Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 31.
Egyházmegyék közös reformációi ünnepsége
Együtt emlékezni és épülni
Szombaton este Marosvásárhelyen a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye közös reformációi emlékünnepségére érkezők töltötték meg a Kultúrpalota nagytermét.
A Marosi Református Egyházmegye és a Maros- mezőségi Református Egyházmegye elöljárói és hívei a reformáció 499. évfordulóját egyházi és világi meghívottakkal ünnepelték október 29-én, lélekben az ötszáz éves évfordulóra készülődve. A köszöntések, igehirdetés, ünnepi műsorszámok közepette tudományos értekezést is hallgathattak a résztvevők, a szeretetvendégség keretében pedig a művelődési hajlék előcsarnokában közvetlen beszélgetésekre kerülhetett sor.
Első ízben ezelőtt 2013-ban tartottak közös ünnepséget, tavaly már a Bernády által a székely fővárosnak építtetett művelődési fellegvárban gyűlhettek össze a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye reformátusai és meghívottaik. Idén második alkalommal tarthatták a reformáció emlékünnepségét a Kultúrpalotában, ami reményeik szerint hagyománnyá válik. A köszöntések sorát Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese indította, őt követte Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán, illetve Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Chiorean Ioan pedig a polgármesteri hivatal megbízottjaként olvasta fel dr. Dorin Florea polgármester köszöntését. Az estünnepélyességét a felsorolás teljességének igénye nélkül többek között a Marosi Református Egyházmegye egyesített vegyes karának szolgálata, az ifjúsági zenekar és kórus Bíró Jenő csejdi lelkipásztor irányításával, a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba lelkész tanár vezetésével, dr. Molnár Tünde orgonaművész előadása, illetve tanítványa, Lőrinczi Lehel orgonajátéka, Szabadi Nóra színművésznő szavalatai tették színvonalasabbá.
Megújulást hozó reformáció
Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a két egymázmegye elöljáróit és híveit, a világi meghívottakat, a politikai pártok képviselőit, akik együtt ünnepelni, emlékezni és épülni gyűltek össze. Hangsúlyozta a megújulást, helyreállítást jelentő reformáció szó értelmezését, amelyre napjainkban is folyamatosan szükség van. Szimbolikus tartalmú tárggyal idézte fel a nagy reformátor emlékét. Mint elmondta, 1517. október 31-én Luther Márton egy kalapáccsal indította el a reformációt, a wittembergi vártemplom kapujára szegezve a kilencvenöt tételből álló vitaindító dokumentumát, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa a Szentírást.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a hadban állás fogalmát fejtegette. Mint hangsúlyozta, a köztünk tapasztalható tehetetlenség miatt is hadban állunk, és "csak az éberséggel lehet kiutat találni a szorongató helyzetből". A reformáció ötszáz éve tart, és mindig volt kiemelkedő képviselője, az évszázadok során azonban sok szerep vált hiteltelenné. Beszédében felemlítette azokat az egyetemes alapértékeket, amelyeket a reformáció révén megkaphattunk, mint hangsúlyozta, mindenkit gazdagított és gazdagít, még akkor is, ha nem tud róla. Ugyanakkor a feladat közel ötszáz év múltán sem változott – fejtette ki köszöntőjében az anyaországot képviselő vendég.
Péter Ferenc megyei tanácselnökként és a szovátai református egyházközség tagjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Az álmodozás és elégedetlenkedés helyett a cselekvés fontosságát emelte ki a Maros megye előtt álló új politikai helyzetre utalva, ugyanakkor a reformáció által kiváltott gazdasági fellendülést említette.
A polgármesteri hivatal megbízottja, Ioan Chiorean felolvasta az objektív okok miatt távol maradt dr. Dorin Florea városvezető magyar nyelvre fordított levelét, amelyben hangsúlyozta az egyházakkal való együttműködés fontosságát, és a reformáció jövő évben tartandó 500. évfordulójának méltó megünnepléséhez az önkormányzat támogatásáról biztosította az egyházi elöljárókat.
A reformáció mint ajándék és feladat
Papp Béni Zsombor, a cserealjai református gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a gazdátlan világ szomorúságát emelte ki, azt, hogy sokszor az önelégültség szemüvegén át tekintjük a dolgokat, abban bízva, hogy ha eleget teszünk az egyházi rítusoknak, kötelezettségeknek, minden a legnagyobb rendben lesz. Fontos azonban csendben kimondani a jaj szót és elismerni fogyatékosságainkat, hiányosságainkat. "Amikor gazdátlan világban élünk, és az egyén saját magát ülteti trónra, csak földi értékeket hajszolva, az igencsak szomorú. Akárcsak amikor a hatalmas Isten egyesek tekintetében és életében összezsugorodik, mert a kicsi Istent el lehet dugni, amikor kényelmetlen, de a kicsi Istennek a követője is kicsi, mert az csak kicsit mer álmodni" – fejtette ki. Amint a lelkipásztor igehirdetésében hangsúlyozta, minden generációnak megvan a maga küldetése és feladata, az igazi kiváltság pedig a másság felvállalásában keresendő.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese, galambodi lelkipásztor megköszönte az ünnepség létrejöttének lehetőségét, a szervezők áldozatos munkáját, az anyagi támogatásokat. "A reformáció ajándék és feladat egyszerre. A nap süt, de nekünk kell a redőnyöket felhúzni, a mi feladatunk az, hogy legyen világosság." Mint jelezte, "tudunk és akarunk közösen ünnepelni", és a közeljövőben hasonló, de sokkal nagyobb méretű rendezvény megszervezésének gondolatát körvonalazta, amely révén a teljes Maros megyei református egyházkerületet – a Marosi és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye mellett a Küküllői és Görgényi Egyházmegyét is – bevonnák.
Az erdélyi reformátusság bástyája Marosvásárhely
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának munkatársa Kálvin Marosvásárhelyen című értekezését hallgathatták meg a jelenlévők. Egy nappal korábban a reformáció emléknapja alkalmából Budapesten Károli Gáspár-díjjal tüntették ki a gyergyószéki születésű, de Marosvásárhelyhez több szállal is kötődő levéltárost, akinek egyik legfontosabb munkája az erdélyi református Kálvin- bibliográfia összeállítása. Előadása indító momentumaként úgymond megfejelte az est során elhangzott beszédeket. Mint hangsúlyozta, "a reformáció nem innováció, azaz nem akármilyen innováció". Értekezése szerint a reformátorok nem újat akartak hozni az egyházba, hanem azt vissza akarták alakítani Krisztus példájára, és az érzékletesebb szemléltetés érdekében a vérkeringés helyreállításának hasonlatával élt, amikor az ige nem a szívben van, hanem a kézben, a periférián, ahol nincs mit kezdeni vele. Egyházszervezetet Luthertől tanultak a reformátorok, ellenben teológiai eszméket, tanrendet, az úrvacsorához való viszonyulást, a Krisztus-központúságot Kálvintól. A Teleki Tékában fellelhető wittembergi kötésű Kálvin-kötetek annak bizonyítékai, hogy az erdélyi reformátusság szíve több mint négyszázötven éve ebben a városban dobog. Kálvin Jánost a kisebbségi lét, az üldözött kisebbség teológusának nevezte, akinek tanai igencsak korán megjelentek Marosvásárhelyen, ahol elfogadták azokat, kinyomtatták és terjesztették. Az előadó kitűnően illusztrálta a Kálvin-műnek városunkhoz, valamint a Maros-parti településnek Kálvinhoz való viszonyát, így képet alkothatott a hallgatóság is arról, hogy miként lett Marosvásárhely Erdély legkarakteresebb református városa, a szabad királyi városok közül az egyetlen kálvinista többségű település, ahol főképp a Biblia-kommentárjai váltak népszerűvé. Annak dacára, hogy sosem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, a tanaiban folyamatosan jelen volt és jelen van Marosvásárhelyen – hangzott el az előadás végkövetkeztetése, melyet vastapssal jutalmazott a közönség.
Lőrincz János esperes ösztönzésére az újítás erejével ható, közösen felolvasott pár soros zsoltárvers vallomása képezte az áldást a reformáció szombat esti emlékünnepségére, mely nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely),
Együtt emlékezni és épülni
Szombaton este Marosvásárhelyen a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye közös reformációi emlékünnepségére érkezők töltötték meg a Kultúrpalota nagytermét.
A Marosi Református Egyházmegye és a Maros- mezőségi Református Egyházmegye elöljárói és hívei a reformáció 499. évfordulóját egyházi és világi meghívottakkal ünnepelték október 29-én, lélekben az ötszáz éves évfordulóra készülődve. A köszöntések, igehirdetés, ünnepi műsorszámok közepette tudományos értekezést is hallgathattak a résztvevők, a szeretetvendégség keretében pedig a művelődési hajlék előcsarnokában közvetlen beszélgetésekre kerülhetett sor.
Első ízben ezelőtt 2013-ban tartottak közös ünnepséget, tavaly már a Bernády által a székely fővárosnak építtetett művelődési fellegvárban gyűlhettek össze a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye reformátusai és meghívottaik. Idén második alkalommal tarthatták a reformáció emlékünnepségét a Kultúrpalotában, ami reményeik szerint hagyománnyá válik. A köszöntések sorát Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese indította, őt követte Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán, illetve Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Chiorean Ioan pedig a polgármesteri hivatal megbízottjaként olvasta fel dr. Dorin Florea polgármester köszöntését. Az estünnepélyességét a felsorolás teljességének igénye nélkül többek között a Marosi Református Egyházmegye egyesített vegyes karának szolgálata, az ifjúsági zenekar és kórus Bíró Jenő csejdi lelkipásztor irányításával, a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba lelkész tanár vezetésével, dr. Molnár Tünde orgonaművész előadása, illetve tanítványa, Lőrinczi Lehel orgonajátéka, Szabadi Nóra színművésznő szavalatai tették színvonalasabbá.
Megújulást hozó reformáció
Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a két egymázmegye elöljáróit és híveit, a világi meghívottakat, a politikai pártok képviselőit, akik együtt ünnepelni, emlékezni és épülni gyűltek össze. Hangsúlyozta a megújulást, helyreállítást jelentő reformáció szó értelmezését, amelyre napjainkban is folyamatosan szükség van. Szimbolikus tartalmú tárggyal idézte fel a nagy reformátor emlékét. Mint elmondta, 1517. október 31-én Luther Márton egy kalapáccsal indította el a reformációt, a wittembergi vártemplom kapujára szegezve a kilencvenöt tételből álló vitaindító dokumentumát, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa a Szentírást.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a hadban állás fogalmát fejtegette. Mint hangsúlyozta, a köztünk tapasztalható tehetetlenség miatt is hadban állunk, és "csak az éberséggel lehet kiutat találni a szorongató helyzetből". A reformáció ötszáz éve tart, és mindig volt kiemelkedő képviselője, az évszázadok során azonban sok szerep vált hiteltelenné. Beszédében felemlítette azokat az egyetemes alapértékeket, amelyeket a reformáció révén megkaphattunk, mint hangsúlyozta, mindenkit gazdagított és gazdagít, még akkor is, ha nem tud róla. Ugyanakkor a feladat közel ötszáz év múltán sem változott – fejtette ki köszöntőjében az anyaországot képviselő vendég.
Péter Ferenc megyei tanácselnökként és a szovátai református egyházközség tagjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Az álmodozás és elégedetlenkedés helyett a cselekvés fontosságát emelte ki a Maros megye előtt álló új politikai helyzetre utalva, ugyanakkor a reformáció által kiváltott gazdasági fellendülést említette.
A polgármesteri hivatal megbízottja, Ioan Chiorean felolvasta az objektív okok miatt távol maradt dr. Dorin Florea városvezető magyar nyelvre fordított levelét, amelyben hangsúlyozta az egyházakkal való együttműködés fontosságát, és a reformáció jövő évben tartandó 500. évfordulójának méltó megünnepléséhez az önkormányzat támogatásáról biztosította az egyházi elöljárókat.
A reformáció mint ajándék és feladat
Papp Béni Zsombor, a cserealjai református gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a gazdátlan világ szomorúságát emelte ki, azt, hogy sokszor az önelégültség szemüvegén át tekintjük a dolgokat, abban bízva, hogy ha eleget teszünk az egyházi rítusoknak, kötelezettségeknek, minden a legnagyobb rendben lesz. Fontos azonban csendben kimondani a jaj szót és elismerni fogyatékosságainkat, hiányosságainkat. "Amikor gazdátlan világban élünk, és az egyén saját magát ülteti trónra, csak földi értékeket hajszolva, az igencsak szomorú. Akárcsak amikor a hatalmas Isten egyesek tekintetében és életében összezsugorodik, mert a kicsi Istent el lehet dugni, amikor kényelmetlen, de a kicsi Istennek a követője is kicsi, mert az csak kicsit mer álmodni" – fejtette ki. Amint a lelkipásztor igehirdetésében hangsúlyozta, minden generációnak megvan a maga küldetése és feladata, az igazi kiváltság pedig a másság felvállalásában keresendő.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese, galambodi lelkipásztor megköszönte az ünnepség létrejöttének lehetőségét, a szervezők áldozatos munkáját, az anyagi támogatásokat. "A reformáció ajándék és feladat egyszerre. A nap süt, de nekünk kell a redőnyöket felhúzni, a mi feladatunk az, hogy legyen világosság." Mint jelezte, "tudunk és akarunk közösen ünnepelni", és a közeljövőben hasonló, de sokkal nagyobb méretű rendezvény megszervezésének gondolatát körvonalazta, amely révén a teljes Maros megyei református egyházkerületet – a Marosi és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye mellett a Küküllői és Görgényi Egyházmegyét is – bevonnák.
Az erdélyi reformátusság bástyája Marosvásárhely
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának munkatársa Kálvin Marosvásárhelyen című értekezését hallgathatták meg a jelenlévők. Egy nappal korábban a reformáció emléknapja alkalmából Budapesten Károli Gáspár-díjjal tüntették ki a gyergyószéki születésű, de Marosvásárhelyhez több szállal is kötődő levéltárost, akinek egyik legfontosabb munkája az erdélyi református Kálvin- bibliográfia összeállítása. Előadása indító momentumaként úgymond megfejelte az est során elhangzott beszédeket. Mint hangsúlyozta, "a reformáció nem innováció, azaz nem akármilyen innováció". Értekezése szerint a reformátorok nem újat akartak hozni az egyházba, hanem azt vissza akarták alakítani Krisztus példájára, és az érzékletesebb szemléltetés érdekében a vérkeringés helyreállításának hasonlatával élt, amikor az ige nem a szívben van, hanem a kézben, a periférián, ahol nincs mit kezdeni vele. Egyházszervezetet Luthertől tanultak a reformátorok, ellenben teológiai eszméket, tanrendet, az úrvacsorához való viszonyulást, a Krisztus-központúságot Kálvintól. A Teleki Tékában fellelhető wittembergi kötésű Kálvin-kötetek annak bizonyítékai, hogy az erdélyi reformátusság szíve több mint négyszázötven éve ebben a városban dobog. Kálvin Jánost a kisebbségi lét, az üldözött kisebbség teológusának nevezte, akinek tanai igencsak korán megjelentek Marosvásárhelyen, ahol elfogadták azokat, kinyomtatták és terjesztették. Az előadó kitűnően illusztrálta a Kálvin-műnek városunkhoz, valamint a Maros-parti településnek Kálvinhoz való viszonyát, így képet alkothatott a hallgatóság is arról, hogy miként lett Marosvásárhely Erdély legkarakteresebb református városa, a szabad királyi városok közül az egyetlen kálvinista többségű település, ahol főképp a Biblia-kommentárjai váltak népszerűvé. Annak dacára, hogy sosem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, a tanaiban folyamatosan jelen volt és jelen van Marosvásárhelyen – hangzott el az előadás végkövetkeztetése, melyet vastapssal jutalmazott a közönség.
Lőrincz János esperes ösztönzésére az újítás erejével ható, közösen felolvasott pár soros zsoltárvers vallomása képezte az áldást a reformáció szombat esti emlékünnepségére, mely nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely),
2016. október 31.
Véget értek az idei Bernády Napok
Gálfalvi György Bernády-díjas!
Csütörtök este, igen szép számú közönség jelenlétében, hivatalosan is véget értek az immár tizenkilencedik alkalommal megszervezett Bernády Napok. A városépítő polgármester emlékét és életművét a közemlékezetben fenntartó és megőrző, a nevét viselő Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett eseménysorozat lassan jubileumi évéhez ér – a diákvetélkedőknek hála, az eltelt évtizedek alatt számos fiatal szerzett tudomást Bernády Györgyről és a korabeli Marosvásárhelyről.
A csütörtöki gálaesten és koncerten Nagy Miklós Kund, a szervező alapítvány alelnöke, az est ceremóniamestere lépett elsőként a Kultúrpalota nagytermének színpadára.
– Az önök jelenléte is bizonyíték arra, hogy alapítványunknak sikerült olyan rendezvényeket teremtenie, amelyekre a közönség kíváncsi. Minden évben igyekszünk újítani, más- és más programpontokat, vetélkedőket összeállítani. Az idei diákvetélkedőn a sportiskolában mintegy kétszáz gyerek versenyzett, kosarazott, focizott és számot adott arról, hogy milyen volt a sportélet Bernády korában Marosvásárhelyen – mert ez volt az idei vetélkedő tematikája. Sokan támogatnak minket, közöttük például a képzőművészeink, akiknek köszönhetően át tudjuk adni a Bernády-emlékplakettet, és évenként egy-egy műtárgyat is kisorsolhatunk. Az idei emlékplakett is Hunyadi László szobrászművész munkája, amit Balogh József öntött ki. A kisorsolandó kép pedig Kedei Zoltán munkája – mondta Nagy Miklós Kund, majd Borbély László, az alapítvány elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
– A 19. Bernády Napokat ünnepeljük, jövőre húszéves lesz a rendezvénysorozatunk. Mikor elindultunk ezen az úton, elgondolkodtunk azon, hogy az elkövetkező esztendők során mit is tudnánk majd elmondani Bernády Györgyről. Idén huszonöt éve létezik az alapítvány, és rájöttünk, hogy ennyi idő elteltével is mennyi mindent kellene még elmondani róla és az akkori Marosvásárhelyről. Mikor fellapoztam a Bernády, a városépítő című könyvet, rádöbbentem, hogy halála után milyen keveset beszéltek róla, még 1940 és 1945 között is. A kommunizmusban pedig a cenzúra miatt nem lehetett emlékét felidézni, az egyetlen könyv, ami róla megjelent 1974-ben, a Marosi Barna könyve volt. Nagyszerű polgármester volt, aki a fenntartható fejlődés ma annyira divatos fogalma szerint munkálkodott és tökéletesen elképzelte, hogy hogyan kellene kinézzen egy modern városként Marosvásárhely. 100 év elteltével is büszke lehetne bárki, a mai polgármesterek, aki így képzelné el városa jövőjét. Ha most lenne egy olyan kritikus tömeg, olyan politikusok, akik úgy gondolkodnának, mint ő, akkor beszélhetnénk manapság is fenntartható fejlődésről, kevesebb háborúról. Erre kellene törekednünk – hogy a bizalom, az egymásra való odafigyelés legyen jelen a mindennapjainkban. Legyünk büszkék arra, hogy Bernády György nem csak a miénk, de nagyon a miénk – és mondjuk el a jövő generációinak, hogy mit vitt végbe Marosvásárhelyen.
A Bernády Napok története során idén 18. alkalommal osztja ki az alapítvány a Bernády-díjat és a vele járó emlékplakettet, jellemzően olyan marosvásárhelyi személyiségnek, aki sokat tett a városért, annak köz-, illetve kulturális életéért. Az idén a díjat a méltán népszerű és köztiszteletnek örvendő Gálfalvi György, az Igaz Szó, majd a Látó szépirodalmi folyóirat egykori szerkesztője, majd főszerkesztője vehette át. Az írót és szerkesztőt Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, az idén 75 éves Gálfalvi György élete legokosabb lépésének azt tartotta, hogy hazajött Marosvásárhelyre.
– Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége – mondta beszédében a méltató.
– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy köszönöm a kitüntetést – válaszolta rögtönzött beszédében a kitüntetett. – Az utóbbi két évtizedben kaptam ugyan díjakat, Marosvásárhelyen azonban nem. Az utolsó, itt kapott díjam átvételének dátuma 1957. szeptember 15- ére esik – az akkor 400 éves Bolyai középiskola jubileumi ünnepségén kaptam, egy szörnyű elbeszélő költeményemért. De nem csak azért örvendek ennek a díjnak, mert szülővárosomtól kaptam. Életem legokosabb döntése volt, hogy visszatértem ide. Mestereimtől azt tanultam meg, hogy életünk céladomány és nem magántulajdon. Eszerint próbáltam meg élni és időnként hasznosnak érezni magamat. Azért is örvendek, mert ez által a díj által valamelyest igazolást is érzek, hogy talán nem éltünk hiába sem én, sem barátaim, szerkesztőtársaim. Ahogy a régi rómaiak mondták: jó dicséretre méltó férfiaktól dicséretet kapni. Régóta figyelem a Bernády Alapítvány kuratóriumának működését, és olyasmit érzek, mint amikor a háborúba visszahívott obsitos katonáknak összevillan a szemük, és megpróbálnak a csata sorsán fordítani. Az ellenállásnak mindig értelme van, és erről ne mondjunk le! Ezt a rögeszmémet nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Másik rögeszmém, hogy őrizzük meg a humorunkat, mert a kacagásra való képesség ugyan sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyek elbírásához a keservesen jóízű röhögések segítettek. A múltunk nem csak mögöttünk van, egy ágyban alszunk vele, és előttünk is állhat. Bálint György azt írta, hogy bízva bízni kissé nehéz és nem mindig sikerül, küzdeni viszont olyan természetes, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Ha dolgozunk, akkor szívós, következetes munkával közelebb kerülünk a céljainkhoz. Köszönöm szépen a bizalmat – mondta a Bernády-díjas Gálfalvi György, majd tombolahúzás és koncert következett. Kedei Zoltán alkotását a fiatal Lakatos Mihály nyerte meg, majd kezdetét vette a koncert, az est második felvonása: a 27 éve először Marosvásárhelyre visszatérő és Szilágyi Enikő művésznő műsora.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
Gálfalvi György Bernády-díjas!
Csütörtök este, igen szép számú közönség jelenlétében, hivatalosan is véget értek az immár tizenkilencedik alkalommal megszervezett Bernády Napok. A városépítő polgármester emlékét és életművét a közemlékezetben fenntartó és megőrző, a nevét viselő Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett eseménysorozat lassan jubileumi évéhez ér – a diákvetélkedőknek hála, az eltelt évtizedek alatt számos fiatal szerzett tudomást Bernády Györgyről és a korabeli Marosvásárhelyről.
A csütörtöki gálaesten és koncerten Nagy Miklós Kund, a szervező alapítvány alelnöke, az est ceremóniamestere lépett elsőként a Kultúrpalota nagytermének színpadára.
– Az önök jelenléte is bizonyíték arra, hogy alapítványunknak sikerült olyan rendezvényeket teremtenie, amelyekre a közönség kíváncsi. Minden évben igyekszünk újítani, más- és más programpontokat, vetélkedőket összeállítani. Az idei diákvetélkedőn a sportiskolában mintegy kétszáz gyerek versenyzett, kosarazott, focizott és számot adott arról, hogy milyen volt a sportélet Bernády korában Marosvásárhelyen – mert ez volt az idei vetélkedő tematikája. Sokan támogatnak minket, közöttük például a képzőművészeink, akiknek köszönhetően át tudjuk adni a Bernády-emlékplakettet, és évenként egy-egy műtárgyat is kisorsolhatunk. Az idei emlékplakett is Hunyadi László szobrászművész munkája, amit Balogh József öntött ki. A kisorsolandó kép pedig Kedei Zoltán munkája – mondta Nagy Miklós Kund, majd Borbély László, az alapítvány elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
– A 19. Bernády Napokat ünnepeljük, jövőre húszéves lesz a rendezvénysorozatunk. Mikor elindultunk ezen az úton, elgondolkodtunk azon, hogy az elkövetkező esztendők során mit is tudnánk majd elmondani Bernády Györgyről. Idén huszonöt éve létezik az alapítvány, és rájöttünk, hogy ennyi idő elteltével is mennyi mindent kellene még elmondani róla és az akkori Marosvásárhelyről. Mikor fellapoztam a Bernády, a városépítő című könyvet, rádöbbentem, hogy halála után milyen keveset beszéltek róla, még 1940 és 1945 között is. A kommunizmusban pedig a cenzúra miatt nem lehetett emlékét felidézni, az egyetlen könyv, ami róla megjelent 1974-ben, a Marosi Barna könyve volt. Nagyszerű polgármester volt, aki a fenntartható fejlődés ma annyira divatos fogalma szerint munkálkodott és tökéletesen elképzelte, hogy hogyan kellene kinézzen egy modern városként Marosvásárhely. 100 év elteltével is büszke lehetne bárki, a mai polgármesterek, aki így képzelné el városa jövőjét. Ha most lenne egy olyan kritikus tömeg, olyan politikusok, akik úgy gondolkodnának, mint ő, akkor beszélhetnénk manapság is fenntartható fejlődésről, kevesebb háborúról. Erre kellene törekednünk – hogy a bizalom, az egymásra való odafigyelés legyen jelen a mindennapjainkban. Legyünk büszkék arra, hogy Bernády György nem csak a miénk, de nagyon a miénk – és mondjuk el a jövő generációinak, hogy mit vitt végbe Marosvásárhelyen.
A Bernády Napok története során idén 18. alkalommal osztja ki az alapítvány a Bernády-díjat és a vele járó emlékplakettet, jellemzően olyan marosvásárhelyi személyiségnek, aki sokat tett a városért, annak köz-, illetve kulturális életéért. Az idén a díjat a méltán népszerű és köztiszteletnek örvendő Gálfalvi György, az Igaz Szó, majd a Látó szépirodalmi folyóirat egykori szerkesztője, majd főszerkesztője vehette át. Az írót és szerkesztőt Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, az idén 75 éves Gálfalvi György élete legokosabb lépésének azt tartotta, hogy hazajött Marosvásárhelyre.
– Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége – mondta beszédében a méltató.
– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy köszönöm a kitüntetést – válaszolta rögtönzött beszédében a kitüntetett. – Az utóbbi két évtizedben kaptam ugyan díjakat, Marosvásárhelyen azonban nem. Az utolsó, itt kapott díjam átvételének dátuma 1957. szeptember 15- ére esik – az akkor 400 éves Bolyai középiskola jubileumi ünnepségén kaptam, egy szörnyű elbeszélő költeményemért. De nem csak azért örvendek ennek a díjnak, mert szülővárosomtól kaptam. Életem legokosabb döntése volt, hogy visszatértem ide. Mestereimtől azt tanultam meg, hogy életünk céladomány és nem magántulajdon. Eszerint próbáltam meg élni és időnként hasznosnak érezni magamat. Azért is örvendek, mert ez által a díj által valamelyest igazolást is érzek, hogy talán nem éltünk hiába sem én, sem barátaim, szerkesztőtársaim. Ahogy a régi rómaiak mondták: jó dicséretre méltó férfiaktól dicséretet kapni. Régóta figyelem a Bernády Alapítvány kuratóriumának működését, és olyasmit érzek, mint amikor a háborúba visszahívott obsitos katonáknak összevillan a szemük, és megpróbálnak a csata sorsán fordítani. Az ellenállásnak mindig értelme van, és erről ne mondjunk le! Ezt a rögeszmémet nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Másik rögeszmém, hogy őrizzük meg a humorunkat, mert a kacagásra való képesség ugyan sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyek elbírásához a keservesen jóízű röhögések segítettek. A múltunk nem csak mögöttünk van, egy ágyban alszunk vele, és előttünk is állhat. Bálint György azt írta, hogy bízva bízni kissé nehéz és nem mindig sikerül, küzdeni viszont olyan természetes, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Ha dolgozunk, akkor szívós, következetes munkával közelebb kerülünk a céljainkhoz. Köszönöm szépen a bizalmat – mondta a Bernády-díjas Gálfalvi György, majd tombolahúzás és koncert következett. Kedei Zoltán alkotását a fiatal Lakatos Mihály nyerte meg, majd kezdetét vette a koncert, az est második felvonása: a 27 éve először Marosvásárhelyre visszatérő és Szilágyi Enikő művésznő műsora.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 31.
Ha fogcsikorgatva is, de együtt kell mozdulnunk
Beszélgetés Bíró Zsolt képviselőjelölttel
– Elnök úr! Az MPP és az RMDSZ között kötött együttműködési megállapodás beérett, úgy néz ki, parlamenti mandátumot hoz a Magyar Polgári Pártnak. Így képzelte el a végeredményt?
– Nem szabad ennyire előreszaladnunk, a kampány és a választás is előttünk áll, s a munkának, együttműködésnek, összefogásnak december 11- én érhet be a gyümölcse. Hosszú folyamat eredménye az, ami most körvonalazódik. Számos kérdést, nézeteltérést sikerült tisztáznunk, közös választási programunk van. Ezek kétségtelen eredmények, és ha kimegyek az utcára, egyértelműen mindenkitől azt hallom, hogy jó döntés volt, jó úton járunk. Állítom, hogy Soós Zoltán összmagyar jelöltsége, az ő szoros eredménye, a vásárhelyi magyarság megmozgatása is példaértékű, még úgy is, hogy végül 2 százalékkal alulmaradtunk. A megye viszonylatában pedig az összefogás eredménye mandátumokban is mérhető. A Maros megyei magyar frakció tizenháromról tizenöt tagúra növekedett, és ez a plusz is kellett ahhoz, hogy magyar tanácselnöke legyen a megyének. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzati választásokat megelőző helyzethez képest magyar polgármesterünk is több van Maros megyében épp úgy, mint országos viszonylatban. Az összefogás erejére a legjobb példa Maroskeresztúr, ahol egyetlen szavazattal sikerült a magyar polgármesterjelöltnek élre törni. Tehát nem csak szlogen, tényleg Minden szavazat számít!
– Bizakodjunk, hogy ugyanez a siker a parlamenti választási részvételben is megmutatkozik. Mi a legfontosabb teendő az MPP-s jelöltek számára a román parlamentben s az RMDSZ-frakcióban?
– A legfontosabb dolog, hogy az erdélyi magyar politikai jobboldal értékrendjét és értékelvűségét meg tudjuk jeleníteni Románia törvényhozásában. A legnagyobb álmom az, hogy olyan politikai légkört teremtsünk, elsősorban a romániai magyarság körében, ami az érdekképviseletnek a hitelességét visszaszerezheti. Azáltal, hogy létrejött egyfajta belső koalíció, ami alkalmazkodik a romániai valósághoz, már hatalmas előrelépés. De ha konkrétabban tárgyaljuk ezeket az elképzeléseket, akkor máris említeni kell az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdéskörét, a Sapientia EMTE állami finanszírozását, Székelyföld turisztikai régióként való elismerését, az egyetlen székelyföldi repülőtérnek, vagyis a marosvásárhelyi reptér fejlesztésének fontosságát. Van zászlótörvény, de ez nem rendezi szimbólumaink szabad használatát, itt is törvényes garanciákra van szükségünk, s akkor még nem is említettem a sokat emlegetett autonómiánkat, amely fogalomnak végre jelentést és tartalmat kell adni a román képviselők tudatában is, hiszen jelenleg ez számukra egy irredenta- revizionista fogalom. Ha lehetőséget kap az MPP, hogy Bukarestben is elő tudjon hozakodni ezekkel a kérdésekkel, az az ügyet viszi előre. Autonómiáról itthon sokat beszélhetünk, de attól az még nem fog megvalósulni. Egyszer meg kell győzni erről a többséget, annak a képviselői pedig Bukarestben vannak.
– Ez azt is jelenti, hogy bukaresti politikus lesz Biró Zsolt?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy amikor kell, Bukarestben fogok dolgozni, de csak annyit szeretnék ott tartózkodni, amennyit szükséges. A családommal együtt most Marossárpatakon élünk. A három gyermekem itt Marosvásárhelyen jár iskolába. A feleségemet is minden ide köti. Az ő életüket nem fogjuk felborítani. Magam is, ha pihenni akarok, akkor a ház melletti gyümölcsösbe ülök ki elmélkedni, bár erre az utóbbi években egyre kevesebb idő jutott. Ritka pillanat, amikor nem a kihívások, a feladatok kötik le gondolataimat. Amikor gyermekeimmel rohanunk iskolába, zongoraórára vagy éppen edzésre, akkor is ezek dolgok határozzák meg gondolataimat, amikor viszont hétvégén nyugodtan együtt a család, ezek mintegy varázsszóra letisztulnak. Ez a jövőben is így lesz.
– Miért fontos az erdélyi magyarok számára a parlamenti választásokon való részvétel?
– Azt látjuk, hogy évről évre, választásról választásra növekedik a magyarság kiábrándultsága, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy magyar érdeket csak magyar ember fog megjeleníteni Bukarestben. A mi sajátos gondjainkat sosem fogja megérteni egyetlen román pártpolitikus sem, képviselni pedig biztos nem. Mi akkor tudunk valamit is mozdítani, ha ott vagyunk, ahol a törvényeket alkotják, ha hallatjuk hangunkat. Helye van a vitáknak, a véleménykülönbségnek, de ezeket a vitákat mindig egymás között kell előbb tisztázzuk, hiszen csak az így kikristályosodó álláspontot, programot, feladatot érezheti mindenki magáénak. Így válunk közösséggé, a közéleti szereplők pedig így lehetnek hitelesek. Véleményem szerint a felelős politika azt jelenti, hogy, ha fogcsikorgatva is, de képesek vagyunk együtt mozdulni!
Kérdezett: Stefan Renáta Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Bíró Zsolt képviselőjelölttel
– Elnök úr! Az MPP és az RMDSZ között kötött együttműködési megállapodás beérett, úgy néz ki, parlamenti mandátumot hoz a Magyar Polgári Pártnak. Így képzelte el a végeredményt?
– Nem szabad ennyire előreszaladnunk, a kampány és a választás is előttünk áll, s a munkának, együttműködésnek, összefogásnak december 11- én érhet be a gyümölcse. Hosszú folyamat eredménye az, ami most körvonalazódik. Számos kérdést, nézeteltérést sikerült tisztáznunk, közös választási programunk van. Ezek kétségtelen eredmények, és ha kimegyek az utcára, egyértelműen mindenkitől azt hallom, hogy jó döntés volt, jó úton járunk. Állítom, hogy Soós Zoltán összmagyar jelöltsége, az ő szoros eredménye, a vásárhelyi magyarság megmozgatása is példaértékű, még úgy is, hogy végül 2 százalékkal alulmaradtunk. A megye viszonylatában pedig az összefogás eredménye mandátumokban is mérhető. A Maros megyei magyar frakció tizenháromról tizenöt tagúra növekedett, és ez a plusz is kellett ahhoz, hogy magyar tanácselnöke legyen a megyének. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzati választásokat megelőző helyzethez képest magyar polgármesterünk is több van Maros megyében épp úgy, mint országos viszonylatban. Az összefogás erejére a legjobb példa Maroskeresztúr, ahol egyetlen szavazattal sikerült a magyar polgármesterjelöltnek élre törni. Tehát nem csak szlogen, tényleg Minden szavazat számít!
– Bizakodjunk, hogy ugyanez a siker a parlamenti választási részvételben is megmutatkozik. Mi a legfontosabb teendő az MPP-s jelöltek számára a román parlamentben s az RMDSZ-frakcióban?
– A legfontosabb dolog, hogy az erdélyi magyar politikai jobboldal értékrendjét és értékelvűségét meg tudjuk jeleníteni Románia törvényhozásában. A legnagyobb álmom az, hogy olyan politikai légkört teremtsünk, elsősorban a romániai magyarság körében, ami az érdekképviseletnek a hitelességét visszaszerezheti. Azáltal, hogy létrejött egyfajta belső koalíció, ami alkalmazkodik a romániai valósághoz, már hatalmas előrelépés. De ha konkrétabban tárgyaljuk ezeket az elképzeléseket, akkor máris említeni kell az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdéskörét, a Sapientia EMTE állami finanszírozását, Székelyföld turisztikai régióként való elismerését, az egyetlen székelyföldi repülőtérnek, vagyis a marosvásárhelyi reptér fejlesztésének fontosságát. Van zászlótörvény, de ez nem rendezi szimbólumaink szabad használatát, itt is törvényes garanciákra van szükségünk, s akkor még nem is említettem a sokat emlegetett autonómiánkat, amely fogalomnak végre jelentést és tartalmat kell adni a román képviselők tudatában is, hiszen jelenleg ez számukra egy irredenta- revizionista fogalom. Ha lehetőséget kap az MPP, hogy Bukarestben is elő tudjon hozakodni ezekkel a kérdésekkel, az az ügyet viszi előre. Autonómiáról itthon sokat beszélhetünk, de attól az még nem fog megvalósulni. Egyszer meg kell győzni erről a többséget, annak a képviselői pedig Bukarestben vannak.
– Ez azt is jelenti, hogy bukaresti politikus lesz Biró Zsolt?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy amikor kell, Bukarestben fogok dolgozni, de csak annyit szeretnék ott tartózkodni, amennyit szükséges. A családommal együtt most Marossárpatakon élünk. A három gyermekem itt Marosvásárhelyen jár iskolába. A feleségemet is minden ide köti. Az ő életüket nem fogjuk felborítani. Magam is, ha pihenni akarok, akkor a ház melletti gyümölcsösbe ülök ki elmélkedni, bár erre az utóbbi években egyre kevesebb idő jutott. Ritka pillanat, amikor nem a kihívások, a feladatok kötik le gondolataimat. Amikor gyermekeimmel rohanunk iskolába, zongoraórára vagy éppen edzésre, akkor is ezek dolgok határozzák meg gondolataimat, amikor viszont hétvégén nyugodtan együtt a család, ezek mintegy varázsszóra letisztulnak. Ez a jövőben is így lesz.
– Miért fontos az erdélyi magyarok számára a parlamenti választásokon való részvétel?
– Azt látjuk, hogy évről évre, választásról választásra növekedik a magyarság kiábrándultsága, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy magyar érdeket csak magyar ember fog megjeleníteni Bukarestben. A mi sajátos gondjainkat sosem fogja megérteni egyetlen román pártpolitikus sem, képviselni pedig biztos nem. Mi akkor tudunk valamit is mozdítani, ha ott vagyunk, ahol a törvényeket alkotják, ha hallatjuk hangunkat. Helye van a vitáknak, a véleménykülönbségnek, de ezeket a vitákat mindig egymás között kell előbb tisztázzuk, hiszen csak az így kikristályosodó álláspontot, programot, feladatot érezheti mindenki magáénak. Így válunk közösséggé, a közéleti szereplők pedig így lehetnek hitelesek. Véleményem szerint a felelős politika azt jelenti, hogy, ha fogcsikorgatva is, de képesek vagyunk együtt mozdulni!
Kérdezett: Stefan Renáta Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 31.
Kutatások a Sapientia EMTE-n
A gazdasági fejlődés letéteményesei
Nemrég a Petru Maior Egyetemen, a Román Műszaki Tudományos Akadémia konferenciáján dr. Kolozsváry Zoltán arról értekezett, hogy merre tart az anyagismeret tudománya a XXI. század elején. A rendezvényen a Sapientia EMTE-t is képviselték, hiszen, bár fiatal egyetemről van szó, az oktatási intézményben is foglalkoznak a műszaki tudományok terén kutatással. Az említett esemény kapcsán dr. Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral beszélgettünk.
– Tudomása szerint mennyire foglalkoznak Romániában komoly műszaki tudományos kutatással?
– Vannak olyan műszaki felsőoktatási és kutatóközpontok, amelyek kiváló szakemberekkel, kutatókkal rendelkeznek. Összességében nem állunk rosszul sem a szellemi tőke, sem az infrastruktúra területén, de természetesen sokkal több anyagi ráfordítás kellene az ország és az EU részéről, mivel az egyik legdinamikusabban fejlődő területről van szó. Lépést kell tartani a korral, így folyamatosan pótolni, cserélni kell a berendezéseket, a különböző műszereket ahhoz, hogy a mai követelményeknek és igényeknek megfelelő kutatást végezhessünk bármely műszaki területen.
– Miként ösztönzik a kutatást az EU-tag Romániában?
– Vannak EU-s és hazai kutatásra szánt pályázati kiírások. Ezek elég komoly anyagi támogatást jelentenek. Jelenleg is több ilyen pályázat kiírását várjuk a Sapientián is.
– Ezt azt jelenti, hogy az egyetemnek van elképzelése, kutatási terve, programja?
– Jelenleg az anyagtudományok, folyamatirányítás, beágyazott rendszerek, robotirányítás, villamos hőtechnika, fogaskerékhajtások, mechnizmusok és robotok, biológiai méréstechnika és jelfeldolgozás, biometrikus hitelesítés, mesterséges intelligencia, növényvédelem és fajtarezisztencia, kertészeti tudományok terén folynak műszaki jellegű kutatások. Ez igen széles skála, ami bizonyítja, hogy, amint ön is említette, bár az egyetemek között fiatalok vagyunk, igen komoly szellemi tőkével rendelkezünk, amelyet a kutatás terén is hasznosítunk mind a diákok, mind a tanárok részéről.
– Konkrétabban milyen kutatási programok vannak folyamatban a Sapientia marosvásárhelyi karán?
