Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve, 1953. október 16-án távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja.
És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik. Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.
A negyvenes években, a „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.
A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe. Eközben Lázár László elvégezte az orvosi egyetemet, és sikerült állást szereznie az anatómiai tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.
Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért. Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe, egy elfeledett sírhoz. Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyolnyelv-tudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken...
Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár kronika.ro

A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés
Az egykori bánáti politikus, nagybecskereki ügyvéd, hajdanvolt magyar országgyűlési képviselő és jugoszláv szenátor, Várady Imre személyes irataiból, családi levéltárának anyagából ad közre bő válogatást, valamint egy hosszabb lélegzetű tanulmányt a jeles történész és egyetemi tanár, A. Sajti Enikő. Többéves fáradságos munka eredményeként született meg e kötet anyaga aprólékos, eligazító jegyzetanyagával együtt. A kiválasztott Várady-irategyüttes a családi vonatkozásokon túlmenően a 19. század második felének és a 20. század első felének fontos nagybecskereki, bánáti és vajdasági közéleti eseményeit dokumentálja, felfedve esetenként annak részleteit, hátterét is. A Várady-levéltár dokumentumai alapján egy hosszú, tartalmas, két világháborút is átfogó politikus életpálya körvonalazódik, a néhai bánáti ügyvéd sokrétű közéleti tevékenységével, kapcsolataival és aktivitásával egyetemben. E kötet nemcsak gazdag és fontos, vajdasági viszonylatban is egyedülálló dokumentumgyűjtemény – amely a vajdasági magyar politizálás történetének megkerülhetetlen forrása, hivatkozási alapja –, hanem izgalmas történelmi olvasmány is egyben: tájtörténetünk és közéletünk hiányzó fejezete. Várady Imre hosszú életpályájának válogatott iratanyaga immár történelemmé formálódott. (Németh Ferenc)
A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés /Forum, Újvidék, 2016/ forumliber.rs

Interjú Novák Csaba Zoltánnal, Maros megye szenátorjelöltjével
Ízig-vérig Nyárád mentinek tartja magát az a fiatal történész, aki szenátorjelöltként Maros megye magyarságának képviseletére vállalkozik decembertől.Novák Csaba Zoltán, az RMDSZ Maros megyei szenátori listájának vezetője Marosvásárhelyen él, két iskoláskorú gyermek büszke apukája, történészként pedig a Román Akadémia munkatársa, ugyanakkor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója és az RMDSZ marosvásárhelyi önkormányzati képviselője. Meggyőződése, hogy a közösség jóléte és a társadalmi szolidaritás a legfontosabb, a minőségi oktatás, valamint a stabil gazdasági helyzet megteremtése a parlamenti képviselet legfőbb feladata.
1. A parlament megítélése történelmi mélypontot ért el 2016-ra. Miért akar közszerepet vállalni ebben a nem túl hasznosnak tekintett intézményben?
– A parlament rossz imázsa és társadalmi, államigazgatásbeli fontossága fordítottan arányos. Ezen változtatni kell, mert igen, valóban előnytelen ebbe a válságban lévő intézménybe kívánkozni. Történészként viszont úgy gondolom: történelmi esély egy alapintézmény hitelének visszaszerzéséhez hozzájárulnom. Bizonyára sokan legyinteni fognak, hiszen a mostani állapotokat tekintve naivitás ebben hinni. De gondoljunk csak bele: mi ennek az intézménynek a szerepe a magyar közösség életében, ügyeiben? Mindmáig olyan képviseleti eszköznek bizonyult, amely nélkül – úgy gondolom – a továbbiakban sem boldogulunk majd.
Valóban, Romániában a teljes politikai osztály erkölcsi újjászületése elkerülhetetlen. De ez csak akkor lehetséges, ha sokan azok közül, akik eddig távol tartották magukat az aktív politizálástól, szerepet és ugyanakkor felelősséget vállalnak a törvénykezés folyamatában. Ez nem lenne precedens nélküli, hiszen így volt ez a két világháború között is, amikor az impériumváltás után az erdélyi magyarság krízishelyzetbe került, és mindazok, akik addig csak erkölcsi, szellemi támogatást nyújtottak közösségi ügyekben, kiléptek a küzdőtérre, hogy tettekre váltsák a szándékot. Ezt hívták népszolgálatnak. Magam is hasonló szolgálatra vállalkozom. Szenátorjelöltként, de történészként és pedagógusként is úgy érzem, hogy morális kötelesség közösségem érdekében cselekednem.
2. Néhány fiatal, a politikában nem éppen jártas jelölt hogyan tehetné működőképessé azt a bukaresti intézményt, amelyben nem csak egy-két dolgon kellene változtatni? Egy maroknyi magyar fiatal meghozza a bukaresti közképviseleti "tavaszt", a megtisztulást?
– Az európai társadalmak ciklikusan néznek nehéz, kilátástalannak tűnő időszakok elé. Ez alól, úgy tűnik, a hazai társadalom sem kivétel. Megingott az emberek demokratikus intézményrendszerbe vetett hite gazdasági, geopolitikai vagy egyéb okokból. Mindezek ellenére szilárd meggyőződésem, hogy Romániában továbbra is csak a parlamentáris demokrácia révén tükröződhet a politikai döntéshozásban mindannyiunk véleménye. Egyszerűen nincs ennél jobb, hatékonyabb eszköz. Az RMDSZ pedig az egyetlen olyan politikai erő ebben az országban, amely nem célként határozza meg a képviseletet. Ez nagyon fontos, úgy gondolom. Hiszen a szövetség célja egy olyan Erdély megteremtése, ahol jó élni, ahol biztonságban van a családunk, ahol nincsenek veszélyben jogaink és javaink. Hogy milyen lesz Erdély négy év múlva, az nagyban függ attól, hogy most mit lépünk. Ezért kell a jövőről beszélünk, nem pedig a múltról. A tapasztalt képviseletet erősítő, határozott és jól felkészült fiatal jelöltekkel Erdélyt olyanná tehetjük, amilyennek közösségünk megálmodta. Ha ezzel a küldetéstudattal megyünk Bukarestbe, akkor sok tavaszt megérhet még ott a magyar képviselet. Én erre vállalkozom, ebben hiszek.
3. A parlament következő négy éve több fontos kihívást is tartogat – az alkotmánymódosítástól egészen a közigazgatási átalakításig. Hogyan szólhat bele ezekbe a magyar képviselet, mit tehet az RMDSZ ezen a téren?
– Az alkotmányozásban mi képviselhetjük a józan álláspontot, miszerint a régi rossz helyett egy új alaptörvény szükséges, amely ugyanakkor rögzíti, beváltja az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretet. Ez egy százéves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílik. Az új alkotmánynak rögzítenie kell azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10%-os közösségünk részaránya. Ami a közigazgatás átalakítását illeti, számomra egyér-  telmű, hogy a modern Románia akkor jár el helyesen, ha visszatér regionális hagyományaihoz. Ezen belül pedig több döntési hatáskört akarunk Erdélynek, hogy ügyeinkre ne a központosított államigazgatás találjon rossz megoldásokat. Mindezek fontos célkitűzések, amelyeket Bukarestben kell kiharcolnunk, ezért ott kell lennünk és erős frakcióként kell részt vennünk ebben a folyamatban.
(Az RMDSZ Maros megyei szervezetének sajtóirodája) Népújság (Marosvásárhely)

