Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 20.
Megtorlások a Szovjetunióban
A magyar forradalomért való lelkesedés miatt vagy 1956-ot csupán ürügyként felhasználva 257 személy ellen alkalmaztak megtorlást a Szovjetunióban – jelentette ki Gennagyij Kuzovkin, a Memorial orosz történelmi és jogvédő szervezet a szovjet másként gondolkodás múltját feldolgozó programjának igazgatója.
Kuzovkin az orosz főváros Gulag-történeti múzeumában, az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából megtartott magyar–orosz történészi kerekasztal-beszélgetésen szólalt fel. Beszámolója szerint a 257 nevet egy 2011-ben összeállított, feltehetően korántsem teljes lista tartalmazza. A Szovjetunió legfelsőbb bíróságánál fellelt összesítés szerint 1957-ben 599 esetben hoztak ítéletet a szovjetellenes agitáció ügyében, ebből 49 eset tartalmazott magyar komponenst. Nemcsak a magyar néppel való szolidaritás kifejezéséért fenyegetett láger, de magáért a magyar téma megvitatásáért, egy nyilvánosan tett utalásért, hogy a Szovjetunióban is alakulhatnak hasonlóképpen a dolgok – mondta Kuzovkin. Hozzátette, a főügyész vonatkozó rendelete különösen veszélyesnek minősítette a magyarországi eseményekkel kapcsolatos nem ortodox kijelentéseket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar forradalomért való lelkesedés miatt vagy 1956-ot csupán ürügyként felhasználva 257 személy ellen alkalmaztak megtorlást a Szovjetunióban – jelentette ki Gennagyij Kuzovkin, a Memorial orosz történelmi és jogvédő szervezet a szovjet másként gondolkodás múltját feldolgozó programjának igazgatója.
Kuzovkin az orosz főváros Gulag-történeti múzeumában, az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából megtartott magyar–orosz történészi kerekasztal-beszélgetésen szólalt fel. Beszámolója szerint a 257 nevet egy 2011-ben összeállított, feltehetően korántsem teljes lista tartalmazza. A Szovjetunió legfelsőbb bíróságánál fellelt összesítés szerint 1957-ben 599 esetben hoztak ítéletet a szovjetellenes agitáció ügyében, ebből 49 eset tartalmazott magyar komponenst. Nemcsak a magyar néppel való szolidaritás kifejezéséért fenyegetett láger, de magáért a magyar téma megvitatásáért, egy nyilvánosan tett utalásért, hogy a Szovjetunióban is alakulhatnak hasonlóképpen a dolgok – mondta Kuzovkin. Hozzátette, a főügyész vonatkozó rendelete különösen veszélyesnek minősítette a magyarországi eseményekkel kapcsolatos nem ortodox kijelentéseket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
1956
A nyáron szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (Azaz dicsőség az áldozatoknak, legyőzötteknek.) 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát átlagosan 11,5 évet kaptak fejenként az említettek. Ez a város, Háromszék fővárosa 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan errefelé ma is az, s hála Istennek, innen arrafelé is egyre erősödik.
A Rákosi-rezsimben „természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan az erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság, munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceauşescué, lelkeket edzett, és hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár-rendszer, az aczéli „zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és biztonság kevésbé veszélyeztette – főként a rendszer második felében – a fizikai biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit termeltünk, a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége Nyugaton sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján belül volt: lufi-állások, vízfej-adminisztráció, álszakszervezet, „dolgozó” sportolók stb. Egy idő után a párt, a vezér már nem követelt nyíltan semmit, Kádár mosolygott, és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy odafent tetszene. Igába hajtották fejüket, elveszítették lelküket, és egy idő után maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az áljólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a Nyugat és az az Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra. Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság lakozott az akkori magyarokban! Amikor itt, Békésen is szembeszálltak a hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával, fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt, könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel. Ma már látni lehet a régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim arcán láttam a megdöbbenést a halottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg meghaltak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk. Megtorlás, kivégzések, börtön itt is és mindenhol, határon túl is, ahol magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit, tízezreit hurcolták el börtönbe, gulagokra a Duna-csatornához, mert szolidárisak voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt, hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem szent.
Megőszültem. 1956-ban azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek példaképeink.
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyáron szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (Azaz dicsőség az áldozatoknak, legyőzötteknek.) 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát átlagosan 11,5 évet kaptak fejenként az említettek. Ez a város, Háromszék fővárosa 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan errefelé ma is az, s hála Istennek, innen arrafelé is egyre erősödik.
A Rákosi-rezsimben „természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan az erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság, munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceauşescué, lelkeket edzett, és hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár-rendszer, az aczéli „zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és biztonság kevésbé veszélyeztette – főként a rendszer második felében – a fizikai biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit termeltünk, a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége Nyugaton sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján belül volt: lufi-állások, vízfej-adminisztráció, álszakszervezet, „dolgozó” sportolók stb. Egy idő után a párt, a vezér már nem követelt nyíltan semmit, Kádár mosolygott, és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy odafent tetszene. Igába hajtották fejüket, elveszítették lelküket, és egy idő után maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az áljólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a Nyugat és az az Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra. Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság lakozott az akkori magyarokban! Amikor itt, Békésen is szembeszálltak a hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával, fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt, könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel. Ma már látni lehet a régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim arcán láttam a megdöbbenést a halottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg meghaltak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk. Megtorlás, kivégzések, börtön itt is és mindenhol, határon túl is, ahol magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit, tízezreit hurcolták el börtönbe, gulagokra a Duna-csatornához, mert szolidárisak voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt, hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem szent.
Megőszültem. 1956-ban azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek példaképeink.
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Száznyolcvan kopjafa
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Valaki van mögöttem... (Egy megfigyelt család, 28.)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Húszéves az Ügyes Kezek Alapítvány
Magukra találtak a sérült fiatalok
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt hét végén a marosvásárhelyi Ügyes Kezek Alapítvány, amely immár két évtizede áll a fogyatékkal élő fiatalok szolgálatában. Bár rögös, akadályokkal teli út vezetett idáig, a lelkes csapat helytállt, és a mai napig azon munkálkodnak, hogy önállóságra ösztönözzék a fogyatékkal élőket, és elejét vegyék állapotuk romlásának. A nappali központjukban ötven fiatal felnőtt vesz részt a fejlesztő foglalkozásokon, különféle programokba kapcsolódnak be, nem szigetelődnek el a világtól, hanem aktív, teljes életet élnek.
"Az alapítvány számunkra áldás. Ez az a hely, ahol nem néznek le, nem sajnálnak, hanem elfogadnak, és szeretetük igazi mély megértésből fakad. A közösségben a lányom jól érzi magát, megtalálta a helyét, és úgy látom, boldog. Erre a kicsi családra nagy szükségünk van, hogy el tudjuk fogadni a múltat, megérthessük a jelent és bízni merjünk a jövőben" – fogalmazta meg rendkívül találóan egy fogyatékkal élő lány édesanyja mindazt, amit nyújtott az Ügyes Kezek az elmúlt két évtized alatt a sérült fiataloknak és családjaiknak. Hiszen húsz évvel ezelőtt a szülők álmodni sem mertek azokról a lehetőségekről, amelyeket példaértékű összefogással és kitartással sikerült megteremteni mára felnőtté vált gyermekeik számára.
Az elmúlt húsz évet, a kezdeteket Simó Ágnes, az alapítvány egyik alapító tagja, egy fogyatékkal élő lány édesanyja elevenítette fel.
– 1993-ban ismerkedtem meg néhány olyan szülővel, akiknek szintén sérült gyerekeik voltak, valamint Pethő Mária doktornővel. Ekkor derült ki az is, hogy a Kárpátok sétányon a bölcsődében délutánonként foglalkoznak fogyatékkal élő fiatalokkal. Elmentünk oda is, és ott hallottam először a Hit és Fényről, ami egy nemzetközi mozgalom, értelmi sérültek és családjaik lelki közössége. Havonta egyszer volt találkozójuk. Itt alakult ki az a mag, akik majd elindítottuk az alapítványt, mert mi szülők rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire jó egy közösséghez tartozni. Dr. Pethő Mária, aki később az alapítvány elnöke lett, kapcsolatba került Kathy Teddel, az angol Joy Alapítvány képviselőjével, akik kezdtek támogatni minket ceruzával, papírral, ami kellett a délutáni foglalkozásokhoz.
Egy kis csoport fiatal nekifogott dolgozni egy kis műhelyben, képeslapokat készítettek, például úgy, hogy az ujjukat belemártották a festékbe, és rányomták a lapra. Innen jött az ötlet, hogy legyen az alapítvány neve Ügyes Kezek. Az elején a kis csoport a Kárpátok sétányon, a bölcsődében működött, de azt a helyszínt el kellett hagyjuk. Akkor jött a nagy segítség a Máltai Szeretetszolgálat részéről, megengedték, hogy délelőtt az ő székházukban tevékenykedjen a kis csoport.
Ebbe a csoportba szellemileg sérült, de mozgásképes fiatalok jártak, viszont kiderült, hogy vannak mozgássérült fiatalok is, és részükről is igény lenne valamiféle tevékenységre, ezért ’98-ban a Talentum Alapítvány székhelyén elindult egy másik csoport. A két csoport tehát két külön helyszínen működött, így egyre hangsúlyosabbá vált, hogy szükség van egy saját székhelyre. Az angol és francia támogatóink segítségével 2000-ben megvettük az Ojtúz utcában egy házat, amit fel kellett újítani, átalakítani, akadálymentessé tenni. Ez elég hosszadalmas volt, két évig tartott. Voltak pillanatok amikor anyagilag holtponton voltunk, de valahogy a Jóisten mindig adott olyan támogatókat, akik kisegítettek a bajból. 2002-ben végre "összeköltözött" a két csoport, akkor már 25 fiatalunk volt. Később a holland támogatóknak köszönhetően kibővítettük az épületet – foglalta össze nagyvonalakban az elmúlt évek történéseit az édesanya.
A "sorstársak" nagy családja
A fogyatékkal élő gyereket nevelő családok számára óriási támaszt jelentett az alapítvány keretében kialakult közösség, hiszen itt mindenki ugyanazokkal a gondokkal küszködött, itt nem kellett szembenézniük a megvető pillantásokkal, amikor gyerekük éppen nem úgy viselkedett, amint azt elvárnák tőle. – ’89 előtt nagyon sok család szégyellte, hogy sérült van a családban, a fiatalok elszigetelődtek, a négy fal között telt az életük. Sok család tapasztalta meg, hogy idővel elmaradt a baráti kör, mert az anya a gyereke nélkül nem ment, és így már nem is hívták, mert a gyerek hangos volt, nem illeszkedett be. Az alapítvány csodás lehetőség volt kitörni a magányból, társakra találni, a sérült fiataloknak és szüleiknek egyaránt. 15 éve szülőklubunk van, itt már csak az sokat jelent, hogy el tudom mondani azt, ami fáj, és nem fog senki kinevetni, mert ők is ugyanabban a helyzetben vannak. Én itt jöttem rá, hogy nekem nagyon jó dolgom van, mert az én lányom jár, rá lehet bízni kisebb feladatokat. A legtöbb szülőnek sokkal nehezebb. Ha nem is javul az állapotuk, a szinten tartás nagyon fontos. Csodálatos volt az évek során megtapasztalni, hogy a fiatalok megnyíltak, megtanultak bizonyos szabályokat, fegyelmet. A legnagyobb érdeme a tevékenységünknek, hogy ezek a fiatalok magukra találtak – mutatott rá Simó Ágnes.
Úszni, lovagolni járnak
Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Mint mondta, felnőtt fogyatékkal élőkről lévén szó, a hangsúlyt az önállóságra való nevelésre fektetik.
– Ötven sérült jár hozzánk. Az a cél, hogy legalább abban a szűk körben, ahol megfordulnak, állják meg a helyüket. Például tudjanak szóba állni az újságárussal vagy a postással, vagy tanulják meg, hogyan kell viselkedni, ha kimegyünk az utcára vagy elmegyünk színházba. A szülők visszajelzései arra utalnak, hogy a foglalkozások hatására tapasztalnak viselkedésbeli változásokat gyerekeiknél. Például van, aki eddig nem mert köszönni, de most megteszi. Ugyanakkor a szülőknek óriási segítség, hogy legalább délelőtt, amíg a fiatalok a nappali központban vannak, kissé felszabadulnak – mutatott rá a foglalkozások előnyeire az igazgatónő. A nappali központban van egyéni és csoportos gyógytorna, pszichológus foglalkozik a fiatalokkal. Délelőttönként foglalkozásterápia zajlik: képeslapkészítés, gyertyaöntés, makramé, suba, valamint kerámiatárgyak készítése, illetve védett egységként szerződésük van egy gyógyszergyártó céggel, amelynek használati utasításokat tűrögetnek. Ezen tevékenységeknek köszönhetően a sérült fiataloknak lehetőségük nyílik arra, hogy hasznosnak érezzék magukat, örvendjenek kezük munkájának és fejlődjék az önbecsülésük. És az sem mellékes, hogy az évek során szoros barátságok alakultak ki, ha valaki nem jelenik meg a foglalkozáson, társai már hívják telefonon, hogy érdeklődjenek felőle. Magdó Orsolya igazgatónő munkatársaival együtt gondoskodik arról, hogy a kézműves-foglalkozások mellett színes és szórakoztató programokat szervezzen számukra. Például rendszeresen járnak lovagolni, úszni, mert a fiatalok részéről igény mutatkozik erre. Emellett rendszeresen színházba, kirándulni mennek, tehát – korlátaik ellenére – az alapítványnak köszönhetően kinyílt előttük a világ. A holland támogatóktól adományként kapott két kisbusszal meg tudják oldani a sérültek szállítását. A külföldi jótevők a kezdetektől kitartottak mellettük, és a mai napig meghatározó szerepet töltenek be az alapítvány életében, az angol és svéd támogatók havi rendszerességgel segítik őket, a hollandok pedig nagyobb beruházások esetén nyújtanak segítő kezet.
Saját fészek, az önállósodás első lépése
Az egyik legfontosabb kérdés, ami a sérültek szüleit foglalkoztatja, hogy mi történik majd a gyermekeikkel, amikor ők már nem lesznek. Ezért vált szükségessé egy lakóotthon létrehozása.
Simó Ágnes elmondta, az alapítvány képviselői a ’90-es évek végén Magyarországon jártak és ott ismerkedtek meg egy fészekotthonnal, ahová a sérültek beköltözhettek, miután a családból kikerültek, vagy meghaltak a szüleik. Ekkor fogalmazódott meg, hogy mekkora szükség lenne itt is egy hasonló otthonra. 2007-ben már konkrét elképzelések voltak ezen a téren, és végül tíz család vállalta, hogy összepótol, mivel szeretné, ha már az átmeneti időszakban, azaz amikor még él a szülő, gyerekeik önállósodnának.
– Találtunk egy telket Nagyernyében, 10 ezer euróért megvettük az öt ár területet, a tíz család adta össze a pénzt. Majd kerestük a pályázati lehetőségeket, mert a külföldi jótevőink részéről nem is mertünk ilyen méretű támogatást remélni, hiszen már az is óriási dolog volt, hogy segítenek a nappali foglalkoztató működésében. Végül ismét ők álltak mellénk, és nekik köszönhetően 2013 márciusában elkezdődött az építkezés, majd 2014 novemberében a tíz fiatal beköltözött a háromszintes Péter lakóotthonba. Itt nagy családként élnek együtt, mindenkinek megvannak a személyre szabott feladatai, van, aki nagyon ügyes zöldségpucolásban, van, aki a virágokat öntözi, van, aki kertészkedik.
Magdó Orsolya elmondta, újabb telket vásároltak a nagyernyei ház szomszédságában, ahová egy újabb lakóotthont terveznek, viszont ez egyelőre távlati terv.
Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely)
Magukra találtak a sérült fiatalok
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt hét végén a marosvásárhelyi Ügyes Kezek Alapítvány, amely immár két évtizede áll a fogyatékkal élő fiatalok szolgálatában. Bár rögös, akadályokkal teli út vezetett idáig, a lelkes csapat helytállt, és a mai napig azon munkálkodnak, hogy önállóságra ösztönözzék a fogyatékkal élőket, és elejét vegyék állapotuk romlásának. A nappali központjukban ötven fiatal felnőtt vesz részt a fejlesztő foglalkozásokon, különféle programokba kapcsolódnak be, nem szigetelődnek el a világtól, hanem aktív, teljes életet élnek.
"Az alapítvány számunkra áldás. Ez az a hely, ahol nem néznek le, nem sajnálnak, hanem elfogadnak, és szeretetük igazi mély megértésből fakad. A közösségben a lányom jól érzi magát, megtalálta a helyét, és úgy látom, boldog. Erre a kicsi családra nagy szükségünk van, hogy el tudjuk fogadni a múltat, megérthessük a jelent és bízni merjünk a jövőben" – fogalmazta meg rendkívül találóan egy fogyatékkal élő lány édesanyja mindazt, amit nyújtott az Ügyes Kezek az elmúlt két évtized alatt a sérült fiataloknak és családjaiknak. Hiszen húsz évvel ezelőtt a szülők álmodni sem mertek azokról a lehetőségekről, amelyeket példaértékű összefogással és kitartással sikerült megteremteni mára felnőtté vált gyermekeik számára.
Az elmúlt húsz évet, a kezdeteket Simó Ágnes, az alapítvány egyik alapító tagja, egy fogyatékkal élő lány édesanyja elevenítette fel.