– Új biológiai méréstechnikai eljárások fejlesztésével, korszerű analóg és digitális jelkondicionáló technikák bevezetésével, illetve a beágyazott mérőhálózatok fejlesztésével foglalkozunk. Újrakonfigurálható áramkörökre, illetve mikrovezérlőkre épülő, digitális áramkörökön megvalósított beágyazott rendszereket tervezünk. Folyamatban van a rendszer kivi- telezése, tesztelése. Ezenkívül folyamatban van a noninvazív EEG jelek mérése és feldolgozása a neuroprotézis típusú rendszerek vezérlése és szabályozása céljából. Egy igen érdekes korszerű technológiával is kísérletezünk: a klaszterező és részlegesen felügyelt klaszterező algoritmusok, evolúciós algoritmusok digitális jel- és képfeldolgozásával a beszédtechnológiában, amely a folyamatos beszédfelismerés, beszédszintézis, nyelvi erőforrások fejlesztésében nyilvánul meg. Tanulmányozzuk az alkalmazást nagy adatbázisokkal, élettani rendszerek modellezésével és szimulációját valamint a protein együtthatási hálózatainak virtualizációs technikáit. Egy másik ilyen kísérlet a hőkezelés plazmájának tanulmányozása lokális plazmadiagnosztikai módszerrel, a különböző acélok hőkezelését nitrogén-hidrogén plazmában, DCPN, illetve ASPN módszerrel. Vizsgáljuk a reaktív plazmaporlasztási folyamatban megvalósított vékony rétegek növekedési mechanizmusát a gázösszetétel és mikroszerkezet vonatkozásában. Követjük a folyamatparaméterek optimalizálását, a reaktív gáz hozamának függvényében tanulmányozva a (Ti, Al, Si, N) összetételű vékony rétegeket. Ennek keretében transzmissziós elektronmikroszkópos szerkezetvizsgálatot végzünk a TEM módszer alkalmazásával a nanokristályos vékony rétegek mikroszerkezetének feltárása céljából. Vizsgáljuk az oxigén adalékelem hatását a TiN alapú vékony rétegek mikroszerkezetének kialakulásában. Ugyanakkor tanulmányozzuk a textúra kialakulását ellenőrzött paraméterű modellkísérletekben a megvalósított TiOxNy rétegek esetében az adalékelemek koncentrációja függvényében. Követjük a plazmaállapotot a két reaktív gázt használó porlasztási folyamatban. Ugyanakkor az optikai spektrum és a tömegspektrum mérése által egy adaptív szabályozási rendszert fejlesztünk ki. Egy másik szakterületen, a teljesítmény-elektronika terén a villamos hajtások és ipari folyamatok irányítását vizsgáljuk. Dolgozunk a teljesít-ményelektronikai konverterek, villamos hajtások, villamos hőtechnikai alkalmazások, valamint ezek irányítási eljárásainak a fejlesztésén. Egy komoly, talán a tudományos-fantasztikus filmekben látott módszerrel, a biometrikus hitelesítéssel is kísérletezünk. Ez elsősorban az online aláírás ellenőrzésére vonatkozik, szenzoradatok alapján, mozgásformák felismerésével. Ennek egyik érdekessége a billentyűzés ritmus alapú jelszó ellenőrzése mobil eszközökön. Folyamatban van még a veszélyes környezetben dolgozó robotok számára a távvezérlésre alkalmazható irányítási algoritmusok, pályatervezési eljárások, valamint kommunikációs protokollok kidolgozása.
– Valóban igen széles skálán mozog mindaz a tudományos kutatás, amellyel foglalkoznak a Sapientián, nem maradnak le bármely más egyetemtől, vagy kutatóközponttól, ahol az említett területeken a csúcstechnológia innovatív folyamatain dolgoznak. Mindez talán garancia lehet arra is, hogy a Sapientia EMTE műszaki karán végzett diákok bárhol megállják a helyüket. Van-e visszajelzés arról, hogy milyen eséllyel helyezkedhetnek el azok a diákok, akik itt a műszaki szakokon kiválóan fejezték be egyetemi tanulmányaikat, netán részt vettek valamely kutatási programban?
– A diákok a négy év alapképzés és két év magiszteri (mesteri)fokozat során teljes jogú tagjai lehetnek a kutatócsoportoknak, az eredményeket hazai és magyarországi tudományos diákköri vagy más konferenciákon ismertethetik. Mindez komolyan hozzájárul később, a szakmában való elhelyezkedéshez. A legjobb diákok nyilván doktori képzésen is folytathatják tanulmányaikat. Általában a szakmában való elhelyezkedés nem gond műszaki területen. Nagyon örülünk annak, hogy minden évfolyamon vannak szép számmal a kutatás iránt érdeklődő hallgatók, néhányan jelenleg oktatóinkká váltak.
– Mit kellene tenni azért, hogy a kutatás fellendüljön Romániában az egyetemeken?
– Visszatérnék arra, amit már említettem: nagyobb anyagi hátteret kellene biztosítani az innovációnak, előtérbe helyezve az alkalmazott műszaki kutatásokat, mivel ezek jelenthetik az egyik legnagyobb szellemi tőkét egy adott országnak. Az eredményeket, a találmányokat, a különböző technológiai fejlesztéseket a legnagyobb cégek is keresik, alkalmazzák, s ezzel együtt a kiváló szakembereket. Ez lehet a gazdasági fejlődés valódi garanciája, jövője.
Vajda György Népújság (Marosvásárhely)
A gazdasági fejlődés letéteményesei
Nemrég a Petru Maior Egyetemen, a Román Műszaki Tudományos Akadémia konferenciáján dr. Kolozsváry Zoltán arról értekezett, hogy merre tart az anyagismeret tudománya a XXI. század elején. A rendezvényen a Sapientia EMTE-t is képviselték, hiszen, bár fiatal egyetemről van szó, az oktatási intézményben is foglalkoznak a műszaki tudományok terén kutatással. Az említett esemény kapcsán dr. Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral beszélgettünk.
– Tudomása szerint mennyire foglalkoznak Romániában komoly műszaki tudományos kutatással?
– Vannak olyan műszaki felsőoktatási és kutatóközpontok, amelyek kiváló szakemberekkel, kutatókkal rendelkeznek. Összességében nem állunk rosszul sem a szellemi tőke, sem az infrastruktúra területén, de természetesen sokkal több anyagi ráfordítás kellene az ország és az EU részéről, mivel az egyik legdinamikusabban fejlődő területről van szó. Lépést kell tartani a korral, így folyamatosan pótolni, cserélni kell a berendezéseket, a különböző műszereket ahhoz, hogy a mai követelményeknek és igényeknek megfelelő kutatást végezhessünk bármely műszaki területen.
– Miként ösztönzik a kutatást az EU-tag Romániában?
– Vannak EU-s és hazai kutatásra szánt pályázati kiírások. Ezek elég komoly anyagi támogatást jelentenek. Jelenleg is több ilyen pályázat kiírását várjuk a Sapientián is.
– Ezt azt jelenti, hogy az egyetemnek van elképzelése, kutatási terve, programja?
– Jelenleg az anyagtudományok, folyamatirányítás, beágyazott rendszerek, robotirányítás, villamos hőtechnika, fogaskerékhajtások, mechnizmusok és robotok, biológiai méréstechnika és jelfeldolgozás, biometrikus hitelesítés, mesterséges intelligencia, növényvédelem és fajtarezisztencia, kertészeti tudományok terén folynak műszaki jellegű kutatások. Ez igen széles skála, ami bizonyítja, hogy, amint ön is említette, bár az egyetemek között fiatalok vagyunk, igen komoly szellemi tőkével rendelkezünk, amelyet a kutatás terén is hasznosítunk mind a diákok, mind a tanárok részéről.
– Konkrétabban milyen kutatási programok vannak folyamatban a Sapientia marosvásárhelyi karán?
– Új biológiai méréstechnikai eljárások fejlesztésével, korszerű analóg és digitális jelkondicionáló technikák bevezetésével, illetve a beágyazott mérőhálózatok fejlesztésével foglalkozunk. Újrakonfigurálható áramkörökre, illetve mikrovezérlőkre épülő, digitális áramkörökön megvalósított beágyazott rendszereket tervezünk. Folyamatban van a rendszer kivi- telezése, tesztelése. Ezenkívül folyamatban van a noninvazív EEG jelek mérése és feldolgozása a neuroprotézis típusú rendszerek vezérlése és szabályozása céljából. Egy igen érdekes korszerű technológiával is kísérletezünk: a klaszterező és részlegesen felügyelt klaszterező algoritmusok, evolúciós algoritmusok digitális jel- és képfeldolgozásával a beszédtechnológiában, amely a folyamatos beszédfelismerés, beszédszintézis, nyelvi erőforrások fejlesztésében nyilvánul meg. Tanulmányozzuk az alkalmazást nagy adatbázisokkal, élettani rendszerek modellezésével és szimulációját valamint a protein együtthatási hálózatainak virtualizációs technikáit. Egy másik ilyen kísérlet a hőkezelés plazmájának tanulmányozása lokális plazmadiagnosztikai módszerrel, a különböző acélok hőkezelését nitrogén-hidrogén plazmában, DCPN, illetve ASPN módszerrel. Vizsgáljuk a reaktív plazmaporlasztási folyamatban megvalósított vékony rétegek növekedési mechanizmusát a gázösszetétel és mikroszerkezet vonatkozásában. Követjük a folyamatparaméterek optimalizálását, a reaktív gáz hozamának függvényében tanulmányozva a (Ti, Al, Si, N) összetételű vékony rétegeket. Ennek keretében transzmissziós elektronmikroszkópos szerkezetvizsgálatot végzünk a TEM módszer alkalmazásával a nanokristályos vékony rétegek mikroszerkezetének feltárása céljából. Vizsgáljuk az oxigén adalékelem hatását a TiN alapú vékony rétegek mikroszerkezetének kialakulásában. Ugyanakkor tanulmányozzuk a textúra kialakulását ellenőrzött paraméterű modellkísérletekben a megvalósított TiOxNy rétegek esetében az adalékelemek koncentrációja függvényében. Követjük a plazmaállapotot a két reaktív gázt használó porlasztási folyamatban. Ugyanakkor az optikai spektrum és a tömegspektrum mérése által egy adaptív szabályozási rendszert fejlesztünk ki. Egy másik szakterületen, a teljesítmény-elektronika terén a villamos hajtások és ipari folyamatok irányítását vizsgáljuk. Dolgozunk a teljesít-ményelektronikai konverterek, villamos hajtások, villamos hőtechnikai alkalmazások, valamint ezek irányítási eljárásainak a fejlesztésén. Egy komoly, talán a tudományos-fantasztikus filmekben látott módszerrel, a biometrikus hitelesítéssel is kísérletezünk. Ez elsősorban az online aláírás ellenőrzésére vonatkozik, szenzoradatok alapján, mozgásformák felismerésével. Ennek egyik érdekessége a billentyűzés ritmus alapú jelszó ellenőrzése mobil eszközökön. Folyamatban van még a veszélyes környezetben dolgozó robotok számára a távvezérlésre alkalmazható irányítási algoritmusok, pályatervezési eljárások, valamint kommunikációs protokollok kidolgozása.
– Valóban igen széles skálán mozog mindaz a tudományos kutatás, amellyel foglalkoznak a Sapientián, nem maradnak le bármely más egyetemtől, vagy kutatóközponttól, ahol az említett területeken a csúcstechnológia innovatív folyamatain dolgoznak. Mindez talán garancia lehet arra is, hogy a Sapientia EMTE műszaki karán végzett diákok bárhol megállják a helyüket. Van-e visszajelzés arról, hogy milyen eséllyel helyezkedhetnek el azok a diákok, akik itt a műszaki szakokon kiválóan fejezték be egyetemi tanulmányaikat, netán részt vettek valamely kutatási programban?
– A diákok a négy év alapképzés és két év magiszteri (mesteri)fokozat során teljes jogú tagjai lehetnek a kutatócsoportoknak, az eredményeket hazai és magyarországi tudományos diákköri vagy más konferenciákon ismertethetik. Mindez komolyan hozzájárul később, a szakmában való elhelyezkedéshez. A legjobb diákok nyilván doktori képzésen is folytathatják tanulmányaikat. Általában a szakmában való elhelyezkedés nem gond műszaki területen. Nagyon örülünk annak, hogy minden évfolyamon vannak szép számmal a kutatás iránt érdeklődő hallgatók, néhányan jelenleg oktatóinkká váltak.
– Mit kellene tenni azért, hogy a kutatás fellendüljön Romániában az egyetemeken?
– Visszatérnék arra, amit már említettem: nagyobb anyagi hátteret kellene biztosítani az innovációnak, előtérbe helyezve az alkalmazott műszaki kutatásokat, mivel ezek jelenthetik az egyik legnagyobb szellemi tőkét egy adott országnak. Az eredményeket, a találmányokat, a különböző technológiai fejlesztéseket a legnagyobb cégek is keresik, alkalmazzák, s ezzel együtt a kiváló szakembereket. Ez lehet a gazdasági fejlődés valódi garanciája, jövője.
Vajda György Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 31.
Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
– Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
– Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
– A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
– Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
– Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
– A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 31.
Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is. Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi.
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is. Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi.
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 31.
Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 31.
Őrtűz helyett Székely kapu
Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza. Aki figyelemmel kísérte ez irányú tevékenységét, tudja, hogy a politika iránti érdeklődése már az „apai szárnyak” alatt kezdődött még 1990 táján, amikor megindult a hazai magyarság önszerveződése, megalakult érdekvédelmi szervezetünk. Ebben a temesvári Borbély Imre aktív, vezető szerepet vállalt, tagja volt a szép reményekkel induló RMDSZ első csúcsszerveinek. Egy ideig.
Emlékszünk azokra a szép időkre, amikor a szövetségben egy ideig még mindenki számára központi kérdésnek az autonómia számított. Az erről született határozatok megvalósítása viszont nem került terítékre egyetlen romániai törvényhozó fórumon sem, A szatmári eskütétel is csak amolyan figyelemelterelő, a magyarság elvárásainak kirakatszerű prezentálása volt. Elsősorban a szövetség egyes vezetőinek defenzív, megalkuvó, a román politikai vezetéssel lepaktáló politikája miatt hiúsult meg a lényegre törő kísérlet. (Lásd a neptunosok árulását.)
Most már Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke is elismeri, hogy a romániai magyarság (székelység?) autonómia kérdése lényegében a szövetség kormányszerep-vállalásával kikerült a követelések közül. És azóta sem sikerült azt aktuálissá tenni, pedig ez nemzetiségi megmaradásunk kulcskérdése. E problémában eredménytelen maradt a 2009-es székely autonómia-gyűlés, de a 2014-ben benyújtott székely autonómia-statutum sem került megvitatásra még a parlamenti szakbizottságban sem. A könyv írásai végigkísérik e kérdés alakulását, talán ezért is kapta a most megjelent kötet a találó a Székely kapu a magyar világra címet. Különben vasárnap szerte a Székelyföldön őrtüzek gyúltak az autonómiáért. A szórványban ezt nem lehet megvalósítani. Vegyük úgy, hogy az aradi őrtűz a könyvbemutató volt.
A könyv szerzője már egyetemi évei alatt kezdett el írni, több lap is közölte elemzőit.
A nagy sikerű Kapu folyóiratban megjelent írásaiból készült válogatáshoz a neves történész, az Aradon is többször előadó Raffay Ernő történész írt előszót. A könyvbemutatóra a múlt pénteken a Tulipán könyvesboltban került sor.
A kellemes hangulatú esten a szerző beszélgetőpartnere Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt. Ismerve Borbély Zsolt Attila tevékenységét, nagyon jól tömörítette a tematikát, a kérdéseket jól megválogatva építette fel az egész beszélgetést. Kiderült: Zsolt már 1995-ben jelentkezett a folyóirat főszerkesztőjénél, Brády Zoltánnál. Eljárt egy pesti ház hátsó udvari részén lévő szerkesztőségbe, ott ismerkedett meg több híressé vált személyiséggel, többek között Rózsa Flores Eduárdóval. A bolíviai-magyar állampolgárságú költőt, írót nevezte a bemutatón „igaz embernek”. (Emlékszünk még? Rózsa volt az, akit a bolíviai hatóságok 2008-ban a szó szoros értelmében egy szállodai szobában kivégeztettek.)
Talán nem véletlen, hogy a családi indíttatás után a folyóiratban közölt írások és a munkatársak közismerten nemzeti orientációja befolyásolta a fiatal közírót, hogy annak idején melyik oldalra állt. Az írások lényegében a magyar nemzeti történelem utóbbi két évtizedének az összefoglalója. Az est folyamán többször is szóba került a magyar jobboldal kialakulása, az, hogy miként sodródott át a nemzeti érdekek következetes védelmezői közé a FIDESZ, mit jelent a konstruktív ellenzék (lásd MIÉP) és vele szemben a mai. A nemzeti érdekeket az Európai Unió gazdaság- és migráns-politikájának kritika nélkül alárendelő, azt kiszolgáló MSZP, KD, Együtt, Jobbik stb. Jó beszélgetés alakult e témáról is!
Ha az estéről, a könyvről egyszavas jellemzést kellene megfogalmaznom, akkor az csak a nemzetféltéslehetne. A könyvbemutató a nemzetféltő aradi gondolkodók találkozója volt.
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)
Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza. Aki figyelemmel kísérte ez irányú tevékenységét, tudja, hogy a politika iránti érdeklődése már az „apai szárnyak” alatt kezdődött még 1990 táján, amikor megindult a hazai magyarság önszerveződése, megalakult érdekvédelmi szervezetünk. Ebben a temesvári Borbély Imre aktív, vezető szerepet vállalt, tagja volt a szép reményekkel induló RMDSZ első csúcsszerveinek. Egy ideig.
Emlékszünk azokra a szép időkre, amikor a szövetségben egy ideig még mindenki számára központi kérdésnek az autonómia számított. Az erről született határozatok megvalósítása viszont nem került terítékre egyetlen romániai törvényhozó fórumon sem, A szatmári eskütétel is csak amolyan figyelemelterelő, a magyarság elvárásainak kirakatszerű prezentálása volt. Elsősorban a szövetség egyes vezetőinek defenzív, megalkuvó, a román politikai vezetéssel lepaktáló politikája miatt hiúsult meg a lényegre törő kísérlet. (Lásd a neptunosok árulását.)
Most már Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke is elismeri, hogy a romániai magyarság (székelység?) autonómia kérdése lényegében a szövetség kormányszerep-vállalásával kikerült a követelések közül. És azóta sem sikerült azt aktuálissá tenni, pedig ez nemzetiségi megmaradásunk kulcskérdése. E problémában eredménytelen maradt a 2009-es székely autonómia-gyűlés, de a 2014-ben benyújtott székely autonómia-statutum sem került megvitatásra még a parlamenti szakbizottságban sem. A könyv írásai végigkísérik e kérdés alakulását, talán ezért is kapta a most megjelent kötet a találó a Székely kapu a magyar világra címet. Különben vasárnap szerte a Székelyföldön őrtüzek gyúltak az autonómiáért. A szórványban ezt nem lehet megvalósítani. Vegyük úgy, hogy az aradi őrtűz a könyvbemutató volt.
A könyv szerzője már egyetemi évei alatt kezdett el írni, több lap is közölte elemzőit.
A nagy sikerű Kapu folyóiratban megjelent írásaiból készült válogatáshoz a neves történész, az Aradon is többször előadó Raffay Ernő történész írt előszót. A könyvbemutatóra a múlt pénteken a Tulipán könyvesboltban került sor.
A kellemes hangulatú esten a szerző beszélgetőpartnere Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt. Ismerve Borbély Zsolt Attila tevékenységét, nagyon jól tömörítette a tematikát, a kérdéseket jól megválogatva építette fel az egész beszélgetést. Kiderült: Zsolt már 1995-ben jelentkezett a folyóirat főszerkesztőjénél, Brády Zoltánnál. Eljárt egy pesti ház hátsó udvari részén lévő szerkesztőségbe, ott ismerkedett meg több híressé vált személyiséggel, többek között Rózsa Flores Eduárdóval. A bolíviai-magyar állampolgárságú költőt, írót nevezte a bemutatón „igaz embernek”. (Emlékszünk még? Rózsa volt az, akit a bolíviai hatóságok 2008-ban a szó szoros értelmében egy szállodai szobában kivégeztettek.)
Talán nem véletlen, hogy a családi indíttatás után a folyóiratban közölt írások és a munkatársak közismerten nemzeti orientációja befolyásolta a fiatal közírót, hogy annak idején melyik oldalra állt. Az írások lényegében a magyar nemzeti történelem utóbbi két évtizedének az összefoglalója. Az est folyamán többször is szóba került a magyar jobboldal kialakulása, az, hogy miként sodródott át a nemzeti érdekek következetes védelmezői közé a FIDESZ, mit jelent a konstruktív ellenzék (lásd MIÉP) és vele szemben a mai. A nemzeti érdekeket az Európai Unió gazdaság- és migráns-politikájának kritika nélkül alárendelő, azt kiszolgáló MSZP, KD, Együtt, Jobbik stb. Jó beszélgetés alakult e témáról is!