A lelki béke, ami aztán nem hagy békén
A zarándoklat varázsa
Székelyföldi zarándokcsoport járt nemrégiben Medzsugorjéban Hajlák Attila- István lelkész vezetésével. A zarándokút adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Azt olvastam, hogy a Vatikán döntése alapján hivatalos egyházi zarándoklatot nem lehet Medzsugorjéba szervezni, azonban rengetegen látogatnak ide plébániák szervezésében, mint például most.
– Ilyen jellegű kijelentéseket azért nem tehetett az egyház, mivel még nem fejeződtek be a jelenések. Hivatalosan akkor beszélhet erről, ha befejeződtek, utána megnézik, mik a gyümölcsei. Járnak-e az emberek továbbra oda, imádkoznak-e, történik-e valamilyen csoda, de igazából ez csak akkor válik hivatalossá, és akkor hoznak valamilyen döntést. Mivel nincsenek befejeződve, gondolom, ezért nem beszél erről a Szentszék. Tudni kell Medzsugorjéról, hogy nem az egyházmegyéhez, már a Vatikánhoz tartozik. Jelenés ilyen hosszú ideig nem volt sehol, és ezért az egyház is így viszonyul hozzá. II. János Pál pápa mondta, hogy Medzsugorje a világ plébániája. De azt is mondta, hogy a világ gyóntatószéke, mert rengetegen gyónnak itt, rengeteg kegyelmi forrás van, élnek a szentségekkel és már ez is nagy dolog.
– Feltételezhető jelenésekről beszélnek, és azt mondják, a látnokokkal is baj van, mert egyesek gazdasági vállalkozásba kezdtek, hoteleket építettek...
– Hogy milyen a látnokok élete, hogy élnek, fogalmam sincs, nem foglalkoztam velük. Amikor Medzsugorjéba jövök egy zarándokcsoporttal, azért jövök, mert magának a helynek van varázsa, és mert jobban ráhangol az imádságra. Az emberek egy része azért jön, mert szenzációt keres. Ezekkel a zarándokutakkal az a célom, hogy olyan hitre jussanak, olyan Isten-tapasztalatra vagy akár Szűzanya-tapasztalatra tegyenek szert, hogy azt később otthon meg tudják élni. Ha eljönnek, és csupán csodahajhászás folyik, akkor nem kapnak semmit. Hazamennek és élik tovább az életüket.
– Ezelőtt két évvel ön azt mondta, hogy az erdélyi magyaroknak is van egy Medzsugorjéjuk, Csíksomlyó. Mégis már 18. alkalommal jött ide. Hogy van ez?
– A Szűzanya mindenhol Szűzanya: Csíksomlyón vagy akár Szőkefalván, de bármelyik szűzanyás templomunkban ugyanaz. De az embernek sokszor fontos, hogy kimozduljon otthonról. Ha csak Csíksomlyóra megyünk, már az is kimozdít, már az is jobban ráhangol a Jóistenre és a Szűzanyára, és már az is sokat ad. Csíksomlyón vannak elsőszombati gyönyörű Mária- köszöntők, amelyek az embereknek rengeteg erőt adnak. Aztán ott van Szőkefalva is, ahol tíz éven át jelent meg a Szűzanya. Ott már befejeződtek a jelenések, és most várjuk, hogy lesz-e gyümölcse ezeknek. Erről azonban nem tudnak annyian, mint Medzsugorjéról. Az emberek ott is többnyire csodahajhászók, szenzációhajhászok voltak, pedig a Szűzanya-jelenéseknek nem ez a célja. Hanem az, hogy tényleg visszavezessenek Jézushoz, az evangéliumhoz, és megújuljon a keresztény éle-tünk.
– Visszatérve Medzsugorjéra: további nem illeti meg a Szent Jakab-templomot is. Nem lehet kegytemplomnak nevezni.
– Nincs kegytemplommá nyilvánítva. Lehetne, ha ezt Róma jóváhagyná, mert egy kegytemplom attól lesz kegytemplom, hogy a Szentszék annak nyilvánítja. A Szent Jakab-templomot szerintem még azért nem nyilvánították kegytemplommá, mert még tartanak a jelenések. A másik az, hogy nincs akkora múltja, nincsen akkora kultusza, mint például a csíksomlyói kegytemplomnak. Annak van egy történelmi háttere, történtek csodák is, az emberek imádságos lelkülete nem 35 éves, hiszen már 500 éves a csíksomlyói kegyszobor.
– Közismertek a Szűzanya medzsugorjei üzenetei. Ezek közül a legfontosabb a béke.
– Erre van a legnagyobb szükségünk. Ezért hív a Szűzanya a békére: a világnak nagyon nagy szüksége van erre. Amit Medzsugorjéban elsősorban kapunk, az a lelki béke, ami többé aztán nem hagy békén. Egyszer egy zarándoklatunknak az volt a mottója, hogy ha megtapasztalod Isten békéjét, Isten többet nem hagy békén. És úgy érzem, valóban ezt tapasztaljuk meg Medzsugorjéban. Viszont érdekes, hogy közel 800 hely van az egész világon, ahol a Szűzanya megjelent, és mindenhol másképpen mutatkozott be. Itt úgy, hogy béke királynője. Lourdes-ban például azt mondta, "én vagyok a szeplőtelen fogantatás", és ezután hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját az egyház.
– Ön miért mindig ide tér vissza, miért nem ment Lourdes-ba például?
– Jövő márciusban készülök oda. Bíró László püspök úr, amikor Medzsugorjéban járt, azt mondta nekem – és ez nagyon bennem van, mindig eszembe jut –, hogy Medzsugorje egy hangszer a Jóisten kezében, amelyen keresztül a szeretetét akarja megénekelni, az ő szeretetéről szól. Az tetszik nekem Medzsugorjéban, hogy meg lehet tapasztalni az élő egyházat: a fiatal egyházat, a különböző karizmákat, lehet látni azt, hogy rengeteg szerzetesrend megfordul ott, és ahány szerzetes vagy szerzetesnő, annyiféle ruhában van. Ez is mutatja, hogy az egyház mennyire színes. Látszik, hogy van lendület az emberekben, van vágy erre.
– Most is itt van a fél világ...
– Nagyon megmozgatja az egész világot. Ezért is hiszem, hogy ez nem valamiféle pszichiátriai esetű beteg ember kitalációja, hanem Isten műve. Mert ha nem lenne az, akkor nem lenne ekkora hatással az egész világra
– Most beszéljünk arról, amivel kezdeni szokták. Hogyan, miért választotta a papi hivatást?
– Ez a kérdés pont olyan, mintha azt kérdeznék egy házasembertől, hogy miért éppen a feleségét vette el, amikor annyi más lehetősége lenne. Én nem vallásos családba születtem, egy elmaradt zongoraórának köszönhetem azt, hogy most pap vagyok. Azelőtt évekig nem jártam templomba. A hetedik osztály végén elmaradt egy zongoraórám, és a templom mellett mentem el Gyergyószentmiklóson. Bementem a templomba, ahol éppen szentmise volt, ami az életemet megváltoztatta. Utána kezdtem el templomba, közösségbe járni, aztán elmentem kisszemináriumra, nagyszemináriumra, és így lettem pap. Egy olyan istentapasztalatom volt akkor és utána többször is, amit, úgy érzem, senki el nem vehet tőlem. Éreztem ebben a hívást, és éreztem azt, hogy a Jóisten ezt kéri tőlem. Ez meggyőződés, nem is tudnám másképp elképzelni az életemet.
– Említette, hogy közösségre talált, amikor betért a templomba. Voltunk a Cenacolo közösségben. Ennek kapcsán mondta el, hogy Erdélyben is készül vagy már van is egy ilyen közösség.
– Hét éve járok Medzsugorjéba, itt ismertem meg a Cenacolo közösséget. Már akkor éreztem a hiányát Erdélyben. Az a vágyam, legyen itthon is egy ilyen közösség. Illetve már van egy hasonló közösség, a Szent Kereszt testvérei, amelynek az a célja, hogy bárki, aki poklot él meg az életében, találjon egy olyan helyet, ahol valóban lehetőséget kap a gyógyulásra, változásra. Különböző függőségű fiatalok vannak már most ebben a közösségben, de vannak különböző betegségben szenvedők is. Mindenre, ami pokol lehet az ember életében, és tönkreteheti, ha úgymond fel akar támadni vagy szeretne új életet kezdeni, ez a közösség lehetőséget biztosíthat. Szeretnénk egy közösségi házat is. Reméljük, a Jóisten ezt is megadja. A Szent Kereszt testvérei közösség tagjai időnként találkoznak. Ahányan vagyunk, annyi helységben élünk, mindenki a saját vívódásaival, de napi rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Továbbvinni a lángot (Sepsiszentgyörgy)
1956 nemcsak történelmi emlékünnep, hanem szimbólum is számunkra, a szabadság, a hazaszeretet, a bátorság jelképe – ezekkel a szavakkal nyitotta meg a sepsiszentgyörgyi megemlékezést a házigazda-műsorvezető szerepét betöltő Fekete Kata. A sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban nem gyűlt össze hatalmas tömeg, de a késői óra és a borús idő dacára is sokan fontosnak érezték a közös gondolkodást a szabadságról, az érte való cselekvésről, a tisztelgést a hatvan esztendővel ezelőtti magyarországi, erdélyi és háromszéki hősök előtt, akik közül többen jelen voltak, és akiket külön köszöntött a felszólalók mindenike. 
Antal Árpád polgármester ünnepi beszédében a fiatalok forradalmi szerepére hívta fel a figyelmet. „Az ő lelkükben van meg az a szikra, amely el tudja söpörni a legádázabb tirannust is, és a szabadság mindig a lángoló lelkek bátorságából fakad” – mondotta. Sok ifjú életét roppantotta ketté, törte meg a zsarnok hatalom, de hatvan év után elmondható, hogy az akkori forradalmárok nyertek, „soha nem az elnyomónak, mindig az elnyomottnak lesz igaza” – hangsúlyozta. „Az idő mindig a gonosszal szemben fellépőket igazolja, az áldozat óriási, de megéri, mert ez ad a következő nemzedékeknek tartást” – fogalmazott, hozzáfűzve, ebben hisznek ők is, ezért vállalják a meghurcoltatást, azt tanulták az ’56-os hősöktől, hogy csak előre szabad menni, nem szabad félni, nem szabad meghasonlani. „Hihetetlenül fontos, hogy a nehéz pillanatokban legyenek kapaszkodók számunkra” – emelte ki. Bár hatvan évvel a forradalom után sokkal jobb az erdélyi magyarság helyzete, mégis sokszor elhatalmasodik az elkeseredés, sokan vannak, akik a kivándorlást választják, ma ez a legnagyobb ellenségünk – vélekedett Sepsiszentgyörgy polgármestere. „Ha le tudjuk győzni kishitűségünket, félelmeinket, a széthúzást, ha újra felfedezzük értékeinket, ha rendezzük végre közös dolgainkat, akkor meggyőződésem, hogy eljön végre a mi időnk. A szabadság lángját életben kell tartani. Nekünk mindannyiunknak, de elsősorban az ifjaknak az a dolguk, hogy az ünnepek közötti szürke hétköznapokban is éltessék a szabadság szikráját” – zárta beszédét Antal Árpád.  Hasonló szellemű üzenetet közvetített Miklós Zoltán, az RMDSZ szenátorjelöltje: 1956 hősei jogosan várják, hogy hűek legyünk az akkor megfogalmazott elvekhez, az akkor képviselt értékekhez, hogy továbbvigyük azt a hitet és egységet, amellyel kockáztatták az életüket, „jogosan várják, hogy vigyük tovább a lángot”. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese Magyarország, a magyarság üdvözletét tolmácsolta, felidézte a budapesti történéseket, de tisztelgett az erdélyi hősök előtt is, és megfogalmazta, a szabadság nem magától értetődő, ha egyszer elnyertük, nem jelenti, hogy mindig a miénk is marad. A magyarság évszázadokon át harcolt szabadságáért, és ezt teszi a 21. században is. „Mi, akik ma szabadnak nevezett világban élünk, ugyanazt akarjuk, mint ’56 hősei, hogy szuverén módon magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekben, hogy alapvető jogainkat – amelyekbe beletartozik anyanyelvünk és szimbólumaink szabad használata – ne érje csorba, hogy felemelt fővel élhessünk magyarként Sepsiszentgyörgyön vagy Erdély bármely szegletében. Erre tanít bennünket ’56 szelleme, és erre kötelez a forradalom mártírjainak áldozata” – hangsúlyozta Brendus Réka. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének nevében Török József fogalmazta meg a kérést: akik jelen vannak, akiket megérintett ’56 lángja, szelleme, vigyék és adják tovább azoknak is, akik nem lehettek jelen a megemlékezésen, „hogy együtt újra tudjuk megfogni egymás kezét, hisz csak így állhatunk talpra. Ez ’56 üzenete: összefogás nélkül nem lehet feltámadás” – hangsúlyozta.  A sepsiszentgyörgyi megemlékezést a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjainak verses-zenés betétei színesítették, rangját, színvonalát pedig a Vox Humana kamarakórus fellépése emelte. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperesének áldása, himnuszaink eléneklése és az 1956-os emlékmű megkoszorúzása után a jelenlevők fáklyás, gyertyás menetben vonultak, hogy az Erzsébet parki kopjafánál is leróják tiszteletüket.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ópra Benedekre és a magyar forradalomra emlékeztek (Kézdiszárazpatak)
Szombaton Kézdiszárazpatakon megemlékeztek az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójáról és annak egyik áldozatáról, az itt született Ópra Benedek magyartanárról, akinek nevét az iskola viseli. A Bodó Imre ny. főesperes, plébános által celebrált szentmisét követően a megemlékezésre az iskola udvarán került sor. Az ünnepségen jelen voltak többek között Ópra Benedek egykori brassói tanítványai és fogolytársai, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) még életben lévő tagjai, valamint a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állományának képviselői. A megemlékező ünnepségen a helyiek és kézdiszentlélekiek mellett brassóiak és kézdivásárhelyiek is szép számban megjelentek.
Elsőként Biró Levente Tibor tanító, az esemény főszervezője méltatta ’56 hőseit, akik a legnagyobb áldozattól sem riadtak vissza – életüket adták a szabadságért –, megmentették a magyar nemzet becsületét, és olyan sebet ejtettek a világbirodalom testén, amelyet soha többé nem tudott kiheverni, és ennek következménye volt a kommunizmus bukása Európában. „Habár Erdélyben nem bontakozott ki fegyveres küzdelem, de volt szervezkedés, voltak röpiratok, szimpátiatüntetések, átszökési kísérlek a határon és álom, sok-sok álom. Az erdélyi magyarság lélekben és cselekvően is azonosult ’56 eszméivel. A román kommunista hatalom kihasználta az ’56-os forradalmat arra, hogy leszámoljon a kisebbségi elittel, és arra is lehetősége adódott, hogy az erdélyi magyarságot megfélemlítse. A megtorlás egyik áldozata a falu nagy szülöttje és az iskola névadója, Ópra Benedek volt, akit koholt vádak alapján huszonöt év szabadságvesztésre ítéltek, amiből hat évet töltött le” – mondotta többek között a főszervező, aki szerint hatvan évvel ezelőtt a magyarok megmutatták a nagyvilágnak, hogy szabadok és függetlenek akarnak lenni. Azt is kifejtette, hogy a jelen levő tanulók felejthetetlen, élő történelemórának lehetnek részesei, és láthatják ’56 hőseit. Őt követően Balogh Tibor, a község polgármestere párhuzamot vont az 1956-os események és az 1848/49-es forradalom között. „Míg 1849-ben az osztrákok hívták ellenünk a szovjeteket, addig 1956-ban a magyarok közül kerültek ki az árulók, akik behívták az országba a szovjet csapatokat a szabadságharc leverésére” – hangsúlyozta az elöljáró. A hatvan évvel ezelőtti eseményt Gergely Zoltán kézdiszentléleki iskolaigazgató is méltatta, aki akkor két és fél éves volt, ezért meglátása szerint a nála idősebbek alkalmasabbak arra, hogy erre az eseményre emlékezzenek, ezért is tud nagy tisztelettel lenni a jelen levő volt politikai foglyok iránt. Ambrus Ágnes ny. magyartanár, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya a mai nemzedék számára követendő példaként idézte fel Ópra Benedek alakját, akit hősnek, nagy embernek nevezett, aki magyarnak nevelte diákjait. A székkapitány párhuzamot vont az akkor elhangzott vádak és a napjainkban a Beke–Szőcs-ügy kapcsán elhangzottak között, amelyek kísértetiesen hasonlóak. „A törvény erejével megtiltják a székely zászló hivatalos használatát, épületeinkről, községházainkról levetetik a magyar feliratot” – mondotta Ambrus Ágnes. Az 1938-ban született és húsz évre elítélt Lay Imre, Ópra Benedek egykori tanítványa és fogolytársa dióhéjban szintén felidézte a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, beszélt az EMISZ-ről, a megtorlásról, a nehéz börtönévekről, illetve Ópra Benedekről. Utolsóként Márton Erzsébet ny. óvónő szólt az egybegyűltekhez, méltatta Ópra Benedek példaértékű életét és hősies helytállását. A megemlékezésen közreműködtek az Ópra Benedek-iskola tanulói, akik verses összeállítással, szavalatokkal, énekszámokkal és furulya-előadásukkal emelték az esemény színvonalát. A rendezvény koszorúzással, himnuszaink eléneklésével, majd az óvoda épületében közös ebéddel és kötetlen beszélgetéssel fejeződött be.
Iochom István

Akik történelmet írtak
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés 1956-ra a református múzeumtól a sétatéri színpadig
Horváth Anna, kolozsvári polgár: aki közéleti szerepet vállal, az kockáztat
Változatosan ünnepli Kolozsvár a 60 éves magyar forradalom és szabadságharc anyaországi és erdélyi hőseit és eszményeit: az ünnepi beszédeken és koszorúzásokon túl két „nulladik” kiállítás is nyílt a református múzeumban, érdekes előadások hangzottak el, például a Magyar Távirati Iroda korabeli szigorúan bizalmas híreiről, gálaest volt a magyar operában, majd a fiatalok verses-zenés műsort adtak Mátyás szülőházánál, ahonnan fáklyás menetben vonultak Dsida Jenő sírjáig a Házsongárdi temetőbe.
Délben a teológia udvarán álló 1956-os emlékműnél Kató Béla az elvándorlás összefüggésében a magyar népmesékről és Harry Potterről is beszélt, a sétatéri emlékműnél pedig felszólalt Horváth Anna kolozsvári polgár, akinek ez az első nyilvános megjelenése azóta, hogy alpolgármesteri tisztségének gyakorlását fizetés nélküli szabadsággal szakította meg, miután a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) eltiltotta feladataitól. Szabadság (Kolozsvár)

