Szőcs Levente: Demonstráció
Kétszer is nekifutottam a mondatnak: „A vasárnapra tervezett marosvásárhelyi békés autonómiatüntetés a részvételi demokrácia egyik formája, az a célja, hogy az erdélyi magyarság Románia vezetésének és a nemzetközi közösségnek egyaránt jelezze igényét az autonómia különböző formáira – jelentette ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke Bukarestben".
Azonnal arra gondoltam, érdemes a részvételi demokrácia és az utcai felvonulások összefüggéseit kissé szemügyre venni.
Nekimentem a kézikönyves polcnak, s felütöttem előbb a Szókincstárat a tüntetésnél. „Tüntetés (fn): tiltakozás, demonstráció, megmozdulás, manifesztáció (id)". A tiltakozást hanyagoljuk, annyi azért világos, gondolom, hogy a szervezők meg akarnak mutatni valamit. Erre pedig a demonstráció és rokonai alkalmasak. „Demonstráció: 1. bemutatás, szemléltetés. – 2. tüntetés. – 3. kat. erővel végrehajtott, az erőt látványosan szemléltető felvonulás, gyakorlat. A pol.-i fenyegetés eszköze." (Kislexikon)
A definíciókat olvasva adja magát, hogy a demonstrációhoz legalább két dolog kell: erő, amit demonstrálhatunk, és valaki, akit politikailag fenyegetni tudunk. Az első felét inkább kommentár nélkül hagynám (nem akarom kockáztatni, hogy kishitűnek vagy hasonlónak nevezzenek), a másodikkal kapcsolatban viszont kénytelen vagyok felidézni, hogy a bukaresti vezetőkben éppen a napokban keményedett meg jócskán az önérzet. Még Németországnak is odamondogattak – elképzelhető, hogy éppen „maroknyi székelytől" fognak megijedni? (Bizonyoson! – mondaná erre megboldogult nagymamám, akiben szintén székely vér folyt, csak ez a hanglejtéséből nem mindig derült ki, miután az ősei valamelyik tatár- vagy törökjárás után felkerekedtek, és meg sem álltak Kalotaszegig.)
A „demonstráló" kitérő után visszatérünk a részvételi demokráciára, óvatosan, megint csak a szótárra támaszkodva. „Demokrácia : népuralom; a legáltalánosabb értelemben az államok v. kisebb közösségek pol.-i akaratképzésének olyan formája, amelyben a nép v. a közösség az elhatározását az összesség döntését jelentő többségi szavazattal hozza meg. Tört.-ileg számos formája ismeretes".
Félreértés ne essék (mint ahogy gyakran esik): „akaratképzésen" vagy „elhatározáson" nem olyasmit kell érteni, hogy autonómiát akarunk, még kevésbé, hogy szeretnénk, ha autonómiánk lenne – hanem az ezekről való döntést. Ilyenformán: „Székelyföld holnaptól autonóm lesz". Case closed – jöhet a következő! Ahogy például a részvételi demokrácia kapcsán sokat emlegetett Svájcban mindegyre döntenek a népszavazásokon mindenfélékről.
„Münk" is gyakran nyilvánítjuk ki az akaratunkat, de lássuk be, a svájciak jobban csinálják: ugyanarról még egyszer csak akkor nyilvánulnak meg, ha meggondolják magukat. (Megérne egy külön eszmefuttatást, hogy milyen is az, amikor részletekben kiáltják ki az autonómiát...)
Tágabb értelemben persze a részvételi demokráciának része lehet az utcai megmozdulás, erre aktuális példa az Occupy Mozgalom. De nem ez a helyzet az autonómiakövetelésekkel. És feltehetően Toró T. szándéka sem elméleti okoskodás volt, hanem ennek éppen az ellentéte: azt sugallni, hogy a vásárhelyi tüntetésnek praktikus haszna van.
Ha az olvasó mégis úgy gondolja, hogy a március 10-i „demonstráció" ilyen értelemben a részvételi demokrácia része, akkor menjen el Marosvásárhelyre, ott a helye. Azért, még egyszer, az illúzióit jó lesz otthon hagynia. „Akaratképzés" ott legfeljebb arról születik, hogy a résztvevők egyenesen hazamennek, vagy tesznek esetleg egy kitérőt. Természetesen jó mulatság... stb. lesz.
P. S. 1. Vajon Toró T. nem azért szeretett bele a részvételi demokráciába, mert már nem képviselő, és néha frusztrálónak érzi szavazóként részt venni a képviseleti demokráciában?
P. S. 2. (Komolyra fordítva) A lakosság többsége ma elutasítja az autonómiát, a román pártokat pedig csak annyira lehet hibáztatni, amiért nem hajlandók politikai harakirit elkövetni, mint a német vagy a finn politikusokat, amiért nem támogatják a választóik által elutasított schengeni bővítést. És apropó: a részvételi demokrácia valamiképpen ellentéte a képviseletinek. És mióta az utóbbi meggyengült Romániában, a választási rendszer változása nyomán, egyre több a populista képviselő a törvényhozásban. Szóval hajrá, van ezen a pászmán mit keresni: a romániai magyaroknak csak jó lehet, ha mindenféle fundamentalista őrültek rohangálnak a parlamentben!
Maszol.ro,

Ünnepi hangoló
Szabadságszerető nép vagyunk, ezt igazolja az is, hogy forradalmaink és szabadságharcaink kitörésének napja számunkra nemzeti ünnep. Külön megemlékezés és rendezvény illeti meg mind a 1848-as, mind az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörését. E két ünnephez szorosan kapcsolódik két nemzeti emléknapunk: október 6-án az aradi vértanúkra, június 16-án az 1956-os forradalom mártírjaira emlékezünk. Nemzeti ünnepeink alkalmával a nemzet felemelkedését szolgáló, kimagasló, bátor tettekről szólunk elismeréssel, nemzeti emléknapjainkon kudarcainkat, veszteségeinket, áldozatainkat vesszük számba.
A Székely Nemzeti Tanács tavaly decemberben kezdeményezte, hogy március 10-e, a székely vértanúk emléknapja legyen a székely szabadság napja. E felhívásra reagálva Markó szenátor úr úgy fogalmazott, hogy a székely szabadságnak már van napja, és az nem március 10-e, hanem március 15-e – ez a magyar szabadság napja, vagyis a székelyek szabadságának a napja is. A fenti vélekedés alapján akár október 23-át is lehetne a székely szabadság napjának nevezni. Az ’56-os forradalom kitörésének napja ugyanúgy nemzeti ünnep, mint március 15-e, és mindkét szabadságharcnak vannak erdélyi vonatkozásai és áldozatai is. Nem tartom szerencsésnek azonban a kétféle rendezvény összevonását. A vértanúkra való emlékezés jellemzője a méltóságteljes gyász, a forradalomra valóé pedig a reménnyel teli harsogó lelkesedés.
A magyar szabadság napjáról különben annyit kell tudni, hogy ez az elnevezés már tizenkét éve foglalt, és nem a fenti dátumokhoz kapcsolódik, hanem 1991. június 19-éhez. Ezen a napon fejeződött be a szovjet csapatok kivonása Magyarországról és a magyar Országgyűlés 2001-ben ezt a napot nemzeti emléknappá, valamint június hónap utolsó szombatját a magyar szabadság napjává nyilvánította. Nem kell zavart kelteni az elnevezésekkel az amúgy sem tiszta fejekben!
Március 10-én emlékezni a székely vértanúkra ugyanolyan természetes, mint október 6-án fejet hajtani az aradi tizenhárom előtt, vagy március 15-én felidézni a forradalom követeléseit magába foglaló 12 pontot. A székely vértanúk emléknapjára időzített autonómiatüntetés semmivel sem visszatetszőbb, mint az aradi vértanúk emléknapján, a székely mártírok emlékoszlopánál tavaly elhangzott kortesbeszédek.
Március 15-e, az 1848-as forradalom és szabadságharc ünnepe remek alkalom az ünnepi szónoklatokra. A 12 pont kapcsán a korrupcióval gyanúsított exminiszter a törvény előtti egyenlőségről beszélhetne, az alkalmazottait minimálbérért foglalkoztató szenátor az úrbéri viszonyok eltörlését választhatná felszólalása tárgyául, parlamenti képviselőink pedig a közös teherviselésről oszthatnák meg nézeteiket.
Míg erre sor kerül, az alábbi sorokat ajánlom az ünnepre készülők figyelmébe: „Tudd meg: szabad csak az, kinek / Ajkát hazugság nem fertőzi meg, / Aki üres jelszókat nem visít, / Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. / Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, / Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.” (Heltai Jenő: Szabadság)
Bustya Sándor
Megjelent a Vásárhelyi Hírlap március 8-i számában
Székelyhon.ro,

Noua Dreapta: Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket!
Március 10-én délután 4 órakor, a főtéri Avram Iancu szobornál gyülekeznek azok a román magyargyűlölők, akik a Románia föderalizálása elleni csoportosulás hívására azért jönnek Marosvásárhelyre, hogy megzavarják a 17 órakor kezdődő Székely Szabadság Napja elnevezésű autonómiatüntetést. „Március 10-e legyen a román nacionalizmus újjáéledésének napja, amikor a románok egyesülnek és együttes erővel állnak ellen” – olvasható a Facebookon meghirdetett akcióban.
A kevéssel több, mint 200 követővel rendelkező Facebook-felhívás szélsőségesen magyarellenes kommenteket váltott ki. Többen Avram Iancu emlékét idézik. Annak a mócvidéki forradalmárnak az emlékét, aki 1848-ban 40 ezer dél-erdélyi magyar lemészárolásával jeleskedett. De vannak olyanok is, akik a „hazátlan” szitokszóval szólítják fel az erdélyi magyarokat az ország elhagyására. A magyargyűlölő csoport tagjai a román politikusokat hibáztatják a jelenlegi helyzetért. „Mindent megadtak a magyaroknak, ezért ők most még többet akarnak” – vélik a csoport tagjai. „Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket és csókoljátok meg ROMÁNIA földjét” – parancsol egy másik kommentelő.
Amint arról beszámoltunk a Székely Nemzeti Tanács főszervezésében és az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve a Magyar Polgári Párt társszervezésében március 10-én 17 órától autonómiatüntetésre kerül sor a Postaréten, ahol a politikai és civil szervezetek képviselői szólalnak fel. Ezt követően a tüntetők a prefektúra elé vonulnak, és a szervezők átadnak egy petíciót a kormány megbízottjának. Ezután a Kultúrpalotában az SZNT ülésén átnyújtják a Gábor Áron-díjakat az idei kitüntetetteknek.
Az autonómiatüntetéshez csatlakozva tucatnyi országban szerveznek szimpátiatüntetéseket Románia nagykövetségei előtt, így a marosvásárhelyi megmozdulással egyidőben lesznek tüntetések Budapesten, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, Münchenben, Zürichben és San Fernandóban.
vasarhely.ro
Erdély.ma,

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.”
Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül.
„A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból)
1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra.
Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható.
Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében.
A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”.
Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot.
Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek.
Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak.
A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól.
Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva.
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet!
Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma,

Kelemen Hunor Orbán Viktorral tárgyalt
Orbán Viktor miniszterelnök péntek délután hivatalában fogadta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökét – tájékoztatta a miniszterelnök sajtófőnöke az MTI-t.
Havasi Bertalan közleményében úgy fogalmaz: a Kelemen Hunor által kezdeményezett megbeszélésen áttekintették a romániai magyarságot érintő legfontosabb aktuális kérdéseket, így az alkotmánymódosítás, a régiók átszervezése, illetve a kisebbségi jogok érvényesülésének témakörét.
Orbán Viktor és Kelemen Hunor egyetértettek abban, hogy ebben az új helyzetben, amikor az RMDSZ ellenzékben politizál, fontos a rendszeres egyeztetés, valamint az együttműködés erősítése a magyar kormányzattal.
MTI
Erdély.ma,

Biró Zsolt: addig fogunk tüntetni, míg eredményesek nem leszünk!
Sikertörténet lehet a székely szabadság napja, mert a tüntetéseket addig folytatjuk, míg eredményesek nem leszünk – állítja a Magyar Polgári Párt elnöke. Biró Zsolt a Duna Televízió székelyföldi stúdiójban arról is beszélt, hogy a Marosvásárhelyre meghirdetett autonómia-tüntetés szervezői minden szükséges előkészületet megtettek annak érdekében, hogy a megmozdulás békés jellegét senki és semmi ne zavarhassa meg.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke arról számolt be, hogy a mozgósítás utolsó fázisainál tartanak, célegyenesben vannak a szervezéssel, minden készen áll arra, hogy vasárnap délután Marosvásárhelyen egy sikeres autonómia-tüntetésen vegyünk részt.
Sajnálatosnak nevezte, hogy Markó Béla szenátor arra biztatja a marosvásárhelyieket, hogy ne vegyenek részt a rendezvényen. A kishitűség, az elmúlt huszonhárom év apró lépéseinek politikája nem hozta meg a kívánt eredményeket, ezért úgy tűnik, taktikát kell váltani és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy utcára kell vinni a politikát, nem azt jelenti, hogy radikálissá kell válnunk, viszont annak tudatában kell lennünk, hogy egy 4%-os parlamenti frakcióval nem tudunk eredményt elérni. Egyértelmű üzenetet kell megfogalmazni, ha úgy tetszik a köztéren és a mindenkori román kormánynak, hatalomnak megüzenni azt, hogy rólunk ne döntsenek nélkülünk – fogalmazott Bíró.
A politikus pozitívumként azt emelte ki, hogy nagyon sok RMDSZ politikus és vezető jelezte, hogy ott lesz a tüntetésen, sőt a mozgósításban is részt vesznek. „Utalhatok a háromszékiekre, a háromszéki polgármesterek a falvaik élén fognak jönni Marosvásárhelyre, vagy a háromszéki tanácselnök, a sepsiszentgyörgyi polgármester, tehát felelős beosztású RMDSZ politikusok ott lesznek Marosvásárhelyen”.
Az MPP elnöke szerint a város hangulatát egyfajta felfokozott várakozás jellemzi. Huszonhárom év telt el a fekete március óta. Változtak az idők, változott a légkör, a marosvásárhelyi románok is egészen másképp viszonyulnak egy ilyen kérdéshez, ha úgy tetszik, sokkal toleránsabbak, sokkal megértőbbek lettek.
Biró továbbra is fenntartja korábbi állásfoglalását, hogy semmilyen szélsőségre nincs szükség a marosvásárhelyi tüntetésen, hiszen a szélsőséges elemek megjelenése eltérít az eredeti célkitűzésektől és támadási felületet biztosít mindazok számára, akik le akarják járatni az autonómia eszméjét. Akik autonómia ellenesek azok ezeket a szélsőséges megnyilvánulásokat fel fogják használni, ha úgy tetszik ellenünk, ha úgy tetszik az autonómia ellen – vázolta a párt elnöke.
A rendezvényt a csendőrség mellett a szervezők saját rendfenntartói is felügyelik majd, akik odafigyelnek arra, hogy semmiféle provokáció ne történjen.
Meg vagyok győződve, hogy sikertörténet lesz március 10-e, – állítja a politikus – hiszen egyre nagyobb és hangosabb lesz a hangunk.
Duna Tv, Közbeszéd
Erdély.ma,

ELÉG EGYETLEN TERV. Ahelyett, hogy részt venne a marosvásárhelyi tüntetésen, a Hargita megyei RMDSZ boldogan mutatja be az Új Magyar Szó internetes oldalán A-, B- és C-tervét a Székelyföld régiósításáról.
Ha kisiklik az A-terv, vélik a Hargita Megyei Tanács elemzőcsoportjának tagjai, a B-tervvel kell előállni, mely Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megyét sorolná egy régióba, de van egy C-tervük is, miszerint Maros, Brassó, Hargita és Kovászna megye alkotna egy régiót, amelynek Marosvásárhely, nem pedig Brassó lenne a központja. Ha a román hatalom látja a tárgyalókészséget az RMDSZ-ben a B- és C- tervről, sutba vágják az A-tervet, s búcsút inthetünk a Székelyföld Régiónak. ÓVATOSAN, DE FOKOZATOSAN NŐNEK A BÉREK. Idén és a következő években fokozatosan emelkedik majd a havi nettó átlagkereset, a bruttó hazai össztermék (GDP) azonban a korábban becsült 2 százalék helyett csak 1,6 százalékkal növekszik 2013-ban – számolt be az Országos Gazdasági Előrejelzési Bizottság. A hivatal ez év végéig a nettó átlagbér 6,8 százalékos növekedésére számít, amely így eléri a havi 1615 lejt, az előrejelzések szerint ugyanakkor 2014-ben további, 5,1 százalékos emelkedés várható. 2016-ra a nettó átlagkereset meghaladja az 1800 lejt. A bizottság a közszférában is növekedést jósol: idén körülbelül 10, jövőre azonban már csak 3 százalékkal nő az állami alkalmazottak bére. (Capital) ÚJABB IMF-HITELT KÉRNEK. A kormány szerdai ülésén eldöntötte, olyan szándéklevelet küld a Nemzetközi Valutataalapnak (IMF), amelyben kéri a most futó hitelmegállapodás lezárásának elhalasztását három hónappal, és a tárgyalások megkezdését egy új, szintén elővigyázatossági hitelmegállapodásról. A kormány leginkább bizonyos állami mamutvállalatok privatizálása, illetve mások élére a magánszférából érkező menedzserek kinevezése terén maradt el, de húzódik a közalkalmazotti szféra reformja is. (Mediafax) EGY ROMÁN DOLLÁRMILLIÁRDOS. A környező országok közül Ausztriának 8, Csehországnak és Lengyelországnak 4–4, Romániának pedig egy dollármilliárdosa van a Forbes magazin idei listája szerint. Ioan Niculae 1,1 milliárd dolláros vagyont halmozott fel az agráriumban, ezzel az 1268. helyet foglalja el az 1426-os listán. A kimutatás szerint az egykori kommunista országok dollármilliárdosai – a dolgok természetéből fakadóan – mind önerőből gazdagodtak meg, szemben a nyugati világ szupergazdagjaival, akik közül sokan őseiktől örökölték hatalmas vagyonukat. (Forbes) KEVÉS, ÉS NEM NÖVELIK. A gyerekpénz összege négy éve változatlan, az infláció nem, az árak és árfolyamok legalább húsz százalékkal emelkedtek. A Szociális Családügyi és Munkaügyi Minisztérium honlapján egy határozat 2009-re 42 lejben állapítja meg a havi támogatás mértékét, azzal a feltétellel, hogy ezt évente kormányhatározatokkal emelik. Ennek dacára azóta sem növelték. 2012 első kilenc hónapjában havonta átlagosan 3 850 310 gyerek kapott állami támogatást, ezeknek 1,6 százaléka fogyatékos.
Népújság (Marosvásárhely),