– 1993-ban ismerkedtem meg néhány olyan szülővel, akiknek szintén sérült gyerekeik voltak, valamint Pethő Mária doktornővel. Ekkor derült ki az is, hogy a Kárpátok sétányon a bölcsődében délutánonként foglalkoznak fogyatékkal élő fiatalokkal. Elmentünk oda is, és ott hallottam először a Hit és Fényről, ami egy nemzetközi mozgalom, értelmi sérültek és családjaik lelki közössége. Havonta egyszer volt találkozójuk. Itt alakult ki az a mag, akik majd elindítottuk az alapítványt, mert mi szülők rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire jó egy közösséghez tartozni. Dr. Pethő Mária, aki később az alapítvány elnöke lett, kapcsolatba került Kathy Teddel, az angol Joy Alapítvány képviselőjével, akik kezdtek támogatni minket ceruzával, papírral, ami kellett a délutáni foglalkozásokhoz.
Egy kis csoport fiatal nekifogott dolgozni egy kis műhelyben, képeslapokat készítettek, például úgy, hogy az ujjukat belemártották a festékbe, és rányomták a lapra. Innen jött az ötlet, hogy legyen az alapítvány neve Ügyes Kezek. Az elején a kis csoport a Kárpátok sétányon, a bölcsődében működött, de azt a helyszínt el kellett hagyjuk. Akkor jött a nagy segítség a Máltai Szeretetszolgálat részéről, megengedték, hogy délelőtt az ő székházukban tevékenykedjen a kis csoport.
Ebbe a csoportba szellemileg sérült, de mozgásképes fiatalok jártak, viszont kiderült, hogy vannak mozgássérült fiatalok is, és részükről is igény lenne valamiféle tevékenységre, ezért ’98-ban a Talentum Alapítvány székhelyén elindult egy másik csoport. A két csoport tehát két külön helyszínen működött, így egyre hangsúlyosabbá vált, hogy szükség van egy saját székhelyre. Az angol és francia támogatóink segítségével 2000-ben megvettük az Ojtúz utcában egy házat, amit fel kellett újítani, átalakítani, akadálymentessé tenni. Ez elég hosszadalmas volt, két évig tartott. Voltak pillanatok amikor anyagilag holtponton voltunk, de valahogy a Jóisten mindig adott olyan támogatókat, akik kisegítettek a bajból. 2002-ben végre "összeköltözött" a két csoport, akkor már 25 fiatalunk volt. Később a holland támogatóknak köszönhetően kibővítettük az épületet – foglalta össze nagyvonalakban az elmúlt évek történéseit az édesanya.
A "sorstársak" nagy családja
A fogyatékkal élő gyereket nevelő családok számára óriási támaszt jelentett az alapítvány keretében kialakult közösség, hiszen itt mindenki ugyanazokkal a gondokkal küszködött, itt nem kellett szembenézniük a megvető pillantásokkal, amikor gyerekük éppen nem úgy viselkedett, amint azt elvárnák tőle. – ’89 előtt nagyon sok család szégyellte, hogy sérült van a családban, a fiatalok elszigetelődtek, a négy fal között telt az életük. Sok család tapasztalta meg, hogy idővel elmaradt a baráti kör, mert az anya a gyereke nélkül nem ment, és így már nem is hívták, mert a gyerek hangos volt, nem illeszkedett be. Az alapítvány csodás lehetőség volt kitörni a magányból, társakra találni, a sérült fiataloknak és szüleiknek egyaránt. 15 éve szülőklubunk van, itt már csak az sokat jelent, hogy el tudom mondani azt, ami fáj, és nem fog senki kinevetni, mert ők is ugyanabban a helyzetben vannak. Én itt jöttem rá, hogy nekem nagyon jó dolgom van, mert az én lányom jár, rá lehet bízni kisebb feladatokat. A legtöbb szülőnek sokkal nehezebb. Ha nem is javul az állapotuk, a szinten tartás nagyon fontos. Csodálatos volt az évek során megtapasztalni, hogy a fiatalok megnyíltak, megtanultak bizonyos szabályokat, fegyelmet. A legnagyobb érdeme a tevékenységünknek, hogy ezek a fiatalok magukra találtak – mutatott rá Simó Ágnes.
Úszni, lovagolni járnak
Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Mint mondta, felnőtt fogyatékkal élőkről lévén szó, a hangsúlyt az önállóságra való nevelésre fektetik.
– Ötven sérült jár hozzánk. Az a cél, hogy legalább abban a szűk körben, ahol megfordulnak, állják meg a helyüket. Például tudjanak szóba állni az újságárussal vagy a postással, vagy tanulják meg, hogyan kell viselkedni, ha kimegyünk az utcára vagy elmegyünk színházba. A szülők visszajelzései arra utalnak, hogy a foglalkozások hatására tapasztalnak viselkedésbeli változásokat gyerekeiknél. Például van, aki eddig nem mert köszönni, de most megteszi. Ugyanakkor a szülőknek óriási segítség, hogy legalább délelőtt, amíg a fiatalok a nappali központban vannak, kissé felszabadulnak – mutatott rá a foglalkozások előnyeire az igazgatónő. A nappali központban van egyéni és csoportos gyógytorna, pszichológus foglalkozik a fiatalokkal. Délelőttönként foglalkozásterápia zajlik: képeslapkészítés, gyertyaöntés, makramé, suba, valamint kerámiatárgyak készítése, illetve védett egységként szerződésük van egy gyógyszergyártó céggel, amelynek használati utasításokat tűrögetnek. Ezen tevékenységeknek köszönhetően a sérült fiataloknak lehetőségük nyílik arra, hogy hasznosnak érezzék magukat, örvendjenek kezük munkájának és fejlődjék az önbecsülésük. És az sem mellékes, hogy az évek során szoros barátságok alakultak ki, ha valaki nem jelenik meg a foglalkozáson, társai már hívják telefonon, hogy érdeklődjenek felőle. Magdó Orsolya igazgatónő munkatársaival együtt gondoskodik arról, hogy a kézműves-foglalkozások mellett színes és szórakoztató programokat szervezzen számukra. Például rendszeresen járnak lovagolni, úszni, mert a fiatalok részéről igény mutatkozik erre. Emellett rendszeresen színházba, kirándulni mennek, tehát – korlátaik ellenére – az alapítványnak köszönhetően kinyílt előttük a világ. A holland támogatóktól adományként kapott két kisbusszal meg tudják oldani a sérültek szállítását. A külföldi jótevők a kezdetektől kitartottak mellettük, és a mai napig meghatározó szerepet töltenek be az alapítvány életében, az angol és svéd támogatók havi rendszerességgel segítik őket, a hollandok pedig nagyobb beruházások esetén nyújtanak segítő kezet.
Saját fészek, az önállósodás első lépése
Az egyik legfontosabb kérdés, ami a sérültek szüleit foglalkoztatja, hogy mi történik majd a gyermekeikkel, amikor ők már nem lesznek. Ezért vált szükségessé egy lakóotthon létrehozása.
Simó Ágnes elmondta, az alapítvány képviselői a ’90-es évek végén Magyarországon jártak és ott ismerkedtek meg egy fészekotthonnal, ahová a sérültek beköltözhettek, miután a családból kikerültek, vagy meghaltak a szüleik. Ekkor fogalmazódott meg, hogy mekkora szükség lenne itt is egy hasonló otthonra. 2007-ben már konkrét elképzelések voltak ezen a téren, és végül tíz család vállalta, hogy összepótol, mivel szeretné, ha már az átmeneti időszakban, azaz amikor még él a szülő, gyerekeik önállósodnának.
– Találtunk egy telket Nagyernyében, 10 ezer euróért megvettük az öt ár területet, a tíz család adta össze a pénzt. Majd kerestük a pályázati lehetőségeket, mert a külföldi jótevőink részéről nem is mertünk ilyen méretű támogatást remélni, hiszen már az is óriási dolog volt, hogy segítenek a nappali foglalkoztató működésében. Végül ismét ők álltak mellénk, és nekik köszönhetően 2013 márciusában elkezdődött az építkezés, majd 2014 novemberében a tíz fiatal beköltözött a háromszintes Péter lakóotthonba. Itt nagy családként élnek együtt, mindenkinek megvannak a személyre szabott feladatai, van, aki nagyon ügyes zöldségpucolásban, van, aki a virágokat öntözi, van, aki kertészkedik.
Magdó Orsolya elmondta, újabb telket vásároltak a nagyernyei ház szomszédságában, ahová egy újabb lakóotthont terveznek, viszont ez egyelőre távlati terv.
Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 20.
Kiállították a Hunyadiak 15. századi birtoklevelét
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is. – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató. A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is. – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató. A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 20.
Sebastian Bodu az RMDSZ képviselőjelöltje lehet
Sebastian Bodu nem kívánta kommentálni a Krónikának azokat a sajtóértesüléseket, miszerint az RMDSZ Konstanca megyei képviselőjelölt-listáján készül indítani őt a decemberi parlamenti választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök megerősítette, hogy tárgyalnak a román politikussal.
Sebastian Bodunak az RMDSZ színeiben való esetleges szerepeltetéséről bukaresti lapok és hírügynökségek számoltak be meg nem nevezett forrásokra hivatkozva. Az Adevărul napilap úgy tudja, hogy a politikus a szövetség képviselőházi jelöltlistáját vezetné Konstanca megyében, tekintve, hogy a 45 éves Bodu a tengerparti városban született.
Miközben az érintett a központi lapnak sem kívánta kommentálni az értesülést, Szabó Ödön bihari parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem született végleges döntés az ügyben. Ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy a magyar alakulat tárgyalásokat folytat ez irányban a román politikussal. Amúgy Szabó szerint az RMDSZ kész román nemzetiségű jelölteket támogatni, ha ezek felvállalják a szövetség által képviselt elveket és értékeket.
Sebastian Bodu szerdán lapunk megkeresésére leszögezte: egyelőre semmilyen formában nem kívánja kommentálni az esetleges indulásáról szóló sajtóhíreket. „Majd ha lesz miről, szívesen beszélgetek önökkel" – jelentette ki a jogász-politikus. Aki ugyanakkor kérdésünkre elmondta, nem támogatja – az RMDSZ programjában is szereplő – területi autonómiát, hanem a közigazgatási decentralizáció híve. „Határozottan támogatom a központosítás leépítését, az én irányításom alatt addig példátlan decentralizációt hajtottunk végre az adóhivatalnál. A személyes véleményem az, hogy az etnikai alapú autonómia hasztalan, mindenki számára egyforma decentralizációra kell törekedni" – nyilatkozta a Krónikának Sebastian Bodu.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak megerősítette, valóban tárgyalnak arról, hogy Sebastian Bodu a szövetség Konstanca megyei képviselőjelölt-listájának élén méretkezzen meg a parlamenti választáson. Erről a szövetség elnöksége várhatóan a hét második felében fog végleges döntést hozni. „Úgy gondoljuk, hogy Sebastian Bodu egy olyan rutinos politikus, aki tiszteli az RMDSZ értékrendjét, a karrierje során soha nem volt olyan nyilatkozata, amiben kifogást találnánk. Az országos adhatóság (ANAF) volt elnökeként komoly tapasztalatra tett szert, és úgy gondoljuk, hogy a kampányban gazdasági vonatkozású témákat tud majd képviselni, elsősorban a kis- és középvállalkozókat tudja megszólítani" – mondta el Kovács Péter.
Kérdésünkre, az RMDSZ tervezi-e, hogy más Kárpátokon túli megyékben is indít román nemzetiségű jelölteket, Kovács Péter azt mondta, erre korábban is volt már precedens, egyelőre azonban még nem született döntés a kérdésben. Az Adevărul napilap felvetésére, miszerint az RMDSZ-nek azért van szüksége rutinos román politikusok bevetésére, hogy biztosan át tudja lépni a parlamenti küszöböt, Kovács Péter úgy reagált: „a szövetségnek mindenkire szüksége van, az önkéntesektől a jelöltekig."
A jogász végzettségű, 2005 és 2007 között az Adó- és Pénzügyi Hivatalt (ANAF) irányító Sebastian Bodu 2007-ben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert az egykori Demokrata Párt (PD) színeiben, majd 2009-ben újraválasztották. A PD-nek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való egyesülése után nézeteltérése támadt az alakulat vezetőségével, és az idén júniusi helyhatósági választáson már függetlenként kívánta megpályázni Bukarest 6. kerületi polgármesteri tisztségét, ám a választási bizottság elutasította a jelöltségét.
Egyébként a román politikusnak nem sok esélye lenne mandátumot szerezni, ha azt vesszük figyelembe, hogy Konstanca megye lakosságának mindössze 0,1 százaléka, 407 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek a 2011-es népszámláláson. Bodu azonban méltán számíthat a többségi lakosság támogatására, amivel bizonyára az RMDSZ is tisztában van. Egyébként a 2012-es és 2008-as parlamenti választásokon alkalmazott egyéni választókerületes rendszerről Románia idén visszatér a kiszámíthatóbb megyei pártlistás, arányos választási rendszerhez, amelynek köszönhetően korábban is volt rá példa, hogy az RMDSZ Kárpátokon túli megyékből szerezzen mandátumot. A 2000-ben rendezett megmérettetésen például bukaresti listán lett képviselő Pataki Júlia, míg Vajda Borbála călăraşi-i szenátor. Arra ugyanakkor még nem volt példa 1990 óta, hogy a szövetség román nemzetiségű jelöltet indítson listavezetőként képviselő- vagy szenátorjelöltjei között
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
Sebastian Bodu nem kívánta kommentálni a Krónikának azokat a sajtóértesüléseket, miszerint az RMDSZ Konstanca megyei képviselőjelölt-listáján készül indítani őt a decemberi parlamenti választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök megerősítette, hogy tárgyalnak a román politikussal.
Sebastian Bodunak az RMDSZ színeiben való esetleges szerepeltetéséről bukaresti lapok és hírügynökségek számoltak be meg nem nevezett forrásokra hivatkozva. Az Adevărul napilap úgy tudja, hogy a politikus a szövetség képviselőházi jelöltlistáját vezetné Konstanca megyében, tekintve, hogy a 45 éves Bodu a tengerparti városban született.
Miközben az érintett a központi lapnak sem kívánta kommentálni az értesülést, Szabó Ödön bihari parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem született végleges döntés az ügyben. Ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy a magyar alakulat tárgyalásokat folytat ez irányban a román politikussal. Amúgy Szabó szerint az RMDSZ kész román nemzetiségű jelölteket támogatni, ha ezek felvállalják a szövetség által képviselt elveket és értékeket.
Sebastian Bodu szerdán lapunk megkeresésére leszögezte: egyelőre semmilyen formában nem kívánja kommentálni az esetleges indulásáról szóló sajtóhíreket. „Majd ha lesz miről, szívesen beszélgetek önökkel" – jelentette ki a jogász-politikus. Aki ugyanakkor kérdésünkre elmondta, nem támogatja – az RMDSZ programjában is szereplő – területi autonómiát, hanem a közigazgatási decentralizáció híve. „Határozottan támogatom a központosítás leépítését, az én irányításom alatt addig példátlan decentralizációt hajtottunk végre az adóhivatalnál. A személyes véleményem az, hogy az etnikai alapú autonómia hasztalan, mindenki számára egyforma decentralizációra kell törekedni" – nyilatkozta a Krónikának Sebastian Bodu.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak megerősítette, valóban tárgyalnak arról, hogy Sebastian Bodu a szövetség Konstanca megyei képviselőjelölt-listájának élén méretkezzen meg a parlamenti választáson. Erről a szövetség elnöksége várhatóan a hét második felében fog végleges döntést hozni. „Úgy gondoljuk, hogy Sebastian Bodu egy olyan rutinos politikus, aki tiszteli az RMDSZ értékrendjét, a karrierje során soha nem volt olyan nyilatkozata, amiben kifogást találnánk. Az országos adhatóság (ANAF) volt elnökeként komoly tapasztalatra tett szert, és úgy gondoljuk, hogy a kampányban gazdasági vonatkozású témákat tud majd képviselni, elsősorban a kis- és középvállalkozókat tudja megszólítani" – mondta el Kovács Péter.
Kérdésünkre, az RMDSZ tervezi-e, hogy más Kárpátokon túli megyékben is indít román nemzetiségű jelölteket, Kovács Péter azt mondta, erre korábban is volt már precedens, egyelőre azonban még nem született döntés a kérdésben. Az Adevărul napilap felvetésére, miszerint az RMDSZ-nek azért van szüksége rutinos román politikusok bevetésére, hogy biztosan át tudja lépni a parlamenti küszöböt, Kovács Péter úgy reagált: „a szövetségnek mindenkire szüksége van, az önkéntesektől a jelöltekig."
A jogász végzettségű, 2005 és 2007 között az Adó- és Pénzügyi Hivatalt (ANAF) irányító Sebastian Bodu 2007-ben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert az egykori Demokrata Párt (PD) színeiben, majd 2009-ben újraválasztották. A PD-nek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való egyesülése után nézeteltérése támadt az alakulat vezetőségével, és az idén júniusi helyhatósági választáson már függetlenként kívánta megpályázni Bukarest 6. kerületi polgármesteri tisztségét, ám a választási bizottság elutasította a jelöltségét.
Egyébként a román politikusnak nem sok esélye lenne mandátumot szerezni, ha azt vesszük figyelembe, hogy Konstanca megye lakosságának mindössze 0,1 százaléka, 407 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek a 2011-es népszámláláson. Bodu azonban méltán számíthat a többségi lakosság támogatására, amivel bizonyára az RMDSZ is tisztában van. Egyébként a 2012-es és 2008-as parlamenti választásokon alkalmazott egyéni választókerületes rendszerről Románia idén visszatér a kiszámíthatóbb megyei pártlistás, arányos választási rendszerhez, amelynek köszönhetően korábban is volt rá példa, hogy az RMDSZ Kárpátokon túli megyékből szerezzen mandátumot. A 2000-ben rendezett megmérettetésen például bukaresti listán lett képviselő Pataki Júlia, míg Vajda Borbála călăraşi-i szenátor. Arra ugyanakkor még nem volt példa 1990 óta, hogy a szövetség román nemzetiségű jelöltet indítson listavezetőként képviselő- vagy szenátorjelöltjei között
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
2016. október 20.