Bizalmas jelentések a forradalmi múltból
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében Sávoly Tamás történész, az MTVA levéltárosa tartott előadást szombaton este a Szentegyház utca 4. szám alatti rendezvényteremben a Magyar Távirati Iroda (MTI) bizalmas jelentéseiről annak megalakulásától az 1956-os forradalom és szabadságharcig terjedő időszakban.
Bemutatta az MTI fejlődését, a Rádió Rt.-vel való egyesülését 1944-ben, majd szétválását 1949-ben, a hatalomváltás utáni átalakulásait, amikor a kommunista párt ellenőrzése alá került. Ebben az időszakban valamennyi vezetője a trianoni határokon túlról származott, ami közrejátszott abban, hogy a kapcsolatápolás céljából ne csak a Nyugat híreire, hanem a hazaiak külföldre juttatására is koncentráljon. Tudósítói hálózata a kezdetektől az egész világot lefedi. Egyik elnöke, Kozma Miklós jóvoltából rögzült az MTI alapszabálya, ami a mai napig érvényes: mindennél fontosabb a hitelesség, amit háromszoros ellenőrzéssel biztosít. Ezt a pártállam idején is igyekezett, a lehetőségekhez képest, betartani. A pártfunkcionáriusok számára fontos volt megtudni, hogy a Nyugat miként vélekedik Magyarországról, ezért a sajtónak leadott hírek mellett megjelentek a tájékoztató jellegű bizalmas, szigorúan bizalmas, illetve titkos minősítést viselő hírek is, amelyekből olykor bizonyos részek „átszivárogtak a civil fogyasztóközönségnek”. Szabadság (Kolozsvár)

Kettős kiállítás a református múzeumban
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke nulladik eseménynek nevezte azt a két kiállításmegnyitót, amelyet az 1956-os magyarországi forradalom hatvanadik évfordulója alkalmával a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet melletti felújított ingatlanban, az Erdélyi Református Múzeumban (Bocskai tér 14. szám) szerveztek.
– Ezek az októberi napok az emlékezésről szólnak. A hősökre, az áldozatokra emlékezünk. Az emlékezéssel tartozunk az elmúlt és a jelenlegi generációnak és a fiataloknak. Az ember könnyen felejt, és vannak olyanok, akik azon munkálkodnak, hogy elfeledkezzünk ezekről a napokról, értékeinkről. Szükség van arra, hogy a mostani fiatalok ne csak értsék, hanem tudják is, hogy mi történt 1956-ban Magyarországon – mondta Répás Zsuzsanna, a Magyar Művészeti Akadémia Nemzetközi és Határon Túli Ügyek Főosztályának vezetője. Szabadság (Kolozsvár)

Mindig értelmezni próbálta a tisztázatlan helyzeteket
Bemutatták Fodor Sándor Válogatott novellák című kötetét
Tizenkét novella szerepel Fodor Sándor Válogatott novellák című kötetében, amely a Hargita Kiadó gondozásában, a Székely Könyvtár sorozat 43. kiadványaként látott napvilágot. Megelevenedik benne többek között Benedictus atya története, aki Jézus tanításainak igazi lényegét próbálja belevinni a passiójátékba (A feltámadás elmarad), szembesülünk a kisvárosba hazatérő olimpiai bokszbajnok, Bodoki Dani kínosan szomorú esetével (A hűtlen), és találkozunk a Kaliforniából Szovátára látogató testvérpárral, akiknek be kell látniuk: semmi sem olyan, mint ahogy azt édesapjuk gyermekkorukban mesélte (Szováta fürdő). Mindenik novellában fellelhető irodalmunk halk szavú, szerény és végtelenül kedves szerzőjének egyedi habitusa, különleges írásművészete, amely napjainkban is számos meghitt, kellemes pillanatot kínál az olvasók számára. A Györkös Mányi Albert Emlékházban múlt csütörtökön tartott, meghitt hangulatú könyvbemutató egyben az emlékezésre is alkalmat nyújtott.
Kós Katalin, az emlékház vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Fodor Nagy Éva festőművészt, az író özvegyét, valamint lányát, Esztert, és boldogan nyugtázta, hogy a Hargita Kiadó a Györkös Mányi Albert Emlékházat választotta a rendezvény helyszínéül. – Fodor Sándor meghatározó személyisége volt a hátunk mögött hagyott évszázad erdélyi irodalmának. Csipike-tetralógiája a világirodalom olyan gyöngyszemei mellé állítható, mint az Alice Csodaországban, A kis herceg vagy éppen a Micimackó, ugyanakkor a székely életvilágot bemutató novellái a Tamási Áron képviselte irodalmi nagyságokba emeli – hangsúlyozta.
Lövétei Lázár László költő, szerkesztő, a Hargita Kiadó vezetője elsőként a Ferenczes István költő, író, korábbi Székelyföld-főszerkesztő ötlete nyomán elindított Székely Könyvtár sorozatról beszélt, amelynek célja összegyűjteni a székely magyar írott kultúra alapműveit. A száz kötetesre tervezett sorozat első ötös csomagja (Székely népballadák, Mikes Kelemen:Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek) 2012 tavaszán jelent meg, és az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra lát napvilágot az ötvenedik kiadvány.
A százas lista, amelyet kezdetben összeállítottak, az évek során folyamatosan módosult, így került be a sorba például a Márton Áron válogatott írásait és beszédeit tartalmazó kötet, „Fodor Sándor neve viszont már az alaplistán is ott szerepelt; Ferenczes eleve számolt azzal, hogy előbb-utóbb ez a könyv is megjelenik”, fűzte hozzá Lövétei Lázár László. A novelláskötet szerkesztésére az életmű egyik legjobb ismerőjét, Molnár Vilmos írót kérték fel, aki több interjút készített Fodor Sándorral. Kettejük beszélgetése nyomán született a „… mindig bíztam az emberekben…” című is, amelyet a Székelyföld 2007 júliusában közölt. Lövétei, aki korábban Fodor Sándor Mária lábától a sündisznóállásig című művét is szerkesztette, felidézte: „amikor Sanyi bácsi hazajött Csíkba, mindig bejött a Székelyföld szerkesztőségébe. Örömmel hallgattuk, valahányszor meglátogatott bennünket.”
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Puck bábfesztivál díjait és okleveleit
A hóember, aki találkozni akart a Nappal (Omul de zăpadă care voia să întâlnească soarele) című produkciójáért a bukaresti Ţăndărică Színház érdemelte ki a legjobb előadás díját a XV. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválján. 
Az elismerésekről szakmai zsűri döntött; Slobodan Marković zsűrielnök, a szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója, valamint a bizottság többi tagja – Eugenia Sarvari teatrológus, Katona József egyetemi lektor, rendező, Ovidiu Pecican egyetemi tanár, dramaturg, Epaminonda Tiotiu díszlettervező – 9 díjat és 5 oklevelet osztott ki a péntek esti záró ünnepségen.
Magyar előadásokat és alkotókat is kitüntettek: a hagyományőrzésért és a koherens produkcióért a zsűri különdíját kapta a nagyváradi Lilliput Társulat Az égig érő fa című előadása, és oklevéllel jutalmazták a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának Apakaland című produkcióját, valamint Cári Tibor zeneszerzőt. Szabadság (Kolozsvár)

„Én mindenhol otthon akarok lenni”
Pénteken este a délvidéki költő, író, szerkesztő, műkritikus, Tolnai Ottó volt a Törzsasztal rendezvénysorozat vendége a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A délvidéki magyarság egyik legjelentősebb költőjével, írójával, Tolnai Ottóvaltalálkozhattak a váradiak az Illyés Gyula Könyvesboltban pénteken este megszervezettTörzsasztal esten. A házigazda Kőrössi P. Józseffel folytatott beszélgetés elején elhangzott, hogy a Magyarkanizsán született költő, író 1960-ban került Újvidékre egyetemre, 1964-ben alapító munkatársa volt a Symposion nevű mellékletnek, amelyet később Új Symposion néven folyóirattá alakítottak át. Ez a kiadvány a délvidéki magyar kulturális, irodalmi élet legfontosabb fórumává vált.
Tolnai Ottó nosztalgikusan beszélt az egykori Jugoszláviáról, mint bevallotta, rá nagy hatással volt Belgrád és a tenger, és valamivel később le is szögezte: „Én egy jugoszláviai magyar író vagyok. Ez nem politikai, hanem esztétikai kérdés számomra”. Elmondta, hogy egyrészt a Jugoszlávia és Magyarország közötti vasfüggöny, másrészt az Adria fordította érdeklődését Jugoszlávia és a Balkán térsége felé. Ahogy ő maga fogalmazott: „hátam a vasfüggönynek támasztva, a másik oldalon a végtelen, az úr”. A beszélgetés során megjegyezte, hogy: „Nagy hiba volt ezt a szép, nagy országot széttördelni, hiszen a kis országokat is ugyanúgy meg kell csinálni”, ami megítélése szerint nehezen, vagy egyáltalán nem sikerült, hiszen például a jugoszláv utódállamokban szétlopták a gyárakat, – tette hozzá.
Szürreális Románia
A kommunista időszakban tett romániai látogatásáról is mulatságos és tanulságos élménybeszámolót tartott Tolnai Ottó, aki fiatal korától fogékony volt a képzőművészet iránt, így, amikor egy jugoszláviai íródelegáció tagjaként elutazott Bukarestbe, meg is lepte a vendéglátóit akkor, amikor arra a kérdésre, hogy hova szeretne utazni az országban ahelyett, hogy Erdélyt mondta volna, amire minden bizonnyal számítottak, azt válaszolta, hogy Tîrgu Jiuba akar eljutni. A vendéglátók becsületére legyen mondva, az utazást megszervezték neki, de amit útközben látott, azok azóta is kitörölhetetlen emlékként élnek benne, amelyeket meg is osztott hallgatóságával: a Tîrgu Jiu felé haladó vonaton az emberek a sárban feküdtek, a craiovai szállodában a folyosón, a szobában minden égő ki volt lopva, és a szekrényajtó is ráesett, amikor kinyitotta. Elmesélte, hogy a Brâncuşi-szoborcsoport is elhanyagoltan állt Tîrgu Jiuban, amikor pedig azt kérdezte a helybeliektől, hogy hol talál egy művészettörténészt, akitől információkat kaphatna a Brâncuşi-művekről, kiderült, hogy a művészettörténész a krumpliföldeken szedi a krumplit…
Helynevek: a hely
Tolnai Ottó beszélt irodalom iránti vonzódásáról is, amelyet fiatalkorában kalandként értelmezett, majd viccesen megjegyezte: „Azt hittem, hogy a család már megírta a Tolnai Nagylexikont, így nekem már csak fodrozni kell”. A költő számára az irodalom elégítette ki egzotikum iránti vágyát, melyet a valóságban az Adriára és a Balkánra vetített ki. Tolnai Ottó kiemelte azt, hogy költészete tele van topográfiával, mert, mint elárulta, „minden semmi kis hely hatalmasra nő bennem”. A költő utazásai számos formában nyomot hagynak a verseiben, de ezekre az utazásokra nem csak irodalmi élményanyag gyűjtése érdekében van szüksége, hanem mert „a többség kitalálta, hogy a kisebbségnek mindig védenie kell valamit, de én nem vagyok kisebbségi költő, én mindenhol otthon akarok lenni. Állandóan cikázok, hogy ne kapjanak el, és hogy ne kelljen felvállalni a kisebbségi bezártságot” – vallotta Tolnai Ottó. A költő elárulta azt is, hogy hajlamos bizonyos helyszíneknek egyfajta mitologizálására, az ő megfogalmazásában körülbelül így zajlik le: „valahova leszúrok egy gombostűt, és attól kezdve számomra az a világ közepe”, így például a világ közepének tekintette Tîrgu Jiut, A végtelen oszlop helyszínét, vagy az újvidéki Virág utcát, de jelenlegi lakhelye, Palics is centrális térré kezdett válni számára.
Rizóma
A földrajzi helyek centrális térré válásának mintegy ellentételezéséképpen „költészetemből kiveszem a centrális fogalmakat – Isten, Haza – és behelyettesítem jelentéktelennek tűnő, formátlan formákkal, mint például azzal, hogy karfiol, vagy rizóma” – mondta meg Tolnai Ottó, aki hozzátette azonban, hogy érdekes módon a minden irányban kiszámíthatatlan rizóma időközben az európai filozófia központi fogalmává vált. Tolnai Ottó olyan érzékletesen beszélt tapasztalatairól, élményeiről, hogy Kőrössi P. József meg is jegyezte róla a beszélgetés során, hogy olyan érzékenységgel figyel meg apróságokat, amelyek mellett komoly művészek is el szoktak menni, sőt, Tolnai Ottó élménybeszámolói, emlékfelidézései nyomán szinte versek keletkeztek, hívta fel a figyelmet a házigazda. A mintegy két órás, hangulatos beszélgetés szokás szerint dedikálással zárult.
Pap István erdon.ro

