Félholtra verték, majd vádat emeltek ellene
Ittasan szúrta ki két rendőrautó kerekeit egy férfi még a nyáron Kézdiszentléleken, a rongálásért alapos verést kapott, súlyos sérüléseket szenvedett. A történet azonban nem zárult le ennyivel, a móresre tanított férfit letartóztatták és vádat emeltek ellene. A férfi szerint egy rendőr verte meg baseballütővel.
Részegen indult haza egy helyi bárból július 30-án este a kézdiszentléleki Bartha Antal. Amint lapunknak mesélte, útközben a bicskájával két autónak vágta ki a gumiabroncsait a rendőrőrs előtt. A járművek a helyi rendőrőrs udvarán parkoló rendőrautók voltak.
„Le voltam hajolva, amikor kiabálást hallottam balról, és egy civil ruhás férfi közelített baseballütővel a kezében. Felszólított, hogy dobjam el a kést. Ennek eleget tettem és a fűbe dobtam a zsebkést, de nem állt meg. Nem kérdezett, nem mondott semmit, csak ütni kezdett. Először a fejemet, majd a felsőtestemet és a törzsemet. Az első ütések a fejemen, a következők a belső szervekben okoztak vérzést. Addig ütött, amíg elvesztettem az eszméletemet. A sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyan Kristóf Sürgősségi Kórházban tértem magamhoz” – mesélte a történteket a lapunknak. Elmondta, hogy a verés következtében a lépe megsérült, ezért a szervet műtét során távolították el. A beavatkozás és az azt követő kezelések miatt augusztus 18-áig tartották a kórházban. Ezután előzetes letartóztatásba helyezték, azóta is ott várja az ügye tisztázását – vádlottként.
A hivatalos álláspont eltér a heteket kórházban töltő férfi állításaitól. A Bartha elleni vádiratból kitűnik, hogy azt augusztus 12-én iktatta a kézdivásárhelyi bíróságon a brassói táblabírósági ügyészség, még mielőtt a sérültet kiengedték volna a kórházból. A vádirat szerint a kézdiszentléleki rendőr, B. H. E, aki a rendőrőrs felett lakik, meghallotta a zajt és kisietett megnézni, hogy mi történik. Nem öltözött egyenruhába és nem vette magához a szolgálati fegyverét. A vádirat nem tesz említést arról, hogy bármilyen fegyvernek használható rúd vagy bot lett volna nála. Azt állítja viszont, hogy a rongáláson ért Bartha meglepődve egyenesedett ki és bal kezéből a jobb kezébe áthelyezve a kést rátámadt a rendőrre, majd egy ütésváltást követően az autók körül üldözőbe vette, csakhogy megbotlott és elesett. A rendőr kihasználta a helyzetet: lefegyverezte és ártalmatlanította támadóját. A vádirat szerint Bartha csak akkor csillapodott le, amikor a helyszínre érkező faluőr által a 112-es sürgősségi számon kért erősítés megérkezett Kézdivásárhelyről.
Bartha ellen illegális fegyvertartásért és használatáért, a hatóság megsértéséért, rongálásért, valamint hatósági székhely megrongálásáért indult eljárás. A vádirat szerint a rendőr 7–8 nap gyógyulást igénylő sérüléseket szenvedett, a támadó felépülése az első jelentés szerint 10–15 napig tartott. A dokumentum kitér arra is, hogy Bartha esés közben beverte a törzse mellkasi-alhasi részét a beton járdaszegélybe.
A Bartha Antal ellen még a nyáron elrendelt előzetes letartóztatást múlt héten hosszabbították meg, továbbra sem védekezhet szabadlábon. A férfi meggyőződéssel állítja: hatósági túlkapás áldozata lett. Több beadvánnyal is fordult a kézdivásárhelyi bírósághoz az ellene folyó büntetőeljárásban. Azt kérte, korrekten járjanak el az ügyében, teljes mértékben tárják fel az ügye részleteit és vizsgálják felül a bizonyítékokat is. Nem tagadja a rongálás tényét, azt azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy az őt súlyosan bántalmazó rendőr ellen nem indult eljárás, ezért feljelentést tett ellene.
Jánosi András Székelyhon.ro

Gyulakután nem bánnak mostohán a művelődési élettel
Dicséretre méltónak nevezhető az a kulturális élet, amely néhány éve Gyulakután zajlik, és amelynek méltó partnere az önkormányzat is, hisz nemcsak megteremtette, hanem fenn is tartja ennek feltételeit.
A hazai szocialista „felvirágoztatás” első szakaszában Maros megye egyik kiemelt vidéki települése volt Gyulakuta, ahová nemcsak nagy ipari létesítményt telepítettek, hanem a városi rangra való emelés sem volt titkolt cél. Hogy ez később mégsem történt meg, már más lapra tartozik, de a faluban akkor eszközölt hatalmas építkezési beruházások sorába sorolható az új művelődési otthon is, amelyet a helyiek a hőerőművel egyidősnek tartanak, az 1950-es évek derekán kezdték építeni, és 1959-ben adták át használatra. A tágas ingatlan a falu központi részén emelkedik, és ennek dísze is gondozott udvarával, kis szökőkútjával és a néhány éve emelt székelykapujával. Az előcsarnokból nyílnak a mellékhelyiségek és a rendezvényekkor igénybe vehető konyhahelyiség, majd hatalmas előadóterem tölti ki az épületet.
A legutóbbi korszerűsítési „hullám” 2007-ben kezdődött, amikor nyílászárókat cseréltek, központi fűtést szereltek, a következő évben hang- és hőszigetelést végeztek, majd az épület belsejét is felújították – sorolja Varga József polgármester az elődei által végzett munkát. Magát már szerencsésebbnek érzi, mert sikerült külső forrásokat bevonnia, hogy a községi költségvetés túlzott megterhelése nélkül is folytatni tudja a fejlesztési folyamatot: tavaly a Kisküküllő Térségi Társulás mellett futó LEADER programból közel 100 ezer lejes pályázati támogatást hívtak le a kulturális mozgalom tárgyi feltételeinek megteremtésére. Így vásárolhattak 250 korszerű széket, két rend hang- és fénytechnikai berendezést, 10-10 rend női és férfi népviseletet, valamint egy színpadi függönyt, amelyhez saját erőből egy távirányítással működő függönymozgató rendszert vásároltak. Ugyancsak tavaly további 250 széket vásároltak, amelyből Kelementelkére és Havadtőre is jutott.
Nem hiányoznak a szereplők
A község vezetője szerint jónak nevezhető a település művelődési élete, hiszen a lelkes fiatalok és pedagógusok állandóan tervezgetnek és szerveznek, de mellettük szinte minden korosztály színre tud lépni. A Gyulakutai Ötletes Nők Gyülekezete (GYÖNGY) számos műsort szervez, és a színjátszással is foglalkozó csapat előadásait is nagy érdeklődéssel követik a helyiek. Szavalataival és dalköri tevékenységnek is nevezhető műsoraival a Reménység Idősek Csoportja is sokszor megörvendezteti a közönséget, míg március 8. és 15. megünneplésébe, illetve az adventi műsorokba a helyi református egyházközség Inczédi Zsuzsanna Nőszövetsége is bekapcsolódik. A fiatalok sem maradnak ki a sorból, a Gyulakutai Ifjak Közössége (GYIK) nemcsak előadásokat mutat be, hanem a gyermek- és nőnapok szereplői és szervezői között is ott találjuk őket. Varga Éva tanítónő furulyacsoportot oktat, míg Joó Ibolya vezetésével moderntánc-csoport alakult a közelmúltban.
A gyulakutaiak viszont a néptáncot is szeretik és hagyományaikat ápolják, ezért is működik évek óta sikeresen a helyi Szivárvány néptánccsoport, amely már több külföldi fellépést is maga mögött tud. Ugyanígy itthon is szinte minden rendezvényen fellépnek, a szomszédos községek is meghívják őket. Máté Melinda vezetésével 2012 óta a gyulakutai fiatalok ismét megrendezik az őszi hagyományos és felvonulásos szüreti bálokat, és a Szivárvány néptánccsoporttal együtt minden alkalommal fellépnek a többi fiatalok is a kelementelki szüreti fesztiválon. Idén az Ezer Székely Leány Napján a csíksomlyói Nyeregben a Szivárvány képviselte Maros megyét.
A könyv és sport is megfér benne
A kultúrotthon emeleti részében Bocskai István fejedelemről elnevezett kisebb rendezvényterem is van, ugyancsak a felső szinten működik a megye egyik legjobb vidéki könyvtára, ahol teljes munkaidős személyzet áll a betérők rendelkezésére nemcsak a 16 ezer kötetes könyvállománnyal, hanem több számítógéppel is.
Télen nem csak előadások, próbák zajlanak az épületben, ugyanitt rendezik meg már évek óta februárban azt az asztalitenisz bajnokságot, amely szilárdan tartja a kezdeti félszáz fős résztvevői számot és a színvonalat, és amelyre nemcsak a helyiek, hanem a szomszédos községekből és a megye más településeiről is beneveznek a megmérettetésre vállalkozók.
Juttatnak pénzt a kultúrára is
Az önkormányzat mindennemű kulturális megnyilvánulást felkarol és lehetőségei szerint támogat is – emelte ki Varga József polgármester. Ezt szervezési és anyagi téren egyaránt megteszik, a tárgyi feltételek megteremtése mellett gondoskodnak a kulturális csoportok ellátásáról fellépés esetén, és kiszállásaik megoldását is vállalták. Ugyancsak az önkormányzat gondoskodik arról is, hogy a Szivárvány két oktatójának ne kelljen ingyen dolgoznia a fiatalokkal. A kultúrotthonok megfelelő állapotáról pedig teljes munkaidős önkormányzati munkatárs, „kultúrfelelős” gondoskodik.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro

Így vizsgáztak a Maros megyei igazgatójelöltek
Az iskolaigazgatók versenyvizsgáján részt vevő 257 Maros megyei pedagógus közül 31-et vágtak el a szerdán megrendezett írásbelin, ők már nem vehetnek részt a szóbelin sem. Az általuk megpályázott tisztségeket ideiglenes kinevezéssel töltik majd be pedagógusok, míg jövőben újra megszervezik a versenyvizsgát.
Az igazgatójelöltek hatvan tesztkérdést kaptak, amelyeket a vizsga után ki is értékelt a bizottság egy tesztrács segítségével: a 257 jelentkező közül egy nem jelent meg, kettőnek még folyamatban van a dolgozat javítása, 31 pályázót viszont elvágtak a vizsgán, azaz a végső pontozás alapján nem érték el a hetest – derült ki a tanfelügyelőség honlapján is megjelent eredményekből. Többek között a volt főtanfelügyelőt és államtitkárt, Matei Dumitrut, illetve a magyar pályázók közül Biró Emesét, aki a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségét pályázta meg, Demeter Máriát, aki a szászrégeni Augustin Maior Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázott, Fülöp Józsefet, aki az erdőszentgyörgyi Szent György Szakközépiskola igazgatói tisztségére jelentkezett, Kovács Zoltánt, aki a Gyulakutai Általános Iskola igazgatói székét pályázta meg, valamint Peti Tünde Júliát, aki az oláhszentlászlói Szent Miklós Általános Iskola aligazgatói funkciójára jelentkezett vágták el. A magyar anyanyelvű pályázók azonban általában jól teljesítettek.
Azokba az intézményekbe, ahol senki nem jelentkezett, vagy visszautasították az illető jelentkezését a hiányzó iratokra hivatkozva, illetve nem sikerült a pályázó vizsgája ideiglenesen neveznek ki igazgatót, illetve aligazgatót a versenyvizsga lejárta után, azaz december közepétől. Valószínű, jövőben ismét meghirdetik a versenyvizsgát ezekre a helyekre – tudtuk meg Illés Ildikótól, Maros megye főtanfelügyelő-helyettesétől.
Az írásbelinek három fő része volt, az első logikával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott, a második részében különböző szakterületről származó kérdésekre kellett válaszolniuk, az utolsó húsz pedig iskolamenedzsmenttel kapcsolatos kérdés volt.
Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola igazgatója jó eredményt ért el. „Megtévesztő kérdések is voltak, az volt az érzésem, hogy az volt a helyes válasz, ami spontán beugrott. Szerintem jól voltak összeválogatva, ám nem biztos, hogy minden magyar ajkú jelentkező értett minden szót” – véli Csíki Zsolt, aki szerint a teszt menedzsmenttel kapcsolatos része nagyon jól megfogalmazott kérdéseket tartalmazott, a válaszok között pedig kevés eltérés volt. „Sokat készültem rá, mégis hibáztam én is hármat, nem volt könnyű kiválasztani a helyeset” – tette hozzá az iskolaigazgató. Sok pályázó véli úgy, hogy nem voltak alkalmasak a kérdések, van, aki banálisnak találta azokat. A teszt első, logikai kérdéseket tartalmazó felében többek között ilyen kérdések is szerepeltek: A cipőnek mindig van: a. bőr része, b. fűzője, c. talpa, d. lábtámasza, e. sarka, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy minden újságban találhatók a. képek, b. címek, c. reklámok, d. szerkesztőnek címzett levelek, e. mellékletek.
A pályázóknak ezután egy személyes interjún is részt kell venniük, illetve az önéletrajzukat is átnézi a bizottság. Végleges eredményekre csak december 9-én számíthatnak.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Összefogás az erdélyi muzsikusokért
Mozgalom indult azon idős zenészek megsegítésére, akik betegségük miatt nem tudnak muzsikálni, és gondot jelent számukra a gyógyszerek árának előteremtése, de esetenként még a mindennapi betevő megvásárlása is. A segítségnyújtásra Gyergyószentmiklóson is lehetőség nyílik október 24-én.
Az Erdélyi Táncházzenészek kezdeményezése 2014-re nyúlik vissza. Akkor Gyimesben, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóján fogalmazódott meg, hogy „segíteni kellene azokon az idős zenészeken – valamennyiünk mesterein –, akik elesettségük, betegségük folytán nem tudnak muzsikálást vállalni, eképp az öregeinknek néha a mindennapi kenyér előteremtése is gond”.
2015-ben már készen volt egy brácsaforma kartondoboz, ebbe tehettek tetszőleges pénzadományt a táncházak résztvevői. Az adományokból a rászorultaknak élelmet vásároltak, orvosi ellátásukat támogatták.
„Az idei találkozón eldöntöttük, hogy ez év október utolsó hetében Erdély több városában táncházakat tartunk, és az ebből származó bevételt e szíves célra fordítjuk” – áll az Erdélyi Táncházzenészek közleményében.
Sándor Csaba néptáncoktató szerint nem szabad megfeledkezni azokról a muzsikusokról, akik nélkül sivárabb lenne az erdélyi népzene. Nagy neveket is sorolt: Pikili, az ördöngősfüzesi prímás, a magyarpéterlakai Csiszár Aladár, Csángáló Mezei Ferenc kontrás Szászcsávásról, Moldován István kontrás és Kovács Márton – Puki bőgős Magyarpalatkáról, Duduj Rozália gardonyos Csíkszentdomokosról, Ponci Gyula kontrás Magyarpéterlakáról, Mezei Levente prímás Szászcsávásról, Finánc Zoltán – Vak Zolti bácsi Gyimesközéplokról.
Az öregekért szerveznek táncházat tehát október 21-én Szamosújváron, 24-én Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen, 25-én Kolozsváron, 27-én Székelyudvarhelyen, 28-án Sepsiszentgyörgyön, 29-én Nagyváradon és Désen.
A gyergyószentmiklósi esemény szervezője a Porozó Táncklub partnerségben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központtal és a gyergyói születésű Molnár Szabolccsal, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megálmodójával, vezetőjével. Hétfőn este 7 órára a Szilágyi vendéglőbe várják a népzene- és néptánckedvelőket, muzsikál a Palló, a Cika és a Katorzsa zenekar. A belépődíj tetszőleges, teljes egészében az öreg zenészek javára fordítják.
Balázs Katalin Székelyhon.ro|

Betyárballada és lélekterápia
Már angol nyelvre is lefordították a Betyárkártya ismertetőjét, egyre nagyobb az igény az alfalvi Vargyas Ildikó által készített paklira. A betyárokról és kártyáról azonban mostantól bővebb ismertető is fellelhető, Ildikó párjával, Kürtössy Péterrel jelentetett meg egy míves kiadványt. Az alfalvi képzőművész tehetségét a Gyergyószéki kerek erdő kifestősben is megmutatja.
Még nyomdameleg a Betyárok a magyar kártya lapjain című tanulmánykötet, mely két évvel a betyárkártya után látott napvilágot. Vargyas Ildikó és Kürtössy Péter közös munkája, a házaspár ugyanis úgy gondolta, a kártyakészítést megelőző néprajzi gyűjtőmunka eredményét szívesen megosztanák az olvasókkal is.
Benne szó van arról, hogy mit jelent a kártya az embernek, és mit a magyar embernek, aztán pedig bemutatják a betyárkártyát is. Kiemelik a magyar kártyagyártás ikonikus figuráit, a többi fejezetben pedig a Vargyas Ildikó-féle kártyán megjelenő betyárokról beszélnek. Sorban mutatják be a szájhagyomány és népdalok által életben tartott egykori betyárokat úgy, hogy valós és nem idealizált képet festenek ezekről a személyiségekről. „Nem fényezzük őket, nem akarjuk felmenteni az esetleges bűncselekményeik alól, csupán bemutatjuk a kort, melyben éltek, hogy megértsük, miért jutott betyárútra az az ember, hogyan haladt az életben addig, amíg akasztófára került, vagy békésen elhalálozott, miután jó útra tért” – fogalmaz Vargyas Ildikó. A kötetben ismertető található a színjelekről, a kártya hátlapjáról, az igencsak fontos reverzről, a kártyalapokon megjelenő történetekről.
Motívumok, tekintetek üzenete
Minden fejezet végén egy-egy ornamentikus rajz található, arról a tájegységről, amelyen az adott betyár élt, szűrökről, használati tárgyakról vette le a képzőművész. Ugyanakkor párjával figyelt arra is, hogy a többnyelvű Erdélyben ne csak a magyarokhoz szóljanak, így rövid összefoglaló található a kötet végén román és angol nyelven.
A borítóról Rózsa Sándor betyárkirály néz az olvasóra. Ugyan Ildikó mindig azt a betyárt érezte legérdekesebbnek, akinek életét kutatta, arcát rajzolta, Rózsa Sándor mégis a kedvencek kedvence, ezért esett rá a választás. „Számomra érdekes és tanulságos volt az ő élettörténete. Olyasmiket írnak róla, amely nem szokványos egy betyár esetén. Például azt, hogy senki nem ment el tőle üres kézzel, akinek csak tudott, adott, megszervezte a szabadságharc során a szabad csapatokat, és imádkozott. Tehát egy olyan ember, aki valamilyen kapcsolatot ápol a Teremtővel, nem lehet elvetemült bűnöző. Csak a szemébe kell nézni.”
Marosszentgyörgyön lesz a tanulmánykötet első bemutatója. Miért? Mert oda hívták meg, mondja Ildikó, aki tervezi, akárcsak a kártyát, a kötetet is bemutatná párjával szülőfalujában.
Megtalálni a saját hangot
Vargyas Ildikó képzőművészként, a néprajz iránt érdeklődő személyként ismert a térségben. Odaát, a határon túl, a Duna-kanyarban egyéb kvalitásait is ismerik, ezekből „hozott haza” kifestőst készítve, azt kicsiknek-nagyoknak ajánlva terápia gyanánt.
A csíkszeredai művészeti líceum elvégzése után rájött, a művészet szép, de nem elég, olyasmit szeretne hozzá tanulni, ami az emberi lélekkel kapcsolatos. Párhuzamosan végezte a művészetit és a teológia szakot, aztán vizuális kommunikáció, tárgy- és környezetkultúra szakon tanult, annak módját kereste, hogy az emberek életébe becsempéssze a művészetet, hogy örömmel forduljanak bármilyen alkotói folyamat felé. Ehhez kellett a képzőművészet terapeuta szak elvégzése, és a választott kutatási és szakdolgozattéma: a népművészeti tevékenység lelki egészségre gyakorolt hatása.
Mindezen információkat ha összerakjuk, és hozzátesszük, hogy oktatóként a diákjainak a kifestősöket nem internetről töltötte le, hanem ő rajzolta meg, kikerekedik a második, szintén frissen megjelent kiadványának a képe. Ennek címe a Gyergyószéki kerek erdő, benne a közismert népdal található, hozzá pedig kifestős, szép székely motívumokkal, székely emberekről megmintázott figurákkal.
Még nem tudja, miként fogja ezt értékesíteni, csak azt, hogy minél több emberhez el szeretné juttatni. Többszörös oka van erre: egyik, mert hiszi, hogy az alkotás, festés lecsillapítja a lelket, tudja, hogy a székely motívumok folytonosságot teremtenek az ősök és ma élők között, gyökerek, amelyek az önismeretet segítik, az egészséges személyiségfejlődés feltételei. És az okok között szerepel az is, hogy tudja: a színezés közben az éneklés sem egy pótcselekvés. „Színezzünk, és közben ne feledkezzünk meg az éneklésről sem! Zajoktól túlzsúfolt világunkban szinte elfelejtjük, hogy nekünk is van hangunk. A régi embereknek minden életállapotra volt énekük. Amikor olyan dolgok történtek, amelyek teljes egzisztenciájában rengették meg a személyiséget, amikor elfogytak a szavak, nem maradt más, csak az éneklés” – figyelmeztet ajánlójában Vargyas Ildikó egy utat mutatva ahhoz, hogyan lehet harmóniába kerülni saját magunkkal, a többiekkel, a teremtéssel.
Balázs Katalin Székelyhon.ro