Érdekfeszítő előadás, vita a Főgimnáziumban
Civil szerepek és a helyi világ
Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában 15 órakor kezdődött a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetségének szervezésében az a vitával egybekötött előadás, amelyiken dr. Bodó Barna, a Sapientia Tudományegyetem tanára tartotta meg igen érdekes értekezését, Civil szerepek és a helyi világ címmel.
Bevezetőben az MCESZ eddigi munkáját ismertette: a 2005-ben történt megalapítása fordulópontot jelentett a magyar civilszervezetek életében, tekintve, hogy azok számára képzéseket, tréningeket, rendszeres tanácsadást szervezett, de közreműködött a munkájukhoz szükséges partnerkeresésben is. 2002-ben Erdély-szerte 2000 civilszervezet működött, a számuk azonban 2008-ra 1300-ra zsugorodott. A továbbiakban szakmai szempontból elemezte a civilszervezetek működésének hatékonyságát, a fejlett társadalmak életében betöltött, egyre hangsúlyosabb szerepét, de olyan alapkérdést is részeire boncolgatott, mint „ki vagyok én, a civilszervezet képviselője?” A megfogalmazott 8 lehetséges válaszban az egyéntől az interperszonális szint, a család, a kiscsoport, a helyi közösség, az adott kultúra, a nemzet és az állam lépcsőfokainak érintésével eljutott az egész táradalomig. Annak a felépítését, a típusait ismertetve, eljutott a szórványvidéki szolgálat lényegéhez, a képességmegtartó népesség, illetve a népességmegtartó képesség harmonikus működéséhez. Ami a civilszervezetek felértékelődését példázza, a szubszidiaritás elvét XIII. Leó pápa már 1883-ban megfogalmazta, amikor azt állította: a helyi közösségekre vonatkozó döntéseket a közelükben kell meghozni. Az Aartusi Egyezmény 1998-ban rögzíti, hogy a lényeges döntéseknek a meghozatalába a politikum mellett a civilszférát is be kell vonni. A civil lényege az önkéntesség alapelvből kiindulva ismertette a civilszervezetek sajátosságait, típusait, valamint tevékenységi területeit. A romániai civilszervezetek 70%-ának a tevékenységi területén előkelő helyet foglal el a kultúra, noha manapság eltűnőben van a jóléti állam fogalma, kialakult az új közmenedzsment. Vagyis a közszolgáltatásoktól is elvárják a hatékonyságot, amihez feltétlenül szükség van a felek közötti együttműködésre, a fejlesztésre, a működőképesség biztosítására. 47 perces előadását követően dr. Bodó Barna megköszönte a figyelmet.
Miután az előzetesen bejelentett két előadó kollégáját kimentette, felkérte előadásának megtartására Bognár Erzsébetet, akivel számos továbbképző tanfolyam, pályázat lebonyolításában közreműködött. Bognár Erzsébet előrebocsátotta: maga a moderátor szerepét vállalná, ezért felkérte a jelen lévő civilszervezeteknek a képviselőt, ismertessék a munkájukat.
Kocsik József az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének a húszéves tevékenységét, illetve a jövőbeli teveit; Matekovits Mihály az általa képviselt EMKE, valamint RMPSZ megyei szervezeteinek a munkáját; Puskel Emese a Gyöngyház Egyesület újraindításának a lehetőségeit; Nagy Etelka az Alma Mater Alapítvány diáktámogató tevékenységét; Tóth Piroska a tornyai Pro Pir Kult Egyesület hagyományőrző munkáját; Jankó András a Kölcsey Egyesület értékmentő törekvéseit; Regéczy Szabina Perle a Tóth Árpád Irodalmi Kör programjait; dr. Túsz Ferenc a Vállalkozói Központ vállalkozásserkentő törekvéseit; Nagy Zsolt és Pál Norbert az AMISZ ifjúságfoglalkoztató munkáját ismertette, de beszámoló hangzott el a Katalin Egyesület tevékenységéről is. Az előadók serkentésére, a hallgatóság között kialakult vita során számos, értékes, a civilszervezetek munkájának az összehangolására, a programok egyeztetésére, a közöttük szükséges állandó kapcsolat kiépítésére vonatkozó ötlet elhangzott. Reméljük, a hasznos előadásnak, az építő jellegű vitának folytatása is következik.
Nyugati Jelen (Arad),

Autonómiatüntetés: ideje a szólásnak!
Látszólag a székely zászló ügye kavarta fel a csendes politikai vizeket, és egy rövid időre közbeszéd tárgyává tette a székely nép, a Székelyföld és a székely jelképek ügyét, egyszóval a „székelykérdést”. Nem mi, nem a mi politikusaink tették a közbeszéd tárgyává és államok közötti (nemzetközi) kérdéssé.
Mindenekelőtt Bukarestnek, a berendezkedő, az előzőnél is tehetetlenebb és tehetségtelenebb hatalomnak volt, van és valószínűleg lesz rá szüksége a közeljövőben is. Hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szerették volna, az sem annyira rajtunk (értsd: politikusainkon, a médiában megszólaló vezetőinken) múlott, mint inkább a különböző médiumokban megszólaló, a soviniszta hangvételre gyorsan ráhangolódó, egymást a butaságban és tájékozatlanságban felülmúló „szakértők” melléfogásain. Egyszóval: jól jöttünk ki ebből az ellenünk szervezett hecckampányból.
Védekezés helyett helyzetteremtés
Na nem azért, mert megszólaló képviselőink nyíltan és határozottan, az igazságnak megfelelően elmondták volna, hogy igenis él Erdélyben, ősi szülőföldjén egy nép, mely több mint ezer éve önigazgatja magát. Melyet saját törvénykezése, törvényei, 500 éves írott alkotmánya, ősi kultúrája alkalmassá tett arra, hogy ezer éven át védje szülőföldjét és Istentől kapott szabadságát, ha kellett a jog és élete árán is. Ezért ragaszkodik szokásaihoz, kultúrájához, ősi jelképeihez. Inkább kínkeservesnek mondható majd mindegyik megszólalása: egyeseké (Frunda György, Borbély László) egyenesen arcpirítóan szánalmas dörgölődzés a „kenyéradó” hatalomhoz, másoké (Tánczos Barna) a székely önismeret teljes hiányáról árulkodott. Mindezek ellenére mégis győztünk. Mi az, amit nyereségként könyvelhetünk el?
Mindenekelőtt azt a tényt, hogy ország-világ felfigyelt jelképeinkre, hogy megszólalt végre Budapest is, és elmondta, hogy az anyaországnak kötelessége támogatni azt, amit a romániai magyar közösség, amit a székelyek akarnak. Most először hallottuk ezt a bukaresti magyar nagykövet, a magyar külügyminiszter szájából. És először hallottuk azt egy székely választott személyiségtől, egy politikustól a román médiában, hogy „területi autonómiát akarunk”! Hát ennyi, amit nyertünk. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nem mi osztjuk a lapokat, mi csak védekezünk, reagálunk a minket ért érdemtelen támadásokra. Pedig ideje lenne már megtanulnunk helyzetet is teremteni az örökös defenzíva helyett. Azt hiszem, sőt állítom, hogy eljött ennek az ideje. Itt az idő! Ha életben akarunk maradni közösségként, akkor másként már nem is tehetünk. A 24. órában vagyunk. Nincs már hova hátrálni. Nincs már miben „okos kompromisszumokat kötni”. Nyakunkon az alkotmánymódosítás és a regionalizáció. Teljesen mindegy, hogy a jelenlegi megyéket megtartva vagy pedig szétszabdalva olvasztanak be egy román többségű adminisztratív egységbe. Mindkettő a székely közösség csángósodását, a Székelyföld elszórványosodását fogja eredményezni. A második megoldás csak annyiban „jobb”, hogy még néhány évig alibit biztosít az RMDSZ számára az „okos kompromisszumok” megkötéséhez. Nem egyéb, mint fájdalomcsillapító ópium a haláltusájában vergődő beteg számára.
A helyzetteremtő védelmi küzdelemnek lehetne (lehet) az első állomása a székely vértanúk napjára meghirdetett, marosvásárhelyi tüntetés (székely nagygyűlés?). Itt lett volna az alkalom (azért lett volna, mert az RMDSZ SZKT-ja máris elhatárolódott a részvételtől) megteremteni egy cselekvési egységet, olyat, amelyet létrehoztak ugyancsak az SZNT elnökének vezetésével a 2011-es népszámlálást megelőző kampányban a pártok az egyházakkal karöltve. Ezúttal azonban nem a székelyek ellen, hanem a székely nép önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében kellett volna öszszefogni. Ebben a mesterségesen felfűtött, nacionalista indulatokkal telített légkörben természetes, hogy messze felértékelődött Marosszék székely tanácsa által a székely vértanúk napjára, március 10-ére meghirdetett „autonómiatüntetés” tétje! Készülünk, sokan készülünk – pártállástól függetlenül – az autonómiatüntetésre.
Most már az is bizonyosnak látszik, hogy az RMDSZ nélkül, sőt lehetséges, hogy ellenében kell megszervezni a nagygyűlést. Azt is tudjuk már, hogy milyen ruhában, milyen jelképekkel, milyen énekekkel szabad, esetleg nem szabad megjelenni. Azt is tudjuk, hogy a székely vértanúk napját a székely szabadság napjává keresztelték át a szervezők, habár a vértanúkért a legtöbbet azzal tehetjük, ha emlékük ápolása mellett megtanulunk élni azért, amiért ők az életüket adták. Hogy az eszmei előkészítés hol tart (egyeztetések, dokumentumok előkészítése), abba viszont nincs betekintésünk. Hogy milyen üzenetet, eszmei tartalmat szántak a szervezők a megmozdulásnak – azt nem tudhatjuk.
Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy az RMDSZ nélkül vagy vele, de a székely népnek el kell indulnia az önrendelkezés útján. Más járható út a székely közösség számára nincs, ha nem akarjuk unokáink átkát, megvetését a fejünkre vonni. Ennek tudatában és felelősségével kell a megmozdulás eszmeiségét megadni. Lejárt a névadó ünnepségek ideje. Nem autonómiaévre, -évekre van szükségünk, hanem valóságos területi autonómiára, a székely nép reális önrendelkező szabadságára van szükségünk. Elég volt a demagógiából!
Bukarest és a „székelykérdés”
Itt az idő. Cselekedni kell, ha nem akarjuk, hogy néhány évtized múltán a Nemzetstratégiai Kutatóintézet akkor már őszülő vezére unokáinkat is „gyöngyhalássza” majd az elnéptelenedett puszta újraélesztésére. Amennyiben nem akarjuk, hogy falvaink pusztán a külföldi néprajzkutatók kedvenc felfedező területévé váljanak. A társadalmi-politikai realitásoktól viszont nem lehet eltekinteni. Számunkra, székelyek számára a legnagyobb jelentőséggel bíró valóság, hogy a román hatalom eltökélt szándéka véglegesen megoldani a „székelykérdést”. Bukarest elérkezettnek és alkalmasnak látja az időt arra, hogy saját belső ellenségeinek viszszaszorítása, azaz saját helyzetének megerősítése mellett végleges megoldást találjon a számára egyre kényelmetlenebbnek mutatkozó „székelykérdésre” is.
Ehhez a lehetőséget és a keretet az alkotmánymódosítás és az ország adminisztratív átszervezése szinte tálcán nyújtja. Nem elhanyagolható kérdés, hogy ehhez számíthat az Európai Unió (EU) hathatós támogatására és az RMDSZ csendes aszszisztálására is. A terv véghezvitelére Bukarestben két forgatókönyv is körvonalazódik. Felszámolni a megyéket, és új közigazgatási egységekbe – melyek egyben fejlesztési régiók is – sorolni be a Székelyföldet feldarabolva, avagy teljes egészében. Továbbá átmenetileg magukat a megyéket csoportosítani nagyobb „fejlesztési régiókba”, melyek adminisztratív egységekként is működnek majd, természetesen egyre bővülő hatáskörökkel.
Mindezekkel szemben, amik a székelység szempontjából a teljes felszámolást jelentik, két stratégia körvonalazódik lehetséges megoldásként. Az első nem más, mint az eddigi folytatása, vagyis a székelyek 80 százalékának szavazatát bíró RMDSZ-re bízni a megoldást. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ fog a román hatalommal tárgyalni, és „okos kompromisszumokkal” megoldást találni. Ennek alapján a történelmi felelősség is ilyen arányban (80 százalék) az RMDSZ és az őt támogató szervezetek és egyházak vállára nehezedik. Milyen szerep juthat nekünk, székelyeknek ebben az RMDSZ vezérelte, „okos kompromisszumokkal” vívott küzdelemben?
A válasz egyszerű: a választásokon adott 80 százalékos felhatalmazás alapján csendben várjuk, majd elszenvedjük az RMDSZ által „kiharcolt kompromisszumos megoldást”, bármilyen is legyen az. Ez talán elfogadható is lenne egy jogállami demokrácián belül jól működő, valódi székely érdekképviselettől. Sajnos a szórványszemléletű és -vezérlésű RMDSZ-től ez nem várható el. Borítékolni lehet, hogy a megoldás – az RMDSZ természetéből fakadóan – nem lenne más, mint saját nomenklatúrájának átmentése, vagyis a megyék ideiglenes megtartásával a Székelyföld beolvasztása egy többségi román régióba. Ez nem más, mint az ópiumos nemzethalál változata.
Az önrendelkezés joga
A másik stratégia a népek önrendelkezési jogára épül. Össztársadalmi akarattal, önrendelkezési jogunk tudatában és birtokában szabjuk meg mi, a székely nép az új helyzetnek megfelelően az elérendő célokat és az elfogadható megoldásokat. Erre történelmi hagyományaink és gyakorlatunk alapján egyetlen fórum jogosult, melynek döntései kötelezőek a székely nép minden tagjára és tisztségviselőjére, vagyis a székely nemzetgyűlés. Ezt hívták össze őseink minden olyan alkalomkor, amikor a székely nép életét befolyásoló fontos döntéseket kellett meghozni, vagy a közösség létére törő, jövőjét veszélyeztető ellenséggel kellett szembeszállni. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen a hatalom által felkínált bármelyik lehetőséget is fogadjuk el, az a székely nép közösségi jövőjének feladását, a Székelyföld szórvánnyá alakítását jelenti. A március 10-ére, a székely vértanúk napjára összehívott székely nagygyűlés teheti meg – és az RMDSZ kihátrálása okán –, ennek kell megtennie a folyamat elindítását.
A nagygyűlésnek ki kell mondania, hogy a székely nép ma is létező, szülőföldjén őshonos, a népeket megillető önrendelkezési joggal bíró cselekvő közösség, amely élni akar önrendelkezési jogával, szabadon akar dönteni sorsáról, jövőjéről, ragaszkodik ősi önigazgatási hagyományaihoz, és nem hajlandó a beolvadás, a felszámolódás útját választani. Ennek megfelelően további életét csakis a fejlesztési régióként is elismert, autonóm Székelyföld kereteiben tudja elképzelni, ehhez a végsőkig ragaszkodik, és ennek a megvalósításáért minden eszközzel küzdeni fog.
Románia parlamentjének és kormányának alkotmányos garanciákat kell nyújtania erre vonatkozóan. A nagygyűlés bízza meg a szervezőket vagy egy általa megjelölt szervezetet (kik lennének azok?), készítsék elő a székely nemzetgyűlés összehívását a 2013. negyedik évnegyedére. A székely vértanúk napja akkor válhat igazán a székely szabadság napjává, amikor megvalósítjuk a székely szabadságot, azt, amiért ők életüket adták. Erre tegyünk majd Marosvásárhelyt fogadalmat!
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Békés autonómiatüntetésre készülnek, mintegy tízezer résztvevőre számítanak
Politikai meggyőződéstől függetlenül mindenkit várnak a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetésre a szervezők, akik a rendezvény békés jellegét hangsúlyozták. Rendbontás nélküli, békében zajló, a demokrácia követelményeinek megfelelő autonómiatüntetésre számít a vasárnapi marosvásárhelyi esemény főszervezője, Izsák Balázs. A Székely Nemzeti Tanács elnöke csütörtökön úgy nyilatkozott: bár a szervezet és a hatóságok egyaránt felkészültek a lehető legrosszabbra, egyáltalán nem tart az egyesek által előrevetített 1990-es hangulat újjáéledésétől.A Vatra Românească vezetősége cáfolta, hogy ellentüntetést szervezne, és nyugalomra intett.
„Nem értem, egyesek miért hivatkoznak mindegyre 1990 márciusára, amikor rá hét évre, 1997 nyarán egy másik, ezúttal a megbékélést szolgáló eseménynek is a színhelye volt Marosvásárhely. Elfelejtették volna, hogy a város főterén ünnepélyes körülmények között több tízezer ember előtt találkozott Göncz Árpád magyar és Emil Constantinescu román államfő?” – tette fel a költői kérdést Izsák Balázs.
A sebek esetleges felszakításának gondolatát nemcsak a helyi és központi magyarellenes sajtó, illetve a Székelyföld önállósodását ellenző románok, hanem az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete is felemlegette. Csütörtökön kiadott közleményében a szervezet ügyvezető elnöksége rámutat: „Marosvásárhely 23 éve frontváros: legnagyobb arányú és legbékésebb tömegmegmozdulásunk, a könyves-gyertyás tüntetés színhelye, majd az önérzetes, bátor helytállásé, hetek múlva pedig egy megfélemlített, felerősödött kisebbségi komplexusokkal küzdő, tömeges elvándorlást választó magyar közösség városa”. Mindemellett a szervezet új elnöke, Peti András nem kíván senkit lebeszélni a tüntetésen való részvételről, hiszen mint írja, „a politikai racionalitás mellett az érzelmi indíttatás is igen nagy jelentőséggel bír”.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyéni megfontolásra bízza tagjai részvételét vagy távolmaradását. Ennél sokkal határozottabbnak látszik Tamás Sándor, a szövetség háromszéki, illetve Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnöke, akik már hetekkel ezelőtt bejelentették, részt vesznek a megmozduláson. Valószínűleg ugyanezt az utat követi Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, aki a Facebook-oldalán kérdezte meg a választóktól, hogy részt vegyen-e a tüntetésen. Csütörtök estig a legtöbben pozitív választ adtak. Kérdésünkre, hogy miért egy közösségi oldalra beírt válaszok alapján hozza meg döntését, Borboly Csaba a Krónikának kifejtette: azt szeretné, ha végre Romániában is eljönne az az idő, amikor a politikus követi választói óhaját. „Ne csak azzal takarózzunk, hogy a legjobb belátásunk szerint teszszük a dolgunkat, és mindössze négyévente vagyunk kíváncsiak az emberek véleményére, hanem mindig is figyeljünk oda azokra, akiknek a pénzéből élünk” – fejtette ki Borboly.
Izsák Balázs lapunk érdeklődésére elmondta, azontúl, hogy örül egyes helyi és megyei RMDSZ-vezetők csatlakozásának, még boldogabb lett volna, ha a szónokok között Kelemen Hunort is köszöntheti. „Elbeszélgettem az RMDSZ elnökével, akinek személyes érveit elfogadom. Remélem, hogy a jövőben már itt lesz velünk” – nyilatkozta Izsák, hozzáfűzve, hogy az SZNT eltökélt célja hagyománnyá tenni a székely szabadság napját. Arra az újságírói felvetésre, hogyan fogadják a szervezők a Magyar Gárda vagy a Jobbik esetleges megjelenését a székely vértanúk emlékoszlopánál, Izsák Balázs elmondta: ők senkit nem igazoltathatnak a Postarét szomszédságában. Mint ismeretes, a hét elején a társszervező Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke, Biró Zsolt nemkívánatos személyeknek nevezte a szélsőséges szervezetek képviselőit.
„Ha azok, akik úgy érzik, hogy itt a helyük, nem önmaguk megmutatásáért csatlakoznak hozzánk, hanem a közösségi ügyeink melletti kiállás vezényli őket, akkor mindenképpen sikeres lehet a rendezvény” – szögezte le Izsák Balázs.
Biró: a létszám is fontos
Biró Zsolt csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, számos olyan visszajelzést kaptak, miszerint sokan politikai meggyőződésüktől függetlenül ott lesznek vasárnap Marosvásárhelyen. „Az autonómia nem lehet egy pártnak sem a sajátja, ehhez összefogás kell, és üdvözlök minden olyan RMDSZ-es vagy más szervezetbeli politikust, aki részt vesz a megmozduláson” – hangsúlyozta. A fekete márciusra utalva kijelentette: ma már nem lehet úgy megtéveszteni a vásárhelyi románságot, mint 23 évvel ezelőtt.
A szervezők mintegy tízezer személyt várnak a vasárnapi postaréti megmozdulásra. „A tüntetők létszáma is üzenetértékű lesz, ezzel üzenünk a román kormánynak és a világnak arról, hogy a Székelyföld sorsáról nem lehet az ott élők megkérdezése nélkül dönteni” – nyomatékosította Biró. A magyar pártok és szervezetek Kovászna és Hargita megyéből is számos buszt indítanak a rendezvényre, de magánúton is sokan készülnek Marosvásárhelyre. A megmozdulás öt órakor kezdődik a Postaréten, ahol ünnepi beszédek hangzanak el, majd koszorúzás lesz, innen a tömeg a Maros megyei prefektúra elé vonul. Itt este hét órakor az SZNT és a tüntetés társszervezőiből alkotott tíztagú delegáció egy petíciót nyújt át a prefektusnak, amit Victor Ponta miniszterelnöknek címeztek.
„Ebben állást foglalunk a régióátszervezés ellen. Ezek szerint a Székelyföld egy fel nem osztható egységes régió, és a székely népnek mindig volt önrendelkezése. Románia is aláírt egy nemzetközi egyezményt, mely szerint bármilyen adminisztratív változtatás előtt az illető régió véleményét kikérik. A petícióban azt is megfogalmazzuk, miszerint a régiókat nem kijelölni kell, hanem a meglévőket elismerni” – sorolta Biró Zsolt. Hozzátette: mindenkit arra kérnek, vigyen fáklyát vagy gyertyát magával, ezzel is jelképezve a tüntetés békés szándékát.
A vásárhelyi rendezvénnyel egy időben szimpátia-tüntetések szervezését jelezték Budapestről, Szolnokról, Keszthelyről, Sárospatakról, Londonból, Bécsből, New Yorkból, Los Angelesből, Hágából, Helsinkiből, Torontóból, Ottawából, Münchenből, Zürichből és Stockholmból is.
Nyugalmat akar a Vatra Românească
A Vatra Românească szélsőséges szervezet csütörtökön sajtótájékoztatón cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint ellentüntetést szervezne az autonómiamegmozdulással egy időben. Florin Oproiescu elnök elmondta, Marosvásárhely nem szabad újra az etnikumok közötti erőszak színtere legyen, „nyugalomra és egyensúlyra van szükség”. Meggyőződésének adott hangot, hogy a hatóságok mindent megtesznek az alkotmányos rend fenntartása érdekében. Ugyanakkor hangsúlyozta: tudatában kell lenni annak, hogy semmit sem lehet eldönteni Maros, Hargita és Kovászna megyére vonatkozóan anélkül, hogy figyelembe vennék az ott élő románok álláspontját.
Simon Eszter, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Az Uz Bence lapult Szőcs Géza táskájában, Nyírő hamvai Budapesten voltak
„Abban a táskában Nyírő József Uz Bence című könyve volt. Alig vártam, hogy egy rendőr kinyittassa a táskát, és nagyot röhöghessek a képébe” – nyilatkozta Szőcs Géza volt magyarországi kulturális államtitkár a Heti Válasz újságírójának, Stumpf Andrásnak adott interjúban arra a kérdésre, mi volt abban a táskában, amelyet a nagy port kavart Nyírő-újratemetésre vitt magával tavaly pünkösdvasárnap Székelyudvarhelyre.
Mint ismeretes, a tavalyi év elején a Szász Jenő vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány kezdeményezte, a magyar kormány pedig felkarolta a székely népi írók első nemzedékéhez tartozó Nyírő József Madridban nyugvó hamvainak Erdélybe hozatalát és Udvarhelyen történő újratemetését. Végrendeletében Nyírő maga is meghagyta: vagy a kolozsvári Házsongárdi temetőben, vagy egykori iskolavárosában, Székelyudvarhelyen helyezzék végső nyugalomra.
Május elejére már a terv is megvolt: az időközben Budapestre hozott hamvak május 24-én indultak volna a csíksomlyói búcsúba tartó Boldogasszony zarándokvonattal, hogy pünkösdvasárnap, 27-én megtartsák az újratemetési szertartást. A hatalmat időközben átvett balliberális kormány azonban már az elejétől igyekezett megakadályozni az író hamvainak hazahozatalát, mondván, hogy az „időszerűtlen a jelenlegi romániai belpolitikai helyzetben”.
Eközben több román lap horthystának, fasisztának, irredentának bélyegezte Nyírőt, akinek politikai pályafutása valóban vitatott: a negyvenes évektől képviselő lett a magyar parlamentben, tisztségét az 1944-es nyilas hatalomátvétel után is megőrizte, majd nyugatra menekült, Spanyolországban telepedett le, Madridban halt meg. Bár a szervezők mindvégig hangsúlyozták: nem a vitatott politikus, hanem az író hamvait szeretnék hazahozni, a román politikum végül megakadályozta a tervet: a CFR vezetősége megtiltotta, hogy a zarándokvonathoz csatolják a hamvakat szállító kegyeleti kocsit, a rendőrség pedig Székelyudvarhely felé tartó gépkocsikat – többek között Fráter Olivérét, az újratemetés országgyűlési hivatali megbízottjáét és Szász Jenőét – kutatott át a hamvakat rejtő urnát keresve.
Végül a Hargita megyei prefektúra talált hibát a városháza által kibocsátott újratemetési engedélyben, így a pünkösdi szertartás megemlékezéssé minősült át, amelyen azonban többeknek szemet szúrt, hogy a pódiumra lépő Szőcs Gáza egy fekete bőr aktatáskát helyezett az író fényképe alá, majd beszéde végeztével magával vitte azt. „A táska tartalma egyébként kifejezi a lényeget. Számomra és az olvasóközönség számára ugyanis Nyírő író volt” – tette még hozzá Szőcs a Heti Válasznak nyilatkozva.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

Siralmas lesz a Vigadó jövője?
A kézdivásárhelyi Városi Színház körül kialakult helyzetről és ehhez kapcsolódó felmondásom okairól nem állt szándékomban nyilatkozni a sajtónak. Egyrészt mert úgy vélem, hogy az eltelt 13 éves közszolgálati tevékenységem elég arra, hogy a jóhiszemű szemlélő meg tudja ítélni a tevékenységemet. Másrészt nem akartam semmiféle olyan vitába keveredni bárkivel is, ami árt(ana) a Városi Színháznak, a Vigadónak, munkatársainak.
Az utóbbi napokban azonban számos olyan sajtónyilatkozat jelent meg, amelyekre, úgy érzem, reagálnom kell.
Politikai előzmények
A 2000-ben rendezett helyhatósági választások idején a lakosság szavazatával kerültem olyan előkelő helyre a választási listán, hogy az RMDSZ javaslatára a város alpolgármestere lehessek. Munkámat becsülettel, pártom iránti „alázattal”, de elsősorban a lakosság érdekében végeztem egészen 2008-ig. Ennek ellenére, a választásokat megelőző periódusban már feketebárány lettem, mivel engedély nélkül szót emeltem, rámutatva a városi kultúra megengedhetetlen hanyatlására. A 2008-as választásokon újabb mandátumra pályáztam, célkitűzésem Kézdivásárhely kulturális életének fellendítése volt. Az végképp nem az én hibám volt, hogy az RMDSZ úgymond rossz lóra tett, és elvesztette a megmérettetést. A választások után a város új MPP-s polgármestere felkért, jelöltessem magam a Vigadó megüresedett igazgatói tisztségére. Úgy gondoltam, nem térhetek ki a feladat elől. A várost, és ezen belül a kultúrát szívügyemnek tekintettem, nem egyszerű RMDSZ-es választási szlogennek. Döntésemről tájékoztattam az egyik RMDSZ-es vezetőt is, aki tudtomra adta: „el tudod végezni, értesz hozzá, de tudod, hogy ez mivel fog járni.” Árulónak nyilvánítottak azért, mert az MPP-s polgármester mandátuma alatt vállaltam munkát.
Én ennek ellenére kitartok amellett, hogy nem pártot, hanem a várost szolgáltam azzal, hogy ezt a munkát elvállaltam. Teljes munkabírással, lelkesedéssel és pártoktól független, kultúra iránti elkötelezettséggel végeztem a munkámat, feláldozva szabadidőmet, sokszor családomat a Vigadóért és a Városi Színházért. A Vigadóban eltöltött időszak szép élményekkel gazdagított, és ma sem bánom, hogy elvállaltam. Bízom abban, hogy az elkezdett tevékenységek számát, színvonalát gazdagítani fogja utódom.
Úgy gondolom, a 2008–2012 közötti időszak eredményeit nem nekem kell kiértékelnem. Ezért csupán a számok tükrében világítok rá a Vigadó művelődési ház tevékenységeire. Több mint 400 rendezvényre került sor évente, tánccsoport alakult két korosztályban, több mint 70 gyerek részvételével, színjátszás működik 3 korosztályban, társastáncra, komolyzenei és más koncertekre került sor az újonnan létrehozott Art Caffe klubban és a Vigadó színháztermében. A Vigadó kiállítótermeiben rendszeresen fogadtunk hivatásos és műkedvelő kiállítókat. Rendszeresen helyet adtunk díjmentesen a város civil szervezeteinek, szintén díjmentesen fogadtuk az iskolák rendezvényeit.
Az egyre sokasodó munka új munkatársakat követelt volna, ám az országos megszorítások nem tették ezt lehetővé, mint ahogyan a túlórák kifizetését sem. 2012 nyarán távozott a programszervező kollégánk, de helyét az immár újra RMDSZ-es városvezetés nem engedélyezte betölteni. Elveszítettük a Vigadó és a színház honlapjait is egy előzetesen megkötött szerződés felbontása miatt. A Vigadó működésében keletkezett űrt feleségem önkéntes munkájával oldottuk meg 2012 őszétől, aki az iskolai teendői mellett alakulásától kezdve segítette a színházat is. Eközben a város nagy rendezvényeit – mint például az őszi sokadalom – más városok rendezvényszervezőire bízták. A Vigadó lassan már-már kezelhetetlen helyszíne lett az ingyenes, kintről irányított rendezvényeknek, saját rendezvényeink száma egyre csökkent. Felmondásomat azért kezdtem el fontolgatni, mert a szűkre szabott személyzeti kerettel egyre nehezebben tudtunk helytállni az egyre sokasodó, külső irányítású rendezvénynek, a házi rendszabályzatot semmibe vevő szervezők elvárásainak, melyeket a 4 teljes és egy félmunkaidős alkalmazottal nehezen tudtunk kiszolgálni.
Megtört a kezdeti lendület
A színházalapítás már a Vigadóba kerülésem előtt foglalkoztatott. Sajnos színvonalas színházi előadások befogadására a színpad mérete és a hiányos technikai felszereltség miatt nem nagyon volt lehetőség. Ekkor jött a színház alapításának ötlete az akkori városvezetés, illetve Rácz Károly polgármester részéről, amit örömmel fogadtam és kezdettől felvállaltam. A kezdeti lendület akkor tört meg, amikor pár sikeres saját produkció színrevitele után megtapasztaltuk, hogy meghívott vendégszínészekkel produkcióink 4-5 előadásnál többet nem érnek meg. Márpedig a Városi Színház kezdetektől fontosnak tartotta azt is, hogy színházat vigyen olyan településekre, ahová más, nagy társulatok nem jutnak el. Ekkor döntött az akkori színházvezetés egy olyan működési forma mellett, amely a projektszínház és az önálló társulat között mozog.
Néhány állandó szerződéses színész mellett olyan színészeket igyekeztünk produkciókra leszerződni, akik ha nem is társulati tagok, de számítani lehet a jelenlétükre, könnyebben egyeztethetőek. Ez a működési forma bevált, ezt igazolják a felmutatott és egyre fennebb ívelő eredmények, a folyamatosan növekvő nézőszám is. A színház idei évadában már 6500 néző tekintette meg előadásainkat, kiszállásainkon (Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Brassó, Szászrégen) mindenütt telt ház fogad, mi vagyunk az egyetlen színház, mely olyan városokba is elviszi előadásait, ahová semmilyen más hivatásos társulat nem jár.
A színház gazdasági igazgatását 2010 óta látom el, kapcsolatom jó volt valamennyi művészeti vezetővel. Szívesen emlékszem vissza a Csapó Györggyel végzett közös munkára, neki nagy érdeme volt a Vigadó Kulturális Alapítvány létrehozásában. Sajnos ő sem tudta kikerülni azt a politikai csapdát, melynek eredményeképpen előbb a marosvásárhelyi társulat élére csábították, hogy pár hónap múlva állás nélkül maradjon...
Anyagi terhek
A Vigadó Kulturális Alapítványt azért hoztuk létre 2010-ben, hogy enyhítsünk a városra háruló anyagi terheken. Segítségével lehetőség nyílt pályázati és egyéb külső források bevonására, s idéntől kellő támogatással be lehet indítani közhasznúvá nyilvánítását, amivel állami alapokból is pénzt lehetne szerezni a színháznak. Két éve Kolcsár Józseffel vezetjük a színházat. Bár Kolcsárnak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban betöltött színészi elfoglaltsága miatt több munka hárult rám, még magasabbra tudtuk emelni a mércét művészi és gazdasági szempontból egyaránt. Saját bevételünk folyamatosan nőtt, két fő támogatónk teljes hozzáállásával szponzorizálásból is lényegesen több pénzt tudtunk szerezni a színház számára. Az alapítvány működésének 3 éve alatt átlagban évi 120 ezer lejes hozzájárulást biztosítunk nem csupán a színháznak, hanem a Vigadó más kulturális tevékenységeinek működéséhez is. Jegybevételi forrásaink évente meghaladták a 130 ezer lejt. Tehát a színház évi 300 ezer lejes önkormányzati támogatásához évente átlag 250 ezer lejt tudtunk hozzátenni. Nem kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy utána számoljunk, hogyan lehet ennyi pénzből évi 4-5 saját produkciót és több mint 50 előadást kivitelezni nyolc főállású és egy félmunkaidős alkalmazott segítségével.
Mivel fennállása óta a Városi Színház soha nem élvezte az RMDSZ támogatását, a választások után meghallgatást kértem a város RMDSZ-es vezetőitől. Ők határozottan cáfolták a színház bezárásával kapcsolatos híreszteléseket, biztosítva, hogy színház lesz, de mivel spórolni kell, ezután fog kiderülni, milyen formában. Erről a más formáról aztán már nem velem, hanem többnyire Kolcsár József művészeti vezetővel konzultáltak.
Átszervezés
Fontos tudni, hogy a kézdivásárhelyi Vigadó művelődési ház a polgármesteri hivatal irodájaként működik, nem önálló jogi személy. Bár költségvetése önálló tételként szerepel a városi költségvetésben, a Vigadó főutalványozója a polgármester. A Vigadó vezetője nem igazgató, hanem a polgármester beosztott irodavezetője. Azzal, hogy a Városi Színház és a Vigadó működését összevonják, a színház autonómiája is csorbulni fog. Akkor hoztam meg a végleges döntést a Vigadó irodavezetői tisztségéből való felmondásról, amikor nyilvánvalóvá vált: a színház terén tervezett változások azzal fognak kezdődni, hogy összevonják a művelődési ház tevékenységével, az alkalmazottak számát csökkenteni fogják, a színház gazdasági irányítását pedig a Vigadó irodavezetőjére bízzák. Ez azt jelentette, hogy a színház tervezett átszervezésével beosztottként magam is egyet kell értsek, magyarán saját kezemmel kell lerombolnom azt, amit kitartó munkával felépítettünk az elmúlt négy évben. A művelődési házzal való teljes összevonást egyrészt jogilag kivitelezhetetlennek tartom, másrészt a színházi feladatokat végző alkalmazottak más tapasztalattal, felkészültséggel kell rendelkezzenek.
Az átszervezéssel nem értettem egyet, főképp, hogy az időközben megújult kuratórium annak a működő színháznak az átszervezéséről tárgyalt, amelyik az idei évben még semmilyen városi támogatást nem kapott, de saját bevételeiből és szponzorok segítségével mégis tudott működni. Az átszervezést olyan intézkedések követik, amelyek a színház identitásának elveszítéséhez, ennek következményeképp a pályázati és saját bevételi források elapadásához is vezetnek, ami már nem a teátrum javát szolgálja. A jelenlegi rendszer felépítése hosszú, nehéz folyamat volt, de kezdte meghozni a gyümölcsét. Előadásainkat már a szakma is figyeli, meghívásokat kapunk rangos színházi fesztiválokra. Egy működő struktúrát felrúgni egy újabb kísérleti struktúra érdekében nemcsak kár, de veszélyes is a színház jövőjét tekintve.
Továbbá kérdéses, hogy a Kolcsár József által lelkesedéssel felvállalt, teljes embert kívánó vezetői beosztás mennyire egyeztethető a Tamási Áron Színház programjával. Kérdéses az is, miként teljesíthető városvezetőink abbéli igénye, hogy nívós nagyszínházi, nagyszínpadi előadásokkal pótolják a hiányzó saját produkciókat a jelenlegi technikai, színpadi adottságokkal rendelkező Vigadóban, s ez mennyibe fog kerülni. Én is úgy gondolom, hogy egy gazdaságilag eladósodott (?) városnak természetesen spórolni kell, de sajnálattal veszem tudomásul, hogy ez elsősorban a kultúrán csapódik le, és egy olyan színházon, amely jól működik a lehető legkisebb költségvetésből.
A Vigadó lemondott irodavezetőjeként, a Vigadó Kulturális Alapítvány kuratóriumi tagjaként és tisztségében meg nem erősített gazdasági igazgatójaként egyaránt úgy látom, nem azt kellene keresni, hogy honnan lehet pénzt spórolni az amúgy is minimális színházi költségvetésből, hanem hogy a már létezők mellett milyen más forrásokból lehet pénzt szerezni. Személyesen semmiképp nem tudok egyetérteni a kísérleti évnek szánt átszervezéssel, de sok sikert kívánok hozzá. Remélem, lemondásommal segíthetek a Vigadó és a Városi Színház további zavartalan működésén, további munkám során pedig külső szemlélőként és, ameddig tehetem, a Vigadó Kulturális Alapítvány tagjaként javaslataimmal próbálom támogatni Kézdivásárhely kulturális életét, a Városi Színházat.
Ferencz Attila
Krónika (Kolozsvár),

Háromszéki RMDSZ: Erdélyi régiót, autonóm Székelyföldet
A háromszéki RMDSZ regionális, közigazgatási átszervezési javaslatait ismertette tegnap Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnök és Klárik László szenátor. Elképzelésük szerint Romániában a központi hatáskörök decentralizációjára van szükség, ezeket átruházhatnák a közigazgatási hatáskörökkel is ellátott történelmi régiókra, ilyen lenne Erdély is, regionális kormánnyal. A jelenlegi fejlesztési régiók a jövőben kisebbek és gazdaságilag egységesek lennének, Erdélyen belül pedig autonóm státuszt nyerne Székelyföld. Az RMDSZ-es politikusok dokumentumokkal, számokkal, statisztikákkal támasztották alá javaslatukat.
Az első bemutatott adatsor azt igazolta, 2012-ben a megyei pénzügyi igazgatóságok által begyűjtött és Bukarestnek továbbított egy főre eső összegek rangsorolásában Kovászna megye a 13. helyen áll, az országos átlag fölött, előtte van Hargita és Maros megye is – tehát gyakorlatilag Székelyföld az országos átlag fölött teljesít – összegezte Antal Árpád. Az is kiderül, az éllovas megyék közül kilenc erdélyi, azaz gyakorlatilag Bukarest mellett Erdély tartja el Romániát. Klárik László a regionális felosztásra vonatkozó romániai és uniós jogszabályokat ismertette, melyekből kitetszik, az EU nem kéri a fejlesztési régiók közigazgatási egységgé alakítását, néhány ország megtette ezt, de nincs erre vonatkozó kötelezettség. Az is kiderült: Románia a NUTS II-es régiók kialakításánál a hárommillió fős felső határt vette alapul, pedig közelíthetett volna a 800 ezer lakosú alsó határhoz is, s az elmúlt tizenöt év alatt bebizonyosodott, a fejlett és gyengén fejlett megyék egy régióba sorolása nem vezetett utóbbiak felemelkedéséhez, a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények pedig fejletlenebbek. Klárik László cáfolta azokat az érveket is, melyek szerint Románia gazdasági visszaesésének oka, hogy nem sikerült lehívni az uniós pénzeket, kiderült: éves átlagban az ország nemzeti össztermékének (GDP) alig 2,6 százalékát teszi ki az EU által rendelkezésünkre bocsátott összeg, a régiók pedig csupán a Regionális Fejlesztési Alapról rendelkeznek, az pedig nem több, mint a GDP 0,6 százaléka. Tehát kevéssé hihető, hogy Románia minden gazdasági gondját megoldja, ha a fejlesztési régiókat közigazgatási régiókká alakítják, ez csak felfordulást okoz, és többe kerül a működtetés – fejtette ki Klárik László. Az sem valószínű, hogy jobban működik majd Románia, ha olyan régiókra bíznak komplex közigazgatási feladatokat, melyek még egy egyszerű hatáskört sem voltak képesek ellátni – érvelt. A felsorolt indoklások után fogalmazta meg a háromszékiek javaslatát: a történelmi régiókat alakítsák közigazgatási hatáskörökkel ellátott NUTS I-es régiókká, ezeknek legyen regionális kormányuk, a NUTS II-es régiók legyenek a jelenlegieknél jóval kisebbek és gazdasági szempontból egységesek. Ezen belül megfogalmazzák az igényt: Erdélynek legyen regionális kormánya, Székelyföld pedig váljék autonóm státusú fejlesztési régióvá. (Az elképzelés részleteit szombati lapszámunkban ismertetjük.)
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.” Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül. „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból) 1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra. Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható. Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében. A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”. Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot. Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek. Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak. A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól. Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva. Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet! Kerekes Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Változtak a magyar honosítási szabályok
Több ponton is változott a könnyített honosítási ügyintézés rendje, a számos határon túli által várt módosításra, az egyszerűbb és konzuli illetéktől mentes, utólagos anyakönyveztetésre viszont, úgy tűnik, még várni kell.
A március elsejétől hatályba lépő változások értelmében Magyarország külképviseletein kívül csak a magyarországi járási hivatalokban és azok kirendeltségein lehet könnyített eljárással magyar állampolgárságért folyamodni – tájékoztatott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi demokrácia-központja. Nagy József Barna irodavezető csütörtöki sajtótájékoztatóján elmondta: az elmúlt héten többen jelezték, hogy az önkormányzatoknál, például Debrecenben már nem akarták elfogadni az igényléshez szükséges irataikat. Nagyváradon és a Partium más területein, a határhoz közel jellemző, hogy az állampolgárságot igénylők nem a főkonzulátusokon, hanem a földrajzilag jóval közelebb fekvő magyarországi önkormányzatoknál nyújtották be okmányaikat – mostantól ez csak a járásoknál, illetve a kormányablakoknál lehetséges. Nagyváradhoz legközelebb Berettyóújfaluban műkődik járási hivatal, illetve az EMNT egy korábbi kérése alapján a határhoz sokkal közelebb található Biharkeresztesen létrehoztak egy kirendeltséget is, ahol szintén lehet állampolgársági ügyeket intézni.
Új formanyomtatványok
A hónap első napjától ugyanakkor a szükséges formanyomtatványok is változtak, egyszerűsödtek – tudtuk meg Nagy József Barnától. Mint kiderült, törvény szerint a két nyomtatványnak két hónapos átfutási ideje volna, ám sok járási hivatalban már most nem fogadják el a régi űrlapot, célszerű tehát a legfrissebbet elkérni, és azt kitölteni. A demokrácia-központokban bárkinek segítenek az okiratok összeállításában, hogy aztán a mappát már csak benyújtani kelljen a külképviseleten, kormányablaknál vagy járásnál. Az állampolgárság felvétele után a magyarországi anyakönyvi kivonatok a kolozsvári főkonzulátusra érkeznek, egy tavaly hatályba lépett módosítás nyomán viszont meghatalmazással a demokrácia-központok alkalmazottai elvihetik azokat az igénylő településére. Ugyanakkor az ország több településén a demokrácia-központokban mintegy havi rendszerességgel szerveznek konzuli napot, ilyenkor le is lehet adni az okiratokat.
Egyelőre maradt a drága anyakönyvezés
Egy, korábban a magyarországi hatóságok által is fontolóra vett módosításra viszont máig nem került sor. Mint arról a Krónika szeptemberben cikkezett, sok friss magyar állampolgárnak okoz gondot az, hogy miközben a honosítási folyamat egyszerű és viszonylag kevés pénzbe kerül, addig az eskü letételét követő anyakönyvi események – születés, házasságkötés, válás, elhalálozás – regisztráltatása nemcsak hogy drága, de nagyobb utánajárást is igényel. Elsősorban az okoz gondot, hogy magyarországi lakcím híján csak a külképviseleteken lehet intézkedni, ahol a lényegesen olcsóbb romániai hivatalos fordítók által fordított és hitelesített dokumentumot nem fogadják el, így a kifizetendő összeg a konzuli illetékkel együtt elérheti az 55 eurót.
A demokrácia-központok illetékesei már tavaly jelezték a magyar kormány felé, hogy akárcsak a honosítás esetében, itt is eltekinthetnének az illetéktől. Szeptemberben Wetzel Tamás, Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztériumának a magyar állampolgársági törvény végrehajtásáért felelős miniszteri biztosa a Krónikának ígéretet tett, hogy egyszerűbbé és olcsóbbá tennék az új magyar állampolgárok anyakönyvi eseményeinek magyarországi regisztráltatását. Mint rámutatott, már korábban javaslatot tettek az illetékesek felé a magyarországi anyakönyveztetéshez szükséges illetékek módosítására, s akkor még abban bízott, hogy az új díjszabások már idén januártól életbe lépnek. Erre azonban máig nem került sor. Csütörtökön az ügyben ismét megkerestük Wetzel Tamást, az illetékes azonban csak péntekre ígért választ.
Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ igazgatója egyike volt azoknak, akik szorgalmazták a módosítást. A Krónika megkeresésére csütörtökön elmondta, javaslatukat napirenden tartják. Mint részletezte, a csíkszeredai konzulátus képviselőinek figyelmét a napokban is felhívta arra, hogy az illeték miatt fennáll annak a veszélye, hogy a születendő gyerekeket nem anyakönyvezik. A magyar állam a honosítási ügyintézésre vonatkozó illetéket is eltörölte – emlékeztetett Nemes Előd –, aki abban bízik, az is megoldódik, hogy a könnyített eljárással honosítottak vagy visszahonosítottak ne fizessenek az anyakönyvezésért. A demokrácia-központ vezetője szerint ugyanis sokan érzelmi okokból kérték a magyar állampolgárságot, ezért nem kellene pluszköltségekkel terhelni őket. Elmondása szerint viszont egyelőre nem kérték sokan a demokrácia-központok segítségét az utólagos anyakönyvezéshez.
Krónika (Kolozsvár),

Nem maradhatunk a helyzet foglyai
Az erdélyi magyarság hosszú ideig a ’90 márciusa utáni áldatlan helyzete rabságában sínylődve politizált. Olyan kényszeres és előnytelen alkukba volt kénytelen belemenni, vagy vitték bele, melyekből kilátás nemhogy a jövőre, de még a holnapra is alig nyílt. A román társadalom ’89 után felbukkant fura elitje tulajdonképpen elzárkózott minden megoldástól, s a későbbiekben, ’96-ban hatalomra jutott másik gárda sem bizonyult nagylelkűbbnek.
Végül ilyen-olyan okokból zátonyra futott e táborban is minden társadalomépítő próbálkozásunk. Pedig tudni való volt, a romániai magyarságot és benne a székelységet messze több illeti meg, mint amit neki a szűkkeblű országvezetés kimért. A jogok és javak szűk marokkal való osztogatásából – ráadásul, mint kiderült, azok bármikor vissza is vonhatóak – elegük van még azoknak is, akik más hajóban eveznek, mint a holnapi marosvásárhelyi békés tüntetés szervezői, és akik íme, okos érvekkel és alaposan megokolva fejtik ki lapunk mai számában, miért is lenne szüksége a székelységnek önrendelkezése kiteljesítésére.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusra vágyik, mert az minden európai és emberi norma szerint megilleti. Hasonlóképpen szeretné saját kezébe venni sorsa irányítását ama népcsoportja is, mely ma a legnagyobb erőt képviseli e közösségen belül, a mienk, székelyeké. A Székely Szabadság Napjára Marosvásárhelyre összegyülekezők nem akármilyen felismerés képviselői. Szinte két és fél évtizednyi szélmalomharc után új utakra térve kell megkísérelnünk azt, hogy magunkat a helyzet fogságából kiszabadítva, a többségi állammal folytatott békés tárgyalásunknak új tartalmat adjunk. A székelység ebben úttörő szerepet vállalt, az egész erdélyi magyarság és végső soron a román jogállam is csak hasznát láthatja ennek a későbbiekben.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma,

A magyar kormány támogatja az autonómiáért tüntetés szabadságát
A magyar kormány "nyilván nem tüntet", hanem tárgyal a román féllel, ugyanakkor támogatja az autonómiáért tüntetés szabadságát – mondta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára péntek reggel a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában.
Az államtitkár ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy vasárnap Marosvásárhelyen autonómiatüntetést tartanak a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt társszervezésében. A székely szabadság napjának elnevezett marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel párhuzamosan a tervek szerint Európa és Amerika több nagyvárosában szolidaritási tüntetések lesznek a román külképviseletek előtt.
Csütörtökön Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke az MTI-nek azt mondta: a vasárnap délutánra meghirdetett marosvásárhelyi demonstrációt a polgármesteri hivatal előző nap engedélyezte.
Németh Zsolt a Kossuth Rádióban azt mondta: ha a határon túli magyarok autonómiát akarnak – „területit, kulturálisat, székelyek vagy a partiumbeliek vagy éppen a vajdaságiak –, a magyar kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy ezeket a célkitűzéseket támogassa".
Az államtitkár kitért arra is, hogy a közelmúltban a külügyminiszter Bukarestben tárgyalt, megbeszélésein a régiók átalakításáról is szó volt. Elmondta: jelenleg Románia mintegy 42 megyéjéből 2 és fél megyében (mint fogalmazott, Maros megyében nincsenek többségben a magyarok, de meghatározó a számuk) a magyarság meghatározó közigazgatási funkciókat is gyakorolhat. Ez olyan helyzet, amelyet a közigazgatási átalakítás során meg kell őrizni – hangsúlyozta Németh Zsolt.
A külügyminiszter azt is kijelentette – folytatta Németh Zsolt –, hogy az erdélyi magyarok számíthatnak a magyar kormány támogatására a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatban, az autonómiatörekvésekben, beleértve a kulturális és a területi autonómiát, valamint a magyar oktatásügy, az önálló magyar egyetem, és egyetemi karok ügyében is.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad),

Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),

Köszönetet mondtak a székely zászlóért
Köszönetet mondott az RMDSZ a Magyar Közösség Pártjának (MKP) és a szlovákiai magyar civil szervezeteknek, hogy a dunaszerdahelyi városházán kitűzték a székely zászlót – tájékoztatta az MTI tudósítóját az MKP sajtóosztálya.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki a dél-szlovákiai Dunaszerdahelyen csütörtökön találkozott Berényi Józseffel, az MKP elnökével, leszögezte: az erdélyi magyarok számára nagyon fontos az MKP szolidaritása. Ez a gesztus ismételten azt bizonyítja, hogy a nemzeti érdek átível a határokon, és közös érdekünk, hogy egymást segítsük és cselekedjünk az összmagyarság ügyeiért. A két pártvezető a találkozón elsősorban az kisebbségeket érintő európai polgári kezdeményezésről tárgyalt.
Mint ismeretes, Kelemen Hunor január 14-én Dél-Tirolban együttműködési megállapodást írt alá a kisebbségi európai polgári kezdeményezés elindításáról Richard Theinerrel, a Dél-tiroli Néppárt (SVP) elnökével és Hans Heinrich Hansennel, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnökével. Megállapodtak abban, hogy keretszabályozási csomagot készítenek elő az európai nemzetiségek védelméért, amelyet csatolnak a kisebbségi állampolgári kezdeményezés szövegéhez.
Berényi megerősítette, hogy az MKP partnerként csatlakozik a kezdeményezéshez. A felek egybehangzóan úgy vélték, hogy ez a kezdeményezés az elmúlt ötven esztendő legfontosabb kisebbségi törekvése Európában.
„A keretszabályozási csomag olyan lehetőséget jelent, amely ráirányítja az európai uniós intézmények és a többségi társadalmak figyelmét a kisebbségi kérdésre. Olyan javaslatcsomagot alkotunk, amely kitér az európai uniós jog minél több területére, és amelyben valamennyi kisebbségi szervezet megtalálja a számára fontos előírásokat. A csomag a következő egy-két évtizedre meghatározóan tartalmazza majd az európai kisebbségvédelem alaptételeit” – mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke ezt megelőzően Dunaszerdahelyen Bugár Bélával együtt Bajnai Gordonnal, az Együtt 2014 mozgalom vezetőjével, volt magyar miniszterelnökkel tárgyalt.
Szabadság (Kolozsvár),

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

Száz éve született Bözödi György (1913. március 9.–1989. november 25.)
Az író nagy pillanatai
Irodalmunk 1945 utáni időszakának egyik leggonoszabbul ignorált alkotója volt, pedig már indulásától voltak nagy, felejthetetlen pillanatai. Már első elbeszéléseivel, majd gyönyörű kisregényével, a Nyugtalan pásztorokkal jelentőset alkotott.
1940 után a Termésben közölt elbeszélései, tanulmányai jelezték, hogy a székely írók, Tamási Áron és Nyirő József után is lehet a zaklatott, nehéz sorsú történetekkel tele székely falvakról másként beszélni. A székelység történetének szenvedélyes kutatása és feltárása Janus-arcú írói egyéniségének másik arcát dokumentálja, és érdeklődésének másik nagy területét mutatja. Elbeszéléseinek, majd regényének, a Romlásnak fikciós világát hitelesíti fő műve, a székely történelem nagy tetemrehívása, a Székely bánja. Amely műfaja szerint ugyan monográfia, de több is ennél. Személyes hangú vallomás is világáról. (S hál’ istennek a Székelyföld folyóirat könyvsorozatában nemrég újra megjelent, hozzáférhető, mindenkinek nyugodtan ajánlhatjuk figyelmébe, akit érdekel a balcsillagzat alatti székely történet.) Elbeszélései, regényei árnyékba borítják a költőt, pedig ahogyan egyik odaadó híve, Szőcs István többször is leírta: Bözödi fanyar, ironikus bökverseivel és lázasan áradó szabadverseivel költőként is jelentőset, maradandót alkotott. Sajnos, minden versantológiából kimarad, egyszerűen nem értem, miért? 1940 után a Romlás című regénye s nemzedéke folyóiratában, a Termésben közölt tanulmányai, elbeszélései is tanúsíthatják, hogy kitartóan dolgozik, tágítja műve határait. 1944-ben ma szinte hozzáférhetetlen folyóiratokban jelennek meg részletek készülő, Jónás Ninivében című regényéből. Hogy a kézirattal mi történt, nem tudni. Lappang valahol. Bözödi György életében egyfolytában Jónás-regényéért vezekelt. (A történetet már öregkorában, a fordulat után ő maga mesélte el a Tiszatájban megjelent interjúban.) Ezért ítélték a negyvenes évek végén börtönbüntetésre is. S az ítélet döntően meghatározta kiszabadulása után is írói lehetőségeit. De továbbra is, sokszor a megjelenés minden esélye nélkül is dolgozott, bokaficamok, házkutatások és betegségek kényszerszüneteit leszámítva, haláláig a székelység múltjával és különösen az 1848–49-es forradalom történetével foglalkozott, részletek jelentek meg be nem fejezett, Gábor Áronról szóló regényéből. Hagyatékának egy része a kolozsvári Múzeum Egyesület birtokában, innen még kerülhetnek elő érdekességek, másik részének sorsa, fájdalmas tény, de ismeretlen. Kéziratokkal teli ládái Pestre kerültek egy rokonához, és nem tudni, mi történt velük. De életművének jelentős része megvan és hozzáférhető, az imaginárius Erdélyi Könyvtár szerves, elidegeníthetetlen része, s jelentősége nő az időben. Nevével fémjelzett díjat nyújt át évente a Székelyföld folyóirat.
(Hatházi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székely Szabadság Napja: autonómiát követelnek
A román régiósítási elképzelések ellen, a Székelyföld területi autonómiája iránti igény kinyilvánítására szerveznek nagyszabású tüntetést március 10-én Marosvásárhelyen. A Székely Szabadság Napja elnevezésű rendezvény jelentős visszhangot váltott ki.
A Székely Szabadság Napjává nyilvánította március 10-ét a Székely Nemzeti Tanács. Január 6-án kelt közleményében Izsák Balázs, az SZNT elnöke a közös megemlékezésen való részvételre szólította fel az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőit és gyülekezeteit, a hazai magyar pártokat és szervezeteket. „Legyenek részesei a szervezésnek, hozzunk közös döntéseket, hogy példaértékű összefogással sorakozhasson fel a székelység, de egész Erdély magyar közössége is a székely autonómia, a nemzeti önrendelkezés zászlaja alá” – áll az SZNT felhívásában. A Székely Szabadság Napját az 1854. március 10-én kivégzett székely vértanúk emlékének adózva honosítaná meg Erdélyben a kezdeményező SZNT. A Makk-féle összeesküvés tagjaként a három kivégzett vértanú – Török János kollégiumi tanár, Gálfi Mihály ügyvéd és Horváth Károly földbirtokos – az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját próbálta újjáéleszteni a nemzeti önrendelkezés jegyében, amikor az osztrák hatalom lecsapott rájuk. A marosvásárhelyi Postarét emlékoszlopánál meghirdetett megmozdulás március 10-én vasárnap 17 órakor kezdődik.
Pax siculica
Az elmúlt két hónap során az SZNT mellett bekapcsolódott a szervezésbe az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is. A Szövetségi Képviselők Tanácsának február végi ülésén az RMDSZ vezetői elutasították mind a Székely Szabadság Napja meghirdetésének gondolatát, mind pedig a tüntetésen való részvételt, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ nem lesz az SZNT vagy az EMNP utánfutója. Izsák Balázs az Erdélyi Naplónak elmondta, február elején Kolozsváron találkozott Kelemen Hunorral: akkor az RMDSZ elnöke egyértelműsítette, hogy nem vesz részt a marosvásárhelyi megmozduláson, de egyetértett azzal, hogy a helyi és megyei RMDSZ-szervezetek menjenek el a megmozdulásra. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke „szemforgatónak” tartja, hogy az RMDSZ egyes politikusai az autonómia kérdésében elutasítják a részvételi demokráciát. „Amikor 2009-ben a kormányból ideiglenesen kikerült RMDSZ egyes tisztségviselőinek állását kellett megvédeni, maguk is utcára szólították a közösséget” – emlékeztet a politikus. Biró Zsolt, az MPP elnöke is elítélte az RMDSZ álláspontját: „Miközben választások sorozatát nyerte az RMDSZ az Együtt az autonómiáért szlogennel, ma azt kell megtudnunk, hogy nem vehetnek részt egy olyan megmozduláson, amelynek nem ők az ötletgazdái. Kivel akarják megvalósítani az autonómiát, és főleg hogyan?” – kérdezi az ellenzéki politikus. Az SZNT békítő hangnemben kezeli az RMDSZ csúcsvezetésének álláspontját. Izsák Balázs szerint a Kelemen Hunorral folytatott párbeszéd – amelynek során a régiósításról, a székely autonómiáról, illetve az európai polgári kezdeményezésről is szó esett – folytatást ígér. Abban állapodtak meg, hogy a felvetett témákról a közeljövőben szakértők bevonásával újra tárgyalnak. „Az RMDSZ háromszéki szervezete jelezte, hogy eljönnek Marosvásárhelyre. További pontosításokat várunk Csíkból, ahol a helyi SZNT többnyire RMDSZ-tagokból, helyi tisztségviselőkből áll” – fogalmazott lapunknak Izsák Balázs, aki múlt heti közleményében visszafogottságra szólította fel az erdélyi magyar közélet szereplőit. „Területi autonómiát akarunk. Azt is akarjuk, hogy Székelyföld önálló közigazgatási egységgé váljon, és megkérdezésünk nélkül, akaratunk ellenére ne hozzanak mások döntést a mi jövőnkről. A sikeres és hatékony fellépés érdekében legyen ez a két hét a székelyek békéjének ideje, a pax siculica.
Célegyenesben A marosvásárhelyi tüntetésre elsősorban Székelyföldről várnak résztvevőket, de a környező megyékből is számítanak érkezőkre. Izsák Balázs segítőkészséget tapasztalt az egyeztetésen Marosvásárhely polgármesterével, Dorin Floreával. Az SZNT elnöke szerint a beszélgetés túlmutatott a tüntetés előkészítésén, hiszen Florea is azt szeretné, hogy Marosvásárhely legyen a régióközpont. A polgármester nyílt levelet is közzétett, amelyben először tesz érdemi említést a székelyföldi régióról, mint lehetséges megoldásról. Az Izsákkal való nyíltlevél-váltásban érzékelhető a helyi román és a magyar álláspont közötti közeledés. „A Maros Megyei Csendőrség parancsnokával folytatott egyeztetés arról biztosított, hogy a rendfenntartók a helyzet magaslatán állnak majd, nem kell incidensektől tartanunk” – mondta Izsák. Az SZNT Maros megye prefektusával, Cornel Grosuval is találkozott, akit arra kért, hogy továbbítsa a kormány fele a tüntetés résztvevői által várhatóan elfogadandó álláspontot a székelyföldi régióval kapcsolatban.
A vasárnap délutáni rendezvényen felszólalnak a szervező pártok és civil szervezetek szónokai, felolvassák Dél-Tirol kormányzójának, Luis Durnwaldernek az üzenetét, de a lehetőség nyitva áll az RMDSZ számára is, ha tisztségviselői szólni szeretnének az egybegyűltekhez. A Facebookon mozgalom indult annak érdekében, hogy az RMDSZ csúcsvezetői, személyesen Kelemen Hunor is vegyen részt.
Tüntetések világszerte
Az SZNT tagszervezete, a Székelyföldért Társaság március 10-én, magyar idő szerint délután 4 órai kezdettel szervez megmozdulást Románia budapesti nagykövetsége elé Székelyföld területi autonómiájának támogatására. A marosvásárhelyi és a budapesti tüntetéssel egy időben a világ számos országában kerül sor megmozdulásokra a román nagykövetségek előtt. Kanadában a Székely-Magyar Kanadai Egyesület szervez tüntetést Ottawában, de több európai nagyvárosban is a román diplomáciai külképviselet elé vonulnak a megmozdulások résztvevői. A londoni, bécsi vagy a müncheni tüntetések mellett világhálós közösségi oldalakon folyik a szervezkedés több más európai nagyvárosban is.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Alkotmányos nemzetállam?
„Utazás” az alaptörvény módosítása körül
Létrejött az alkotmánymódosító bizottság Crin Antonescu, a szenátus elnöke vezetésével, és ezzel hivatalosan is elkezdődött a sokat hangoztatott alkotmánymódosító folyamat, amelynek többek közt a témában kiírt népszavazás is része lesz. A lapunk által a kérdésben megszólított erdélyi magyar szakértők egyetértenek a módosítás szükségességében, a lehetőségek tekintetében azonban megoszlanak a vélemények.
Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Intézete Magyar Tagozatának oktatója szerint sem a valóságnak, sem pedig a történelmi tényeknek nem felel meg az a tézis, hogy Románia nemzetállam volna. „Ez 1923 óta tartozik a román alkotmányozók vágyképei közé. Az Európai Unió tagállamai közül csak a román alkotmány tartalmazza az állam definíciós elemeként azt, hogy nemzetállam. Vannak államok, amelyek »egységesként« (Csehország, Lengyelország) vagy »oszthatatlanként« (Franciaország, Finnország) határozzák meg magukat, esetleg mindkét jelző segítségével (Szlovákia, Olaszország). Málta és Olaszország »munkára alapozó« köztársaság, Franciaország, Németország, Spanyolország, Szlovénia »szociális állam«. Csak Románia határozza meg önmagát – a fentiek mellett – nemzetállamként, aminek legkonkrétabb következménye, hogy a nemzetállam szintagma a gyakorlati politikában a törvényhozás cenzoraként működik. Eszköz minden olyan javaslat felvetésének, napirendre tűzésének a megakadályozásában, amelyet adott pillanatban a »román vágyképpel« ellentétesnek tart a többségi elit” – érvel Bakk Miklós.
A fentiek alapján logikus következtetés, hogy igen, meg kell változtatni ezt a cikkelyt, folytatja a gondolatmenetet a politológus. Számot kell azonban vetni azzal, hogy ez nem lehetséges, míg egy többségi meggyőződés nem érik be az első cikkelyben szereplő definíciós elem elvethetőségére. „Addig két dologgal lehet kísérletezni. Az egyik: olyan alkotmányparagrafusok bevezetése, amelyek az első cikkely törlése nélkül teszik lehetővé, hogy az ország »politikai közösségét« másképp értelmezzük. A másik lehetőség: számításba venni, hogy az első cikkely alulról is »bomlasztható«. A régiók megerősödése hosszabb távon amúgy is elvégzi az első cikkely erodálását, bár ez történelmi léptékű folyamat. A megoldás egy teljesen új alkotmány elfogadása, vagy pedig a kétlépcsős alkotmánymódosítás. Vagyis először a 152. cikkelyt, az úgynevezett »örökkévalósági klauzulát« kell törölni, utána pedig sor kerülhet a módosításra nem szánt cikkelyek megváltoztatására is.” Bakk Miklós szerint ez utóbbi megoldás nehézkes, mivel két referendumnak kellene azt megerősítenie, a népszavazás pedig könnyen a politikai vétó eszközévé válhat egyes pártok kezében. A politológus az alkotmányos kisebbségi jogok katalógusának bővítését tartja lehetségesnek, szerinte alapvetően az identitáshoz való jogot kellene módszeresen, minden kulturális vonatkozásában végiggondolni.
Minden szó jogforrás
Szilágyi Zsolt politológus szerint az alkotmány első cikkelye elsősorban a nemzetállam vonatkozásában tarthatatlan. „Fel kell tenni a kérdést: a nemzetállami jelző cél, vagy a jelenlegi valóságot rögzíti? Ha 18 nemzeti közösség képviseli magát a parlamentben – tehát a román jog is elismeri létezésüket –, hogyan lehet azt mondani, hogy mindenki román? Ha viszont cél, akkor az alkotmány első cikkelye egy jövőre vonatkozó programot rögzít? Mindenki legyen román?” – teszi fel a kérdést az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, aki szerint mindenképpen szükséges e tekintetben a módosítás, mivel az alkotmány minden szava jogforrás. „Az első cikkelyt kezdeményező jogi alapként eddig is nagyon sok törvénykezdeményezésnél használta az előterjesztő. Jogforrás tehát, nem csak szimbolikus megfogalmazás. A néppárt Románia föderális berendezkedését szorgalmazza, a történelmi régiók önkormányzati jogát rögzítő első szakasz szerkezetileg alakítaná át az országot. Németország, Ausztria és Svájc példája azt mutatja: Románia is hatékonyabb, gazdagabb állammá válhatna. A korrupció is főleg a központosított, egységesített államban virágzik” – állapítja meg Szilágyi Zsolt.
„Az alkotmánynak biztosítania kell a nemzeti közösségek saját önkormányzati jogát. Ezt a javaslatot Toró T. Tiborral megtettük 1991-ben és 2003-ban. Nem tudom, most akad-e, aki megtegye…” – fogalmaz Szilágyi, aki szerint feltétlenül szükséges, hogy széles körű párbeszéd, majd konszenzus szolgáljon az alkotmánymódosítás elfogadásának alapjául. „A párbeszéd formailag meglesz, a konszenzus viszont nem – véli az EMNP alelnöke. – Olyan többségi elit fogadja majd el ezt az alkotmányt, amely az országban létező nemzeti, vallási vagy nyelvi különbözőség létét nemzetbiztonsági kockázatnak tartja, nem pedig európai értéknek. A székely zászló használatával kapcsolatban kirobbant műbotrány is azt jelzi: akkor lesz nyugtunk, ha önmagunk dönthetünk saját sorsunkról. Ne Bukarest mondja meg, hogy a székelyeknek joguk van-e saját zászlójukhoz. Ezért kell az autonómia” – szól Szilágyi Zsolt összegzése.
Anakronisztikus cikkely
Varga Attila jogász, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jog szakának oktatója szerint a nemzetállam fogalma elavult, ezért nem kellene szerepelnie az alkotmányban sem. „A nemzetállamok megjelenése adott történelmi helyzetben pozitív folyamat volt, ám a 21. század elején tarthatatlan a nemzetállam, főleg annak olyan esetleges értelmezése, ami nemzeti kizárólagosságot jelent” – állapítja meg az egyetemi docens. Mindeközben – ellentmondásos módon – az alkotmány további cikkelyei között olvashatunk a nemzeti kisebbségek identitásáról is. „Az autonómiatörekvések – mint az erdélyi magyarság jogos igénye – hangoztatásakor a nemzetállami meghatározás hátrányunkra van. Ha már nem volna semmilyen más észérv az autonómia ellen, ez még mindig felhasználható, és azon kívül, hogy ez egyszerűen anakronizmus, nincs is mit mondani rá” – tartja Varga Attila, aki a megoldást – Bakk Miklóshoz hasonlóan – a kétlépcsős alkotmánymódosításban, vagy egy teljesen új alkotmány elfogadásában látja. A jelenlegi alkotmány fő hibája a jogász szerint az, hogy egyes passzusok többféleképpen értelmezhetők. Kisebbségjogi szempontból a jogász átfogó alkotmányreformot szorgalmaz, benne a választási rendszer arányosságának alkotmány által rögzített elvével, illetve a kétkamarás parlament egyértelműbben és hatékonyabban elkülönített hatásköreivel. „Több garanciális elemet kell bevinni az anyanyelvhasználat, intézményalapítás tekintetében: alapjogként jelenjen meg – kollektív, nem pedig egyéni jogként – az autonómiához való jog. A regionalizáció kérdését a politikai elit csak uniós kötelezvényként kezeli, pedig érdemes volna a hosszú távú fejlődési lehetőségeket is figyelembe véve vizsgálni a kérdést. Megszüntetném a rosszul alkalmazott francia gyökerű félelnöki rendszert, és tisztán parlamentit javasolnék. Ennek értelmében az államfőt a parlament választaná, és ezzel automatikusan csökkenne a hatásköre is” – véli Varga Attila. Az egyik legnagyobb hazai problémának azt tartja, hogy Romániában minden intézmény a másik hatáskörét akarja gyakorolni: a kormány kormányrendeletek révén törvényeket hoz, az elnök kormányozni szeretne, ám nincs rá jogköre.
Az Erdélyi Napló kérdései
Hogyan vélekedik Románia alkotmányának első szakaszában megfogalmazott első cikkelyéről, vagyis arról, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”? Milyen következményekkel jár ez a cikkely? Szükséges-e a cikkely megváltoztatása, ha igen, miért és hogyan? Románia alaptörvénye 152. szakaszának első cikkelye szerint „Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései”. Hogyan vélekedik erről? Kisebbségjogi szempontból milyen módosításokat lát szükségesnek Románia jelenlegi alkotmányában, milyen egyéb változtatásokat javasolna? Alkotmánymódosító bizottság
A 23 fős alkotmánymódosító bizottság alelnöke Máté András Levente RMDSZ-es képviselő. A kolozsvári honatya lapunknak leszögezte: mindenképp szeretnék módosítani az alkotmány első cikkelyét, mivel a kisebbségek jelenléte okán Románia nem tekinthető nemzetállamnak. Véleménye egybecseng pártja elnökének kijelentésével is, aki a március 23-i Szövetségi Képviselők Tanácsán kifejtette: az RMDSZ azt javasolja, hogy az új román alkotmány ismerje el államalkotó tényezőkként a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Kelemen Hunor arra is utalt, hogy az alkotmány első cikkelyének megváltoztatását egy másik cikkely tiltja, kiegészítését viszont szerinte nem. Máté András szerint a módosított alkotmányban mindenképpen szerepelnie kell kitételeknek a Románia által ratifikált regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájából is, továbbá a nyelvhasználat és intézmények területén is előrelépésnek kell történnie: „Kulturális, hagyományaink és a jövőnk tekintetében ne kerülhessen hátrányos helyzetbe kisebbség. És nem csak a magyar.” Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint fontos kérdés, hogy a kormány milyen módon adhat ki sürgősségi kormányrendeleteket, ugyanakkor a kétházas parlament további fenntartását szorgalmazza. Oly módon kell tisztázni a kormány és az államelnök kompetenciáit, hogy az ne adhasson politikai vitákra okot – szögezi le Máté András.
Eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom
A francia jogból eredő elmélet szerint létezik eredeti és származtatott alkotmányozó hatalom. Az eredeti alkotmányozó hatalom olyan parlament, amelynek megalakulásától fogva felhatalmazása van új alkotmány elfogadására. Ennek a típusú hatalomnak nem kell figyelembe vennie az előző alkotmányt. Ilyen alkotmányozó hatalom volt az 1990-ben választott parlament is – amelynek mandátuma két évre szólt–, feladata pedig az volt, hogy működése alatt új alkotmányt fogadjon el az 1965-ös helyett. A 2003-as alkotmánymódosítás során viszont származtatott alkotmányozó hatalomként működött a rendes, négyéves ciklusra választott parlament, amely kötve volt az 1991-ben elfogadott alaptörvényhez, vagyis nem léphette túl annak alkotmányos kereteit. A mostani módosításokat is csak származtatott alkotmányozó hatalom hozza majd. „Védhető konstrukció, van benne logika. Francia jogtudósok viszont azzal támadják ezt az elméletet, hogy nem tartható a gyakorlat, miszerint egy valamikori alkotmányozó hatalom – az eredeti – bármit is megtilthat egy jövőbeni alkotmányozó hatalomnak” – tájékoztatott Varga Attila. Egy teljesen új alkotmány elfogadásához az érvényben lévő alkotmány szinte teljes alkalmazhatatlansága kellene, erre vonatkozó érzékelhető társadalmi igénynek kell léteznie, vagy politikai rendszerváltásnak kellene végbemennie.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Boszorkányüldözés
Avagy: meddig és miért ütik Wass Albertet és tisztelőit?
Ismét sajtótémává vált Wass Albert személye. Az első apropót egy januári gyergyószentmiklósi születésnapi megemlékezés adta, amelyen – mint utólag kiderült – jelen volt és felvételeket készített az államhatalom egyik képviselője. Ezt követően sorra hallgatták ki a megemlékezés szervezőit és résztvevőit, majd az ügyészség vádat emelt a két szervező ellen. A vádemelés jogalapjaként a 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet szolgált. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a dolgok sajátos összemosása zajlik a hatóságok, de a közvélemény részéről is. Márpedig célszerű lenne élesen különválasztani, hogy a születésnapi megemlékezésen, illetve a felolvasóesten történt-e törvénysértés, illetve, hogy jogosan ítélte-e el 1946-ban Wass Albertet a kolozsvári népbíróság. Az ügyészség vádja szerint a két szervező megsértette az idézett sürgősségi kormányrendeletben leírtakat, ami három hónaptól három évig terjedő börtönbüntetéssel fenyeget.
Törvénysértés? Kezdjük a jogszabállyal: annak az a célja, hogy be- és megtiltsa – címe, illetve az első cikkely tanúsága szerint – a fasiszta, rasszista avagy idegengyűlölő szervezeteket vagy rendezvényeket; a háborús bűnösök kultuszát; a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet szítását; valamint a háborús- és emberiesség elleni bűncselekmények tiltását. Igen helyénvaló dolgok ezek, legfeljebb azon lehetne jogi szempontból elmélázni, hogy miért egy 2002-ben elfogadott sürgősségi kormányrendeletben kell ezt szabályozni. Azt megelőzően nem akadtak elítélendő dolgok? Vagy történt valami rendkívüli esemény 2002 márciusában, amire a kormánynak sürgősségi rendelettel kellett reagálnia? A születésnapi megemlékezést két kulturális egyesület szervezte, jellege nyilvánvalóan nem tekinthető fasisztának, rasszistának vagy idegengyűlölőnek. Így egyetlen lehetőség marad: a szervezők egy háborús bűnös kultuszát terjesztették. A jogszabályban szereplők alapján a helyzet világos: Wass Albertet jogerősen elítélték háborús vétségért, tehát erre a rendezvényre érvényes a jogszabály ötödik cikkelye, következésképpen törvénysértés történt. Igen ám, de a jog alkalmazóitól, főleg egy feltételezett bűncselekmény esetén joggal várható el a figyelmesség, alaposság, no, meg a román nyelv alapos ismerete. Ha ugyanis valaki figyelmesen olvassa ezt a cikkelyt, akkor észreveszi, hogy a lényeg így szól: „Promovarea cultului persoanelor vinovate de sãvârºirea unei infracþiuni contra pãcii si omenirii ... prin propaganda, ...se pedepseºte...” Azaz: a béke és emberiesség elleni propaganda révén vétők büntethetők. Márpedig a „propaganda révén” megfogalmazásnak kardinális jelentősége van. Az idézett cikkely második bekezdése meg is határozza, mit kell érteni propaganda alatt: propagandának tekinthető eszmék, felfogások, doktrínák rendszeres terjesztése és dicsőítése azzal a céllal, hogy meggyőzzön vagy új híveket szerezzen. Nincs tehát kinek-kinek a fantáziájára bízva, hogy mit tekint propagandának. Némi túlzással azt állíthatjuk, hogy a román jogszabályokra nem jellemző módon precíz definíciót tartalmaz ez a bekezdés. Koncentráljunk most csak a háborús bűnösök kultuszára. Az ugyan nincs meghatározva a jogszabályban, hogy mit is kell érteni ezen, de józan eszű ember számára világos, hogy csak úgy, önmagában nem létezik kultusz. Valakinek a kultusza azt jelenti, hogy tetteit, alkotásait, elveit dicsérjük. Következésképpen a jogszabály előírását csak úgy lehet érteni, hogy büntetendő, ha egy háborús bűnökért elítélt személyt dicsőítünk azon cselekedeteiért, amikért elítélték, vagy a törvény által inkriminált (idegengyűlölő, fasiszta, stb.) nézeteiért. Ha egy divatról szóló rendezvényen egy ilyen személy választékos öltözködéséről esik szó, nem tekinthető bűncselekménynek, hiszen csak a propaganda bűncselekmény, vagyis ha híveket akarunk toborozni elítélendő eszméinek, doktrínájának. Ennek szellemében nem bűncselekmény megemlékezni Wass Albert írói életpályájáról, dicsérni irodalmi munkásságát, még akkor sem, ha őt Romániában máig háborús bűnösként tartják nyilván. Műveiben ugyanis nyoma sincs olyan eszméknek, amelyeket bármilyen törvény inkriminálna.
Bűnüldözés? Vajon mi indokolja az ügyészség, a rendőrség fellépését, cselekedeteit? E hatóságok első perctől ellentmondásosan cselekedtek, illetve kommunikáltak. Az első hírek alapján – a megyei rendőrség szóvivője révén – arról értesülhettünk, hogy nem zajlik semmiféle kivizsgálás, csak a minden rendezvény esetében szokásos „tájékozódás”. Ezt hamar cáfolta a gyakorlat, amikor a rendőrök kézbesíteni kezdték az idézéseket, amelyeken egyértelműen egy bűnügyi iratcsomó száma szerepelt, nyilvánvalóvá téve, hogy bűnvádi eljárás van készülőben. A dolog attól válik teljesen abszurddá, hogy a hatóság egy képviselője jelen volt a rendezvényen, filmezett. Következésképp rendelkezésükre állt minden szükséges információ, gyorsan eldönthették volna, hogy történt-e ott bűncselekmény, kell-e valaki ellen eljárást indítani, s ha igen, miért, milyen bizonyítékok alapján. Ennek ellenére több résztvevőt beidéztek tanúként, s faggatták őket, hogy mi zajlott ott, kik voltak még jelen. Ez nemcsak felesleges, időt és energiát pocsékló cselekedet volt, hanem a törvénytisztelő állampolgárok zaklatása is.
Vétek? A kolozsvári népbíróság – amelynek tagjai nem bírók, jogászok, hanem politikai pártok képviselői voltak – egyes számú határozata (kelt 1946. március 13-án) vétkesnek nyilvánította Wass Albertet az 1945/312-es törvény 2. cikkelye e. betűjének megsértéséért, és halálra ítélte. A jogszabály ezt mondja: az ország tönkretételében bűnösek – háborús bűnök elkövetése révén –, akik parancsot adtak, illetve kollektív vagy magánszemély ellen irányuló megtorlást követtek el politikai vagy rasszista céllal. Wass esetében a konkrét vád az volt, hogy felbiztatott egy magyar katonatisztet több civil személy megölésére. Annak talán a feltételezését is sértőnek tarthatjuk, hogy a magyar hadseregben egy civil parancsokat osztogatott az egyik tisztnek. S hogy mi volt Wass Albert valódi bűne? Hogy nyíltan és kertelés nélkül írta és mondta az igazat a román hatóságok által Erdélyben elkövetett (vagy elnézett) atrocitásairól, visszaéléseiről. Ezért lankadatlanul üldözik őt is, tisztelőit is.
Mi azonban ne féljünk. Az igazság a mi oldalunkon van.
Árus Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A piros pirula
A rendszerváltás óta kevés fogalommal éltek vissza annyian és annyiszor, mint a „nemzet” előtaggal rendelkező szókapcsolatok által fedett kategóriákkal. Lásd: nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetépítés. A visszaélés inkább a Trianon óta idegen uralom alatt álló területekre vonatkozik, az anyaországi polgárok szocializációja és az alapvető mindennapi létélménye is más. „Belső-Magyarországon”, ahogy Maurer Oszkár szokott fogalmazni, a fél évszázados kommunista-szocialista, majd balliberális színekben azóta is folyó öntudatmosás lehetővé tette, hogy a nemzeti politizálás ellenfelei különösebben ne csomagolják mondanivalójukat. Előfordul ugyan itt is a nemzetre, nemzeti érdekekre való farizeus hivatkozás a szocialisták és szatellitpártjaik részéről – főleg az utóbbi időben, mióta szavazatveszteséggel fenyeget a nemzetpolitikai deficit –, a jellemző évtizedeken keresztül mégis az volt, hogy a kozmopolita, a térséget gyarmatosító globális erők helyi lerakataként működő pártok aránylag nyíltan népszerűsítették a maguk kozmopolita-globalista politikai vonalvezetésüket. Erdélyben más a helyzet. A riasztó asszimiláció dacára, akik még magyarnak vallják magukat, léthelyzetükből kifolyólag elsődleges értékként kezelik a nemzeti identitást és a nemzeti politikát. Ezért azok a politikusok is bizonyos mértékben idomulnak a közeghez, akik egyébként nemzet-semleges vagy a magyar nemzeti érdekekkel kifejezetten ellentétes politikát folytatnak. Nálunk egyelőre nem lehet nyíltan hirdetni, amit a Felvidéken igen, ahol Bugár Béla pártja szépen táblázatba foglalja az MKP és a Híd Most közötti különbségként, kiugratva: az előbbi nemzetstratégiai célnak tartja a területi autonómiát, míg az utóbbi nem. Ismétlem, ez nem a Magyar Koalíció Pártjának „leleplező” szórólapja, hanem a Híd-Most propagandaanyaga volt. Itthon a Kolozsvári Nyilatkozat óta az autonómia célja ellen egyetlen politikus sem mert felszólalni. Az RMDSZ hivatalos retorikája minden szinten az, hogy autonómiát akarunk, de másként. Az autonómia érthető módon vált a meghirdetett magyar nemzetstratégia első számú céljává, hiszen többet – például határrevíziót, vagy független, szuverén Székelyföldet és magyarlakta Partium-részt – a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni. Kevesebbet viszont nem érdemes, hiszen minden más „megoldás” középtávú felmorzsoltatásunkat jelenti. Az „autonómiát, de másként” politikába sok minden belefért. Például az, hogy kiaknázatlanul hagyták azt a soha vissza nem térő politikai csillagállást, amikor Románia Európa-tanácsi, majd uniós felvétel előtt állt, és bizonyítási kényszer alatt volt. Sőt, nemhogy kiaknázatlanul hagyták, hanem segítséget nyújtottak a sovén, kriptokommunista Iliescu-féle rezsimnek, hogy demokratikus színekben tündököljön – ez volt húsz (!) esztendővel ezelőtt a hírhedt Neptun-ügy. Belefért az is, hogy Radu Vasile miniszterelnök amerikai útja előtt az RMDSZ a kormányból való kilépés helyett 1998. október 3-án visszavonta az önálló magyar egyetemre vonatkozó ultimátumát. Belefért, hogy kiaknázatlanul hagyják Koszovó függetlenedésének kontextusát, az RMDSZ akkori vezetése – ahelyett, hogy minden erejével azon lett volna, hogy a következő nemzetközi segédlettel megoldandó kérdés Erdély ügye legyen – nyugtatta a nemzetközi diplomáciát azzal, hogy mi mindent megoldunk országon belül. Belefért ebbe az autonómia célkitűzésének elsikkasztása is: vezető szenátoraink szájából ellenőrizhető módon nem hangzott el a szenátusban az autonómia szó. A többszöri vállalás ellenére belefért a Székely Önkormányzati Tanács összehívása után az ünnepélyes autonómia-nyilatkozat érintettekkel való aláíratásának elmulasztása. S belefér most a március 10-i autonómiatüntetés bojkottálása azon a címen, hogy „az RMDSZ nem lesz más szervezetek utánfutója”.
Ezt mondhatta volna a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is a Mikó-ügyben meghirdetett sepsiszentgyörgyi tüntetés kapcsán, de e két pártban mindig több volt a nemzeti felelősség. Közösségi tragédiánk nem az, hogy az RMDSZ immár sokadszor lepleződik le autonómia-ügyben, hanem az, hogy nem sikerült olyan közhangulatot kialakítani, amelyben ez a magatartás egyenértékű legyen a politikai öngyilkossággal. Hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács által kőkemény munkával, politikai ellenszélben megszervezett mozgóurnás népszavazáson bebizonyosodott, hogy a székelység elsöprő többsége támogatja Székelyföld területi autonómiáját, a szavazók elsöprő többsége mégis arra a pártra adta voksát a választásokon, amely eddig az autonómiához közelebb vivő történelmi lehetőségek sorozatos elmulasztásában jeleskedett. De akkor sincs más út, mint folytatni a politikai ébresztő mozgalmat, eljutni embertől emberig, ha kell, közvetlen szóval meggyőzni közösségünk tagjait. A feladat látszólag egyszerű: csak az igazságot kell elhitetnünk. Hogy a népszerű Mátrix című film metaforájával éljek: a piros pirula választására kell rávenni a szavazókat. Arra, hogy a valóságot lássák, s ne azt, amit eléjük vetítenek. Könnyebb, kényelmesebb, megnyugtatóbb abban a tudatban élni, hogy „ott fent” mindent elintéznek helyettünk, hogy méltó emberekre bízzuk voksunkat, több mint két évtizede, hogy vezetőink megfelelően sáfárkodnak bizalmunkkal. S nem könnyű belátni, hogy hosszú ideje megvezetnek bennünket, hogy eljátsszák létesélyeinket. Hogy legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk magyar nemzeti önkormányzatból politikai pozíciókkal kifizethető román versenypárt lett, amely a politikai paletta bármely pártjával hajlandó klikkérdekű szövetséget kötni, határon innen és túl, akár még a nyíltan nemzetellenes MSZP-vel is. De ha a megmaradást választjuk, először a realitásokkal kell számot vetni. Tényleges nemzetstratégiát csak a piros pirula választása után elénk táruló valóságból kiindulva alkothatunk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Pálosok székelyföldi „terepszemlén”
Megtelepednének Hargitafürdőn, ha akadna helybéli követőjük
Megtelepedésük lehetőségeit próbálják feltérképezni Hargitafürdőn az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok képviselői. Bátor Botond, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke és Balla Barnabás tartományi gondnok egyelőre húsvétig tartózkodik a Hargitán, ahol elmondásuk szerint el tudnák képzelni a szerzetesi életet.
Január derekától tartózkodnak Hargitafürdőn. Tiszteletükre a hegy is ünnepi arcát mutatja: hófehérben tündököl, a vastag hóréteg jótékonyan takarja el az egykori bánya környezet- és illúzióromboló maradványait, mintha szebbik énje kidomborításával maga a hely is maradásra szeretné bírni a terepszemléző pálos szerzeteseket. Úgy tűnik, a „próbálkozás” nem hatástalan: Bátor Botond atya (képünkön) lelkesen mesél arról, hogy bár többször járt már erre, télen még sosem volt Hargitafürdőn. Most viszont gyönyörködik a tájban, és bár a korcsolyapályát egyelőre nem próbálta, a síelésen már túl van.
A Magyarországról érkezett két pálos szerzetes itt-tartózkodásának első két hete a befészkelődés, a hellyel való ismerkedés ideje volt. „Az itt élők humora igen megkapó. Mikor megjöttünk, megkérdeztem az atyákat, hogy lehet itt megélni. Azt válaszolták: nagyon jól, mert nyáron az erdőben sok szedhető bogyó van, szamóca, áfonya, sőt, eső után gomba is” – mondja mosolyogva, majd komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: élhető hely ez, mert az emberekben hihetetlenül nagy a vágy Isten után. „A Hargitafürdőn élő alig több mint 200 ember nagy szeretettel fogadott. Csíkszereda és Szentegyházasfalu közelsége is sokat számít, mert ha lelki gyakorlatot, vagy más programokat szervezünk, a két említett település között fekvő Hargitafürdő a lelki felüdülés helye is lehet. Bár ha tényleg úgy adódna, hogy ittlétünknek lenne bizonyos gyümölcse, azaz valaki, aki eleve pap vagy szerzetes szeretne lenni, általunk szerez tudomást a pálos rendről, és eljönne hozzánk, igazolná, hogy itt kellene letelepednünk” – mondja a tartományfőnök.
A megszületett gondolat
A pálos szerzetesek székelyföldi megtelepedésének gondolata nem újkeletű. Maga a rend jelenléte sem, ha számításba vesszük, hogy már az 1200-as évek végén jelen voltak Erdélyben a fehér csuhás szerzetesek. Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján című, tavaly megjelent kötetében az áll, hogy „1352-ben Csíksomlyó területén megtelepedett pálosok hozták létre a Natalitia Sanctissimi Salvatoris kápolna melletti remeteséget, amelyről a Salvator-hegy a nevét kapta.” Ugyanez a forrás szól a pálosok egykori jelenlétéről is a Hargita hegyén, azt állítva, hogy „a Hargitán ma is láthatók az egykori kolostorerőd három épületének romjai, közvetlenül a rádióantennák mellett.” Bátor Botond azt mondja, ezekről a dolgokról ő maga is most, Darvas-Kozma József könyvében olvasott először. Az újra megtelepedés gondolata a Székelyföldön már 2007-ben megszületett: akkor járt itt Botond atya az akkori tartományfőnökkel. Több helyen is szétnéztek: Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, a csíkdelnei Szent János templom már akkor nagyon a szívükhöz nőtt. Akkor még úgy gondolták, Botond atya költözik Székelyföldre egyedül vagy egy szerzetes társával, ám időközben kinevezték tartományfőnöknek. A szikra azonban kipattant, erre rakott most fát Darvas-Kozma József, ő szemelte ki Hargitafürdőt is a pálosok számára.
Imádkoznak, lelkipásztorkodnak
Az 1250-ben alapított pálos rend alapjában véve kicsi közösség, világszerte mindössze 550 szerzetest számlál. Ázsia és Dél-Amerika kivételével a Föld minden részén megtalálhatók, többségében lengyelek, de vannak köztük horvátok, szlovákok, ukránok, ausztrálok, afrikaiak is. A monasztikus közösségek közé tartoznak, kolostori életet élnek, a szabályzatuk szerint pedig „szemlélődő és lelkipásztorkodó közösség”. A szemlélődés a remeteségből fakad, mert a rend is a remeteségből indult el, abból szerveződött közösséggé. A viseletükön kívül egyéb sajátos vonások is megkülönböztetik a többi szerzetesrendtől. Botond atya szerint a különbségeket mindig a rend alapítójának szellemisége határozza meg. „A szerzetes közösségeket az emberek általában a külső tevékenységek alapján kategorizálják. Az egyik beteget ápol, másik tanít, harmadik szociális munkát végez, lelkipásztori szolgálatot tart, mint az egyházmegyés papok, csak más ruhában, a negyedik meg »gubbaszt« a kolostorban és egész nap csak imádkozik. Többnyire így látják az emberek. Az ilyen kategorizálás szerint mi a »gubbasztók« és az »egyházmegyés papok« kategóriájába tartozunk” – magyarázza.
A belső értékeket nézve a pálos rendet a lelkisége különbözteti meg a többi szerzetesi rendtől: Remete Szent Pálnak és Boldog Özsébnek a lelkiségét hordozzák, akik gyakorlatilag remeték voltak – Remete Szent Pál kifejezetten, ő nem is szervezett közösséget, Boldog Özséb pedig remete akart lenni, de közösséget kellett formálnia, mert egy égi látomásból ezt az utasítást kapta. „A szerzetesek alapvető feladata az Isten dicsőítése, és ez a mi dolgunk is” – fogalmazza meg Botond atya a lényeget. A nemzet mellé rendelt rend
Ha egy szerzetesközösség elmegy, és megtelepszik egy másik országban, annak természetesen missziós célja is van: azon a helyen, ahol én élek, minél többen megismerjék Istent, közelebb kerüljenek Hozzá. Esetükben Hargitafürdőn a misszió mellé társulna a lelkipásztori szolgálat is. De nem csak ennyi. „Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendnek van bizonyos fajta nemzetmegtartó ereje is. Egy ilyen visszatelepedés talán a múlt újbóli felidézése, a múltból fakadó erő újraélése, a gyökerekhez való visszanyúlás” – véli a tartományfőnök. Amikor egy kolostort alapítanak, a folyamat során nagyon sok olyan dolog van, amit a hétköznapi ember véletlennek nevez. De a véletlen az isteni gondviselés fedőneve. „Sok ilyen véletlen van ebben a történetben is: az, hogy összeakadtunk Darvas-Kozma József atyával, hogy ő elkezdett foglalkozni a pálos rend történetével, hogy én annak idején rengeteget jártam Erdélyben, nekem nagyon sokat jelent Szentegyházasfalu és Kápolnásfalu, és »véletlenül« e két település közelében fekszik Hargitafürdő – ezek mind-mind nem véletlenek. A történelem folyamán végigkövethető, hogy a pálos rend mindig a nemzet mellé rendelt rend volt. De nem csak a magyar nemzet mellé rendelt rend, ugyanúgy említhetjük a lengyel vagy a horvát nemzeti öntudatot is, amelynek a pálosok szintén szerves részei.
Emberként emberek között
„Mindig oda kell figyelni az idők jeleire. A gyökerek megvannak a remeteségben, ezt próbáljuk gyakorolni, de mindig azt követjük, hogy épp mire van szükség, mi az, ami a mi feladatunk” – fogalmaz a tartományfőnök. Hogy most mit tekint a rend feladatának? „Két nagyon fontos dolgot. Az egyik a szerzetesi élet programszerű megélése, az imádság, az istendicsőítés. Ezen kívül a pálosoknak mindig küldetésük volt, hogy segítsék az emberek gondolkodásmódját. Mi most semmi különlegességet nem akarunk felvállalni, egyszerűen normális emberekként akarunk élni az emberek között, és segíteni őket abban, hogy helyesen gondolkodjanak. Ma a fejekben iszonyú nagy a zűrzavar, pedig minden szép dolog ott kezdődik, és nem kívülről jön. Meg kell tudni bocsátani, különbséget kell tudni tenni a gondolataink és az érzéseink között. Az emberek úgy nőnek fel 3-4 diplomával a kezükben, hogy képtelenek normális emberi kapcsolatokat építeni, mert nem tudják kezelni az érzéseiket. Ezért mennek tönkre a házasságok, emberi kapcsolatok. Képtelenek rendezni a gondolataikat, összegabalyodnak.”
A budapesti Sziklatemplomban nagyon sokan járnak hozzájuk beszélgetni – meséli Botond atya. Ezért több pálos szerzetes lelkigondozó vagy mentálhigiénés képzést is végzett, hogy minél avatottabb módon állhassanak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Épp úgy, ahogy annak idején elmentek az emberek a remetékhez, és kérték: „atyám, adj egy szót!” És az atya mondott néhány gondolatot, amivel helyrerakta az őt kérdező gondolatait is. Hargitafürdőn egyelőre üres a határidőnapló, az efféle bizalmi kapcsolat kialakulásához hosszú idő kell. Az előjelek mindenesetre biztatók: ottjártunk napján is favágás volt az plébánia udvarán, helybéli férfiak segédkeztek, együtt ettek, ittak, jól érezték magukat.
Jövőfürkésző Bátor Botond nem kíván ígérgetésekbe bocsátkozni székelyföldi megtelepedésük kapcsán. Hogy min múlik a döntés? „Először is azon, hogy akad-e két-három fiatal, aki érdeklődik a rend iránt. Ha igen, elképzelhető, hogy a pálosok le tudnak itt táborozni. Ma Magyarországon 22-en élnek a rend tagjaként – 22 év alatt 12-ből fejlődtünk így fel, miközben az idősebb atyák közül többen elhunytak. A 22 szerzetes képes ellátni a meglévő négy kolostorunkat, sőt, három személyt ki is lehetne szakítani onnan, és esetleg Hargitafürdőre költöztetni, de 3-4 évnél nem hosszabb időre. A kolostorokban ugyanis többen vannak idős, 70 év fölötti szerzetesek. Ha ők elmennek, hiányuk nem lesz pótolható. Csak akkor tudunk idejönni, ha látjuk, hogy van 3-4 székely fiú, aki már tanul Magyarországon, a képzés után pedig átadható lesz nekik az itteni szolgálat” – magyarázza a tartományfőnök. A másik kérdés, hogy miként is tudnának itt megélni. Mert bár – amint viccesen említi az atya – van bogyó és gomba az erdőkben, a mindennapi élethez azonban több kell. De úgy látja, van itt munka, és ez reményt ad, hogy talán kolostort is lehetne majd ide építeni. Rövid távon sokkal beláthatóbb a jövő: a két pálos atya húsvéthétfőn hazamegy. Nagyhéten, ittlétük utolsó napjain Hargitafürdőn elcsendesedéses lelkigyakorlatot tartanak, hogy a három szent nap mélységét minél jobban átadhassák a hozzájuk látogatóknak. A lelkigyakorlat lezárása után hazamennek, de többször visszajönnek még – ígéri Botond atya. „Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, két hónapnyi itt-tartózkodás után naponta csengetnek majd fiatalemberek, hogy szeretnének pálos szerzetesek lenni. De ha időközönként megjelenünk, itt imádkozunk, annak meglesz a hozadéka.”
Forró-Erős Gyöngyi
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tízezrek tüntettek a székely autonómiáért Marosvásárhelyen
Józan becslések szerint is több mint húszezren tüntettek Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk emlékműve előtt.
Március 10-ét, a székely vértanúk kivégzésének évfordulóját a Székely Nemzeti Tanács a Székely Szabadság Napjának nyilvánította.
A délután öt órára hirdetett rendezvényre szerte az országból, de Magyarországról is érkeztek, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a székely autonómiaigénnyel.
A tüntetők zászlókkal, esernyőkkel és a településeik neveivel feliratozott táblákkal érkeztek.
Az esemény a himnusz elmondásával kezdődött.
Felszólalt a katalán Mark Gafarotti, felolvasták Dél-Tirol kormányzójának, Luis Durnwaldernek, Euzko Alderdinek, a Baszk Nemzeti Párt elnökének és Berényi Józsefnek, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja elnökének a levelét.
Felszólalt Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint Székelyföld autonómiája nem más, mint a székely nép törvények által szavatolt szabadsága.
Izsák Balázst Tőkés László EP-képviselő követte a szónoki emelvényen. Szerinte a trianoni sebek gyógyulására van szükség, és az autonómia létfeltétele nemzeti közösségünk életének, amihez számít a románok szolidaritására is.
Tőkés László után Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszélt a tüntetőkhöz, és elmondta, hogy szerinte árulók sajnos ma is élnek közöttünk: Bukarestben. Szerinte lobognia kell a székely zászlóknak, hadd lássa ország-világ, mert az egységes Székelyföld megteremtése a cél.
Az Erdélyi Magyar Néppárt részéről a főszervezőjük, Sánta Imre beszélt. Szerinte a Székely Szabadság napján méltóképpen kell fejet hajtani azokért, akik 1854-ben életükkel fizettek a székely szabadságért, és hittel, kitartással, egy akarattal kell vallani az önrendelkezést. Szabadságot a székelységnek! Autonómiát a Székelyföldnek, mondta, majd a tömeggel együtt imádkozta a Miatyánkot. Izsák Balázs felolvasta a nagygyűlés román kormányhoz címzett beadványát, amely Székelyföld területi autonómia igényét, a székely jelképek üldözésének abbahagyását, teljes és tényleges szabadság követelését tartalmazta.
A tüntető tömeg közfelkiáltással fogadta el a kiáltványt.
A szónokok után a székely vértanúk emlékművére koszorúkat helyeztek, majd a tömeg együtt énekelte nemzeti imánkat és a székely himnuszt.
A szónokokat többször megszakította az autonómiát skandáló tömeg.
A tömeg a prefektúra elé indult, hogy átadja Románia kormánya képviselőjének az elfogadott kiáltványt.
Erdély.ma,

Izsák Balázs: Székelyföldért megmozgatjuk a világot
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a székely szabadság napján tartott marosvásárhelyi demonstráción kijelentette: a vasárnapi autonómiatüntetésnek azt kell üzennie Románia kormánya számára, hogy Székelyföldért képesek megmozdítani az egész világot.
Izsák Balázs a tüntető tömeg skandálásai közepette kijelentette: a székely szabadság napján ezentúl évről évre ki akarják nyilvánítani, hogy nem félnek, de azt is, hogy másnak sincsen oka félni a székelyektől. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert idézve nyomatékosította: félelemre nem lehet jövőt építeni.
Az SZNT elnöke szerint a székelység számára ma az autonómia jelentené a szabadságot. Hozzátette, a székelységnek ki kell nyilvánítania tiltakozását Románia tervezett közigazgatási átalakítása kapcsán. Hozzátette, a székelységnek nem azt kell keresnie, hogy mi a legtöbb, amit megengednek számára. „Székelyföld határairól csak az érintett helyi közösségek dönthetnek helyi népszavazáson" – jelentette ki az SZNT elnöke.
Izsák Balázs szerint az 1990 márciusában történt véres marosvásárhelyi román-magyar összecsapás óta sokat változott a világ. „Ma már lehetséges felelős román emberekkel őszinte párbeszédet folytatni, az akaratnyilvánításra pedig Marosvásárhely ugyanúgy alkalmas, mint bármely más város". Az SZNT elnök beszédét a tömeg „Nem félünk!", „Nem, nem soha!" és „Vesszen Trianon!" skandálásokkal szakította többször is félbe.
MTI
Erdély.ma,