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?”
Beszélgetés Hamar Sándor fafaragóval 
Mindig öröm olyan emberrel találkozni, aki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároz, tudja a helyét a világban: Hamar Sándor Kézdivásárhelyen él, 47 éves, két gyerek édesapja. 23 éves fia építészként dolgozik Marosvásárhelyen, lánya végzős tanuló a Nagy Mózes Elméleti Líceumban. Fia maga is nagyon szépen farag, lánya tehetséges rajzoló. A kézügyességet minden bizonnyal édesapjuktól örökölték, aki gyakorlatilag gyerekkora óta kezeli a vésőt, és minden munkával, amit kiad a keze közül, értéket igyekszik továbbörökíteni.
– Mióta foglalkozik fafaragással, és hogyan indult el ezen az úton?
– Az 1980-as évek elején már az egykori bútorgyárban fafaragóként dolgoztam, de ezt megelőzően Csernátonban, Haszmann Pali bácsiéknál tanultam, ahol ez a mesterség azonnal magával ragadott. Azóta is egyre erősödik bennem az a belülről jövő késztetés, hogy a fával, a fa melegségével dolgozzam, és lássam, milyen szép dolgok készülhetnek ebből az anyagból az ember által. Nem utolsósorban pedig fontos számomra a hagyományaink ápolása, átadása a következő nemzedékeknek. Hiszen ha ezt nem örökítjük tovább, mi marad? Célom ugyanúgy munkálni meg a fát, mint régen, és nem csak úgy átesni a műveleten, akkor inkább ne is fogjunk neki. Én azt vallom, csináljuk meg a munkát becsülettel, aztán majd az utókor eldönti, hogy van értéke annak vagy sem. Fülembe csengenek mesterem szavai: egy dolgot ha megcsinálunk, az legalább ötven évre szóljon, és úgy készítsük el, hogy arra is gondoljunk: abból táplálkozik majd az utókor. Amely, ha lát egy olyan munkát, amelynek semmi köze a népművészethez, a megmaradásunkhoz, ahhoz, amit mi képviselünk, akkor rossz úton járunk. Van egy csomó dolog, ami tájidegen, mindenki próbálkozik, hígul a szakma, de az lenne a fontos, hogy a mintakincs így maradjon meg, szépen, tisztán, ahogyan mi is kaptuk, hiszen ez a gyökerünk. Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?
– Volt a családjában képviselője ennek a szakmának?
– Anyai nagyapám úgymond ezermester volt, mindent megbarkácsolt, és bár korán meghalt, szüleim meséltek róla, úgyhogy a kézügyességet tőle kaphattam ajándékba. Haszmann Pali bácsiékhoz szintén úgy kerültem, hogy anyai nagymamám csernátoni születésű, és oda látogatván többször bementünk a szomszédos falumúzeumba is, ahol belekóstolhattam mindebbe, és kezdettől magával ragadott a szépsége. Később faipart tanultam, ahonnan gyakorlatra már bekerültünk a bútorgyárba, ahol rögtön kiszúrtam a fafaragó csoportot, hiszen mind ott füleskedik az ember, ami érdekli. A szakközép elvégzése után el is tudtam helyezkedni a gyárban, ahol 7-8 évet dolgoztam, ez az idő meghatározó volt a vésőhasználatban, a formavilág kialakulásában. Nem mindegy, hogy az ember hobbiként vagy iparilag csinál valamit, mert ugyan szériamunka volt a gyárban, a sarokkanapék ornamentikáját készítettem, de annyi gyakorlatot, rutint szereztem, ami nagyon jó szolgálatot tett. 
– Hagyományos jelképrendszerünket, mintakincsünket tekintve honnan merít?
– Számomra a népművészet az alap, mert ezt kihagyni vétek volna. Ugyanúgy, mint a matematikában, az alaptól kell a tudás tégláit egymásra rakni, ha ez nincs meg, széthull az egész. Hiába készítünk egy stilizált barokk darabot, ha nem tudjuk a mintakincs alapjait, semmire sem jutunk, nincs amiből építkezni. Nagyon szeretem a stilizált népművészeti elemeket, a magyar ornamentikát, Huszka József gyűjteményéből nagyon sokat táplálkozom. Mivel nagyon sokat dolgozom Magyarországon, az ottani motívumokat is elsajátítottam, hiszen bár nagyon szép a székely ornamentika, mindenre nem lehet ráhúzni, van, ahová nem talál. 
– Mi a sajátos székely díszítőelem?
– A tulipános kúszó minta például, a kanyargós, életfaszerűen indázó növény. Minden egyes virágnak megvan a jelentése, a tulipán női jelkép, de azon belül a kislánytól az áldott állapotú nőig, az idős asszonyig minden életszakasznak megfeleltethető egy-egy kialakítása. Aki ismeri a népművészetet, annak mindez nyitott könyv. Továbbá minden szép virágunk külön jelentést hordoz, a liliom a tisztaság, a rózsa a szerelem jelképe stb.
– Miben áll a hagyományos technika? Hogyan munkálták meg a fát régen, és hogyan teszik most?
– Hagyományosan ami kézi szerszámokkal készült, az autentikus. Most muszáj bevetni bizonyos gépeket, hiszen rohanó világban élünk, és gyorsítani kell a tempót, minden megrendelés „tegnapra” kell. Ebben a vonatkozásban fontos, hogy ha gépeket hív segítségül az ember, azokat úgy használja, hogy ne legyen rögtön szembetűnő, ne essen át a ló túlsó, „mű” oldalára.
– A műhelyében hatalmas székelykapun dolgozik éppen, annak mi a története?
– Ez egy nagyobb méretű székelykapu, amely Magyarországra, egy magánszemélyhez kerül, akinek a kérésére turulmadaras Nagy-Magyarország-címer és Szent István, legelső királyunk alakja került rá azzal a felirattal: Emberé a munka, Istené az áldás. Előbb picit ódzkodtam ettől, hiszen ez nem hagyományos eljárás, a hagyományos kaputükör ugyanis egy életfa-szerű ornamentikából indul ki, és úgy forognak szépen körbe a virágok. A másik megoldás a kettő-, négy- vagy hatlyukas kapu, ami azt jelöli: hány ökrös gazda portáját díszíti a kapu. Mifelénk, Felsőháromszékre inkább ez volt jellemző, a tükrös kapuk Csíkszéken gyakoribbak. Három havi nagyon kitartó munkával, hagyományos ácsolással készült el ez a darab, rajta áll továbbá az is: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez hűtlen ne légy soha!” Remélem, megfelelő helyen lesz, és gondját viselik majd.
– Mit gondol, miért ilyen népszerű Magyarországon a székelykapuk állítása?
– Nagyon sokat készíttetnek mindenfele, biztosan valami belső indíttatásból: Erdélyhez, a székelységhez való ragaszkodásból. Az említett munkámat például azért rendelte az idős bácsi, mert a második világháborúban kiüldözték Csángóföldről a szüleit, ő maga már az úton született. Dombóvár mellett egy félfalunyi csángó ember él a mai napig. 
– Vannak ott olyan mesteremberek, akik ezeket a kapukat megfelelőképpen el tudják készíteni?
– Akikről én tudok, többnyire innen származók, kitelepedettek, de legalábbis valamiféle székely gyökerük van. Én is hiszem és vallom: székelykaput csak székely ember tud igazán csinálni. Több mint egy évtizede járok fafaragó-táborba, dolgozom együtt egy ottani csapattal, rengeteg nagyon szép munka készül, amit ők jobban fölvállalnak, azok a rusztikus, rönkből életfaszerűen körbefaragott kapuk. Több olyant is készítettünk már Magyarországon. 
– A mesterek ízlése, a megrendelő kérése vagy a kor divatja alakítja a munkát?
– Általában az történik, ha valaki megkeres egy megrendeléssel, amely nem autentikus, giccses, próbáljuk picit terelgetni, irányítani, közös nevezőre jutni. Ha ez nem sikerül, inkább nem vállalom a felkérést, mintsem hogy olyan munkát adjak ki a kezemből, amelyre nem lehetek büszke. A mostani, rendhagyóan díszített székelykapun is rengeteget töprengtem, fenntartásaim voltak, amíg végül elvállaltam.
– Saját örömére is szokott dolgozni?
– Amikor időm engedi, igen. Például úgy készült az angyalos Nagy-Magyarország-címer, a portrék története is érdekes: egy táltosszervezet felkérésére vettem részt egy faragótáborban. Szerteret (hagyományos, a napfordulók alkalmával táltosok által tartott szertartások céljára készített teret) kellett készítenünk, 24 darab rönkfát körbe kellett faragni nemzetünk nagyjainak alakjával, Nimród vezérünktől megkezdve, Szent Istvánon át, egészen Mátyás királlyal befejezve. Ez a szertér mai napig áll. Tizenketten dolgoztunk rajta, mindenkinek két rönk jutott, én Botond vezért kaptam, másodiknak bátorkodtam megkérdezni: lehetne-e enyém Csaba királyfi alakja. Kérésem teljesült, és úgy éreztem, itthon is folytatnám, a szoborfaragást is gyakorolnám, így faragtam ki Attilát, Csaba királyfit és Árpád fejedelmünket. Előbb szkeptikusan álltam a táltosokhoz, de meggyőződhettem, hogy milyen erőt, milyen ősi tudást hordoznak és adnak tovább, valós, létező az, amit ők képviselnek. Megtapasztaltam a kézen keresztül átadható energiát, láthattam tűzön járást, amelynek során a „fogadó” látja az emberen, kész-e arra, hogy sérülés nélkül megtegye ezt, vagy még nincs. Ha még nem áll készen, elhalasztják ezt a tapasztalást.
– Látok egy teljesen más stílust képviselő munkát is, annak mi a története?
– Télire vágtam éppen a tűzifát, amikor elém került ez a darab, amelyen látni véltem a két szem helyét és azt, hogy mi bontakozna ki belőle. Azt mondják, ha a fa adja magát, nem szabad „megerőszakolni”, hagyni kell, hogy megmutassa, mi rejlik benne, így lett belőle ez a sokak által Krisztus-fejnek látott munka.
– Van olyan, hogy úgy ébred fel: nekem márpedig nincs kedvem faragni?
– Rengeteg ötletem van, ennek tehát nem szabad megtörténnie. Amikor dolgozom, kikapcsolódom, megszűnik a külvilág, csak azt veszem észre, hogy ismét este van, elrepült egy nap. Bárcsak minden nap ezt lehetne csinálni! Hálistennek megadatott, hogy előbb hobbiként indult, most már a munkám is. Fájlalom viszont, hogy nem vagyunk kissé talpraesettebbek, kérdezik gyakran tőlem: mit csinálunk mi itthon? Páratlan lehetőségeink lennének, hiszen mindenünk megvan: az emberanyag, a tudás, a természeti adottságok, csak szervezni nem tudunk. Kézdivásárhelyen mi, a céhmesterek unokái is tehetnénk azért, hogy a várost jobban felvirágoztassuk, a népművészet eszközeivel szebbé, vonzóbbá tegyük, idegenforgalmi szempontból is, akár mesterségbemutatókkal. Azzal kellene jól sáfárkodnunk, amink van, nem pedig elvesztegetnünk! 
(A fafarago.blog.hu blogon Hamar Sándor munkáival jobban is megismerkedhetnek az érdeklődők.)
F. I. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így emlékeztek ’56-ra Marosvásárhelyen
Az 1956-os forradalom kirobbanásának 60. évfordulóján, vasárnap este került sor Marosvásárhelyen az 1956-os Bajtársi Társaság valamint a  Politikai Foglyok Szövetsége szervezésében a forradalom kirobbanására való megemlékezésre a Vártemplomban és a templomkertben levő 56-osok kopjafájánál.
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt, köztük a marosvásárhelyi Dudás József is. 1956. október 30-án fegyveres csoportjával elfoglalta a Szabad Nép székházát és nyomdáját. Függetlenség című napilapjában huszonöt pontos kiáltványt tett közzé Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt címmel. Ennek ellenére hozzájárult, hogy az épületben a kormányhoz hű lapokat is szerkesszék és kinyomtassák. November 2-án egy fegyveres csoporttal megszállta a Külügyminisztérium épületét. Ezért Dudást letartóztatták, de már másnap szabadon engedték. A forradalom leverése után Újpesten szervezte az ellenállást, míg 1957 januárjában letartóztatták. Halálra ítélték és kivégezték Szabó János (a legendás Szabó bácsi, a Széna téri felkelők parancsnoka) Krassó-Szörény vármegyei származású forradalmárral együtt január 19-én. A legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári volt.
Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Ezekre az emberekre is, de a forradalom valamennyi áldozatára, hősére emlékeztek vasárnap 18 órától a Vártemplomban. Az istentiszteleten Pál apostol cselekedeteiből idézett, a börtönlevelek részből a megemlékezéshez találó részt Henter György vártemplomi lelkész. Az istentisztelet után mintegy százötven személy vonult a kopjafához. Egy politikai fogoly kisunokája kezében levő gyertyáról vették a tüzet, s mintegy száz gyertyát helyeztek el a kopjafa körül.
Tatár Péterffy Irén a forradalom bukását követő börtönéveiről beszélt, ugyanilyen emlékeit elevenítette fel Kelemen Kálmán, majd Gráma János az egykori politikai foglyokat tömörítő szövetség Maros megyei titkára zárta a felszólalok sorát. A megemlékezés és hála koszorúit helyezték el a kopjafánál a Politikai Foglyok Szövetsége (Gráma János), a Történelmi Vitézi Rend, a városi RMDSZ (Peti András), az MPP (Bíró Zsolt) és a Studium-Prospero Alapítvány (Vass Levente) részéről. A megemlékezés és koszorúzás a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Bakó Zoltán | Székelyhon.ro

