseperni az úgynevezett veszteseket, hanem – felismerve, hogy a legnagyobb érték a városban kialakult közhangulat – bizonyítani kívánják, hogy a vezetők alázattal közelednek egymáshoz és az emberek gondjaihoz, mert a közös cél az, hogy mindenki jól érezze magát. Nemes Előd hozzátette: az EMNP mintegy ezer szavazatot veszített Antal Árpád támogatásával (ennyi a különbség a megyei és a városi lista választási eredménye között), de nem a párt, hanem a város érdekét nézték, ezután is ezt kívánják érvényesíteni. Remélhetőleg mindenki a város zászlaja alatt fog menetelni – jelentette ki Antal Árpád, aki azt is elmondta, hogy Tischler Ferenc nem a leköszönt Bálint József hatáskörét veszi át, újragondolják a feladatköröket, és az új alpolgármester – aki igencsak nagy tapasztalattal rendelkezik e téren – az eddig nem eléggé sikeresen kezelt szociális ügyekkel, elsősorban az Őrkő és a Csíki negyed gondjaival foglalkozik majd, és minden támogatást megkap, hogy előrelépés legyen.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)