Megtévesztő illúziók korszakai – Könyv az erdélyi magyarság száz évéről
Poszler György olyan könyvet hagyott ránk, amelynek minden házban ott kellene lennie, a fiatalok számára is fontos olvasmány – méltatta a tavaly elhunyt Széchenyi-díjas irodalomtörténész, esztéta Az erdélyi magyarság száz évéről című könyvét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke kedden a kincses városban.
Az Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett című, könyvbemutatóval egybekötött beszélgetést a Magyar Szabadság Éve elnevezésű, az 1956-os forradalomra emlékező rendezvénysorozat keretében tartották a Kolozsvár Társaság és a Korunk folyóirat közös szervezésében.
Kántor Lajos (képünkön) úgy értékelte, kevés hitelesebb népszerűsítője volt Kolozsvárnak Poszler Györgynél, aki ezt a könyvét életműve lezárásának tekintette. Az irodalomtörténész kifejtette, Poszler könyve a trianoni döntést követő időszaktól kezdve mutatja be az erdélyi magyarság történelmét. Márton Áronról a kötet több fejezetében is szó esik, a szerző ugyanis még gyerekkorában találkozott a későbbi püspökkel. Kántor azt is elmondta, fontos fejezet a könyvben a Magyar Autonóm Tartományról szóló, amely az autonómia illúziójának kérdéskörét járja körül. Mint elhangzott, az 1952–1960 közötti időszak a magyarság számára megtévesztő volt, egy ideig ugyanis úgy érezték, kivételes helyzetben vannak, a valóságban azonban semmilyen önállósággal nem rendelkezett az autonóm tartomány.
Poszler György könyve azt is taglalja, hogyan kezdődött el az egykori Bolyai-egyetem felszámolása, hogyan szorították ki fokozatosan az egyetemen tanító magyarországi vendégtanárokat. Mint Kántor Lajos fogalmazott, érdekes a Kádár János erdélyi látogatását bemutató fejezet is: 1958 februárjában, két évvel a forradalom leverése után Erdélybe érkezett a magyar kommunista párt küldöttsége, a látogatáskor „remekelt” a román diplomácia. Nyolcnapos vonatos túrát szerveztek a magyar vezetőknek, akik öt napig a vonaton aludtak. Kádár beszédében kijelentette, Magyarországnak semmilyen területi igénye nincs, Romániában pedig megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége.
Kántor Lajos személyes emlékeit is megosztotta az előadás keretében, mint mesélte, a Bolyai-egyetem diákjaként több társával együtt őt is beöltöztették székely harisnyába, így kellett fogadniuk a kincses városbeli vasútállomáson Kádár Jánost. A magyar kommunista vezető műveltségéről sokat elárul, hogy az állomáson így kezdte beszédét: „Itt, Kolozsvár főterén...”
Bukarestben emlékeznek a magyar forradalomra
Kiállításokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel és konferenciával emlékezik meg a Balassi Intézet bukaresti központja az 1956-os magyarországi forradalomról, kiemelten annak romániai hatásairól – közölte az intézmény. Kósa András László, az intézet bukaresti központjának igazgatója az MTI-nek elmondta, szombaton a România liberă című napilap mellékleteként fog megjelenni egy összeállítás a magyarországi forradalomról. A magyarul is kiválóan beszélő Marius Cosmeanu újságíró által szerkesztett melléklet az 1956-os világpolitikai helyzetből kiindulva mutatja be a forradalmat, annak romániai vonatkozásaira összpontosítva. Egyik legérdekesebb rész Valter Roman volt román kommunista politikusnak a Nagy Imréék romániai kényszerlakhelyre helyezésében betöltött szerepére tér ki.
Kedden emlékkonferenciát tartanak, amelyre olyan előadókat hívtak meg, akik az 1956-os magyarországi események romániai hatásait mutatják be. Gabriel Andreescu román emberjogi aktivista például arról értekezik, hogy a magyar forradalom hatására Romániában milyen értelmiségi antikommunista mozgalmak jöttek létre. Szerdán rendkívüli vetítésen vehetnek részt az érdeklődők, amely bemutatja, miként működött a kommunista propaganda a román és a magyar filmhíradókban. Erre az alkalomra egy-egy 13 perces összeállítást válogattak össze az 1956 októberében és novemberében készült magyar, illetve román filmhíradókból a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és a román Nemzeti Filmarchívum segítségével. Krónika (Kolozsvár)
Poszler György olyan könyvet hagyott ránk, amelynek minden házban ott kellene lennie, a fiatalok számára is fontos olvasmány – méltatta a tavaly elhunyt Széchenyi-díjas irodalomtörténész, esztéta Az erdélyi magyarság száz évéről című könyvét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke kedden a kincses városban.
Az Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett című, könyvbemutatóval egybekötött beszélgetést a Magyar Szabadság Éve elnevezésű, az 1956-os forradalomra emlékező rendezvénysorozat keretében tartották a Kolozsvár Társaság és a Korunk folyóirat közös szervezésében.
Kántor Lajos (képünkön) úgy értékelte, kevés hitelesebb népszerűsítője volt Kolozsvárnak Poszler Györgynél, aki ezt a könyvét életműve lezárásának tekintette. Az irodalomtörténész kifejtette, Poszler könyve a trianoni döntést követő időszaktól kezdve mutatja be az erdélyi magyarság történelmét. Márton Áronról a kötet több fejezetében is szó esik, a szerző ugyanis még gyerekkorában találkozott a későbbi püspökkel. Kántor azt is elmondta, fontos fejezet a könyvben a Magyar Autonóm Tartományról szóló, amely az autonómia illúziójának kérdéskörét járja körül. Mint elhangzott, az 1952–1960 közötti időszak a magyarság számára megtévesztő volt, egy ideig ugyanis úgy érezték, kivételes helyzetben vannak, a valóságban azonban semmilyen önállósággal nem rendelkezett az autonóm tartomány.
Poszler György könyve azt is taglalja, hogyan kezdődött el az egykori Bolyai-egyetem felszámolása, hogyan szorították ki fokozatosan az egyetemen tanító magyarországi vendégtanárokat. Mint Kántor Lajos fogalmazott, érdekes a Kádár János erdélyi látogatását bemutató fejezet is: 1958 februárjában, két évvel a forradalom leverése után Erdélybe érkezett a magyar kommunista párt küldöttsége, a látogatáskor „remekelt” a román diplomácia. Nyolcnapos vonatos túrát szerveztek a magyar vezetőknek, akik öt napig a vonaton aludtak. Kádár beszédében kijelentette, Magyarországnak semmilyen területi igénye nincs, Romániában pedig megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége.
Kántor Lajos személyes emlékeit is megosztotta az előadás keretében, mint mesélte, a Bolyai-egyetem diákjaként több társával együtt őt is beöltöztették székely harisnyába, így kellett fogadniuk a kincses városbeli vasútállomáson Kádár Jánost. A magyar kommunista vezető műveltségéről sokat elárul, hogy az állomáson így kezdte beszédét: „Itt, Kolozsvár főterén...”
Bukarestben emlékeznek a magyar forradalomra
Kiállításokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel és konferenciával emlékezik meg a Balassi Intézet bukaresti központja az 1956-os magyarországi forradalomról, kiemelten annak romániai hatásairól – közölte az intézmény. Kósa András László, az intézet bukaresti központjának igazgatója az MTI-nek elmondta, szombaton a România liberă című napilap mellékleteként fog megjelenni egy összeállítás a magyarországi forradalomról. A magyarul is kiválóan beszélő Marius Cosmeanu újságíró által szerkesztett melléklet az 1956-os világpolitikai helyzetből kiindulva mutatja be a forradalmat, annak romániai vonatkozásaira összpontosítva. Egyik legérdekesebb rész Valter Roman volt román kommunista politikusnak a Nagy Imréék romániai kényszerlakhelyre helyezésében betöltött szerepére tér ki.
Kedden emlékkonferenciát tartanak, amelyre olyan előadókat hívtak meg, akik az 1956-os magyarországi események romániai hatásait mutatják be. Gabriel Andreescu román emberjogi aktivista például arról értekezik, hogy a magyar forradalom hatására Romániában milyen értelmiségi antikommunista mozgalmak jöttek létre. Szerdán rendkívüli vetítésen vehetnek részt az érdeklődők, amely bemutatja, miként működött a kommunista propaganda a román és a magyar filmhíradókban. Erre az alkalomra egy-egy 13 perces összeállítást válogattak össze az 1956 októberében és novemberében készült magyar, illetve román filmhíradókból a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és a román Nemzeti Filmarchívum segítségével. Krónika (Kolozsvár)
2016. október 20.
Johannis felfedezte, hogy kétszeresen kisebbségi
MTI - Hibának nevezte a vallási fanatizmust Klaus Johannis államfő szerdán, arra reagálva, hogy a melegházasság alkotmányos tiltásáért kampányoló Viorel Iuga, a romániai baptista szövetség elnöke felszólította őt: foglaljon állást a „család és normalitás" mellett.
A Romániai Evangélikus Szövetség elnöki tisztségét is betöltő Iuga emlékeztette az államfőt: több mint hárommillió ember írta alá a Koalíció a családért nevű civil szervezet alkotmánymódosító kezdeményezését, amelyben azt követelik, hogy az alaptörvény „egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságaként" határozza meg a családot, a jelenlegi alkotmány ugyanis „házastársakat" említ. Iuga azzal fenyegette meg Johannist, hogy ha nem foglal állást a „kereszténység mellett", majd ők foglalnak állást menesztése mellett.
Johannist szerdai sajtóértekezletén egy újságíró szembesítette a baptista egyházi vezető felszólításával. Az elnök azt mondta, „még nem jött el az ő sora", hogy az alkotmánymódosítás ügyében állást foglaljon, de szükségesnek tartotta kihangsúlyozni: ő is egy etnikai és vallási kisebbséghez tartozik, és a maga részéről a tolerancia, a bizalom és nyitottság híve. „Vissza kell térni a toleranciához, a másik elfogadásához, jó és rossz tulajdonságaival együtt. Nem vagyunk mind egyformák, az etnikai közösségek, vallási közösségek nem egyformák. Hibás a vallási fanatizmus és az ultimátumszerű felszólítások útját járni" – szögezte le Klaus Johannis államfő.
A Koalíció a családért nevű csoport alkotmánymódosító kezdeményezése nyáron túljutott az előzetes normakontrollon, az alkotmánymódosító törvénytervezetet pedig beterjesztették a szenátushoz. Az alkotmánybíróság szerint az alaptörvény megalkotói is egy „férfi és egy nő házassága" értelemben használták a „házastársak" kifejezést, mert 1991-ben nem merülhetett fel más értelmezés. Románia csak 2001-ben törölte a büntető törvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó" homoszexuális párokat.
Romániában a parlament kétharmados többségének támogatása, valamint érvényes és eredményes népszavazás szükséges az alkotmánymódosításhoz. A Koalíció a családért azt szorgalmazza, hogy tegyék a választási kampány témájává a kérdést, és a decemberi parlamenti választással egy időben szervezzék meg a melegházasság tiltásáról szóló referendumot. Krónika (Kolozsvár)
MTI - Hibának nevezte a vallási fanatizmust Klaus Johannis államfő szerdán, arra reagálva, hogy a melegházasság alkotmányos tiltásáért kampányoló Viorel Iuga, a romániai baptista szövetség elnöke felszólította őt: foglaljon állást a „család és normalitás" mellett.
A Romániai Evangélikus Szövetség elnöki tisztségét is betöltő Iuga emlékeztette az államfőt: több mint hárommillió ember írta alá a Koalíció a családért nevű civil szervezet alkotmánymódosító kezdeményezését, amelyben azt követelik, hogy az alaptörvény „egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságaként" határozza meg a családot, a jelenlegi alkotmány ugyanis „házastársakat" említ. Iuga azzal fenyegette meg Johannist, hogy ha nem foglal állást a „kereszténység mellett", majd ők foglalnak állást menesztése mellett.
Johannist szerdai sajtóértekezletén egy újságíró szembesítette a baptista egyházi vezető felszólításával. Az elnök azt mondta, „még nem jött el az ő sora", hogy az alkotmánymódosítás ügyében állást foglaljon, de szükségesnek tartotta kihangsúlyozni: ő is egy etnikai és vallási kisebbséghez tartozik, és a maga részéről a tolerancia, a bizalom és nyitottság híve. „Vissza kell térni a toleranciához, a másik elfogadásához, jó és rossz tulajdonságaival együtt. Nem vagyunk mind egyformák, az etnikai közösségek, vallási közösségek nem egyformák. Hibás a vallási fanatizmus és az ultimátumszerű felszólítások útját járni" – szögezte le Klaus Johannis államfő.
A Koalíció a családért nevű csoport alkotmánymódosító kezdeményezése nyáron túljutott az előzetes normakontrollon, az alkotmánymódosító törvénytervezetet pedig beterjesztették a szenátushoz. Az alkotmánybíróság szerint az alaptörvény megalkotói is egy „férfi és egy nő házassága" értelemben használták a „házastársak" kifejezést, mert 1991-ben nem merülhetett fel más értelmezés. Románia csak 2001-ben törölte a büntető törvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó" homoszexuális párokat.
Romániában a parlament kétharmados többségének támogatása, valamint érvényes és eredményes népszavazás szükséges az alkotmánymódosításhoz. A Koalíció a családért azt szorgalmazza, hogy tegyék a választási kampány témájává a kérdést, és a decemberi parlamenti választással egy időben szervezzék meg a melegházasság tiltásáról szóló referendumot. Krónika (Kolozsvár)
2016. október 20.
Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. október 20.
„A családba fogadtuk a püspök urat”
Fiatalember volt, amikor elkezdte a gyűjtőmunkát és meglett férfi, amire elkészült A Hegy című öt és fél órás, rendhagyó, képes-hangos, egyedülálló monográfia Márton Áron püspök életéről. Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, hitoktató több mint két évtizedet szentelt a gazdag és példás életút kutatásának, feltérképezésének. Értékes munkáját Orbán Balázs-díjjal ismerték el. A díjazottat Lázár Emese kérdezte.
– Sok ezer kilométer Székelyudvarhelytől Rómáig, megszámlálhatatlan találkozás, képes és írott dokumentumok százai – Márton Áron püspök életútjának stációit kitartóan, 23 éven át önzetlenül, minden anyagi támogatás nélkül és jutalmat nem várva kutatta. A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéről – ezt írja ezen a DVD-n, amelynek borítóján Márton Áron közismert fotója van, háttérben az Egyeskő. Miért éppen Márton Áron? Mi késztette az életút felkutatására és pontosan mikor és miként kezdődött ez a szinte mesébe illő történet?
– 1990-ben, amikor az első évfolyam indult, beiratkoztam Kolozsváron a teológiára, de ezzel párhuzamosan végeztem a mérnökit is. Amikor a mérnöki diplomámat megszereztem, 1993-ban hazajöttem Székelyudvarhelyre. Akkoriban itt volt Mihály József káplán, aki most jobbágytelki plébános. Tulajdonképpen ketten határoztuk el, hogy végig kellene járjuk azokat a helyeket, ahol a püspök úr járt-kelt, élt, és próbáljunk meg összegyűjteni minél több hanganyagot, fényképet, szólaltassuk meg azokat, akik ismerték őt személyesen. Igazából hittanórára akartunk egy félórás tananyagot összeállítani. Hozzátartozik még, hogy 1980-ban, amikor Márton Áron meghalt dr. Jakubinyi György érsek úr, aki akkor teológiai tanár volt, írt egy összefoglalót az ő életéről. Annak a kis írásnak, ami akkor nem jelenhetett meg, az volt a címe: A Hegy. Megkaptuk ezt a három és fél oldalas szöveget, és tulajdonképpen ezt szerettük volna „felöltöztetni” képpel, hanggal. Ez lett a gondolatmenet gerince, ezt követtük, bővítettük. Akkor, 1993-ban még nem gondoltam, hogy egy ilyen véget nem érő kutatómunka lesz belőle.
– Hol kezdték el a kutatást, mi volt az első állomás?
– Csíkszentdomokoson, a szülőfaluban, rokonokkal, ismerősökkel beszélgettünk, aztán a többi állomás már jött úgymond magától, mert az emberek kézről kézre adtak, tanácsolták, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nem voltak ezek az utak megtervezve, mentünk, ahová mondták, ahová gondoltuk, hogy menni kell. Vittük magunkkal a kazettás magnót, a diafilmes fényképezőgépemet, akkoriban ezek az eszközeink voltak.
– A két évtized alatt nemcsak ezek az eszközök tűntek el, de sokan elmentek a filmben szereplő tanúk közül is…
– Igen, például Márton Áron húga, Anna néni, aki akkor 92 éves volt, már beteg volt, forgatták az ágyban, de beszélni még tudott. Vagy Gyulafehérváron találkozhattunk Erőss Lajos kanonokkal, aki nagyon bizalmas embere volt a püspök úrnak. Magatehetetlen volt már ő is, fel kellett öltöztessék, de szellemileg ép volt. Beültették a székbe, mesélt nekünk. Végül is a kész anyagban 47 személy szólal meg.
– Márton Áron életútját alaposan, szó szerint is mérnöki pontossággal, stációtól stációig haladva feltérképezte. Van olyan szakasza a püspök életének, ami még hiányos, úgymond fehér folt?
– Van, főként a gyermek- és ifjúkor, abból a korszakból nincsenek fényképes dokumentumok. Mesélt Anna néni, a húga. De nagyon értékesek azok a kis feljegyzések, amikről a pár hónapja elhunyt Kacsó Júlia szerzetes, szociális testvér beszél. Ő volt az, aki az utolsó időkben gondozta, ápolta, tolókocsiban sétáltatta a püspök urat. Amikor nagyon ritkán megszólalt, beszélt, Júlia testvér azokat mind leírta, stilizálatlanul – ezekről a feljegyzésekről mesél a filmben.
– Legenda és valóság – hogyan tudta ezeket a valós és nem valós történeteket szétválasztani?
– Voltak ismétlődő történetek és voltak olyanok, amelyek nem fedték a valóságot. Utánanéztem mindegyiknek, ami mese volt, azt kihagytam, de mindig vigyáztam arra, senkit ne bántsak meg. Például a néhai székelyudvarhelyi fotográfus, Sztojka Feri bácsi által elmondottak esetében is egyensúlyozni kellett. Ő elmesélte szépen a ’49-es eseményeket, amikor a püspök úr fehér lovon bevonult, aztán átszöktették autóval Udvarhelyre, onnan haza. Feri bácsi erre úgy emlékezett, hogy egyedül ő volt ott, de egy idős paptól tudom, s egyszer Feri bácsi is beismerte, hogy ketten voltak a testvérével, Sztojka Károllyal. Feri bácsi a kocsijával vitte az egyik főpapot, Karcsi bácsi a püspök urat. A Feri bácsi visszaemlékezését benne hagytam a filmben, de hozzátettem az igazság kedvéért, hogy utolsó percben döntöttek úgy, hogy a hatóságokat megtévesztve, két autóval menekítik a püspököt. Úgy vágtam össze az anyagot, hogy senkit ne sértsek meg, senki ne maradjon ki, de az elmondottak hitelesek legyenek. Így, nagyon szűkre szabva is 5 és fél óra lett az anyag. Kérdezte is egy filmes: ki fogja ezt megnézni?
– Erre mit válaszolt?
– Virt Laci (Virt László szociológus, a Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi című monográfia szerzője – szerk. megj.), akit személyesen ismerek, mesélte, hogy neki szintén feltették a kérdést: a vaskos könyvét ki fogja elolvasni? Ő azt válaszolta: nem képregény-olvasóknak írtam. Az én válaszom ezzel egybevág.
– Ketten indultak el az úton, de végül egyedül járta és megy tovább rajta.
– Mihály József atyával tartjuk a kapcsolatot, Jobbágytelkén be is mutattuk a filmet, de ő már nem vesz részt a kutatásban, egyedül végzem.
– És a gyűjtőmunka csak egy része a feladatnak, hiszen a hatalmas mennyiségű kép- és hanganyagot is egyedül rendszerezte, a vágómunkától a feliratozásig minden technikai feladat is az Ön munkája. Napi nyolc órát dolgozik a gyárban, hitoktató az iskolában, családja van, gyermeke – két embernek is sok lenne ez. Hogyan tudott időt szakítani, ahogy kislánya mondta, „mártonozásra” és a családjára is?
– Igen, a technikát is én csináltam. Több mint 3000 fényképet használtam fel a filmben, ezeket mind ki kellett tisztítani, digitalizálni, a recsegő-ropogó hanganyagokat szintén. Hogy mennyit dolgoztam? Sokat… Általában este 10 óra után ültem a géphez, amikor a kislányom lefeküdt. A 23 év alatt kevés nap volt, amikor 2-3 órát ne foglalkoztam volna ezzel, de a februári kiadás előtti (Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján mutatták be a filmet – szerk. megj.) félévben hétvégenként 10-12 órát is. Próbáltam megfuttatni, biztos, hogy több ezer óra van benne. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, türelmesen segítették a munkámat. Most azzal próbálom meghálálni, hogy ahová lehet vinni és ők megtehetik, elviszem magammal a bemutatókra. Velem voltak az október 17-i díjátadón is.
– Önt hallgatva, óhatatlanul is eszembe jut Márton Áron jelmondata: Non recuso laborem – Nem futamodom meg a munkától. Ön sem tette, holott nem kis fába vágta a fejszét. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, nemcsak az élők, de maga a püspök úr, Márton Áron is segíti a munkáját, úgymond jelképesen fogja a kezét?
– Közel négy éve Budapestre kerültem a szívklinikára, ahol megműtöttek, aortát és szívbillentyűt cseréltek. Akkor egyből Márton Áronra gondoltam, és arra, ha az égiek akarata, hogy ne fejezzem be a munkát, akkor elfogadom. De aztán nem így történt, meggyógyultam, sőt, a kórházban is már tudtam dolgozni az anyaggal, akkor készítettem a felirat egy részét, és még filmbemutatót is tartottam. Nincs nap, amikor Márton Áron ne lenne velünk. Ahogy a feleségem megfogalmazta: a családba fogadtuk a püspök urat. Családtag lett. Az őt ábrázoló festmény, amit ajándékba kaptam, a kislányom kérésére, a szobájában van, az ágyával szemben, a falon. Este mindig elmondjuk a Márton Áron-imát, úgy érzem, hogy velünk lakik, velünk él.
– Jól érzem, hogy még mindig épül, magasodik a Hegy? Ez egy soha véget nem érő misszió?
– Nem szűnt meg a munka, nem lehet és nem is tudom, nem akarom még befejezni. Folyamatosan jönnek az emberek, hoznak fényképeket, történeteket. A filmbemutatókon sokszor odajön valaki hozzám, ezzel, azzal. Sok helyen megfordultunk már. Legutóbb Petrozsényban is így történt. De így jutott el hozzám a sepsiszentgyörgyi bemutatón egy régi papfelszentelési beszéd hanganyaga is. Hozzáteszem, hogy azóta bővült az anyag, hiszen kaptam újabb dokumentumokat. Készen van, megvágva, feliratozva, szerkesztve, de hogy ebből egy bővített kiadás lesz-e vagy egy negyedik DVD, egyelőre nem tudom. A csíkszentdomokosi múzeum igazgatója, Lázár Csilla javasolta, jelenjen meg az anyag nyomtatásban is – remélem, hamarosan az is megjelenik. Könyv lesz vagy füzetecske, még nem tudom.
– Az egyedülálló monográfia elkészült. Pénzbeli fizetség nem járt érte, de gondolom, erkölcsi elégtétel, jutalom a sok-sok találkozás, és méltó elismerés az Orbán Balázs-díj. Jól van ez így?
– Virt László írta méltatásában: soha nem kapott semmit, csak egy szívbillentyűt. Misszió ez, igen, de bárhová mentem bemutatni a filmet, és talán több mint száz helyen voltam már, soha nem kértem pénzt, sem benzinre, sem egyébre. Ha az utamat kifizették, megköszöntem, hálás voltam. Az egyházi áldást a munkámra és érte megkaptam. Az Orbán Balázs-díjra nem számítottam, de meglepett és nagyon jólesett a kitüntetés.
– Fiatalemberként kezdte a munkát, amit immár érett emberként folytat. Mi az a püspöki üzenet, ami a sajátja lett munkája során?
– A püspök úr is folyamatosan dolgozott, soha nem hagyta abba, még ha kilátástalan volt is a helyzet. Van egy mondat, egy pap bácsitól hallottam, és nagyon megfogott: a tiszteletből való félelem. Ez igaz mindenkire, aki Márton Áronnal találkozott. Ezt éreztem mindvégig én is. Személyesen nem találkozhattam vele, de az évek alatt az ő személyének a bűvkörébe kerültem, és ebből nem lehet már kibújni. A film minden másodpercét ismerem, mégis megtörtént már többször, hogy a bemutatón, a meghatódott embereket látva, elsírtam magam. A munkát mindig úgy kezdem, hogy elimádkozok egy rózsafüzér tizedet a püspök úrért, a célért. Ebben a munkában nagyon sok ima van. Úgy érzem, hogy az eltelt két évtized alatt Márton Áron püspök úr az életem része lett. Mi az ő üzenete számomra? Az utolsó csíkszeredai bérmáláskor, 1975-ben mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet.” Ezt vallom én is: az ember talpa a földön legyen, de ne felejtse el, hogy ez nem minden… Hargita Népe (Csíkszereda)
Fiatalember volt, amikor elkezdte a gyűjtőmunkát és meglett férfi, amire elkészült A Hegy című öt és fél órás, rendhagyó, képes-hangos, egyedülálló monográfia Márton Áron püspök életéről. Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, hitoktató több mint két évtizedet szentelt a gazdag és példás életút kutatásának, feltérképezésének. Értékes munkáját Orbán Balázs-díjjal ismerték el. A díjazottat Lázár Emese kérdezte.
– Sok ezer kilométer Székelyudvarhelytől Rómáig, megszámlálhatatlan találkozás, képes és írott dokumentumok százai – Márton Áron püspök életútjának stációit kitartóan, 23 éven át önzetlenül, minden anyagi támogatás nélkül és jutalmat nem várva kutatta. A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéről – ezt írja ezen a DVD-n, amelynek borítóján Márton Áron közismert fotója van, háttérben az Egyeskő. Miért éppen Márton Áron? Mi késztette az életút felkutatására és pontosan mikor és miként kezdődött ez a szinte mesébe illő történet?
– 1990-ben, amikor az első évfolyam indult, beiratkoztam Kolozsváron a teológiára, de ezzel párhuzamosan végeztem a mérnökit is. Amikor a mérnöki diplomámat megszereztem, 1993-ban hazajöttem Székelyudvarhelyre. Akkoriban itt volt Mihály József káplán, aki most jobbágytelki plébános. Tulajdonképpen ketten határoztuk el, hogy végig kellene járjuk azokat a helyeket, ahol a püspök úr járt-kelt, élt, és próbáljunk meg összegyűjteni minél több hanganyagot, fényképet, szólaltassuk meg azokat, akik ismerték őt személyesen. Igazából hittanórára akartunk egy félórás tananyagot összeállítani. Hozzátartozik még, hogy 1980-ban, amikor Márton Áron meghalt dr. Jakubinyi György érsek úr, aki akkor teológiai tanár volt, írt egy összefoglalót az ő életéről. Annak a kis írásnak, ami akkor nem jelenhetett meg, az volt a címe: A Hegy. Megkaptuk ezt a három és fél oldalas szöveget, és tulajdonképpen ezt szerettük volna „felöltöztetni” képpel, hanggal. Ez lett a gondolatmenet gerince, ezt követtük, bővítettük. Akkor, 1993-ban még nem gondoltam, hogy egy ilyen véget nem érő kutatómunka lesz belőle.
– Hol kezdték el a kutatást, mi volt az első állomás?
– Csíkszentdomokoson, a szülőfaluban, rokonokkal, ismerősökkel beszélgettünk, aztán a többi állomás már jött úgymond magától, mert az emberek kézről kézre adtak, tanácsolták, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nem voltak ezek az utak megtervezve, mentünk, ahová mondták, ahová gondoltuk, hogy menni kell. Vittük magunkkal a kazettás magnót, a diafilmes fényképezőgépemet, akkoriban ezek az eszközeink voltak.
– A két évtized alatt nemcsak ezek az eszközök tűntek el, de sokan elmentek a filmben szereplő tanúk közül is…
– Igen, például Márton Áron húga, Anna néni, aki akkor 92 éves volt, már beteg volt, forgatták az ágyban, de beszélni még tudott. Vagy Gyulafehérváron találkozhattunk Erőss Lajos kanonokkal, aki nagyon bizalmas embere volt a püspök úrnak. Magatehetetlen volt már ő is, fel kellett öltöztessék, de szellemileg ép volt. Beültették a székbe, mesélt nekünk. Végül is a kész anyagban 47 személy szólal meg.
– Márton Áron életútját alaposan, szó szerint is mérnöki pontossággal, stációtól stációig haladva feltérképezte. Van olyan szakasza a püspök életének, ami még hiányos, úgymond fehér folt?
– Van, főként a gyermek- és ifjúkor, abból a korszakból nincsenek fényképes dokumentumok. Mesélt Anna néni, a húga. De nagyon értékesek azok a kis feljegyzések, amikről a pár hónapja elhunyt Kacsó Júlia szerzetes, szociális testvér beszél. Ő volt az, aki az utolsó időkben gondozta, ápolta, tolókocsiban sétáltatta a püspök urat. Amikor nagyon ritkán megszólalt, beszélt, Júlia testvér azokat mind leírta, stilizálatlanul – ezekről a feljegyzésekről mesél a filmben.
– Legenda és valóság – hogyan tudta ezeket a valós és nem valós történeteket szétválasztani?
– Voltak ismétlődő történetek és voltak olyanok, amelyek nem fedték a valóságot. Utánanéztem mindegyiknek, ami mese volt, azt kihagytam, de mindig vigyáztam arra, senkit ne bántsak meg. Például a néhai székelyudvarhelyi fotográfus, Sztojka Feri bácsi által elmondottak esetében is egyensúlyozni kellett. Ő elmesélte szépen a ’49-es eseményeket, amikor a püspök úr fehér lovon bevonult, aztán átszöktették autóval Udvarhelyre, onnan haza. Feri bácsi erre úgy emlékezett, hogy egyedül ő volt ott, de egy idős paptól tudom, s egyszer Feri bácsi is beismerte, hogy ketten voltak a testvérével, Sztojka Károllyal. Feri bácsi a kocsijával vitte az egyik főpapot, Karcsi bácsi a püspök urat. A Feri bácsi visszaemlékezését benne hagytam a filmben, de hozzátettem az igazság kedvéért, hogy utolsó percben döntöttek úgy, hogy a hatóságokat megtévesztve, két autóval menekítik a püspököt. Úgy vágtam össze az anyagot, hogy senkit ne sértsek meg, senki ne maradjon ki, de az elmondottak hitelesek legyenek. Így, nagyon szűkre szabva is 5 és fél óra lett az anyag. Kérdezte is egy filmes: ki fogja ezt megnézni?
– Erre mit válaszolt?
– Virt Laci (Virt László szociológus, a Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi című monográfia szerzője – szerk. megj.), akit személyesen ismerek, mesélte, hogy neki szintén feltették a kérdést: a vaskos könyvét ki fogja elolvasni? Ő azt válaszolta: nem képregény-olvasóknak írtam. Az én válaszom ezzel egybevág.
– Ketten indultak el az úton, de végül egyedül járta és megy tovább rajta.
– Mihály József atyával tartjuk a kapcsolatot, Jobbágytelkén be is mutattuk a filmet, de ő már nem vesz részt a kutatásban, egyedül végzem.
– És a gyűjtőmunka csak egy része a feladatnak, hiszen a hatalmas mennyiségű kép- és hanganyagot is egyedül rendszerezte, a vágómunkától a feliratozásig minden technikai feladat is az Ön munkája. Napi nyolc órát dolgozik a gyárban, hitoktató az iskolában, családja van, gyermeke – két embernek is sok lenne ez. Hogyan tudott időt szakítani, ahogy kislánya mondta, „mártonozásra” és a családjára is?
– Igen, a technikát is én csináltam. Több mint 3000 fényképet használtam fel a filmben, ezeket mind ki kellett tisztítani, digitalizálni, a recsegő-ropogó hanganyagokat szintén. Hogy mennyit dolgoztam? Sokat… Általában este 10 óra után ültem a géphez, amikor a kislányom lefeküdt. A 23 év alatt kevés nap volt, amikor 2-3 órát ne foglalkoztam volna ezzel, de a februári kiadás előtti (Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján mutatták be a filmet – szerk. megj.) félévben hétvégenként 10-12 órát is. Próbáltam megfuttatni, biztos, hogy több ezer óra van benne. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, türelmesen segítették a munkámat. Most azzal próbálom meghálálni, hogy ahová lehet vinni és ők megtehetik, elviszem magammal a bemutatókra. Velem voltak az október 17-i díjátadón is.
– Önt hallgatva, óhatatlanul is eszembe jut Márton Áron jelmondata: Non recuso laborem – Nem futamodom meg a munkától. Ön sem tette, holott nem kis fába vágta a fejszét. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, nemcsak az élők, de maga a püspök úr, Márton Áron is segíti a munkáját, úgymond jelképesen fogja a kezét?
– Közel négy éve Budapestre kerültem a szívklinikára, ahol megműtöttek, aortát és szívbillentyűt cseréltek. Akkor egyből Márton Áronra gondoltam, és arra, ha az égiek akarata, hogy ne fejezzem be a munkát, akkor elfogadom. De aztán nem így történt, meggyógyultam, sőt, a kórházban is már tudtam dolgozni az anyaggal, akkor készítettem a felirat egy részét, és még filmbemutatót is tartottam. Nincs nap, amikor Márton Áron ne lenne velünk. Ahogy a feleségem megfogalmazta: a családba fogadtuk a püspök urat. Családtag lett. Az őt ábrázoló festmény, amit ajándékba kaptam, a kislányom kérésére, a szobájában van, az ágyával szemben, a falon. Este mindig elmondjuk a Márton Áron-imát, úgy érzem, hogy velünk lakik, velünk él.
– Jól érzem, hogy még mindig épül, magasodik a Hegy? Ez egy soha véget nem érő misszió?
– Nem szűnt meg a munka, nem lehet és nem is tudom, nem akarom még befejezni. Folyamatosan jönnek az emberek, hoznak fényképeket, történeteket. A filmbemutatókon sokszor odajön valaki hozzám, ezzel, azzal. Sok helyen megfordultunk már. Legutóbb Petrozsényban is így történt. De így jutott el hozzám a sepsiszentgyörgyi bemutatón egy régi papfelszentelési beszéd hanganyaga is. Hozzáteszem, hogy azóta bővült az anyag, hiszen kaptam újabb dokumentumokat. Készen van, megvágva, feliratozva, szerkesztve, de hogy ebből egy bővített kiadás lesz-e vagy egy negyedik DVD, egyelőre nem tudom. A csíkszentdomokosi múzeum igazgatója, Lázár Csilla javasolta, jelenjen meg az anyag nyomtatásban is – remélem, hamarosan az is megjelenik. Könyv lesz vagy füzetecske, még nem tudom.
– Az egyedülálló monográfia elkészült. Pénzbeli fizetség nem járt érte, de gondolom, erkölcsi elégtétel, jutalom a sok-sok találkozás, és méltó elismerés az Orbán Balázs-díj. Jól van ez így?
– Virt László írta méltatásában: soha nem kapott semmit, csak egy szívbillentyűt. Misszió ez, igen, de bárhová mentem bemutatni a filmet, és talán több mint száz helyen voltam már, soha nem kértem pénzt, sem benzinre, sem egyébre. Ha az utamat kifizették, megköszöntem, hálás voltam. Az egyházi áldást a munkámra és érte megkaptam. Az Orbán Balázs-díjra nem számítottam, de meglepett és nagyon jólesett a kitüntetés.
– Fiatalemberként kezdte a munkát, amit immár érett emberként folytat. Mi az a püspöki üzenet, ami a sajátja lett munkája során?
– A püspök úr is folyamatosan dolgozott, soha nem hagyta abba, még ha kilátástalan volt is a helyzet. Van egy mondat, egy pap bácsitól hallottam, és nagyon megfogott: a tiszteletből való félelem. Ez igaz mindenkire, aki Márton Áronnal találkozott. Ezt éreztem mindvégig én is. Személyesen nem találkozhattam vele, de az évek alatt az ő személyének a bűvkörébe kerültem, és ebből nem lehet már kibújni. A film minden másodpercét ismerem, mégis megtörtént már többször, hogy a bemutatón, a meghatódott embereket látva, elsírtam magam. A munkát mindig úgy kezdem, hogy elimádkozok egy rózsafüzér tizedet a püspök úrért, a célért. Ebben a munkában nagyon sok ima van. Úgy érzem, hogy az eltelt két évtized alatt Márton Áron püspök úr az életem része lett. Mi az ő üzenete számomra? Az utolsó csíkszeredai bérmáláskor, 1975-ben mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet.” Ezt vallom én is: az ember talpa a földön legyen, de ne felejtse el, hogy ez nem minden… Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. október 20.
Székelyföldi napok magyar tanácselnökökkel
Öt megye és három megyeszékhely elöljárója tanácskozott Sepsiszentgyörgyön.
Bihar, Szatmár, Hargita, Kovászna és Maros megye tanácselnöke, illetve a házigazda Sepsiszentgyörgy, valamint Csíkszereda és Szatmárnémeti polgármesterében a közös, hogy mindannyian az RMDSZ színeiben látják el feladataikat, képviselik a magyarság érdekeit.
Az Orbán Balázs díj átadása mellett szakmai találkozókon vettek részt, ahol az önkormányzati választások óta eltelt időszak tapasztalatait értékelték ki, osztották meg. Közös stratégiák kidolgozása is zajlik, hiszen az erős önkormányzati képviselet lehetővé teszi, hogy a magyar közösség számára kiemelt területeken – mint például az oktatás, kultúra, ifjúság, egyházak – megőrizzük, erősítsük az eddig elért eredményeket. A megfogalmazott célok között szerepel az erdélyi családok jólétének és biztonságának fokozása, a minőségi oktatás fejlesztése, az infrastruktúra javítása, és nem utolsó sorban a magyar közösség jogainak erősítése.
„Az elmúlt 12 év legsikeresebb önkormányzati választása volt az idei, hiszen 5 erdélyi megyének is magyar elöljárója van. Ez az eredmény, a megnyilvánult bizalom fokozott munkára ösztönöz mindannyiunkat. Az erős helyi képviseletet azonban csak akkor tudjuk megfelelően érvényesíteni, ha a törvényhozásban is kellő súllyal vagyunk jelen. Ezért fontos, hogy a parlamenti választásokon is részt vegyenek a magyar szavazók, hogy Erdélyt olyanná tegyük, amilyennek az erdélyi magyar emberekkel közösen megálmodtuk. Meggyőződésem, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is!” – nyilatkozta Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke. erdon.ro
Öt megye és három megyeszékhely elöljárója tanácskozott Sepsiszentgyörgyön.
Bihar, Szatmár, Hargita, Kovászna és Maros megye tanácselnöke, illetve a házigazda Sepsiszentgyörgy, valamint Csíkszereda és Szatmárnémeti polgármesterében a közös, hogy mindannyian az RMDSZ színeiben látják el feladataikat, képviselik a magyarság érdekeit.
Az Orbán Balázs díj átadása mellett szakmai találkozókon vettek részt, ahol az önkormányzati választások óta eltelt időszak tapasztalatait értékelték ki, osztották meg. Közös stratégiák kidolgozása is zajlik, hiszen az erős önkormányzati képviselet lehetővé teszi, hogy a magyar közösség számára kiemelt területeken – mint például az oktatás, kultúra, ifjúság, egyházak – megőrizzük, erősítsük az eddig elért eredményeket. A megfogalmazott célok között szerepel az erdélyi családok jólétének és biztonságának fokozása, a minőségi oktatás fejlesztése, az infrastruktúra javítása, és nem utolsó sorban a magyar közösség jogainak erősítése.
„Az elmúlt 12 év legsikeresebb önkormányzati választása volt az idei, hiszen 5 erdélyi megyének is magyar elöljárója van. Ez az eredmény, a megnyilvánult bizalom fokozott munkára ösztönöz mindannyiunkat. Az erős helyi képviseletet azonban csak akkor tudjuk megfelelően érvényesíteni, ha a törvényhozásban is kellő súllyal vagyunk jelen. Ezért fontos, hogy a parlamenti választásokon is részt vegyenek a magyar szavazók, hogy Erdélyt olyanná tegyük, amilyennek az erdélyi magyar emberekkel közösen megálmodtuk. Meggyőződésem, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is!” – nyilatkozta Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke. erdon.ro
2016. október 20.
Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.
Szoros barátság
Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.
A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.
Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.
Templomtorony és iskola
1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.
Szoros barátság
Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.
A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.
Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.
Templomtorony és iskola
1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. október 20.
Jogok, oktatás, infrastruktúra, jólét: ezekre épül az RMDSZ választási programja
Négy pillérre épül az RMDSZ 2016-os parlamenti választási programja, mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az első pillér a nemzetpolitika, a magyarság jogainak megerősítése, a második a minőségi oktatás biztosítása, a harmadik az erdélyi infrastruktúra és vállalkozói szféra megerősítése, és a negyedik a jólét, biztonság a családok számára.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ szempontjából a 2016-os választás a jövőről, a biztonság megteremtéséről, és a politikai megújulásról szól. Egy olyan Erdélyt építenének, ahol jó élni, ahol a magyar közösség, és általában, az emberi jogok nincsenek veszélyben.
A programot Erdélyre élezte ki az RMDSZ, hiszen itt él az RMDSZ választók zöme, de "ami jó Erdélynek, az jó Romániának is" - fogalmazott a szövetség elnöke.
Elmondta, az utóbbi időszakban egyesek megpróbálták a közösséget elbizonytalanítani, ez Gyergyószentmiklós polgármesterével kezdődött és Kolozsvár alpolgármesterének esete a legutóbbi példa erre. Hangsúlyozta, nem azzal van baj, hogy az ügyészek vizsgálódnak, hiszen ez a dolguk, hanem azzal, hogy a magyar önkormányzati vezetők ellen foganatosított intézkedések aránytalanok a vádakhoz képest.
Kelemen elmondta, új alkotmányra van szükség, nem érdemes ezt foldozni. Annál is inkább, mert 2018-ban Románia az egyesülés centenáriumát ünnepli, és az új alaptörvénynek tartalmaznia kell a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron megfogalmazott ígéreteket.
Az alkotmánynak rögzítenie kell azt, hogy legyen hivatalos a magyar nyelv ott, ahol a magyarság többségben él, és az RMDSZ kiáll amellett a korábban már - az egészségügyben történő anyanyelvhasználattal kapcsolatos törvénytervezetben - megfogalmazott elképzelése mellett, hogy az anyanyelv-használati küszöb 20%-ról 10%-ra csökkenjen. Emellett a nyelvi jogokat ott is ki kell terjeszteni, ahol a kisebbségi lakosság jelentős számban van jelen, azaz ha eléri az 5000 főt.
Az új oktatási törvénynek olyan irányelveket kell tartalmaznia, amelyek a kisebbségi oktatást támogatják: például azt, hogy a kisebbségi diákok 12 éven át speciális tankönyvből tanulják a román nyelvet. Emellett a tananyag csökkentését és a házi feladat eltörlését támogatja választási programjában az RMDSZ.
Az infrastruktúra fejlesztése tekintetében Kelemen elmondta, az RMDSZ-nek prioritás az autópálya-építés, a vasúti infrastruktúra állapota. Az RMDSZ akkor támogatja a leendő kormányt, ha az vállalja a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályák befejezését.
A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekinti az RMDSZ, és fontos számára a családok jóléte: ezért támogatni fogja egy olyan jövedelemadó bevezetését, amely egy családban a gyerekek számának növekedésével arányosan csökkenne.
A minimálbért az 1250 lejes szintről 4 év alatt 2 ezer lejre kell emelni, a nyugdíjak értékállóságát a kormánynak kell garantálnia - vázolta az RMDSZ programjának főbb pontjait az RMDSZ elnöke. (tudósítónktól) Transindex.ro
Négy pillérre épül az RMDSZ 2016-os parlamenti választási programja, mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az első pillér a nemzetpolitika, a magyarság jogainak megerősítése, a második a minőségi oktatás biztosítása, a harmadik az erdélyi infrastruktúra és vállalkozói szféra megerősítése, és a negyedik a jólét, biztonság a családok számára.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ szempontjából a 2016-os választás a jövőről, a biztonság megteremtéséről, és a politikai megújulásról szól. Egy olyan Erdélyt építenének, ahol jó élni, ahol a magyar közösség, és általában, az emberi jogok nincsenek veszélyben.
A programot Erdélyre élezte ki az RMDSZ, hiszen itt él az RMDSZ választók zöme, de "ami jó Erdélynek, az jó Romániának is" - fogalmazott a szövetség elnöke.
Elmondta, az utóbbi időszakban egyesek megpróbálták a közösséget elbizonytalanítani, ez Gyergyószentmiklós polgármesterével kezdődött és Kolozsvár alpolgármesterének esete a legutóbbi példa erre. Hangsúlyozta, nem azzal van baj, hogy az ügyészek vizsgálódnak, hiszen ez a dolguk, hanem azzal, hogy a magyar önkormányzati vezetők ellen foganatosított intézkedések aránytalanok a vádakhoz képest.
Kelemen elmondta, új alkotmányra van szükség, nem érdemes ezt foldozni. Annál is inkább, mert 2018-ban Románia az egyesülés centenáriumát ünnepli, és az új alaptörvénynek tartalmaznia kell a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron megfogalmazott ígéreteket.
Az alkotmánynak rögzítenie kell azt, hogy legyen hivatalos a magyar nyelv ott, ahol a magyarság többségben él, és az RMDSZ kiáll amellett a korábban már - az egészségügyben történő anyanyelvhasználattal kapcsolatos törvénytervezetben - megfogalmazott elképzelése mellett, hogy az anyanyelv-használati küszöb 20%-ról 10%-ra csökkenjen. Emellett a nyelvi jogokat ott is ki kell terjeszteni, ahol a kisebbségi lakosság jelentős számban van jelen, azaz ha eléri az 5000 főt.
Az új oktatási törvénynek olyan irányelveket kell tartalmaznia, amelyek a kisebbségi oktatást támogatják: például azt, hogy a kisebbségi diákok 12 éven át speciális tankönyvből tanulják a román nyelvet. Emellett a tananyag csökkentését és a házi feladat eltörlését támogatja választási programjában az RMDSZ.
Az infrastruktúra fejlesztése tekintetében Kelemen elmondta, az RMDSZ-nek prioritás az autópálya-építés, a vasúti infrastruktúra állapota. Az RMDSZ akkor támogatja a leendő kormányt, ha az vállalja a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályák befejezését.
A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekinti az RMDSZ, és fontos számára a családok jóléte: ezért támogatni fogja egy olyan jövedelemadó bevezetését, amely egy családban a gyerekek számának növekedésével arányosan csökkenne.
A minimálbért az 1250 lejes szintről 4 év alatt 2 ezer lejre kell emelni, a nyugdíjak értékállóságát a kormánynak kell garantálnia - vázolta az RMDSZ programjának főbb pontjait az RMDSZ elnöke. (tudósítónktól) Transindex.ro
2016. október 20.
Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 20.
A foghíjas erdélyi emlékezet
Mai napig nem tudjuk, hány embert hurcoltak meg, illetve ítéltek el Romániában az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek megtorlásaként. Ahhoz nem fér kétség, hogy a román hatóságok ügybuzgalma legalább annyira erős volt, mint a hatalmat magához kaparintó Kádár János „igazságosztó” kommunista rendszeréé, amelyben 21 668 személyt börtönöztek be, mintegy 17 ezer embert internáltak és legalább négyszáz személy került bitófa alá.
Ma már tudjuk: a román titkosszolgálatok több tucat megbízható erdélyi magyar elvtársat dobtak át a határon, hogy a Szekuritáté parancsai szerint minél jobban feltérképezzék a forradalmi terepet, és információt gyűjtsenek későbbi felhasználásra. Időközben idehaza is bevetettek minden besúgót és szekustisztet a szabadság szele által meglegyintett erdélyi magyar diákok és értelmiségiek gyors lefülelésére. A román hatóságok tehát semmit nem bíztak a véletlenre, Erdélyben éppen emiatt nem bontakozhatott ki forradalom, nem születtek utcai tömegtüntetések, így a fiatalok lelkesedése jórészt a Milícia és a Szekuritáté fogdáiban ért véget, ahol vallatótisztek igyekeztek terhelő vallomásokat kipréselni áldozataikból a későbbi kirakatperekhez.
A hatvan évvel ezelőtti események erdélyi történései körül ma is nagyon sok a kérdőjel. A megtorlásokról megjelent visszaemlékezések foghíjasok,
és alig van olyan átfogó történelmi munka, ami akárcsak megbecsülné a börtönre ítéltek és a kivégzettek nagy számát. Míg az elmúlt években Magyarországon gőzerővel beindult az 56-os forradalom minden részletére kiterjedő kutatómunka – amit legjobban az mutat, hogy immár minden elítéltről pontos adatok vannak –,
Erdélyben ettől még nagyon távol állunk. Pedig a közeli hozzátartozókat, a rokonságot, a szűkebb és tágabb magyar közösséget egyaránt megilletné a méltó emlékezet.
Számarányához képest az erdélyi magyarság óriási árat fizetett a szabadságharc bukásáért. Ebben sorsdöntő szerepet játszott Kádár János pártfőtitkár, aki marosvásárhelyi látogatásán gyakorlatilag szabad kezet adott a román hatóságoknak a magyarsággal szemben elkövethető mindenféle megtorló intézkedésre. Nincs kétségünk afelől, hogy a Szekuritáté e nélkül sem bánt volna kesztyűs kézzel az erdélyi magyarokkal, de ez a legmagasabb szintű „baráti” felhatalmazás csak tovább erősítette állati ösztöneit, hogy bármit megtehet áldozataival.
Az erdélyi emlékezet tehát foghíjas, sok-sok tisztázásra váró körülménnyel. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem kell újabb kerek évforduló a történelmi tények tisztázásához.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Mai napig nem tudjuk, hány embert hurcoltak meg, illetve ítéltek el Romániában az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek megtorlásaként. Ahhoz nem fér kétség, hogy a román hatóságok ügybuzgalma legalább annyira erős volt, mint a hatalmat magához kaparintó Kádár János „igazságosztó” kommunista rendszeréé, amelyben 21 668 személyt börtönöztek be, mintegy 17 ezer embert internáltak és legalább négyszáz személy került bitófa alá.
Ma már tudjuk: a román titkosszolgálatok több tucat megbízható erdélyi magyar elvtársat dobtak át a határon, hogy a Szekuritáté parancsai szerint minél jobban feltérképezzék a forradalmi terepet, és információt gyűjtsenek későbbi felhasználásra. Időközben idehaza is bevetettek minden besúgót és szekustisztet a szabadság szele által meglegyintett erdélyi magyar diákok és értelmiségiek gyors lefülelésére. A román hatóságok tehát semmit nem bíztak a véletlenre, Erdélyben éppen emiatt nem bontakozhatott ki forradalom, nem születtek utcai tömegtüntetések, így a fiatalok lelkesedése jórészt a Milícia és a Szekuritáté fogdáiban ért véget, ahol vallatótisztek igyekeztek terhelő vallomásokat kipréselni áldozataikból a későbbi kirakatperekhez.
A hatvan évvel ezelőtti események erdélyi történései körül ma is nagyon sok a kérdőjel. A megtorlásokról megjelent visszaemlékezések foghíjasok,
és alig van olyan átfogó történelmi munka, ami akárcsak megbecsülné a börtönre ítéltek és a kivégzettek nagy számát. Míg az elmúlt években Magyarországon gőzerővel beindult az 56-os forradalom minden részletére kiterjedő kutatómunka – amit legjobban az mutat, hogy immár minden elítéltről pontos adatok vannak –,
Erdélyben ettől még nagyon távol állunk. Pedig a közeli hozzátartozókat, a rokonságot, a szűkebb és tágabb magyar közösséget egyaránt megilletné a méltó emlékezet.
Számarányához képest az erdélyi magyarság óriási árat fizetett a szabadságharc bukásáért. Ebben sorsdöntő szerepet játszott Kádár János pártfőtitkár, aki marosvásárhelyi látogatásán gyakorlatilag szabad kezet adott a román hatóságoknak a magyarsággal szemben elkövethető mindenféle megtorló intézkedésre. Nincs kétségünk afelől, hogy a Szekuritáté e nélkül sem bánt volna kesztyűs kézzel az erdélyi magyarokkal, de ez a legmagasabb szintű „baráti” felhatalmazás csak tovább erősítette állati ösztöneit, hogy bármit megtehet áldozataival.
Az erdélyi emlékezet tehát foghíjas, sok-sok tisztázásra váró körülménnyel. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem kell újabb kerek évforduló a történelmi tények tisztázásához.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 20.
Nagyváradi főhajtás a „kevéssé ismert hősök” előtt
„Az, hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető” – fogalmazott Áder János magyar köztársasági elnök az 1956-os emlékév megnyitóján.
Hatvan évvel ezelőtt a magyarság síkra szállt szabadságáért, függetlenségéért. A vérbe fojtott forradalom és azt követő megtorlások több ezer magyarországi, partiumi és erdélyi „kevéssé ismert hősére” emlékezünk a jubileumi esztendőben október 23-án, nemzeti ünnepünkön.
Nagyváradon az Állami Filharmóniába várják a polgárokat október 23-án, 18 órától. Ünnepi köszöntőt mond Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fellép: az Al Fresco Régizene Együttes egy válogatással a Kájoni Kódexből, valamint az Argenteus Vegyeskar Szegedről egy összeállítással Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Gyöngyösi Levente műveiből. Közreműködik Péterfy Lajos színművész és Buzási Patrik.
A rendezvényen megtekinthető az 1956-os forradalom, valamint a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete történetét bemutató kiállítás. A belépés ingyenes – közölte a szervező Szent László Egyesület. itthon.ma
„Az, hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető” – fogalmazott Áder János magyar köztársasági elnök az 1956-os emlékév megnyitóján.
Hatvan évvel ezelőtt a magyarság síkra szállt szabadságáért, függetlenségéért. A vérbe fojtott forradalom és azt követő megtorlások több ezer magyarországi, partiumi és erdélyi „kevéssé ismert hősére” emlékezünk a jubileumi esztendőben október 23-án, nemzeti ünnepünkön.
Nagyváradon az Állami Filharmóniába várják a polgárokat október 23-án, 18 órától. Ünnepi köszöntőt mond Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fellép: az Al Fresco Régizene Együttes egy válogatással a Kájoni Kódexből, valamint az Argenteus Vegyeskar Szegedről egy összeállítással Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Gyöngyösi Levente műveiből. Közreműködik Péterfy Lajos színművész és Buzási Patrik.
A rendezvényen megtekinthető az 1956-os forradalom, valamint a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete történetét bemutató kiállítás. A belépés ingyenes – közölte a szervező Szent László Egyesület. itthon.ma
2016. október 20.
Konferenciáztak Brüsszelben Európa „elrablásáról”
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára.
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára. Ugyanezen a helyszínen az előző estén nyitották meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtt tisztelgő reprezentatív kiállítást, mely méltó keretet biztosított a kivételes rendezvénynek.
„Kelet-Európa a múlt század szinte egész idejére foglyául esett a totalitárius rendszernek. A szovjetek ráerőltették uralmukat, de a szabadság eszménye mindvégig elevenen élt népeiben” – olvasható a beharangozó szövegben, mely a térségbeli szabadságmozgalmak folytonosságában emlékezik meg a berlini felkelésről (1953), a magyar forradalomról (1956), a prágai tavaszról (1968), valamint az 1980-as évek lengyel Szolidaritásáról és a balti államok függetlenségi törekvéseiről.
A konferenciát Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának elnöke, valamint Mikulas Dzurinda, a Wilfried Martens Európai Tanulmányi Központ elnöke nyitotta meg. Az „Akkor” címet viselő, a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásról és forradalmakról szóló első panel keretében – többek mellett – Stéphane Courtois történész, A kommunizmus fekete könyvének hírneves szerzője tartott előadást.
A „Most” című második részben, mely Európa jelenkori „elrablásának” a kérdésével foglalkozott, Alexandr Vondra volt cseh külügyminiszter, Christoph von Marschall német vezető újságíró és Taja Vovk van Gaal, a rövidesen létrejövő Európai Történelem Házának szlovéniai igazgatója értekezett az egyesült Európa előtt álló, az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltozást követő kihívásokról. Az előadók őszinte elismeréssel értékelték az 1956-os magyar forradalmat. Az 1989-es változások értő tanújaként a német újságíró kivételes empátiával szólt a mostanra kialakult magyar- és lengyelországi helyzetről, másfelől pedig az egész Európát megviselő migrációs válságról, elítélve ugyanakkor a nyomában támadó jobb- és baloldali szélsőségeket, valamint populizmust.
A kerekasztal-beszélgetés rendjén Tőkés László erdélyi európai képviselő (Fidesz-KDNP) az egykori „rab népek”, nevezetesen a szovjet fogságba hurcolt lett nép jeles képviselőjeként méltatta Sandra Kalniete alelnököt, akit szibériai születési helye is arra predesztinált, hogy az egyesült Európa szószólójává váljon. Keresztény szemszögből közelítve meg a kérdést, erdélyi képviselőnk egyként „Európa elrablásának” nevezte az ateista kommunizmus uralmát, valamint a nyugat-európai szekuláris vallásellenesség eluralkodását, melyek egymáshoz hasonló módon igyekeztek/igyekeznek megfosztani kontinensünket keresztény gyökereitől és értékeitől. A kívülről jövő muzulmán térhódítás mellett ezek is olyan „belső kihívások”, melyek a „keresztény Európa elrablásával” fenyegetnek. Ennek összefüggésében a volt szovjet tömb egyes országaiban – köztük Romániában – a posztkommunista visszarendeződés is komoly „kihívást” jelent – mondotta Temesvár volt református lelkipásztora.
A konferencia disszonáns epizódját képezte egy magyarországi újságíró azon felszólalása, melyben – a témától eltérve – Orbán Viktor Magyarországát becsmérelte, és a Népszabadság című baloldali lap megszűnése kapcsán heves indulatossággal kérte számon a magyar sajtószabadságot. Az EP magyar néppárti küldöttségének nevében elmondott válaszában Tőkés László rámutatott, hogy fonák dolog azt a napilapot siratni, mely a vérbe fojtott magyar szabadságharc nyomán restaurálódó kommunista diktatúra, nevezetesen a Kádár-rezsim szócsöveként jött létre, és az 1989-es rendszerváltozást követően is a régi rezsim folytonosságát testesítette meg.
Zárszavában Roland Freudenstein ülésvezető, a Wilfried Martens Központ igazgatója amellett szállt síkra, hogy az egyesülő Európában a Nyugatnak és a Keletnek nem egymást kell vádolnia vagy hibáztatnia, hanem mindkettőjüknek a kölcsönös megértés útját kell keresnie.
A rendezvény házigazdájaként Sandra Kalniete az egyesült Európa eszménye mellett tett hitet, és azt hangsúlyozta, hogy nem „feketében és fehérben”, hanem az európai demokrácia „sokszínűségében” kell gondolkoznunk és keresnünk közös jövőnk útját – közölte Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára.
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára. Ugyanezen a helyszínen az előző estén nyitották meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtt tisztelgő reprezentatív kiállítást, mely méltó keretet biztosított a kivételes rendezvénynek.
„Kelet-Európa a múlt század szinte egész idejére foglyául esett a totalitárius rendszernek. A szovjetek ráerőltették uralmukat, de a szabadság eszménye mindvégig elevenen élt népeiben” – olvasható a beharangozó szövegben, mely a térségbeli szabadságmozgalmak folytonosságában emlékezik meg a berlini felkelésről (1953), a magyar forradalomról (1956), a prágai tavaszról (1968), valamint az 1980-as évek lengyel Szolidaritásáról és a balti államok függetlenségi törekvéseiről.
A konferenciát Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának elnöke, valamint Mikulas Dzurinda, a Wilfried Martens Európai Tanulmányi Központ elnöke nyitotta meg. Az „Akkor” címet viselő, a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásról és forradalmakról szóló első panel keretében – többek mellett – Stéphane Courtois történész, A kommunizmus fekete könyvének hírneves szerzője tartott előadást.
A „Most” című második részben, mely Európa jelenkori „elrablásának” a kérdésével foglalkozott, Alexandr Vondra volt cseh külügyminiszter, Christoph von Marschall német vezető újságíró és Taja Vovk van Gaal, a rövidesen létrejövő Európai Történelem Házának szlovéniai igazgatója értekezett az egyesült Európa előtt álló, az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltozást követő kihívásokról. Az előadók őszinte elismeréssel értékelték az 1956-os magyar forradalmat. Az 1989-es változások értő tanújaként a német újságíró kivételes empátiával szólt a mostanra kialakult magyar- és lengyelországi helyzetről, másfelől pedig az egész Európát megviselő migrációs válságról, elítélve ugyanakkor a nyomában támadó jobb- és baloldali szélsőségeket, valamint populizmust.
A kerekasztal-beszélgetés rendjén Tőkés László erdélyi európai képviselő (Fidesz-KDNP) az egykori „rab népek”, nevezetesen a szovjet fogságba hurcolt lett nép jeles képviselőjeként méltatta Sandra Kalniete alelnököt, akit szibériai születési helye is arra predesztinált, hogy az egyesült Európa szószólójává váljon. Keresztény szemszögből közelítve meg a kérdést, erdélyi képviselőnk egyként „Európa elrablásának” nevezte az ateista kommunizmus uralmát, valamint a nyugat-európai szekuláris vallásellenesség eluralkodását, melyek egymáshoz hasonló módon igyekeztek/igyekeznek megfosztani kontinensünket keresztény gyökereitől és értékeitől. A kívülről jövő muzulmán térhódítás mellett ezek is olyan „belső kihívások”, melyek a „keresztény Európa elrablásával” fenyegetnek. Ennek összefüggésében a volt szovjet tömb egyes országaiban – köztük Romániában – a posztkommunista visszarendeződés is komoly „kihívást” jelent – mondotta Temesvár volt református lelkipásztora.
A konferencia disszonáns epizódját képezte egy magyarországi újságíró azon felszólalása, melyben – a témától eltérve – Orbán Viktor Magyarországát becsmérelte, és a Népszabadság című baloldali lap megszűnése kapcsán heves indulatossággal kérte számon a magyar sajtószabadságot. Az EP magyar néppárti küldöttségének nevében elmondott válaszában Tőkés László rámutatott, hogy fonák dolog azt a napilapot siratni, mely a vérbe fojtott magyar szabadságharc nyomán restaurálódó kommunista diktatúra, nevezetesen a Kádár-rezsim szócsöveként jött létre, és az 1989-es rendszerváltozást követően is a régi rezsim folytonosságát testesítette meg.
Zárszavában Roland Freudenstein ülésvezető, a Wilfried Martens Központ igazgatója amellett szállt síkra, hogy az egyesülő Európában a Nyugatnak és a Keletnek nem egymást kell vádolnia vagy hibáztatnia, hanem mindkettőjüknek a kölcsönös megértés útját kell keresnie.
A rendezvény házigazdájaként Sandra Kalniete az egyesült Európa eszménye mellett tett hitet, és azt hangsúlyozta, hogy nem „feketében és fehérben”, hanem az európai demokrácia „sokszínűségében” kell gondolkoznunk és keresnünk közös jövőnk útját – közölte Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma
2016. október 21.
Garda Dezsőt, Király Zoltánt és Oravecz Imrét díjazta a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma
2016. október 21.
Fődíj Budapesten Iochom Zsoltnak
A Nemzet Naptára gálaestjén, a budapesti Stefánia Palotában vette át kedden este lapunk munkatársa, Iochom Zsolt a 2017-es naptárpályázat fődíját.
A nemzetközi fotópályázatra minden évben több mint ezer fotó érkezik be a világ különböző pontjairól. Iochom Zsolt egy-egy alkotásával 2008 óta szerepel évente valamelyik hónap főképével a Nemzet Naptárában, aki a kedd esti gálán Szilágyi Ákos ötletgazda, főszervezőtől és Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőrtől, a zsűri elnökétől vette át a díjat. A nyertes fotó, amely június hónap főképe, a csíkszeredai Szabadság téren készült tavaly november 28-án egy demonstráció alkalmával.
Ugyancsak Iochom Zsolt fotója látható a szeptemberi hónapnál is, az a fotó egy esős napon készült zászlófelvonás alkalmával a budapesti Parlamentnél – tudtuk meg a fotóstól. „Amikor megtudtam, hogy melyik fotóm nyert, alig jött hogy elhiggyem, bár nehezen felismerhető, ugyanaz a zászlórúd látható ezen a fotón is, mint a 2009-es nyertes fotómon. Sőt, akkor egy ifjú legény tartotta a kezében, most meg az ő édesapja. Úgy látszik, másodszor is szerencsét hozott ez a zászló...” – osztotta meg velünk Zsolt.
Péter Beáta | Székelyhon.ro
A Nemzet Naptára gálaestjén, a budapesti Stefánia Palotában vette át kedden este lapunk munkatársa, Iochom Zsolt a 2017-es naptárpályázat fődíját.
A nemzetközi fotópályázatra minden évben több mint ezer fotó érkezik be a világ különböző pontjairól. Iochom Zsolt egy-egy alkotásával 2008 óta szerepel évente valamelyik hónap főképével a Nemzet Naptárában, aki a kedd esti gálán Szilágyi Ákos ötletgazda, főszervezőtől és Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőrtől, a zsűri elnökétől vette át a díjat. A nyertes fotó, amely június hónap főképe, a csíkszeredai Szabadság téren készült tavaly november 28-án egy demonstráció alkalmával.
Ugyancsak Iochom Zsolt fotója látható a szeptemberi hónapnál is, az a fotó egy esős napon készült zászlófelvonás alkalmával a budapesti Parlamentnél – tudtuk meg a fotóstól. „Amikor megtudtam, hogy melyik fotóm nyert, alig jött hogy elhiggyem, bár nehezen felismerhető, ugyanaz a zászlórúd látható ezen a fotón is, mint a 2009-es nyertes fotómon. Sőt, akkor egy ifjú legény tartotta a kezében, most meg az ő édesapja. Úgy látszik, másodszor is szerencsét hozott ez a zászló...” – osztotta meg velünk Zsolt.
Péter Beáta | Székelyhon.ro
2016. október 21.
Kiállítás nyílt az 1956-os forradalomról Csíkszeredában
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére tartottak ünnepi megemlékezést csütörtök délután a Csíki Moziban, amelynek keretében megnyitották A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást is.
Csíkszereda Polgármesteri Hivatala Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával közösen több eseményt is szervez a napokban az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából.
Elsőként a Csíki Moziban tartottak ünnepélyes megemlékezést csütörtökön, megnyitva A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást. A kiállítás fókuszában a pesti srácok állnak, akiknek halált megvető bátorsága gyógyíthatatlan sebet ejtett a kommunizmuson, és megrendítette a szovjet birodalmat.
„Ez nem ellenforradalom volt, hanem szabadságharc. A magyar nemzet 1956-os szabadságharca” – idézte köszöntőbeszédében Nagy Imre, Magyarország 1956-os miniszterelnökének szavait Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere. Beszéde végén kihangsúlyozta, mindenkit arra biztat, vegyen részt a városban szervezett, 1956-tal kapcsolatos rendezvényeken.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában külön köszöntötte a megemlékezésen jelen lévő egykori politikai foglyokat, illetve a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségét. Ezt követően elmondta, hogy a konzulátus az elmúlt két napban elsősorban székelyföldi fiataloknak próbálta 1956 szellemiségét bemutatni. „Azt gondolom, ezt sikerült is megvalósítani” – emelte ki a konzul. Hozzátette, több rendezvényt is szerveznek a forradalom 60. évfordulója alkalmából. „Azt gondolom, hogy méltó emléket állítunk” – zárta Lukács Bence Ákos. Ezt követően levetítették a Szabadság – Különjárat című filmet a moziban.
Pénteken a Kalász lakótelepi temető előtti kopjafánál 13 órától kezdődik a megemlékezés és koszorúzás. Szombaton este fél héttől Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának szervezésében, diákok közreműködésével fáklyás felvonulást tartanak a Sapientia EMTE épülete elől. Hét órától a Gloria Victis-emlékműnél kezdődik az ünnepi megemlékezés. Vasárnap délután három órától rendhagyó történelemóra lesz a Petőfi Kávéházban a csíki '56-osokkal, Ferencz-Salamon Alpár történelemtanár moderálásával. 18 órától pedig a Csíki Moziban a Berni követ című filmet vetítik.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére tartottak ünnepi megemlékezést csütörtök délután a Csíki Moziban, amelynek keretében megnyitották A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást is.
Csíkszereda Polgármesteri Hivatala Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával közösen több eseményt is szervez a napokban az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából.
Elsőként a Csíki Moziban tartottak ünnepélyes megemlékezést csütörtökön, megnyitva A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást. A kiállítás fókuszában a pesti srácok állnak, akiknek halált megvető bátorsága gyógyíthatatlan sebet ejtett a kommunizmuson, és megrendítette a szovjet birodalmat.
„Ez nem ellenforradalom volt, hanem szabadságharc. A magyar nemzet 1956-os szabadságharca” – idézte köszöntőbeszédében Nagy Imre, Magyarország 1956-os miniszterelnökének szavait Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere. Beszéde végén kihangsúlyozta, mindenkit arra biztat, vegyen részt a városban szervezett, 1956-tal kapcsolatos rendezvényeken.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában külön köszöntötte a megemlékezésen jelen lévő egykori politikai foglyokat, illetve a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségét. Ezt követően elmondta, hogy a konzulátus az elmúlt két napban elsősorban székelyföldi fiataloknak próbálta 1956 szellemiségét bemutatni. „Azt gondolom, ezt sikerült is megvalósítani” – emelte ki a konzul. Hozzátette, több rendezvényt is szerveznek a forradalom 60. évfordulója alkalmából. „Azt gondolom, hogy méltó emléket állítunk” – zárta Lukács Bence Ákos. Ezt követően levetítették a Szabadság – Különjárat című filmet a moziban.
Pénteken a Kalász lakótelepi temető előtti kopjafánál 13 órától kezdődik a megemlékezés és koszorúzás. Szombaton este fél héttől Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának szervezésében, diákok közreműködésével fáklyás felvonulást tartanak a Sapientia EMTE épülete elől. Hét órától a Gloria Victis-emlékműnél kezdődik az ünnepi megemlékezés. Vasárnap délután három órától rendhagyó történelemóra lesz a Petőfi Kávéházban a csíki '56-osokkal, Ferencz-Salamon Alpár történelemtanár moderálásával. 18 órától pedig a Csíki Moziban a Berni követ című filmet vetítik.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro
2016. október 21.
Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
2016. október 21.
Történelmünk száz éve interjúkötetben
Oláh-Gál Elvira hétfőn este az olaszteleki Daniel-kastélyban bemutatott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyve tizennyolc interjút tartalmaz. A közel négyszáz oldalon közölt tizennyolc beszélgetés valójában Erdély és Magyarország utolsó száz évének történelmét foglalja össze, de szólnak a Bethlenek, Bánffyak, Kálnokyak, Mikesek, Aporok és Ugronok politikai-közéleti szerepvállalásáról, és betekintést engednek magánéletük részleteibe is. A tapasztalt rádiós riporternek megnyíló történelmi családok képviselői leginkább a távoli és közelmúlt történéseiről vallanak, de a jövőbe vetett bizakodásuknak is hangot adnak.
A könyvet röviden az interjúk zömének – egy kivételével mind ott jelent meg – helyet biztosító folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László, majd Molnár Vilmos ajánlotta a kastély ebédlőjében összegyűlt érdeklődőknek. A szerző, Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseit méltatta, és elismerően szólt türelméről is: lábjegyzeteiben röviden, de jól érthetően magyarázza meg a beszélgetések során felmerülő politikai-történelmi történések hátterét, s gondosan göngyölítette fel a kívülálló számára néha igencsak bonyolultnak tűnő családi szálakat is. „Az Oláh-Gál Elvira által megszólaltatottak történetein keresztül felsejlenek azok az idők, amikor a történelmi magyar családok Trianon után néhány esztendővel, az 1921-es román földreformmal elveszítik vagyonuk javát, a két világháború közti évek, majd a közel ötven esztendeig tartó kommunista korszak. A beszélgetések szereplői közül sokan elmentek, s csak évtizedek után jöttek haza – és esetenként újratanulták anyanyelvüket –, de még többen maradtak, s vállaltak megaláztatást, kényszerlakhelyen lakást, a kitelepítést, folyamatos megfigyelést, életük ellehetetlenítését. Közös bennük, hogy a nehézségek ellenére tartásukat megőrizték, s ma – akár hajlott korukban is – készek újból felvenni, folytatni a valamikor elkezdett munkát” – mondotta Molnár Vilmos.
Oláh-Gál Elvira az interjúsorozat kezdeteiről szólva a Székelyföld alapító-főszerkesztőjével, Ferenczes Istvánnal 2008-ban folytatott beszélgetését elevenítette fel. Tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi történelmi családok háború utáni sorsáról és tulajdonuk visszaszolgáltatásáért való küzdelmeikről sokan és sokat írtak, mégis úgy érezték, van amit még írni, s akit lehet, meg kell szólaltatni. A felkért alanyok legtöbbje szívesen állt rendelkezésére, s együttműködtek abban, hogy az interjúk pontosak és dokumentumértékűek legyenek. Könyvében kerülte az arisztokrácia kifejezést: Erdélyben jóval kevesebb az ebbe az osztályba sorolható família, s jóval több azon családok száma, akik primorként szolgálták évszázadokon keresztül szűkebb – templomok, iskolák építésén és fenntartásán, tehetséges diákok taníttatását vállalván – és hadvezérként, politikusként, művészetpártolóként tágabb értelemben is a hazát és nemzetet – őket mellőzni hiba, sőt felelőtlenség lett volna. Történetük nemcsak a múltjuk, hanem jelenük miatt is érdekes és tanulságos. A magyarság szempontjából sokatmondóak azok a beszámolóik, amelyek az elmúlt néhány évről szólnak: az olyan nehezen visszaperelt jussukért – akárcsak közösségünknek nemzetiségi jogainkért – újból és újból harcba kell szállniuk az újraállamosító szándékát jóformán alig titkoló román hatalommal. A könyvbemutatóra kilencszáz kilométer távolságból kicsit megkésve érkező Bethlen Farkas köszönte az Oláh-Gál Elvira által elvégzett munkát, és arra biztatta a szerzőt, folytassa, mert minden bizonnyal még sok olyan feltáratlan téma van, ami megörökítésre érdemes. Lövétei Lázár László azt kívánta, a történelmi családok legyenek ismét sikeresek, hogy tovább dolgozhassanak a köz érdekében. A feltörekvő pénzarisztokráciának pedig azt, hogy próbáljanak felnőni a feladathoz: ne csak a maguk, hanem tágabb környezetük érdekét is nézve munkálkodjanak.
Hecser László
Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa - Oláh-Gál Elvira interjúi /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Oláh-Gál Elvira hétfőn este az olaszteleki Daniel-kastélyban bemutatott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyve tizennyolc interjút tartalmaz. A közel négyszáz oldalon közölt tizennyolc beszélgetés valójában Erdély és Magyarország utolsó száz évének történelmét foglalja össze, de szólnak a Bethlenek, Bánffyak, Kálnokyak, Mikesek, Aporok és Ugronok politikai-közéleti szerepvállalásáról, és betekintést engednek magánéletük részleteibe is. A tapasztalt rádiós riporternek megnyíló történelmi családok képviselői leginkább a távoli és közelmúlt történéseiről vallanak, de a jövőbe vetett bizakodásuknak is hangot adnak.
A könyvet röviden az interjúk zömének – egy kivételével mind ott jelent meg – helyet biztosító folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László, majd Molnár Vilmos ajánlotta a kastély ebédlőjében összegyűlt érdeklődőknek. A szerző, Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseit méltatta, és elismerően szólt türelméről is: lábjegyzeteiben röviden, de jól érthetően magyarázza meg a beszélgetések során felmerülő politikai-történelmi történések hátterét, s gondosan göngyölítette fel a kívülálló számára néha igencsak bonyolultnak tűnő családi szálakat is. „Az Oláh-Gál Elvira által megszólaltatottak történetein keresztül felsejlenek azok az idők, amikor a történelmi magyar családok Trianon után néhány esztendővel, az 1921-es román földreformmal elveszítik vagyonuk javát, a két világháború közti évek, majd a közel ötven esztendeig tartó kommunista korszak. A beszélgetések szereplői közül sokan elmentek, s csak évtizedek után jöttek haza – és esetenként újratanulták anyanyelvüket –, de még többen maradtak, s vállaltak megaláztatást, kényszerlakhelyen lakást, a kitelepítést, folyamatos megfigyelést, életük ellehetetlenítését. Közös bennük, hogy a nehézségek ellenére tartásukat megőrizték, s ma – akár hajlott korukban is – készek újból felvenni, folytatni a valamikor elkezdett munkát” – mondotta Molnár Vilmos.
Oláh-Gál Elvira az interjúsorozat kezdeteiről szólva a Székelyföld alapító-főszerkesztőjével, Ferenczes Istvánnal 2008-ban folytatott beszélgetését elevenítette fel. Tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi történelmi családok háború utáni sorsáról és tulajdonuk visszaszolgáltatásáért való küzdelmeikről sokan és sokat írtak, mégis úgy érezték, van amit még írni, s akit lehet, meg kell szólaltatni. A felkért alanyok legtöbbje szívesen állt rendelkezésére, s együttműködtek abban, hogy az interjúk pontosak és dokumentumértékűek legyenek. Könyvében kerülte az arisztokrácia kifejezést: Erdélyben jóval kevesebb az ebbe az osztályba sorolható família, s jóval több azon családok száma, akik primorként szolgálták évszázadokon keresztül szűkebb – templomok, iskolák építésén és fenntartásán, tehetséges diákok taníttatását vállalván – és hadvezérként, politikusként, művészetpártolóként tágabb értelemben is a hazát és nemzetet – őket mellőzni hiba, sőt felelőtlenség lett volna. Történetük nemcsak a múltjuk, hanem jelenük miatt is érdekes és tanulságos. A magyarság szempontjából sokatmondóak azok a beszámolóik, amelyek az elmúlt néhány évről szólnak: az olyan nehezen visszaperelt jussukért – akárcsak közösségünknek nemzetiségi jogainkért – újból és újból harcba kell szállniuk az újraállamosító szándékát jóformán alig titkoló román hatalommal. A könyvbemutatóra kilencszáz kilométer távolságból kicsit megkésve érkező Bethlen Farkas köszönte az Oláh-Gál Elvira által elvégzett munkát, és arra biztatta a szerzőt, folytassa, mert minden bizonnyal még sok olyan feltáratlan téma van, ami megörökítésre érdemes. Lövétei Lázár László azt kívánta, a történelmi családok legyenek ismét sikeresek, hogy tovább dolgozhassanak a köz érdekében. A feltörekvő pénzarisztokráciának pedig azt, hogy próbáljanak felnőni a feladathoz: ne csak a maguk, hanem tágabb környezetük érdekét is nézve munkálkodjanak.
Hecser László
Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa - Oláh-Gál Elvira interjúi /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Visszapillantás 1956-ra
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt.
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával. Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától.
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik.
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni?
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen. Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi.
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. (...) Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök. Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival. Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt.
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával. Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától.
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik.
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni?
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen. Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi.
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. (...) Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök. Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival. Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Magyar színházi előadások Bukarestben
Erdélyi magyar előadások is szerepelnek a 26. romániai országos színházi fesztiválon, amelyet Bukarestben tartanak mától október 30-ig.
A fesztivál a román színházi szakma legrangosabb seregszemléje, amelyen az idén Miriam Răducanu koreográfusra és táncoktatóra emlékeznek. A tánc kiemelt szerepet kap, ugyanis a ma esti ünnepélyes megnyitón Gigi Căciuleanu román koreográfusról és rendezőről szóló kiállítás nyílik a Bukaresti Nemzeti Színház előcsarnokában. A fesztiválra 40 előadást hívtak meg, ezeket együttesen 78-szor játsszák, így átlagban naponta nyolc előadás lesz látható. A vidéki teátrumok 18 előadással képviseltetik magukat, ezek között több magyar nyelvű is lesz. Az erdélyi magyar színházak közül a Kolozsvári Állami Magyar Színház kapta a legtöbb meghívást, három produkcióval érkezik Bukarestbe, így a közönség láthatja a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesart, A pelikánt Felix Alexa rendezésében, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours-t (Mindörökké). A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Tompa Gábor által rendezett, A játszma vége című Samuel Beckett-darabot mutatja be. Más magyar vonatkozású előadások is lesznek, a kolozsvári román színház Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját mutatja be, amelynek rendezője a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László. Ez a produkció idén megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat a Román Színházi Szövetség (UNITER) díjkiosztó gáláján. A fesztiválon a marosvásárhelyi Székely Csaba drámaíró Bányavíz című művét a bukaresti ACT Színház és a Scena9 viszi színre. Négy külföldi produkciót is vendégül lát a fesztivál, a közönség megtekintheti a szentpétervári Maly Színház előadásában a Cseresznyéskertet, amelyet Lev Dogyin orosz rendező állított színpadra. A kísérőrendezvények sorában bemutatják Tompa Gábor rendezőnek A Három nővértől a Cseresznyéskertig című fotóalbumát, amely a 2013 és 2015 között színpadra állított előadásairól készült fényképeket tartalmazza. A fesztivál ideje alatt műhelygyakorlatot tart fiatal színészeknek Michael Pennington brit színművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi magyar előadások is szerepelnek a 26. romániai országos színházi fesztiválon, amelyet Bukarestben tartanak mától október 30-ig.
A fesztivál a román színházi szakma legrangosabb seregszemléje, amelyen az idén Miriam Răducanu koreográfusra és táncoktatóra emlékeznek. A tánc kiemelt szerepet kap, ugyanis a ma esti ünnepélyes megnyitón Gigi Căciuleanu román koreográfusról és rendezőről szóló kiállítás nyílik a Bukaresti Nemzeti Színház előcsarnokában. A fesztiválra 40 előadást hívtak meg, ezeket együttesen 78-szor játsszák, így átlagban naponta nyolc előadás lesz látható. A vidéki teátrumok 18 előadással képviseltetik magukat, ezek között több magyar nyelvű is lesz. Az erdélyi magyar színházak közül a Kolozsvári Állami Magyar Színház kapta a legtöbb meghívást, három produkcióval érkezik Bukarestbe, így a közönség láthatja a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesart, A pelikánt Felix Alexa rendezésében, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours-t (Mindörökké). A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Tompa Gábor által rendezett, A játszma vége című Samuel Beckett-darabot mutatja be. Más magyar vonatkozású előadások is lesznek, a kolozsvári román színház Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját mutatja be, amelynek rendezője a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László. Ez a produkció idén megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat a Román Színházi Szövetség (UNITER) díjkiosztó gáláján. A fesztiválon a marosvásárhelyi Székely Csaba drámaíró Bányavíz című művét a bukaresti ACT Színház és a Scena9 viszi színre. Négy külföldi produkciót is vendégül lát a fesztivál, a közönség megtekintheti a szentpétervári Maly Színház előadásában a Cseresznyéskertet, amelyet Lev Dogyin orosz rendező állított színpadra. A kísérőrendezvények sorában bemutatják Tompa Gábor rendezőnek A Három nővértől a Cseresznyéskertig című fotóalbumát, amely a 2013 és 2015 között színpadra állított előadásairól készült fényképeket tartalmazza. A fesztivál ideje alatt műhelygyakorlatot tart fiatal színészeknek Michael Pennington brit színművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Bemutatta választási programját az RMDSZ
A magyar nyelv hivatalos székelyföldi státusának az elérése is szerepel abban a programban, amellyel az RMDSZ a decemberi parlamenti választások előtt kívánja megszólítani a választókat. A választási programot Kelemen Hunor, a szövetség elnöke ismertette egy csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón. Kelemen Hunor arra is kitért, hogy aránytalanok az ügyészségi eljárás alá vont magyar önkormányzati vezetők ellen hozott kényszerintézkedések.
Az RMDSZ elnöke elmondta, hogy a választási program a magyar közösségi jogok megerősítésére, a minőségi oktatás megteremtésére, az erdélyi infrastruktúra fejlesztésére és a vállalkozói szféra segítésére, a családok jólétének és biztonságának a megteremtésére irányul.
A közösségi jogok sorában megemlítette, hogy új alkotmány kell Romániának, és ebben az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nyilatkozatnak is helyet kell biztosítani. Úgy vélte, ezt az a körülmény teszi lehetővé, hogy Románia 2018-ban ünnepli az egyesülés centenáriumát. "Ha a modern román állam jogalapját a gyulafehérvári egyesülés és nagygyűlés nyilatkozata képezi, akkor az ott elfogadott rezolúció nemcsak egy ígéret, hanem törvény, amit be kell tartani" – fogalmazott Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azt is a választási programba foglalt nemzetpolitikai célok közé sorolta, hogy húsz százalékról tíz százalékra csökkentsék a kisebbségek helyi arányának a küszöbét, amely fölött nyelvhasználati jogokat biztosítanak a kisebbségeknek. Hozzátette: a nyelvhasználat jogát azokon a településeken is biztosítani szeretnék, ahol egy közösség számaránya nem éri el a tíz százalékot, de a közösség lélekszáma meghaladja az ötezer főt.
Kelemen Hunor kijelentette, az RMDSZ olyan oktatási törvény elfogadását szorgalmazza, amely a minőségi oktatásra fekteti a hangsúlyt, és felkészíti a gyerekeket arra, hogy a 21. században sikeresek, versenyképesek legyenek.
Az RMDSZ elnöke a kiemelt célok közé sorolta az erdélyi autópályák befejezését és a mezőgazdaság fejlesztését. A szövetség azt szorgalmazza, hogy Romániában is vezessék be a családi adófizetést, és az adópolitikával ösztönözzék a gyermekvállalást. A szegénység felszámolását az RMDSZ a minimálbér jelentős megemelésével szeretné elérni. Amint Kelemen Hunor elmondta, a jelenlegi 1250 lejről a négy-éves ciklus végéig 2000 lejre kell emelni a minimálbért. A szövetségi elnök hozzátette, hogy az RMDSZ a romániai rezsicsökkentést is kezdeményezi. Ezt azzal segítené elő, hogy a villany-, a gáz- és a szennyvíz-szolgáltatás héáját – a víz héájához hasonlóan – a jelenlegi húsz százalékról kilenc százalékra csökkentené.
Kijelentette, hogy a szövetség nem ígér olyasmit, amit ne lehetne megvalósítani az elkövetkező négy évben. Hozzátette: a program összeállításakor abból indultak ki, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is, ami jó a magyaroknak, az minden közösségnek jó lehet.