„A lázadás szabadságát nem lehet elvenni”
A szokásosnál többen vettek részt vasárnap délután az 1956-os forradalom 60. évfordulója tiszteletére szervezett gyergyószentmiklósi megemlékezésen. Elhangzott, ha az 56-osok forradalma elbukott is, a történelem bizonyítja, minden akkor elindított jó cél beérett s valóra válik.
„Ha valaki elveszi egy másik ember szabadságát, azzal nem válik gazdagabbá. Az elnyomó hatalom hiába foszt meg szabadságától milliókat, a lázadás szabadságát nem veheti el. A lázadó nem kéri a szabadságát, hanem arra figyelmeztet: van neki. Ma szabadságban és demokratikus körülmények között élünk, de a jogaink érvényesítése még mindig nem befejezett történet” – hangzottak el György István alpolgármester szavai a megemlékezésen. Kiemelte, sokan felróják a magyarságnak, hogy legnagyobb veszteségeit ünnepli. De nem így van. Azok előtt hajtunk fejet, akik mertek jövőt álmodni és a megmaradásért síkra szállni. Ezért nem gyásznapok a megemlékezések. Bátor és tettre kész nemzedékek előtt tisztelegnek az utódok. Fejet hajtunk mindazok előtt, akik már történelmet írtak, de azok előtt is, akik továbbra is vállalják ennek felelősségét.
Az eseményen Benedek Csaba történelemtanár sorolta fel az 56-os események főbb állomásait, majd Kőrösi Viktor Dávid konzul, Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviselője tartott beszédet. Idézte Magyarország alaptörvényének preambulumát: „a mai szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjad”. Beszédében a még élő ötvenhatosokhoz fordulva kérte: „legyenek mellettünk, következő generációk mellett, tanítsanak minket, hogy felemelt fejjel, egyenes gerinccel mondhassuk el, mi is megcselekedtük azt, amit megkövetelt a haza”.
Barti Tihamér, a Hargita megyei tanács alelnöke beszédében emlékeztetett arra, hogy habár Romániában egyetlen egy puskalövés sem dördült el, mégis több mint 30 ezer embert hurcoltak meg. Ennyire tartottak 1956 szellemiségétől.
Vitéz Salamon László volt politikai fogoly, az 56-os vitézi rend törzskapitánya leszögezte: a meghurcolást elszenvedőkre, a kivégzettekre emlékezni kell, és nevükön kell nevezni a megtorlásokért felelősöket. „1956 szelleme arra tanít, hogy az ország talpra áll önmaga védelméért, ha közösnek érzi a haza ügyét, képes felülemelkedni minden megosztó érdeken. Nemzetté válik és példát mutat az egész világnak.”
Gergely Imre Székelyhon.ro

Megint csak halasztottak Borbolyék perében
A várakozással ellentétben nem folytatódott Borboly Csaba kihallgatása a Hargita megyei önkormányzat elnöke és tizenkét másik személy ellen zajló büntetőper hétfői tárgyalásán. Hiányzott egy ügyvéd, halasztást rendeltek el.
A per szeptemberi, mintegy 8 órán át tartó tárgyalása után, amikor Borboly Csabát hallgatta ki a bíróa Hargita Megyei Törvényszéken, hétfőn ezt kellett volna folytatni a vádiratban szereplő esetekre vonatkozó kérdésekkel. Nem így történt, mert a számbavételnél kiderült, az egyik vádlott ügyvédje nincs jelen.
A tárgyalást vezető Vlad Mihai Neagoe bírónak az egyik ügyvéd jelezte, hogy egy vádlott védője egészségügyi okokból hiányzik, és helyettesítésére sem adott írásos meghatalmazást valamelyik kollégájának, ahogy az ilyenkor szokásos. A bíró közölte, mivel az illető ügyvéd nincs jelen, a tárgyalást eljárásbeli hiányosság miatt el kell napolni, mert a védelem biztosítása kötelező. Erről a vádat képviselő ügyészt is megkérdezte, aki hasonló véleményt fogalmazott meg, kiemelve, így nem biztosított a vádlottnak a védekezéshez való joga. „Elsősorban nem a vádlottak, hanem jogi képviselőik jelenléte a legfontosabb a tárgyaláson” – szögezte le a bíró, aki így november 21-re tűzött ki új időpontot.
Borboly Csaba kolozsvári ügyvédje, Sergiu Bogdan kérdésünkre azt mondta, a büntetőjogi perrendtartás előírásai egyértelműek, és ehhez alkalmazkodni kell akkor is, ha nekik nem felelnek meg az ilyen halasztások. Azt mondta, nem lehet tudni, mennyi ideig tart majd a vádlottak kihallgatása, mert ez attól függ, hogy közülük ki akar nyilatkozatot tenni. Megjegyezte, eddig csak Borboly Csaba akarta ezt, a többiek korábban azt mondták, a végén tesznek nyilatkozatot. A vádlottak után a tanúk kihallgatása következik majd.
Hosszú eljárás
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban azért emelt vádat Borboly és tizenkét másik személy ellen, mert álláspontja szerint a Hargita megyei önkormányzat elnöke indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket két cégnek. Ezzel a vádhatóság szerint ő és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Kovács Attila Székelyhon.ro

Kolozsvári Rádió: cél az intelligens szórakoztatás
Urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt céloz meg új műsoraival a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, amely novemberben tér át az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. A regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét októbertől betöltő Szentannai Ágota a Krónikának adott interjúban elmondta: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt.
– Októbertől irányítod a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét. Szerinted adottak a feltételek ahhoz, hogy november elsején beindulhasson az egész napos adás? Tudomásunk szerint kevesebb alkalmazott dolgozik a magyar szerkesztőségben, mint korábban, az egész napos műsor pedig nyilván több munkával járna.
– Az elmúlt igen intenzív több mint három hétben, amióta a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi pozícióját betöltöm, igyekeztem megismerni a szerkesztőség tagjait, alaposan felmérni az erőforrásokat és részletesen elemezni a közszolgálati rádió vezetőtanácsa által már júliusban elfogadott új műsorrácsot. Ezt a műsort kizárólag kisebbségi adóként a sokéves küzdelmek árán elért új rövidhullámú, 98,8 megahertzes frekvencia hullámhosszain sugározzuk november elsejétől. Nem kérdés, hogy be tudjuk-e indítani az egész napos adást. Amennyiben a technikai feltételek adottak, szervezésen, összehangoltságon, és szakmai elköteleződésen múlik, hogy az új műsor hogyan, milyen színvonalon, milyen paraméterek között jut el a közönséghez.
Nem mondhatom azt, hogy nem jár több munkával a 24 óra kitöltése, mint a jelenlegi 7 óra hét közben, illetve 6 óra hétvégén, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor rengeteg új lehetőség is rejlik az adásidő megnövekedésében, ami egy igazi rádiós újságírónak kihívást, és szakmai kiteljesedést ígér. Mint minden hosszú távon együtt dolgozó csoportnál, ebben a szerkesztőségben is szükség van sikerélményekre és persze bizonyos fokú egészséges fluktuációra ahhoz, hogy időnként új lendületet kapjanak a tagjai. Sajnos az elmúlt években kevés ilyen sikerélmény jutott, ellenben volt néhány olyan tényező, ami megnyirbálta a Kolozsvári Rádió jó hírét. Ez nagyon sajnálatos, mert kihatott a legprofibb újságírók munkavégzésére, teljesítményére is.
– Találtatok új munkatársakat? A hirdetésetekre október 10-éig lehetett jelentkezni.
– Említettem a frissítés fontosságát. Szerencsére sikerül most, utolsó pillanatban bővíteni a jelenlegi csapatot, sőt ígéretet kaptunk arra, hogy meghatározott időre szóló munkaszerződések keretében, illetve egy nyugdíjba vonulás miatt megüresedett állásra új munkatársakat vegyünk fel. Az ilyen típusú változtatástól egyben friss lendületet is várok, és meggyőződésem, hogy ez a műsorok hangulatán is érződni fog.
Az „Új hangokat keres a Kolozsvári Rádió” jelszóval meghirdetett versenyvizsgára 24-en jelentkeztek. Ebben a körben két új munkatárs alkalmazását tűztük ki célul. A 24 jelentkezőből 14-en maradtak versenyben az első hangpróbák után. Azt mondhatom, hogy ebből a 14-ből többségükkel el tudnánk képzelni az együttműködést valamilyen formában, annak ellenére, hogy többen közülük rádiós tapasztalat nélküli pályakezdők. A mi választásunk két, médiatapasztalattal, sőt rádiós múlttal rendelkező személyre esett, főleg mivel úgy véljük, hogy ők megfelelnek majd a bátrabb elképzeléseinknek is.
– Hogyan, mivel bővítitek a műsort, mire számíthatnak a hallgatók napközben és éjszaka?
– A már adott műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, figyelembe veszi a sugárzás sajátosságát. Vagyis azt, hogy a teljes napos szórás Kolozsvárt érinti, ugyanakkor a középhullámú frekvenciákon, amelyek Erdély jelentős részét lefedik, megmaradnak az eddigi nappali műsorsávok. Ezeken a műsorsávokon igyekeztünk megtartani a bevált műsortípusokat, illetve a közszolgálati tartalom nagyobb részét erre koncentrálni, hogy a Kolozsváron kívül élő hallgatóinkhoz is eljussanak. Ezek az órák amúgy is többnyire a hagyományosan nagyobb hallgatósággal rendelkező idősávokba esnek. A reggel 8 és 10 közötti, illetve délután 15 és 18 óra közötti idősávról van szó, hétfőtől szombatig, illetve a 14 és 18 óra közöttiről vasárnap.
Természetesen minden régi műsort kicsit újragondolunk, leverjük róla a port, ha szükséges, frissítjük, aktualizáljuk a formátumát. Ide sorolható a népszerű és komoly rádiós műfajt képviselő Donát 160, amely új névvel, új formában jelenik meg, de hasonló koncepciót hordoz majd, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy most már nem hetente háromszor, hanem hétfőtől péntekig minden nap hallható. Vagy ilyen a vasárnapi Dalposta, amely igen népszerű bizonyos hallgatóink körében, ezért természetesen megtartjuk, de új szervezési elvekkel.
A Hangoló – mint valamennyi, egész napot kitöltő rádió számára a reggeli műsorok – kiemelt fontosságú. Ezért nemcsak hogy az eddigi 2 óra helyett 4 órát fed le novembertől, de szándékaink szerint pörgősebb lesz, bőven megtűzdelve aktualitásokkal, hírekkel, a hallgatók számára fontos információkkal. És persze jó zenével. Az említetteken kívül a délutáni-kora esti főműsoridőben többnyire beszélgetős műsoraink lesznek, vendégekkel, interjúalanyokkal, különféle témákban. A többi, kevésbé hallgatott órasávban, vagy amikor a hallgatók háttérben, munka vagy egyéb tevékenység közben rádióznak, változatos zenei és magazinműsorokat kínálunk számukra. Éjszaka pedig végig zene szól majd a 98,8-as rövidhullámú frekvencián. Messzemenően alkalmazkodunk tehát a városi életvitelhez, ha a 24 órás műsort egészében tekintjük.
– Az egész napos adás miként oszlik majd meg, milyen arányban lesz „hírcsatorna” és mennyiben szórakoztató/ismeretterjesztő/kulturális jellegű? Több magazinszerű műsort, interjút, riportot, zenei műsor hallhatunk majd, mint eddig?
– A hír fontos eleme a közszolgálatiságnak, így természetesen mi is külön figyelünk arra, hogy híreink naprakészen, kiegyensúlyozott tálalásban jussanak el a hallgatókhoz, és minél nagyobb mértékben szóljanak az őket közvetlenül érintő kérdésekről. Nem válunk hírcsatornává, hisz nem erre vállalkoztunk, és nem is ez az elvárás. Egy új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnénk képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét, és nyújt számára hasznos és érdekes információt, emellett nevelő hatású, tágítja a horizontját, és kulturális mintákat vonultat fel. Természetesen a zenés magazinműsorok száma jelentősen növekszik, és nemcsak a már említett terhelés miatt, hanem azért, hogy közel kerüljünk a hallgatósághoz. De ebben a műfajban is a tartalomgazdag, intelligens szórakoztatás irányába szeretnénk elindulni.
– Korábban a Bukaresti Rádiónál dolgoztál. Mi volt a munkaköröd? És mennyiben jelent újdonságot számodra az új munka?
– A román rádiótársaságnál eleinte az akkori elnök-vezérigazgató, Demeter András István kabinetfőnöke voltam 2010 és 2012 között, mintegy másfél évig. Az ő lemondása után szakmai munkát vállaltam a rádiónál egy igen különleges osztályon, az Elbeszélt történelem (Oral history) Archívumnál. Háttérmunkát végeztem két történész kollégámmal együtt, sokat interjúztam, ami persze az én szociológusi előképzettségemhez tökéletesen igazodott, és örülök, hogy egy ideig visszatértem a szakmai munkához. A szerkesztőségi tevékenységet tekintve igaz, hogy elég sok mindent kell most megtanulnom, de azért semmi nem jelent olyan nagy újdonságot, amivel ne találkoztam volna már, legalább elméleti szinten.
– A magyar szerkesztőség vezetőjeként tervezel lényegi/tartalmi módosításokat, változtatásokat az eddigiekhez képest?
– Egyelőre adott egy kibővült műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, és adott egy felkészült, profi csapat, amely számára ez újdonság és kihívás. Ráadásul az én megbízatásom jelenleg két hónapra szól, így rövid távon bőven elég feladatnak tűnik az a koordinációs munka, ami azzal jár, hogy megtaláljuk a megfelelő embert a megfelelő feladatra, illetve annak a felügyelete, hogy a technikai és egyéb feltételek adottak legyenek ahhoz, hogy az újságírók legjobb tudásuk szerint végezzék a munkájukat. Új munkafolyamatokat kell közösen kitalálnunk, új arculatot kell kialakítanunk, új műsorokat kitöltenünk tartalommal. Mindez rengeteg szervezői feladattal jár. Hallgatván a Kolozsvári Rádiót, én bízom a kollégáim szakmai felkészültségében, gyakorlatában, és noha voltak véleménykülönbségek az új műsorokat illetően, remélem, hogy lassan sikerült ezeket feloldani és megtalálni a legjobb megoldásokat.
– A Kolozsvári Rádió regionális közszolgálati rádióadóként románul és magyarul sugározza műsorát. Vételkörzete Közép-Erdély és Partium területe (Beszterce-Naszód, Bihar, Fehér, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szeben és Szilágy megyék), ahol körülbelül a Romániában élő magyarok 34 százalékához jut el. Rendszeres hallgatóinak száma százezres nagyságrendű – olvasható a rádió honlapján. Azt tudjátok pontosan, hogy hozzávetőlegesen hányan hallgatják a magyar adást? – A rádiótársaság rendszeresen megkapja a hallgatottsági felméréseket, amelyeket részletesen elemzünk. Sőt időnként kvalitatív módszerekkel a hallgatók tartalmi preferenciáit is felmérjük. Épp szeptemberben zárult egy ilyen felmérés, amely kimondottan a regionális stúdiók hallgatóira koncentrált. Valóban, a rövid- és középhullámú frekvenciákon való műsorsugárzás még nem fedi le Erdélyt teljesen, de ha a honlapon belenéznek a rádió története címszó alatt leírtakba, látható, hogy voltak komoly előrelépések az elmúlt 5-6 évben abba az irányba, hogy minél több település kerüljön be az adáskörzetbe. Reméljük, hogy ezek a lépések nem állnak le, hisz vannak hosszú távú tervek, stratégiák. Hozzátenném, hogy egyre nagyobb teret nyer az interneten való rádiózás, honlapunk közvetítésével egyre több hallgatóhoz jutunk el. Ez nem gyors ütemben változó, mégis folyamatos jelenség.
– Milyenek a hallgatói visszajelzések a műsorokat illetően? Ezeket figyelembe veszi-e a szerkesztőség az egész napos adás alakításakor?
– Állandóan kapunk visszajelzéseket. De nem szeretnénk itt megállni, a jelenlegi hallgatóknál. Az előttünk álló kihívás része az is, hogy az új, 98,8-as FM frekvencia bizonyos arányban más típusú célközönséghez szól majd, mint az eddig elért teljes hallgatói bázis. Értelemszerűen urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt célzunk meg az új műsorokkal. Mindezt úgy, hogy a régi hallgatóink úgy érezzék, jobbak lettünk. Tehát nemcsak megtartani szeretnénk a már megnyert kolozsvári hallgatókat, hanem tényleg többet nyújtani számukra, miközben a potenciális új közönségünk is kedvére való műsorokat hallgathat. Ráadásul nem kell többé „áttekernie a rádió gombját”, ha valaki egész nap magyarul szeretne rádiózni.
Kiss Judit
kronika.ro Erdély.ma

Kollektivizálás Háromszéken
A Volt Politikai Foglyok Szövetségének sepsiszentgyörgyi irodájában az évek során nagy mennyiségű, többek között a kollektivizálás és a deportálások idejéből származó igazoló anyag is összegyűlt – jó volna, ha ezeket avatott szakember feldolgozná, gondolta Török József, és kis keresés után meg is találta László Márton történészt, aki már foglalkozott a témával. Így született meg a Kollektivizálásellenes megmozdulások Háromszék megyében című tanulmánykötet, amelyet pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutattak be.
A kötetet bemutató Tóth-Bartos András történész fontosnak tartotta ismertetni a történelmi előzményeket, amelyek a könyvben feldolgozott szűk egy év történéseihez vezettek. Beszélt az első világháború utáni és az 1945-ös földreformról s következményeiről, az 1949-ben szovjet mintára elkezdett kollektivizálási folyamatról, mely első pillanattól ellenállásba ütközött. Ennek következtében a kommunista hatalom lassította a kollektivizálást, társas gazdaságokat alakítanak, majd 1959-ben újra meghirdetik a kollektivizálást, és 1962-re a földek 95 százaléka már állami tulajdonba kerül. A könyv az 1949–50-es időszakban Háromszéken zajlottakat mutatja be, falvanként követve a kollektív gazdaságok alakulását, a zendüléseket, a hatósági atrocitásokat és retorziókat. Tóth-Bartos András elsősorban forráskiadványnak tartja a kötetet, amely a kollektivizálás szervezésének folyamata mellett a kommunista elit viselkedési módjára is rávilágít. László Márton szerint a vizsgált időszakban Háromszék megye különleges helyzetben volt: a lemhényi Luka László pénzügyminiszter volt az a magyar ember, aki a legnagyobb állami funkciót töltötte be a kommunista rendszerben, féltestvére, Tóth Géza pedig Háromszék megye párttitkára volt – a központi vezetés tehát Háromszéket Luka „megyéjének” tekintette, és elvárásait is eszerint fogalmazta meg, ugyanakkor a megyei pártvezetőség is bizonyítani akart. Így történhetett, hogy a 14 kollektív munkatervét – elsőként Torján alakult, majd Angyaloson és Lemhényben – a helyiek túl akarták szárnyalni, 23 megszervezését erőltetve, csakhogy ezáltal túl sok feszültség gyűlt össze. Amúgy a megalakult kollektívekbe sem önszántukból adták be földjeiket a gazdák, a módszer a kényszerítés, verés, zsarolás volt. 
1950 szeptemberében aztán „felrobbant” ez az állapot, a kollektivizált falvak lakói népgyűléseket tartottak, elégették a belépési nyilatkozatokat, jegyzőkönyvet készítettek, amelybe belefoglalták, hogy mégsem akarnak kollektívet, és küldöttséget menesztettek Bukarestbe a kilépési kérvényükkel. A hatalom eleinte tétlenül tűrt, végül szeptember 22-én éjszaka lecsaptak tizenkét faluban: el akarták vinni a „kulákokat”, akiket a kollektivizálásellenesség felbujtóinak tartottak, ám a helyiek védelmükre keltek. A fegyveres összecsapásnak végül négy halálos áldozata lett. 175–200 személyt elvittek, közülük sokat deportáltak, akik majd az 1963-as szabadon bocsátási hullámmal kerülhettek csak haza. A tanulmány elkészítéséhez a rendelkezésére bocsátott iratok mellett László Márton a Securitate irattárában hozzáférhető anyagokat, de legfőképp a Román Kommunista Párt jelentéseit vizsgálta át, így bemutathatta a hatalom cinizmusát is. A szerző a könyvet egy leendő átfogó, az egész Székelyföldön lezajlott kollektivizálási folyamatot ismertető tanulmány elindítójának tartja.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyermekszkólák és -kórusok találkozója (Kézdivásárhely)
Szombat délelőtt a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-templomban szervezték meg a felső-háromszéki római katolikus gyermekszkólák és -kórusok második találkozóját, az elsőre tavaly ugyanitt került sor azzal a céllal, hogy bemutatkozási és megméretkezési lehetőséget biztosítson a környékbeli gyermekkórusoknak. A dalos esemény a Vargha Béla kézdi-orbaiszéki főesperes által celebrált, illetve Kerekes László, a házigazda templom plébánosa és Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános által koncelebrált szentmisével kezdődött, amelyen Isten áldását kérték a kórustalálkozó résztvevőire. A rendezvény fővédnöke Vargha Béla főesperes volt, aki köszöntőjében arról is beszélt, hogy aki szépen énekel, az kétszeresen imádkozik, de az éneklő gyermekek esetében ez négyszeresen igaz. 
Elsőként a kézdialmási templomi gyermekkórus lépett fel Dima Péter kántor vezetésével, majd a Boldog Özséb Gyermekkórus remekelt Gergely Gábor kántor vezényletével. A kovásznai Schola Patrona Hungarorum kórus Kolozsi István karnagy vezetésével gregorián dallamokkal örvendeztette meg a jelenlevőket. Utolsóként a kézdiszentléleki templomi gyermekkórus és a nyujtódi templomi gyermekkórus lépett fel Dávid István és Klára József kántor vezényletével. A fellépő kórusok három-három dalt – közöttük gregorián dallamokat és többszólamú kórusműveket – adtak elő, amelyeket a Vargha Béla főesperes és Szabó Gabriella zenetanár összetételű zsűri értékelt. A kórusokat díszoklevéllel és emléktrófeával jutalmazták. A rendezvény közös énekléssel fejeződött be.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismert volt Kövesi megfigyelése? (Fejlemények a Black Cube-ügyben)
Az államfői hivatal és titkosszolgálati vezetők jóváhagyásával kémkedtek tavasszal Laura Codruţa Kövesi, a korrupcióellenes ügyészség vezetője után az izraeli Black Cube nyomozóiroda ügynökei. Ezt Dan Zorella, a nyomozóiroda igazgatója állította tanúvallomásában, amelyet tegnapi számában közölt az Evenimentul zilei.
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni vádhatóság április elején helyezett előzetes letartóztatásba két izraeli állampolgárt, akiket azzal gyanúsít, hogy egy bűnszövetkezet tagjaiként informatikai adathalászás révén illegálisan próbáltak kompromittáló információkat gyűjteni a főügyészről. A kémbotrány szeptemberben vett újabb fordulatot, amikor Daniel Dragomir, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) egykori terrorelhárítási vezetője, az izraeliek állítólagos román megbízója is vizsgálati fogságba került.
Most kiderült, hogy a Black Cube igazgatója februárban „vette fel a rendelést” Dragomirtól, beszélgetésükről pedig hangfelvételt készített. Az egymillió eurós nagyságrendű megbízást a volt RHSZ-tiszt azzal magyarázta: felmerült a gyanú, hogy a korrupcióellenes főügyész családja is korrupciós ügyekben érintett, külföldi számlákra menekített jelentős összegeket, és ennek felderítése fontos állambiztonsági ügy, amelyet a „legmagasabb szinten” hagytak jóvá. Zorella le akarta ellenőrizni Dragomir ezen állítását, és ehhez a Black Cube akkori tiszteletbeli elnökének, az idén márciusban elhunyt Meir Dagannak a segítségét kérte, aki 2002 és 2011 között a Moszad izraeli titkosszolgálat igazgatója volt. Nem tudni, hogy a „kiváló romániai kapcsolatokkal rendelkező” Dagan kivel beszélt Romániában, de Zorella szerint néhány nap múltán megnyugtatta őt, hogy valóban fontos állami megbízatásról van szó, és a Black Cube alkalmazottjai az RHSZ egy „sejtjeként” fognak tevékenykedni, és törvényes védelemben részesülnek. Erről állítólag már nincs hangfelvétele Zorellának, de tanúvallomásában azt állította: arra a következtetésre jutott, hogy Klaus Iohannis államfő és Eduard Hellvig, az RHSZ igazgatója hagyta jóvá a műveletet. A román sajtóban már múlt héten megjelentek egyes szemelvények a Black Cube igazgatójának tanúvallomásából. Ezekre reagálva Klaus Iohannis államfő leszögezte, sem neki személy szerint, sem az elnöki hivatalnak nincs köze „sem formálisan, sem informálisan” a Black Cube-kémbotrányhoz, az RHSZ pedig nemhogy nem védte a „bűnözőket”, hanem meghatározó szerepet játszott elfogásukban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-ra emlékeztek a Vártemplomban
Legyen áldott az emlékük!
Vasárnap este a Vártemplomban megemlékezést tartott az 56-os Bajtársi Társaság. A megemlékezést, amelyen Péterffy Irén, Kelemen Kálmán és Gráma János volt politikai fogoly idézte fel a meghurcoltatások éveit, istentisztelet előzte meg. Igét hirdetett Henter György lelkész, és áldást kért azokra, "akik végigjárták a poklok útját", a családtagjaikra és mindazokra, akik "ma itt vannak és emlékeznek".
Az istentiszteletet követően Ötvös Emese édesapja, Kacsó Tibor emlékét idézte fel. Ő maga pár hónapos kislány volt, amikor apját bebörtönözték, ötéves, amikor kiszabadult.
Péterffy Irén a 20. születésnapját a szekuritátén "ünnepelte". Saját bevallása szerint nem szívesen vállalta a szereplést, de emlékeit azért mondta el mégis, hogy "legyen a fiataloknak valami olyan emlék, amit könyvekből nem tudnak megszerezni". Mint mondta, ha az embert fizikailag meg is fosztják a szabadságától, ha Istenbe kapaszkodik, a lelkét nem tudják megtörni.
Kelemen Kálmán elmondta, hogy négyszer szólították fel együttműködésre, és ő ezt négyszer utasította vissza, ami nem könnyítette meg a sorsát. Felidézte az 1958-as szamosújvári börtönlázadást és az azt követő megtorlások borzalmait. Azért mondta el, hogy rávilágítson, "milyen szörnyű volt az a hatalom, amely állítólag az embert tartotta a legfontosabbnak". Végül Szabadulás a rabságból című, a börtönben írt verséből idézett néhány sort.
Gráma János, aki 1956-ban 17 éves diák volt, elmondta, hogy egy verset írt, ezért kapott 8 évet. Mint mondta, hálás a sorsnak, hogy 1963-ban hazasegítette. Emlékezni kell, jelentette ki, mert "aki nem emlékezik a múltjára, nem érdemli meg, hogy utódai is emlékezzenek rá".
Vass Levente képviselőjelölt arról beszélt, hogy október számára "az élő történelem". Véleménye szerint az otthon, a család, a hit volt azokban az időkben a megtartó erő, és érdemes volt fölvállalni.
Ezt követően a megjelentek égő gyertyákkal vonultak a templom udvarán található 56-os emlékműhöz. Az első gyertyát Kacsó Tibor dédunokája gyújtotta meg.
Az esemény koszorúzással és a himnuszok eléneklésével ért véget.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)

Az EMNP mégsem indít független jelölteket a választásokon
Mégsem indít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) független jelölteket a decemberi parlamenti választásokon – jelentette be egy hétfői nagyváradi sajtótájékoztatón Szilágyi Zsolt, a párt elnöke.
A politikus elmondta, az erdélyi és a Kárpát- medencei viszonyokat is figyelembe véve, hosszas elemzés után hozták meg a döntést, akkor, amikor egyes megyékben már össze is gyűlt a jelöltek indításához szükséges számú támogató aláírás. "Úgy döntöttünk, hogy most nem indulunk, erőinket az önkormányzati képviselők és a párt munkájára összpontosítjuk. A politikai harc több csatából áll, ez a harc néha azt is jelenti, hogy az ember erőt gyűjt, igyekszik bölcsen dönteni, és a kihívásokkal szembenézve megpróbál még nagyobb erőt felmutatni" – fogalmazott Szilágyi Zsolt.
Szilágyi Zsolt kijelentette: az EMNP politikai közössége továbbra is azokat a hiteles jelölteket fogja támogatni, "akiknek nincsenek korrupciós ügyei, akik nemcsak a választási kampányban, hanem azt követően is bátor és elkötelezett harcosai az erdélyi magyar önrendelkezési törekvéseknek, Székelyföld területi autonómiájának, (...) akik meg akarják jeleníteni Erdély regionális érdekeit, és a románokkal együtt tudnak harcolni e regionális érdekek érvényesítéséért, ha kell Bukarest ellenében is".
A pártelnök emlékeztetett arra, hogy már az október 7-én tartott országos választmányi ülésen eldöntötték, hogy pártként nem indulnak a választásokon. Akkor azonban biztosították annak a lehetőségét a párt megyei szervezetei számára, hogy az országos elnökség egyetértésével független jelölteket támogassanak.
Szilágyi Zsolt a sajtótájékoztató után az MTI-nek elmondta: Kovászna megyében Toró T. Tibor országos alelnök, Bihar megyében Csomortányi István megyei elnök, Maros megyében pedig Bereczki Ferenc megyei elnök jogilag "független jelöltségéhez" gyűjtöttek aláírásokat, de az elnökség döntése nyomán egyikük sem indul a választáson.
Arra a kérdésre, hogy milyen Kárpát-medencei viszonyokra voltak tekintettel, amikor a döntést meghozták, Szilágyi Zsolt elmondta, az EMNP vezetőinek sokéves kapcsolatai fűződnek Erdélyen kívüli személyiségekhez, és az ő véleményüket is meghallgatták. A politikus hozzátette azonban, hogy a döntést végül önállóan, az érintett megyék szervezeteinek a vezetőivel egyetértésben hozták meg.
Az RMDSZ méltányolja az EMNP döntését
Az RMDSZ méltányolandónak tartja, hogy politikai versenytársa, az EMNP végül formailag független jelöltekkel sem vesz részt a decemberi parlamenti választásokon – erről Kovács Péter, a szövetség ügyvezető elnöke nyilatkozott hétfőn a Maszol.ro portálnak.
"Ez volt az egyedüli logikus lépés a részükről, amellyel nem ártanak. Nem ártanak elsősorban saját maguknak, mert az EMNP újra és újra falnak ment, ahányszor részt vett a választásokon" – mondta a Maszolnak az ügyvezető elnök. Kovács Péter olyan szempontból méltányolja a döntést, hogy az EMNP így nem árt a magyar közösség parlamenti képviseletének. "Ha függetleneket támogatnak, az gyengítette volna az RMDSZ-t" – magyarázta az ügyvezető elnök. Hozzátette: az EMNP döntése alapot adhat a szövetség és a néppárt közötti jövőbeni tárgyalásokra is.
A politikus emlékeztetett: az RMDSZ-nek a másik kis párttal, az MPP-vel való együttműködése is oda vezethető vissza, hogy 2012-ben a polgári párt úgy döntött, nem indul a parlamenti választásokon. Rá két évre, 2014-ben már sikerült szorosabbra fűzni a viszonyt a két politikai szervezet között. Kovács szerint ez is azt jelzi, hogy az RMDSZ az összefogásra törekszik, akivel csak lehet, mert ez a magyar közösség elvárása is. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Nagyszeben, a multikulturális város
Célkeresztben a turizmus
Erdély egyik sajátos nemzetiségi olvasztótégelye Nagyszeben, de példája is annak, hogy miként lehet ezt a kulturális örökséget a városfejlődés érdekében kihasználni, és nem úgy élni a jelenben, hogy állandóan a múlt sérelmeit vetik egymás szemére az együtt élő nemzetiségek. Persze úgy lehet, ha már a kisebbségiek politikailag nem befolyásoló tényezők. Szeben jelene és jövője, amely egyértelműen a kulturális örökség idegenforgalmi értékesítésén is alapszik, erről mesél.
Kulturális örökségvédelem
Szeben újkori történetében nemcsak az 1989-es rendszerváltás jelentette az igazi fordulatot, hanem az, amikor 2004-ben eldöntötték, hogy 2007-ben Nagyszeben Európa kulturális fővárosa lesz. 2004 és 2007 között a román kormány nagyon sok pénzt áldozott arra, hogy előkészítse a várost a kulturális programsorozatra. És ez nemcsak azt jelentette, hogy az eseményeket karolták fel, hanem a történelmi központ majdnem minden épülete a 2007-et megelőző közvetlen időszakban újult meg és kapott díszkivilágítást. És ebben egy szásznak (Klaus Johannis polgármester) és egy magyarnak (Guttman Szabolcs főépítész) is oroszlánrésze volt. A 2007-es – Európa Kulturális Fővárosa címmel járó – eseménysorozat ráirányította nemcsak Európa, hanem a világ figyelmét is Nagyszebenre. Ez igazolta azt, hogy az épített és a kulturális örökség színvonalas értékesítése fellendítheti a városban elsősorban az idegenforgalmat, ami minden ebben implikálódott tényezőnek (önkormányzat, magáncégek, állami- és magánszolgáltatók), de még a lakosságnak is hasznot hoz. Nem lehetett mást tenni, mint hogy "erre a hajóra felülni és a szelet kihasználni" a lehető leghosszabb távon.
Ezt vallja Serfőző Levente is, a HÍD Egyesület, a szebeni magyarok szervezetének vezetője, aki több évtizede szervezi a kulturális életet. Jelenleg két sikeres rendezvényük van: a nyári Hungarikum Napok és az nagyobb múltra visszatekintő őszi Ars Hungarica. Október 19-én és 20-án pedig magyar turisztikai konferenciát szerveztek azzal a céllal, hogy magyarok is szerepet vállaljanak a szebeni kulturális örökség értékesítésében.
"A rendezvény része egy nagyobb projektnek, amelynek kivitelezését pályázati úton támogatja a szebeni önkormányzat is. Ennek célja, hogy magyarul mutassuk be Nagyszebent a térségben, Erdélyben, de akár Kárpát-medencében is. Beláttuk, hogy nem voltak a városról magyar nyelvű szórólapok, internetes ismertetők. Az említett terv keretében a megyei tanács turisztikai egyesületének honlapját már lefordítottuk magyar nyelvre, elkészült a www.szeben.ro portál turisztikai információinak a fordítása is, amelyet nemsokára feltöltenek, és sikerült egy olyan magyar nyelvű turisztikai kiadványt is megjelentetni, amelyben a város történetébe ékelve a magyar vonatkozású helyeket, történelmi eseményeket is ismertetjük. A műemlék épületeket magyar nyelven is feliratoztuk, még 2007-ben, Guttman Szabolcs főépítésznek köszönhetően – azóta ellátták digitális kóddal is, amelynek a szövegeit is szintén lefordítjuk. A konferencia első napján Nagyszeben turisztikai kínálatát ismertettük meg a Magyar Turisztikai Ügynökség képviselőivel és meghívottaival, míg a második napon az északi és a dél-alföldi turisztikai lehetőségekről ismerkedhettek meg nagyszebeni irodák képviselői. Nagyszebenben nincs gond, nyugodtan lehet bármilyen magyar eseményt szervezni. Mi büszkén vállaljuk magyarságunkat, nincsenek konfliktusok, összetűzések, nyugodtan bemutathatjuk kultúránkat, hagyományainkat, a turisták biztonságban, kényelemben érzik magukat Szebenben. Ezt tudjuk nekik kínálni" – mondta a Népújságnak Serfőző Levente. Népújság (Marosvásárhely)

56-os megemlékezés és magas állami kitüntetések átadása
„Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell”
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a temesvári Csiky Gergely Állami Színház nagytermében, Magyarország tiszteletbeli konzulja, Tamás Péter, a Temes megyei RMDSZ, a Várbástya Egyesület, a Szórvány Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében. Ez alkalommal a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki dr. Bárányi Ferenc orvos-írót, volt egészségügyi minisztert, karitatív tevékenységet végző közéleti személyiséget és Magyar Arany Érdemkereszttel Almási Vince Pál volt kisiratosi polgármestert.
A megemlékezés résztvevőit Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszöntötte, aki 1956-nak a hozzánk szóló üzenetét fogalmazta meg.
„Újból és újból fel kell tennünk a kérdéseket: hogyan is állunk szabadságunkkal, értékeinkkel, vállaljuk-e az áldozathozatalt, felvállaljuk-e kisebbségi sorsunkat? Remélhetünk-e még jövőt a temesvári magyarságnak, hiszen magyarságunk felvállalása is bátorságot igényel, ha nem is akkorát, mint amekkorát az 56-os hősök felvállaltak” – mondta Tamás Péter, aki szerint ezekre súlyos a kérdésekre egyértelműen igennel válaszolhatunk és a közelmúlt eseményei (magyar alprefektus és alpolgármester kinevezése, templomfelújítások, Temesvári Magyar Napok stb.) optimizmusra adnak okot magyar jövőnket illetően.
Következett a magas magyar állami kitüntetések ünnepélyes átadása, amelyeket Mile Lajos kolozsvári főkonzul megbízásából Tamás Péter tiszteletbeli konzul adott át. Dr. Bárányi Ferenc sajnos egészségügyi okokból nem lehetett jelen az eseményen, a jeles közéleti személyiség laudációját dr. Albert Ferenc mondta el, rendhagyó módon szabadon beszélve dr. Bárányi Ferenc életpályájáról, kiemelve, hogy a Bárányi-ház ajtaja mindig nyitva állt a közösségért tenni akaró magyarok előtt. Almási Vince Pál nemrég „aktív” nyugalomba vonult kisiratosi polgármester elévülhetetlen érdemeiről utódja, Korodi Józsa Erika kisiratosi polgármester beszélt nagy elismeréssel. Almási Vince, aki népes kisiratosi és pusztaszabolcsi küldöttséggel érkezett a díjátadásra, meghatottan köszönte meg a kitüntetést Tamás Péter tiszteletbeli konzulnak.
„Furcsa volt meghallgatni, ahogy mások elemezték az életutamat – nyilatkozta a díjátadás után a Nyugati Jelennek Almási Vince. – Én tettem a dolgom, nem érzem magam hősnek, azt csináltam, amit a szívem-lelkem diktált. Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki erre fel fog figyelni, és még egy kitüntetést is fog adni.  Annak ellenére, hogy ezt nem vártam, természetesen jólesik! Amit éveken keresztül csináltam a faluért, a közösségért, a magyarságért, abban semmiféle személyes érdekem nem volt, úgy éreztem, hogy a közösséget, a magyarságot meg kell tartani! A magyar vendégek, testvértelepülések képviselői mindig mondják nekünk, hogy átjönnek hozzánk magyarságot, nemzeti tudatot és nemzeti érzetet tanulni. Mi azt mondtuk, hogy hozzájuk megyünk tanulni, mert egy lépéssel közelebb állnak Nyugathoz és magasabb szinten vannak, de amikor magyarságról van szó, akkor mindig jó érzéssel tapasztaljuk, hogy ők minket nagyra tartanak.”
Az 1956-os hősöknek járó Szabadság-szobor emlékplaketteket és érdem okleveleket Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök adta át Teodor Stanca, Caius Muțiu és Oberten János uraknak, akiket az 1956-os temesvári megmozdulásokban való részvételükért súlyos börtönévekkel sújtott a kommunista hatalom. Az ünnepségre a három kitüntetett közül csak Oberten János író, újságíró jöhetett el, aki 1956-ban 12 éves volt, és rá két évre, 14 évesen vetették börtönbe röpcédulák készítéséért és terjesztéséért.
„Mi akkoriban a Pál utcai fiúkon és Robinson Crusoe kalandjain szocializálódtunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Oberten János. – A magyar forradalom azért kapott meg, mert a Kossuth Rádióban azt hallottuk, hogy magyar lányok az utcán nemzeti ruhában Molotov-koktélokat dobnak a szovjet tankok elé. Mi is tenni akartunk valamit, és mivel nem mehettünk át segíteni, úgy döntöttünk, hogy röpcédulákat készítünk, hogy itt is megmozgassuk az embereket. Három nyelven készültek ezek a röpcédulák, magyarul, németül és románul, a három fő jelszó az volt, hogy „Le a kommunizmussal!, Szabadon akarunk élni!, Ki az oroszokkal!” A börtönévekkel kapcsolatban azt szeretném felidézni, hogy felnőtt ellenzékiek közé kerültünk, tanárokkal, ügyvédekkel, papokkal, mérnökökkel találkoztunk a börtönben, akik két évig azzal foglalkoztak, hogy bennünket gyerekeket tanítottak, olyan volt ez, mint egy szabadegyetem!”
Az 1956-os megemlékezés befejező részében a Csiky Gergely Színház művészei, Lőrincz Rita és Molnos András Csaba, valamint Vinczi Annamária és Tamás Sándor zenés-verses, 1956-os fotókkal bőven illusztrált színvonalas műsorát tapsolhatta meg a temesvári közönség.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