Ha az estéről, a könyvről egyszavas jellemzést kellene megfogalmaznom, akkor az csak a nemzetféltéslehetne. A könyvbemutató a nemzetféltő aradi gondolkodók találkozója volt.
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 31.
Molnár Vilmos: „Inkább meghökkenteni szerettem volna az olvasót”
Mindig is a fikció érdekelte Molnár Vilmost, irodalmi szövegeiben a mi lenne ha..., mi lett volna, ha... kérdésekre igyekezett válaszolni. Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?
László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat azUtunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli, az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.
Harminc év költői termését gyűjti egybe a 2010-ben megjelentPostakocsi című könyve, Lövétei Lázár László ajánlása szerint „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt verset” tartalmaz. Első novelláskötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban látott napvilágot, majd Az értelmetlen csoda 1999-ben, Az olvasó fizetéséről 2000-ben és Az ördög megint Csíkban 2013-ban. Vannak, akik a nagyprózára vannak „beállítódva”, mások a rövidebb prózában tudják jobban kifejezni magukat, ez többnyire alkati kérdés, nincs is ezzel gond Molnár Vilmos szerint – a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb alakjára, Borgesre utalt, aki egyáltalán nem írt regényt. A csíkszeredai novellista ennek ellenére nem zárja ki azt sem, hogy egyszercsak regénnyel rukkoljon elő. Egyelőre anyagot gyűjt hozzá, aztán majd megírja, de az inkább kisregény lesz, mintsem egy Háború és béke-szerű munka.
Tény, hogy a novellában jobban meg tudja ragadni a fikciót, s éppen azért, mert nem egy hosszú műfaj, a csavar is jobban hat, vagy pedig jobban sikerül kizökkenteni az olvasót. – Inkább meghökkenteni szerettem volna mindig az írásaimmal, de néha meglepődve tapasztaltam, hogy nagyokat nevetnek, még olyat is hallottam egy magyarországi irodalomkritikustól, hogy én vagyok az erdélyi stand-up comedy nagy öregje – jegyezte meg. Persze az abszurd, amelyre előszeretettel épít, közel áll a humorhoz, így aztán nem zavarja különösebben, ha nevetnek az írásain. Időnként Molnár Vilmos is meghökken, nem kell messzire menni: a leghétköznapibb helyzetekben eleve ott vannak az abszurd elemek, kinek-kinek a szemléletmódjától függ, hogy észreveszi-e őket.
Meglepődött néhány évvel ezelőtt is, amikor Szingapúrból kapott levelet, ezt a postai bélyegző igazolta. Talán valamelyik ismerőse „keveredett el” a délkelet-ázsiai országba, s ha már ott volt, nem hagyhatta ki, hogy meglepje ily módon, 3-4 oldalnyi szöveg kíséretében utalva a szerző ’93-as kötetére – „emlékezetes lehetett számára a könyv, vagy ha nem is az, legalább a cím megmaradt számára”, nyugtázta a rendezvényen. Azóta sem derült fény az illető személyére, a levelet viszont mind a mai napig őrzi egy dobozban, mint ahogy az összes többit is, amelyeket neki címeztek, majd egyszer előveszi és újraolvassa őket.
Az est folyamán álmeséi/minimálmeséi közül is felolvasott néhányat – például A kincsről és az igazságról, a Mese az üres négyzetekről és a Mese a bonyol színeváltozásáról című írásokat –, ugyanakkor a Milne-féle Micimackó párjának szánt regényéről is mesélt. Egyfajta játéknak indult, amikor megírta az első történetet Milne művének mintájára, „nem is utánzat, inkább egy másik variáns, amelyben Malacka a főszereplő”. Aztán annyira megtetszett a játék, hogy idővel újabb kilenc fejezetet írt. Meg is jelentek folyóiratokban, a kötet útjába viszont akadályokat gördítenek a Disney által megvásárolt szerzői jogok, emiatt 2026-ig kell várnia. De nem sürgős, van ideje, kivárja ezt is Molnár Vilmos.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)
Mindig is a fikció érdekelte Molnár Vilmost, irodalmi szövegeiben a mi lenne ha..., mi lett volna, ha... kérdésekre igyekezett válaszolni. Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?
László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat azUtunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli, az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.
Harminc év költői termését gyűjti egybe a 2010-ben megjelentPostakocsi című könyve, Lövétei Lázár László ajánlása szerint „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt verset” tartalmaz. Első novelláskötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban látott napvilágot, majd Az értelmetlen csoda 1999-ben, Az olvasó fizetéséről 2000-ben és Az ördög megint Csíkban 2013-ban. Vannak, akik a nagyprózára vannak „beállítódva”, mások a rövidebb prózában tudják jobban kifejezni magukat, ez többnyire alkati kérdés, nincs is ezzel gond Molnár Vilmos szerint – a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb alakjára, Borgesre utalt, aki egyáltalán nem írt regényt. A csíkszeredai novellista ennek ellenére nem zárja ki azt sem, hogy egyszercsak regénnyel rukkoljon elő. Egyelőre anyagot gyűjt hozzá, aztán majd megírja, de az inkább kisregény lesz, mintsem egy Háború és béke-szerű munka.
Tény, hogy a novellában jobban meg tudja ragadni a fikciót, s éppen azért, mert nem egy hosszú műfaj, a csavar is jobban hat, vagy pedig jobban sikerül kizökkenteni az olvasót. – Inkább meghökkenteni szerettem volna mindig az írásaimmal, de néha meglepődve tapasztaltam, hogy nagyokat nevetnek, még olyat is hallottam egy magyarországi irodalomkritikustól, hogy én vagyok az erdélyi stand-up comedy nagy öregje – jegyezte meg. Persze az abszurd, amelyre előszeretettel épít, közel áll a humorhoz, így aztán nem zavarja különösebben, ha nevetnek az írásain. Időnként Molnár Vilmos is meghökken, nem kell messzire menni: a leghétköznapibb helyzetekben eleve ott vannak az abszurd elemek, kinek-kinek a szemléletmódjától függ, hogy észreveszi-e őket.
Meglepődött néhány évvel ezelőtt is, amikor Szingapúrból kapott levelet, ezt a postai bélyegző igazolta. Talán valamelyik ismerőse „keveredett el” a délkelet-ázsiai országba, s ha már ott volt, nem hagyhatta ki, hogy meglepje ily módon, 3-4 oldalnyi szöveg kíséretében utalva a szerző ’93-as kötetére – „emlékezetes lehetett számára a könyv, vagy ha nem is az, legalább a cím megmaradt számára”, nyugtázta a rendezvényen. Azóta sem derült fény az illető személyére, a levelet viszont mind a mai napig őrzi egy dobozban, mint ahogy az összes többit is, amelyeket neki címeztek, majd egyszer előveszi és újraolvassa őket.
Az est folyamán álmeséi/minimálmeséi közül is felolvasott néhányat – például A kincsről és az igazságról, a Mese az üres négyzetekről és a Mese a bonyol színeváltozásáról című írásokat –, ugyanakkor a Milne-féle Micimackó párjának szánt regényéről is mesélt. Egyfajta játéknak indult, amikor megírta az első történetet Milne művének mintájára, „nem is utánzat, inkább egy másik variáns, amelyben Malacka a főszereplő”. Aztán annyira megtetszett a játék, hogy idővel újabb kilenc fejezetet írt. Meg is jelentek folyóiratokban, a kötet útjába viszont akadályokat gördítenek a Disney által megvásárolt szerzői jogok, emiatt 2026-ig kell várnia. De nem sürgős, van ideje, kivárja ezt is Molnár Vilmos.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 31.
Újabb városházi tiltás a kolozsvári Musai–Muszáj akciócsoportnak
Nem engedélyezte a kolozsvári polgármesteri hivatal a Musai–Muszáj akciócsoportnak, hogy kihelyezze a kincses város tömegközlekedési eszközeire a többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit.
A városvezetés a témában zajló perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt, annak ellenére, hogy a plakátkampányra maga biztosította volna a finanszírozást: az akciócsoport ugyanis a civileknek meghirdetett Com’On Kolozsvár pályázat keretében nyert rá 4500 lejt.
A polgármesteri hivatal szóvivője, Oana Buzatu a Transilvania Reporter kérdésére elmondta, a városvezetés a többnyelvű helységnévtáblák ügyében indított, folyamatban lévő perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt. Kifejtette, a városháza által meghirdetett pályázaton részt vevő civileknek kötelességük lett volna megérdeklődni, hogy ötletük megfelel-e a verseny szabályzatának és a hatályos törvényeknek. „A plakát tartalma egy folyamatban lévő bírósági perre vonatkozik” – indokolta a tiltást Buzatu, arra azonban már nem tért ki, hogy ennek ellenére a verseny zsűrije miért ítélte meg rá a támogatást.
A Musai–Muszáj akciócsoport egy „Nézőpont kérdése?” elnevezésű 3D-s pannóval népszerűsítette volna a többnyelvűséget a kolozsvári tömegközlekedési járműveken, ezen – annak függvényében, hogy mely szögből nézik –, csak román, illetve román és magyar feliratú Kolozsvár-helységnévtábla lett volna látható. A Musai–Muszáj egyik aktivistáját egyébként nemrég megfenyegette a helyi tömegközlekedési vállalat (CTP) egyik alkalmazottja, amikor a plakát engedélyezését kérte tőle.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)
Nem engedélyezte a kolozsvári polgármesteri hivatal a Musai–Muszáj akciócsoportnak, hogy kihelyezze a kincses város tömegközlekedési eszközeire a többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit.
A városvezetés a témában zajló perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt, annak ellenére, hogy a plakátkampányra maga biztosította volna a finanszírozást: az akciócsoport ugyanis a civileknek meghirdetett Com’On Kolozsvár pályázat keretében nyert rá 4500 lejt.
A polgármesteri hivatal szóvivője, Oana Buzatu a Transilvania Reporter kérdésére elmondta, a városvezetés a többnyelvű helységnévtáblák ügyében indított, folyamatban lévő perre hivatkozva tagadta meg az engedélyt. Kifejtette, a városháza által meghirdetett pályázaton részt vevő civileknek kötelességük lett volna megérdeklődni, hogy ötletük megfelel-e a verseny szabályzatának és a hatályos törvényeknek. „A plakát tartalma egy folyamatban lévő bírósági perre vonatkozik” – indokolta a tiltást Buzatu, arra azonban már nem tért ki, hogy ennek ellenére a verseny zsűrije miért ítélte meg rá a támogatást.
A Musai–Muszáj akciócsoport egy „Nézőpont kérdése?” elnevezésű 3D-s pannóval népszerűsítette volna a többnyelvűséget a kolozsvári tömegközlekedési járműveken, ezen – annak függvényében, hogy mely szögből nézik –, csak román, illetve román és magyar feliratú Kolozsvár-helységnévtábla lett volna látható. A Musai–Muszáj egyik aktivistáját egyébként nemrég megfenyegette a helyi tömegközlekedési vállalat (CTP) egyik alkalmazottja, amikor a plakát engedélyezését kérte tőle.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)
2016. október 31.
Abszurd történetek lehetőségei
Molnár Vilmos író-költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével „állhatott meg egy szóra” a közönség csütörtökön este a kolozsvári Bulgakov kávézóban.
A szerző, akit leginkább prózáiról ismernek az olvasók, a 80-as években írt verseket is – az azokat tartalmazó, Postakocsi című kötet kapcsán indította a beszélgetést László Noémi költő az Álljunk meg egy szóra című sorozat rendezvényén. Többször is felmerült a meghökkentés, az olvasó „holtpontról”, hétköznapokból való kimozdításának eszköze – az abszurd, fanyar helyzetek alkalmazása. Molnár nem helyesli az önmagáért történő poénkodást, erőltetett székelykedést, jóllehet az elsőt maga is kipróbálta.
Az abszurdban rejlő (szintén képtelen) értelmezési lehetőségek illusztrálására néhány történetet osztott meg. Egy író-olvasó találkozón felolvasta egyik írását, a diákok – akiknek a tanár előrebocsátotta, modern abszurd prózával lesz dolguk – nagyon komolyan hallgatták végig, másnap egy humorfesztiválon teremnyi hallgatóság szakadt a nevetéstől ugyanazon szöveget hallván. Egy másik találkozón nem volt szabad megszólalnia egy órán át, amíg a diákok és a tanár elemezték „mit gondolt a szerző” stílusban a munkáit. Molnár jegyzetelt szorgosan, mondván: ki tudja, mi derül ki számára is önmagáról.
A felolvasásokkal tűzdelt beszélgetés során szó esett Molnár gyermekkorának a fikciót is meghatározó voltáról, az olvasás miatt ellógott órákról, és arról is, hogy lehet az istennek – Csík és Gyergyó között, a vonaton – Szőcs Géza-, illetve Bodor Ádám-alakja.
Dénes Gabriella Krónika (Kolozsvár)
Molnár Vilmos író-költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével „állhatott meg egy szóra” a közönség csütörtökön este a kolozsvári Bulgakov kávézóban.
A szerző, akit leginkább prózáiról ismernek az olvasók, a 80-as években írt verseket is – az azokat tartalmazó, Postakocsi című kötet kapcsán indította a beszélgetést László Noémi költő az Álljunk meg egy szóra című sorozat rendezvényén. Többször is felmerült a meghökkentés, az olvasó „holtpontról”, hétköznapokból való kimozdításának eszköze – az abszurd, fanyar helyzetek alkalmazása. Molnár nem helyesli az önmagáért történő poénkodást, erőltetett székelykedést, jóllehet az elsőt maga is kipróbálta.
Az abszurdban rejlő (szintén képtelen) értelmezési lehetőségek illusztrálására néhány történetet osztott meg. Egy író-olvasó találkozón felolvasta egyik írását, a diákok – akiknek a tanár előrebocsátotta, modern abszurd prózával lesz dolguk – nagyon komolyan hallgatták végig, másnap egy humorfesztiválon teremnyi hallgatóság szakadt a nevetéstől ugyanazon szöveget hallván. Egy másik találkozón nem volt szabad megszólalnia egy órán át, amíg a diákok és a tanár elemezték „mit gondolt a szerző” stílusban a munkáit. Molnár jegyzetelt szorgosan, mondván: ki tudja, mi derül ki számára is önmagáról.
A felolvasásokkal tűzdelt beszélgetés során szó esett Molnár gyermekkorának a fikciót is meghatározó voltáról, az olvasás miatt ellógott órákról, és arról is, hogy lehet az istennek – Csík és Gyergyó között, a vonaton – Szőcs Géza-, illetve Bodor Ádám-alakja.
Dénes Gabriella Krónika (Kolozsvár)
2016. október 31.
Előadás és vélemények a Szent László térről
Hogyan alakult az évszázadok során Nagyváradon a Szent László tér és miként lehetett volna átgondoltabban, harmonikusabban felújítani – erről szólt Péter I. Zoltán helytörténész pénteki előadása.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által szervezett előadás előtt Dukrét Géza elnök köszöntötte az egybegyűlteket – mint megjegyezte, látszik, hogy a téma sokakat érdekel, hiszen többen jöttek el az előadásra, mint máskor. „Nekünk sokat számít a Szent László tér és nem tetszik, ahogy elbántak vele”, jegyezte meg, majd átadta a szót Péter I. Zoltán helytörténésznek, megyei tanácsosnak, aki történelmi visszatekintéssel kezdte el előadását.
Múlt és jelen
Mint elhangzott, az ezerhétszázas években a hadügyi tanács stratégiai megfontolásból a vártól nyugatra 500 lépés távolságra minden házat lebontatott, s ezt követően csak e határvonaltól nyugatra lehetett építkezni. Így keletkezett a Nagyvásár tér, s ettől nyugata Újváros. „E nevében is új városnak a központi tere a Kispiac – a későbbi Szent László tér – lett.” A tér három, máig meglévő szakrális építménye – a Szent László templom, a Holdas Templom, valamint a görög katolikus Székesegyház – a 18. században épült, ezeken kívül nem is maradt meg semmi a régi épületekből, de ez nem is baj, hiszen legnagyobbrészt jelentéktelen, szalma és zsindelyfedeles faházak voltak. A teret, melyet a vásárosok uralták, az 1787-es árvizet követően kövezték ki macskakövekkel, széleit pedig Körös-kövekkel rakták ki. A mai Sas-palota helyén a Sas-fogadó állt, ezt követően épült a jelenlegi szecessziós épület. A téren zöldségeket, gyümölcsöket, halat árultak, míg a Nagyvásártéren állatokat, fazekakat lehetett kapni, s itt árultak a pákászok és rákászok is.
A rövid történelmi áttekintést követően a helytörténész feltette a kérdést a vár tanácstermében összegyűlteknek: hogyan tetszik nekik az, ahogyan fel lett újítva? Elsőként Farkas László szólalt fel. Elmondta, véleménye szerint azzal nem lenne baj, hogy a tér üres, hiszen „a tér az tér”, de az már gond, hogy a zöldet teljesen kiirtották és olyan cserjékkel telepítették be, melyek nem lesznek olyanok, mint a régiek. Idegenvezetői szempontból jó, hogy látszanak az épületek, de a villamosmegálló az „totál sikertelen”, s leginkább ravatalozóhoz, vagy krematóriumhoz hasonít. Ezenkívül borzasztó trehány munkát végeztek, s az a rengeteg kő pedig borzalmas – fejtette ki. Egy másik felszólaló annak adott hangot, hogy pont a tér közepe éjjelente vaksötét, a világítás nem ér el odáig.
Nem egységes
Péter I. Zoltán elmondta: a központ tervezője nem merte vállalni a modernséget teljesen, hiszen a húszas évek stílusát időző lámpatesteket meghagyta, viszont a modern, „akasztófaszerű” lámpaoszlopok sem megfelelőek. Véleménye szerint vagy teljesen rekonstruálni kellett volna az egykori lámpaoszlopokat, vagy csak korszerű oszlopokat elhelyezni, de nem együtt mindkettőt. „Ha a térnek a központi részén megtartották az húszas évek elején készített oszlopokon nyugvó, úgyszintén neobizánci stílusú kandelábereket, miért nem lehetett felhasználni a szintén ebből a korból származó egykori váradi lámpaoszlopokat és világítótesteket, ahogy az nagyon stílusosan megtörtént a színház előtt. Ha nem is lokálpatriotizmusból, de legalább a stílusegység kedvéért…”- tette fel a kérdést Péter I. Zoltán.
Makai Zoltán villamosmérnök szerint Mihai Viteazul szobra túlságosan uralja a teret, túl fent van, stílusában sem illik a térhez, s valahogy egyensúlyt kellett volna teremteni, mert így zavaró. Egy másik felszólaló arra tért ki: a „ravatalozó” alatt a kék jegyautomata nagyon virító és stílustalan. „Miért volt erre egyáltalán szükség, a tér stílusa a környező épületekkel harmonizált, ezt a pusztaságot nem tudjuk megszokni” – jegyezte meg egy másik hozzászóló.
Stílusok
Arról is szó esett: a műemlék épületeket statikailag is fel kellene újítani, hiába festjük a homlokzatokat, ha mögöttük romlik az épületek állaga. A tér déli részének felújított homlokzatú épületei stílusukban jól illenek egymáshoz, a tér maga, ahogy korábban kinézett, „neobrâncovenesc” stílusú volt és nem illett az épületekhez, mint ahogy a „szocreál” stílusú Mihai Viteazul szobor sem odaillő.
Fehér járólapok
Péter I. Zoltán elmondta, manapság divat visszaállítani a tereket, csakhogy elfelejtjük, hogy annak idején a térnek funkciója volt. A fehér járólapokon meglátszanak az odaköpködött rágógumik, ezeket spaklival kellene eltávolítani. A fehér egyébként bizonytalanság, lebegés érzetét kelti, a sötét megfelelőbb lett volna. A szökőkutak belső lejtése nem jó, azaz máshol gyűl össze a víz bennük, nem a lefolyónál. Viszont ezeket legalább takarítják, jegyezte meg a helytörténész.
Neumann Andrea erdon.ro
Hogyan alakult az évszázadok során Nagyváradon a Szent László tér és miként lehetett volna átgondoltabban, harmonikusabban felújítani – erről szólt Péter I. Zoltán helytörténész pénteki előadása.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által szervezett előadás előtt Dukrét Géza elnök köszöntötte az egybegyűlteket – mint megjegyezte, látszik, hogy a téma sokakat érdekel, hiszen többen jöttek el az előadásra, mint máskor. „Nekünk sokat számít a Szent László tér és nem tetszik, ahogy elbántak vele”, jegyezte meg, majd átadta a szót Péter I. Zoltán helytörténésznek, megyei tanácsosnak, aki történelmi visszatekintéssel kezdte el előadását.