Izsák Balázs: az autonómiatüntetés nem bal- vagy jobboldali
Fontos Székelyföld területi autonómiája, és a Marosvásárhelyen megrendezendő tüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása – mondta el az MNO-nak Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Beszélt arról is, Szanyi Tibor tájékozatlan, jobb lenne, ha nem nyilatkozna többet a határon túli magyarokról.
– Békés autonómiatüntetést tartanak vasárnap Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésére. A cél, hogy az erdélyi–partiumi magyarság Románia vezetésének és a nemzetközi közösségnek egyaránt jelezze igényét az autonómia különböző formáira. A Románia föderalizálását ellenző csoport ellentüntetését a hatóságok nem engedélyezték. Hány embert várnak? – Sokan leszünk, nagy számban el fognak jönni az emberek, hiszen megértik: fontos megmutatnunk a világnak, hogy a közösség igényli Székelyföld területi autonómiáját. Elégedetlenek azzal a közigazgatási átalakítási tervvel, amelyet Victor Ponta kormánya készül kétharmados többség birtokában végrehajtani.
– Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az erdélyi magyar politikai elit egyik nagy hibája, hogy az elmúlt húsz évben leszoktatta a közösséget arról, hogy tömegmegmozdulásokon nyilvánuljon meg és részt vegyen saját sorsának alakításában. – A közvetlen demokrácia – az állampolgárok közvetlen megnyilvánulása – pont annyira fontos, mint a közvetett avagy képviseleti. A jól működő demokrácia kettős pilléren áll. Valóban volt nálunk egy olyan szándék, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy a parlamenti képviselet önmagában és egyedül mindent meg tud oldani. Már látjuk, hogy ez nem így van. Rendkívül fontos és szükséges az emberek véleménynyilvánítása, akaratnyilvánítása, ami nem ellentétes a képviseleti demokráciával, sokkal inkább annak kiegészítője, ha úgy tetszik: segítője.
– Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára nemrég egy rádióinterjúban azt mondta, a magyar kormány kötelessége, hogy támogassa az olyan célokat, mint amit a határon túli magyarok kitűztek maguk elé: a területi, kulturális autonómiát. Megfogalmazása szerint jelenleg Romániában 42 megyéből kettő és félben gyakorolhatja a közigazgatási funkciókat a határon túli magyarság. Elegendő ez annak fényében, hogy készülőben a Ponta-féle közigazgatási reform? – Mi Székelyföld területi autonómiáját tűztük ki célul, ez a terület jelenleg három megye között van megosztva. Ebből kettőben viszonylag jó a helyzet, Hargita megyében 85 százalékos, Kovászna megyében 75 százalékos többséget alkotnak a magyarok. Victor Ponta közigazgatási reformnak nevezett kísérlete éppen arra vonatkozik, hogy ezeket a magyar többségű megyéket beolvassza egy-egy román többségű régióba. Fontosnak tartom, hogy az anyaország támogassa a törekvéseinket, és tökéletesen egyetértek Németh Zsolt kijelentésével. Tavaly tartottunk az államtitkárral közös sajtótájékoztatót, ahol a nyilvánosság előtt mondta el, hogy Magyarország kormánya támogatja Székelyföld területi autonómiatörekvését. Emlékeztetnék arra is, hogy az osztrák külügyminiszter tavaly nyáron bejelentette: szükséges Dél-Tirol autonómiájának bővítése. Ezt Európában mindenki természetesnek tartja, hiszen olyan kérdésekről van szó, amelyek nem tekinthetők már valamelyik uniós tagállam belügyének, hanem nemzetközi együttműködés tárgyát képzik.
– A marosvásárhelyi Pro Európa Liga történelmi régiók alapján alakítaná át Romániát, szerintük a magyar közösség különleges státusát úgy lehetne garantálni, ha egy Marosvásárhely központú Székelyföld–Felső-Maros régiót hoznának létre. – Székelyföld 13 500 négyzetkilométeren fekszik, ahol 75 százalékos többséget alkot a magyar közösség – ennek történelmileg és hagyományilag is Marosvásárhely a központja. Ha erre gondol Smaranda Enache (A Pro Európa Liga elnöke – a szerk.), akkor azt gondolom, egy dologról beszélünk. – „Készségesen költözünk át az örök nyilatkozatháborúk, a kölcsönös erőfitogtatások színteréről a szóvirágok lagymatag világába, amely nem vonzza a kiszipolyozó szájhősöket” – ezt Martonyi János külügyminiszter bukaresti látogatásával kapcsolatban írta Páva Adorján, az erdélyi Krónika publicistája. A magyar politikus szenzációmentes, ám a közhangulatnak kedvező találkozásról számolt be. Mit éreznek ebből a határon túli magyarok? – Martonyi János megnyilvánulása korrekt, én inkább a Krónika újságírójáról gondolom úgy, hogy szóvirágokat gyárt. A magyar diplomácia kiállása mellettünk fontos és szükséges dolog. Bízom benne, hogy ez meg fog mutatkozni a székelyföldi autonómiatüntetésen is.
– A magyar külügyér Titus Corlatean romániai külügyminiszterrel egyetért abban, hogy a szócsaták helyett diplomáciai útra kell terelni az ellentéteket, ugyanakkor Corlatean egy tévéinterjúban ezt kiegészítette azzal: a tüntetések sem jelentenek megoldást. – Nyilvánvaló, hogy a tüntetések nem jelentenek megoldást, a Székely Nemzeti Tanács nem is a tüntetést tekinti a fő tevékenységi területének. Van egy törvénytervezetünk, amely kirajzolt egy világos jövőképet Székelyföld számára, ami Romániának is jó, és demokratikus. Összhangban van továbbá azzal a közigazgatási átalakítástervezettel, amelyet egy szakértői bizottság készített. Szó sincsen tehát arról, hogy mi pusztán tüntetéssel akarnánk megoldani bármit is. A hétvégén megrendezendő esemény annak a koncepciónak a támogatására indult, amelyet Székelyföld autonómia-statútuma kifejez, és amelyet eddig kétszer terjesztettünk be Románia parlamentje elé. Nemcsak az utcai tüntetés az eszközünk, hanem egy pontos, világos jövőkép, amellyel szemben alternatívát máig nem állított senki.
– Miután Szanyi Tibor MSZP-s politikus Gyulán lerománozta a határon túli magyarokat, a Facebookon a borsodi cigányokat hozta fel példának a székelyföldi autonómia kapcsán. Úgy látja, Románia helyesen teszi, ha nem ad területi autonómiát egy olyan „lakossági csoportnak”, amelynek tagjai szerinte egyre nagyobb számban más állam polgárai is. – Szanyi úr tájékozatlan, ami a mi helyzetünket, akaratunkat és a nemzetünkhöz való viszonyunkat illeti. Aki nem ismeri, hogy mi hogy élünk, mit akarunk, jobban teszi, ha nem nyilatkozik. A magyar állampolgárság az egyes egyének és Magyarország viszonyára vonatkozik, ami nem érinti az itt élő közösség életét. Az autonómiát pedig azért akarjuk, hogy a székelység mint közösség fenn tudjon maradni szülőföldjén. Nem releváns, hogy a közösség egyes tagjainak milyen a viszonya Magyarországhoz. Ha úgy akarja valaki, hogy Magyarország polgára is legyen – hiszen a magyar nemzet része –, akkor erre legyen lehetősége, joga megtenni, de ennek semmi köze az autonómia igényéhez. A szocialista politikusok jobban tennék, hogy ha nem kavarnák össze az össze nem tartozó dolgokat – erről illene leszokni.
Ugyancsak Szanyi Tibortól hallottam azt, hogy szélsőjobboldali tüntetésekre nincsen szükség. Akkor is elmondtam azt, hogy az autonómiatüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása, nem jobb- vagy baloldali. Az autonómia annak az intézményi garanciáját jelenti, hogy egy adott területen élő közösség demokráciában élhet, a helyi közigazgatás szerveiben pedig megválaszthatja saját soraiból a vezetőit, akik bármilyen ideológiai kötődésűek lehetnek. Egy autonómiában egy regionális kormányzat lehet baloldali is, jó lenne, ha ezt is megtanulnák a magyar szocialisták. Németh Tamás
mno.hu
Erdély.ma,

Szigorúan ellenőrzött magyarok
Megdöbbentő volt látni a héten a Duna TV által műsorra tűzött, a tavalyi Tusványoson bemutatott Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilmben azt az elképesztő gonoszságot és eme gonoszságot kiszolgáló, olajozott gépezetet, amivel a román államhatalom és annak eszköze, a Szekuritáté nevű politikai rendőrség behálózta az egész erdélyi magyar társadalmat, ahogyan beszerezték az információkat és mire hasznosították ezeket. A filmben Márton Áron és Tőkés László megfigyelési iratcsomóinak megelevenítése által kézzel tapinthatóvá válik a valóság. Nem csak arról van szó, hogy levéltári dokumentumok által visszaidézhetővé válnak a történelmi tények: a filmnek köszönhetően részesévé válik az ember a történelemnek, felidéződik a történelmi korok hangulata, s az az egész pszichózis, aminek következtében ez az őrült rendszer, a kommunizmus évtizedekig működhetett.
De a történelmi tényekről is többet tudunk meg vagy fogunk fel így, hogy (szinte) főműsoridőben szembesülünk a besúgók, ügynökök kilétével polgári név, foglalkozás és fedőnév szerint, miközben a képernyőről az érintett fotója néz szembe velünk. Jobban el tudjuk képzelni, micsoda megrázkódtatás bárki számára, ha kiderül, hogy az a személy, akit közel engedett magához, befogadott családjába, tulajdonképpen ellene dolgozik és ártani akar. Márton Áronnak gyakorlatilag az egész környezete be volt szervezve a titkosszolgálatba, beleértve a gyóntatópapját is. Tőkés Lászlónak is a közvetlen környezetébe férkőzött be az államhatalom, amelynek képviselője napi szinten küldött jelentéseket a Szekunak, miközben részt vett a családi ünnepségeken, a születésnapokon, sőt: elvette feleségül a család egyik tagját.
A levegő is beleszorul az emberbe, mikor ezek a tények egy ilyen dokumentumfilm segítségével igazán tudatosulnak benne. Mert más dolog találkozni egy száraz információval, s más dolog látni a besúgó vigyorát Tőkésék családi videofelvételén.
Ezekkel a bűnökkel, aljasságokkal társadalmunk még mindig nem számolt el sem saját maga, sem az áldozatok előtt. Azok, akik megpróbálják felvenni a harcot, rövid úton marginalizálva vagy diszkreditálva találják magukat. Mintha a Szekuritáté még mindig dolgozna a háttérben...
S e dokumentumfilmet nézve tulajdonképpen ez tudatosul bennünk: igen, a mára átkeresztelt Szeku még mindig ott dolgozik a háttérben. Hallva az 1989 előtt jelentések bikkfanyelvű szövegében minduntalan előforduló sablonokat, a „soviniszta, nacionalista, revizionista” magyarokra és „köreikre” történő állandó utalást, furcsa kontinuitást vélhetünk felfedezni az államhatalom titkos tevékenységeinek akkori és mostani mozgatórugói között. Vajon ha elénkbe kerülne egy mostani titkosszolgálati jelentés egy Wass Alberttel kapcsolatos rendezvényről, az autonómiatüntetésekről, vajon nem fedeznénk-e fel benne ugyanezeket a fordulatokat? S miközben a felszínen állítólag lezajlott egy rendszerváltozás, a titkos háttérben nem még mindig tőlünk, „soviniszta” magyaroktól féltik a román nemzetállamot?
A filmet nézve jobban látjuk azt is, hogy mennyire megosztottak és gyengék vagyunk mint nemzeti közösség. A román államhatalomnak különböző érdekektől vezérelve egyre-másra feküdtek le az értelmiségiek: tanárok, mérnökök, papok és püspökök. S tudjuk: az árulók ma is itt vannak. Megdöbbenve hallottam például a minap, hogy miképpen volt bevett szokás még néhány évvel ezelőtt is Székelyföldön tevékenykedő, helyi vállalkozásokba románokat behozni amúgy haszontalan munkaerőnek, „főnöknek” a céghez azért, hogy megszabaduljunk a román állami szervek „túlzott figyelmétől”. Amikor ezt tettük, akkor is árulást követtünk el a nemzeti közösség ellen, hiszen hozzájárultunk a mindenkori román hatalom által hivatalosan soha be nem ismert, de soha meg nem cáfolt nemzetiségi politikájához: Románia magyarok által lakott területeinek elrománosításához.
Meggyőződésem, hogy a mai napig ez az igazi tét. S jusson ez mindig eszünkbe, amikor a látszólagos közvitában régiósításról, autonómiáról hallunk.
Rédai Attila
Székelyföld.ro,