1956. hőseire, áldozataira emlékeztek Lippán
Amint azt rövid hírben megelőlegeztük, pénteken a lippai Hildegardis Ház üléstermében 17 órától szervezte meg októberi ülését a Degré Alajos Olvasókör. Annak a vezetője, Czernák Ferenc üdvözölte a szépszámú helybeli és környékbeli egybegyűltet, kiemelve Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnökének a nevét. A továbbiakban 1956-nak a magyar történelemben játszott jelentőségét méltatta. Ezt követően, Woonerth Loránd jóvoltából, a résztvevők együtt megtekintették az 1956-os eseményekről készült dokumentumfilmet. A továbbiakban Czernák Ferenc felvezetőjét követően, Boda Ferenc, Nagy Mária, Igna Ilona, Tusa Erzsébet, Simó Luca, Tóth Emil és Barabás József olvastak fel a magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos írásokat. Hasonló témájú költeményeket szavalt Czernák Ferenc, aki a programját Fehér György Számla című, ugyancsak 1956-tal kapcsolatos költeményével zárta.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök köszöntőjét követően, jóleső érzéssel nyugtázta a lippai szórványban zajló anyanyelvápolással egybekötött irodalmi életet. Örömének adott hangot azért is, amiért részt vehetett egy jól előkészített, tartalmas programmal megszervezett irodalmi műsoron. Köszönetet mondott a dokumentumfilmért is, amit első alkalommal látott. Ugyancsak örvendett, amiért éppen egy szórványközösségben csatlakozhatott a világ magyarsága által mindenhol megszervezett 1956-os megemlékezésekhez. Mert igaz ugyan, hogy az akkori forradalomnak esélye sem volt a győzelemre, de a szabadságvágynak egy olyan szikráját lobbantotta lángra, ami több mint 30 évi elfojtás után, mégis elhozta a szabadságot. Zárszavaiban elismeréssel szólt a komoly felkészülést igénylő helybeli olvasóköri ülések megszervezéséről, amelyhez hasonló egész Arad megyében nincs. Éppen ezért, az irodalom- és kultúraápoló munkájukhoz további sok sikert, kitartást kívánt mindnyájuknak. Az ülés végén Barabás József indítványára a Degré Alajos Olvasókör tagjai gratulációt fogalmaztak meg Jámbor Ilonának azért a munkájáért, amit az 1956-os, hazai üldözöttek és áldozatok kegyeletének a megőrzése érdekében kifejtett, és amiért méltán kiérdemelte a közelmúltban neki adományozott Hűséggel a Hazához Érdemkeresztet.
A pénteki irodalmi ülés szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Oltástörvény kormányzati felelősséggel
A kormány felelősséget vállal a készülő oltástörvényért – nyilatkozta Vlad Voiculescu egészségügyi miniszter vasárnap a Digi24 csatorna egyik műsorában.
Voiculescu kijelentette: támogatja az védőoltások beadatását, és elmondta, már előkészületben van az oltástörvény tervezete, amelynek nyilvánosságra hozatala a következő hetekre várható. Arról, hogy támogatja-e az oltások kötelezővé tételét, a tárcavezető úgy fogalmazott: amennyiben valaki nem akarja beoltatni a gyermekét, a legkevesebb, amit megtehet, hogy előtte tájékozódik, és felelős döntést hoz. – Mert ha az oltás ellen dönt, az nemcsak a gyermek és a család életére lesz hatással, hanem az egész közösségére – mutatott rá a tárcavezető. Szabadság (Kolozsvár)

„Egyetlen egyetemes ’56 van” – A romániai hatásokról értekeztek Budapesten
Számos egykori politikai elítélt és történészek részvételével az 1956-os forradalom romániai hatásairól rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a Magyar PEN Club hétfőn a Magyar Írószövetség budapesti székházában.
Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: a tanácskozás az utókor kíváncsiságát és egyben háláját fejezi ki azok iránt, akik „vásárra vitték a bőrüket a legkönyörtelenebb viszonyok közepette”. „Az, hogy 60 évvel ezelőtt egy erdélyi magyar ember a nemzet élethalálharcát hívásként, megszólításként, sőt imperativusként élte meg, bámulatos. De még bámulatosabb, hogy erkölcsi indíttatásból a román emberek képesek voltak a „Horthy-fasisztázó” és magyar veszéllyel riogató hatalmi propagandán átlátva azonosulni a magyar szabadságharc ügyével” – fogalmazott a Kossuth-díjas író, költő.
Tófalvi Zoltán történész szerint 1956 nem csupán a magyar nép történetében, de a magyar–román kapcsolatok történetében is kiemelkedő esemény volt. Mint elmondta, sajnos sem a politika, sem a diplomácia nem épít erre a kivételes történelmi pillanatra, amelyhez fogható nincsen másik a két nemzet történetében. „Nyolcvanegy román értelmiségit, írót, költőt és egyetemi hallgatót ítéltek el azért, mert együtt éreztek a magyar néppel. A román falvakban ma is úgy él, hogy a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg” – mutatott rá előadásában Tófalvi Zoltán.
A történész hangsúlyozta: „nincsen külön magyarországi, erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai '56, csak egyetlen egyetemes 1956 van”. Nyolc erdélyi magyart végeztek ki Magyarországon a forradalomban való részvételért, köztük a Széna téri felkelők legendás parancsnokát, Szabó Jánost. Az egyetemes 1956-os forradalom első letartóztatottjai pedig erdélyiek voltak október 25-én, idézte fel.
A csíkszeredai születésű Orbán Etelkát 22 évesen öt év börtönbüntetésre ítélték a hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladár és társai ügyében, ugyanebben a perben édesapja, Orbán István halálbüntetést kapott. A konferencián elmondta, hogy a börtönben szerzett súlyos sérülései és kényszerű gyógyszerezése következményeként soha nem lehetett saját gyermeke, szabadulása után sokáig hallucinációkkal küzdött.
A budapesti forradalom kitörésének hírére a szolidaritás szelleme hatotta át a kolozsvári magyar és a román diákságot, ugyanakkor az államhatalom elkezdte híresztelni, hogy a forradalmárok követelései között van Erdély visszacsatolása is, emelte ki Páskándiné Sebők Anna író, dokumentumfilm-rendező, Páskándi Géza (1933–1995) erdélyi író, költő özvegye. Felidézte: a Román Írószövetség temesvári és kolozsvári szervezete a szovjet intervenció után nyilatkozatban „ellenforradalomként” ítélte el a magyarországi eseményeket, de ezt Páskándi Géza nem írta alá, amiért – állam és közrend elleni izgatás vádjával – hat év börtönre ítélték. „Nem tartozom immár senkinek. Istenen kívül már csak 1956-nak vagyok hálás, amely újra megmutatta nemzetem régi méltóságát” – idézte a Kossuth-díjjal is jutalmazott írót özvegye.
A konferencia más egykori politikai elítéltek – köztük Józsa Csaba, Takács Ferencz László, Szilágyi Árpád, valamint a temesvári egyetemisták és a karhatalom október végi összecsapásairól beszélő Teodor Stanca – előadásaival folytatódott. A magyar forradalom román visszhangjáról Octavian Bjoza, a romániai politikai foglyok szövetségének vezetője adott elő, míg Liviu Pleşa, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács bukaresti főkutatója a kolozsvári magyar történészek a román államvédelem 56 utáni beszervezési kísérleteivel szembeni helytállásáról beszélt. Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója a forradalomnak a romániai egyetemi hallgatók körében gyakorolt hatásáról tartott előadást. Az erdélyi szász írók ellen indított 1959 évi brassói kirakatpert Csendes László, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács alelnöke idézte fel. A Fekete Kéz elnevezésű szervezet rendszerellenes tevékenységéről Páll László, a galócási csoportról Török József beszélt. Krónika (Kolozsvár)

Ki menti meg Erdélyt?
Az RMDSZ illetékesei aggódnak, hogy meglesz-e a decemberi parlamenti választáson a bejutáshoz szükséges ötszázalékos támogatottság, ezért nem akarnak semmit a véletlenre bízni, és már a kampány hivatalos kezdete előtt hetekkel belecsaptak a lecsóba.
Így is értelmezhető az, hogy a szövetség Kolozsvárott és Nagyváradon is olyan, román nyelvű óriásplakátokat helyezett ki, amelyen arra biztat: mentsük meg a két várost Bukaresttől, hogy az adóink Erdélyt gazdagítsák, ne Bukarestet.
A szövetség vélhetően aggasztó következtetéseket vont le abból, hogy a júniusi önkormányzati választásokon a magyarlakta megyékben igencsak alacsony volt a részvételi arány, ezért most az eddigieknél jóval hangsúlyosabban kívánja megjeleníteni egyrészt a helyi önrendelkezés, a nyelvi és kulturális jogok fontosságát a magyar közösség számára. Másrészt eleve nagyobb hangsúlyt fektet a román közösség megszólítására, akik körében ugyan az erdélyi identitás halványan létezik, de a korteshadjárat előtti kampányüzenetek kiötlői úgy ítélik meg, hogy a zsebükön keresztül sokkal hatékonyabban szólíthatók meg. (A kampány amúgy a semmiből hirtelen harmadik erővé vált, Mentsétek meg Bukarestet Szövetség néven indult, de immár Mentsétek meg Romániát Szövetség néven országossá dagadt mozgalom nevét idézi, amihez még a magyar nemzetiségű választópolgárok egy része is pozitívan viszonyul.)
Vagyis a jelek szerint az RMDSZ igyekszik bebiztosítani magát, és megkísérli az esetleg kieső magyar szavazatokat románokkal pótolni. A merész és az eddiginél határozottab kampánycélok – a magyar nyelv hivatalossá tétele a Székelyföldön, a hivatalos anyanyelvhasználati küszöb lecsökkentése 20-ról 10 százalékos számarányra –, illetve Bukarest ostorozása már csak azért is könnyebben felvállalható, mert a szövetség éppen ellenzékben van – kormánypozícióból kevésbé hatna hitelesen a bukaresti végrehajtó intézmények pocskondiázása.
Úgy tűnik, az RMDSZ az ellenzéki pozíciót kihasználva próbálja a kampányidőszakban levetkőzni azt a képet, miszerint igazából már csak a retorika szintjén küzd a kisebbségi, közösségi jogokért, valójában azonban teljes mértékben hasonult a bukaresti politikumhoz. A regionális öntudat kampánytémaként való megjátszása a románok körében egyébként éppen egy olyan időszakban történik, amikor az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulója közeledik, amelyet a románok nagy egyesülésként tartanak számon, és amelyben várhatóan az ország egységét hangsúlyozó üzenetek lesznek a meghatározók. Ebben a kontextusban kérdéses, mekkora mértékben lesz képes megszólítani a román szavazókat.
Ugyanakkor a plakátok kapcsán felhorgadt médiaérdeklődés, illetve annak hangvétele – van olyan román sajtóorgánum, amely máris botrányosnak nevezte őket – mindenképpen az RMDSZ malmára hajthatja a vizet. Ha ugyanis elindul a soviniszta hangvételű kamány a szövetség ellen, az ugyan azzal a hatással járhat, hogy románok nem szavaznak rá, viszont az „ostromlott vár” érzését erősítve összerántja, és arra ösztönözheti a magyar közösséget, hogy vegyen részt a választáson, és szavazzon az RMDSZ-re.
Az EMNP kudarcosnak tűnő projektje – már független jelölteket sem indítanak a parlamenti választáson – és az MPP saját függelékévé tételét követően az RMDSZ most jóformán egyedül játszhatja az erdélyi regionális öntudat, illetve a magyar közössségi jogkövetelések zászlóvivőjének szerepét. A kérdés az, mekkora mértékben gondolják hitelesnek a választópolgárok, hogy most éppen a bukaresti politika szerves részévé vált, gyakran kormásnyszerepet is vállaló, és a román fővárosban való jelenlétet elsődleges fontosságúnak tekintő RMDSZ akarja Bukaresttől megmenteni Erdélyt.
Balogh Levente | Krónika (Kolozsvár)