Múlt és jelen
Mint elhangzott, az ezerhétszázas években a hadügyi tanács stratégiai megfontolásból a vártól nyugatra 500 lépés távolságra minden házat lebontatott, s ezt követően csak e határvonaltól nyugatra lehetett építkezni. Így keletkezett a Nagyvásár tér, s ettől nyugata Újváros. „E nevében is új városnak a központi tere a Kispiac – a későbbi Szent László tér – lett.” A tér három, máig meglévő szakrális építménye – a Szent László templom, a Holdas Templom, valamint a görög katolikus Székesegyház – a 18. században épült, ezeken kívül nem is maradt meg semmi a régi épületekből, de ez nem is baj, hiszen legnagyobbrészt jelentéktelen, szalma és zsindelyfedeles faházak voltak. A teret, melyet a vásárosok uralták, az 1787-es árvizet követően kövezték ki macskakövekkel, széleit pedig Körös-kövekkel rakták ki. A mai Sas-palota helyén a Sas-fogadó állt, ezt követően épült a jelenlegi szecessziós épület. A téren zöldségeket, gyümölcsöket, halat árultak, míg a Nagyvásártéren állatokat, fazekakat lehetett kapni, s itt árultak a pákászok és rákászok is.
A rövid történelmi áttekintést követően a helytörténész feltette a kérdést a vár tanácstermében összegyűlteknek: hogyan tetszik nekik az, ahogyan fel lett újítva? Elsőként Farkas László szólalt fel. Elmondta, véleménye szerint azzal nem lenne baj, hogy a tér üres, hiszen „a tér az tér”, de az már gond, hogy a zöldet teljesen kiirtották és olyan cserjékkel telepítették be, melyek nem lesznek olyanok, mint a régiek. Idegenvezetői szempontból jó, hogy látszanak az épületek, de a villamosmegálló az „totál sikertelen”, s leginkább ravatalozóhoz, vagy krematóriumhoz hasonít. Ezenkívül borzasztó trehány munkát végeztek, s az a rengeteg kő pedig borzalmas – fejtette ki. Egy másik felszólaló annak adott hangot, hogy pont a tér közepe éjjelente vaksötét, a világítás nem ér el odáig.
Nem egységes
Péter I. Zoltán elmondta: a központ tervezője nem merte vállalni a modernséget teljesen, hiszen a húszas évek stílusát időző lámpatesteket meghagyta, viszont a modern, „akasztófaszerű” lámpaoszlopok sem megfelelőek. Véleménye szerint vagy teljesen rekonstruálni kellett volna az egykori lámpaoszlopokat, vagy csak korszerű oszlopokat elhelyezni, de nem együtt mindkettőt. „Ha a térnek a központi részén megtartották az húszas évek elején készített oszlopokon nyugvó, úgyszintén neobizánci stílusú kandelábereket, miért nem lehetett felhasználni a szintén ebből a korból származó egykori váradi lámpaoszlopokat és világítótesteket, ahogy az nagyon stílusosan megtörtént a színház előtt. Ha nem is lokálpatriotizmusból, de legalább a stílusegység kedvéért…”- tette fel a kérdést Péter I. Zoltán.
Makai Zoltán villamosmérnök szerint Mihai Viteazul szobra túlságosan uralja a teret, túl fent van, stílusában sem illik a térhez, s valahogy egyensúlyt kellett volna teremteni, mert így zavaró. Egy másik felszólaló arra tért ki: a „ravatalozó” alatt a kék jegyautomata nagyon virító és stílustalan. „Miért volt erre egyáltalán szükség, a tér stílusa a környező épületekkel harmonizált, ezt a pusztaságot nem tudjuk megszokni” – jegyezte meg egy másik hozzászóló.
Stílusok
Arról is szó esett: a műemlék épületeket statikailag is fel kellene újítani, hiába festjük a homlokzatokat, ha mögöttük romlik az épületek állaga. A tér déli részének felújított homlokzatú épületei stílusukban jól illenek egymáshoz, a tér maga, ahogy korábban kinézett, „neobrâncovenesc” stílusú volt és nem illett az épületekhez, mint ahogy a „szocreál” stílusú Mihai Viteazul szobor sem odaillő.
Fehér járólapok
Péter I. Zoltán elmondta, manapság divat visszaállítani a tereket, csakhogy elfelejtjük, hogy annak idején a térnek funkciója volt. A fehér járólapokon meglátszanak az odaköpködött rágógumik, ezeket spaklival kellene eltávolítani. A fehér egyébként bizonytalanság, lebegés érzetét kelti, a sötét megfelelőbb lett volna. A szökőkutak belső lejtése nem jó, azaz máshol gyűl össze a víz bennük, nem a lefolyónál. Viszont ezeket legalább takarítják, jegyezte meg a helytörténész.
Neumann Andrea erdon.ro
2016. október 31.
Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro
2016. október 31.
Díjazták a bihari hősöket
Szinte teljesen megtelt péntek délután a váradi Partiumi Keresztény Egyetem díszterme, ahol az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hatvanéves évfordulója alkalmából az RMDSZ szervezésében a Bihar megyében élő, a szabadság eszméjéért kiállóknak egy-egy emlékérmet és oklevelet adtak át.
Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket, és azt a hat személyt – Bodnár Mártont, Dalos Árpádot, Oláh Jánost, Petri Józsefet, Szilágyi Józsefet és Török Lászlót –, akik tizenévesen kiálltak a szabadságért egy olyan rendszerben, amelyben nagyon sokan nem mertek felszólalni az elnyomás ellen, és ezért meghurcolták őket.
„Emlékezünk most mindazokra a bátor emberekre, akik Biharban és a Partiamban is harcoltak a szabadság eszméjéért. A világon páratlan szabadságharc volt ez a fiatal nemzedékkel a népünkért, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől” – fogalmazott Cseke. „Amikor diplomát és kitüntetést adunk át, a szónok általában gratulálni szokott, ám engedjék meg nekem, hogy ne gratuláljak, hanem azt mondjam: köszönöm. Köszönöm azt a kiállást, amelyet fiatalként, diákként önök egy olyan rendszerben, amikor sokan nem mertek szólni, szóltak, és emiatt börtönévekkel bűnhődtek és szenvedtek ezért. De mi, egy másik generáció most büszkén mondhatjuk, hogy nekünk, bihariaknak is megvoltak a hőseink az önök személyében. Példaképek számunkra, hiszen minden rendszerben bármilyen elnyomás is van, a szabadság iránti vágy sokkal nagyobb, mint az elnyomástól való félelem” – hangsúlyozta Cseke.
Az 1956-os Bihar megyei eseményekkel kapcsolatos rövid dokumentumfilmet vetítettek le, melyekben a jelenlévő díjazásra jelöltek is visszaemlékeztek az akkor történtekre, annak előzményeire és a rendszer bosszújára, a letartóztatásokra, kínzásokra és a szabadulásra.
Ezt követően Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Cseke Attila átadták az okleveleket és emlékérméket a jelenlévő ’56-os hősöknek. A külföldön élőknek – Újlaki István Csabának, Kerekes Attilának, Sárközi Endrének, Sotanyi Józsefnek, Takács Ferencnek és Tasi Gyulának – később juttatják el azokat (Bikfalvy György már megkapta).
A díjátadást az MM Pódium Petrusák János Hulló csillagok című munkája alapján készült előadása zárta. A darab egy amatőr rádiósról szól, és egy család drámáján keresztül vezeti végig a nézőket az eseményeken, melyben színészek és diákok játszanak.
Sükösd T. Krisztina Reggeli Újság (Nagyvárad)
Szinte teljesen megtelt péntek délután a váradi Partiumi Keresztény Egyetem díszterme, ahol az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hatvanéves évfordulója alkalmából az RMDSZ szervezésében a Bihar megyében élő, a szabadság eszméjéért kiállóknak egy-egy emlékérmet és oklevelet adtak át.
Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket, és azt a hat személyt – Bodnár Mártont, Dalos Árpádot, Oláh Jánost, Petri Józsefet, Szilágyi Józsefet és Török Lászlót –, akik tizenévesen kiálltak a szabadságért egy olyan rendszerben, amelyben nagyon sokan nem mertek felszólalni az elnyomás ellen, és ezért meghurcolták őket.
„Emlékezünk most mindazokra a bátor emberekre, akik Biharban és a Partiamban is harcoltak a szabadság eszméjéért. A világon páratlan szabadságharc volt ez a fiatal nemzedékkel a népünkért, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől” – fogalmazott Cseke. „Amikor diplomát és kitüntetést adunk át, a szónok általában gratulálni szokott, ám engedjék meg nekem, hogy ne gratuláljak, hanem azt mondjam: köszönöm. Köszönöm azt a kiállást, amelyet fiatalként, diákként önök egy olyan rendszerben, amikor sokan nem mertek szólni, szóltak, és emiatt börtönévekkel bűnhődtek és szenvedtek ezért. De mi, egy másik generáció most büszkén mondhatjuk, hogy nekünk, bihariaknak is megvoltak a hőseink az önök személyében. Példaképek számunkra, hiszen minden rendszerben bármilyen elnyomás is van, a szabadság iránti vágy sokkal nagyobb, mint az elnyomástól való félelem” – hangsúlyozta Cseke.
Az 1956-os Bihar megyei eseményekkel kapcsolatos rövid dokumentumfilmet vetítettek le, melyekben a jelenlévő díjazásra jelöltek is visszaemlékeztek az akkor történtekre, annak előzményeire és a rendszer bosszújára, a letartóztatásokra, kínzásokra és a szabadulásra.
Ezt követően Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Cseke Attila átadták az okleveleket és emlékérméket a jelenlévő ’56-os hősöknek. A külföldön élőknek – Újlaki István Csabának, Kerekes Attilának, Sárközi Endrének, Sotanyi Józsefnek, Takács Ferencnek és Tasi Gyulának – később juttatják el azokat (Bikfalvy György már megkapta).
A díjátadást az MM Pódium Petrusák János Hulló csillagok című munkája alapján készült előadása zárta. A darab egy amatőr rádiósról szól, és egy család drámáján keresztül vezeti végig a nézőket az eseményeken, melyben színészek és diákok játszanak.
Sükösd T. Krisztina Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. október 31.
Fotonok a versben
Fénygyökerek címmel jelentette meg a Pallas-Akadémia Kiadó a nagyváradi költő, Lipcsei Márta válogatott verskötetét. A könyvet csütörtökön délután jó hangulatú beszélgetés keretében mutatták be a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
Lipcsei Márta öt könyvéből szerkesztette Kozma Mária a válogatott kötetet, melyben a versek mellett Ködöböcz Gábor irodalomtörténész két esszéje is helyet kapott.
Lipcsei Márta Szűcs Lászlónak, a Várad kulturális és irodalmi folyóirat főszerkesztőjének kérdéseire válaszolva például elárulta, hogy őt az idő és a szubjektív idő kérdése izgatta. Sokaknak szokatlan lehet szóhasználata – foton, fraktál stb. –, de számára fizikatanárként ezen fogalmak használata is természetes. Lipcsei Márta azt is elárulta, előző öt kötetéből – Csillagközi utazás, Vertikális álomterek, Életgyakorlatok, Belső dialógus, Életdicséret – ő válogatta össze a Fénygyökerek anyagát.
A szerző több verset is felolvasott, így a közönség betekintést kapott Lipcsei Márta versvilágába, abba, hogyan önti szonettbe vagy éppen szabad versbe gondolatait életről, szerelemről vagy éppen kisebbségi sorsról.
F. N. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Fénygyökerek címmel jelentette meg a Pallas-Akadémia Kiadó a nagyváradi költő, Lipcsei Márta válogatott verskötetét. A könyvet csütörtökön délután jó hangulatú beszélgetés keretében mutatták be a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
Lipcsei Márta öt könyvéből szerkesztette Kozma Mária a válogatott kötetet, melyben a versek mellett Ködöböcz Gábor irodalomtörténész két esszéje is helyet kapott.
Lipcsei Márta Szűcs Lászlónak, a Várad kulturális és irodalmi folyóirat főszerkesztőjének kérdéseire válaszolva például elárulta, hogy őt az idő és a szubjektív idő kérdése izgatta. Sokaknak szokatlan lehet szóhasználata – foton, fraktál stb. –, de számára fizikatanárként ezen fogalmak használata is természetes. Lipcsei Márta azt is elárulta, előző öt kötetéből – Csillagközi utazás, Vertikális álomterek, Életgyakorlatok, Belső dialógus, Életdicséret – ő válogatta össze a Fénygyökerek anyagát.
A szerző több verset is felolvasott, így a közönség betekintést kapott Lipcsei Márta versvilágába, abba, hogyan önti szonettbe vagy éppen szabad versbe gondolatait életről, szerelemről vagy éppen kisebbségi sorsról.
F. N. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. október 31.
A legnagyobb ünnep
Az ünnep és az ünneplés akkor tud teljes lenni, ha örülni tudunk mások örömének. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, ahol minap pedagógusok ünnepeltek pedagógusokat. S ha a hétköznapok azért válnak egyre szürkébbekké, mert szinte átláthatatlan intézkedések keserítik az oktatásban dolgozók mindennapjait, itt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének e csodálatosan szép hajlékában nyoma sem volt a nyomottságnak, a tehetetlenségnek, az anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságnak.
Igen, azon a délelőttön mindenki boldogan, felszabadultan mosolygott. Erdély egész területéről és a fővárosból érkezett magyar óvónők, tanítók, tanárok nagy boldog családja gyűlt egybe a hívó szóra, hogy részesei, résztvevői legyenek az Ezüstgyopár-díj, a legrangosabb romániai magyar pedagógus-díj átadásának. Ezt a kitüntetést azok a pedagógusok érdemlik ki, akik hosszú, több évtizedes munkájukkal beírták nevüket a jövő aranykönyvébe, hiszen akiket ők oktattak, neveltek, tulajdonképpen a jövőt jelentik.
Sokan közülük nem csupán otthon, a településükön, a megyéjükben ismertek és elismertek, akadnak, akiknek munkásságát országszerte, sőt a határon túl is értékelik. Elismertségüket szakmai körök, tudományos társaságok, különböző szervezetek méltatásai, oklevelei, helyezései bizonyítják, de mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább az Ezüstgyopár-díj átvétele jelenti számukra a legmeghatóbb jutalmat. Mert azt a pedagógustársaktól kapják egész életpályájuk sikerességéért.
Idén – kétévente kerül erre sor – 49 díjat adtak át, ebből kilencet megyénkbeliek kaptak: Bartha Imre sporttanár (Barót), Cseh Béla zenetanár (Kovászna), Dimény János testnevelő szakos (Barót), Dobolyi Aladár sportedző (Kézdivásárhely, post mortem), Farkas István földrajz–történelem szakos tanár (Sepsiszentgyörgy), Kotta László fizikatanár (Sepsiszentgyörgy), Kövér Sándor sporttanár (Sepsiszentgyörgy), Papp Zoltán biológia és földrajz szakos tanár (Kovászna) és Szakács Zoltán fizika–kémia szakos tanár (Sepsiszentgyörgy).
Díjaikat népes diákcsapat előtt vehették át: azok a kiemelkedő tanulmányi eredményt felmutató középiskolás tanulók voltak jelen (évfolyamonként minden megyéből egy-egy), akiket a pedagógusszövetség megye elnökségei Mákvirág-díjra érdemesítettek. A kissé megtévesztő elnevezésű elismerésre azok érdemesülnek, akik a könyv, a tanulás mellett a különböző elismerés-özönökön túlmenően osztályuk, iskolájuk, településük fontos eseményeinek elindítói, szervezői, kivitelezői voltak. A beérkezett pályázatok bizonyítják, sok ragyogó teljesítményt felmutató fiatal reménykedett a díj elnyerésében, közülük négyet jelölt az RMPSZ megyei elnöksége a megelőző tanév eredményei alapján: Dáni Esztert (IX. osztály), Tamás Andreát (X. osztály, mindketten a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum tanulói), Bod Réka Barbarát (XI. osztály, sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum) és Boga Bíborkát (XII. osztály, Baróti Szabó Dávid Líceum). Bolyai-díjban részesült Csutak Balázs (Székely Mikó Kollégium – a hazai magyar XII. osztályos tanulók közül ő érte el a legtöbb pontszámot matematikából), akinek felkészítő tanára, Bíró Judit is elismerő oklevelet kapott.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az ünnep és az ünneplés akkor tud teljes lenni, ha örülni tudunk mások örömének. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, ahol minap pedagógusok ünnepeltek pedagógusokat. S ha a hétköznapok azért válnak egyre szürkébbekké, mert szinte átláthatatlan intézkedések keserítik az oktatásban dolgozók mindennapjait, itt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének e csodálatosan szép hajlékában nyoma sem volt a nyomottságnak, a tehetetlenségnek, az anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságnak.
Igen, azon a délelőttön mindenki boldogan, felszabadultan mosolygott. Erdély egész területéről és a fővárosból érkezett magyar óvónők, tanítók, tanárok nagy boldog családja gyűlt egybe a hívó szóra, hogy részesei, résztvevői legyenek az Ezüstgyopár-díj, a legrangosabb romániai magyar pedagógus-díj átadásának. Ezt a kitüntetést azok a pedagógusok érdemlik ki, akik hosszú, több évtizedes munkájukkal beírták nevüket a jövő aranykönyvébe, hiszen akiket ők oktattak, neveltek, tulajdonképpen a jövőt jelentik.
Sokan közülük nem csupán otthon, a településükön, a megyéjükben ismertek és elismertek, akadnak, akiknek munkásságát országszerte, sőt a határon túl is értékelik. Elismertségüket szakmai körök, tudományos társaságok, különböző szervezetek méltatásai, oklevelei, helyezései bizonyítják, de mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább az Ezüstgyopár-díj átvétele jelenti számukra a legmeghatóbb jutalmat. Mert azt a pedagógustársaktól kapják egész életpályájuk sikerességéért.
Idén – kétévente kerül erre sor – 49 díjat adtak át, ebből kilencet megyénkbeliek kaptak: Bartha Imre sporttanár (Barót), Cseh Béla zenetanár (Kovászna), Dimény János testnevelő szakos (Barót), Dobolyi Aladár sportedző (Kézdivásárhely, post mortem), Farkas István földrajz–történelem szakos tanár (Sepsiszentgyörgy), Kotta László fizikatanár (Sepsiszentgyörgy), Kövér Sándor sporttanár (Sepsiszentgyörgy), Papp Zoltán biológia és földrajz szakos tanár (Kovászna) és Szakács Zoltán fizika–kémia szakos tanár (Sepsiszentgyörgy).
Díjaikat népes diákcsapat előtt vehették át: azok a kiemelkedő tanulmányi eredményt felmutató középiskolás tanulók voltak jelen (évfolyamonként minden megyéből egy-egy), akiket a pedagógusszövetség megye elnökségei Mákvirág-díjra érdemesítettek. A kissé megtévesztő elnevezésű elismerésre azok érdemesülnek, akik a könyv, a tanulás mellett a különböző elismerés-özönökön túlmenően osztályuk, iskolájuk, településük fontos eseményeinek elindítói, szervezői, kivitelezői voltak. A beérkezett pályázatok bizonyítják, sok ragyogó teljesítményt felmutató fiatal reménykedett a díj elnyerésében, közülük négyet jelölt az RMPSZ megyei elnöksége a megelőző tanév eredményei alapján: Dáni Esztert (IX. osztály), Tamás Andreát (X. osztály, mindketten a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum tanulói), Bod Réka Barbarát (XI. osztály, sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum) és Boga Bíborkát (XII. osztály, Baróti Szabó Dávid Líceum). Bolyai-díjban részesült Csutak Balázs (Székely Mikó Kollégium – a hazai magyar XII. osztályos tanulók közül ő érte el a legtöbb pontszámot matematikából), akinek felkészítő tanára, Bíró Judit is elismerő oklevelet kapott.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 1.
Böjte Csaba – Halottak napja
Kedves Testvéreim!
A halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette, hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: Az élet mulandó, ahogy az Ószövetség mondja, csupán: „egy kurta őrségváltás éjszaka!"
Kimenni a temetőbe, szeretteink sírja mellett imádkozni, döbbenten megállni a megmásíthatatlan igazság előtt, mindannyiunknak hatalmas lecke, megrázó tanulság. Állsz a sírok között, pislákolnak a kis gyertyák, és te lelked mélyén érzed a nagy igazságot: mindaz miért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
A hideg zimankós novemberi délután, lelkedben felszakadhat a csalóka, csillogó homály, és megvilágosodhatsz: Csak a jó Isten által felkínált maradandó, örök értékekért érdemes élni és dolgozni! Mert – „mit használ, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod?"