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés
Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezése (Kolozsvár, 2016. október 13.) 
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az MTA BTK Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete közös rendezvényen emlékezett Kolozsváron, október 13-án az erdélyi magyar történetkutatás „nagy mestere”, Jakó Zsigmond professzor születésének 100. évfordulójára. A centenáriumi megemlékezés a Házsongárdi temetőben Jakó Zsigmond sírjának koszorúzásával vette kezdetét, melyet délután az EME Jókai utcai előadótermében az ünnepi konferencia előadásai követtek. A résztvevőket az MTA BTK főigazgatója, Fodor Pál és az EME elnöke, Sipos Gábor köszöntötte, az MTA alelnöke, Vékás Lajos pedig levélben üdvözölte. Az ülést Zsoldos Attila akadémikus vezette le. Az előadások három nagyobb témakörben járták körül Jakó Zsigmond történészi pályáját, levéltár- és tudományszervező szerepét, illetve iskolateremtő tevékenységét. A magyarországi és erdélyi történetkutatás jeles képviselői (többen közülük Jakó Zsigmond tanítványai) Jakó professzor tudósi és emberi arcélének megannyi vonását idézték fel a személyes élményekkel is tarkított, igényes, de ugyanakkor a hallgatóság számára is élvezhető bemutatókban. Az előadásokat a Jakó Zsigmondról készülő portréfilm több részletének vetítése, továbbá a Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez és a Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére című kötetek bemutatója zárta. Előbbit Zsoldos Attila, utóbbit Sipos Gábor méltatta. A rendezvény utolsó mozzanataként pedig Sipos Gábor az MTA BTK Történettudományi Intézete és az EME közötti szoros együttműködés kialakításáért, valamint a szakmai kapcsolatok elmélyítéséért Gr. Mikó Imre-emléklapot adott át Fodor Pál főigazgatónak. Október 14-én a Bihar megyei Micskén az MTA BTK TTI, a KAB, az EME és a helyi önkormányzat képviselői megkoszorúzták Jakó professzor egykori szülőházán elhelyezett emléktáblát. Ez tekinthető Jakó Zsigmond születésének századik évfordulója alkalmával szervezett, és az MTA székházában szeptember 23-án kezdődött rendezvénysorozat záró mozzanatának. eme.ro

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Ortutay Elemér üldözött kárpátaljai görögkatolikus papról rendeztek emlékkonferenciát Beregszászon
A szovjet időszakban évtizedeken át üldözött kárpátaljai magyar görögkatolikus pap, Ortutay Elemér életéről és a kárpátaljai görögkatolikus egyházban betöltött szerepéről tartottak emlékkonferenciát születésének 100. évfordulója alkalmából október 13-án Beregszászon.
A „Holnap is felkel a nap” – Kárpátalja a 20. században egy görögkatolikus pap élettörténetén keresztül címmel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán megtartott tanácskozás résztvevőit köszöntő beszédében Demkó Ferenc, a beregszászi magyar görögkatolikus esperesi kerület helynöke elmondta: Ortutay Elemér, a hitvalló görögkatolikus pap élete és munkássága a mai fiatalok számára már történelem, de emléke elevenen él a középkorú és idősebb kárpátaljai görögkatolikus papokban, akik a tanítványai voltak a múlt század ’80-as, ’90-es éveiben. Ezért fontosak az olyan rendezvények, mint a beregszászi emlékkonferencia, amelyeken lehetőség nyílik arra, hogy a felnövekvő nemzedékek, a szeminaristák megismerhessék Ortutay Elemér életét, megtörhetetlen, félelmet nem ismerő, állhatatos jellemét, kitartását a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetekben is, és példájából erőt meríthessenek a jövőre való felkészülésük során – mutatott rá.
A konferenciát megnyitó beszédében Grezsa István, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos hangsúlyozta: a száz éve Ungváron született Ortutay Elemér Boldog Romzsa Tódor és Orosz Péter mellett azon nagy kárpátaljai görögkatolikus papok közé tartozik, akik nemcsak Kárpátalján, hanem az anyaországban is a görögkatolikus hitvallás, erkölcsiség példaképei. Természetes tehát, hogy Magyarország kormánya a kárpátaljai magyar görögkatolikusságot mindenben támogatja és támogatni fogja, hiszen a református és a római katolikus egyházakhoz hasonlóan a görögkatolikusok is a magyar kormány stratégiai partnerei – tette hozzá. Majd megjegyezte, hogy a tervezett beregszászi magyar görögkatolikus központ létrehozásánál is számíthat a közösség Magyarország kormányának a támogatására
Előadásában Marosi István, a Rákóczi főiskola görögkatolikus lelkésze azt hangsúlyozta, hogy Ortutay Elemér mindig is magyarként élt és tevékenykedett szűkebb pátriájában. Hű maradt magyarságához azt követően is, hogy 1949-ben letartóztatták, és 1956-os szabadulásáig vorkutai szovjet lágerekben raboskodott. Magyarként tartotta számon a környezete is, jóllehet anyanyelvi szinten beszélt ruszinul, valamint ukránul, és az általa az illegalitásban, majd a görögkatolikus egyház működésének 1989-es újraengedélyezése után legálisan felkészített görögkatolikus papok mintegy 80 százaléka ukrán nemzetiségű volt.
Ortutay Elemért Budapesten élő lánya, Ortutay Mária emlékező előadásában magánemberként mutatta be. Elmondása szerint édesapja példamutató családapa és férj volt, aki az őt és családját ért kemény megpróbáltatások ellenére nagy odaadással nevelte öt gyermekét.
Szabó Konstantin görögkatolikus pap, prefektus, Ortutay Elemér tanítványa az MTI érdeklődésére elmondta: Kárpátalja görögkatolikus hitű magyarsága nem felejtette el Ortutay Elemért. Hangsúlyozta: emlékének, szellemi hagyatékának megőrzéséről gondoskodnak azok a jelenleg is szolgálatban lévő görögkatolikus papok, akik a tanítványai voltak, és ezt a célt szolgálja az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium is a Rákóczi főiskolán. Jelezte, Ortutay Elemér szellemi hagyatékának jelentős része még nincs feldolgozva, és ez a munka a fiatal kárpátaljai magyar görögkatolikus értelmiségiekre vár.
Ortutay Elemér (Kövesliget, 1916. június 2. – Ungvár, 1997. január 25.)  1949-től 1956-ig börtönben volt. magyarkurir.hu

Közel egymillió eurót kap adósságrendezésre a Partiumi Keresztény Egyetem
Legtöbb 300 millió forint, azaz közel egymillió euró vissza nem térítendő támogatást hagyott jóvá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adósságrendezésére, közölte pénteki tanévnyitó-beszédében a most ünnepélyesen is beiktatott új rektor, Pálfi József – számol be Vásárhelyi-Nyemec Réka a krónika.ro-n.
A Krónikához eljuttatott kivonat szerint a testület erről október 7-én döntött, az egyhangúlag megszavazott határozat alapján pedig ezt a keretösszeget a kolozsvári székhelyű alapítvány saját forrásainak a terhére biztosítja majd az egyetem helyzetének „naprakész tisztázását követően”. Hangsúlyozzák, hogy a pénz felhasználása a magyarországi állami támogatást kezelő kuratórium elnökének jóváhagyásával történhet, kizárólag a PKE tartozásainak törlesztése céljából.
Az 1990-ben alapított helyi Sulyok István Református Főiskola jogutódjaként 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált tanintézet, mint ismeretes, mintegy 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel a felelőtlen gazdálkodás miatt. Amikor a fenntarthatóságot fenyegető problémák tavaly napvilágot láttak, János Szabolcs és Berei Annamária gazdasági igazgató lemondott tisztségéről, hogy az azóta már a Sapientia felügyelete alá vont – de önállóságát megőrző – felsőoktatási intézetet új vezetőség szervezze át.
Pálfi rámutatott, hogy a tavasszal elfogatott reformok révén elért megtakarítások és az alapítványi támogatás lehetővé teszi a „hosszú távú fejlődés biztosítását és a pénzügyi helyzet konszolidálását”. Jelezte, adósságuk egy részét – köztük a román állam felé felhalmozott tartozást – már törlesztették, a bankhitelek visszafizetését pedig már újraütemezték. „Konkrét adatokat azért nem mondhatok, mert bár a 2015-2016 tanév lezárult, de a számvetések, mérlegek, egyenlegek csak az elkövetkező hetekben készülnek el. Csak akkor tudok konkrét összegeket mondani, miután ez megtörténik, és rákerül a megfelelő pecsét és aláírás” – magyarázta a Krónikának a rektor.
A tanévnyitó alkalmával egyébként az is kiderült, hogy Szabó Simon lett a PKE gazdasági igazgatója, Pálfi pedig azt is elárulta, hogy a Sapientia Alapítvány kuratóriuma további 200 millió forint támogatást folyósít majd számukra az oktatáshoz szükséges ingatlan-beruházásaikhoz – írja a
krónika.ro. Erdély.ma

Botrányt keltett a vándorcirkusznál kitűzött magyar zászló
Megbírságolta egy vándorcirkusz tulajdonosait a Dâmbovița megyei prefektus, mert a megyeszékhely Târgovișten egy áruház parkolójában felállított sátruk tartóoszlopaira Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok zászlajait tűzték ki – közölte a News.ro portál pénteken.
Antonel Jîjîie prefektus a „legkisebb kiszabható” 2500 lejes bírságról állított ki jegyzőkönyvet a román zászlótörvény alkalmazási útmutatásait rögzítő, 2001-ből származó kormányhatározatra hivatkozva. A Targovistenews.ro portál azt írta: a New York cirkusz tulajdonosai az idegen zászlók kitűzésével botrányt keltettek Târgoviștén. Az internetes újság beszámolója szerint a törvénysértésről a 112-es sürgősségi hívószámon érkezett lakossági bejelentés, ezért egy rendőrjárőrt küldtek a helyszínre.
A cirkusz „magyar származású képviselőinek” magyarázata még az intézkedő rendőröket is meglepte, mert azt mondták nekik, hogy ők egy kft., és azt csinálnak, amit akarnak – állítja a helyi hírportál.
A román zászlótörvény szerint más államok lobogóit az ország területén csak Románia zászlajával együtt, kizárólag külföldi hivatalosságok látogatása, nemzetközi találkozók vagy ünnepségek alkalmából, hivatalos épületeken, vagy a helyhatóságok által kijelölt köztereken szabad kitűzni.
MTI Székelyhon.ro