Kelemen Hunor az élet biztonságossá, kiszámíthatóvá tételét tekintette a szövetség céljának "az elbizonytalanítás időszakában". Az elbizonytalanítás jelének tekintette a romániai korrupcióellenes ügyészségnek (DNA) a magyar önkormányzati vezetőkkel kapcsolatos eljárásait. A Mezei János volt gyergyószentmiklósi polgármester, Ráduly Róbert csíkszeredai, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, valamint a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester ellen indított ügyészségi eljárást az aránytalanságok miatt tartotta aggályosnak. Megjegyezte, hogy az ügyészség mind a négy politikust eltiltotta hivatala gyakorlásától, miközben más polgármesterek – akiket jóval súlyosabb ügyekben vádolnak – továbbra is dolgozhatnak. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)
A magyar nyelv hivatalos székelyföldi státusának az elérése is szerepel abban a programban, amellyel az RMDSZ a decemberi parlamenti választások előtt kívánja megszólítani a választókat. A választási programot Kelemen Hunor, a szövetség elnöke ismertette egy csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón. Kelemen Hunor arra is kitért, hogy aránytalanok az ügyészségi eljárás alá vont magyar önkormányzati vezetők ellen hozott kényszerintézkedések.
Az RMDSZ elnöke elmondta, hogy a választási program a magyar közösségi jogok megerősítésére, a minőségi oktatás megteremtésére, az erdélyi infrastruktúra fejlesztésére és a vállalkozói szféra segítésére, a családok jólétének és biztonságának a megteremtésére irányul.
A közösségi jogok sorában megemlítette, hogy új alkotmány kell Romániának, és ebben az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nyilatkozatnak is helyet kell biztosítani. Úgy vélte, ezt az a körülmény teszi lehetővé, hogy Románia 2018-ban ünnepli az egyesülés centenáriumát. "Ha a modern román állam jogalapját a gyulafehérvári egyesülés és nagygyűlés nyilatkozata képezi, akkor az ott elfogadott rezolúció nemcsak egy ígéret, hanem törvény, amit be kell tartani" – fogalmazott Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azt is a választási programba foglalt nemzetpolitikai célok közé sorolta, hogy húsz százalékról tíz százalékra csökkentsék a kisebbségek helyi arányának a küszöbét, amely fölött nyelvhasználati jogokat biztosítanak a kisebbségeknek. Hozzátette: a nyelvhasználat jogát azokon a településeken is biztosítani szeretnék, ahol egy közösség számaránya nem éri el a tíz százalékot, de a közösség lélekszáma meghaladja az ötezer főt.
Kelemen Hunor kijelentette, az RMDSZ olyan oktatási törvény elfogadását szorgalmazza, amely a minőségi oktatásra fekteti a hangsúlyt, és felkészíti a gyerekeket arra, hogy a 21. században sikeresek, versenyképesek legyenek.
Az RMDSZ elnöke a kiemelt célok közé sorolta az erdélyi autópályák befejezését és a mezőgazdaság fejlesztését. A szövetség azt szorgalmazza, hogy Romániában is vezessék be a családi adófizetést, és az adópolitikával ösztönözzék a gyermekvállalást. A szegénység felszámolását az RMDSZ a minimálbér jelentős megemelésével szeretné elérni. Amint Kelemen Hunor elmondta, a jelenlegi 1250 lejről a négy-éves ciklus végéig 2000 lejre kell emelni a minimálbért. A szövetségi elnök hozzátette, hogy az RMDSZ a romániai rezsicsökkentést is kezdeményezi. Ezt azzal segítené elő, hogy a villany-, a gáz- és a szennyvíz-szolgáltatás héáját – a víz héájához hasonlóan – a jelenlegi húsz százalékról kilenc százalékra csökkentené.
Kijelentette, hogy a szövetség nem ígér olyasmit, amit ne lehetne megvalósítani az elkövetkező négy évben. Hozzátette: a program összeállításakor abból indultak ki, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is, ami jó a magyaroknak, az minden közösségnek jó lehet.
Kelemen Hunor az élet biztonságossá, kiszámíthatóvá tételét tekintette a szövetség céljának "az elbizonytalanítás időszakában". Az elbizonytalanítás jelének tekintette a romániai korrupcióellenes ügyészségnek (DNA) a magyar önkormányzati vezetőkkel kapcsolatos eljárásait. A Mezei János volt gyergyószentmiklósi polgármester, Ráduly Róbert csíkszeredai, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, valamint a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester ellen indított ügyészségi eljárást az aránytalanságok miatt tartotta aggályosnak. Megjegyezte, hogy az ügyészség mind a négy politikust eltiltotta hivatala gyakorlásától, miközben más polgármesterek – akiket jóval súlyosabb ügyekben vádolnak – továbbra is dolgozhatnak. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 21.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 21.
Borbély Zsolt Attila kötetének a bemutatója
Székely kapu a magyar világra
2016. október 28-án 18 órától a Tulipán könyvesboltban kerül bemutatásra Borbély Zsolt Attila politológus közírónak a Székely kapu a magyar világra című kötete, mely a szerzőnek az utóbbi két évtizedben a Kapu című folyóirat hasábjain megjelent írásainak legjavát foglalja egységbe. A kötethez Raffay Ernő történész írt előszót, aki így fogalmaz: „Borbély Zsolt Attila e könyvével nemzetpolitikai koncepciót ad, amivel – reméljük – erősen formálja a magyar akaratot.” A szerző beszélgetőtársa Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője. A könyvbemutatóra mindenkit szeretettel vár Schmak András és felesége, Jutka, a Tulipán tulajdonosai. Nyugati Jelen (Arad)
Székely kapu a magyar világra
2016. október 28-án 18 órától a Tulipán könyvesboltban kerül bemutatásra Borbély Zsolt Attila politológus közírónak a Székely kapu a magyar világra című kötete, mely a szerzőnek az utóbbi két évtizedben a Kapu című folyóirat hasábjain megjelent írásainak legjavát foglalja egységbe. A kötethez Raffay Ernő történész írt előszót, aki így fogalmaz: „Borbély Zsolt Attila e könyvével nemzetpolitikai koncepciót ad, amivel – reméljük – erősen formálja a magyar akaratot.” A szerző beszélgetőtársa Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője. A könyvbemutatóra mindenkit szeretettel vár Schmak András és felesége, Jutka, a Tulipán tulajdonosai. Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 21.
Emlékezzünk – 1956
Nem haltatok meg hiába
És több mint három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött "ellenforradalom" néven volt ajánlatos említeni.
1956-os különszám
Emlékezzünk – 1956
Hatvan éve történt. És több mind három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött „ellenforradalom” néven volt ajánlatos említeni. Igazából csak a mártír-miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése, s a kommunista rendszerek 1989-ben bekövetkezett összeomlása után kezdte megtalálni helyét abban a Pantheonban, amit „a nemzet emlékezete”-ként szoktunk emlegetni. Kezdtek hozzáférhetővé válni a tények, amelyeket szorgos történészek elénk tártak, évről évre, sőt évfordulóktól függetlenül megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és a leverését követő megtorlásokról, azok hőseiről és áldozatairól, emlékművek, emléktáblák kerültek Magyarország-szerte, de a határokon túl is, amelyeknél meg- állhatott a járókelő, és egy szál virágot helyezett el a kegyelet jeléül. A Szabadság olvasói is sok mindenre visszaemlékezhetnek mindebből: Gál Mária interjúira az október 23-i évfordulónak szentelt első számból, Gagyi Balla István közleményeire a Bolyai Egyetem 1956. októberi napjairól, a Kolozsvár magyarsága által megélt forradalmas napoktól, Fülöp Sándor, Palczer Károly és mások visszaemlékezéseire, Kusztos Endrének a forradalom napjaiban Budapesten készült rajzaira Sümegi György közleményében – és ez csak néhány cím a sokból. Csakhogy a „nemzet emlékezete” két elemből tevődik össze: az egyik az, amit az írott történelem tartalmaz, könyvtárakból, levéltárakból elő- került, feltárt és feldolgozott dokumentumok, tanulmányok, könyvek ma már könyvtárnyivá sokasodott anyaga. A másik viszont az, amit apáról fiúra adnak tovább a nagy időket is átélt emberek, a „maradvák számára” – ahogy egy 18. századi erdélyi emlékíró megfogalmazta. A múltban történtek áthagyományozásának ez az eleme azonban közel három és fél évtizeden át nem működött, nem működhetett. Sokszor még a családtagjaink előtt is hallgatnunk kellett arról, amit átéltünk – nem feltétlenül a szabaduláskor aláíratott „hallgatási nyilatkozat” megszegésének következményeitől tartva, hanem szeretteinket kímélve a lelküket még utólag is megviselő „tudás”-tól. Negyedszázada is elmúlt, hogy ez a tilalom (félelem) is elmúlt, akárcsak a múlt tudós kutatói elé állított tiltás. Unokáink már olvashatják, hallgathatják az 1956-ról szóló történeteket, nézhetik a TV-ben a filmeket. De vajon pótolhatja-e ez a „nemzet emlékezeté”-ben a sok évtizedes kiesést, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményéről való kényszerű hallgatást, a lélekgyilkoló hamisítást? Történelmünk másik nagy eseményével, az 1848-as forradalommal és a szabadságharccal való összehasonlítás ebből a szempontból is magától kínálkozik. Világos után még tíz évnek sem kellett eltelnie, és megbukott a szabadságharc leverését követő Bach-rendszer, s elődeink elődei joggal mondhatták a költővel: „…megadhatjuk a bért,/ Áldozhatunk könnyel a kiontott vérért.” De a szovjet tankokkal eltiport ’56-os magyar forradalom után több mint három évtizeden át nemzedékek éltek hallgatásban és hazugságban. Október 23-a mostani kerek évfordulóján – de attól függetlenül is – fel kell tennünk a kérdést: vajon meglelte-e igazi helyét a nemzet emlékezetében az, ami 1956-ban és ami azután történt? Vajon a megemlékezés, a kegyelet aktusai át tudták-e törni a hallgatás falát, a napjainkban felnövekvő nemzedékben a rendszerváltást követő idők megannyi más irányú kihívását? Tudunk-e ma úgy ünnepelni, hogy az ünneplés ne csak egy megható pillanat, ne bizonyos polgári kötelességek „letudása” legyen? Hanem illeszkedjék bele a „nemzet emlékezete” helyreállításának abba a folyamatába, amely nélkül jövő nem építhető. Mert a múlt – ahogy valamikor Mikó Imre írta – „…nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” És nem mindegy, hogy a jövő – a mostani fiatalok és az ezután következő nemzedékek jövője – a túlélésé avagy a megmaradásé lesz.
Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár)
Nem haltatok meg hiába
És több mint három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött "ellenforradalom" néven volt ajánlatos említeni.
1956-os különszám
Emlékezzünk – 1956
Hatvan éve történt. És több mind három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött „ellenforradalom” néven volt ajánlatos említeni. Igazából csak a mártír-miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése, s a kommunista rendszerek 1989-ben bekövetkezett összeomlása után kezdte megtalálni helyét abban a Pantheonban, amit „a nemzet emlékezete”-ként szoktunk emlegetni. Kezdtek hozzáférhetővé válni a tények, amelyeket szorgos történészek elénk tártak, évről évre, sőt évfordulóktól függetlenül megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és a leverését követő megtorlásokról, azok hőseiről és áldozatairól, emlékművek, emléktáblák kerültek Magyarország-szerte, de a határokon túl is, amelyeknél meg- állhatott a járókelő, és egy szál virágot helyezett el a kegyelet jeléül. A Szabadság olvasói is sok mindenre visszaemlékezhetnek mindebből: Gál Mária interjúira az október 23-i évfordulónak szentelt első számból, Gagyi Balla István közleményeire a Bolyai Egyetem 1956. októberi napjairól, a Kolozsvár magyarsága által megélt forradalmas napoktól, Fülöp Sándor, Palczer Károly és mások visszaemlékezéseire, Kusztos Endrének a forradalom napjaiban Budapesten készült rajzaira Sümegi György közleményében – és ez csak néhány cím a sokból. Csakhogy a „nemzet emlékezete” két elemből tevődik össze: az egyik az, amit az írott történelem tartalmaz, könyvtárakból, levéltárakból elő- került, feltárt és feldolgozott dokumentumok, tanulmányok, könyvek ma már könyvtárnyivá sokasodott anyaga. A másik viszont az, amit apáról fiúra adnak tovább a nagy időket is átélt emberek, a „maradvák számára” – ahogy egy 18. századi erdélyi emlékíró megfogalmazta. A múltban történtek áthagyományozásának ez az eleme azonban közel három és fél évtizeden át nem működött, nem működhetett. Sokszor még a családtagjaink előtt is hallgatnunk kellett arról, amit átéltünk – nem feltétlenül a szabaduláskor aláíratott „hallgatási nyilatkozat” megszegésének következményeitől tartva, hanem szeretteinket kímélve a lelküket még utólag is megviselő „tudás”-tól. Negyedszázada is elmúlt, hogy ez a tilalom (félelem) is elmúlt, akárcsak a múlt tudós kutatói elé állított tiltás. Unokáink már olvashatják, hallgathatják az 1956-ról szóló történeteket, nézhetik a TV-ben a filmeket. De vajon pótolhatja-e ez a „nemzet emlékezeté”-ben a sok évtizedes kiesést, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményéről való kényszerű hallgatást, a lélekgyilkoló hamisítást? Történelmünk másik nagy eseményével, az 1848-as forradalommal és a szabadságharccal való összehasonlítás ebből a szempontból is magától kínálkozik. Világos után még tíz évnek sem kellett eltelnie, és megbukott a szabadságharc leverését követő Bach-rendszer, s elődeink elődei joggal mondhatták a költővel: „…megadhatjuk a bért,/ Áldozhatunk könnyel a kiontott vérért.” De a szovjet tankokkal eltiport ’56-os magyar forradalom után több mint három évtizeden át nemzedékek éltek hallgatásban és hazugságban. Október 23-a mostani kerek évfordulóján – de attól függetlenül is – fel kell tennünk a kérdést: vajon meglelte-e igazi helyét a nemzet emlékezetében az, ami 1956-ban és ami azután történt? Vajon a megemlékezés, a kegyelet aktusai át tudták-e törni a hallgatás falát, a napjainkban felnövekvő nemzedékben a rendszerváltást követő idők megannyi más irányú kihívását? Tudunk-e ma úgy ünnepelni, hogy az ünneplés ne csak egy megható pillanat, ne bizonyos polgári kötelességek „letudása” legyen? Hanem illeszkedjék bele a „nemzet emlékezete” helyreállításának abba a folyamatába, amely nélkül jövő nem építhető. Mert a múlt – ahogy valamikor Mikó Imre írta – „…nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” És nem mindegy, hogy a jövő – a mostani fiatalok és az ezután következő nemzedékek jövője – a túlélésé avagy a megmaradásé lesz.
Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 21.
Kanada eltörli a román állampolgárok vízumkényszerét
Románia megállapodott Kanadával arról, hogy Ottawa 2017-ben eltörli a vízumkényszert a román állampolgárokkal szemben, így Bukarestnek nincsenek fenntartásai az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) aláírásával szemben – jelentette be Klaus Johannis államfő a brüsszeli csúcson tartózkodó román újságíróknak.
A Digi 24 hírtelevízió brüsszeli EU-csúcsra akkreditált tudósítója szerint a vízumkényszert két ütemben oldják fel: 2017 májusától kezdődően csak azoknak a román állampolgároknak, akik már korábban is jártak Kanadában, 2017 decemberétől pedig a többi állampolgár számára. Románia néhány hónapot nyert még az eredeti kanadai ajánlathoz képest, amely 2018 májusára időzítette volna a vízumkényszer teljes feloldását.
A rendelkezés a turistákra vonatkozik: a munkavállalási célú beutazás Kanadába továbbra is engedélyhez kötött. Az uniós vezetők csúcstalálkozójuk pénteki napján megbeszéléseket folytatnak a folyamatban levő szabadkereskedelmi egyezményekről. Előzetes tervek szerint a találkozó alkalmával megegyezés születhet a tagországok között az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) jövő hétre tervezett aláírásáról.
Az egyezmény elfogadásához azonban valamennyi uniós tagország beleegyezése szükséges, ugyanakkor Belgium francia ajkú vallon régiójának múlt heti, elutasító parlamenti döntése egyelőre akadályozza a megegyezést. A belga államberendezkedés értelmében ugyanis az ország minden közösségének vétójoga van a nemzetközi megállapodásokra.
MTI | Krónika (Kolozsvár)
Románia megállapodott Kanadával arról, hogy Ottawa 2017-ben eltörli a vízumkényszert a román állampolgárokkal szemben, így Bukarestnek nincsenek fenntartásai az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) aláírásával szemben – jelentette be Klaus Johannis államfő a brüsszeli csúcson tartózkodó román újságíróknak.
A Digi 24 hírtelevízió brüsszeli EU-csúcsra akkreditált tudósítója szerint a vízumkényszert két ütemben oldják fel: 2017 májusától kezdődően csak azoknak a román állampolgároknak, akik már korábban is jártak Kanadában, 2017 decemberétől pedig a többi állampolgár számára. Románia néhány hónapot nyert még az eredeti kanadai ajánlathoz képest, amely 2018 májusára időzítette volna a vízumkényszer teljes feloldását.
A rendelkezés a turistákra vonatkozik: a munkavállalási célú beutazás Kanadába továbbra is engedélyhez kötött. Az uniós vezetők csúcstalálkozójuk pénteki napján megbeszéléseket folytatnak a folyamatban levő szabadkereskedelmi egyezményekről. Előzetes tervek szerint a találkozó alkalmával megegyezés születhet a tagországok között az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) jövő hétre tervezett aláírásáról.
Az egyezmény elfogadásához azonban valamennyi uniós tagország beleegyezése szükséges, ugyanakkor Belgium francia ajkú vallon régiójának múlt heti, elutasító parlamenti döntése egyelőre akadályozza a megegyezést. A belga államberendezkedés értelmében ugyanis az ország minden közösségének vétójoga van a nemzetközi megállapodásokra.
MTI | Krónika (Kolozsvár)