Hány végtelennek hitt hatalommal berendezkedett nagy úr bukott meg csúfosan csak ebben az évben? Hadseregekkel, mesés vagyonokkal rendelkező diktátorok, legyőzhetetlennek hitt fejedelmek tűntek el hetek, hónapok alatt mindenestől. Hatalmuk, jól őrzött svájci bankokban lapuló vagyonuk, mérhetetlen arany kincseik, jól képzett, felfegyverzett katonaságuk, mint tavasszal a hó elolvadt, és elmúlik nyomtalanul. És itt nem csak a messzi Arab országokra kell gondolni, hanem közvetlen környezetünkben élő, a televízióban sztárolt politikusokra, a kulturális, gazdasági élet felkapott „nagyjaira" is gondolhatunk. Cserépedényben őrzött kincseink, egészségünk, életünk törékeny!
Állsz a sír mellett és érzed, hogy semmi sem biztos, csak Isten irántunk való végtelen szeretete: „A hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra perdülhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha!" – mondja neked is a Szentírás által az élő Isten! Merj belekapaszkodni e végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd kezét, és hagyd, hogy vezessen. Hidd el, a csillogó, villogó bevásárlóközpontokon, a zajos elegáns partikon túl is van élet. Isten azt akarja, hogy fedezd fel Őt, és szeretteidet, testvéreidet. Szeretné, ha az Ő öröme a mi örömünk lenne: a létezés, a tudás, a jóság, az alkotás, egyszóval a szeretet örömét kínálja fel nekünk. Az emberiség legértékesebb tanítása, az Isteni főparancs neked is szól – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, és felebarátaidat, mint önmagadat" – és boldog leszel már itt ezen a földön, ráadásul megkapod az örök életet is!
Kedves gyerekek, kedves testvéreim, kedves munkatársaim, ezekkel a gondolatokkal bátorítlak arra, hogy ti is kimenjetek imádkozni, eszmélődni a temetőbe, szó nélkül is tanulni drága halottainktól!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma
Kedves Testvéreim!
A halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette, hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: Az élet mulandó, ahogy az Ószövetség mondja, csupán: „egy kurta őrségváltás éjszaka!"
Kimenni a temetőbe, szeretteink sírja mellett imádkozni, döbbenten megállni a megmásíthatatlan igazság előtt, mindannyiunknak hatalmas lecke, megrázó tanulság. Állsz a sírok között, pislákolnak a kis gyertyák, és te lelked mélyén érzed a nagy igazságot: mindaz miért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
A hideg zimankós novemberi délután, lelkedben felszakadhat a csalóka, csillogó homály, és megvilágosodhatsz: Csak a jó Isten által felkínált maradandó, örök értékekért érdemes élni és dolgozni! Mert – „mit használ, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod?"
Hány végtelennek hitt hatalommal berendezkedett nagy úr bukott meg csúfosan csak ebben az évben? Hadseregekkel, mesés vagyonokkal rendelkező diktátorok, legyőzhetetlennek hitt fejedelmek tűntek el hetek, hónapok alatt mindenestől. Hatalmuk, jól őrzött svájci bankokban lapuló vagyonuk, mérhetetlen arany kincseik, jól képzett, felfegyverzett katonaságuk, mint tavasszal a hó elolvadt, és elmúlik nyomtalanul. És itt nem csak a messzi Arab országokra kell gondolni, hanem közvetlen környezetünkben élő, a televízióban sztárolt politikusokra, a kulturális, gazdasági élet felkapott „nagyjaira" is gondolhatunk. Cserépedényben őrzött kincseink, egészségünk, életünk törékeny!
Állsz a sír mellett és érzed, hogy semmi sem biztos, csak Isten irántunk való végtelen szeretete: „A hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra perdülhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha!" – mondja neked is a Szentírás által az élő Isten! Merj belekapaszkodni e végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd kezét, és hagyd, hogy vezessen. Hidd el, a csillogó, villogó bevásárlóközpontokon, a zajos elegáns partikon túl is van élet. Isten azt akarja, hogy fedezd fel Őt, és szeretteidet, testvéreidet. Szeretné, ha az Ő öröme a mi örömünk lenne: a létezés, a tudás, a jóság, az alkotás, egyszóval a szeretet örömét kínálja fel nekünk. Az emberiség legértékesebb tanítása, az Isteni főparancs neked is szól – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, és felebarátaidat, mint önmagadat" – és boldog leszel már itt ezen a földön, ráadásul megkapod az örök életet is!
Kedves gyerekek, kedves testvéreim, kedves munkatársaim, ezekkel a gondolatokkal bátorítlak arra, hogy ti is kimenjetek imádkozni, eszmélődni a temetőbe, szó nélkül is tanulni drága halottainktól!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma
2016. november 1.
Fellobbantak az autonómia fényei
„Folyó év október 30-án Székelyföldön több mint 200 helyszínen, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban több tucat helyen lobbantak fel az autonómia fényei. Őrtüzek, fáklyák, mécsesek, gyertyák tízezrei hirdették az autonómia gondolatát. Elhangzott a rendezvény kiáltványa, amely ismételten leszögezte, hogy élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását!
Délelőtt a magyar történelmi egyházak templomainak többségében a hívek Székelyföld autonómiájáért imádkoztak” – áll a Székely Nemzeti Tanács tegnapi, Izsák Balázs által aláírt közleményében, melyben a szervezet elnöke mindenkinek megköszönte a figyelemfelkeltő akcióban kifejtett szervezőmunkát.
Az SZNT közleménye szerint a résztvevők egyénileg, de közösségbe kovácsolódva is bizonyították, hogy él bennük az autonómia iránti igény, és legfontosabb nemzetpolitikai törekvésünkért áldozatokra is képesek. Izsák Balázs külön köszönetét fejezte ki a sajtónak, mely előzetesen, de beszámolókban is mindenkihez eljuttatta a nap üzenetét.
A kétkedőknek, a távol maradóknak ismételten figyelmébe ajánlotta a felhívásban már megfogalmazott gondolatot: az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi az érintett közösség kitartását, elkötelezettségét, ezért nem lehet ez a küzdelem pusztán néhány ezer ember felelőssége. Szükség van arra, hogy a népszavazáson kinyilvánított népakaraton túl legyen a székely autonómiaküzdelemnek egy szilárd alapja, egészen az autonómia megvalósításáig. „Bízunk abban, hogy sikerült hagyományteremtő kezdeményezéssel mozgósítani Székelyföld lakóit, és az eljövendő években október utolsó vasárnapján, Székelyföld autonómiájának napján a székely közösség ki fog állni saját jövőjéért, megerősíti, hogy saját törvényei szerint akar élni” – zárja közleményét az elnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Folyó év október 30-án Székelyföldön több mint 200 helyszínen, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban több tucat helyen lobbantak fel az autonómia fényei. Őrtüzek, fáklyák, mécsesek, gyertyák tízezrei hirdették az autonómia gondolatát. Elhangzott a rendezvény kiáltványa, amely ismételten leszögezte, hogy élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását!
Délelőtt a magyar történelmi egyházak templomainak többségében a hívek Székelyföld autonómiájáért imádkoztak” – áll a Székely Nemzeti Tanács tegnapi, Izsák Balázs által aláírt közleményében, melyben a szervezet elnöke mindenkinek megköszönte a figyelemfelkeltő akcióban kifejtett szervezőmunkát.
Az SZNT közleménye szerint a résztvevők egyénileg, de közösségbe kovácsolódva is bizonyították, hogy él bennük az autonómia iránti igény, és legfontosabb nemzetpolitikai törekvésünkért áldozatokra is képesek. Izsák Balázs külön köszönetét fejezte ki a sajtónak, mely előzetesen, de beszámolókban is mindenkihez eljuttatta a nap üzenetét.
A kétkedőknek, a távol maradóknak ismételten figyelmébe ajánlotta a felhívásban már megfogalmazott gondolatot: az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi az érintett közösség kitartását, elkötelezettségét, ezért nem lehet ez a küzdelem pusztán néhány ezer ember felelőssége. Szükség van arra, hogy a népszavazáson kinyilvánított népakaraton túl legyen a székely autonómiaküzdelemnek egy szilárd alapja, egészen az autonómia megvalósításáig. „Bízunk abban, hogy sikerült hagyományteremtő kezdeményezéssel mozgósítani Székelyföld lakóit, és az eljövendő években október utolsó vasárnapján, Székelyföld autonómiájának napján a székely közösség ki fog állni saját jövőjéért, megerősíti, hogy saját törvényei szerint akar élni” – zárja közleményét az elnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 1.
Bírálják az RMDSZ-t
Az Autonomy for Transylvania mozgalom szombati közleményében élesen bírálja az RMDSZ politikáját, szerintük a román társadalom politikai osztályba vetett bizalmának megrendüléséért a szövetség is felelős, hiszen ők a legtöbbet kormányon levő romániai politikusok. Mint írják, az RMDSZ parlamenti jelenlétének oka, hogy egyedül ők indulnak magyar pártként a választáson. A közlemény szerint érezve a társadalom ellenszenvét, az RMDSZ megpróbálja a felelősséget a román pártokra hárítani, a velük való ellentét látszatáért pedig választások előtt előszeretettel alkalmazzák a magyar kártyát: a plakátok levétele most is felhergeli majd a magyar közösséget, és áldozatául esve az RMDSZ propagandának, elmegy szavazni. A szövetség óriásplakát kampánya nem tesz mást, csak hitelteleníti az autonómiaküzdelmet – írják. (közlemény)
A TISZTELETLEN JOHANNIS. Kisebb médiabotrány alakult ki hétvégén Klaus Iohannis államfő körül, aki Târgu-Jiuban tett látogatásán leült A hallgatás asztala című Constantin Brâncuşi-alkotás egyik székére. A sajtóban számon kérték az államfőtől, hogy miért ült le a műalkotásra, a tiszteletlenség jelének tekintve gesztusát. A szoborparkban ki van függesztve, hogy a látogatók ne érintsék meg a műalkotásokat, hogy ezek épségben megmaradhassanak a következő nemzedékek számára. Az esetre Târgu-Jiu polgármesteri hivatala Facebook-bejegyzésben reagált, amelyben helyi tanácshatározatra hivatkozva azt írják: bárki, aki jószándékkal ül le A hallgatás asztalához vagy a Székek sétányának alkotásaira, fotózás céljából és nem rongálási szándékkal, az nem követ el törvénytelenséget. A helyi rendőrség is megállapította, hogy csak az büntetendő, ha valaki rááll a műalkotásokra, a ráülés nem vétség. (Transindex)
FELJELENTETTÉK A KORMÁNYFŐT. Hivatali visszaélés és csalás vádjával feljelentést tett a szélsőségesen nacionalista Egyesült Románia Párt Dacian Cioloş miniszterelnök ellen a Föld bölcsessége című Constantin Brâncuşi-szobor megvásárlása miatt. A feljelentést Bogdan Diaconu, a soviniszta párt elnöke, valamint a korrupcióellenes ügyészség által meggyanúsított képviselő, Sebastian Ghiţă tette meg. Diaconu vádjai szerint a tizenegymillió euróra taksált szobor árát „tízszeresen túlértékelték”, és szerinte hiábavalóan költöttek el tizenegymillió euró közpénzt, mivel a műalkotás a nemzeti kulturális örökség részét képezi, így nem vihető ki az országból. Ghiţă szerint nyomozást kell indítani ebben a „nagy csalási ügyben”, amelyet a restitúciós hatóságot érintő, több százmillió eurós bűncselekményekhez hasonlított. A miniszterelnök nem kívánta kommentálni az ügyet, csupán „jó egészséget” kívánt a feljelentőknek. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Autonomy for Transylvania mozgalom szombati közleményében élesen bírálja az RMDSZ politikáját, szerintük a román társadalom politikai osztályba vetett bizalmának megrendüléséért a szövetség is felelős, hiszen ők a legtöbbet kormányon levő romániai politikusok. Mint írják, az RMDSZ parlamenti jelenlétének oka, hogy egyedül ők indulnak magyar pártként a választáson. A közlemény szerint érezve a társadalom ellenszenvét, az RMDSZ megpróbálja a felelősséget a román pártokra hárítani, a velük való ellentét látszatáért pedig választások előtt előszeretettel alkalmazzák a magyar kártyát: a plakátok levétele most is felhergeli majd a magyar közösséget, és áldozatául esve az RMDSZ propagandának, elmegy szavazni. A szövetség óriásplakát kampánya nem tesz mást, csak hitelteleníti az autonómiaküzdelmet – írják. (közlemény)
A TISZTELETLEN JOHANNIS. Kisebb médiabotrány alakult ki hétvégén Klaus Iohannis államfő körül, aki Târgu-Jiuban tett látogatásán leült A hallgatás asztala című Constantin Brâncuşi-alkotás egyik székére. A sajtóban számon kérték az államfőtől, hogy miért ült le a műalkotásra, a tiszteletlenség jelének tekintve gesztusát. A szoborparkban ki van függesztve, hogy a látogatók ne érintsék meg a műalkotásokat, hogy ezek épségben megmaradhassanak a következő nemzedékek számára. Az esetre Târgu-Jiu polgármesteri hivatala Facebook-bejegyzésben reagált, amelyben helyi tanácshatározatra hivatkozva azt írják: bárki, aki jószándékkal ül le A hallgatás asztalához vagy a Székek sétányának alkotásaira, fotózás céljából és nem rongálási szándékkal, az nem követ el törvénytelenséget. A helyi rendőrség is megállapította, hogy csak az büntetendő, ha valaki rááll a műalkotásokra, a ráülés nem vétség. (Transindex)
FELJELENTETTÉK A KORMÁNYFŐT. Hivatali visszaélés és csalás vádjával feljelentést tett a szélsőségesen nacionalista Egyesült Románia Párt Dacian Cioloş miniszterelnök ellen a Föld bölcsessége című Constantin Brâncuşi-szobor megvásárlása miatt. A feljelentést Bogdan Diaconu, a soviniszta párt elnöke, valamint a korrupcióellenes ügyészség által meggyanúsított képviselő, Sebastian Ghiţă tette meg. Diaconu vádjai szerint a tizenegymillió euróra taksált szobor árát „tízszeresen túlértékelték”, és szerinte hiábavalóan költöttek el tizenegymillió euró közpénzt, mivel a műalkotás a nemzeti kulturális örökség részét képezi, így nem vihető ki az országból. Ghiţă szerint nyomozást kell indítani ebben a „nagy csalási ügyben”, amelyet a restitúciós hatóságot érintő, több százmillió eurós bűncselekményekhez hasonlított. A miniszterelnök nem kívánta kommentálni az ügyet, csupán „jó egészséget” kívánt a feljelentőknek. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 1.
Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 1.
Öreg tölgyfák örökifjú vendége
Az örökifjú vendég nem más, mint Kemény János, aki immár 45 éve nyugszik az évszázados tölgyek alatt, és most csodálatos színekben pompázó őszi levelek takarják sírhantját és annak környékét. De az itt-ott felbukkanó őszi vadvirágok arról tanúskodnak, hogy az ő sírjánál nem a mulandóságról, a tovatűnésről van szó, hanem a maradandóról, az értékesről, az életről.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte emlékező beszédét szombaton a marosvécsi vár kertjében Székely József nyugalmazott lelkipásztor, aki 45 évvel ezelőtt az írót temette, most pedig emlékezni és tisztelegni jött ide a Helikon–Kemény János Alapítvány és a Kemény Auguszta Egyesület meghívására. Akkor ragyogott a nap, meleg volt, most pedig szitált az eső, és melegen kellett felöltözni. Ez azonban senkit sem zavart, nagy örömünkre szépszámú emlékező gyűlt össze, természetesen közel sem annyian, mint annak idején a temetésen. Mégis reméljük, hogy valóra válik a tiszteletes úr kívánsága, amelyet most idézek is beszédéből: "Adja a Jóisten, hogy mindazokból, amik az ő áldásos életéből, szívének jó kincseiből morzsákként még előkerülnek, ne csak személyisége táruljon egyre jobban ki, hanem a róla emlékezők, a vele foglalkozók példát lássanak, tanuljanak és gazdagodjanak mások számára áldás lenni... Erdély földjén talán ő volt az igazi példa arra, hogy a kisebbségi sorsba került nép nemzeti, művelődési és kulturális nevelésének és védelmének hogyan kell anyagi áldozatokat vállaló harcosa lenni".
Ezután Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Sütő András Kemény János halálára írt búcsúbeszédét és beszámolóját a méltóságteljes, hatalmas temetésről.
Most is számos koszorú került a sírra, de számomra a legmeghatóbb az volt, amikor az iskolás gyermekek vonultak oda hosszú sorban, és tették le az udvarukról, a kertjükből hozott virágokat.
A csepergő esőből bevonultunk a kastély nagy pipázótermébe, ahol Vécsi Nagy Géza nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást nyitott meg: Marx József és Erdélyi Lajos fotóművészek képei 1971 őszén készültek a temetésen. A régies hatású barna-fehér fényképeket egészen pici eredetiekről nagyították most fel, és helyezték el a pipázószoba falán. A megemlékezés végén a közönség hosszasan, nagy érdeklődéssel nézegette meg őket.
Az iskolások tisztelgésére is sor került a pipázóban, ahol persze most senki sem pipázott. A dalcsoport Gorbai Eszterrel, a pöttöm második osztályos kislánnyal felváltva népdalokat énekelt, Ördög Klementina pedig Dsida Jenő Tarka-barka strófák című költeményéből mondott el részleteket. Az alapítvány részéről köszönet illeti azokat a pedagógusokat, akik az iskolásokat felkészítették.
Csodálatos percek következtek ezután, kevés ember szeme maradt szárazon. Bizony könnyeztünk, amikor Kilyén Ilka felolvasta Kovács György színművész búcsúját, melyet az író koporsója mellett mondott el. Aki eddig nem tudta, most megjegyezhette, hogy Kemény János bizony nagyon bátor ember is volt: anyagi támogatást és fellépési lehetőséget biztosított a zsidó színművészek számára, akik azokban a sötét időkben kiszorultak a színházból. És tovább is segített, segített…
A fényképek nézegetése közben kötetlen beszélgetés kezdődött néhány idősebb marosvécsivel, akik személyesen ismerték Kemény Jánost, és szívesen, nagy szeretettel emlékeznek rá. Cserbár Rozika például elmondta, hogy édesanyja hat évig volt szobalány a báró úr családjánál, és igazi családtagnak tekintették. Édesapja pedig mindig eldugott egy üveg jóféle gyümölcspálinkát, hogy megkínálhassa a báró urat, amikor néha betért hozzájuk egy kis baráti beszélgetésre.
Megemlékezésünk a Tűzvarázs együttes rövid meglepetés-koncertjével zárult, akik egyébként hagyományőrző íjászok, és majd még visszatérnek Marosvécsre. Mint ahogy mi is mindnyájan!
Kovács Emese ny. magyartanár
Népújság (Marosvásárhely)
Az örökifjú vendég nem más, mint Kemény János, aki immár 45 éve nyugszik az évszázados tölgyek alatt, és most csodálatos színekben pompázó őszi levelek takarják sírhantját és annak környékét. De az itt-ott felbukkanó őszi vadvirágok arról tanúskodnak, hogy az ő sírjánál nem a mulandóságról, a tovatűnésről van szó, hanem a maradandóról, az értékesről, az életről.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte emlékező beszédét szombaton a marosvécsi vár kertjében Székely József nyugalmazott lelkipásztor, aki 45 évvel ezelőtt az írót temette, most pedig emlékezni és tisztelegni jött ide a Helikon–Kemény János Alapítvány és a Kemény Auguszta Egyesület meghívására. Akkor ragyogott a nap, meleg volt, most pedig szitált az eső, és melegen kellett felöltözni. Ez azonban senkit sem zavart, nagy örömünkre szépszámú emlékező gyűlt össze, természetesen közel sem annyian, mint annak idején a temetésen. Mégis reméljük, hogy valóra válik a tiszteletes úr kívánsága, amelyet most idézek is beszédéből: "Adja a Jóisten, hogy mindazokból, amik az ő áldásos életéből, szívének jó kincseiből morzsákként még előkerülnek, ne csak személyisége táruljon egyre jobban ki, hanem a róla emlékezők, a vele foglalkozók példát lássanak, tanuljanak és gazdagodjanak mások számára áldás lenni... Erdély földjén talán ő volt az igazi példa arra, hogy a kisebbségi sorsba került nép nemzeti, művelődési és kulturális nevelésének és védelmének hogyan kell anyagi áldozatokat vállaló harcosa lenni".
Ezután Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Sütő András Kemény János halálára írt búcsúbeszédét és beszámolóját a méltóságteljes, hatalmas temetésről.