Kísérletező formák, sokszínű tartalmak (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
A nyitónap hajnalig tartó táncházzal zárult, tegnap reggel mégis megtelt a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér a szakmai kiértékelőn, és a tánctechnikai műhelygyakorlat is sokakat vonzott. Az erdélyi hivatásos táncegyüttesek Sepsiszentgyörgyön tartott találkozója első két napján a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a székelyudvarhelyi társulat mutatta be produkcióját, ma a csíkszeredai és a nagyváradi együttes lép színpadra, a rendezvény holnap a hagyományos gálaműsorral ér véget.
Nem verseny, még csak nem is olyan seregszemle, ahol bármilyen tekintetben rangsorolnák az együtteseket, mégis van egy bizonyos véleményező jellege a rendezvénynek, amelyen a szakemberekből álló zsűri értékeli az alkotók és az előadók munkáját,  jobb esetben ez a kettő egybefonódik. A zsűri tagjai – Kocsis Enikő koreográfus, táncpedagógus, Kutszegi Csaba tánckritikus, Makovinyi Tibor táncművész, koreográfus, táncpedagógus, Nagy B. Sándor dramaturg, lapunk munkatársa, Sardar Tagirovsky színházi rendező, Simó Júlia ruhatervező-ruhakészítő és Szép Gyula zenei szakirányító, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – arra törekszenek, építő kritikával segítsék az alkotókat és előadókat abban, hogy érthetőbb, az üzenetet tisztán megfogalmazó és megvalósító minőségi előadásokat hozzanak létre. Ha paródiát hirdetnek, az legyen patinás, magasztos, ne poénok zavaros egymásutánisága, jelenjenek meg jól felismerhető karakterek, a formai arányok feleljenek meg a szándékban megfogalmazott tartalomnak – foglalható össze a Maros Művészegyüttes  Könczei Árpád rendezte, Most múlik című előadásának véleményezése. A Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegzőjéről elhangzott: az előadás elérte célját, a szándék szerinti üzenet tiszta, az előadók maguk hordozzák azt, ami Erdély. A női kar kiváló, szuggesztív, a fiúk csapata is összefogott, a díszlet szervesen összefonódott az előadókkal, a produkció erőssége a zene, de a vetítés túlzsúfolttá teszi az előadást, amely amúgy is túl sűrű, néhol a kapcsolódási pontok követhetetlenek – fogalmaztak. Az első két előadásról az E(h)tűd című fesztiválújság is beszámol, a tegnap esti előadás szakmai kiértékelőjére visszatérünk. A szakszerű megállapítások egy része szolgálhat akár általános tanulságul is bárkinek, aki színpadi alkotó, illetve előadó, a hivatásos táncegyüttesek találkozójának rangját az őszintén megfogalmazott kritika is emeli. A látvány pedig, amelyet a társulatok a négy nap alatt nyújtanak, azt jelzi: a néptánc, a magyar táncművészet olyan anyanyelv és kifejezőeszköz, amely legbecsesebb értékeink közé tartozik.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki diákokat is díjaznak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közzétette az idei Mákvirág-, Bolyai Farkas- és Kós Károly-díjat elnyert diákok, valamint az Apáczai-díjjal kitüntetett pedagógusok névsorát, az ünnepélyes díjátadást ma tartják a szovátai Teleki Oktatási és Módszertani Központban. 
A Mákvirág-díjra, vagyis A megye legjobb IX., X., XI. és XII. osztályos tanulója címre azok a középiskolás diákok pályázhattak, akik kiváló eredményeket értek el tantárgyversenyeken, kulturális és sportrendezvényeken, valamint példás magatartásúak. Háromszékről ezüstdíjban részesül Dáni Eszter, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum X. osztályos diákja, bronzdíjat kap Kádár Attila, a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum XI. osztályos tanulója, és szintén a Mákvirág-díj ezüstfokozatát kapja Bod Réka Barbara, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős diákja.  Az RMPSZ Tehetséggondozó Tanácsa 2011-ben hozta létre a Kós Károly-díjat a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén kiemelkedő eredményeket elérő középiskolás diákok számára. A díj elnyeréséhez összeállított pontozási rendszer figyelembe veszi a diákok országos és Kárpát-medencei versenyeken elért kimagasló eredményeit, valamint az elektronikus sajtóban, országos lapokban, folyóiratokban vagy éppen önálló kötetben megjelent egyéni alkotásokat is. Az országosan kiosztott három Kós Károly-díjas diák között szerepel Komán Attila is, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzőse, Erdély Judit tanítványa. Az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végző pedagógusokat kitüntető, kétévente kiírt Apáczai-díjra idén ötvenheten pályáztak, közülük egy pedagógust díszoklevéllel, kettőt-kettőt Apáczai-díjjal, illetve az Apáczai-díj aranyfokozatával jutalmaznak, háromszéki díjazott nincs közöttük. Idén a matematika terén elért kiemelkedő eredmények értékeléséért létrehozott Bolyai Farkas-díjnak sincs háromszéki kitüntetettje.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Veress Zsuzsa festészeti kiállítása a Vigadóban
November közepéig látogatható az e héten a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában megnyílt Veress Zsuzsa Marosszentgyörgyön élő festőművész A színek labirintusa című kiállítása, amelyen tizenhat absztrakt festményt tekinthetnek meg az érdeklődők.
A Vigadó Galéria évadnyitó tárlatán a jelenlevőket házigazdaként Lung László Zsolt színművész, az intézmény igazgatója köszöntötte, majd Ilarie Gheorghe Opriş, a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületének elnöke a festő munkásságát, Szöllősi Tamás restaurátor, a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet elnöke a tárlatot méltatta. Veress Zsuzsa 1955. december 26-án született Marosvásárhelyen. Festeni harminc évvel ezelőtt kezdett, de néhány próbálkozást követően abbahagyta az alkotómunkát. Csongor fia unszolására nyolc évvel ezelőtt vett ismét ecsetet a kezébe, és elvégezte a Marosvásárhelyi Népművészeti Iskolát. Az amatőr festőművész 2010 óta tagja a Képzőművészek Szövetségének, 2013 óta pedig a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületének. Az utóbbi két évben több művésztáborban vett részt, és ő is szervezett alkotótáborokat. Első egyéni kiállítását 2010-ben a marossárpataki falunapok alkalmával rendezték, munkáit azóta számos hazai és nemzetközi, egyéni, illetve közös tárlaton állította közszemlére.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Poros polcok helyett életteli programokat a Kálnoky-kastélyba
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a sokarcú irgalmasságról
Péntek délután a Katekétikai Központ kezdeményezésére a Püspöki Palota dísztermében bemutatták a Sokarcú irgalmasság- Vallomások, interjúk, tanulmányok című kötetet.
A kolozsvári Verbum kiadó gondozásában megjelent könyvben olyan világi személyek, papok és szerzetesek szólalnak meg, akik nemcsak és nem elsősorban beszélnek az irgalmasságról, a felebaráti szeretetről és a szolidaritásról, hanem meg is élik ezt.
Az érdeklődőket üdvözlő Exc. Böcskei László megyés püspök bevezetőjében azt emelte ki: egy olyan rendkívüli időben, az Irgalmasság Évében vagyunk, amikor Ferenc pápától arra kaptunk bátorítást és buzdítást, hogy jobban odafigyeljünk arra, amit Isten a rendelkezésünkre bocsátott, amivel megajándékozott minket. Kiváltképpen tudjuk értékelni a szépet és a jót, és arra törekedjünk, hogy mindezt másokkal is megosszuk, továbbadjuk. Hangsúlyozta: a váradi római katolikus egyházmegye próbálja komolyan kivenni a részét e kegyelmi időszak megünnepléséből, olyan ötletek és rendezvények révén, melyek kimozdítják a résztvevőket a megszokottból, a hétköznapok rutinjából, és segítenek abban, hogy lépéseket tegyenek meg az új felé. Felidézte, hogy az elmúlt periódusban az októberi kivételtől eltekintve minden hónap első csütörtökje zarándoklati nap volt a Székesegyházba, és azt tapasztalta, hogy a plébániák örömmel szervezik meg ezeket az utakat, és a hívek lelkileg feltöltődtek annak köszönhetően, hogy átléphettek a Szent Kapun, megérinthették, megcsókolhatták tiszteletük és hitük jeleként. Úgy fogalmazott a főpásztor: szembesültek azzal a nagy igazsággal, hogy Isten mindig közelít hozzánk, megszólit és nem kerülhetjük el a látogatását. Ne fáradjunk tehát bele a keresésébe, tudjunk örülni annak, hogy felfedezhetjük az ő jóságát, irgalmas szeretetének megannyi megnyilvánulási formáját - tanácsolta, hozzátéve: az irgalmasság gyakorlása nem sajnálkozás, hanem közösségvállalás.
Könyv lett
Szőcs Csaba, a Verbum kiadó vezetője arról beszélt, hogy a bemutatott kiadvány az újjáélesztett Keresztény Szó- sorozat második kötete. Bereczki Szilvia segítő nővér, a kötet szerkesztője azt mondta: tulajdonképpen nem könyvet akartak eredetileg. Az foglalkoztatta őket, hogy nemcsak magánszemélyként, hanem kiadóként, szerkesztőként miként tudnának hozzájárulni az Irgalmasság Évének hitelesebb megéléséhez. Külön kihívást jelentett számukra, hogy az irgalmasságról ugyebár nem beszélni kell, hanem megtapasztalni, átélni, cselekedni kell ezt. Végül tavaly november egy tematikus számmal jelentkezett a Keresztény Szó, melyben azok a személyek kaptak lehetőséget, akik hivatásszerűen élik meg az irgalmasságot. A lelkesedés tüze azonban ezzel nem aludt ki, így idén februárban egy másik tematikus számmal is jelentkeztek, melyben ezúttal azok a szerzetesek jutottak szóhoz, akik küldetésszerűen viselik az irgalmasságot. A két tematikus lapszámból már összeállhatott volna egy könyv, de nem akarták, hogy ez csupán a már közölt vallomások füzére legyen, vagy egy lexikon, ezért más, az irgalmassággal kapcsolatos témáknak is helyet biztosítottak, illetve képeket, szimbólikus illusztrációkat is beiktattak, valamint az irodalomkedvelőkre gondolva néhány költeményt. A könyv címére utalva megjegyezte: természetesen nem akartak ellentmondani a Szentatyának, aki szerint az irgalmasságnak egyetlen arca van, maga Krisztus, hanem épp ellenkezőleg, megerősíteni akarták ezt a gondolatot, arra irányítva a figyelmet, azt sugallva: az evangélium olvasásával, vagy a szentmisére járással tulajdonképpen arra összpontosítunk, hogy mit tesz Jézus, hogy van jelen most is az emberek közt, gyógyít, vigasztal, ad erőt és mutat magatartásával követendő példát.
A továbbiakban Benedek Ramóna, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum hitoktatója és Szerafina vincés nővér beszéltek szívhez szólóan arról, mit jelent az irgalmasság gyakorlása és továbbadása a dolgos hétköznapokban.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A Teleki család archívumát ismertető kiállítás nyílt a Teleki Tékában
A Teleki – Bolyai Könyvtár időszakos kiállító termében új tárlatot nyitottak péntek este: a Maros megyei könyvtár, a Teleki Téka és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében a Teleki család levéltárának egy keresztmetszete látható.
A  kiállítás látogatói korabeli dokumentumokat, leveleket, fényképeket, képeslapokat, jogi iratokat, tulajdonleveleket, meghívókat, adományleveleket, végrendeletek fotómásolatait tartalmazó pannókat tekinthetnek meg. A kiállításmegnyitón Kovács György, a Teleki Téka megbízott vezetője köszöntötte a vendégeket, meghívottakat, a Teleki család tagjait. Arról beszélt, hogy rendhagyó a tárlat, más mint ahhoz a közönség szokott.
„Reméljük, vándorkiállítás lesz belőle, már kulturális intézményekhez is eljut” – hangsúlyozta. Monica Avram, a Maros megyei könyvtár igazgatója a két intézmény – a könyvtár és a Magyar Országos Levéltár – közötti, határokon átnyúló együttműködésének jelentőségét emelte ki.
A személyiség és a történelem viszonyát boncolgatta Balogh Béni, a Magyar Országos Levéltár tudományos titkára, aki a Teleki családból Teleki Mihály alakját emelte ki és mutatta be több leírás alapján. A kancellárt Cserei Mihály negatívan ítélte meg, Bethlen Miklós éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett róla, hogy nagy veszteség érte az országot a halálával. Trócsányi Zsoltnak sikerült Teleki arcképéről eltüntetni a sátáni vonásokat – mondta Balogh, aki felolvasott egy részletet Teleki Mihály utolsó, feleségéhez, Veér Judithoz Törcsváron írt leveléből is.
Éppen száz éve annak, hogy 1916-ban a Teleki család úgy döntött, hogy a Marosvásárhelyen őrzött családi archívumot Magyarországra menekíti. A most megnyílt tárlatnak ez a száz éves évforduló adta az egyik apropóját – mondta Weisz Szidónia, a tárlat ötletgazdája és kurátora. A témaválasztás másik aktualitása abban rejlik, hogy még mindig sokan keresik – laikusok és tudományos kutatók  – a Teleki-gyűjteményt a Tékában. A harmadik motivációja a kiállításnak az volt, hogy a hatalmas gyűjtemény még mindig kútfő és erőforrás a történelem kutatói számára.
A kiállított pannókon az archívum története olvasható, a somkeréki Erdélyi család levéltáráról, a Teleki család levéltárosairól – Farkaslaki idős Hincs Miklós, Nagysolymosi Koncz József és Dersi ifjú Biás István – személyéről olvashatunk, valamint az irattípusokról. A tárlókban azok a dokumentumokat, kiadványokat állították ki, amelyeket a Teleki – Bolyai Könyvtár őriz. maszol.ro

Hivatalosan is megnyitották az új tanévet a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016–17-es tanévének hivatalos, ünnepélyes megnyitóját október 14-én tartották Nagyváradon
Szomor Abigél frissen kinevezett egyetemi lelkész igehirdetésével kezdődött az esemény, majd Pálfi József rektor köszöntötte a jelenlévőket: az akadémiai szféra képviselőit, az elsőéves hallgatókat, hozzátartozóikat, az egyetemi polgárságot – oktatókat, hallgatókat, alkalmazottakat –, a politikai és gazdasági élet, valamint a sajtó képviselőit. 
Tőkés László püspök, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke igei alapú köszöntőbeszédében az alig elmúlt idők súlyos terheire emlékeztetett, a csauseszkánus diktatúra és posztkommunista nacionalizmus éveire, amikor már-már a felszámolás küszöbére ért az erdélyi-partiumi magyarság. „Mindeddig megsegített bennünket az Úr” (1Sám 7.12) – idézte a Szentírást, nem hallgatva el, hogy a szekularizáció és elanyagiasodás éveiben mily sokan hódoltak a hatalom bálványainak. De a rendszerváltásnak hitt és mondott momentum után sem sikerült mindent helyrehozni. Kisebbségi érdekvédelmünk és közképviseletünk politikai kudarcai közismertek oktatási téren is, hiszen nemhogy a felszámolt állami magyar egyetemet nem tudta visszaküzdeni a különböző román kormányok szekerét gyakran tologató RMDSZ, de még csak teljes körű anyanyelvi közoktatásról és intézményi hálózatról sem beszélhetünk, 26 évnyi parlamenti politizálás után sem. Az erdélyi magyarság alapvető igényeinek kielégítésére sem volt kapható a többségi románság. Ezért is illeti elismerés a magyar államot, amely erejéhez mérten próbálta és próbálja pótolni azt, amit a román állam nem hajlandó megadni magyar nemzetiségű adófizető polgárainak. 
Az európai parlamenti képviselő röviden vázolta az alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatás létrejöttének útját s az elért eredményeket, nem hallgatva el, hogy a 2008-ban elsőként akkreditált romániai magyar egyetem, a PKE pár ével ezelőtt válságba került. Egy velejéig korrupt romániai társadalomban, zavaros és kaotikus közállapotok mellett, a törvényi keretek folytonos ingatagsága közepette visszaütött a nagyvonalú, felelőtlen gazdálkodás. Ezért a már időközben beindult egyetemi reformmal egy időben a válságkezelés is megindult, a megújulás és talpra állás reményével. Az alapító elnök méltatta mind a magyar kormányzat, mind a Sapientia Alapítvány, mind a testvérintézmények és önzetlen támogatók segítő hozzáállását. 
Kitért korunk néhány nagy kihívására is, hiszen a ránk szakadt migrációs hullámon túl élesen vetődik fel a helyben maradás kérdése. Egyetemeink nem csupán a tudományosság fellegvárai kell legyenek, hanem közösségmegtartó entitások is. Sem ország- és nemzetépítő nagy elődeinkre nem hozhatunk szégyent, sem a most mellénk álltakra – mondotta Tőkés László. Országos feladat és nemzeti ügy a ki- és elvándorlás megállítása, „nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, így zárva köszöntőbeszédét: „Múltunk ás remélt jövőnk kötelez. Kérjük Istent, és mi magunk is legyünk ’munkatársai’ ebben, hogy féltve szeretett tanintézetünk tovább épüljön és erősödjön, és az itt folyó tanítás és tanulás, hitünk és tudásunk népünk és Anyaszentegyházunk javára megteremjék áldott gyümölcseiket!”
A továbbiakban megtörtént a Partiumi Keresztény Egyetem idén megválasztott új rektorának ünnepélye beiktatása Dávid Lászlónak, a Sapientia EMTE rektorának levezetésében. Pálfi József docens, a teológiai tudományok doktora székfoglaló beszédében hitvalló emelkedettséggel kötelezte el magát az erejéhez mért helytállás mellett. Az ünnepi köszöntések rendjén Szilágyi Péter nemzetpolitikai helyettes államtitkár az egyetemfenntartó magyar állam nevében szólt a gyülekezethez, majd Jávor András, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese és Nagy Éva, a román tanügyminisztérium képviselője kapott szót. Az elsőéves hallgatók fogadalomtételét követően a történelmi magyar egyházak képviselői adták áldásukat az egyetemre és annak egész közösségére.
Hangulatteremtő momentumokkal a Kovács Gábor vezényelte szegedi Argenteus vegyeskar, illetve a Benedek Árpád irányította nagyváradi Csillagocska néptánccsoport ének- és zenekara szolgált a tanévnyitón, amely a nemzeti imádsággal ért véget – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma

A Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek Agyagfalván
Az 1848-as Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek vasárnap Agyagfalván, ahol a hagyományőrző huszárok lerótták tiszteletüket az ősök előtt. A felszólalók az összetartozás, a közösség fontosságát hangsúlyozták.
A megemlékezés istentisztelettel kezdődött a helyi református templomban, majd Farkas Mózes bögözi polgármester köszöntötte a jelenlévőket a közeli kultúrotthonban.
„Fejet hajtani, megemlékezni, együtt lenni, ünnepelni és ebből erőt meríteni gyűltünk össze. Fejet hajtani és megemlékezni azokról az elődökről, akik történelmet írtak cselekedeteikkel, hozzáállásukkal, magatartásukkal” – fogalmazott beszédében Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, múltunkat hordozza minden, ami körülvesz minket, legyen szó épített örökségről, néptáncunkról, népzenénkről, kultúránkról. Ezek közös értékek, amelyekre támaszkodni lehet, hogy tudjuk, merre haladjunk. Kijelentette, a közösség a legnagyobb érték, hiszen szülőföld csak akkor van, ha az itt élők érzik az összetartozást. „Csak úgy van jövőnk, és csak úgy tudjuk megtartani, illetve gyarapítani a szülőföldet, ha képesek vagyunk összefogni. Tudom, hogy ezt meg lehet valósítani, hiszen szabadságharcosok leszármazottai vagyunk” – fogalmazott Bíró.
Antal István parlamenti képviselő rámutatott, a székelyek több mint 500 évig Agyagfalván hozták meg fontos döntéseiket, és ennek ma is így kellene lennie. Úgy véli, a falu határában épülő emlékház – amely a tervek szerint két év múlva készül el – tökéletes helyszíne lehet az ilyen tárgyalásoknak. A beszédek, illetve az agyagfalvi általános iskola diákjainak alkalomhoz illő műsora után az emlékezők a település határában lévő szoborcsoporthoz vonultak, ahol nagyjából nyolcvan hagyományőrző huszár sorakozott fel. Elhelyezték koszorúikat az emlékmű talapzatánál, majd elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro

Elkezdte tevékenységét a Vályi Gyula Matematikai Társaság
Megnyitotta idei tevékenységi körét a Vályi Gyula Matematikai Társaság, amelyet a neves marosvásárhelyi matematikus, egyetemi tanár elhunytának 103. évfordulója alkalmából szerveztek meg idén. Átadták a legkiemelkedőbb matematikai eredményeket elért diáknak járó Vályi Gyula emlékdíjat is.
Az ünnepség a 2012-ben a Vályi Gyula Matematikai Társaság támogatásával emelt szobornál koszorúzással kezdődött, majd a matematikus Bolyai Farkas Gimnázium udvarán elhelyezett emléktáblájánál is koszorúzással folytatódott. Ezután az iskola amfiteátrumában gyűltek össze az ünneplők és a társaság matematikai körein, versenyein részt vevő diákok. Domokos József, a Vályi Gyula Matematikai Társaság elnöke tekintett vissza a szervezet elmúlt évi tevékenységeire, illetve Szabó Zoltán Jöjjünk versenyezni című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Sebestyén Júlia tanárnő a Vályi Gyula emlékdíjról beszélt, amelyet Sebestyén Dénes ajánlására hoztak létre  a matematikus elhunytának századik évfordulóján. Az emlékérmét, amelyet a Kántor család tervezett, minden évben egy gyerek kaphatja meg, az, aki a legtöbb matematikai versenyen a legjobb eredményeket érte el – magyarázta a tanárnő. Ebben az évben Bartha Zágoni Bernadettet illette meg az emlékdíj és a vele járó ajándék. A nyertes számos országos, nemzetközi, illetve megyei matematikai versenyen első helyezést ért el.
„Nagyon szoros volt a verseny, összesen tíz pályázó közül kellett választani, az első helyezettel fej fej mellett haladt Kiss Anita is, az emlékdíj tavalyi nyertese, de idén csak második lett. A harmadik hely pedig Osváth Katalint illette meg ebben az évben – mondta a társaság elnöke, Domokos József, majd átadta a nyerteseknek, valamint a résztvevőknek járó díjakat.
A Vályi Gyula Matematikakör 5–8. osztályos tanulóknak szervez tevékenységeket, heti rendszerességgel tart matematikai köröket, jövő áprilisban pedig megszervezik a 23. Vályi Gyula Emlékverseny Diákkonferenciát is, illetve a tantárgyversenyek megyei szakaszának győztesei számára felkészítő tábort, a Sapientia – EMTE támogatásával pedig Erdős-Neumann matematikai tevékenységet is szerveznek 9-12. osztályosok számára – részletezte a terveket lapunknak  Domokos József. „Csak a tanórákon való felkészülés nem lenne elég ahhoz, hogy kimagasló eredményeket érjenek el a diákok a különböző versenyeken, ezért fontosak ezek a foglalkozások” – tette hozzá az elnök. Összesen tizenhat matematikatanár foglalkozik a gyerekekkel, általában húszfős csoportokban, de volt, hogy negyvenen is feliratkoztak egy-egy körre, főleg az ötödikesek körében népszerű a tevékenység. 
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Már nem csak az utak révén kapcsolnák össze Hargita és Maros megyét
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. A szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük van a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre – állapították meg a két megye elöljárói.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos, örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – vélekedett Gáll. A választás nem véletlenül esett Petőfire és végső csatájának helyszínére, Fehéregyházára: július 31-én Székelyföld mindhárom megyeelnöke tiszteletét tette a költő halálának 167. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ami abszolút premiernek számít.
Javaslatokat fogalmaztak meg a balavásáriak is, akik szívesen tanulmányoznák a székelykeresztúri tejfeldolgozás, illetve a környékbeli gyümölcsfeldolgozás sikeres modelljét, hisz a Kis-Küküllő mentén egyre inkább leépülőben van a szarvasmarha-állomány.
Az utak nem szakadhatnak meg a megyehatáron
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Mi még a tavaly belefoglaltuk a büdzsébe, mégsem kezdődött el a munka. Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, amint fejtegette, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén egyáltalán elkezdődik a közös gondolkodás az ügyek, gondok és problémák megoldásáról. Amint beszámoltunk róla, az új önkormányzatok felállása óta Péter Ferenc, a Maros megyei tanács új elnöke többször is találkozott kollégájával, Borboly Csabával, akivel több közös megyehatárt is bejártak, és „az elvágott szálak összekötéséről” egyeztetett. A leglátványosabban az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, a bözödújfalui tó partján összekötő út aszfaltozása halad. Az elképzelés szerint a két megyét 2017-től kötné össze aszfaltszőnyeg.
Szucher Ervin Székelyhon.ro |

Konferenciát tartottak a Teleki Téka gyűjteményéről
A marosvásárhelyi könyvnyomtatás kezdeteiről, a Teleki Téka disszertációgyűjteményéről, a Tékában található református lelkészi gyűjteményekről, gróf Teleki József tudományos munkásságáról, a marossárpataki Teleki-kriptáról és annak halottairól esett szó többek közt a Teleki Téka Alapítvány szervezte A Telekiek és a kultúra nevet viselő tudományos konferencián.
A Maros Megyei Múzeum várbeli előadótermében a régi könyves szakma helyi és magyarországi képviselői, művészet- és irodalomtörténészek, tudományos kutatók gyűltek össze a szombaton tartott egész napos értekezleten. A téma a Telekiek és a kultúra volt, s az előadók a Teleki család kultúratámogató egyéniségeiről tartottak előadást, illetve azokról a kiadványokról, gyűjteményekről, amelyek a Telekieknek köszönhetően kerültek Marosvásárhelyre, számos új ismerettel gazdagítva a Teleki családhoz köthető értelmiségi körről szerzett adatokat, ugyanakkor bővítve a Teleki könyvtár állománya feltárásának tudományos módszereit. A témák nagyon változatosak voltak, az oklevéltani nyomozástól egészen a könyvtári berendezésekig, illetve a könyvek tartalmától a nyomdabetűkig.
V. Ecsedi Judit az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa olyan régi marosvásárhelyi nyomtatványokat fedezett fel, amelyek Kapronczai Nyerges Ádám nyomdájához köthetők a 18. századból. Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka nyugalmazott osztályvezetője a Teleki Sámuel peregrinációs naplójának sorsát követte nyomon. Arról beszélt, hogy bár a könyvtáralapító Teleki Sámuel iratainak java része a Tékában maradt, az 1759-1763 közötti tanulmányútját rögzítő naplója két bőrbe kötött füzetben maradtak fenn, és jelenleg a Magyar Országos Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményben találhatók. A napló a két és fél évszázad során számos megpróbáltatáson ment át, a hollandiai feljegyzések egy része el is veszett, azokat Teleki utólag, emlékezetből restaurálta.
Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főigazgatója kilenc új levelet fedezett fel a Teleki Sámuel és Giambattista Bodoni pármai nyomdász közötti levelezésből. Ez azért is fontos, mert Teleki az egyetlen a magyar könyvgyűjtő főurak közül, aki közvetlen kapcsolatban állt a híres betűmetsző és könyvnyomdásszal. Bodoni hatása a 20. századig terjed, hiszen Kner Izidor és Kner Imre békéscsabai híres nyomdászok előszeretettel választották könyveikhez az elegáns Bodoni-betűtípust. „Több könyvgyűjtőről is tudunk, aki Bodoni-kiadványokat vásárolt, levelezési kapcsolatban azonban csak Teleki Sámuel állt a nyomdászfejedelemmel” – hangsúlyozta az előadó.
Kimpián László Annamária a marosvásárhelyi Teleki könyvtár egyetemi disszertációgyűjteményéről tartott előadást, Weisz Szidónia a Teleki nemzetségi levéltár sorsáról beszélt, amelyet 1916-ban a család Marosvásárhelyről Budapestre „menekített”. Orbán János marosvásárhelyi művészettörténész a marossárpataki piramis alakú kripta történetét, feltárását és művészettörténeti analógiáit mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész Teleki Domokos, A spanyolok Mexikóban című kiadatlan drámáját elemezte, és ígéretet tett arra, hogy szabadtéren előadatja a mintegy háromszáz szereplőt felvonultató drámát.
Érdekes témával lépett az érdeklődők elé Lázok Klára, aki a Teleki könyvtár nem könyv alapú gyűjteményeiről számolt be – az ásvány-, fegyver-, kámea-gyűjteményeket ismertette, valamint a könyvtárban őrzött festményekről, szobrokról és bútorzatról beszélt.
Antal Erika Székelyhon.ro| 

Ötszázmilliós támogatás a PKE-nek
Október 14-én zajlott le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 2016–17-es tanévének hivatalos tanévnyitója a felsőfokú oktatási intézmény váradi székhelyén. A pénteki ünnepi eseményen Szomor Abigél egyetemi lelkész tartott áhítatot, dr. Pálfi József rektor köszöntötte a megjelenteket.
Köszöntő beszédet tartott Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunista és a posztkommunista nacionalista korszakban is az Úr mindig megsegítette a magyarságot. Kijelentette, hogy a rendszerváltás után az óvodától az egyetemig mottóval megfogalmazott erdélyi magyar oktatásügyi programot nem sikerült megvalósítani. „Ennek pótlására hoztuk létre az alapítványi egyetemeinket”- jegyezte meg, majd emlékeztetett arra, hogy a PKE 2008-ban megkapta az akkreditációt, de az akkreditációs folyamat 2004-2008 között elhúzódott, „hátráltatták, és csak egyházainkra számíthattunk, még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben. De hátrányos helyzetünk volt abból a szempontból is, hogy Magyarországon a nemzetidegen Medgyessy-Gyurcsány korszak szűk esztendei következtek. Ebből az időszakból hálával gondolok vissza arra, hogy szoros szövetségben a Sapientiával hogyan sikerült egyáltalán a túlélést megvalósítanunk” – fogalmazott Tőkés László.
Pénzügyi válság
Az Alapítók Tanácsának elnöke kitért a PKE-t sújtó súlyos pénzügyi válság elemzésére is. Mint fogalmazott: „egy hűtlen vezetés, mely visszaélt hivatalával, hatalmával, veszélybe sodorta egyetemünket. (…) Mint hogyha szántszándékkal akarták volna némelyek veszélybe sodorni féltve szeretett tanintézetünket. Egy olyan korrupt országban, mint Románia, amelyet az Európai Unió sem tud jó útra téríteni, nem is csoda, hogy nálunk is bekövetkezhetett egy ilyen helyzet, amely hűtlen pénzkezelésből fakadó olyan anyagi kártételekkel terhelt meg bennünket, mint a pénzügyi hiány és az egyetemünk létét fenyegető adósságfelhalmozás”. Mint mondta, az új pénzügyi vezetéssel, az egyetemi struktúra átalakításával sikerült stabilizálni az egyetem gazdasági helyzetét, illetve viszonylag kis létszámcsökkenéssel sikerült betölteni a meghirdetett egyetemi helyeket.
Elvándorlás
Végezetül kifejtette, hogy gátat kell vetni az elvándorlásnak. Mint mondta, „az ENSZ legfrissebb adatai szerint Szíria után a Romániából kivándorlók aránya növekszik világviszonylatban a legnagyobb mértékben. Míg Szíriából egy év alatt 13 százalékkal nőtt a kivándorlók aránya, ezzel párhuzamosan Romániában 7,3 százalékkal többen vándoroltak el az utóbbi évben, mint az azt megelőző esztendőben. Az ország lakosságának 17 százaléka, vagyis 3,5 millió ember él külföldön, köztük a mi magyar testvéreink is. Nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott Tőkés László, hangsúlyozva, hogy a PKE legfőbb célkitűzése az elvándorlás megakadályozása, de legalábbis visszaszorítása kell legyen.
Egyszerű döntés
A továbbiakban szólt az egybegyűltekhez Dávid László, a Sapientia Egyetem rektora, aki elmondta, hogy felméréseik alapján a PKE-n és a Sapientian tanulók száma a következő harminc évre kivetítve azt fogja jelenteni, hogy a romániai magyar értelmiség negyven százaléka ezen a két egyetemen tanult. Felhívta a továbbiakban a figyelmet arra, hogy megvolt az esélye annak, hogy a PKE a Sapientia égisze alatti kezdje meg az új tanévet, „de mi a segítést vállaltuk, hogy ez az egyetem továbbmenjen, mert a két akkreditált egyetem sokkal több mint egy” – fogalmazott Dávid László. A rektor ezt követően hangsúlyozta, hogy egy állami egyetem létrehozása szakmai szempontból tíz évet venne igénybe, viszont csak egy kormánydöntésbe kerül az, hogy hogy a két meglévő magyar tannyelvű magánegyetemet állami finanszírozással támogassák, és akkor már a döntés pillanatától állami egyetem lenne a PKE és a Sapientia, és nem kellene tíz évet várni egy állami magyar tannyelű egyetem létrehozására.
Székfoglaló beszéd
Pálfi József rektor székfoglaló beszédében azt emelte ki, hogy a PKE Partium régiónak egyedüli magyarul oktató felsőoktatási intézménye. „Az egyetem akkor nem lesz öncélú tudományművelő társasággá, ha ma hasznos és életet generáló tudományt művel” – fogalmazott Pálfi József, kiemelve azt is, hogy a régióban élő cigány fiatalok számára is a PKE jelentheti a felemelkedés egyik lehetőségét. A rektor a PKE célkitűzései között említette az államnyelv kvalifikált elsajátítását az egyetemen, a jól működő szakok megerősítését, új, piacképes képzések beindítását, az oktatás és tudományos színvonal javítását, az intézményi kapcsolatrendszer bővítését. Mint mondta, idén áprilisban fogadták el a PKE megerősítését célzó cselekvési tervet, aminek két sarokpontja a tervezhető és átlátható gazdálkodás, amely költséghatékonyságot eredményezett, illetve a szerkezeti reform, melynek köszönhetően az új tanévet már pénzügyi megtakarítással kezdheti meg a PKE. Az egyetem 802 hallgatóval nyitja meg a 2016-17-es tanévet, akik közül alapszakon 605, és a mesterképzésben 197 hallgató vesz részt. Az új akadémiai struktúra két karból és négy tanszékből áll. Az egyetemen jelenleg nyolc akkreditált és négy ideiglenesen engedélyezett alapképzés, valamint nyolc akkreditált mesteri képzés működik. Az elmúlt tanévben a Zene szak sikeresen megújította akkreditációját, és a következő napokban kerül sor két újabb helyszíni ellenőrzésre, amelynek nyomán a magyar-nyelv és irodalom szak minden bizonnyal megkapja a pozitív jelentést, ezen a héten pedig a kereskedelmi, turisztikai és szolgáltató egységek gazdaságtanának akkreditációjára kerül sor – ismertette a tényeket Pálfi József.
Támogatás
A rektor aláhúzta, hogy az egyetem adósságállománya jelentős mértékben csökkent, ütemterv készült az adósság teljes rendezésére és lehetőség nyílt a tartozások végleges rendezésére. Pálfi József bejelentette: a Sapientia Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az alapítvány saját forrásainak terhére legtöbb 300 millió forint vissza nem térítendő keretösszegű támogatást biztosít a PKE számára gazdasági helyzetének rendezése céljából.
Ingatlan beruházás
A kuratórium elhatározta azt is, hogy rendkívüli magyarországi támogatásból 200 millió forintot különít el ingatlan beruházásra a PKE oktatásához szükséges további ingatlanszükségleteinek a fedezésére. Pálfi József végezetül bejelentette, hogy még ebben a tanévben birtokba veszik a magyar állami támogatásból felépült, berendezés és átadás előtt álló új egyetemépületet.
Pap István erdon.ro

Scolari püspök és a humanizmus kezdetei
Szombaton halálának 590. évfordulója alkalmából Andrea Scolari váradi püspök és a humanizmus kezdetei Magyarországon címmel szerveztek egyháztörténeti konferenciát a Püspöki Palotában.
A Székesegyház kriptájában megtartott közös imádkozás után a jelenlevők megtekintették az egyházmegye főtemploma oldalsó bejáratának két ajtója közti egyik falába beépített Scolari-síremléket, mellyel kapcsolatban azt tervezi a püspökség, hogy egy méltóbb és biztonságosabb helyre teszi át.
Ezután immár a Püspöki Palota dísztermében Lakatos Balla Attila egyházmegyei referens köszöntötte a megjelenteket. Mielőtt bemutatta volna a rangos meghívottakat, megjegyezte: az egyháztörténeti konferencia sorozat egy újabb mérföldkövéhez érkezett, hiszen ezúttal jó néhány évszázadot visszamennek az időben, és ennek a korszaknak a tanulmányozása bonyolultabb és összetettebb probléma, mint a 18. vagy a 19. századé.
Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: kíváncsian várja az előadásokat, hiszen a 15. századdal inkább csak a szakértők foglalkoznak, az átlagemberek kevésbé, ráadásul kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Két Bunyitay-idézetet ajánlott az érdeklődők figyelmébe. Az egyik arról szólt, hogy ideérkezésekor Andrea Scolari püspök meg volt elégedve minden szempontból a püspöki lakkal, vagyis úgy tűnik, hogy otthonra lelt Váradon, a másik pedig arra utalt, hogy fontosnak tartotta a meglévő műalkotások megőrzését, az egyházmegye felvirágoztatását. Úgy fogalmazott a főpásztor: minden fejezet egy tégla az egyházmegye és a város történetében, és erre a kontinuitásra nekünk alapoznunk kell, nem szabad megszakítanunk.
Prajda Katalin, az MTA BTK Történelemtudományi Intézet kutatója Andrea Scolari mecénás tulajdonságáról értekezett. Mint elhangzott, a Scolari-család a 11. századig vezethető vissza Firenze városában, ahol nemességet kapott, de elszegényedett, így a 14. századra elveszítette politikai és társadalmi súlyát. Andrea Scolari születésének pontos dátuma nem ismert, az egyetemet Bolognában végezte. 1407-ben került a zágrábi püspökség élére, majd 1409-ben a pápa áthelyezte Váradra, ahol másfél évtizeden keresztül, 1426-ban bekövetkezett haláláig szolgált. Itt kisebb firenzei közösséget alakított ki, kereskedőket, a medicina és a jog doktorait hozatta ide. Püspöksége idején növelte családi vagyonát, ugyanis egy kanonokkal kereskedelmi társaságot alapított, melynek tevékenységi körébe a textilanyagokkal és a nemesfémmel való kereskedelem tartozott. Az ebből származó, illetve a püspökségi jövedelemből a családtagjait támogatta, valamint fontos kultúraközvetítői szerepet töltött be Firenze és Várad között a kapcsolatai lévén.
Takács Imre, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet igazgatója Scolari András és a magyar főpapok Zsigmond király korabeli művészeti reprezentációjáról tartott expozét, úgy hogy kiemelten szólt Scolari pecsétjéről, püspöki címeréről és a síremlékéről, valamint a várról, az első Székesegyházról és a váradi Szent László-hermáról. (Utóbbi kapcsán később Böcskei László püspök bejelentette: nagyobb összefogás körvonalazódik arra nézve, hogy a 2017-es Szent László-évben a győri herma nem véglegesen ugyan, de hazalátogasson Váradra).
Scolari végrendelete
Mikó Gábor, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa Scolari 1426-ban kelt végrendeletéről beszélt, melyből kiderült, hogy a 15. században is erős volt a bürokrácia. Többek közt arra tért ki: a magyar történetírók a 19. században kezdték el a lelőhelyét keresni a végrendeletnek. A firenzei állami levéltárban Vaisz Ignác találta meg nem hitelesített másolatát 1883-ban, de a szövegét nem adta ki. Az első és máig utolsó nyomtatás Balogh Jolánnak köszönhető (1923). A másolás helye és pontos ideje nem ismert. A dokumentum első részében a püspök firenzei személyeknek adományoz, a másik felében pedig a püspökség területén levő egyházi intézményeknek. A végrehajtónak unokatestvérét, Filippo Scolarit nevezte meg. A halála után aztán kalandos utóélete volt a testamentumnak, „köszönhetően” a bürokráciának.
Lővei Pál professzor, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet munkatársa Andrea Școlari püspök síremlékének és más váradi, illetve Kárpát-medencei sírkőleleteknek a helyéről értekezett a a középkori magyar síremlék-művészetben, míg Zsupán Edina, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos osztályának a vezetője azt ismertette: milyen szerepet játszott Pier Paolo Vergerio itáliai humanista budai jelenléte abban, hogy Vitéz János váradi püspök lelkes híve legyen ennek az új irányzatnak.
Az Egyház, tudomány, kultúra. Főhajtás püspökeink emléke előtt című gyűjteményes kötetet a két szerkesztő, dr. Fleisz János egyetemi oktató és Fodor József vikárius mutatták be röviden. Az érdekes rendezvényt Böcskei László püspök szavaival zárult, aki az elhangzottakból azt a következtetést vonta le, hogy Várad az évszázadok folyamán az európai művelődés vérkeringésének meghatározó eleme volt, van mire tehát alapoznunk, csak nyitottnak kell mutatkoznunk erre, hiszen csak így tudunk mi is adakozókká válni.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Megnyílt az '56-os rendezvényközpont Kolozsváron
Szombat délután fotókiállítással és történelmi előadással nyílt meg a Szentegyház utca 4. szám alatt található '56-os előadó- és kiállítótér, mely a következő másfél hónapban számos kulturális és történelmi eseménnyel várja mindazokat, akik a Magyar Szabadság Évéhez, illetve a forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett Kárpát-medencei eseményekhez csatlakozva emlékeznének a magyar történelem kivételes napjaira.
A megnyitón Gergely Balázs, a kolozsvári '56-os eseményeket egybefogó Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke meghívta a közönséget a 24 partnerszervezettel karöltve rendezett 36 program mindegyikére, majd Kovács Sándor főesperes házigazdaként mondott köszöntőt, kiemelve: a forradalom céljai megkésve, de megvalósultak, hiszen ma már egy olyan Magyarország ünnepel, amely független, demokratikus jogállam, és az egyesült Európai Unió tagállama lehet.
A szombat délutáni esemény díszvendége M. Kiss Sándor történész (a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese) volt, aki 1956 és a magyar társadalom címmel tartott előadást, ugyanakkor az Ötvenhat kép 1956-ról című fotókiállítás szakmai konzulenseként a fotók által megörökített történelmi pillanatokról beszélt.
A 60 évvel ezelőtti forradalom hangulatát olyan történetekkel elevenítette fel, amelyek a pesti srácok hétköznapi jellemét, humorát, lelkesültségét egyaránt megidézték, példának okáért a Sztálin-szobor ledöntésének különleges körülményeit. Hiába raktak láncot a nyakába és húzták, a szobor makacsul kitartott. A forradalmi ifjúság nevében egy maszekestől lefoglalt lángvágóval, több órás próbálkozás után sikerült csak ledönteni a csizmánál elvágott bronzszobrot. A csizma viszont ott maradt, és ahogy a külföldi újságban is figyelmeztettek, hamarosan „elindult”, hogy megtapossa a magyar népet.
Az előadó a forradalom okainak taglalásakor Németh Lászlót idézte, miszerint „a forradalom nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra”. Olyan mértékben hiányzott a szabadság, de a hithez vagy a tulajdonhoz való jog is, hogy a visszafojtott gondolat – mint a forrásban lévő víz az elnyomó hatalom üvegburája alatt – feszítette a népet. 1956 nemcsak az egyetemista ifjúság forradalma volt, hanem a parasztságé is, amely már nem hitt a Rákosi-rendszer „azé a föld, aki megműveli” csalóka politikai szólamában.
M. Kiss Sándor előadásában az `56-os előzmények ismertetésekor részletesen kitért a Sztálin halála utáni időszak korrekciós kísérleteire, melyek 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával gyakorlatilag megbuknak. Az elégedetlenség viszont mind a polgári lakosságot, mind a baloldali értelmiséget és az ideológiáktól mentes munkásréteget tovább feszíti. Ugyanakkor a világpolitikai viszonyok is mélyítik a magyar válságot, amire a hatalmát féltő  párt sorra olyan hibás válaszokat adott, amely a forradalomhoz vezetett. A hatalom háborús bűnöket követ el, amikor a sortüzekre vonatkozó protokollt megszegve Budapesten és vidéken is tömegesen lövik a forrongókat.
Azzal zárta előadását, hogy név szerint is megemlítette azoknak a halálra ítélteknek a nevét, akik a legtöbbet tettek a forradalomért. Az áldozatok foglalkozása is jól mutatja, hogy az 1956-os forradalom nem a politikumé, hanem a magyar népé volt.
Az est második felében Szász Alpár Zoltán politológus  a Hunyadi Attila kolozsvári történésszel és M. Kiss Sándor szakmai segítségével összeállított fotókiállításról beszélt, mely az MTVA/MTI archívumából származó 56 fotót sorakoztat fel.
Az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított 1953 és 1955 közötti ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit egyaránt feleleveníti. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogyaz 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson.
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló legközelebbi eseményen a Szentegyház utca 4. szám alatt október 17-én, hétfőn 18 órától Tamási Áron 1956-os kolozsvári látogatását eleveníti fel Dávid Gyula irodalomtörténész. Az esemény házigazdája H. Szabó Gyula közíró, ugyanakkor közreműködik Marosán Csaba színművész is. itthon.ma

Tăriceanu a DNA bojkottjára szólítja a parlamentet 
Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök arra kérte a törvényhozókat, hogy mandátumuk hátralévő két hónapja alatt már ne döntsenek azokról a mentelmi jog felfüggesztését célzó kiadatási kérésekről, amelyek a korrupcióellenes ügyészségtől (DNA) érkeznek.
Vasárnap közzétett felhívásában Tăriceanu kifejtette meggyőződését, hogy „az amúgy szükséges és legitim" korrupcióellenes harc mögé bújva a DNA sokszor a politikai ellenfelek félreállításának eszközévé válik azok kezében, akik „okkult módon a háttérből irányítják" ezt az intézményt. A szenátus liberális elnöke szerint nem sokkal a parlamenti választások előtt a DNA megint 7-8 éves ügyeket „ás elő" nagy csinnadrattával, miként tette azt a nyári helyhatósági kampány idején is, „csak azért, hogy ellehetetlenítse a kényelmetlen ellenfelek indulását".
„Miként sosem hittem a pénteki letartóztatásokban, a DNA-nak az ilyen eljárásaiban sem bízom" – idézte az MTI Tăriceanu ironikus megjegyzését. A szenátus elnöke úgy vélte: ha annyi éven át nem volt sürgős felgöngyölíteni azokat az ügyeket, várhatnak még két hónapig, amíg véget érnek a választások. A politikus felkérte a törvényhozókat, hogy a DNA kiadatási kéréseit elbíráló határozatok meghozatalát bízzák a következő parlamentre.
Tăriceanu pártállástól független elvi kérdésnek nevezi a „meghurcoltak" melletti kiállást, legyen szó Victor Pontáról vagy Elena Udreáról. Bár saját magát nem sorolta az áldozatok közé, a DNA őt is bíróság elé állította júliusban bűnpártolás és hamis tanúzás gyanújával. Tăriceanu ellen egyébként saját pártja, a szabadelvű ALDE egyes mellőzött politikusai éppen erre hivatkozva szítanak lázadást, és vasárnap bejelentették, hogy „Egy tiszta parlamentért" elnevezéssel korrupcióellenes mozgalmat kezdeményeztek az ALDE-ban.
Romániában a politikai nyilatkozatokra vonatkozó klasszikus mentelmi jog mellett a törvényhozóknak más előjogokat is biztosít az alkotmány: csak a parlament jóváhagyásával lehet előzetes letartóztatásba helyezni őket, vagy házkutatást elrendelni ellenük. Azon miniszterek vagy volt kormánytagok ellen, akik törvényhozói mandátummal rendelkeznek, csak az illető ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás.
A házszabály szerint a jogi bizottságnak három napon belül kell véleményeznie a kiadatási kérést, a plénumnak pedig öt napon belül kell döntenie róla. A határidőket akkortól számítják, amikor a házelnök nyílt ülésen ismerteti a kiadatási kérést a plénummal, de erre nem szab meg terminust a házszabály. Ha valamiért tehát nem hívnak össze plenáris ülést – például parlamenti vakáció van, vagy több „választókerületi tevékenységet" szavaznak meg maguknak a honatyák, mert választási kampány van, – akkor a bukaresti parlament hosszabb ideig is „jegelheti" egy-egy tagjának kiadatási ügyét.
kronika.ro Erdély.ma

Méltó kegyeleti hely lett a maroshévízi hősi temető 
A felújított maroshévízi első világháborús hősi temetőt avatták fel október 15-én, szombaton. Száz év után, széles körű összefogással sikerült a történelmi emlékhelyet méltó kegyeleti és zarándokhellyé változtatni. Ebből az alkalomból tartották meg az ünnepséget Hargita Megye Tanácsa és a maroshévízi református egyházközösség közös szervezésében. Az eseményen jelen volt Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ gyergyói képviselőjelöltje, Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke, Barti Tihamér alelnök, Verestóy Attila szenátor, valamint Szilágyi Péter, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is.
Bende Sándor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, és elmondta, hogy összefogással valósult meg az emlékmű, amiért köszönet jár mindenkinek, aki hozzájárult. Függetlenül attól, hogy kinek a katonái harcoltak itt, minden nemzet méltó módon emlékezhet itt meg, jelentette ki. – A különböző népek, nemzetek meg tudnak férni egymás mellett, ehhez az kell, hogy tiszteljük egymást, egymás szokásait, hagyományait. Ezelőtt száz évvel fiatal gyerekek elmentek sok száz vagy sok ezer kilométerre, és nem tértek többé vissza. Gondoljunk bele: hány szülőnek, gyermeknek tört össze a szíve emiatt, hány családnak okozott ez tragédiát! Ezeket a borzalmakat el lehet kerülni tárgyalóasztalnál, egymás dolgainak kibeszélésével. Sokszor a hazáért halni kellett, ma viszont azokat az időket éljük, amikor a hazáért élni és tenni kell – fogalmazott a megyei tanácsos.
Borboly Csaba megyeelnök beszédében feltette a kérdést, miért kellett száz év, hogy végre méltó körülmények között emlékezhessenek az itt nyugvó hősökre. A válasz abban rejthet, hogy a magyarsággal együtt vagy mellett élő többség nem sokat tud e közösség kollektív emlékezetéről, mondta. – A közösségi emlékezet fontos eleme identitásunknak, és ennek megéléséhez, megőrzéséhez erős intézményrendszer kell, amellyel már rendelkezünk, de tovább kell erősítenünk. Ez az erősítés a mindennapi szívós munkát jelenti, hogy a legtöbbet hozzuk ki a jelenlegi rendszerből, ehhez pedig szükség van egy erős parlamenti jelenlétre. Szerintem tehetünk azért, hogy a többség ne tévessze össze a keresztnevünket a családnevünkkel. Tennünk is kell azért, hogy a többség megismerje történelmünket, a mi változatunkat. A székelység története című kötet román fordításával azt szeretnénk, hogy a románság megismerhesse a másik oldalt is, mert a jó együttéléshez szükség van erre. Azért, hogy mindannyian szabadon hajthassunk fejet hőseink sírjánál, mindenkor, a jövőben is – jelentette ki, és kiemelte: kalákában valósult meg az emlékhely, a katolikus és a református egyház együttműködésével. – A maroshévízi magyarság számára fontos ez az emlékhely. Számaránya szerint kisebbségben van a városban, ezért is nagy lépés ez, ami erőt kell adjon a további törekvések megvalósításához, hogy itthon tudjanak jövőt teremteni fiataljaiknak.
Barti Tihamér, a megyei tanács alelnöke arra bátorította a jelenlévőket, hogy mondják el azoknak a magyar és román barátaiknak, akik nem tudják, mi van a Zsákhegyen, hogy most már megtekinthetik ott a hősök tiszteletére felállított emlékművet.
– E szerény és kis magyar közösség, ha kitűz maga elé egy célt, akkor azt megvalósítja, a végeken is: ’90-ben elhatározta, hogy felújított emlékhely kell hogy legyen ezen a helyen, és kitartott emellett. Ez legyen az üzenet mindenkinek, aki Maroshévízen él, hogy a helyi magyar közösség nagy dolgokra képes, és hogy nincs magára hagyva. A kiáltott szót meghallották, sokan határon innen és túl csatlakoztak a felújítási kezdeményezéshez, és segítettek az álom megvalósulásában – mondta el az alelnök hozzátéve, hogy fellépésével a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara és a gyergyóremetei néptánccsoport is segített abban, hogy egy meghitt, szép ünnepségben legyen része mindenkinek, aki jelen volt. Erdély.ma

Az igazság védelmében, a szeretet szolgálatában (Márton Áronra emlékeztek)
Kereken száz esztendővel ezelőtt kezdte el katonai szolgálatát Ojtozban (1916. szeptember – 1917. december) Márton Áron püspök, aki nem sokkal ezután már a soproni hadosztály katonáival együtt védte a magyar haza egységét az ellenséggel szemben. Ennek tiszteletére Fejér László Ödön képviselő, Kovászna Megye Tanácsa és a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság szervezésében Ojtozban hálaadó szentmisét és koszorúzást tartottak, Kézdivásárhelyen pedig kiállítással és főtéri szobrának megkoszorúzásával (fotó) emlékeztek Erdély nagy püspökére.
Az Ojtozban beszolgáló Kovács Zsolt kézdimartonosi plébános az 1824-ben épített római katolikus templomban celebrált hálaadó szentmisén azt emelte ki, hogy példaadásban volt nagy ember Márton Áron püspök, aki ne csak emlék legyen, hanem mindennapi életünk része. Dimény Zoltán, Bereck község polgármesterének köszöntője után Gaal Gergely, a Márton Áron Programbizottság elnöke arról szólt, hogy nehéz időszak volt a száz évvel ezelőtti, az első világháború következményei a magyarság számára katasztrofálisak voltak. Márton Áron pappá szentelése előtti időszakáról nem sokat tudunk, de az isteni gondviselés az emberi rosszaságból is tudott jót kovácsolni – erre bizonyíték a nagy püspök, aki a katonai szolgálat után elfogadta Isten hívó szavát, a papi szolgálatot. A háború szörnyűségeit és nehézségeit megtapasztalva a későbbiekben népének és egyházának vezetését erős lelkülettel tudta végezni. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Márton Áron személyiségét méltatta: „Felszólalt a világháborút lezáró békék igazságtalanságaival szemben, nyilvánosan elítélte Erdély magyarjainak megaláztatását, szolgasorsba taszítását. Ha ma itt lenne közöttünk, akkor sem hallgatna. Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket ma az erdélyi magyar közösségnek el kell szenvednie. Szóvá tenné azt a kettős mércét, amit velünk szemben alkalmaznak. Kimondaná úgy, ahogy mi is kimondjuk, hogy Székelyföld létezik, hiszen itt állunk Ojtozban, Székelyföld keleti kapujában, ahol a szent életű püspök egykor védte a magyar hazát.” A hálaadó szentmise után a jelenlevők megkoszorúzták a templom udvarán 2004-ben a két világháború emlékére állított emlékművet.
A rendezvénysorozat délután Kézdivásárhelyen folytatódott, ahol a Vigadó Galériában megnyílt a nyolc nagyméretű pannóból álló kiállítás, amely a nagy püspök életútját mutatja be dióhéjban. Fejér László Ödön rövid beszédében Erdély utolsó fejedelmének nevezte Márton Áront. Gaal Gergely bemutatta a tárlatot, amit a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyaga alapján és az ő közreműködésükkel, illetve a budavári Magyarság Háza segítségével állítottak össze. Az anyagot vándorkiállítás során európai nagyvárosokban is bemutatják. A megnyitót követően a résztvevők Márton Áron főtéri szobrához vonultak, ahol Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes mondott áldást. A megemlékezés koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)