Most is számos koszorú került a sírra, de számomra a legmeghatóbb az volt, amikor az iskolás gyermekek vonultak oda hosszú sorban, és tették le az udvarukról, a kertjükből hozott virágokat.
A csepergő esőből bevonultunk a kastély nagy pipázótermébe, ahol Vécsi Nagy Géza nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást nyitott meg: Marx József és Erdélyi Lajos fotóművészek képei 1971 őszén készültek a temetésen. A régies hatású barna-fehér fényképeket egészen pici eredetiekről nagyították most fel, és helyezték el a pipázószoba falán. A megemlékezés végén a közönség hosszasan, nagy érdeklődéssel nézegette meg őket.
Az iskolások tisztelgésére is sor került a pipázóban, ahol persze most senki sem pipázott. A dalcsoport Gorbai Eszterrel, a pöttöm második osztályos kislánnyal felváltva népdalokat énekelt, Ördög Klementina pedig Dsida Jenő Tarka-barka strófák című költeményéből mondott el részleteket. Az alapítvány részéről köszönet illeti azokat a pedagógusokat, akik az iskolásokat felkészítették.
Csodálatos percek következtek ezután, kevés ember szeme maradt szárazon. Bizony könnyeztünk, amikor Kilyén Ilka felolvasta Kovács György színművész búcsúját, melyet az író koporsója mellett mondott el. Aki eddig nem tudta, most megjegyezhette, hogy Kemény János bizony nagyon bátor ember is volt: anyagi támogatást és fellépési lehetőséget biztosított a zsidó színművészek számára, akik azokban a sötét időkben kiszorultak a színházból. És tovább is segített, segített…
A fényképek nézegetése közben kötetlen beszélgetés kezdődött néhány idősebb marosvécsivel, akik személyesen ismerték Kemény Jánost, és szívesen, nagy szeretettel emlékeznek rá. Cserbár Rozika például elmondta, hogy édesanyja hat évig volt szobalány a báró úr családjánál, és igazi családtagnak tekintették. Édesapja pedig mindig eldugott egy üveg jóféle gyümölcspálinkát, hogy megkínálhassa a báró urat, amikor néha betért hozzájuk egy kis baráti beszélgetésre.
Megemlékezésünk a Tűzvarázs együttes rövid meglepetés-koncertjével zárult, akik egyébként hagyományőrző íjászok, és majd még visszatérnek Marosvécsre. Mint ahogy mi is mindnyájan!
Kovács Emese ny. magyartanár
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 1.
1956-os emlékrendezvény a Sapientián
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 1.
Dicsőszentmártoni diákok Budapesten
Idén október 21–23. között, a Rákóczi Szövetségnek köszönhetően, részt vettem az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett eseményeken, mely különleges élmény és felejthetetlen esemény volt számomra.
1956 októberében a budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákjai kezdeményezték az akkor elnyomó politikát folytató kommunisták, valamint a sztálinista terror és a szovjet megszállás elleni tüntetést, ami szabadságharccá alakult.
Az 1956-os hősökre emlékezünk minden október 23-án. Egyik szemünk könnybe lábad a gyász miatt, a másik pedig nevet, mert látja, hogy még él egy maroknyi magyar, aki büszkén emlékszik vissza múltjára.
Péntek dél körül érkeztünk meg Budapestre, majd tanárnőmmel a díjátadásra siettünk a Magyarság Házába, mivel én történelmi pályázatot nyújtottam be, amit a zsűri pozitívan bírált el (dicséretben részesültem).
Az idei történelmi esszépályázat címe Nagy idők tanúi voltak, melynek keretén belül idősebb családtagokkal, barátokkal, az események még élő tanúival készült interjúk vagy memoárok alapján kellett beszámolni a történtekről. Én bekopogtam az idősebb falubeliekhez, akik nagyon sokat meséltek, így azt is megtudtam, hogy milyennek látták erdélyi szemmel az 1956-os forradalmat. Azt tapasztaltam, hogy ezek az idős nénik, bácsik nagyon megörvendtek annak, hogy egy XXI. századi diák az ő visszaemlékezéseikre kíváncsi. Nagyon hálás vagyok azért, amiért annyira lelkesek voltak és segítettek kutatómunkámban.
Később, a díjátadás után, megtekintettük a Mi, magyarok kiállítást, mely a magyarság kincseit mutatja be. A nap végén Hegedűs Endre zongoraművész koncertjén vettünk részt. Másnap, szombaton a budai várban ejtettük meg a reggeli sétát, minekutána a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen megtartott emlékünnepségen vettünk részt. Kevés szabadidőnkben meglátogattuk Budapest híresebb műemlékeit: a Hősök terét, a Terror Házát, a Corvin közt, a Szent István-bazilikát és a Dohány utcai zsinagógát, valamint végigsétáltunk a Szabadság hídon, a Lánchídon és nagyon sokat metróztunk, ami nagyon izgalmas volt. Az emlékünnepség után fáklyás felvonulás indult az egyetemtől, mely a Nagy Imre téren, a Forradalom lángja emlékműnél, végül a Bem-szobornál állomásozott. A hosszú sorban fáklyák fényei csillogtak és nemzeti színű zászlók lobogtak. Felejthetetlen élmény volt számomra egyik kezemben az égő fáklyával, másikban pedig a nemzeti színekben pompázó lyukas zászlóval felvonulni. Este ismét egy gyönyörű klasszikus zenei koncerten, a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok koncertjén vettünk részt, mely nyugalmat hozott rohanó életünkbe és egy másik világba vezetett át, ahol a hegedű szava jelentette az életben maradást.
Vasárnap részt vettünk a hivatalosan szervezett ünnepségeken, majd délután sok új élménnyel gazdagodva indultunk haza.
Mint minden évben, október 21–23. között a Rákóczi Szövetség idén is gazdag programokkal várta a határon túli diákokat: Gloria Victis történelmi vetélkedő, történelmi és irodalmi pályázat, számos kulturális műsor és persze a hivatalos megemlékezések.
Köszönjük a lehetőséget a Rákóczi Szövetségnek és az erdélyi Rákóczi Szövetségnek, hogy ott lehettünk.
E rangos eseményre felkészítő tanárnőm, Béres Ilona és iskolatársaim: Chetan Andreea, Bokor Borbála, Szentgyörgyi Ervin és Márton Norbert kísértek el. Nagyon jó volt velük együtt ünnepelni és egyben kirándulni is.
Budapest számomra egy olyan város, amely, valahányszor visszatérek, mindig egy újabb és újabb arcát mutatja meg, ezért is hordom örökre a szívemben.
Idéznék a nyertes dolgozatomból, amelynek egy részét felolvastam a zsűri kérésére: ,,Egyre többet és többet akartam megtudni az 1956-os forradalomról. Elindultam a faluba, és megkerestem azokat az öregeket, akik tanúi voltak annak az időszaknak vagy az akkori eseményeknek. Néhányan közülük még gyerekek voltak akkor, és csak az izgalmas estéli rádióhallgatásra emlékeznek. Sokak már csak szüleik meséléséből tudtak a történtekről, hisz az 1990-es évekig, a kommunizmus lejártáig, nem is volt szabad ezekről beszélni.(…)
…Én büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, mert bárhogyan, bármekkora erőfeszítéssel, fenn tudott maradni ez a nemzet. Nem számít, hány forradalomba, csatába, vitába és mennyi energiába került, őseink megvédték hazánkat, nekünk is helyt kell állnunk érte!"
Gloria Victis!
Pataki Tímea XI. osztályos tanuló
Népújság (Marosvásárhely)
Idén október 21–23. között, a Rákóczi Szövetségnek köszönhetően, részt vettem az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett eseményeken, mely különleges élmény és felejthetetlen esemény volt számomra.
1956 októberében a budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákjai kezdeményezték az akkor elnyomó politikát folytató kommunisták, valamint a sztálinista terror és a szovjet megszállás elleni tüntetést, ami szabadságharccá alakult.
Az 1956-os hősökre emlékezünk minden október 23-án. Egyik szemünk könnybe lábad a gyász miatt, a másik pedig nevet, mert látja, hogy még él egy maroknyi magyar, aki büszkén emlékszik vissza múltjára.
Péntek dél körül érkeztünk meg Budapestre, majd tanárnőmmel a díjátadásra siettünk a Magyarság Házába, mivel én történelmi pályázatot nyújtottam be, amit a zsűri pozitívan bírált el (dicséretben részesültem).
Az idei történelmi esszépályázat címe Nagy idők tanúi voltak, melynek keretén belül idősebb családtagokkal, barátokkal, az események még élő tanúival készült interjúk vagy memoárok alapján kellett beszámolni a történtekről. Én bekopogtam az idősebb falubeliekhez, akik nagyon sokat meséltek, így azt is megtudtam, hogy milyennek látták erdélyi szemmel az 1956-os forradalmat. Azt tapasztaltam, hogy ezek az idős nénik, bácsik nagyon megörvendtek annak, hogy egy XXI. századi diák az ő visszaemlékezéseikre kíváncsi. Nagyon hálás vagyok azért, amiért annyira lelkesek voltak és segítettek kutatómunkámban.
Később, a díjátadás után, megtekintettük a Mi, magyarok kiállítást, mely a magyarság kincseit mutatja be. A nap végén Hegedűs Endre zongoraművész koncertjén vettünk részt. Másnap, szombaton a budai várban ejtettük meg a reggeli sétát, minekutána a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen megtartott emlékünnepségen vettünk részt. Kevés szabadidőnkben meglátogattuk Budapest híresebb műemlékeit: a Hősök terét, a Terror Házát, a Corvin közt, a Szent István-bazilikát és a Dohány utcai zsinagógát, valamint végigsétáltunk a Szabadság hídon, a Lánchídon és nagyon sokat metróztunk, ami nagyon izgalmas volt. Az emlékünnepség után fáklyás felvonulás indult az egyetemtől, mely a Nagy Imre téren, a Forradalom lángja emlékműnél, végül a Bem-szobornál állomásozott. A hosszú sorban fáklyák fényei csillogtak és nemzeti színű zászlók lobogtak. Felejthetetlen élmény volt számomra egyik kezemben az égő fáklyával, másikban pedig a nemzeti színekben pompázó lyukas zászlóval felvonulni. Este ismét egy gyönyörű klasszikus zenei koncerten, a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok koncertjén vettünk részt, mely nyugalmat hozott rohanó életünkbe és egy másik világba vezetett át, ahol a hegedű szava jelentette az életben maradást.
Vasárnap részt vettünk a hivatalosan szervezett ünnepségeken, majd délután sok új élménnyel gazdagodva indultunk haza.
Mint minden évben, október 21–23. között a Rákóczi Szövetség idén is gazdag programokkal várta a határon túli diákokat: Gloria Victis történelmi vetélkedő, történelmi és irodalmi pályázat, számos kulturális műsor és persze a hivatalos megemlékezések.
Köszönjük a lehetőséget a Rákóczi Szövetségnek és az erdélyi Rákóczi Szövetségnek, hogy ott lehettünk.
E rangos eseményre felkészítő tanárnőm, Béres Ilona és iskolatársaim: Chetan Andreea, Bokor Borbála, Szentgyörgyi Ervin és Márton Norbert kísértek el. Nagyon jó volt velük együtt ünnepelni és egyben kirándulni is.
Budapest számomra egy olyan város, amely, valahányszor visszatérek, mindig egy újabb és újabb arcát mutatja meg, ezért is hordom örökre a szívemben.
Idéznék a nyertes dolgozatomból, amelynek egy részét felolvastam a zsűri kérésére: ,,Egyre többet és többet akartam megtudni az 1956-os forradalomról. Elindultam a faluba, és megkerestem azokat az öregeket, akik tanúi voltak annak az időszaknak vagy az akkori eseményeknek. Néhányan közülük még gyerekek voltak akkor, és csak az izgalmas estéli rádióhallgatásra emlékeznek. Sokak már csak szüleik meséléséből tudtak a történtekről, hisz az 1990-es évekig, a kommunizmus lejártáig, nem is volt szabad ezekről beszélni.(…)
…Én büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, mert bárhogyan, bármekkora erőfeszítéssel, fenn tudott maradni ez a nemzet. Nem számít, hány forradalomba, csatába, vitába és mennyi energiába került, őseink megvédték hazánkat, nekünk is helyt kell állnunk érte!"
Gloria Victis!
Pataki Tímea XI. osztályos tanuló
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 1.
Az emlékezés összetart…
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 1.
Kettős elnyomásban
A regény, mely megszólít, és állásfoglalásra késztet
Pénteken mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A mű tulajdonképpen a Lenin és Sztálin nevével fémjelzett kommunista rémuralom romániai borzalmainak az olvasó elé tárása. Egy olyan korszak fájdalmas lenyomata, melyben az erdélyi magyarság nyakára kettős hurok szorult. A proletár diktatúráé és a többségi elnyomásé.
Az asztalnál beszélgetőtársaként helyet foglaló Tulit Ilona bevezetőként a tavasszal 81. életévébe lépett szerző szerteágazó tevékenységével ismertette meg a hallgatóságot. Egy olyan székely értelmiségi munkásságával, aki mindvégig hivatásként kezelte az általa választott pályát, és konok következetességgel szolgálta nemzetét. A magyar nyelv és irodalom tanáraként, pedagógusként, művelődésszervezőként, könyvszerkesztőként és íróként egyaránt. Ez utóbbi minőségében eddig a magyar irodalom, valamint művészettörténet, műkritika és szociográfia műfajában tett le az olvasó asztalára kis híján negyven kötetet, most viszont második regényével jelentkezett. Az első Vezérelt történelem cím alatt 2014-ben jelent meg.
Tulit Ilona véleménye szerint Gazda József újabb regénye is szervesen illeszkedik a nemzet sorsának alakulását nyomon követő és azt önsanyargató őszinteséggel rögzítő életműbe. Ugyanakkor – amint azt már a hátsó borítón olvasható értékelésében megfogalmazta – lendületes, szenvedéllyel megírt szövege megszólítja, és állásfoglalásra készteti magát az olvasót is.
Tekintetbe véve Gazda eddigi munkásságát, a találkozón már szinte magától adódott a kérdés, hogy a sorsábrázolást önvallomásokra alapozó, tudományos igényességgel megírt és szerkesztett szociográfiai könyvek tucatjai után a szerzőnek miért kellett a regény eszköztárához folyamodnia? Egyrészt azért, mert a romániai kommunizmus szörnyarcának regénye még nem született meg, így az utókor számára nincsenek megörökítve azok a borzalmak, melyeknek az erdélyi magyarság a társadalmi és nemzetiségi elnyomás évtizedei alatt ki volt téve – válaszolta Gazda József. Másrészt szabadon, megkötöttség nélkül szerette volna a történtekkel kapcsolatos véleményét megfogalmazni és kifejteni, erre pedig a regényműfaj bizonyult a legalkalmasabbnak.
Arra is fény derült, hogy a könyv főszereplőjének alakját egy általa jól ismert, a kultúrát szerető és pártoló, egyszerű munkásról mintázta. Ő ugyanis nem csak vállalta magyarságát, hanem szót emelt honfitársai érdekében is, és azt vallotta, hogy a munkát becsülettel kell elvégezni. A hazugságokra épülő kommunista rendszer azonban nem tűrte meg ezt a gondolkozásmódot és magatartásformát, ezért lecsapott rá, és kegyetlenül elbánt vele. Így vált a maga meztelen valóságában és döbbenetes egyszerűséggel ábrázolt életútja az erdélyi magyarság sorsának tükrévé egy olyan kötetben, mely – Tulit Ilona szavaival élve – nem szívmelengető, nem is könnyű olvasmány, de kihagyhatatlan.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A regény, mely megszólít, és állásfoglalásra késztet
Pénteken mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A mű tulajdonképpen a Lenin és Sztálin nevével fémjelzett kommunista rémuralom romániai borzalmainak az olvasó elé tárása. Egy olyan korszak fájdalmas lenyomata, melyben az erdélyi magyarság nyakára kettős hurok szorult. A proletár diktatúráé és a többségi elnyomásé.
Az asztalnál beszélgetőtársaként helyet foglaló Tulit Ilona bevezetőként a tavasszal 81. életévébe lépett szerző szerteágazó tevékenységével ismertette meg a hallgatóságot. Egy olyan székely értelmiségi munkásságával, aki mindvégig hivatásként kezelte az általa választott pályát, és konok következetességgel szolgálta nemzetét. A magyar nyelv és irodalom tanáraként, pedagógusként, művelődésszervezőként, könyvszerkesztőként és íróként egyaránt. Ez utóbbi minőségében eddig a magyar irodalom, valamint művészettörténet, műkritika és szociográfia műfajában tett le az olvasó asztalára kis híján negyven kötetet, most viszont második regényével jelentkezett. Az első Vezérelt történelem cím alatt 2014-ben jelent meg.
Tulit Ilona véleménye szerint Gazda József újabb regénye is szervesen illeszkedik a nemzet sorsának alakulását nyomon követő és azt önsanyargató őszinteséggel rögzítő életműbe. Ugyanakkor – amint azt már a hátsó borítón olvasható értékelésében megfogalmazta – lendületes, szenvedéllyel megírt szövege megszólítja, és állásfoglalásra készteti magát az olvasót is.
Tekintetbe véve Gazda eddigi munkásságát, a találkozón már szinte magától adódott a kérdés, hogy a sorsábrázolást önvallomásokra alapozó, tudományos igényességgel megírt és szerkesztett szociográfiai könyvek tucatjai után a szerzőnek miért kellett a regény eszköztárához folyamodnia? Egyrészt azért, mert a romániai kommunizmus szörnyarcának regénye még nem született meg, így az utókor számára nincsenek megörökítve azok a borzalmak, melyeknek az erdélyi magyarság a társadalmi és nemzetiségi elnyomás évtizedei alatt ki volt téve – válaszolta Gazda József. Másrészt szabadon, megkötöttség nélkül szerette volna a történtekkel kapcsolatos véleményét megfogalmazni és kifejteni, erre pedig a regényműfaj bizonyult a legalkalmasabbnak.
Arra is fény derült, hogy a könyv főszereplőjének alakját egy általa jól ismert, a kultúrát szerető és pártoló, egyszerű munkásról mintázta. Ő ugyanis nem csak vállalta magyarságát, hanem szót emelt honfitársai érdekében is, és azt vallotta, hogy a munkát becsülettel kell elvégezni. A hazugságokra épülő kommunista rendszer azonban nem tűrte meg ezt a gondolkozásmódot és magatartásformát, ezért lecsapott rá, és kegyetlenül elbánt vele. Így vált a maga meztelen valóságában és döbbenetes egyszerűséggel ábrázolt életútja az erdélyi magyarság sorsának tükrévé egy olyan kötetben, mely – Tulit Ilona szavaival élve – nem szívmelengető, nem is könnyű olvasmány, de kihagyhatatlan.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 1.
Kiállítást avattak a Református Egyház váradi jelenlétéről
Hétfő délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Levéltára által összeállított állandó kiállítást – A Református Egyház Nagyváradon- nyitották meg a vár- és városi múzeumban.
A Fejedelmi Palota második emeletén megtekinthető kiállítást a Reformáció Emléknapján avatták fel. Az ünneplőket dr. Dumitru Sim, a nagyváradi vár- és városi múzeum igazgatója köszöntötte, majd Emődi András levéltáros beszélt arról, milyen elképzelés mentén állította össze a közgyűjteményt. Arra hívta fel a figyelmet: egy sajátságos tárlatról van szó, ugyanis első perctől kezdve nem készült egy egységes koncepció, melynek alapján az egyházak bemutatják a helyi történelmüket, tehát mindegyik a maga módján prezentálja a rendelkezésre álló anyagokból azt, amit jónak lát.
A reformátusok a hangsúlyt elsősorban a kezdetekre, a 16-17. századra fektették, már csak azért is, mert a református egyháznak ez a korszak ténylegesen a reneszánsza, illetve a csúcspontja a református közösségi életnek Váradon. Nyomdatörténeti momentum van elég sok, rengeteg könyvcímlapot láthatnak az érdeklődők, hiszen Várad Debrecen mellett fontos szerephez jutott a hitvallások soron következő etapjaiban, mind a nyomdai kivitelezést, mind egyáltalán a szellemi hátteret tekintve. A kiállítás egy jelentős része ezért kifejezetten a nyomdákról szól, a Hoffhalter- és a Szenci Kertész Ábrahám-féle tipográfiáról, vizuálisan élvezhetően. Értelemszerűen hiányzik az 1660 és a Türelmi Rendelet között eltelt 120-130 év, hiszen ebben a periódusban Váradon református élet, legalábbis intézményi szinten, ekkor gyakorlatilag nem létezett. Egy másik teremben pedig 1784-től kezdve próbálták kronologikusan bemutatni a leglényegesebb fejlődéstörténeti lépcsőket, amikor egyházközség szerveződött Váradon, és Keresztesi József személyében lelkészt választottak.
Nyilvánvalóan lehetetlen a teljességre törekedni, a kiállítás pedig főleg didaktikus céllal készült, tehát az iskolai csoportoknak hellyel-közel teljes képet nyújt a váradi református közösség múltjáról.
Csoda
Csűry István királyhágómelléki református püspök szerint a tárlat egy ízelőt nyújt azok számára, akik Várad múltjával behatóbban szeretnének foglalkozni. A 78. zsoltár szavait véste a megjelentek emlékezetébe, mely arról szól, hogy a zsoltáros soha nem fogja elfelejteni azt, hogy mindig újból és újból elmondja Isten csodáit, amit az ő népének ajándékoz, s ezek közül kettő igen nagyon fontos: az egyik, hogy Isten tanítja az ő népét, a másik pedig, hogy valóban tételesen mutatja fel a csodákat. Úgy fogalmazott az egyházfő: amikor megnézzük ezt a kiállítást, önmagában is érezzük ezt a csodát, azt, hogy az Úr mivel ajándékozta meg elődeinket és őseinket, akik a maguk áldozatos harcával, Isten egyre jobb megismerésének küzdelmével megalapozták a jelenlegi helyzetet, és ugyanakkor nagyon örülünk annak, hogy ennek birtokosai lehetünk ilyen gyönyörűséges formában. Hozzátette: az is csoda, ahogy a különböző felekezetek megjelennek a maguk kiállításával, hogy közelebb hozzák a néphez az egyházuk életét, múltját és jövendőjét is.
A zürichi és genfi (svájci/helvét), zwingliánus, illetve kálvinista teológiai irányzatok igen korán táptalajra leltek a magyarországi, elsősorban magyar ajkú hitújítók körében. A váradi egyház legelső ismert lelkésze a Wittenbergben tanult Czeglédi György (?-1584) volt, aki vélhetően már 1557-ben váradi papként tevékenykedett, később aktív részese volt az unitáriusokkal vívott nevezetes hitvitáknak, majd 1567-ben a debreceni zsinaton elfogadott és hosszú ideig a református egyház törvénykönyvének számító dokumentum megfogalmazásában volt szerepe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Hétfő délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Levéltára által összeállított állandó kiállítást – A Református Egyház Nagyváradon- nyitották meg a vár- és városi múzeumban.
A Fejedelmi Palota második emeletén megtekinthető kiállítást a Reformáció Emléknapján avatták fel. Az ünneplőket dr. Dumitru Sim, a nagyváradi vár- és városi múzeum igazgatója köszöntötte, majd Emődi András levéltáros beszélt arról, milyen elképzelés mentén állította össze a közgyűjteményt. Arra hívta fel a figyelmet: egy sajátságos tárlatról van szó, ugyanis első perctől kezdve nem készült egy egységes koncepció, melynek alapján az egyházak bemutatják a helyi történelmüket, tehát mindegyik a maga módján prezentálja a rendelkezésre álló anyagokból azt, amit jónak lát.
A reformátusok a hangsúlyt elsősorban a kezdetekre, a 16-17. századra fektették, már csak azért is, mert a református egyháznak ez a korszak ténylegesen a reneszánsza, illetve a csúcspontja a református közösségi életnek Váradon. Nyomdatörténeti momentum van elég sok, rengeteg könyvcímlapot láthatnak az érdeklődők, hiszen Várad Debrecen mellett fontos szerephez jutott a hitvallások soron következő etapjaiban, mind a nyomdai kivitelezést, mind egyáltalán a szellemi hátteret tekintve. A kiállítás egy jelentős része ezért kifejezetten a nyomdákról szól, a Hoffhalter- és a Szenci Kertész Ábrahám-féle tipográfiáról, vizuálisan élvezhetően. Értelemszerűen hiányzik az 1660 és a Türelmi Rendelet között eltelt 120-130 év, hiszen ebben a periódusban Váradon református élet, legalábbis intézményi szinten, ekkor gyakorlatilag nem létezett. Egy másik teremben pedig 1784-től kezdve próbálták kronologikusan bemutatni a leglényegesebb fejlődéstörténeti lépcsőket, amikor egyházközség szerveződött Váradon, és Keresztesi József személyében lelkészt választottak.
Nyilvánvalóan lehetetlen a teljességre törekedni, a kiállítás pedig főleg didaktikus céllal készült, tehát az iskolai csoportoknak hellyel-közel teljes képet nyújt a váradi református közösség múltjáról.
Csoda
Csűry István királyhágómelléki református püspök szerint a tárlat egy ízelőt nyújt azok számára, akik Várad múltjával behatóbban szeretnének foglalkozni. A 78. zsoltár szavait véste a megjelentek emlékezetébe, mely arról szól, hogy a zsoltáros soha nem fogja elfelejteni azt, hogy mindig újból és újból elmondja Isten csodáit, amit az ő népének ajándékoz, s ezek közül kettő igen nagyon fontos: az egyik, hogy Isten tanítja az ő népét, a másik pedig, hogy valóban tételesen mutatja fel a csodákat. Úgy fogalmazott az egyházfő: amikor megnézzük ezt a kiállítást, önmagában is érezzük ezt a csodát, azt, hogy az Úr mivel ajándékozta meg elődeinket és őseinket, akik a maguk áldozatos harcával, Isten egyre jobb megismerésének küzdelmével megalapozták a jelenlegi helyzetet, és ugyanakkor nagyon örülünk annak, hogy ennek birtokosai lehetünk ilyen gyönyörűséges formában. Hozzátette: az is csoda, ahogy a különböző felekezetek megjelennek a maguk kiállításával, hogy közelebb hozzák a néphez az egyházuk életét, múltját és jövendőjét is.
A zürichi és genfi (svájci/helvét), zwingliánus, illetve kálvinista teológiai irányzatok igen korán táptalajra leltek a magyarországi, elsősorban magyar ajkú hitújítók körében. A váradi egyház legelső ismert lelkésze a Wittenbergben tanult Czeglédi György (?-1584) volt, aki vélhetően már 1557-ben váradi papként tevékenykedett, később aktív részese volt az unitáriusokkal vívott nevezetes hitvitáknak, majd 1567-ben a debreceni zsinaton elfogadott és hosszú ideig a református egyház törvénykönyvének számító dokumentum megfogalmazásában volt szerepe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. november 1.
Vatikánban az iratcsomó
Schönberger Jenő püspök október 28-án átadta a Szenttéavatási Kongregációnak azt az iratköteget, amely Hám János püspök boldoggá avatási folyamatának egyházmegyei szakasza során készült.
Személyesen vitte el Schönberger Jenő püspök október 28-án a Vatikánba, a Szenttéavatási Kongregációhoz azt az iratcsomót, amely Isten szolgája Hám János püspök boldoggá avatási folyamata egyházmegyei szakaszának eredményeit mutatja be. Az iratanyag azokat a dokumentumokat, leírásokat tartalmazza, amelyek igazolják és alátámasztják, hogy Hám János istenes életet élt, hősies fokon gyakorolta az erényeket, és példaképül lehet állítani a hívek elé. Tartalmazza ugyanakkor mindazokat az írásokat, nyilatkozatokat, amelyek segíthetnek abban, hogy a kongregáció egységes képet alkothasson róla.
Az iratcsomót a püspök által, az egyházmegyei szakasz elején kijelölt egyházmegyei bíróság állította össze - az említett szakasz posztulátora Ruppert József piarista atya volt. Ő is jelen volt az átadáskor Rómában, ahogy az egyházmegyei bíróság másik tagja, Dr. Hankovszky Ferenc püspöki helynök.
Ezzel ténylegesen lezárult a boldoggá avatási folyamat egyházmegyei szakasza és megkezdődött a vatikáni szakasz, amelyben Szenttéavatási Kongregáció szakértői, tudós teológusai végzik el a megfelelő vizsgálatokat és kutatásokat.
szatmar.ro
Schönberger Jenő püspök október 28-án átadta a Szenttéavatási Kongregációnak azt az iratköteget, amely Hám János püspök boldoggá avatási folyamatának egyházmegyei szakasza során készült.
Személyesen vitte el Schönberger Jenő püspök október 28-án a Vatikánba, a Szenttéavatási Kongregációhoz azt az iratcsomót, amely Isten szolgája Hám János püspök boldoggá avatási folyamata egyházmegyei szakaszának eredményeit mutatja be. Az iratanyag azokat a dokumentumokat, leírásokat tartalmazza, amelyek igazolják és alátámasztják, hogy Hám János istenes életet élt, hősies fokon gyakorolta az erényeket, és példaképül lehet állítani a hívek elé. Tartalmazza ugyanakkor mindazokat az írásokat, nyilatkozatokat, amelyek segíthetnek abban, hogy a kongregáció egységes képet alkothasson róla.
Az iratcsomót a püspök által, az egyházmegyei szakasz elején kijelölt egyházmegyei bíróság állította össze - az említett szakasz posztulátora Ruppert József piarista atya volt. Ő is jelen volt az átadáskor Rómában, ahogy az egyházmegyei bíróság másik tagja, Dr. Hankovszky Ferenc püspöki helynök.
Ezzel ténylegesen lezárult a boldoggá avatási folyamat egyházmegyei szakasza és megkezdődött a vatikáni szakasz, amelyben Szenttéavatási Kongregáció szakértői, tudós teológusai végzik el a megfelelő vizsgálatokat és kutatásokat.
szatmar.ro
2016. november 1.
Adománygyűjtés: a másnál lecserélt bútorok is jók lennének ezekben az iskolákban
Ötven-hatvan éves vagy régebbi bútorzat is van a kissolymosi, nagysolymosi, hidegkúti és székelyandrásfalvi iskolákban, ezeket szeretnék újabbakra cserélni. Az intézmények és a helyi önkormányzat szűkös költségvetéséből nem futotta erre, ezért Kardos Ibolya igazgató adománygyűjtést szervezett.
Nagyon rossz állapotban van a bútorzat, már nem alkalmas a felszerelések és tanszerek tárolására. A székelyandrásfalvi iskolában annyira „leharcoltak” a szekrények, hogy már mozdítani sem lehet őket, mert széthullnak – mondta el Karos Ibolya, az iskola igazgatója. A Kis- és Nagysolymosban, illetve Hidegkúton és Székelyandrásfalván található négy épületet néhány éve kalákával újították fel.
„Nekünk erre sajnos nincs anyagi forrásunk. A helyi önkormányzat sem a leggazdagabb, nem tud pénzügyileg támogatni. Elszegényedett község vagyunk, nincsenek vállalkozások, nincsenek munkahelyek, segítene az önkormányzat, ha lenne miből, de így csak a fenntartásra jut” – tette hozzá. Az intézményvezető a megyei tanács segítségét kérte, valamint azokat az iskolákat szólította meg, amelyekben bútorzatot cseréltek. Az igazgató szerint évekig a törvény sem engedte, hogy padokat és szekrényeket vásároljanak a költségvetésből, most már lehetne, de nincs rá fedezetük.
„Nagysolymos kiöregedett, de Kissolymosban van élet. Hat éve vagyok igazgató, akkor 186 diákja volt az iskolának, idén már 203 van, tehát növekvőben a létszám” – büszkélkedett az igazgató. Azt is elmondta, hogy már érkezett adomány a székelykeresztúri Petőfi Sándor Általános Iskolától, ahol nemrég székeket cseréltek, a Zeyk Domokos Iskolaközponttól pedig nyolc jó állapotú padot is kaptak. A napokban a siménfalvi általános iskolától kaptak hasonló felajánlást. Ennek köszönhetően a székelyandrásfalvi iskolának most már csak korszerűbb polcrendszerekre és szekrényekre lenne szüksége.
„Nincs karbantartónk, és ez a rendszer hibája. A nagy leépítési hullám után megszűnt az állás, így négy falu maradt karbantartó nélkül” – panaszolta az igazgatónő. Ha szükséges, az óvó bácsi és a tanárok segítenek be a javításba, de a szülők is csatlakoznak.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Ötven-hatvan éves vagy régebbi bútorzat is van a kissolymosi, nagysolymosi, hidegkúti és székelyandrásfalvi iskolákban, ezeket szeretnék újabbakra cserélni. Az intézmények és a helyi önkormányzat szűkös költségvetéséből nem futotta erre, ezért Kardos Ibolya igazgató adománygyűjtést szervezett.
Nagyon rossz állapotban van a bútorzat, már nem alkalmas a felszerelések és tanszerek tárolására. A székelyandrásfalvi iskolában annyira „leharcoltak” a szekrények, hogy már mozdítani sem lehet őket, mert széthullnak – mondta el Karos Ibolya, az iskola igazgatója. A Kis- és Nagysolymosban, illetve Hidegkúton és Székelyandrásfalván található négy épületet néhány éve kalákával újították fel.
„Nekünk erre sajnos nincs anyagi forrásunk. A helyi önkormányzat sem a leggazdagabb, nem tud pénzügyileg támogatni. Elszegényedett község vagyunk, nincsenek vállalkozások, nincsenek munkahelyek, segítene az önkormányzat, ha lenne miből, de így csak a fenntartásra jut” – tette hozzá. Az intézményvezető a megyei tanács segítségét kérte, valamint azokat az iskolákat szólította meg, amelyekben bútorzatot cseréltek. Az igazgató szerint évekig a törvény sem engedte, hogy padokat és szekrényeket vásároljanak a költségvetésből, most már lehetne, de nincs rá fedezetük.
„Nagysolymos kiöregedett, de Kissolymosban van élet. Hat éve vagyok igazgató, akkor 186 diákja volt az iskolának, idén már 203 van, tehát növekvőben a létszám” – büszkélkedett az igazgató. Azt is elmondta, hogy már érkezett adomány a székelykeresztúri Petőfi Sándor Általános Iskolától, ahol nemrég székeket cseréltek, a Zeyk Domokos Iskolaközponttól pedig nyolc jó állapotú padot is kaptak. A napokban a siménfalvi általános iskolától kaptak hasonló felajánlást. Ennek köszönhetően a székelyandrásfalvi iskolának most már csak korszerűbb polcrendszerekre és szekrényekre lenne szüksége.
„Nincs karbantartónk, és ez a rendszer hibája. A nagy leépítési hullám után megszűnt az állás, így négy falu maradt karbantartó nélkül” – panaszolta az igazgatónő. Ha szükséges, az óvó bácsi és a tanárok segítenek be a javításba, de a szülők is csatlakoznak.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2016. november 1.
A Fővárosi Örmény Önkormányzat és Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának együttműködésével november 4-én 16 órától a csíkszeredai városháza gyűléstermében Elkobzott életek címmel tartanak konferenciát.
Az előadássorozat az 1944 őszétől a Szovjetunió által működtetett táborokba hurcolt magyarországi és erdélyi magyar civilek többéves rabságával, a fogolyélet mindennapjaival, a túlélők szabadulásának körülményeivel és az elhurcoltak pszichológiai, vallási vonatkozásaival foglalkozik.
Az előadók rávilágítanak arra, hogy a szovjet rezsim hogyan vezette félre az „igazság” zászlaja alatt a társadalmakat, és hogyan vette el ártatlan emberek százezreinek életét, tette kilátástalanná családjuk helyzetét. Az első alkalommal megszervezett konferencia Csíkszereda mellett két további helyszínen valósul meg, Budapesten és Szamosújváron – tájékoztattak a szervezők. Hangsúlyozzák, a vándorkonferencia a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmény áldozatok előtt is tiszteleg. Indokolt ez Magyarországon és határon túl is, hiszen csak Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak.
A vetítéssel egybekötött előadások témái között szerepel többek között a Szovjetunió teljes területét behálózó kényszermunkatáborok ismertetése, valamint az erdélyi magyarok – örmény vonatkozással is bővített – szovjet fogságával kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzete. Az előadások kitérnek a fogolyszedés okaira és körülményeire, a foglyok társadalmi összetételére, a kiszállítás útvonalára, a fogság helyszíneire, a fogolyélet mindennapjainak bemutatására. Egyes kutatási adatok szerint 700 ezer magyar állampolgárt hurcoltak el a szovjet kényszer-munkatáborokba: 500 ezer katonát és 200 ezer civilt. Közülük több mint 200 ezren haltak meg.
Menczer Erzsébet a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) elnöke, a konferencia védnöke felvételről szól a jelenlevőkhöz. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa (szintén felvételről) Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tart összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatja be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Az anyag kutatója Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia, Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézet történésze. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezik, Nagy Benedek volt politikai elítélt A Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunkatáboraiban címmel tart előadást. Vitéz Békei Koós Ottó, 101 éves nyugalmazott alezredes visszaemlékezése tekinthető meg felvételről A hazáért mindhalálig címmel. Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja Hadifogolytáborok, internáltak és a kollektív bűnösök címmel tart előadást, majd Szentgyörgyi Dezsőnek, a II. világháborús pilóta fiának gyermekkori visszaemlékezése következik a megtorlás idejéről (felvételről). Muradin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehet meghallgatni, majd Hajagos Csaba történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az MTA BTK Vidéktörténeti kutatócsoport kutatója szólal fel Leigázottság és a malenkij robot című előadásával, amelyben videointerjúkat, rövid portrékat is bemutat. Tóth Eszter Zsófia, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa Magyar nők a Gulágon című előadása látható felvételről, majd Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban címmel tart előadást. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárja.
A konferencia záróprogramjaként, az előadásokat követően koszorúkat helyeznek el Millenniumi templom mellett lévő, az első és második világháborús áldozatok tiszteletére állított emlékműnél, amelyet a tervek szerint november 11-én avatnak fel.
A Gulágról
Gulág, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor-rendszerét értjük – írja a Wikipédia. A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Feltételezések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban.
Székelyhon.ro
Az előadássorozat az 1944 őszétől a Szovjetunió által működtetett táborokba hurcolt magyarországi és erdélyi magyar civilek többéves rabságával, a fogolyélet mindennapjaival, a túlélők szabadulásának körülményeivel és az elhurcoltak pszichológiai, vallási vonatkozásaival foglalkozik.
Az előadók rávilágítanak arra, hogy a szovjet rezsim hogyan vezette félre az „igazság” zászlaja alatt a társadalmakat, és hogyan vette el ártatlan emberek százezreinek életét, tette kilátástalanná családjuk helyzetét. Az első alkalommal megszervezett konferencia Csíkszereda mellett két további helyszínen valósul meg, Budapesten és Szamosújváron – tájékoztattak a szervezők. Hangsúlyozzák, a vándorkonferencia a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmény áldozatok előtt is tiszteleg. Indokolt ez Magyarországon és határon túl is, hiszen csak Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak.
A vetítéssel egybekötött előadások témái között szerepel többek között a Szovjetunió teljes területét behálózó kényszermunkatáborok ismertetése, valamint az erdélyi magyarok – örmény vonatkozással is bővített – szovjet fogságával kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzete. Az előadások kitérnek a fogolyszedés okaira és körülményeire, a foglyok társadalmi összetételére, a kiszállítás útvonalára, a fogság helyszíneire, a fogolyélet mindennapjainak bemutatására. Egyes kutatási adatok szerint 700 ezer magyar állampolgárt hurcoltak el a szovjet kényszer-munkatáborokba: 500 ezer katonát és 200 ezer civilt. Közülük több mint 200 ezren haltak meg.
Menczer Erzsébet a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) elnöke, a konferencia védnöke felvételről szól a jelenlevőkhöz. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa (szintén felvételről) Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tart összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatja be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Az anyag kutatója Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia, Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézet történésze. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezik, Nagy Benedek volt politikai elítélt A Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunkatáboraiban címmel tart előadást. Vitéz Békei Koós Ottó, 101 éves nyugalmazott alezredes visszaemlékezése tekinthető meg felvételről A hazáért mindhalálig címmel. Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja Hadifogolytáborok, internáltak és a kollektív bűnösök címmel tart előadást, majd Szentgyörgyi Dezsőnek, a II. világháborús pilóta fiának gyermekkori visszaemlékezése következik a megtorlás idejéről (felvételről). Muradin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehet meghallgatni, majd Hajagos Csaba történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az MTA BTK Vidéktörténeti kutatócsoport kutatója szólal fel Leigázottság és a malenkij robot című előadásával, amelyben videointerjúkat, rövid portrékat is bemutat. Tóth Eszter Zsófia, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa Magyar nők a Gulágon című előadása látható felvételről, majd Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban címmel tart előadást. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárja.
A konferencia záróprogramjaként, az előadásokat követően koszorúkat helyeznek el Millenniumi templom mellett lévő, az első és második világháborús áldozatok tiszteletére állított emlékműnél, amelyet a tervek szerint november 11-én avatnak fel.
A Gulágról
Gulág, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor-rendszerét értjük – írja a Wikipédia. A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Feltételezések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban.
Székelyhon.ro
2016. november 1.
A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro