Három az egyben
Borbély Zsolt Attila könyveinek bemutatója Kisjenőben
Baráti hangulatú beszélgetés keretében mutatta be kedden a kisjenői Ifjúsági Házban Borbély Zsolt Attila politológus, az Erdély Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnöke a múlt esztendő második felében megjelent három könyvét. A beszélgetés moderátora Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnöke volt, akinek első kérdése az autonómia mibenlétére vonatkozott.
A szerző elmondta, hogy az autonómia lényege az, hogy mi magyarok döntsünk saját ügyeinkben. Területi autonómia esetében a külügy és a hadügy kivételével minden fontos államszervezési kompetencia az adott terület lakosságát képviselő testület kezébe kerülne, a Partiumra és a Bánságra kiterjedő kulturális autonómia esetében a magyarság által megválasztott testület döntene arról, hogy milyen intézményrendszer keretekben, mit kíván tanítani a felnövekvő generációknak, a forrást pedig ehhez a központi költségvetésből, a magyarság által befizetett adórész kultúrára szánt hányada képezné, amit a közösség visszakapna.
A továbbiakban a szerző részletesen szólt mindhárom kötetéről: a Neptun-ügyről szóló dokumentumokat azért tartotta fontosnak összegyűjteni, mert 1996 óta a Neptun-logika határozza meg az RMDSZ politikáját. Ennek lényege, hogy a szervezet legitimálja – jellemzően kormányszinten – az elnyomó román hatalmat, kisebb-nagyobb, de az autonómiát és általában közösségi létünk alapvető peremfeltételeit nem érintő engedmények fejében. Eleve ki van zárva e paradigmán belül az erdélyi kérdés nemzetköziesítése és a külpolitikai nyomásgyakorlás, ami első számú fegyverünk lehetne egy olyan ügyben, melyben egyetlen román politikai erő sem mutat engedékenységet.
A Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című munkáról szólva, a szerző kiemelte az Erdélyi Napló nevű hetilapnak az elmúlt húsz esztendőben az erdélyi közéletben betöltött kiemelt szerepét, és szólt arról is, hogy miért válogatta be a kötetbe az anyaországi, valamint a felvidéki magyarság sorsával foglalkozó írásait. Célja az volt, hogy a múlt tükörcserepeiből egységes képet rajzoljon ki a 1993 és 2013 között eltelt két évtized magyar vonatkozású Kárpát-medencei történéseiről.
A harmadik kötet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából látott napvilágot. A 2003 és 2013 között eltelt tíz esztendő erdélyi magyar politikatörténetét az EMNT szemszögéből összefoglaló monográfia értelemszerűen szól az RMDSZ-ről és az MPP-ről is, hiszen, mint a szerző rámutatott, az EMNT nem légüres térben mozog. Az EMNT megalakulását az tette szükségessé, hogy 2003-ban az RMDSZ Szatmárnémetiben egyszerre számolt le a nemzeti önkormányzati struktúrával, a belső választások és a nemzeti kataszter 1993-ben elhatározott célkitűzésével és a kommunista múlttal való szembenállás eszmei-politikai örökségével.
A családias hangulatú könyvbemutató dedikálással végződött.
Nyugati Jelen (Arad)

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szakad az RMDSZ–PSD-érdekházasság?
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új elnök az MSZP élén
A modern szociológia és politológia atyja, Max Weber gazdag eszmei hagyatékának egyik fontos komponense a szemléletalakító, egyszerű és nagyszerű legitimitás-tipológiája. Szerinte a történelem során létezett négyféle legitimitás. A transzcendentális legitimitás (ennek tiszta formáját az ókori Egyiptom példázza), a tradicionális (erre a legjobb példa a középkori és újkori Anglia), karizmatikus (a vezetést megragadó vezérekre jellemző, valamint a racionális-legális legitimitás (ez a napjainkra jellemző demokratikus felhatalmazottság).
Azoknak van esélye hosszabb távon megalapozni hatalmukat, akik a legális, racionális legitimitás mellett karizmával is rendelkeznek. Az újkori magyar demokrácia e tézist messzemenően visszaigazolja.
Antall József karizmatikus vezető volt, de korai halála lehetetlenné tette, hogy 1994-ben ismét megmérethesse magát.
Horn Gyula 1998-as vereségének egyik oka a karizma hiánya volt, illetve az, hogy kihívója viszont rendelkezett e kvalitással.
Orbán Viktor megnyerhette volna 2002-ben is a választást, ha az MSZP nem nyúlt volna a törvénytelen mozgósítás eszközéhez, így viszont veszített, s közben az MSZP-t átvette egy hozzá hasonlóan jól kommunikáló s egyfajta karizmával is bíró vezető, Gyurcsány Ferenc, aki 2006-ban győzni tudott.
Az MSZP, mely a kudarcos EP-választás dacára még mindig a legnagyobb ellenzéki párt, a hétvégén Tóbiás Józsefet választotta elnöknek, akiről a karizma az utolsó dolog, ami az embernek eszébe jut. Nem osztottak lapot a proletár-internacionalizmust szolgalelkű liberál-kozmopolitizmusra váltó „nagy öregeknek” a Kovács-Lendvai-féle társaságnak. Az MSZP keresi önmagát, keresi eszmei kapaszkodóit, keresi megnyerő vezetőit, de nem leli őket. Minden esélye megvan arra, hogy előbb-utóbb az új SZDSZ, a Székelyek Nagy Menetelésétől egyedüliként elhatárolódó Gyurcsány-féle párt kegyelmén múljon a parlamentbe kerülése. Nem nagy öröm ez, mert az MSZP utódpártjaival, az Együtt-PM-mel, a DK-val együtt 2010 óta mégiscsak elnyeri a szavazatok egyharmadát, s egyik szervezet visszaszorulása a másik erősödésével jár. Magyarán: a nemzetellenes politika erőcentrumát nem sikerült megroppantani.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tusványos huszonöt
Idén huszonötödik alkalommal rendezik a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet. A szervezőket hosszú ideje, egyebek mellett, két nagy kérdés foglalkoztatja: az egyik, hogy jönnek-e a románok, a másik, jönnek-e az RMDSZ-esek. Az első kérdés jelentősége csökkent, amikor a tábor koncepciójának középpontjába a román–magyar közeledés és a román–magyar kapcsolatok helyett a magyar–magyar viszony került.
Hála Istennek, tegyük hozzá.
A román–magyar viszony őszinte kibeszéléséről szó sem lehetett egy pillanatig sem felelős politikai tényezőkkel. Vannak ugyan tabudöntögető román értelmiségiek, akik a lényegről mernek beszélni – ilyen például Lucian Boia történész idén áprilisban megjelent, az első világháború problémáit taglaló könyvének azon bátor kijelentése, miszerint Románia történelmi érvek alapján nem tarhatott igényt Erdélyre –, de még ők sem biztos, hogy magyar környezetben hangot mernek adni e téziseiknek. A velünk őszintén szimpatizáló és a magyar–román viszonyhoz tényleges, nem pedig mímelt őszinteséggel közeledő román értelmiségiek is hatékonyabban tudják Kolozsvárról vagy Bukarestből folytatni a hamis sztereotípiák, a magyarellenes előítéletek és a román történelmi önkép hazugságai elleni harcukat, mint Bálványosról vagy Tusnádfürdőről. Így hát maradtunk a hajdan négykultúrájú, ma már több mint 90 százalékban románok által lakott Temesvár híres toleranciaszellemét zsolozsmázó Mona Muscával, Adrian Severin emlékezetes kijelentésével, miszerint sehol a világon nem létezik etnikai elvű területi autonómia – csak Európában van féltucat – és Traian Băsescuval, aki itt is szívesen elmondja, hogy annyi autonómiát akar adni Székelyföldnek, mint Caracalnak vagy Craiovának.
Felelős pénztárcapolitika
Így aztán mégiscsak őszintébb, ha a magyar–magyar kapcsolatok kerülnek a középpontba, még akkor is, ha ennek a viszonyrendszernek is megvan a sajátságos elhallgatási rendszere, amely erősen emlékeztet a polkorrekt öncenzúrára. Nem illendő például a VMSZ által Délvidéken kiharcolt (látszat) autonómia hiányosságairól beszélni, vagy Pásztor Istvánék hatalomorientált politizálásáról, hiszen ők a nagyobbik magyar kormánypárt fontos szövetségesei. Arra sem tapintatos dolog rámutatni, hogy a Felvidéken 1997-ben számoltak le a hiteles autonómiapolitikával, s futtatták zsákutcába a felvidéki magyar közképviseletet, ahonnan azóta sem lelik a kiutat. Akkor írták ugyanis alá a Magyar Koalíció Pártját később életre hívó szervezetek, az Együttélés, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt vezetői, köztük bizony Duray Miklós is, a Meciar-ellenes koalíció létrehozásának érdekében a szlovák ellenzékkel azt a bizonyos közös nyilatkozatot, amelyben megfogadták: az összefogás győzelme esetén nem hozzák szóba az etnikai alapú területi autonómiát.
Tessék kérem megmondani, mi értelme is volt akkor a Meciar-ellenes koalíciónak, és egyáltalán a magyar politikai érdekképviseletnek a távlati magyar érdekek szempontjából? Mert lehet-e hiteles politikát folytatni távlatok nélkül? Felelős politikus-e, aki csak az orráig lát? S ez még a jóindulatú megközelítés, mert Erdélyben nem annyira a rövidlátással, az orrhosszpolitikával van gond, inkább azzal, hogy rövidlátásnak tűnik, amikor egy politikust a derékmagasságban tartott pénztárca tartalma motivál, stratégiaalkotásban pedig az odaképzelt summa befolyásol. Meg persze „a hatalom akarása”, ami szorosan összefügg a gazdasági érvényesüléssel.
Jó tiszt, rossz tiszt
Az RMDSZ-szel való párbeszéd persze elsősorban a Fidesz érdeke, hatalomtechnikailag teljes mértékben érthető. „Önállóskodó”, nemzeti szempontból dicsérhető gazdaságpolitikájával, a magyar szuverenitás bizonyos részének visszaszerzésére való törekvésével, nemzetpolitikai tetteivel (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény) a magyar kormánynak komoly nemzetközi hatalmi tényezők nemtetszését sikerült kivívni, arról nem szólva, hogy a Kis-Antant államai „alapból” magyarellenesek, még ha hivatalos szólamaik nem mindig azok. Bár többnyire nem rejtik véka alá hozzánk való őszinte viszonyulásukat. Lám, a magyarok által több ízben is pozícióba segített Traian Băsescu is kiesni látszott a szerepéből tavaly Tusnád idején. Persze szó sincs szerepkiesésről, hanem arról, hogy nagyobb politikai hasznot várt a magyarellenes kardcsörtetéstől és zsigeri indulatainak szabadon engedésétől az adott politikai kontextusban, mint a magyarsággal való párbeszédet szorgalmazó elnök imázsának megőrzésétől. Tudatos, bár alighanem téves számítás volt ez részéről, nem hirtelen felindultság.
Úgy hallani, idén nem jönnek Tusványosra az RMDSZ-esek, legalábbis Kelemen Hunor, akinek most a „jó tiszt” szerepe van kiosztva az erdélyi magyar közösséget megtévesztő színdarabban. Láttunk már ilyet a Székelyek Nagy Menetelésének idején is, amikor Markó Béla volt a „rossz tiszt”, aki Gyurcsányékhoz és néhány SZDSZ-es elgurulthoz hasonlóan elítélte és kigúnyolta „a székely zászlók erdejében csetlő-botló” RMDSZ-es minisztereket és államtitkárokat. Miközben Kelemen Hunor volt az, aki kitartott a részvétel helyessége, a székely területi autonóia mellett, aki kiteljesíti az RMDSZ több mint két évtizedes ígéretét arról, hogy végre tető alá hozzák a szervezet autonómiastatutumát.
Hiányzó hiányzók?
Most a kormányzati szerepvállalásról szóló tragikomédiában Kelemen Hunor húzta a rövidebbet. Nagy kérdés, meg lehet-e etetni a választói bázissal következességként, erényként, hogy Kelemen lemond a miniszterelnök-helyettességről, de az általa vezetett szervezet kormányon marad Verestóy Attila iránymutatásának megfelelően. Arról meg jobb nem beszélni, hogy a hírek szerint a Medgyessyékkel és Gyurcsányékkal gazdasági dimenziókat sem nélkülöző, szívélyes kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ egyik meghatározó szereplőjét, Biró Rozáliát delegálják Kelemen helyére, akit a román sajtó majd kedvére villázhat a „bipedes” interjúval, a magyar sajtó meg a sírnivalóan mulatságos váradi utcanévfordításokkal. (Néhány példa, nehogy kimaradjunk e villázásból: Str. Viilor – Élők utcája, Str. Lacul Roşu – Piros Tó utca, Str. Războieni – Háborúzók utcája.) Tőkés Lászlónak teljes mértékben igaza van, amikor ezt az „úgy megyek, mintha jönnék” RMDSZ-es húzást a Petőfi-Schiller fantomegyetem esetével állítja párhuzamba.
Nos, Kelemen Hunor a „jó tiszt”, állítólag nem lesz jelen Tusnádfürdőn, pedig minden logikus érv a részvétel mellett szólna. A jó tiszti szerepmegőrzés, a párbeszédképesség imázsa, az autonómia szólamszintű támogatása, nem utolsó sorban a Fidesszel ápolt jó viszony. No de legyen ez az ő problémája.
Mert hiba lenne nem látni a fától az erdőt, és úgy állítani be akár a románok, akár az RMDSZ-esek részvételét a tanácskozásokon, mint olyan kérdéseket, melyek a legkisebb mértékben is befolyásolhatják a 25. tusványosi tábor sikerét. Ez legfeljebb a szervezők gondja, a közönség örvendhet annak, hogy idén is megszámlálhatatlan program, gazdag kulturális kínálat várja a politikán kívül a zenétől az irodalmon át a borkóstolókig.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Halódik a Népszava?
A történelem ismételni látszik önmagát.
A csőd szélén áll a Népszava, s mint megtudhattuk az egyik lapmentő pódiumbeszélgetésből, eddig is csak azért húzta, mert rendszeres hirdetője volt a balliberális sajtó által annyit támadott Simicska-féle Közgép. Hogy miért jó a kormánynak és a mögötte álló gazdasági holdudvarnak, hogy táplálja az ellenséges sajtót, miközben forráshiány miatt megszűnik a Nagy Magyarország című, nemzeti hangvételű történelmi folyóirat, azt nem tudom felfogni, de itt és most inkább az az érdekes, hogy a Népszava 2010 óta zihálva gyűlölködik a kormány ellen, miközben annak hirdetései nélkül aligha tudott volna meglenni.
Ugyanezen a pódiumbeszélgetésen fejtette ki Tamás Gáspár Miklós, hogy a jobboldalnak érdeke a baloldal léte, mert ahhoz képest határozza meg önmagát. Micsoda tévedés! Mintha azt mondanánk, hogy a betegség érdeke a szervezetnek, mert csak úgy marad egészséges. Nem. A betegség nem érdeke sem az egyénnek, sem a nemzetnek.
A „baloldal” nevű betegségre ment rá a történelmi Magyarország, a baloldal által ma is sztárolt Károlyi Mihály hazaárulására, az ütőképes, veretlen magyar hadsereg leszerelésére. Erre ment rá a második világháború után a nemzeti polgárság, az arisztokrácia, a középparasztság és értelmiség legjava. Erre ment rá a magyar történelmi folytonosságtudat, ennek köszönhető, hogy az anyaországi lakosság nagy részét elvágták kulturális gyökereitől, s most románozza az erdélyi, és szlovákozza a felvidéki nemzettársait.
Nem a szellemi kútmérgezés érdeke a jobboldalnak és a magyar nemzeti közösségünknek, hanem az, hogy minden Népszavához hasonló hangvételű orgánum, a 168 óra, a Hetek, az RTL klub és hadd ne soroljam, jusson a Népszava sorsára, már persze, ha alá nem nyúl valaki a „piacról” a jelek szerint megélni már régen képtelen nemzetellenes hecclapnak.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Orbán üzenete
Politikai számítás is lehet abban, hogy Orbán Viktor paradigmatikus, a kimondhatóság határait feszegető, kőkemény beszédeit az utóbbi időben jellemzően Tusványoson mondja el. Politikai uborkaszezon van, a média Tusványosra figyel, esély van arra, hogy az üzenet a lehető legtöbb magyarhoz eljusson.
Márpedig idén is volt mit üzenni. A magát demokratikusnak mondó, de teljes gyökérzetével a kommunista múlthoz kötődő, hármas tagoltságú álbaloldal (Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, a Bajnai-féle Együtt és az MSZP, melynek most épp Tóbiás József az elnöke) a demokrácia végének meghirdetését olvassa ki a beszédből. A Jobbik a miniszterelnöki eszmefuttatás egyes elemeit üdvözli, bár kételkedik abban, hogy ugyanúgy értelmezik a szavakat, Schiffer András, az LMP elnöke többek között a Fidesz múltbeli hibáit és mulasztásait hánytorgatja fel, a Fidesz pedig értelemszerűen kiáll saját vezetője mögött.
Mi is a lényege Orbán Viktor 2014-es üzenetének?
Az, hogy szakítani kell az ideológiai dogmákkal, hogy a liberális jóléti állam felélte tartalékait, és ha meg akarjuk őrizni Magyarország versenyképességét, akkor meg kell teremteni a munkán alapuló magyar nemzetépítő államot. Ez nyilvánvalóan sérti mind a nemzetközi háttérhatalom, mind pedig eme erőközpont magyarországi szövetségeseinek érdekeit. Orbán tisztában van a kockázatokkal, a globális főhatalomra, a Bilderberg csoportra s a nemzetközi háttérerőkre vonatkozó kérdésre nem azt válaszolta, hogy „ugyan, ezek összeesküvés-elméletek”, hanem azt, hogy a politikában viselni kell a kockázatokat, s az a politika, amit ő meghirdetett, nyilvánvalóan sérti mások érdekeit, akik bizonyos pozíciókat megszereztek maguknak Magyarországon, s most onnan kiszorulóban vannak.
Azt a Fidesszel szemben jogos fenntartásokat megfogalmazók is el kell ismerjék, hogy ilyen eszmei alapvetést az 1989-et követő negyed évszázadban magyar miniszterelnök még nem fogalmazott meg, s hogy eszmei síkon a nemzeti érdekek képviseletének szempontjából világosabbat, egyértelműbbet és helyesebbet nem is lehet megfogalmazni. Adja a Fennvaló, hogy Orbán Viktornak legyen ereje e beszédben foglaltak mellett megmaradni, nemcsak a külső erők, hanem saját pártjának értéksemleges karrieristáival szemben is.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Munkaalapú nemzetépítés
A civilizáltnak mondott világnak a 21. században több, igen jelentős, középtávú jövőnket alapjaiban meghatározó kihívással kell szembenéznie. Ezek közül talán a globalizáció kérdésköre a legsúlyosabb, legnehezebben kezelhető és legszerteágazóbb. A sajtó tekintélyes része spontánként ábrázolja, és ellenállhatatlan megatrendként mutatja be e jelenségkört, holott nagyon is tudatos, irányított folyamatról van szó.
A korábbi világrendszerekkel szembeni nagy különbség az, hogy ma a mögöttes erők, a globalizátorok, jelesül a nemzetközi háttérhatalom, amint arra Bogár László professzor több ízben is rámutatott, nemcsak egyre gyarapodó hatalmát tagadja, de önnön létét is. Mindeközben hadat visel a hagyományos értékrend és társadalomszerveződési formák, a nemzetek és azok intézményei, az organikus vidéki létforma, egyáltalán: az önálló gondolkodás ellen. Célja a gátlástalan profitmaximalizálás, a homogenizáció, az emberiség arctalan tömeggé, manipulálható bérrabszolgává süllyesztése. Kezében van a világ politikai elitjének tekintélyes része, a közel totális sajtóhatalom, a világgazdaság. A politikai vezetőket igyekszik megvásárolni, hogy hatalma további kiterjesztését elősegítő jogi környezetet teremtsen, de nem riad vissza a politikai gyilkosságoktól sem. Ha pedig képviselői úgy látják szükségesnek, politikai elégedetlenséget szítanak különböző államokban, rendszereket buktatnak meg.
Segédcsapatok
Nem csoda, hogy kevesen mernek szembeszegülni a „globális főhatalommal”, a nemzetközi háttérerőkkel, s szép lassan kialakult korunk orwelli „újbeszélje”, amely mindenről szól, csak a lényegről nem. A magyar politikában ezt az újbeszélt használja a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, a Bajnai-féle Együtt és az MSZP. Bizonyos pontokon kitörni igyekszik az LMP. A Jobbik e jelenségkört minden erővel leleplezni próbálja, s mivel ezt szájkosár nélkül teszi, alkalmat szolgáltat arra, hogy rásüssék a szélsőségesség, rasszizmus és az antiszemitizmus bélyegét.
A Fidesz globalizációhoz való viszonyulása nem egységes. A karrierpolitikusok nem érdekeltek a konfliktusban, ők minden bizonnyal jobban örülnének egy simulékonyabb, helyzetelfogadóbb politikának, de egyelőre a párt politikai arcélét elnöke, Orbán Viktor határozza meg. Orbán pedig minden jel szerint tudatosan igyekszik tágítani a kimondhatóság határait. A nemzetközi szalonképességre kínosan ügyelő politikusok közül ő mondta ki elsőként, még 1995-ben, hogy a globalizáció fő Magyarországi segédcsapata, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság lelki és szellemi erejének gyengítésére. Azt is, hogy e párt mögött állók számára Magyarország nem haza, hanem telephely, az MSZP–SZDSZ-kormány „idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll” (idézet a Deák-féle, 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatból), az MSZP és az SZDSZ pedig valójában a nemzetközi nagytőkét és pénztőkét képviseli. Azt a nyíltságot, amelyet David C. Kortenhez, John Perkinshez, Magyarországon Csáth Magdolnához, Bogár Lászlóhoz vagy Varga Istvánhoz hasonlók megengedhetnek maguknak a globalizmus elemzésében, egy kis ország miniszterelnökeként nem vállalhatja fel, de érezni lehet: a szokásos politikusi mellébeszélés helyett Orbán a lényegről igyekszik szólni, és arról mond ki annyit, amennyit az adott helyzetben kimondhatónak ítél. Bizonyára jó adag tudatosság is van abban, hogy legkeményebb beszédeit az utóbbi években éppen Tusványoson tartotta, ahol idén is tabukat döngetett.
Köntörfalazás nélkül mutatott rá arra, hogy a liberális állam képtelen megtartani versenyképességét a harmadik évezredben, hogy a bevándorlás Európa önfelszámolásához vezethet, hogy szükség van a gazdaságpolitikában a nemzeti protekcionizmusra. Rámutatott arra, hogy a politikum és az úgynevezett civil társadalom viszonyát újra kell gondolni, hiszen civil álruhában sok esetben fizetett politikai aktivisták működnek, akik ráadásul idegen érdekek, idegen államok szolgálatában állnak. Külön is nevesítette az elhíresült norvég alapot, amelyről kiderült, hogy a magyarországi szubverzív erőket finanszírozta. Felsorolta a liberális magyar állam mulasztásait, közöttük azt, hogy az állam nem védte meg a közösségi vagyont, hanem azt a nyugat-európai szint alá csökkentette, hogy nem kötelezte a mindenkori kormányt az egész nemzet, s így a határon túli magyarok, illetve a diaszpóra érdekeinek képviseletére, hogy nem akadályozta meg az ország végletekig való eladósítását, a családok „adósrabszolgaságba” taszítását. Orbán szerint a cél itt és most „megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világ-versenyfutásban” elvégre a nemzet „nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell.” Eszmefuttatásának sajátos bájt adott, hogy a nemzetépítő állam szükségességét nem a nemzet mindenek fölérendelt alapértékéből vezette le, hanem egy liberális kategóriából, a versenyképességből s az is, hogy olyan politikusok nyilatkozataira hivatkozva építette fel mondanivalóját, mint például Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke.
A jövő pillérei
Nem meglepő, hogy a nemzetközi globalizmus Magyarországi lerakataként működő hármas tagoltságú baloldal hörög, az újbeszél fordulatait mantrázza, a demokrácia végét vizionálja. Schiffer András, akinek pártja az LMP egyszerre próbál liberális és antiglobalista lenni, többek között azt kérte számon a miniszterelnökön, hogy adós maradt annak részletezésével, mennyiben járult hozzá a Fidesz a magyar liberális állam kiépüléséhez és tevékenységéhez. Schiffernek ebben akár igaza is lehet. Csakhogy ma Orbán Viktornak nem az a feladata, hogy hamut szórjon a fejére pártja vagy akár személyes tévedései miatt az elmúlt két évtizedben, hanem hogy miniszterelnökként megtalálja a legmegfelelőbb válaszokat korunk kihívásaira.
Márpedig az Orbán Viktor által Tusványoson felvázolt elméleti keret alkalmasnak látszik gondolati alapot szolgáltatni a nemzetépítő erők együttműködéséhez, a megfogalmazott válaszok pedig arra, hogy a kormányzati politikai eszmei pillérzetét alkossák. Államférfiúi beszéd volt, s magyarul érző ember, legyen bármelyik párt híve, csak szurkolhat, hogy a következő négy évben sikerüljön e beszédben lefektetett alapelvek mentén politizálni.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Visszhang
Mint az sejthető volt, Orbán Viktor tusványosi beszédének hatalmas visszhangja volt külföldön és belföldön egyaránt. Az expozé talán legtöbbet idézett kifejezése az „illiberális állam”, amibe természetesen azt próbálták magyarázni, hogy ez maga a demokratikus jogállam, és Orbán valójában a demokrácia felszámolását hirdette meg; hogy a fékeknek és ellensúlyoknak üzent hadat; hogy az állampolgári jogok finom szövetét akarja felvagdosni; s hogy a totális állam mellett tette le a garast. Ezt ráadásul némi csúsztatással összekötötték azzal, hogy Orbán beszéde elején megemlítette, lám, mely „illiberális” államok sikeresek: Kína, India, Szingapúr, Törökország, melyek gazdasága a nemzeti protekcionizmus, más szóval a nemzetépítés filozófiája mentén működik.
Még Orbán korábbi hívei között is akadt, aki vélhetően félreértésből, de meglehetősen szélsőséges hangnemben határolódott el a miniszterelnök szavaitól. Elek István, aki az első Fidesz-kormány ideje alatt Orbán egyik főtanácsadója, s a ciklus félidejében alapított Heti Válasz nevű hetilapnak meghatározó alakja volt, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy szerinte Orbán Viktor „csak összefoglalta, hogy épp hol tart. Hogy itt tart, az persze szánalmas, illetve szégyen és gyalázat; hazánknak meg katasztrófa.”
Holott Orbán világosan fogalmazott és teljességgel érthetetlen, hogy például Elek, de nemcsak ő, mit képes kiolvasni a beszédből. Hiszen Elek, és minden ember, aki nem vesztette el józan ítélőképességét, akit nem korlátoznak ideológiai dogmák, aki nem visel pártszabta eszmei szemellenzőt, csak egyetérthet azzal, hogy mi is a baj Orbán szerint a liberális állammal: az, hogy nem védte meg a nemzeti vagyont, hogy nem volt képes megakadályozni az ország és a polgárok eladósítását.
S mit javasol a miniszterelnök? Nem a demokratikus játékszabályok újrarajzolását, hanem egy olyan állam megteremtését, mely versenyképessé igyekszik tenni a magyarságot, mely a magyar nemzetet nem egyének halmazának tekinti, hanem erősítendő közösségnek, mely védi a sajátlagost az idegennel szemben.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mi, hol, mikor?
10. EMI-tábor
Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél.
Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy harc, ami a végső lehet
Ha Orbán Viktor követ akart dobni a politika állóvizébe a tusványosi beszéddel, akkor sikerrel járt. Azóta is erről szól a közéleti polémia, a beszéd kapcsán megszólaltak a különböző politikai erők képviselői belföldön és külföldön egyaránt. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben követel EU-s szankciókat Magyarország ellen, ami eget verő cinizmus, azok után, hogy a „terror” elleni világszintű háború ürügyén az amerikai kormányzat súlyosan korlátozta az emberi jogokat. Lehallgatnak tetszésük szerint bárkit, drónokról vadásznak terroristaként megbélyegzett emberekre, úgy, hogy velük együtt ártatlanok is meghalnak, hogy Guantanamón ítélet nélkül tartanak fogva és kínoznak embereket, hogy demokráciaexport címszó alatt káoszt és anarchiát idéznek elő országok sorában, hogy most a „Majdan-projektbe” fektetett 5 milliárd dollárról ne szóljunk. De hát ilyen a világ.
„Lényeglátó” elméletek
Orbán Viktor kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy tisztában van a kockázatokkal. Külön kiemelendő, hogy a háttérhatalmakra és a Bilderberg-csoportra vonatkozó kérdésre nem a szokásos választ adta – „ugyan kérem, hát ezek összeesküvés-elméletek” –, hanem azt, hogy nem akar a témában nagyon elmélyedni. Minél mélyebbre ereszkedünk ugyanis egy mély kútba, annál inkább megijedünk, s hozzátette: természetes, hogy azoknak az erőknek, amelyek Magyarországon számottevő pozíciókat szereztek meg, nincs ínyükre a kormány magyar szuverenitást erősítő politikája. Egy zárójel erejéig: önmagában az, hogy egy elmélet összeesküvés-elmélet, még semmit nem mond arról, hogy leírja-e a valóságot vagy sem. Mióta a világ világ, a színfalak mögött is zajlottak események, s aki ezeket elemezni kívánta, kénytelen volt „összeesküvés-elméletet” gyártani. Más kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek egy részét intellektuálisan nem lehet komolyan venni, vagy mert egzaltált, magukat lényeglátóknak gondoló emberek találták ki őket, vagy mert a háttérhatalom suttogópropagandájától származnak és azt a célt szolgálják, hogy minden összeesküvés-elméletet kompromittáljanak.
Orbán Viktor beszédéből Magyarországon elsősorban az „illiberális demokrácia” kifejezést emelték ki, nem pedig a nemzetépítő államot. Vélhetően az előbbi mentén látták könnyebbnek megindítani az eszmei támadást. Hack Pétertől Tamás Gáspár Miklóson át a korábbi ciklusban Orbán főtanácsadójaként működő Elek Istvánig a bírálók alighanem készakarva értették félre a miniszterelnököt, és magyarázták úgy beszédét, mintha magával a jogállammal, a demokráciával akarna leszámolni, és olyan világot teremteni, mint amilyet az általa sikeresként említett államok, Kína, India, Törökország és Oroszország lakosai élnek meg nap, mint nap. Holott Orbán világosan megfogalmazta, mit ró fel a liberális demokráciának. Hogy e társadalmi rendszer képtelen volt arra, hogy a mindenkori kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, a nemzeti összetartozás erősítésére kötelezze, hogy nem védte meg a közösségi vagyont, sőt, azt a nemzet önfenntartásához szükséges mérték alá csökkentette, hogy nem védte meg az országot az eladósodástól és a családokat az adósrabszolgaságtól. Mindezeken túl külön passzus szólt az emberi jogokról, a kereszténység és a szabadság értékeinek tiszteletben tartásáról.
Hadüzenet, de minek?
Az általa körvonalazott munkaalapú nemzetépítő államról – amely, ha akarjuk, „illiberális demokráciaként” működik – Orbán nem sokat mondott, de néhány alapelvet leszögezett. Így például azt, hogy a liberalizmus azon elvét, miszerint „mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti” le kell cserélni arra, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. S ezt meg is indokolta: az utóbbi negyed évszázadban a magyar lakosság azt tapasztalhatta, hogy mindig az erősebb mondta meg, kinek a szabadsága sérül. „Folyamatosan azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Nem valami elvont igazságosság elve szerint dőlnek el az egymás kölcsönös szabadságának elismeréséből fakadó konfliktusok, hanem az történik, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben.” Mindebből sok minden következhet, de az aligha, hogy Orbán Viktor a „fékeknek és egyensúlyoknak” üzent hadat, hogy totális államot akarna építeni.
Igazságtétel
Erdélyben mást kérnek számon Orbán Viktoron. Van, akinek az a problémája, hogy a beszéd nem rólunk, erdélyi magyarokról szólt, holott sokan a magyar miniszterelnöktől várják a megváltást. Ehhez képest a beszéd rólunk is szólt, hiszen a nemzetépítő állam értelemszerűen az egész magyarság érdekeit szolgálja, az egész Kárpát-medencei magyar közösséget szeretné versenyképessé tenni. Másrészt beszéde elején a miniszterelnök utalt a 2004-es népszavazásra, és úgy ítélte meg: az a tény, hogy a határon túli, s ezen belül zömmel az erdélyi magyarok szavazatainak köszönhetően elnyert mandátummal lett meg a kormány kétharmados többsége, egyfajta igazságtételt jelent.
Volt, aki átírta az Orbán beszédet román kontextusra, és azt olvasta ki belőle, hogy egy ilyen beszéd fenyegető a magyarság számára. Nos, a helyzet az, hogy a román politika meghirdetés nélkül nemzetépítő államként működik Erdély román megszállása óta, mi több, nemcsak illiberális, de az emberi jogokat súlyosan sértő államként. Az elnyomó román hatalom meg sem várta, hogy a békeszerződés Romániának ítélje Erdélyt vagy annak egy részét, már feleskette a román államra a magyar elöljáróság arra hajlandó tagjait. Aztán végigrabolta Magyarországot, bevezette a botbüntetést a kollektív megalázás nyilvánvaló szándékával, majd Trianon után alkotmányos szinten rögzítette a homogén egységes nemzetállam koncepcióját egy olyan országban, amelynek területén akkor legalább három, a nemzeti lét teljes vertikumát megszervezni és magát igazgatni képes közösség élt.
Azóta is e célprogram jegyében cselekszik. Sajátos, hogy egy erdélyi magyar tollforgatónak azzal van problémája, hogy a magyar miniszterelnök támogatni, szervezni akarja a magyar közösséget, illetve a magyar államot a magyar érdekek kifejezőjévé és szolgálójává akarja tenni s nem azzal, hogy a román hatalom naponta súlyosan csorbítja az erdélyi magyarság jogait. Mert a tények ezek: Magyarországon Orbán Viktor vezetése alatt nem tudunk arról, hogy az állam részéről jogsérelem érte volna bármely kisebbséget, míg a Ponta-kormány etnosoviniszta kurzusa a Ceauşescu-rendszert idézi a Wass Albert-könyvek elkobzásával, a Wass Albert-szobrok és a székely zászlók elleni hadjárattal, a bíróság politikai célra való használatával és még sorolhatnánk. Képzeljük el, mi lenne, ha Magyarországon a helyi szlovák, román, sváb, zsidó vagy cigány kisebbség valamely tagja által magánterületen felállított szobrot távolítaná el a magyar karhatalom. Vagy rendőrök koboznának el ezen kisebbségek tagjaitól könyveket.
Kinek tálcán, kinek ellenszélben
Egyenként lehetne szétcincálni az Orbán-beszéd bírálóinak állításait, és kimutatni: vagy nem értették meg a beszédet, vagy csúsztatnak, vagy pedig egyszerűen azzal van problémájuk – ami a 19. század óta evidencia –, hogy az európai államok az európai nemzetek első számú érdekérvényesítő eszközei. Az a nemzet, amely ezt nem ismeri fel, nem meri kimondani és nem mer ennek jegyében cselekedni, versenyhátrányba kerül a többivel szemben. Különösen igaz ez egy olyan országra, mint Magyarország, amely több olyan ország szomszédságában él, ahol nemcsak államszervezési elv a nemzetépítés, de Trianon óta rendszeresen és gátlástalanul megsértik az emberi és polgári jogokat.
Amiben természetesen nem szolgálhatnak modellként számunkra, de abban igen, hogy a 2002 és 2010 között a globális főhatalom, a nemzetközi háttérerők helyi adminisztrációjaként működő államból Szabó Dezső szellemében magyar történelmi műhelyt teremtsünk. Amelyben a magyar sorsot magyar kezek igazgatják a magyar érdekeknek megfelelően. Amit a kisantant államoknak a történelem tálcán kínált, azért a magyarságnak meg kell küzdeni belső és külső, közeli és távoli ellenfelekkel. De ezt a harcot meg kell vívni, mi több, ez a legfontosabb harc, amit meg kell vívni. Mert ez a harc nemcsak a versenyképességünkről, hanem kárpát-medencei jelenlétünkről, megmaradásunkról szól.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pártérdek és nemzetérdek
A gyergyószéki EMI-tábor koncertprogramjának legnagyobb tömeget mozgató eseménye a Kárpátia zenekar koncertje, a borkóstolók előadói közül a legtöbb érdeklődőt évről évre Kaló Imre vonz, miközben mellette más és más borászok szerepelnek, a közéleti műsornak pedig legnagyobb attrakciója évről évre Vona Gábor előadása. Ami nem véletlen.
Az EMI-tábor azokat szólítja meg elsősorban, akik nemzetben gondolkodnak, akik számára a magyarság történelmi sorsalakulása az egyik legfontosabb kérdés az életben. Így nem csoda, hogy a hazafiságot a negyvennyolcas katonanóták nemes és tiszta egyszerszerűségével megéneklő Kárpátia együttes viszi a prímet, és így áll ez a borász szaktudás mellett kivételes retorikai képességekkel megáldott Kaló Imre esetében is, aki a magyar értékteremtés, a nemzeti megmaradás, a hit, a remény és a szeretet igéit hirdeti borkóstolóin. No de hogy kerül ebbe a sorba egy pártelnök egy pártsemleges rendezvényen?
Úgy, hogy a Jobbik nem egy ideológiai párt, ami előny és hátrány egyszerre. A Jobbik azoknak ad politikai otthont, akik egyik oldalról a magyar nemzeti érdekérvényesítést tartják a legfőbb céljuknak, másik oldalról vagy belefáradtak a hivatalos politika szólamaiba, mely a dolgoknak a néven nevezését gyűlöletbeszédnek, antiszemitizmusnak, fasizmusnak, rasszizmusnak, nácizmusnak bélyegzi, vagy egyszerűen irtóznak a köntörfalazástól, a mellébeszéléstől, a kettős beszédtől, a szemforgatástól, a lényegi mondanivaló ránk erőltetett kötelező csomagolásától. És „cukiságkampány” ide vagy oda, a tiszta beszéd műfajában a Jobbik ma is élenjáró – bár a magyar miniszterelnök idei tusnádfürdői beszéde e tekintetben komoly kihívás e pártnak, nem csoda, hogy a globális főhatalom olyan sajtóorgánumai követeltek e beszéd hatására súlyos EU-s szankciókat Magyarország ellen, mint a New York Times és a The Economist.
A Jobbik csoportérdek-mentes nemzetpolitikáját a legtisztábban a határon túli magyarok választójogához való hozzáállása mutatja meg, amit Vona idén is kifejtett. Ennek lényege, hogy a párt attól függetlenül kiáll minden magyar választójoga mellett, hogy ennek esetleg kárvallottja lesz, mint az egyébként történt is az idei választáson. Ennek fényében nem csoda, hogy Vona Gábor az az előadó, akit már előadása előtt megtapsol a közönség.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kommunisták negyed évszázada és most
A történelemfilozófia egyik kulcskérdése: létezik-e történelmi szükségszerűség, és ha igen, milyen mélységig meghatározottak a társadalmi folyamatok s az azokból következő történelmi események. A véletlenek játéka mennyire befolyásolja a makrofolyamatokat, mennyire volt szükségszerű, hogy Magyarország, de nem kis mértékben a román fennhatóság alatt álló államalakulat is elpazarolja a rendszerváltás által tálcán nyújtott, fantasztikusnak tűnő lehetőséget?
Kérdések és legendák
Sejthető volt, hogy az első választások eredményeként akár a magát jobboldalnak, akár a magát baloldalnak nevező erőcsoport kerül a az ország élére, a globális főhatalom kísérletet tesz rá, hogy szűk pórázra kösse az új elitet. A nemzeti oldalon nagy valószínűséggel még évtizedekig vita lesz abban a kérdésben, hogy Antall József mint küldött ember, mint kívülről vezérelt politikus járult-e hozzá az utóbbi évszázad talán legnagyobb esélypazarlásához? Vagy hitt benne, hogy a nemzetet szolgálja a balliberális mainstream programjának elfogadásával: az előző rendszer által felhalmozott államadósság átvállalását, az esztelen és öncélú privatizációt, a magyar érdekek háttérbe szorítását a „térség stabilitása” érdekében. A módszeres esélyelszalasztással jellemezhető antalli nemzetpolitika legszemléletesebb szarvashibája az volt, hogy Magyarország az első között ismerte el Szlovákia szuverenitását ahelyett, hogy kérte volna az új államalakulat és Magyarország határainak megállapítását az etnikai határvonal mentén. De említhetem azt is, amit amolyan városi legendának hittem – míg Kozma Imre atyától mint szemtanútól nem hallottam szélesebb nyilvánosság előtt –, miszerint a posztkommunista ukrán vezetés felajánlotta Magyarországnak Kárpátalja magyarlakta területeinek visszacsatolását. Ami vagy megvalósulhatott volna, vagy nem, de az Antall–Jeszenszky-páros kísérletet sem tett arra, hogy kihasználja e példátlan történelmi lehetőséget.
Az alapkérdésre biztos választ valószínűleg soha nem kapunk, annyi viszont bizonyos, hogy ha Antall megpróbált volna önálló, magyar érdekű politikát folytatni, akkor sem lett volna meg hozzá a hatalma. Kormányának nem kevés őszinte nemzetszolgáló tagja volt, akik közül sokan súlyos bírálatot mondtak utólag a korszak politikájáról, de akadnak olyanok is, akik ma is hisznek egykori elöljárójuk jó szándékában, és az egykori miniszterelnök kétségtelenül szűk mozgásterére hívják fel a figyelmet. Átörökölt egy Kádár-korban szocializálódott kormányzati apparátust, bírói kart, hadsereget, rendőrséget és titkosrendőrséget. Ezekkel önálló nemzetépítő magyar politikát folytatni kőkemény elszántság mellett is igen nehéz lett volna. Utólag azonban úgy tűnik, hogy a szándék sem volt kőkemény. Vagy azért, mert a kormányfő eleve egy külső hatalmi centrum által megszabott küldetést teljesített, vagy mert őszintén hitte, hogy Magyarországnak primér, minden egyéb szempont előtti érdeke minél mélyebben integrálódni az euroatlanti politikai és katonai megastruktúrákba.
Új vezércsillag
Az elmúlt héten rendezett EMI-tábor egyik, a Kommunisták és szekusok 25 éve és most címet viselő panelje témafelvezetésének egyik legfőbb tézise, hogy a rendszerváltás idején Magyarországon és Romániában egy alapvetően ideológiasemleges, a kommunista tanokat legfeljebb saját kiváltságainak eszmei megalapozása és megvédése céljából hirdető elit uralkodott. Egy technokrata elit, amelyet elsősorban a nomenklatúrareflex tartott össze. (A román kommunista vezetés emberi ösztöneiket el nem veszítő tagjai esetében a félelem is közrejátszhatott, de a kommunizmusban való őszinte hit aligha.) Ez az elit olyan helyzetben volt, hogy az új, demokratikusnak mondott játékszabályok között politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálhatta, s így a politikában is esélytöbblettel vehetett részt a továbbiakban. A médiahatalom pedig eleve adott volt.
Mikor megszűnt a Moszkvából vezéreltség, mindkét ország „kommunista” „élcsapata” új vezérlő csillag után nézett, s találta azt meg a globális főhatalomban a New York–Washington–London–Brüsszel-tengely mentén. Nem arról van szó, hogy e politikai elitnek ne lettek volna bolsevik reflexei, hogy tagjainak ne lettek volna kommunista nosztalgiái, arról sem, hogy ezen elitnek ne lett volna valamiféle ideológiailag átszínezett értékrendje. Magyarországon az alapvetően baloldali ideológiai töltés, a nemzet- és vallásellenesség, az anyagelvűség, a vidékellenesség, a hagyományokkal szembeni fenntartások, a társadalommérnöki hevület nagyon is megvolt, de ez tökéletesen összeillett a globális világ előkészítőinek szándékaival: a globalizátorok ugyanezeknek az értékeknek üzentek hadat, ugyanezeket roncsolják módszeresen.
A különbség
A román politikai elit viszont mindmáig át van itatva a pánromán soviniszta nacionalizmussal, továbbá nagymértékben támaszkodott az ortodox egyházra, hiszen az mindig is szimbiózisban működött a politikai hatalommal – nemcsak Romániában. De ez nem akadályozta meg a román vezető politikusokat abban, hogy eladósítsák, ezáltal függővé tegyék újra az országot, átvegyék a privatizációs sokkterápia globalista receptúráját. A nacionalista jelszavakra rezonáló román „nemzeti” elit – amely nemzeti ösztöneit és indíttatásait éli ki az erdélyi magyarság nyomorgatásában – politikai színezettől függetlenül lefeküdt a multiknak. Semmit sem tett azért, hogy a fenntartható fejlődés modelljét alkalmazza az általa vezetett országban, hogy a kis- és középvállalkozásokra építsen, hogy minimalizálja a bérrabszolgák számát, minél több értelmes, alkotó egzisztenciát teremtsen. Pedig ez lenne az igazi nemzeti politika. No persze ehhez jobban kell szeretni a hazát, mint a pénztárcánkat, mint a hatalmat, a velejáró kiváltságokat, s mint a langymeleg biztonságot. A két fő román politikai erő egymással van elfoglalva, vélhetően fel sem merül bennük, hogy ujjat húzzanak a globális világhatalommal.
S ez a nagy különbség Magyarország és Románia között. Orbán Viktor történelemfilozófiai szempontból a globális háttérhatalom forgatókönyvében olyan jelenségnek tűnik fel, mint az Öszvér Aszimov Alapítványában. 1993-ig úgy tűnhetett, hogy Orbán is engedelmes kiszolgálója lesz a pusztító világerőnek. Akkortájt észrevehette, hogy miféle játékok folynak a nagyvilágban, és politikájában 180 fokos fordulatot írt le. Szó sincs róla, hogy valamennyi döntése helyeselhető lenne, hogy ne lennének nemzetpolitikai szempontból nehezen magyarázható lépései. De az egyértelmű – már csak a globális főhatalom által uralt fősodratú nemzetközi média támadásaiból ítélve is –, hogy politikájának vektora a magyar mozgástér szélesítése, amagyar szuverenitás erősítése és a globális iga lazításának irányában mutat.
A 21. század politikájában a fő törésvonal a globális főhatalom, és az általa bedarálni, homogenizálni, lakosságmasszává süllyeszteni szándékozott helyi társadalmak között húzódik. Akiknek érdekképviseletét vagy felvállalja a helyi politikai vezetés, vagy klasszikus komprádor reflexekkel a gyarmatosítók, a globalizátorok oldalára áll. Az utódkommunista elitek ebben a kontextusban meglehetősen egységesen viselkednek: a globális főhatalom oldalára állnak, meg sem kísérlik korábbi utópiáik meghirdetését, megvalósítását még kevésbé. Ez a válasz arra, hogy hol, mit képviseltek kommunisták 25 éve, és mit képviselnek most: a saját klikkérdekeiket egy idegen hatalom szolgálatában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ 25 évét elemezték a szelterszi táborban
Az RMDSZ elmúlt negyedszázadáról szerveztek beszélgetést pénteken, az augusztus 14. és 17. között zajló szelterszi társadalomtudományi táborban. A résztvevő politológusok, szociológusok azt az utat elemezték, amelyet az érdekvédelmi szervezet bejárt a rendszerváltás óta.
Bakk Miklós politológus elmondta, az 1993-as brassói kongresszusig nem volt teljesen egyértelmű, hogy mit is akar az RMDSZ. Ekkor két alternatíva versengett: az egyik a félig párt, félig mozgalom elképzelés volt, a másik az, amit a kongresszuson sikerült végül keresztülvinni, a pluralista felfogást.
Felidézte: a kisebbségépítő koncepciót elsősorban Kántor Zoltán neve fémjelzi, hiszen ő volt, aki nacionalizmuskutatással foglalkozva ki tudta alakítani. Amikor integrálódni kezdett a román pártrendszerbe az RMDSZ, jelent meg az oszloptársadalom modell, később az etno-regionális párt fogalma. Bakk elmondta, fontos megvizsgálni, hogy mi az a sajátosság, mellyel az RMDSZ a román politikai rendszerbe épül be.
A neptuni és az autonomista paradigma
Borbély Zsolt Attila újságíró kifejtette, az egyik oldalon vannak, aki szembenállnak az elnyomó hatalommal, a másikon, akik paktálnak vele, a román hatalomhoz való viszonyban is léteznek a célorientáltak, és azok, akik elfogadják a helyzetet. Az RMDSZ több korszakot élt át, az 1992-es autonómianyilatkozat elfogadás, az 1996-os koalícióra lépés, a 2003-as kongresszus, amikor a belső pluralizmus külsővé vált, például az EMNT megjelenésével. Mint hosszan kifejtette, a neptuni paradigma nem összeegyeztethető az autonomistával.
Székely István Gergő szociológus arról beszélt: egy hipotézis szerint az etnikai pártoknak érdeke, hogy megmaradjon az állam szerkezete, céljuk csak az, hogy hozzáférhessenek a forrásokhoz. Más kisebbségi pártokkal összehasonítva az RMDSZ az egyetlen, amelyik minden irányba rendelkezik koalíciós potenciállal, míg például a bulgáriai törökök pártja szinte csak a baloldallal képes kormányozni, fejtette ki. Feltette a kérdést, ez a szövetség, vagy a román rendszer sajátossága, azt válaszolva erre: véleménye szerint az utóbbiról beszélhetünk.
Kiss: a bukaresti aréna szerepe megnőtt
Kiss Tamás szociológus elmondta, 2000-ben azt mérték, az erdélyi magyarok valamivel több mint fele mondta, hogy az igazi magyar az RMDSZ-re szavaz, ez azonban idővel visszaszorult. Szerinte ha rendszerváltás után kevéssel készítettek volna felmérést, valószínűleg a szavazók kilencven százaléka állítja ezt.
Kifejtette, az etnikai pártokra is racionális elképzelések mentén szavaznak az erdélyi magyarok, ugyanúgy források megszerzésének lehetőségét látják az RMDSZ-re szavazásban, mint ahogy a románok az általuk preferált pártok esetén. Elmondta, az RMDSZ lemondott arról, hogy nemzetközi szintre emelje az erdélyi magyarok problémáit, a bukaresti aréna szerepe azonban megnőtt, a párt mozgalmi jellege így megszűnt, törést okozva ezzel.
Toró Tibor politológus a 2008-2011 közötti parlamenti RMDSZ-es képviselők beszédeit elemezve kimutatta, a magyarok számára fontos ügyeket nem magyar ügyként tálalták, a saját választóinak azonban fenntartották a mi-ők határvonalat, etnicizáltak. Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért tudnak könnyen lenni koalíciós partnerek, szögezte le.
Salat: a magyarság helyzete jobb
El kell mondani, hogy az RMDSZ teljesítményének köszönhetően a magyarság jogi, politikai helyzete Trianon óta jobb, mondta Salat Levente politológus. Hozzátette, mindez ingatag, hiszen mindaz, amit a román állam elfogadott, bármikor visszavonható. Véleménye szerint ez azért van, mert a román politikum nincs meggyőződve a megadott jogok megalapozottságáról, fogalmazott.
Kifejtette, jellemző az etnikai pártokra, hogy az elején identitáspolitikára koncentráltak, hangsúlyosan ellenzékiek, majd felfedezik sajátos koalíciós képességeiket, egyre inkább akarnak részt venni a forráselosztásban, ezért moderálják a kommunikációjukat – ez pedig az RMDSZ-re is jellemző. Egy pártnak nem csak a szavazó mozgósítás fontos funkciója, hanem a szavazótábor nevelése is, bevonása a jövőképzésbe, ezt pedig az RMDSZ elmulasztotta, vagy sikertelenül próbálta meg, kisajátította magának.
„Ma az RMDSZ teljesítményére a legnagyobb veszély a magyar nemzetpolitika. A szövetség letett arról, hogy üzeneteket fogalmazzanak meg az erdélyi magyarság számára, ahogyan pedig az emberek a kettős állampolgárság lehetőségére reagáltak, megmutatja, hogyan értékelik, hogy az RMDSZ elmulasztotta a jövőképzést” – fogalmazott Salat.
Székely: a belső ellenzék fújta le a belső választásokat
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezési főtitkár-helyettese elmondta, 1993-ban felrúgták az egyezményt, hogy az SZKT felel az egyensúly megtartásáért, azt követően „megingott a bizalom”. 1997-ben az RMDSZ belső ellenzéke fújta le a belső választásokat, az pedig, hogy 2003-ban az RMDSZ belső pluralitása külső lett, már 1998-ban meg lett alapozva, miután az akkori oktatási törvény kapcsán nagy botrány tört ki, a szövetség vezetése pedig nem vállalta többé, hogy elfogadja az ellenzéke programját.
„Azt mondták akkor, az emberek egy irányba menetelő élcsapatot akarnak látni, akik nem vitatkoznak, így a választók egyre kisebb hányada találta meg az RMDSZ-ben a saját arcát” – jelentette ki Székely.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Magyar–magyar verseny az elnökválasztáson?
Tizennyolc esztendővel ezelőtt, amikor az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa úgy döntött, hogy a magyar érdekképviseleti szervezet jelöltet indít az államelnök-választáson, sokan felkapták a fejüket. E lépést azon frissiben is sokan kritizálták, akár a jelöltet, hiszen Frunda György – aki jól vitatkozik románul, összehasonlíthatatlanul jobban, mint magyarul – neptuni múltjával és autonómiaellenes fellépéseinek sorozatával alkalmatlan arra, hogy maximalizálja az erdélyi magyarság szavazatait. Arra viszont kiválóan alkalmas volt, hogy 1996-ban megágyazzon a kormányzati szerepvállalásnak, hogy a választói bázis számára elfogadhatóvá tegye e lépést, amivel sikerült az RMDSZ-t máig ható érvénnyel eltéríteni az 1993-ban, Brassóban megfogalmazott autonómiaprogramtól.
Frunda, az ellenjelölt
Egy év telt csak el az 1999-es csíkszeredai Markó-Kincses párharc után, amikor sokak meglepetésére Kincses Elődnek sikerült Markót megszorítania, annak dacára, hogy a küldöttek többsége hivatalból volt jelen, azaz közvetlenül érdekelt volt a Markó-Neptun egységfront politikájának folytatásában. Ismét Frundát indították, ezzel is növelve a szervezeten belüli polarizálódást, valamint a Neptun-lobbi ismertségét és erejét.
2004-ben Markó Béla volt a jelölt, akiről feltételezhető, hogy nagyobb támogatottságot élvez a maga látszólag egyensúlyozó politikájával, mint a labanc oldalon látványosan elkötelezett Frunda. (Látszólag, mondom, mert az elmúlt húsz esztendőben Markó a gyakorlati politika síkján egyáltalán nem egyensúlyozott, hanem a Neptun-lobbit támogatta. A „sokszínűség egysége”, a „belső pluralizmus” legfeljebb szólamok szintjén jelent meg az általa elnökölt szervezetben.)
Ugyanabban az esztendőben alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, amelynek az önkormányzati választásokon való indulását sikerült elgáncsolni, de Székelyföldön a parlamenti választásokon elindult a Népi Akció színeiben, nem kis pánikot okozva az RMDSZ soraiban. Mint később kiderült, nem volt miért izgulni, de az RMDSZ vezetői úgy érezhették, nem kockáztathatnak: ők is az autonómiát és a kettős állampolgárságot tűzték zászlajukra, amit elég nehezen lehetett volna Frundával az élen meghirdetni. Kelemen Hunor 2009-es jelölése a politikus ismertség-indexének növelését szolgálta, nem sokat számított, hogy sokkal kevesebb szavazatot sikerült összegyűjtenie, mint elődeinek.
Új műsor, új férfi
Idén új helyzet látszik kialakulni azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt is ringbe száll – egyelőre aláírásgyűjtési szinten. Ha a pártnak sikerül összegyűjtenie a 200 ezer támogató szignót, akkor Szilágyi Zsolt személyében Kelemennek komoly ellenfele lesz. Az autonomista politikus pályáján nincs törés, „kényes ügyei” sincsenek, remekül verbalizál, több nyelven is kommunikál, kiváló debattőr. Ráadásul az RMDSZ ebben a helyzetben nem alapozhatja arra az EMNP hiteltelenítését célzó kampányát, hogy a magyar szavazatok megoszlásával veszélybe kerül a parlamenti képviselet. (Kedvenc szólamukról persze aligha fognak lemondani, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára már első vonatkozó nyilatkozatában a magyar közösség megosztásától és a magyar szavazóerő felaprózásától óvott. Ugyanakkor a komolyan vétel igényével ez nem lehet az RMDSZ kampány fő üzenete, mint volt 2012-ben.) Mindkét jelölt egyformán esély nélkül indul, s mindkét jelölt indulásának mögöttes célja van. A második fordulóba való bekerüléssel egyikőjüknek sem kell számolnia, arról nem is szólva, hogy magyar ember a belátható jövőben aligha fogja elnyerni a román államelnöki tisztséget.
Kelemen célja vélhetően a választói bázis egyben tartása, a magyar szavazatok felmutatása és az azokkal való sáfárkodás. Szilágyi Zsolt tényleges célja pedig alighanem az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt programját megismertesse a választókkal. Az elnökválasztási küzdelem kiváló alkalom arra, hogy a párt Románia föderalizálásáról szóló elképzelése minél több emberhez eljusson, beleértve a román választókat is. Arra is jó lehetőség, hogy ésszerű érvekkel lebontsunk valamennyit az autonómiával kapcsolatos román aggályokból. Erre mutatott rá Izsák Balázs, az SZNT elnöke is, aki szerint eddig az elnökválasztási kampányok annak ellenére „nem hoztak semmit az autonómiaküzdelemnek”, hogy 1996 óta minden alkalommal volt magyar jelölt.
Pólusok találkozása
Az államelnök választás arra is jó lehetőség lett volna, hogy a két, magát autonomistának valló erő, az EMNP és az MPP összefogjon és külön pólust alkosson. Erre azonban az MPP továbbra sem mutat hajlandóságot. Az a pártvezetés, amely oly harsányan bírálta a 2009-es EMNT-RMDSZ magyar összefogást, 2012-től az autonomista EMNP-vel szemben az RMDSZ-t nevezi a kisebbik rossznak, s következetesen e komprádor szervezettel kokettál. Most is azt hallhattuk tőlük, hogy a magyarság számára tét nélküli ez a mérkőzés, s hogy az EMNP nem fogja tudni összegyűjteni a szükséges aláírásokat. Azt is látni kell azonban, hogy az MPP ma sokkal inkább egy „brand”, egy felfuttatott és a választók egy részének tudatában rögzült márkanév, mintsem élő és működő szervezet. Ami érthető: e közösség arra szerveződött, hogy az erdélyi magyar politikai palettán az önálló magyar érdekeket, egy jövőt ígérő politikai programot, a háromszintű autonómiát képviselje. Két éve viszont a pártvezetés – nehezen behatárolható motivációk által vezérelten – ahhoz az RMDSZ-hez dörgölőzik, amely az autonómia-programot tizennyolc esztendeje jó mélyre elásta, s kizárólag konjunkturális célokkal, a választói bázis mozgósítását katalizálandó vette elő időnként. Ahhoz az RMDSZ-hez, mely 1993-ban vette kétéves határidővel programba az autonómiastatútumok megfogalmazását, de most, több mint húsz esztendővel a brassói kongresszus után is adós vele. Érthető, hogy a párton belül zavarodottság uralkodik, hiszen a pártvezetés a talán legfontosabb motiváló erőt tagadja meg a középgárdától: hogy büszkék lehessenek szervezetükre, következetességükre, hajlíthatatlanságukra, kérlelhetetlen autonómiapártiságukra.
Úgy áll hát a helyzet, hogy a néppárt ismét csak saját magára számíthat, partnerszervezetei, az EMNT és az SZNT mellett. Ezzel együtt helyes lépés volt, hogy a párt nem hagyta ki az alkalmat programjának ismertebbé tételére és elfogadtatására. A román elnökválasztás lehetőséget biztosít a „nemes küzdelemre”, ahogy Szilágyi Zsolt fogalmazott, arra, hogy minden magyar lelkiismerete szerint, nyugodt lélekkel választhasson a helyzetelfogadó és a helyzetteremtő, a követő és a céltételező politika, a tüneti kezelés és a gyökeres megoldás között.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kézdiszentléleki lincselésen innen és túl
A klasszikus demokráciaelmélet szerint a társadalmi problémák megoldásának alapvető sémája, hogy ezek előbb közbeszéd tárgyává válnak, majd a politika közvetítő mechanizmusain keresztül becsatornázódnak – konkrétan a pártok, mozgalmak vagy civil egyesületek felkarolják őket –, majd politikai vitát követően kormányzati, netán parlamenti döntéshozás útján nyernek megoldást. Habár az elméletet részben már cáfolták (Pokol Béla például érdekes esszét írt A társadalmi problémák tündöklése és bukása címmel), egyes esetekben bizony elkerülhetetlen a társadalmi problémákról való nyílt beszéd ahhoz, hogy eljussunk a megoldáshoz. Ilyen a cigánykérdés, amelyet a politikai szereplők nem alaptalanul elaknásított területnek tekintenek, és ennek megfelelően ritkán mondják ki őszinte véleményüket.
A jéghegy csúcsa
A cigányokat a fősodratú európai médiában illik szegénysorba süllyedt rétegként, a többségi társadalom diszkriminációjának kitett közösségként, alapvetően áldozatszerepben feltüntetni. Annak megfelelően az olyan esetek, amikor a cigányokat bármiféle bántódás éri a többségi társadalom részéről, hatalmas médianyilvánosságot kap, míg ha a cigányok vernek meg, aláznak meg, kínoznak halálra vagy rabolnak ki nem cigány embereket, abból csak ritkán lesz hír. Ami a médiába eljut, az a jéghegy csúcsa: olyan esetek, amelyek valamilyen okból nem seperhetők szőnyeg alá. Ilyen volt az olaszliszkai lincselés, Marian Cozma meggyilkolása, a Hétesi-eset, amikor az ózdi negyed utolsó magyar lakóját, egy 92 éves nénit vertek halálra cigány suhancok, vagy Bándy Kata esete, akinek eltűnése a Facebooknak köszönhetően elhíresült, mielőtt még sorsáról bármit is tudni lehetett volna. Ha minden olyan esetet felsorolnánk, amely bármilyen kis visszhangot kapott a tömegtájékoztatásban, még mindig csak a töredéke lenne azon bűncselekményeknek, amelyeket cigányok követnek el nem cigányok sérelmére.
A kézdiszentléleki lincselés – amely kísértetiesen hasonlít az olaszliszkai esetre – nem hagyhatta érintetlenül az erdélyi nyilvánosságot. A közösségi portálokra és a médiára a zsigeri megközelítés a jellemző, „elkövetőiket” azzal indoktrináltak, hogy a cigányok csak áldozatok lehetnek, ezúttal is a lincselőket kitermelő társadalmi közeget mentegetik, s úgy tesznek, mintha ez az eset nem fordulhatott volna elő száz másik település bármelyikén. Miközben a többség – nem meglepő módon – drasztikus intézkedéseket várna az ügyben, és a felett is szemet hunyna, ha eme intézkedések foganatosítása közben sérülne az ártatlanság vélelme a cigány közösség egyes tagjainak vonatkozásában.
Eljátszott esélyek
Hogy e kérdésben tényleges előrelépés történjen, sok mindenen változtatni kellene. A legfontosabb az lenne, hogy feloldjuk a kérdést a tabuk alól, és ha valaki nyíltan beszél erről az akkut problémáról, ne kelljen attól tartania, hogy holnaptól szélsőséges, rasszista, kirekesztő, s mint ilyen, a társadalom minden eszközzel üldözendő, egzisztenciálisan ellehetetlenítendő tagja. Ebben kétségkívül nagy akadály a cigányok mentegetésére beállt fősodratú európai média, segítségünkre lehet viszont maga a valóság, amiről nem tudomást venni csak ideig-óráig lehet. Másrészt pedig olyan cigány értelmiségiek, mint Forgács István cigány származású cigányügyi szakértő, aki köntörfalazás nélkül beszél a legkényelmetlenebb kérdésekről is.
Rámutat például arra, kiknek „köszönhető” a kérdés tabusítása, hogy 100-150 véleményformáló értelmiségi hosszú időn át meghatározta a közbeszédet cigányügyben. Ők most kénytelenek észrevenni a társadalmi szemléletváltást, hogy az egyszerű emberek saját tapasztalatainak felgyűlésével szemben immár képtelenek eladni hamis sablonjaikat. Hadd idézzük szó szerint: „Valójában olyan ideológiai termékügynökökről van szó, akik soha nem vásárolnák meg a saját terméküket. Maguk sem hisznek abban, amit képviselnek. Nehéz elfogadniuk: amit kínálnak, nem eladható, nincs rá igény. A magyar társadalom előbbre jutását nem ezek a termékek szolgálják.” (Mandula Viktor interjúja a www.hir24.hu portálon, 2014. július 15.)
Kizárólagos önvédelem
Persze az sem mellékes, hogy ezek a termékek jól vagy rosszul csomagolt hazugságok. De nem feltétlenül ezért károsak. Bármily fájó, le kell szögeznünk: elképzelhető olyan helyzet, amikor a hivatalosságoknak a társadalom, a közösség érdekében vissza kell tartaniuk információkat. (Klasszikus eset a pánikhelyzet megelőzése.) Ez esetben azonban csak növelik a bajt a torz információk, a tények egyoldalú szelektálása, a bűnözők mentegetése. Jellemző eset, amikor egyik cigány fiatal megbökött egy másikat egy karddal a buszon, mellesleg önvédelmi helyzetben, s a sajtó rasszizmusról süvöltött, a balliberálisok tüntettek, beindult a szokásos hisztéria, amely csak akkor ült le, amikor kiderült, hogy a támadó és védekező egyaránt cigány. Mintha legalábbis az önvédelem joga csak egyes etnikumokat illetne meg.
Forgács arra is rámutat, hogy nemcsak előítéletekről van szó, hanem utóítéletekről is, amelyek megváltozásához a cigányságnak is változnia kell. „Nem a média alakítja a cigányokról kialakult képet, hanem maguk a cigány emberek. A cigány embereknek kell változniuk ahhoz, hogy meg tudják változtatni maguk körül az elő- és utóítéletes társadalmat.” A szakember életközeli példával illusztrálja mondanivalóját: „Cigány és nem cigány gyerekek összezárva esélyt kapnak arra, hogy megismerjék egymást. De ha a cigány gyerek eljátssza azt az esélyt, hogy őt már iskoláskorban tisztességesnek tartsák, akkor a 12éves osztálytársa nem azért fogja utálni a cigányokat, mert az apjától azt hallja otthon, hanem mert egy héten kétszer veszik el aszendvicsét az iskolában. Ezek elképesztően valós dolgok, több száz településen történnek meg a hét bármelyik napján.”
Antinormák spiráljában
Köztudott, hogy létezik a cigányságnak egy olyan része, amelynek erkölcsi világrendje teljes más, mint a környezetéé, körükben a munka kigúnyolnivaló foglalatosság, míg az élősdiség életforma, a bűnözés virtus, a börtönviseltség presztízs, a nem cigányt meglopni teljesítmény, a kegyetlenségnek kultusza van, az igazságosság, méltányosság, emberiesség pedig ismeretlen fogalmak. Ők azok, akik puszta szórakozásból félig vagy teljesen agyonvernek idős, védekezésképtelen embereket, megerőszakolnak, esetleg meggyilkolnak fiatal nőket, bármilyen élethelyzetben gondolkodás nélkül erőszakhoz folyamodnak.
A szociológusok dolga az lenne a cigányság mentegetése és a bűncselekményeiknek a mélyszegénységgel való hamis magyarázata helyett, hogy felmérjék: ez a mentalitás mennyire elterjedt, milyen mélységű. (Nem kétséges, hogy súlyos igazságtalanság lenne kiterjeszteni e súlyos kórképet az egész cigány etnikumra. Egyetlen életszagú példa ennek alátámasztására: gyöngyöspatai borász barátaim mesélik, hogy egyes cigány falustársaik tisztességesen dolgoznak, őket azonban a többi cigány kipellengérezi, gúnyolja és lenézi. Nos, az ő helyzetük kétségkívül a legrosszabb.) Ugyanakkor életképes javaslatokat kellene tenni a politikum felé arra, hogyan lehet megakadályozni ezen antinormák generációról generációra való átadását. A jogszabályokat pedig szigorítani kellene, s azokat az embereket, akikről lerí, hogy soha nem fognak beilleszkedni a társadalomba – származástól függetlenül – el kell különíteni, életüket úgy megszervezni, hogy hasznot termeljenek, ne élősködjenek tovább a börtönben, a dolgozó emberek nyakán. Mindezt természetesen normasértést követően és jogállami keretek között. Szakítani kell a bűnözőket védő jogalkotással és jogalkalmazással.
Addig kell ezeket a reformokat végrehajtani, amíg egyáltalán van még működőképes állam, amely azokat keresztülviszi. Mert nem nehéz megjósolni, hogy ha minden a jelenlegi trend szerint folytatódik, annak totális anarchia lesz a vége. Mivel a cigányság szaporodási rátája sokkal nagyobb a nem cigány lakosságénál, miközben a foglalkoztatottság e népesség körében finoman szólva alacsony, adott ponton szükségképpen összeomlik a társadalom ellátó rendszere. Egyes vidékeken már most egyszerűen élhetetlen az élet, állandósult a nem cigány lakosság rettegése. „Magyarország a Titanic állapotában van, túl a jégheggyel való találkozáson. Az a kérdés, hogy a 3200 településből mennyi fog megmaradni, ők a hajó utasai. Szombat délután fél öt van, ebben a pillanatban Borsodban 300 cigány fiatal gondolkodik azon, kitől és milyen módon szerzi meg a drogra valót. Sokan biztosan lebeszélik majd magukat a bűncselekményről, de ha csak 3 bekerül másnap a rendőrségi hírekbe, az a teljes magyarországi cigányság megítélését visszaveti” – írja Forgács.
A huszonnegyedik órában vagyunk, de talán még nem késő, hogy a tiszta beszéd és a célirányos, tudatos cselekvés élhető jövőt biztosítson a Kárpát-medencében magyarnak, románnak, cigánynak és minden más etnikai vagy nemzeti közösségnek.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Markó Béla szellemi hozadéka
Ismerve Markó Béla szellemi és közéleti munkásságát, melynek szerves része a tudatosan adagolt nemzeti retorika, egyfajta sajátos politikai perverziónak tűnik, hogy időről időre olyan, nyíltan nemzetellenes, balliberális orgánumokban fejti ki véleményét, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság. Ezek a sajtótermékek a nemzeti értékek és érdekek apropóján végiggúnyolódták, végigfröcsögték az elmúlt 25 évet s bőven kivették részüket az olyan, nettó nemzetárulásnak tekinthető akciókból, mint a státustörvény szétcincálási próbálkozása vagy a 2004-es népszavazáson a határon kívül nemzetrészek elleni kampány.
Számonkérés
No de legyünk jóindulatúak és első menetben feltételezzük azt, hogy Markó megpróbálja érdeklődővé tenni ezen lapok olvasóközönségét a nemzeti gondolatok iránt.
Legutóbbi eszmefuttatása A nemzetállam rémálom címmel jelent meg a ballib sajtó zászlóshajójának, a Népszabadságnak a hasábjain. Mint a cím is sugallja, az írás a nemzetállam ellen irányul, és az RMDSZ-es sikerpropaganda mellett szépen, finoman összemosásra kerül benne a ceauşescui félfeudális („röghözkötöttség”, szabad mozgás akadályozása), soviniszta, nyílt diktatúra, a magyarellenességtől habzó sajátos szlovák demokrácia, s persze a tusványosi orbáni vízió a munkaalapú nemzetépítő államról. Markó pedig számonkéri a következetességet Orbán Viktoron. Mert szerinte nem lehet egyszerre a román nemzetállam ellen beszélni és a magyar nemzetállamot pedig építeni.
Nem tudni, hogy Markó tényleg nem érti, hogy e kettő miért fér meg együtt nagyon is vagy nem akarja érteni. Az első igen lényeges különbség a két ország között az, hogy Magyarország nem többnemzetű állam, hanem jelentős, önálló politikai akarattal rendelkező kisebbség nélküli nemzetállam, azzá tette a trianoni békediktátum.
Háromnemzetű állam
Ezzel szemben Románia létrejöttekor nemcsak, hogy nem volt nemzetállam, mint ahogy az az 1923-as alkotmány inkább céltételezésként, mint tényrögzítésként kimondta, de ekkor Románia háromnemzetű állam volt. Más szóval három olyan nemzet tagjai éltek ebben az államban – románok, magyarok és a szászok –, melyek államalkotó tapasztalattal rendelkeztek, igényük is volt önmaguk kormányzására és képesek is lettek volna erre. Egész pontosan képesek lettek volna ellátni az önálló kulturális, gazdasági és fizikai reprodukció funkcióit a román állam gyámkodása nélkül. Elég lett volna, ha a románság betartja a békediktátum előtt Gyulafehérváron írásban is rögzített ígéreteit. Románia ma is többnemzetű állam. Az Európai Uniónak több olyan ország is tagja, melynek lélekszáma nem éri el az erdélyi magyarságét.
A másik lényeges szempont a nemzeti érdek. Az a fogalom, melyet nem kell magyarázni a Kis-antant államok egyetlen politikusának sem, annál inkább az értetlenkedő anyaországi balliberálisoknak, azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik ott tömörülnek a 168 óra, a Hócipő, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Népszava körül. Meghirdetve vagy sem, de a román politikai elit kőkemény nemzetépítő politikát folytat a magyarság ellenében több mint száz esztendeje. (A trianoni békediktátumhoz nem volt elég az, hogy Károlyiék feltett kézzel várják a színmagyar területekre és színmagyar városokba bevonuló román csapatokat, hogy a saját haderő leszerelésével védekezésképtelenné tegyék az országot, ahhoz kellett a tudatos román nemzeti építkezés, mely jóval Trianon előtt megkezdődött és melynek jegyében a román politikai elit ugrásra készen leste az alkalmat, amikor megkaparinthatja Magyarország minél nagyobb részét. Mert egy pillanatig sem korlátozták igényeiket a románlakta területekre! Ugyan, dehogy! Nekik csalódás volt, hogy nem kapták meg a Tiszántúlt is olyan „ősi román városokkal” mind Debrecin, Bichisciaba és Seghedin.) Ebbe beleértendő természetesen az utóbbi negyed évszázad is, a maga szellemi kulturális terror hangulatával (könyvelkobzás!, de hadd szúrjam ide azt is, hogy mind a 2013-as, mind a 2014-es EMI táborban a román hivatalosságok ideológiai alapon koboztak el pólókat is – uszítónak találták például azt a feliratot, hogy „anyám magyar, apám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), a bíróság politikai eszközként való használatával, a hagymakupolás honfoglalással, a jogos magyar törekvések (pl. Bolyai Egyetem) szisztematikus visszanyesésével. Más kérdés, hogy ennek a 25 esztendőnek a nagyobbik része úgy telt el, hogy a Markó Béla által vezetett, majd az utóbbi években nem kis mértékben fémjelzett szervezet, az RMDSZ, kormányon legitimálta az elnyomó román hatalmat. Mindeközben Magyarországon Markó Béla (bízzunk benne, hogy csak taktikai és nem eszmei) szövetségesei, az MSZP-s, SZDSZ-es társaság leépítette a magyar államot, szétprédálta a közvagyont, amíg lehetett, szabotálni igyekezett minden nemzetpolitikai törekvést. (Jó példa erre az autonómia és a kollektív jogok, ami ellen áskálódtak, amíg csak lehetett kifelé és befelé, elméleti és politikai szinten egyaránt. Olyasmikbe akadtak bele, hogy ezek a jogok nem értelmezhetőek, mert nem határozható meg, hogy kire vonatkoznak. De szabotálni igyekeztek a határokon átívelő magyar integráció programját is.)
Szövetségesi adok-kapok
Most, hogy a magyar választóközönség feleszmélni látszik és másodízben juttatta kétharmados többséghez az Orbán Viktor vezette pártszövetséget, a miniszterelnök azon van, hogy elvi és gyakorlati síkon egyaránt megalapozza a jövő nemzetpolitikáját. Ezt szolgálja a mindennapi politika több mozzanatán túl az Alaptörvény, és ezt hirdette meg a Markó Béla által bírált tusványosi beszéd is.
Markó Béla totális tévedésben van, ha azt hiszi, hogy amennyiben Orbán Viktor elöl jár a „jó példával”, és a Népszabadság valamint az Élet és Irodalom ideológiai üzenetének megfelelően semleges államot épít, afféle liberális éjjeliőr államot, hagyja, hogy a piac, a „láthatatlan kéz” uralkodjon a gazdaságban és a kultúrában, felkarolja a devianciakultuszt, a család helyett az egyénre építi társadalompolitikáját, a térséget gyarmatosítani igyekvő nemzetközi háttérhatalom prédájává teszi az országot, akkor majd enyhül a szlovák, a román, a szerb nemzetállami szorítás. Már miért enyhülne? Ez a politika ugyanolyan katasztrófa-politika lenne, mint Károlyié volt 1918/19-ben, aki megüzente a szomszédoknak, jöhetnek nyugodtan, nem fogunk rájuk fegyvert szegezni.
Nem véletlen, hogy Károlyi szellemi örökösei, akik a vörös gróf politikai hagyatékát felvállalják és ápolják, már a kilencvenes évek elején megfogalmazták azt a külpolitikai paradigmát, mely eszmei vezérlőcsillaguknak is sajátja volt, s amelyből a markói gondolatok is levezethetőek. A Beszélőben Konrád György és társai az antalli hűvös szomszédságpolitikával szemben a „bizalommegelőlegezés” politikáját hirdették meg. Tudom, hihetetlen, hogy önmagát komolyan vevő és komolyan vétetni igyekvő, számon tartott, neves értelmiségiek ezzel jöttek elő, ismerve a Trianon utáni fél évszázad történetét, de ha bárkinek kételye támad, nyugodtan üsse fel kilencvenes évek elejének sajtógyűjteményeit. Ez nem más, mint a felemelt kéz önmegadó, önfeladó politikája, ami később az alapszerződésekben tárgyiasult, amelyeket a magyar érdekek teljes félreseprésével, az érintett magyar közösségek kinyilvánított akarata ellenére fogadtak el.
Persze egy magasabb szintről tekintve nincs semmi meglepő Markó Béla írásában. Markó legkésőbb 2002-ben, amikor hamarabb gratulált a baloldalnak a győzelméhez és vizionált MSZP-SZDSZ kormányt, minthogy az megnyerte volna a választásokat, eljegyezte magát e nemzetellenes erőkkel, s azóta is bennük lát szövetségest önfeladó politikájához. A szövetségesi viszony pedig csakis adok-kapok alapon képzelhető el. Ez a szöveg Markó hozzájárulásaként fogható fel, egyfajta szellemi apportként a határon átívelő háromoldalú (MSZP stb. – PSD – RMDSZ) posztkommunista szövetség fenntartásához.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar pártrendszer polaritása
Annak ellenére, hogy korunkban a lényeges politikai-gazdasági kérdések a háttérben dőlnek el, s a demokratikus ellenőrzöttség alá eső közéleti terület úgy viszonyul a tényleges hatalmi folyamatokhoz, mint a platóni barlanghasonlatban a lekötözött emberek által figyelt árnyak a teljes valósághoz, mégsem értelmetlen a klasszikus politológia egyes kérdésfelvetéseit végigfuttatni a magyar valóságon.
Ilyen például a rendszerváltás utáni magyar politika polaritása, amely a gyakori változások után az utóbbi fél évtizedben stabilizálódni látszik. Jóllehet, az egész magyar politikai elit gúzsba kötve táncol akkor is, ha egy része kormányra kerülve a globalista jármot úgy fogja fel, mint az egyéni- és klikk-érdekérvényesítés kiváló eszközét. Ismerjük a jó öreg Rejtő-poént: „meg lehet magát vesztegetni?”– kérdi az arab csendőr Tuskó Hopkinst, akinek villan a szeme: „Azt próbálja meg! – feleli, majd hozzáteszi: menni fog”. De éppen ezért nem mindegy, hogy kormányra kerül-e ismét az a galeri, amelyik kormányon úgy működött, mint az idegen gyarmatosító hatalom helyi adminisztrációja. Ellenzékben pedig ideológiai muníciót szolgáltatnak a magyar szuverenitás ellenségeinek. (Lásd Tavares-jelentés.) A demokrácia nem kis részben színház, egyes országok esetében majdhogynem teljes mértékben az, ahol sikerült kialakítani egy olyan álparlamentarizmust, amelynek keretében bármelyik párt győz, ugyanazt a globalista főhatalmat szolgálja, a jelek szerint Magyarországon nem tartunk itt.
Utódkommunisták, liberálisok, konzervatívok
1990-ben három pólus mutatkozott: az utódkommunista, a liberális és a konzervatív. Gazdasági szempontból a szociáldemokrata pólus lefedetlen volt, az utódkommunisták, akiket akkor még egyedül az MSZP képviselt, nem sokat törődtek a munkássággal s a szociális ellátórendszerrel. (A Munkáspártot nem számítom e pólushoz, bár utódkommunista párt volt az is, de egy percig sem volt hajlandó az antiimperializmusból feladni, nem állt be az új „gazda” mellé, hanem külföldi szövetségesek és belső társadalmi támogatottság híján elvérzett). A liberális pólust az SZDSZ és a vele akkor még szövetségben működő Fidesz jelenítette meg, a konzervatívot az Antall József által integrált nemzeti kereszténydemokrata koalíció, az MDF–KDNP–FKGP szövetség.
1994-ben minden felfordult, alapvető átrendeződés zajlott le. A posztkommunista pólus gazdagodott az SZDSZ-szel, melynek még az antalli mérsékelt, a globalista főhatalomnak önmagát a kulcskérdésekben (adósságszolgálat, a kommunista politikai bűnözők felelősségre vonása, a nemzeti érdekeket tekintetbe nem vevő privatizáció) alávető politika is túl nemzeti volt. Inkább odavetették saját szavahihetőségüket, s harsány antikommunistákból, az MSZP első számú gyalázóiból átvedlettek koalíciós partnerré egy 54 százalékos MSZP mellett. Vannak, akik ezt anyagi érdekekkel magyarázzák. Jómagam úgy vélem, legalább annyit nyomott a latban az eszmei ideológiai rokonság is, mely elsősorban a nemzetellenességben és a globalizmus kiszolgálásában ragadható meg. Erre utal a Demokratikus Charta megszerveződése, aminek apropója az volt, hogy a globalizmus egyik helyi főemberének, Surányi Györgynek a mandátumát Antall nem hosszabbította meg a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében. A Charta, a nem létező fasiszta veszély elleni népfrontos fellépés hozta ki az MSZP-t a politikai gettóból 1991–92-ben.
A konzervatív póluson megjelent a Fidesz, a Torgyán-vezette, kiszámíthatatlan, követhetetlen Független Kisgazdapárt pedig sokak elemzésében mint fél-pólus jelent meg. Mindenesetre 1994 és 1998 között sokáig úgy nézett ki, hogy a Fidesz-KDNP-MDF, az MSZP-SZDSZ és a Kisgazdapárt a voksok egy-egy harmadával számolhat a választásokon s szükségszerű, hogy ezek közül két erő szövetséget kössön. Mint tudjuk, a Kisgazdapárt és a Fidesz lépett szövetségre úgy, hogy a Fidesz várakozáson felül, a Kisgazdapárt pedig várakozáson alul szerepelt. Bejutott ugyanakkor „fél-pólusnak” 5 százalékkal a MIÉP. Az SZDSZ-MSZP szövetség pedig tartósnak bizonyult, ami nem meglepő, hiszen megvolt az értékrendi átfedés, a közös érdek és a közös külső igazodási pont.
Két oldal közt
2002 és 2010 között kétpólusú volt a magyar politikum: egy oldalon állt az MSZP és hű fegyverhordozója, a támogatottságát következetlenségével teljesen szétprédáló SZDSZ. (Ehhez persze az is szükséges volt, hogy a nemzeti erők Pozsgay Imrétől Szűrös Mátyásig az MSZP-ből kikopjanak és az MSZP nemzetellenességben az SZDSZ-hez soroljon be. Kovács László, Gyurcsány Ferenc, Lendvai Ildikó, Kósáné Kovács Magda, Szabó Zoltán, Szekeres Imre, Szanyi Tibor s hadd ne soroljam tovább, kiválóan alkalmas figurák voltak ehhez és olyan látványos nemzetellenes húzásokhoz, mint a státustörvény megszavazása, majd az annak érvényesítését biztosító Orbán-Năstase egyezség elleni demagóg támadás, a 23 millió román munkavállalóval való fenyegetés vagy a 2004-es népszavazás uszító kampánya.) Másik oldalon a Fidesz, melynek kétes értékű eszmei partnere volt az MDF, mely mára teljes mértékben erodálódott, élpolitikusaik egy része, akik az eredeti eszmeiség megtagadását karrierérdekektől vezérelve követni tudták, most Gyurcsány Ferenc körül tűnnek fel.
Atipikus erőtér
2010-ben változott a helyzet a Jobbik parlamentbe kerülésével. Létrejött egy teljesen új, atipikus hárompólusú rendszer, melynek legerősebb, központi eleme a kormányerők szólamaiban „centrális erőtérként” jelenik meg. E gondolat, mint retorikai motívum már a 2009-es európai parlamenti választás tájékán hallható volt, amikor Orbán a Fideszt és a KDNP-t nevezte a mérsékelt centrális erőknek, ellentétben ellenfeleivel, a baloldali és jobboldali „szélsőségesekkel”. A szélsőségesség vádja persze nem állja meg a helyét, hiszen egyetlen politikai erő sem kívánja a demokratikus berendezkedést valamilyen diktatórikus rezsimmel felváltani, s az erőszak sem jelenik meg egyetlen párt retorikájában sem (a politikai szélsőségességnek e két alapvető ismertetőjegye van), de annyi biztos, hogy a választók széles tömegei számára ez egy jól fogyasztható megfogalmazás. Tény az, hogy van egy nemzeti radikális pólus, amit az utóbbi félévtizedben 15–20 százalékos támogatottságot magáénak tudó Jobbik jelenít meg, amely retorikájában és a magyar sorskérdésekre adott megoldási javaslatokat illetően élesen elkülönül a kormányerőktől akkor is, ha vannak lényeges találkozási pontok. A Jobbik akkor lenne zavarban, ha megnyerné a választást, és szembetalálkozna azzal a kérlelhetetlen valósággal, hogy a parlamenti többség nem elég egy ország átprogramozásához. S egy dolog az elvi célrendszer és más az ezer fék, beépített gáncs, nemzetközi kényszerszabta csekély mozgástér, amiben egy szuverenitásának jelentős részétől megfosztott, a multinacionális cégek által nagymértékben uralt kis ország kormánya mozogni tud. (Nem vitatom, hogy egyes területeken valóban változást hoznának, mint például a kulturális finanszírozás esetében. De aziránt erős kétségeim vannak, hogy például az adósságszolgálat frontján vagy autonómiaügyben áttörést tudnának elérni.)
Az MSZP és szatellitpártjainak vonatkozásában felmerül a szélsőségesség problematikája, hiszen ha volt a negyed évszázados legújabbkori magyar demokráciának valós sérülése, akkor az a 2006-os rendőrterror volt, amikor a politikailag befolyásolt rendőrség, bíróság és a sajtó egységfrontjával szemben a megkínzott, megvert, megalázott egyszerű polgárnak nem volt kihez fordulni. De ezzel a politikai erővel sem a potenciális szélsőségesség a fő probléma, hanem az, hogy a globalista gyarmatosítók hazai segéderőiként működnek. Kellő tér hiányában a besorolhatatlan és igen csekély szavazóerőt jelentő LMP-t most nem helyezem el ebben a rendszerben, valójában ők a három pólus mellett egy negyedik „félpólust” jelenítenek meg.
Békés építkezés?
Biztató, hogy a nemzeti erők fokozott térnyerése figyelhető meg az elmúlt két évtizedben. Ha 1994 óta eltelt húsz évet vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy húsz esztendeje a nemzeti erők a leadott voksok felénél kevesebbet mondhattak magukénak, s innen evoluált a helyzet addig, hogy két választáson egymás után a voksok két harmadának örvendhettek.
Visszatérve a magyar jövő szempontjából tényleges veszélyt jelentő pólusra: nem biztos, hogy az álbaloldal jelenlegi szétziláltságából van kiút. Elérte őket az osztódás jelensége, marakodnak a koncon s a megmaradt szavazóerőn. Mindehhez politikai bohózatba illő kalandokba is bemennek, mint amilyen most legutóbb az ismeretlenség homályából előrángatott Falus Ferenc főpolgármesterjelöltté avatása. Falus Medgyessy Péternél is rosszabb kommunikátor, bukása megjósolható.
Magyarán jó esély van arra, hogy a jelenlegi polaritás mentén „befagy” a magyar pártrendszer, és csak kisebb mozgások lesznek középtávon. Ez akár másfél évtized békés nemzeti építkezést is jelenthet.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Via Revolutia aradi szakaszának eseménye
Juhos Gábor koszorúzott a Szabadság-szobornál
A Via Revoluţia mottóval Temesvár és Kolozsvár között meghirdetett, 539 kilométeres maratoni futást vállalt Juhos Gábor tegnap 10 órakor dr. Burián Sándor EMNP-, illetve dr. Borbély Zsolt Attila EMNT-megyei elnökök társaságában koszorút helyezett el a Szabadság-szobornál.
Az eseménnyel, illetve Juhos Gábor felajánlásával kapcsolatban dr. Borbély Zsolt Attila elmondta: határtalan megbecsülés és tisztelet érzése lesz úrrá az emberen Juhos Gábor áldozatvállalása láttán. Maga úgy érzi, ez a civil áldozatvállalás iskolapéldája, amit a maratoni futó a nemzet oltárára helyez. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Juhos Gábor mellett áll törekvésében, megtiszteltetésnek érzi, amiért segíthettek az út megszervezésében, folyamatosan kísérőt rendelhettek mellé, noha a munka oroszlánrésze a maratoni futóé. A Juhos Gáborral készített beszélgetésre visszatérünk.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

„A forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja”
A temesvári forradalom 25. évfordulója tiszteletére megszervezett első rendezvénysorozatra került sor szeptember 14-én, vasárnap: a belvárosi református templomban istentisztelet keretében, majd az erzsébetvárosi temetőben koszorúzással emlékeztek meg Újvárossy Ernő építész, a forradalom első mártírja tragikus halálának évfordulójáról. Vasárnap délután a ’89-es Emlékbizottság az Újvárossy Ernő nevét viselő teremben előadásokat és beszélgetést szervezett a temesvári református gyülekezet 89-es ellenállása témakörében, amelynek előadói Tőkés László, Tolnai István és Balaton Zoltán voltak.
Tőkés László EP-képviselő, a gyülekezet akkori lelkipásztora felidézte Újvárossy Ernő 25 évvel ezelőtti titokzatos eltűnését és máig tisztázatlan halálát, hangsúlyozva: „amely ügynek hősi halottjai vannak, az megszentelődik”. Tőkés László szerint ez a nyilvánvalóan megfélemlítésnek szánt haláleset tudatosította a gyülekezetben, hogy élet-halál harc folyik, de ez a tudat nemhogy eltávolította, elrettentette volna az embereket, hanem egyre duzzadt, erősödött a gyülekezet ellenállása, összezártak Tőkés László körül és megvédték lelkipásztorukat. Ez a nehéz időszak nemcsak az ellenállás, de az építkezés ideje is volt – hiszen a templom akkoriban szűknek bizonyult a gyülekezet számára –, és ennek a folyamatnak volt a vezéralakja volt Újvárossy Ernő.
Tolnai István, aki 1989 előtt a temesvári gyülekezet tagja volt, hiteles dokumentumokkal idézte fel a temesvári református gyülekezet 1986–89 közötti történetét. Tolnai a nyolcvanas években egy szétzilált gyülekezetet talált Temesváron, amelynek lelkipásztora Ceauşescu-kép alatt prédikált a 10-15 templomba járó embernek. Az 1986-ban Désről Temesvárra érkezett Tőkés Lászlónak három év alatt sikerült újjáépíteni, megerősíteni a gyülekezetet, megtölteni a templomot több száz emberrel, a templomba vonzani az ifjúságot, reformátusokat és más vallásúakat. Tolnai István megemlékezett a sorsdöntő pillanatokról: a falurombolás elleni kiállásról, a Dsida-estről, a Tőkés Lászlót eltávolítani próbáló esperesek kiutasításáról, a presbitérium kiállásáról lelkipásztora mellett, a Panoráma műsorban bemutatott interjúról, Újvárossy Ernő eltűnéséről, a presbitériumi gyűlés meghiúsításáról és a testület megszüntetéséről, a Reformáció ünnepén történt eseményekről, a november 2-ai terrortámadásról. „Mindvégig a nyilvánosság, az igazság kimondása fegyverét használatuk, ami felkészületlenül érte a kommunista titkosrendőrséget. Így indult el a temesvári magyar református gyülekezetből a forradalom” – mondta befejezésül Tolnai István.
Balaton Zoltán egykori jó barátja, Újvárossy Ernő építész rendhagyó történetét idézte fel, aki jól szituált kolozsvári családból származott, majd 20 évig élt román környezetben és Temesvárra kerülvén magyarságát, kereszténységét keresve talált a gyülekezetre. „Újvárossy úgy érezte, hogy ennek a közösségnek szüksége van rá, végre hazatalált!” – mondta Balaton Zoltán, aki szerint bizonyos, hogy az építész közvetve vagy közvetlenül gyilkosság áldozata lett. Máig nem szabad tudni, hogyan is halt meg.
Az előadások után Borbély Zsolt politológus beszélt Tőkés László szerepéről, aki nemcsak 1989 előtt, de a rendszerváltás után is szálka volt a román hatalom és a magyarországi baloldal szemében. Az EMNP államelnökjelöltje, Szilágyi Zsolt, aki a Thália diáktársulat és az emlékezetes Dsida-est kapcsán került összeköttetésbe Tőkés Lászlóval, az 1988–89-ben a temesvári magyar diákság körében uralkodó hangulatot idézte fel. Szász Enikő színművésznő arra hívta fel a figyelmet, hogy a református gyülekezettől végleg „ellopják” a forradalmat, ha a többség nyelvén nem teszik közzé az 1989-es események valódi történetét. Tőkés László a Király Károlynak a Románia Csillaga kitüntetés kapcsán írt leveléből idézett, aki arra figyelmeztette a temesvári forradalom hősét: nem a Csillagot, hanem Temesvárt akarják elvenni Tőkés Lászlótól. A beszélgetés befejező részében a temesvári gyülekezet tagjai – Kabai József, Simon József, Gazsó János – idézték fel az 1989 előtti sorsdöntő eseményekkel kapcsolatos emlékeiket.
A Gyülekezeti ellenállás 89-ben című rendezvény végkövetkeztetését Balaton Zoltán fogalmazta meg: a temesvári forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja, ezért minden gyülekezeti tagot felkért, hogy vessék papírra az 1989-es eseményekkel kapcsolatos emlékeiket. Ezekből a visszaemlékezésekből összeállhat a temesvári forradalom igaz, hiteles története.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Magyarellenes történelemhamisítás
A magyarellenes történelemhamisításnak a Kárpát-medencében komoly múltja van, története a Trianon előtti időkre nyúlik vissza. Trianon után nem meglepő módon a környező országok (melyek mindegyike jót harapott ki a történelmi Magyarországból) politikai elitje kiemelten fontos feladatának tekintette ideológiai síkon megteremteni a területrablás alapját és motivációs bázisát. A szláv államokban egyszerűen tagadják a Mohács előtti Magyarország magyar mivoltát és kontinuitását a mai Magyarországgal, a román történelemhamisításokat pedig jó lenne csokorba gyűjteni az államideológiává emelt dákoromán mítosztól, a magyar történelmi személyiségek kisajátításán keresztül, a magyar múlt elhazudásáig. (Ennek volt legutóbb egyik eklatáns példája a kolozsvári vasútállomáson kitett tábla, mely szerint az 1945 előtti állomásfőnökök „ismeretlenek”.)
Sajátos egyezést mutat a magát demokratikusnak nevező magyarországi álbaloldal történelemképe a kisantantbeli államok világszemléletével és értékrendjével. Emlékezhetünk, hogy a cigányok, a bűnözők, a drogosok és a homoszexuálisok esetében az emberi jogokra oly érzékeny SZDSZ és MSZP nem látott problémát a magyarság irányában származási alapon jogfosztó, ma is hatályban levő Beneš-dekrétumokban, sőt Orbán Viktort hibáztatták, mert azokat kifogásolni merte, de emlékezetes Kovács László azon kijelentése is, miszerint a Szabadság-szobor főalakja Nagy-Magyarországot szimbolizálja. (Miközben e szobor felállításakor nem is létezett Nagy-Magyarország, csak Magyarország.) Ez a torz történelemszemlélet ma is hódít e körökben, ez az ideológiai tábor jól tudja, a múlt azé, aki megműveli.
Ami viszont mellbeverő és döbbenetes, az az, hogy a Fidesz regnálásának ötödik esztendejében a Budapesti Történeti Múzeum budavári kiállításának kísérőszövege a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” nevezi Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrát. Ez bizony még a sokat tapasztalt, az illúziókkal rég leszámolt magyarnak is sokkoló. „Szeparatista nacionalizmus”! Mintha legalábbis egy román ideológiai műhely ihlette volna ezt a megfogalmazást. Megérne egy belső vizsgálatot, hogy kinek az elmeszüleménye volt ez a kreténség…
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Statútumok, választások, minőségek
Az elmúlt héten két jelentős bejelentés történt az erdélyi magyar közéletben. Mindkettő a közeljövőnek ugyanahhoz az eseményéhez kapcsolódik: az elnökválasztáshoz. Az RMDSZ közvitára bocsátotta a székelyföldi autonómiastatútumát, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke pedig bejelentette, hogy sikerült összegyűjteni a Szilágyi Zsolt elnökjelölti indulásához szükséges 200 ezer aláírást.
Geocentrikus világkép
Az autonómiastatútum – amellyel kapcsolatban már súlyos bírálatok is elhangzottak – minőségétől függetlenül a kampány része, bár ezt az illetékesek tagadják. Az RMDSZ az 1996-os kampány idején, amelyet a kormányzati szerepvállalás áldásos mivoltára hegyezett ki a választás várható győztesének kilététől függetlenül, teljes mértékben kiemelte kommunikációjából az autonómiát. Csak 2004-ben élt annak mozgósító erejével, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció színeiben indított vele szemben jelölteket.
A téma a kisebbségi törvényen keresztül még évekig a szövetség politikai propagandájának része volt, bár a törvény elbukott a román fél irracionális ellenállásán. Irracionális, mondom, hiszen az etnokratikus, homogenizáló, centralista, etatista román érdek is azt diktálta volna, hogy a látszatpolitizálás eme szemfényvesztő elemét az RMDSZ-szel közösen emeljék be a román közjogi rendszerbe, s arassák le annak presztízshasznát belföldön és külföldön egyaránt. A szólamokkal ellentétben ugyanis a jogszabály semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel a Kulturális Autonómiatanácsot, lényegében az RMDSZ önbebetonozását szolgálta az erdélyi magyar társadalomban. Mivel a „kulturális autonómia” szerepelt benne címszóként (az érdemi szabályozást a beláthatatlan jövőbe tolva ki), sulykolással sikerült elhitetni a politika iránt érdeklődő magyar közvélemény tekintélyes részével – beleértve egyes konzervatív anyaországi politikusokat is –, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális autonómiáját.
Valamivel jobb a helyzet a tervbe vétel után 21 esztendővel, az 1993-ban megszabott kétéves határidő letelte után 19 esztendővel tető alá hozott statútum esetében. Nem mintha nem lennének vele koncepcionális gondok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervezet szerint a Ceauşescu-féle 1968-as megyésítés által létrehozott területi egységek, Hargita, Kovászna és Maros megye képezi Székelyföldet, mely terület nem azonos a történelmi Székelyfölddel. Az is problematikus, hogy a nyelvoktatást feltétlenül az adott nyelvet anyanyelvként magukénak tudó tanárok által rendezné, vagyis a székelyföldi magyar anyanyelvű román tanároknak át kellene képezniük magukat, vagy mehetnének Erdély más részeibe tanítani. Az sem túl szerencsés szabályozás, hogy azokon a településeken, ahol a cigány lakosság eléri a lélekszám 20 százalékát, a cigány nyelv tanítását is kötelezővé tennék a magyar és a román iskolákban. Tény azonban, hogy a tervezet – a kisebbségi törvénnyel ellentétben – nem luftballon. A benne foglaltak megvalósulásának esetén kétségkívül előrébb tartanánk. Némi arroganciára vall viszont, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumának alapul vétele helyett teljesen új tervezetet alkotott a szövetség. De ez része a sajátos RMDSZ-es gondolkodásnak, amely emlékeztet az évezredekig uralkodó geocentrikus világszemléletre. Eszerint az erdélyi magyarság azonos az RMDSZ-szel: aki az RMDSZ ellen indul, az erdélyi magyarság ellen indul, az RMDSZ maga az erdélyi magyar nemzeti közösség egysége, aki rá szavaz, az egységet erősíti. Ami ugyan fogalmi nonszensz, de választási szlogennek eddig mindig bevált.
Gellert kapott RMDSZ-elképzelés
És már ott is vagyunk a második bejelentésnél. Meglátjuk, elég lesz-e ennyi, ha a román hatóságok indulni engedik Szilágyi Zsoltot. Mert összegyűjtött aláírások ide vagy oda, Románia nem az a hely, ahol ne lehetne elgáncsolni egy jelöltet, aki az egységes nemzetállam tabuját a föderalizmus gondolatának népszerűsítésével döntögeti. Láttunk itt már olyat, hogy legitim, az önkormányzati választásokon demokratikus felhatalmazottságot nyerő szervezet bejegyzését szüntette meg a román állam egyik bírói fóruma egy másik bírói fórum mulasztása miatt, a megválasztott tanácsosokat pedig a szemben álló párt, történetesen az RMDSZ, kizárta a tanácsból.
De induljunk ki abból, hogy két magyar elnökjelölt áll majd a rajthoz. Kelemen Hunor felkötheti a felkötni valót, s aligha alapozhat arra, hogy az egységféltő retorika elég lesz az elsöprő győzelemhez. A nagy kérdés inkább az, hogy a választói bázis veszi-e magának a fáradságot, hogy végiggondolja a két jelölt programját, és voksát adja az egyikre, vagy otthon marad, netán valamelyik román jelöltre szavaz. Annyi biztos, hogy az RMDSZ elképzelése – miszerint Kelemen Hunor összegyűjti a magyar szavazatokat, majd azokat igyekszik átcsoportosítani a magyarellenességét számtalanszor bizonyított Victor Pontához, akivel látványosan együtt kampányol az utóbbi időben – gellert kapott. S az EMNP-nek már csak ezért is érdemes volt belevágni ebbe a kockázatos vállalkozásba.
De ha hozzávesszük ehhez annak a kéznyújtásnyira levő lehetőségét, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar történelemben első ízben kap jelentős médiafelületet egy olyan magyar jelölt, aki az autonómiát (és a föderalizmust) nemcsak a saját bázis mozgósítására használja, hanem megfelelő szakmai színvonalon a román fél irányába is artikulálja, nem kétséges, hogy ez volt a néppárt történetének egyik legjobb lépése.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kis lépésekkel a szakadék fölött
Megkezdődött az elnökválasztási kampány. Ebből az alkalomból a magyar, a székely s az RMDSZ-rendezvényeken most már minden jel szerint kötelező román himnusz elhangzása után Kelemen Hunor megtartotta élete legjobb beszédét. Ha nem vennénk tekintetbe, hogy rajthoz állt az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje, Szilágyi Zsolt is, bizony nem értenénk, miért tartogatta a lényegről szóló mondanivalóját egy tét nélküli mérkőzésre. Mert ez a meccs csak a román államelnöki tisztség szempontjából tét nélküli, elvégre arra mindkét magyar jelölt esélytelen. Egyébként egy rendkívül fontos, Kelemenék szempontjából húsba vágó kérdésről szól: a 2016-os választásról. Arról, hogy lehet-e továbbra is bukaresti paktumpolitikát folytatni az erdélyi magyar választók feje felett, figyelmen kívül hagyva a távlati célokat, lehet-e elbeszélni az autonomista erők mellett, vagy muszáj lesz egyezségre jutni velük. Amit az RMDSZ tényleges csúcsvezetése, a Kelemen mögötti háttérhatalom – amelynek volt ereje az elnök akarata ellenére is kormányon tartani a szövetséget – nagyon nem szeretne.
A lehetséges lehetetlen
Az RMDSZ vezető grémiuma ugyanazt játssza az autonomista táborral, amit a románság a magyarsággal, s amit Szabédi László Jordáky Lajoshoz címzett emlékezetes, sokat idézett levelében úgy fogalmazott meg, hogy „mindent meg kell adni a magyaroknak, amit meg nem adni lehetetlen.” Ha Szilágyi Zsoltnak sikerül Kelemen Hunort megszorítania, netán legyőznie az elnökválasztás során, 2016-ban nehéz lesz fölényeskedni és az RMDSZ-t úgy beállítani, mint egyetlen esélyes magyar szervezetet.
Így válik érthetővé, hogy Kelemen hirtelen olyan dolgokat mondott ki egymással szoros összefüggésben, amire lassan húsz éve várunk. Hogy le kell építeni a tabukat, hogy világos, őszinte párbeszédre van szükség a románság és a magyarság között, hogy az autonómiaprogramot a román fél felé is artikulálni kell. Hogy ne mások mondják példaértékűen a kisebbségi kérdés romániai megoldását, hanem mi magunk, hogy száz esztendős ígéret valóra váltását várjuk a román féltől, amikor síkra szállunk az autonómiáért. Hogy ebben az országban nem albérlők vagyunk, hanem tulajdonosok, hogy nem az adottságokat kell méricskélni, hanem a lehetőségeket számba venni.
Így nyernek értelmet Victor Ponta szavai, aki szerint az autonómia-statútum Kelemen Hunor kampányfogása. Ponta esetében ugyan teljesen esetleges, hogy kijelentéseinek van-e bármi ténybeli alapja, Traian Băsescu politikai hagyatékának a nácikhoz való hasonlítása megmutatta, hogy a magyar baloldalhoz hasonlóan bármire képes, ha retorikai túlzásokról, pontosabban hazug rágalmazó fekete propagandáról van szó. S ezt természetesen nem Băsescu védelmében mondom, aki egyébként a tárgyszerű bírálatra igencsak rászorul.
Prefektusi autonómia
A statútum egyébként nem meglepő módon kiszámítható, prognosztizálható visszhangot keltett román és magyar berkekben egyaránt. Szövegezői egyszerre próbáltak megfelelni az autonómiakövetelő magyarság igényének és az etnokratikus, centralista, magyarellenes román politikai elit ízlésvilágának. Egyik sem sikerült maradéktalanul. Az RMDSZ szakértői olyan tervezetet hoztak össze, amelyet az összromán felháborodás mellett a magyarok sem éreznek magukénak. Amely megismerése után – a Székely Nemzeti Tanács tervezetével ellentétben – aligha nyerné el 200 ezer ember elfogadó egyetértését. Már csak azért sem, mert a tervezetben foglalt terület, a három, Székelyföldet is nagyjából magába foglaló megye, amely az RMDSZ elképzelései szerint az autonóm Székelyföldet alkotná, román többségű, a Székelyföldhöz soha nem tartozott területeket is tartalmaz. Így a magyar többség jelenléte egyáltalán nem lenne annyira masszív és egyértelmű, mint ma Hargita és Kovászna megyében. S miután a tervezet szinte teljhatalmat ad a román kormányt képviselő prefektusnak, csak egyetérthetünk a magyar nemzeti radikalizmussal aligha vádolható Salat Leventével, aki szerint az RMDSZ elképzelésében „végső soron a prefektuson múlik, hogy van-e autonómia vagy nincs, legalábbis a jogszabályalkotással kapcsolatos hatáskörök terén.” Az pedig végképp nonszensz, hogy alkotmánymódosításhoz kössék a tervezet elfogadását, hisz ha van bármiféle értelme egy magyar szempontból ennyire gyenge tervezet benyújtásának, akkor legfeljebb az lehet, hogy az elfogadáshoz ne legyen szükség alkotmánymódosításra.
A román reakciók várhatók voltak, minden politikai erő elutasította az RMDSZ oly puha, a román nemzetállam irányában oly megengedő tervezetét, a minősítések nem sokkal jobbak annál, mint amit tíz esztendeje, a megalakuláskor az SZNT és az EMNT kapott. „Szélsőséges”, „méltatlan”, „kabaréba illő”, „alkotmányellenes”, „provokatív”, „gyűlöletet szító” – íme néhány jelző. Újra bebizonyosodott: nem lehet a neptuni sugárúton menetelve, a román politikai elittel egyezkedve, nyíltan magyarellenes erőkkel paktálva autonómiapolitikát folytatni. Azt csak konfrontáció vállalásával, a nemzetközi fórumokon való kőkemény kiállással, társadalomszervezéssel, messze hangzó tiltakozásokkal lehet. Ha nem jelenünk meg megoldandó problémaként a román politikai horizonton, soha nem vesznek komolyan minket.
Szeletelt elefánt
Több mint húsz éve vette tervbe az RMDSZ a statútum megfogalmazását – a brassói kongresszus által megszabott határidő letelte óta felnőtt egy generáció. Markó Béla azonban képes volt a csíkszeredai kampánynyitón azt állítani: „Megrökönyödhettek, akik 25 éve abból éltek, hogy az RMDSZ-en számon kérték az autonómiát. Most már nem tudják ezt rajtunk számon kérni, mert elkészült a törvénytervezet.”
Nem az a probléma tehát, hogy közel két évtizedet késett egy olyan politikai cselekedet, önépítő lépés, amely csak a magyar politikai akarattól függött, miközben történelemi lehetőségek húztak el mellettünk egymás után, a koszovói nemzetközi rendezéstől Románia EU-csatlakozásáig – utóbbinak feltételt szabhatott volna a magyar diplomácia szövetségben a magyar érdekképviselőettel. Nem. Markó szerint az a probléma, hogy erre egyesek mertek folyamatosan figyelmeztetni, és gyorsan meg lehet vádolni őket azzal, hogy „ebből éltek”. S ki teszi mindezt? Aki 1996 óta abból él, hogy maga alá szervezte a középgárdát, vazallusává tette a civil társadalmat és sajtót, s aki neptuni pályára állította az RMDSZ-t, eljátszva a legfőbb ütőkártyát, az önálló erdélyi magyar külpolitikát, ingyen adva oda azt a bizonyos libát.
Mielőtt túldicsérnénk a hirtelen radikálissá vált Kelemen Hunort, hadd említsük meg azt is, hogy az utóbbi időben megnyilvánulásai nem épp az önálló magyar politizálásról szóltak. Például annak kifejtése, hogy kedvező fejlemény a magyarellenes soviniszta Corina Creþu Európai Bizottságba való jelölése, aki beiktatásával majd átlényegül, és már nem a PSD-t képviselői, és nem is Romániát, hanem az Európai Bizottságot. Finoman szólva aggasztó a skót népszavazással kapcsolatos ama meglátása is, miszerint kedvező a szavazás végeredménye, mert a realitásérzék hiányáról tanúskodik.
De a fentebb dicsért beszédnek is van legalább egy problematikus kitétele, amely nyilván az eddigi politikát hivatott legitimálni, eladni a választóközönségnek. Beszédében Kelemen újracsomagolta a Domokos Géza által fémjelzett „apró lépések politikáját”. Az általa közzétett „dakota mondás” szerint az elefántot szeletenként kell megenni. Nos, válaszképp a dakota mondások Kárpát-medencei elterjesztőjét kell idéznem: „A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

PER, avagy kinek a hasznára közvetítenének az amcsik?
A hírek szerint az USA kormányához közel álló Project on Ethnic Relations (PER) nevű szervezet ismét közvetíteni próbál a román kormányzat és az erdélyi magyarok képviselői között. Eddig három találkozóra került sor, a következőt jövő év februárjára tervezik. Húsz évvel ezelőtt szintén a PER kezdeményezte és szervezte azt a fekete-tengerparti találkozót, amely a későbbiekben Neptun-ügyként vált ismertté.
1993. július 15–16-án az RMDSZ három politikusa – Frunda György szenátor, Tokay György és Borbély László képviselők – meghatalmazás nélkül, titokban részt vett a PER által szervezett neptuni találkozón, és „különalkut” kötött a román hatalom képviselőivel. Ezáltal gyakorlatilag lemondtak az erdélyi magyarság autonómiaigényéről, cserébe néhány, főleg nyelvhasználati jogért. Ami a legfontosabb: ezzel hitelesítették a külföld szemében a magyarellenes román hatalom kisebbségpolitikáját. „A Neptun-ügy nagyon sokat ártott, annak a politikának volt az origója, amely aztán 1996 óta egyeduralkodóvá vált az RMDSZ-ben. Egy olyan helyzetben, amikor Románia az ET-felvétel előtt bizonyítási kényszerben állt, ahelyett, hogy ezt növeltük, kihasználtuk volna, a neptuni tárgyalók alkalmat adtak, hogy az Iliescu-féle, nyíltan magyarellenes hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen, és mindezt egy nevetséges és be sem tartott ígéretcsomag fejében” – összegezte a történet lényegét Borbély Zsolt Attila politológus, aki Neptun-gate címmel írt könyvet a botrányos ügyről.
A paktummal kezdetét vette az a folyamat, amelynek részeként 1996-ban bevették az RMDSZ-t a kormányba – ezzel egyidőben a „szövetség” azonnal fel is adta a külpolitizálás minden lehetőségét –, s ami oda vezetett, hogy két amerikai elnök is azt nyilatkozhatta, hogy Romániában mintaszerűen megoldódott a magyar kérdés.
Nos, húsz esztendő után, most újra bejelentkezett a PER, hogy ismét eljátszaná a közvetítő szerepét. A kérdés: szükség van-e rájuk, illetve az általuk képviselőt, a kettős mérce alkalmazásán alapuló euro-atlanti, ha lehet, minden problémát a szőnyeg alá seprő szemléletre? Tévedés ne essék, román-magyar párbeszédre, különös tekintettel az autonómiatörekvésekre, igenis szükség van/lenne! A két évtizeddel korábbihoz képest azonban, mára jócskán megváltoztak a körülmények. Most elég, ha csak arra utalok, hogy már nem az RMDSZ az erdélyi magyarság érdekeinek egyetlen védelmezője, mellettük ott vannak a többiek – EMNT, SZNT, EMNP –, bár igaz, egyelőre nem parlamenti erőként. S ezt illene a PER-nek, bárkinek figyelembe vennie. Amiként a román hatalom párbeszédet szorgalmazó, arra hajlandó képviselőinek is.
Tekintve, hogy a háttérben ismét felsejlik a nagy kombinátor, Viorel Hrebenciuc alakja, s hogy a PER emberei ismét csak a nekik, illetve megbízóiknak tetsző magyar tárgyalópartnerekkel ülnének egy asztalhoz, nos, mindezekre való tekintettel jó lesz vigyázni! Könnyen meglehet, hogy a PER ezúttal is Románia külföldi megítélésének javításán, mintsem az erdélyi magyarság autonómia-követeléseinek célba juttatásán próbál ügyködni.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Neptun újratöltve?
A neptuni tárgyalás felemlegetését az érintettek és támogatóik előszeretettel nevezik lerágott csontnak, s iróniával próbálják élét venni a megalapozott bírálatnak. Dacára annak, hogy ma már közöttük is akad, aki nyíltan elismeri, hogy az RMDSZ által 1996 óta folytatott politika Neptun szellemében történik. Magyarán: a neptuni tárgyalásról folyó mába nyúló vita valójában a közel két évtizede folytatott RMDSZ politika legfőbb elvi és taktikai kérdéseiről szól.
Kirakat és tényhamisítás
Az emlékezetes tárgyalás óta lassan már több idő eltelt, mint a két világháború között, felnőtt egy egész generáció, így talán nem haszontalan röviden összefoglalni az akkor történteket. Egy amerikai civil szervezet, a Project On Ethnic Relations (PER) kezdeményezésére tárgyalássorozatra került sor a kormányon levő, nyíltan magyarellenes román kommunista utódpárt és az erdélyi magyarság képviselői között. A kezdeményezés – miközben semmi érdemi gesztust nem tett az irányunkban – Románia európai tanácsi felvétele előtt alkalmat adott a hatalomnak arra, hogy kisebbségbarát, demokratikus színben tetszelegjen a Nyugat előtt. A tárgyaláson részt vevő RMDSZ-politikusok, Borbély László, Frunda György és Tokay György partnerek voltak a hamis látszatkeltésben, és nyilvánvaló módon nem képviselőték az RMDSZ autonómia-követeléseit. Belső források szerint a tárgyalás tényleges tétje az RMDSZ 1996-os kormányba emelése volt, ami később meg is történt, igaz, a másik politikai garnitúra oldalán.
Bármiről is tárgyaltak 1993 tavaszán Gerzenseeben és ugyanazon év júliusában Neptunban, súlyosan sértette az erdélyi magyarság érdekeit. Akárcsak az, hogy a világsajtóban több híradás is úgy jelenhetett meg a román hatalom engedékenységéről, toleranciájáról, hogy annak semmiféle valós alapja nem volt. Elég, ha csak a szalagcímeket említjük, annál is inkább, hogy a legtöbb emberben csak azok maradnak meg: „Románia kezdeményező lépéseket tesz a magyar kisebbség felé” (David B. Ottoway, Washington Post, 1993. április 3.); „Románok és magyarok építik a kölcsönös bizalmat” (David Binder, New York Times, 1993. július 20.). (Mindkét írás teljes fordítása olvasható a tavaly kiadott A Neptun-gate című kötetben.) Tőkés László Az RMDSZ PERe című írásában csokorba gyűjtötte a nemzetközi sajtóban a Neptun nevével fémjelzett tárgyalássorozat kapcsán megjelent híradásokat. Hadd idézzünk néhány részletet annak érzékeltetésére, mennyire jól jött a román hatalomnak a neptuni trió aktív közreműködésével biztosított ingyenreklám: „Az etnikai feszültségek enyhítése” (Plain Dealer) „a nagy létszámú romániai magyar kisebbség sorsán javítani hivatott, meglepetést jelentő egyezség született Neptunon” (George Stein, München); „A románok és a magyar kisebbség megegyezett a jogok kiszélesítésében”; „A hivatalosságok beleegyeztek a kisebbségi jogok javításába” (New York Times). Utóbbi még súlyosabb tényhamisítás.
Befeketítők
Miközben a neptuniak nem képviselőték az RMDSZ hivatalos programjának legfőbb követelését, megengedték maguknak, hogy befeketítsék és rágalmazzák a következetes autonomistákat. Cikkében David B. Ottoway idézi Tokay Györgyöt, aki így szólt Tőkés Lászlóról: „Tőkés pap, biblikusan gondolkozik és néha apokaliptikus látomásai vannak. Hibázik.” Az eltelt húsz év alatt négyszázezer lélekkel lettünk kevesebben. Hogy is állunk az apokaliptikus látomásokkal? Sajnos inkább Kasszandrát kellene emlegetnünk Tőkés László „látomásai” kapcsán. Ahogy egy székely híve másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazta egy fórumon: „Tőkés Lászlónak soha nincs igaza, neki mindig csak igaza volt”. Közösségünk negyedének eltűnéséről beszélünk, tíz közepes székelyföldi város lakosságáról.
Az RMDSZ hivatalos politikája azóta is változatlan. Kifelé kormányzati szinten vagy protokollumok útján hitelesíti a román hatalmat, Markó Béla által is elismerten feladva az önálló külpolitikát, aktívan segédkezve a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának terjesztéséhez. Ez a politika – miként Markó Béla rámutatott tavalyi Élet és Irodalombeli esszéjében – valóban összeegyeztethetetlen a Székelyek Nagy Menetelésével. Ez a politika az autonómiát csak hivatkozási alapként használja, és mellőzi a nyomáskifejtő konfrontatív eszközöket. Ily módon a lényeget, a sorsunkat alapvetően befolyásoló, az önrendelkezést és autonómiát illető kérdések szükségszerűen kudarcra vannak ítélve.
Vissza a kezdetekhez
A PER ismét aktivizálódni készül a román–magyar viszony kezelésében. Már nyugdíjba vonult vezetője, Allen Kassof elismerte, a húsz év alatt elért eredmények gyakorlatba ültetésével gond van és „többre van szükség”. Mindez mérsékelt reményekre jogosít fel. Most más a helyzet, mint 1993-ban. Most a tárgyalásokon lényegében nincs mit veszítenünk, a román hatalmi rendszer stabilizálódott, külpolitikai síkon elérte, amit akart, elnyerte a magyarság támogatását az unióba való belépéshez, nemzetközi szinten már a kommunista utódpártot sem tekintik szalonképtelennek, világhatalmi tényezők visszhangozzák a román propagandaszólamokat a hazai kisebbségpolitika toleranciájáról és mintaértékéről. Nincs mit veszítenünk, hiszen az, ami Neptunban botrány volt – a hamis látszatteremtés, a román nemzetstratégiai érdekek kiszolgálása –, lassan két évtizede hivatalos RMDSZ-politikának számít. Ezen rontani már nem lehet.
Viszont nyerhetünk. Sőt, lehetne e tárgyalás akár fordulópont is az erdélyi magyar érdekképviselőetben, ha az RMDSZ vezetői úgy döntenének, hogy a továbbiakban a közösségi érdekek képezik politikájuk zsinórmértékét, nem pedig a klikkérdek. Nem kétséges: kevés erre az esély. De akinek tényleges célja az autonómia kivívása, mindenkoron kötelessége felmutatni a követendő utat. No meg a hajlandóságot arra, hogy még az autonómia ügyét megszámlálhatatlan alkalommal eláruló RMDSZ-szel is készek a magyar érdekek mentén történő, elvi alapú együttműködésre. Ha Kelemen Hunor komolyan gondolta mindazt, amit kampánynyitó beszédében mondott, ha az RMDSZ tényleges célja a háromszintű autonómia megteremtése, akár tabudöntögetés árán – mert, ugyebár, „tulajdonosai vagyunk ennek az országnak és nem albérlői” –, itt az alkalom ennek bizonyítására. Hic Rodos, hic salta!
A tárgyalások érdemi voltához viszont elengedhetetlen, hogy a magyar delegáció a teljes erdélyi magyar közösséget képviselője. Ehhez össze kellene hívni az erdélyi magyar egyeztető kerekasztalt, konzultálni kell az erdélyi magyar egyházakkal is. Ki kell alakítani a közös magyar álláspontot az autonómia ügyében, és azt következetesen képviselőni a készülő tárgyalásokon.
Az RMDSZ és a kormányerők tárgyalásához nincs szükség a PER-re, Neptunban olyan jól összemelegedtek az illetékesek, hogy az elmúlt húsz évben jószerivel el sem engedték egymás kezét. A neptuni hármak a maguk oldalára állították a korábban az egyensúlyozás látszatára még ügyelő Markó Bélát, és 1996 késő ősze óta együtt diktálják az irányt. Érdekes fordulata lenne a sorsnak, ha ott érne véget e szomorú korszak, ahol kezdődött: Neptunban.
Csak ügyszeretet, következetesség, s az adott szó betartása kellene hozzá.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kollektív szégyen: nincs feloldozás
Sokan elemezték már a legkülönbözőbb szempontokból a kommunista rendszer embertelenségét. Érdekes lenne egy társadalmi rétegekre lebontott közvélemény-kutatást készíteni azok körében, akiknek tisztánlátását nem homályosítja el a múlt rendszer iránti nosztalgia. Vélelmezhető, hogy a munkásság és az agrárproletariátus elsősorban a nincstelenséget emelné ki, míg a középosztály és az értelmiség a mozgásszabadság korlátozását, a szólásszabadság teljes hiányát. Bizonyára akadna olyan válaszadó is, aki szerint a rendszer legvérforralóbb, legfelháborítóbb sajátossága az volt, hogy kikényszerítette önnön megünneplését, miközben a nomenklatúra, a legfelső pártvezetés, a titkosrendőrség tudta, hogy az ünneplés nem őszinte. „Mi tudjuk, hogy te tudod, hogy mi tudjuk, hogy valójában mi a helyzet.” Jól példázza a mechanizmust az egykorú vicc. Az egyik nyugati országvezető elnök találkozik Nicolae Ceauşescuval Bukarestben, a tömegben egy ember azt mormolja maga elé: „Nézd, kivel fog kezet ez a disznó.” Beviszik, nekiállnak megdolgozni, a szerencsétlen ember felkiált: „Miért vernek, én csak annyit mondtam, hogy kivel fog kezet ez a disznó, mármint a kapitalista-imperialista világ disznója a mi országunk hős vezetőjével.” Mire a szekusok: „Hagyjad csak, tudjuk mi, hogy ki a disznó.” És tovább verik.
Diktátum és békeszerződés
Mi más juthatna eszünkbe annak a törvényi szabályozásnak az elfogadásáról, amely minden helységben kötelezővé teszi, hogy utcát nevezzenek el 1918. december elsejéről, és elrendeli az esemény évfordulójának kötelező ünneplését? A cél nyilvánvaló: a magyarság megalázása.
A román politikai elit közvetlenül a rendszerváltás után úgy döntött: nem december 22-e, a Ceauşescu-rezsim bukásának napja lesz a román nemzeti ünnep, hanem december elseje – a második világháborús román pálfordulás dátuma, augusztus 23. helyett, amit a kommunista rezsim magának igyekezett kisajátítani. A magyarság vezetői abba kapaszkodva, hogy 1918-ban a román fél ígéretet tett Erdély történelmi nemzetei önkormányzásának biztosítására, nem tiltakozott, elfogadta a helyzetet, annak dacára, hogy eme ígéretek teljesítésére a román fél soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Sőt, nemcsak, hogy nem biztosította a magyarság autonómiájának lehetőségét, de megfosztotta iskoláinak, egyetemeinek, birtokainak nagy részétől, nem is szólva a fizikai és pszichikai terrorról, amelyet már a békeszerződés előtt bevezetett.
Az elfogadásban minden bizonnyal jelentős szerepet játszott, hogy az RMDSZ akkori elnöke, Domokos Géza a románság meggyőzését tartotta a legfontosabbnak, miszerint az erdélyi magyarság és annak képviselője, az RMDSZ nem irredenta, nem kíván revíziót, nem akar újra magyar világot Erdélyben. Ennek érdekében nem riadt vissza a masszív történelemhamisítástól sem. Az 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában, illetve ugyanezen tárgykörben elmondott parlamenti beszédében a mindkét fél által igényelt, majd elfogadott és végrehajtott nemzetközi döntőbíráskodás egyetemen tanítható iskolapéldáját, a bécsi döntést igazságtalannak, erőszakosnak, önkényesnek, s a román propagandának és a román elvárásoknak megfelelően „diktátumnak” nevezte. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a trianoni békediktátum számára „békeszerződés” volt, amely „szentesítette” a román népnek a közös, egységes állam megteremtésére irányuló törekvéseit. Aligha volt elképzelhető ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ elhatárolódjon december elseje román nemzeti ünneppé nyilvánításától, és bejelentse, hogy a szervezet bojkottálni fogja azt.
A magyarság önmérsékletét, önkorlátozását a román fél nem tisztelte, sőt, miután az első hivatalos ünnepen, Gyulafehérváron maga a miniszterelnök, Petre Roman vezényelte a gyűlölettől habzó, vezetőink felakasztását követelő kórust, újabb és újabb rituális megalázást eszelt ki. Ennek két csúcsa a csíkszeredai központi ünnepség, valamint a budapesti Kempinsky-szállóbeli miniszterelnöki koccintás volt az RMDSZ frakcióvezetőinek, Verestóy Attilának és Kelemen Atillának jelenlétében. A sort a 2010-es „ünnep” folytatta volna, amikor nyilvánvaló módon a fél évvel korábban hivatalba lépett Orbán-kormányt provokálva, annak tűrőképességét tesztelve a román diplomácia a budapesti magyar Nemzeti Színházat szemelte ki az ünnepség helyszínéül, a nemzeti erők azonban szerencsére megakadályozták a magyarság újabb szimbolikus lelki megtiprását.
Kölcsönös ünneptisztelet
Az egészben nem az a legtragikusabb, hogy a románság újabb offenzívát hirdetett a magyar otthonosságérzet, a magyar önkép és világlátás ellen. Sokkal inkább az, hogy nem akadt egyetlen RMDSZ-es képviselő sem, aki ellene szavazott volna. Ez magyar szempontból nemzetárulás. Sőt, ketten – Seres Dénes és Erdei Dolóczki István képviselők – igennel voksoltak, érdemes felírni őket a magyarság történelmi szégyentáblájára. Erdei arra hivatkozik, hogy nem tudta, miről szavaznak, Seres rosszabb eset. Neki, mint mondta, nincs kifogása a törvény ellen, tiszteletben tartja más nemzetek ünnepeit, és azért nyomott igen gombot, mert azt hitte, hogy az általa „kicsit durvának” tartott utcaátkeresztelési előírás nincs már a jogszabályban. Elképzelhető ennél szánalmasabb önmentegetés?
Miről van hát itt szó? Tiszteletben tartjuk egymás ünnepét, vagy a románság örömét leli abban, hogy az ünnep kapcsán megalázhatja a mi nemzeti büszkeségünket? Akkor beszélhetnénk kölcsönös ünneptiszteletről, ha augusztus 30-át, amikor Észak-Erdély visszatéréséről döntöttek Bécsben, kineveznénk az erdélyi magyar nemzeti közösség ünnepének, a románok pedig velünk ünnepelnék e napot. Mivel ez aligha lehetséges, meg kellene hagyni mindkét közösséget a maga örömével és fájdalmával. Domokos Géza szégyenletes állásfoglalását menti valamelyest, hogy az elnök a fél évvel korábbi marosvásárhelyi véres események megismétlődésétől rettegett. De a mai nemzetárulóknak miféle mentségük lehet?
Kármérce
A tájba simuló, helyzetelfogadó, kollaboráns oldalon minden bizonnyal azzal nyugtatják majd magukat, hogy az eszmefuttatás a kampány része, és pártszempontok által diktált. Nos, messze nem így van. A kampányban az ellenfelet alapjáraton, megalapozottan bírálni kétségkívül jóleső érzés, hasonló elégtételt érezhet a bokszoló, amikor bevisz az ellenfelének egy jobb-egyenest. E sorokat leírni viszont egyáltalán nem öröm, hanem mérhetetlen szomorúság. Bármennyire is eltávolodott az RMDSZ csúcsvezetése a magyar érdekek képviselőetétől és a választóitól, akárhányszor kihagyott történelmi helyzeteket számításból vagy politikai gyávaságból, bármennyire is román zsákmánypárttá tette a magyar nemzeti önkormányzatnak megálmodott szövetséget, a legutóbbi választásokon 380656 sorstársunk szavazatát szerezte meg, nevében hordja a magyar megnevezést és világszerte nagyon sokan, magyarok és nem magyarok vele azonosítják az erdélyi magyarságot. Egy ilyen gesztus az erdélyi magyar emberek arculcsapása, amely akkor is szégyenérzetet indukál bennük, ha semmi közük az RMDSZ-hez. Sőt, akkor is, haaz a törekvésük, hogy az RMDSZ komprádorpolitikáját hiteles, magyar érdekű politikával váltsák fel. Horn Gyula kijelentése arról, hogy ő nem tizenötmillió magyar, hanem tíz és félmillió magyar állampolgár miniszterelnöke, a magyar–román alapszerződésnek a magyar szempontok félresöprésével való megkötése, Gyurcsány Ferencnek és kormányának uszítása a határon túli magyarok ellen a 2004-es népszavazás alkalmával akkor is közös nemzeti szégyen, ha a nemzet jobbik része ebben nem bűnös. Hogy magyar részről egyetlen ellenszavazat sem tiltakozott a törvényi szinten rögzített szisztematikus megalázásunk ellen, maga a kollektív szégyen, ami alól nincs feloldozás. A kár jóval nagyobb, mint az a potenciális haszon, hogy az RMDSZ-es álképviselőet valós természete ismét lelepleződött
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A jó választás szabadsága
A hétvégén több kérdés is eldől a romániai államfőválasztáson. Az ország politika iránt érdeklődő lakossága vélhetően elsősorban arra kíváncsi, hogy a bő tucatnyi jelölt közül melyik kettő kerül be a második fordulóba. A közvéleménykutatásokat nézve jó esély mutatkozik rá, hogy e két jelölt Victor Ponta és Klaus Johannis legyen. Ebben az esetben a következő kérdés az, hogy beleszalad-e az RMDSZ az újabb pofonba e témakörben. A Traian Băsescu leköszönő államfő ellen irányuló, posztkommunista erőket támogató kampányolás már két ízben csődöt mondott, s most is vélelmezhető, hogy az erdélyi magyarok nagy része több okból is inkább rokonszenvezik Klaus Johannisszal, mint az RMDSZ által látványosan támogatott Victor Pontával, aki magyar kérdésben már nem egyszer kimutatta a foga fehérjét.
Pofozkodás helyett
A másik kérdés, ami inkább bennünket, magyarokat érint, hogy mennyire sikerül megmozgatni az RMDSZ és az EMNP jelöltjeinek a magyar lakosságot. A számok azt mutatják, hogy a személyekre kiélezett verseny mobilizáló is lehet: 2007-ben, amikor az RMDSZ mellett Tőkés László is elindult független jelöltként, többen járultak az urnákhoz, mint 2009-ben vagy 2014-ben. (Tőkés László kapott 176533 szavazatot, az RMDSZ 282929-et, ami összesen 459 462-t tesz ki, szemben a 2009-ben elért 431739 vokssal, illetve a 2014-es 350689 szavazattal.)
Az RMDSZ államfőjelöltjei a választás első fordulójában rendre kevesebb szavazatot kaptak, mint a szövetség szenátusi és képviselőházi listái, s választástól választásra egyre nagyobb volt az abszolút számban mért csökkenés. Frunda György 1996-ban 761411 voksot szerzett, rá négy évre, 2000-ben már elvesztette szavazóinak egytizedét, 696989 szavazatot gyűjtve be. A szavazatcsökkenés üteme gyorsult, Markó Béla államfőjelöltként 2004-ben 533446 szavazatot kapott, ami közel 25 százalékos veszteséget jelent, Kelemen Hunornak 2009-ben ezt is sikerült lényegesen alulmúlni 372764 szavazattal, ami már 30 százalékos veszteséget jelent a négy évvel korábbi eredményhez képest, s kevesebb mint a felét Frunda György 1996-os voksainak. Idén jó esély van a lejtmenet megállítására. Sokan gondolják úgy, hogy ha a két magyar jelölt együttesen összegyűjt 350–400000 szavazatot, már érdemes volt versenyhelyzetet teremteni.
Az is érdekes kérdés, hogy miként oszlanak majd meg a magyar szavazatok olyan helyzetben, amikor nem lehet a parlamentből való kieséssel riogatni, elvégre a második fordulóba egyik jelöltnek sincs esélye bekerülni. Kelemen Hunor láthatóan a negyed évszázad alatt bejáratott logó erejében bízik, kerüli a nyíltszíni vitát. A két jelölt debattőri adottságait ismerve ez nem meglepő. Más kérdés, hogy elég gyenge érv, hogy nem kíván a másik magyar jelölttel „pofozkodni”. Zakariás Zoltán, az EMNP alelnöke találóan mutatott rá, hogy a Székelyföld jövőjével és a területi autonómia részletkérdéseivel foglalkozó elvi vita aligha nevezhető pofozkodásnak. Az sem meggyőző érv, hogy Kelemennek a románokkal van vitatkozni valója, hiszen az 1992. október 25-i Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása óta az a cél, hogy az egész erdélyi magyarság felsorakozhasson egy egységes autonómiakoncepció mögé, márpedig az RMDSZ autonómiastatútuma erre nem alkalmas.
Ami a választási részvételt illeti, nem tudhatjuk, hogy egyáltalán fognak-e annyian szavazni, ahányan a két jelölt aláírásgyűjtő íveit szignálták. Mert sok ember nem utasítja vissza a többnyire fiatal és kedves aláírásgyűjtő polgártársát, ugyanakkor nem veszi magának a fáradságot, hogy előkeresse személyi igazolványát, és elballagjon vele a szavazófülkéig, amikor vasárnap jobb dolga is akad. Azt sem tudhatjuk, hány magyar gondolja úgy, hogy inkább érdemben szól bele a versenybe, és már az első fordulóban az esélyesebbnek vagy szimpatikusabbnak gondolt román jelöltre adja a voksát.
Bízzunk benne, hogy ők lesznek kevesebben. Bármilyen rossz ugyanis a véleményünk az RMDSZ negyed évszázados politikai teljesítményéről, hiba lenne azon örvendezni, hogy a szövetség az idő elteltével egyre kevesebb voksot tud összegyűjteni. S nemcsak azért, mert számszerűen egyre kevesebben vagyunk, az elvándorlás, az asszimiláció és a demográfiai problémák miatt, hanem azért is, mert egyre többen fordulnak el nemcsak az RMDSZ-től, de általában a közélettől, a kiábrándultakat pedig nagyon nehéz visszacsábítani az urnákhoz, politikailag aktivizálni. Nyitott kérdés az is, hogy sikerül-e a föderalizmust, Románia erdélyiesítését ígérő autonomista magyar jelöltnek bármilyen kis mértékben is megmozgatni az erdélyi öntudattal rendelkező románságot. Döntse el ezt a román választó, mi magyarok viszont ezúttal rendelkezünk egy hiteles és jó alternatívával.
Arcél
Szilágyi Zsolt eddigi pályafutása garancia arra, hogy a jövőben is a nemzeti érdekeket fogja képviselőni, akár a személyes pozicionális érdekei ellenére. Már 1989 előtt Tőkés László mellett találjuk, amikor nem volt életbiztosítás kiállni a magyar ügyek mellett, egyik előadója volt az emlékezetes Dsida-estnek, amelynek betiltása vezetett végül Tőkés Lászlónak a cseausiszta hatóságokkal való szembeszegüléséhez, innen egyenes út a temesvári népfelkeléshez és a bukaresti hatalomváltáshoz. A MISZSZ 1990 márciusi első kongresszusán az egyetlen jelölt volt a szervezet listáján, aki ellen nem szavazott senki, akit valamennyi küldött egy akarattal támogatott. A MISZSZ-RMDSZ egyezség eredményeként legfiatalabb képviselőként be is jutott a törvényhozásba. 2004-ig tarthatta meg mandátumát, mialatt a frakció fősodrának rosszallása mellett is következetesen kiállt az autonómiaprogram mellett, nemcsak szavakban, hanem konkrét tervezeteket is felvállalva. A frakció többségével ellentétben kiállt a Bolyai Egyetem ügyében is, minden lehető fórumon képviselőte a csángók ügyét. Nem csoda, hogy kényelmetlenné vált a Medgyessyvel és Gyurcsánnyal bratyizó nagyváradi RMDSZ-es vezetés számára. Időközben elvégezte a politológia egyetemet is Budapesten, szakterülete a külpolitika, hét éve Tőkés László európai parlamenti képviselő kabinetfőnöke. Következetes kiállásával megszerezte a Székely Nemzeti Tanács támogatását is.
Szilágyi Zsolt eddigi politikai pályája töretlen, erkölcsileg kikezdhetetlen a magánéletben és a politikában egyaránt, neve szorosan összefonódott „az erdélyi magyar történelmi műhely”, a magyar nemzeti önkormányzat megteremtésének igyekezetével, az önálló, magyar érdekek mentén való politizálással. Aki szavazata révén őt ruházza fel bizalmával, nem fog csalatkozni.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Papírforma után, előtt
A román elnökválasztás első fordulója nem hozott nagy meglepetéseket, közkeletű szófordulattal élve bejött a papírforma. A második fordulóba a kommunista utódpárt jelöltje, Victor Ponta és a Keresztény Liberális Szövetségnek nevezett kvázi-jobboldal színeiben Klaus Johannis jutott. Előbbi tíz százalék előnyt mondhat ugyan a magáénak, de utóbbi sem esélytelen, mivel jelentős tartalékai vannak a hozzá politikailag közelebb álló jelöltek révén. S ha Ponta betartja a nagykövetségeken való szavazás megkönnyítésére vonatkozó ígéretét, Johannis a külföldön tartózkodók részéről is számottevő támogatásra számíthat.
A Kárpátok vonala
A választási térképen ismét kirajzolódott a Kárpátok vonala, mint a szavazói mentalitást, az elsődleges politikai affinitást bizonyos mértékig meghatározó kultúrhatár. Nem véletlenül. Itt ér véget a katolikus-protestáns kultúrkör, és kezdődik az ortodox, ami szorosan összefügg azzal az ezer évvel, amit Erdély magyar impérium alatt töltött. Mindez nem tűnik el egykönnyen, negyed évszázados globalista tudatmanipuláció ide vagy oda. Ha végigfuttatjuk a regionális híradásokat, határozottan látszik, hogy az erdélyi városokban úgyszólván kivétel nélkül Johannis győzött, sőt, jellemzően megyei szinten is. A Kárpátokon túl viszont a PSD, akárcsak 1990-ben, 1992-ben és 1996-ban, amikor a szavazói magatartás szintjén megmutatkozott az évezredes államhatár. Erdélynek mindig is nagyobb volt a demokráciaigénye és mindig nagyobb erővel utasította el a posztkommunista erőket. Erre még rátevődik az is, hogy Johannis német és protestáns, míg Ponta román és ortodox. S mondhat bármit Johannis románokat is megszégyenítő módon az autonómia ellen, letagadhatja a szászok évszázadokon át működő történelmi önkormányzatát, írhatja családnevét román fonetikával, attól ő még egy német nevű erdélyi német marad a regátiak szemében.
A két magyar jelölt közül Kelemen Hunor nagy többséggel nyert: bejáratott logó ereje, intenzív kampány, masszív internetes jelenlét. Ha az ember a választások előtti hetekben meg akart nézni a YouTube-on egy klipet vagy filmet, Hunorral találkozott, népszerű portálokon, honlapokon az ő hirdetéseibe ütközhettünk, a szavazás napján sms-ekkel és Facebook-üzenetekkel mozgósították vélt és valós híveiket. A hajrában bizonyára sokat számított az is, hogy a szórólapoktól, újsághirdetéseken keresztül a világhálós megjelenítésig minden lehetséges csatornán népszerűsítették azt a fényképet az Orbán Viktorral való kézfogásról, amely az EP-választások alkalmával készült, ez alá montírozták a magyar miniszterelnök egy mondatát, amelyben sok sikert kívánt Kelemennek az elnökválasztási küzdelemben. A szépséghiba, hogy Orbán olyan időpontban fejezte ki jókívánságait az RMDSZ elnökének, amikor még egyedüli magyar jelölt volt, keveseket zavarhatott. Sőt, tulajdonképpen még hivatalos jelölt sem volt, csak jelölt-jelölt, hiszen nem voltak összegyűjtve, leadva és a román hivatalosságok által hitelesítve az aláírásai, de az előzmények ismeretében sejteni lehetett, hogy nem fog megbukni sem az aláírásgyűjtésen, sem azok hitelesítésén.
Kamatozott Kelemen pragmatikus politikája, amely nyitott a Fidesz felé, ellentétben elődjével és mesterével, Markó Bélával, aki az MSZP-SZDSZ koalíció felé orientálódott, a Fidesz irányában pedig ismételten éles bírálatot fogalmazott meg, aminek csúcsa a Demokrácia Központ-hálózat kiépítésének ciánszennyezéshez való hasonlítása volt.
Olvadás és lemondás
Az Erdélyi Magyar Néppártnak ismét meg kellett elégednie a magyar szavazatok közel 15 százalékával, ami abszolút számban is nagyjából a legutóbbi választáson elért eredményt reprodukálta. (Az elért szavazatszám az EMNP képviselőházi és szenátusi eredményei közé esik.) Azt viszont az RMDSZ korifeusai sem tagadhatják le, hogy a magyar–magyar versenynek mobilizáló hatása volt, sikerült megállítani a részvétel 1996 óra tartó lejtmenetét, sőt, enyhe számbeli növekedést mutattak a magyar szavazatok. Az is tény, amit Szilágyi Zsolt a kampányban elmondott: ha lassan is, de töredezik a jég a föderalizmus tekintetében ahhoz képest, hogy 2012-ben még választási klipet tiltottak be, molinót szedettek le a hivatalosságok az alkotmányra hivatkozva. Most a román állami berendezkedés szempontjából a legmagasabb szintű kampány keretében sikerült e kérdést exponálni, megkezdődhetett a téma érdemi tabumentesítése. Az önvigasztaló, egyébként jogos érvek dacára Toró és Szilágyi beadták a lemondásukat.
Kinek a háta mögé?
Rövid távon a fő kérdés, mit tesz most az RMDSZ, amely, ha a számokat nézzük és feltételezzük a szavazók átirányíthatóságát, bizony a mérleg nyelvét képezheti a két „döntős” jelölt között. Legkisebb valószínűséggel az a forgatókönyv bír, hogy a szervezet beáll Johannis mögé, de a román politikában, amelynek mentalitását az RMDSZ is nagymértékben átvette, semmi sem elképzelhetetlen. Ez esetben a pálfordulás üdvözlendő lenne. Nem lehetetlen, de kevéssé valószínű, hogy a szervezet nem ad konkrét iránymutatást szavazóinak, erre is volt már példa a párt történetében, igaz elég régen, közel negyed évszázada, 1990-ben.
A legvalószínűbb forgatókönyv a Kelemen által előrevetített és személyes opcióként jelzett: beállnak Ponta mögé, „feledve” az öt évvel ezelőtt, Johannis potenciális miniszterelnökségének idején hangoztatott meggondolásait és érveiket. Hogy ugyebár micsoda társadalomlélektani áttörés lenne egy német elnök. Ebben az esetben viszont nagy a valószínűsége, hogy a szavazótábor tekintélyes része nem fogja követni, ami a székely megyéken mindig lemérhető. A magyarság eleve nem hajlamos a kommunista utódpártra szavazni, hát még akkor, ha a másik oldalon nem egy román, hanem egy német áll. Egy olyan jelölttel szemben méghozzá, aki nemcsak a letűnt rendszer unokája, a Kínai Kommunista Párt csodálója, de akinek nevéhez a székely szimbólumok elleni hadjárat és a kilencvenes évek elejét idéző magyarellenes hangulatkeltés fűződik. Hogy a marosvásárhelyi orvosegyetem ügyét ne is említsük.
Mozgalmas hetek következnek.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kisebbik rossz választása
A Cotroceni-ért szóló küzdelem a mélyen magyar érzésű, elsősorban és másodsorban nemzetben gondolkodó sorstársaink tekintélyes része számára közömbös, érdektelen. Akkor is, ha jobban belegondolva, senki nem tagadhatja, hogy az eredmény bennünket is közvetlenül érint. Voltak olyan választások is – 2000-ben, midőn Ion Iliescu mérkőzött Corneliu Vadim Tudorral – amikor nyíltan kimondatott, ha nem is a legfelső szinten: nem a mi küzdelmünk, oldják meg a románok egymás között, hogy a két rossz közül kit választanak. Mások – köztük neves román ellenzékiek is –, s persze velük együtt az egész RMDSZ-vezérkar arra biztatott, hogy a két rossz közül a kisebbet válasszuk. A szavazni– nem szavazni dilemma emlékeztet valamelyest Tamási Áron örök klasszikusa, az Ábel egyik jelenetére, amikor a főhős Kerekes úrral vitatkozik a román államra leteendő hűségeskü ügyében. Egyik oldalon a magyar karakánság, a jogos felháborodás és a zsigeri indulat, a másik oldalon a pragmatikus megfontolások. Nagyon nehéz egyik vagy másik magatartás mellett elvi síkon pálcát törni, sokkal helyesebb az egyes élethelyzeteket egyenként elemezni.
Templom és gátlástalanság
Nemsokára ismét az urnákhoz járulhatnak a választópolgárok, hogy Victor Ponta és Klaus Johannis közül válasszanak. E kérdés is megközelíthető úgy, hogy mivel egyik jelölt sem ígéri az erdélyi magyarság ügyének távlatos rendezését, egyik sem fogadja el a közösségi önrendelkezésen alapuló autonómia gondolatát, maradjunk otthon, döntsenek a többségiek. Ugyanakkor mérlegelve a helyzetet, ez sem szűk magyar szempontból, sem az egész rendszer, a politikai környezet szempontjából nem tűnik bölcs ötletnek.
Victor Ponta helyükön hagyta az RMDSZ-es államtitkárokat, imázsa érdekében már 2012-ben kormányra akarta emelni az RMDSZ-t, ezzel is semlegesítve a magyar érdekképviseletet, előszeretettel kampányol Székelyföldön Kelemen Hunorral az oldalán. Ám hogy a magyar kérdésről hogyan gondolkodik, arról híven tanúskodik a székely zászlók elleni prefektusi hadjárat, a MOGYE ügye, kollektív megalázásunk az 1918. december elsejei évforduló megünneplésének kikényszerítésével, és a sor tetszés szerint folytatható. Ugyanakkor Ponta a kommunista utódpárti erők prominense, amely erők hatalmi nyomását és totális gátlástalanságát már megtapasztalhattuk 2012-es győzelmük előtt, közvetlenül kormánya kerülésük után. Változatlan gátlástalanság jellemzi őket a kampány során is, a demagóg jelszavakban, az üres, légből kapott vádaskodásban és az „amatőr”, templomban osztogatott röplapok tartalmában, amelyek az ortodox vallás és a román nemzet elárulásaként tüntetik fel az erdélyi származású német protestáns Johannisra való szavazást. Elképzelhetjük, micsoda egész pályás letámadásra számíthatunk, ha a kormányzati többség mellé megszerzik ezek az államelnöki posztot is. Akik megélték az 1990 és 1996 közötti korszakot, emlékezhetnek az utódkommunista hatalom működéstechnikájára, a válogatott állami visszaélésektől a korrupción át a bányászjárásokig.
Ottragadt „huligánok”
Klaus Johannistól biztosan nem várhatjuk, hogy az autonómia kérdésében jobb partner lesz, mint az eddigi elnökök és miniszterelnökök. De rosszabb sem, merthogy eddig minden politikai erő olyan masszív ellenállást tanúsított ebben az ügyben, hogy legfeljebb annak örülhetünk, ha már nem fenyegetnek ügyészséggel, bírósági eljárással és börtönnel, mint 1998-ban az alsócsernátoni fórum vagy 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után. Ugyanakkor – ahogy 2009-ben sajátos módon épp az RMDSZ hangsúlyozta – komoly társadalompszichológiai hatása lehet annak, ha a román államelnöki székbe egy német ember kerül. Akitől remélni lehet, hogy nem lesz partner a korrupciós játékokban, aki minden bizonnyal hatékonyságra fog törekedni. Nem véletlen, hogy első körben ő volt a győztes Erdélyben. Elnézve és meghallgatva a temesvári tüntetésről készült felvételeket, összeszorulhat azoknak a torka, akik annak idején ott voltak a „huligánok” Iliescu ellenes temesvári antikommunista tüntetésein, s énekelték az egykorú slágerek politikai átiratait. Közel negyed évszázad telt el, s még mindig itt tartunk.
Az RMDSZ reakciója tanítható. Többször is kiállt Ponta mellett, majd az össznépi felháborodás miatt mindenkinek a lelkiismeretére bízták a szavazást. Egyértelműen demobilizáló fordulattal: „Az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” A lényeg itt a „mégis”.
Magyarán, mintsem hogy az erdélyi magyarság az RMDSZ meghirdetett akarata ellenére nagy arányban Pontára szavazzon, közösségünk tagjai inkább maradjanak otthon. Akik pedig elmennek, tegyenek belátásuk szerint, de közben persze fontolják meg, hogy az RMDSZ Pontát tartja jobb opciónak.
Bizalmi tőke
Mert ez is szerepel az RMDSZ e tárgykörben kiadott hivatalos állásfoglalásában, amire Frunda György még rátett egy lapáttal, azt javasolva, hogy aki bízik benne, szavazzon Pontára. Hát igen, aki képes bízni abban a politikusban, aki a Független Magyar Pártból indult, következetes ellenfele volt az autonómiaprogram meghirdetésének, részt vett a posztkommunista Románia külföldi imázsápolását célzó neptuni tárgyalásokon, ismételten megtévesztette a közvéleményt jelentős nemzetstratégiai kérdésekben, a kulturális autonómia témájában pedig Ion Iliescu kottájából játszott, nos, az szavazzon nyugodtan Pontára.
Hogy ne maradjon testetlen vádaskodás az utóbbi súlyos állítás, érdemes összevetni Ion Iliescu megfogalmazását a Frundáéval. „A kulturális autonómia létezik, mert van anyanyelvű oktatás, léteznek magyar művelődési egyesületek” – nyilatkozta az egykori államelnök Gyarmath Jánosnak a Romániai Magyar Szó 1993. március 19-i számában megjelent interjú keretében. Frunda György meg azt írta: „Véleményem szerint a kulturális autonómia biztosítva van Romániában, ez az a terület, ahol az elmúlt tíz évben a legnagyobb eredményt elértük”. Lásd: „Az RMDSZ-tisztségviselők nem lehetnek se kétszínűek, se képmutatók!” című szöveget, amely a Népújság, 2001. november 20-i számában jelent meg.
Egyiküket sem zavarja, hogy a kulturális autonómia azt jelenti: mi, magyarok döntünk arról, hogy a központi költségvetésből a magunk által befizetett adó kultúrára szánt részét visszanyerve, milyen intézményi keretben, mit oktatunk saját gyermekeinknek. Ehhez képest ma arra is bukaresti engedély kell, hogy kiről nevezhetünk el iskolát Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt egyaránt Klaus Johannisra való szavazásra buzdít, ami nem véletlen. Ezúttal a kisebbik rossz egyben szimbolikus megjelenítője az erdélyiségnek, származás és vallási hovatartozás okán. A fő kérdés nem az, hogy miként szavaz az urnákhoz járuló 300–400 ezer magyar, hanem az: sikerül-e mobilizálni nemzeti demagógiával a regáti területek románságát Johannis ellen. Hogy Ponta mindent elkövet ennek érdekében, az egyértelmű. A választ a választók mondják majd ki az urnáknál.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A látszatkeltés színe és fonákja
Megtörtént, amit kevesen tartottak valószínűnek: Klaus Johannis, a protestáns szász győzött az ortodox román „nemzetállam” elnökválasztási küzdelmében. Annak ellenére, hogy ellenfelei minden bevethetőt bevetettek a vallásos, és nemzeti érzületre való apellálástól a teljességgel légből kapott fekete propagandáig. Aradon és Temesváron olyan óriásplakátok jelentek meg, amelyekre Tőkés Lászlót is odamontírozták a PDL-s csapat prominensei mellé. Aradon a Direct Arad című kiadvány a Klaus Johannis a Băsescu–Tőkés-kormány előkészítésén fáradozik, újabb fizetés- és nyugdíjcsökkentés várható című cikkében nem kevesebbet állított, mint hogy Tőkés László lesz a Johannis által kinevezendő, Traian Băsescu vezette új kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Jól bevált baloldali technika ez, diabolizálni egy közéleti vagy történelmi figurát, majd ellenfelünk nyakába varrni a vele való szövetkezést. Működik ez a szélsőségesnek bélyegzett pártok vonatkozásában, de egész ideológiák viszonylatában is. Lásd: nemzetben való gondolkodás = nacionalizmus, nacionalizmus = sovinizmus, sovinizmus = rasszizmus, s aki rasszista, az már akár náci is lehet. Aki szót emel a nemzeti érdekek mellett, egyből ott találhatja magát Hitler és Mussolini társaságában.
E fegyver bevetése azt jelzi, hogy már a valószerűségre sem ügyelnek a rágalmazástechnikában, pusztán olyat akartak mondani, amit a választópolgárok egy része „bevesz”. Mert bármennyire is komikus a politikai viszonyokkal nagyjából tisztában levő erdélyi magyarok számára egy Băsescu–Tőkés-kormány, az eseményeket nem követő „mezei” román választó, aki látta már a tévéhíradóban Băsescut Tőkés mellett ülni, mondjuk Tusnádfürdőn, hitelt adhat e politikai rémhírnek.
Ellensúlyok és garanciák
Johannis győzelmének nem azért örülhetünk, mert most aztán egycsapásra jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa. Annál is inkább, mivel a német aligha fog autonómiaügyben engedményt tenni nekünk. Hadd szögezzük azért le: ezt Pontától sem várhattuk, aki ugyebár nem ismeri el Székelyföld létezését, prefektusai révén szabályos háborút visel a székely zászlók ellen, s meglehetősen illojális módon ismételten leszögezte: az RMDSZ az autonómiát – az autonómiastatútumot is beleértve – csak kampánycélokra használja.
Elnökként Johannis ellensúlyát képezheti az utódkommunisták politikai erőcentrumának, s vélhető, hogy komolyan gondolja az általa képviselt hatékonyság-, pontosság- és munkaideológiát. Aligha állja majd útját a korrupció intézményes üldözésének, remélhetően kevésbé lesz partner a balkáni kéz kezet mos játékokhoz. (Kevésbé, mondom, mert aki teljes mértékben tiszta marad és totálisan merev, az könnyen megütheti a bokáját. Elnöknek lenni nem életbiztosítás, amint azt az Egyesült Államok története is mutatja.)
Ugyanakkor Orbán Viktor mozgástér- és szuverenitásnövelő, magyar érdekű gazdaságpolitikájának Johannis általi bírálata nem túl biztató. Akkor sem, ha ez a markáns megnyilvánulás elsősorban nem magyar–román viszonylatban értelmezendő, hanem a globalizáció tematikáján belül. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy Johannis nem készül meglepetéseket okozni a globalizmus kontra helyi társadalmak burkolt háborújában, megmarad a mainstream politizálás medrében, tudomásul veszi a háttérben működő globális főhatalom döntéseit.
Bizton megállapítható, hogy a német jelölt győzelme egyfajta mentalitásváltozást jelez, van, aki a Facebook-generáció győzelmét ünnepli. Az erdélyi magyarság szemszögéből kétségkívül kedvező fejlemény, hogy a rajtunk uralkodó többségi nemzet idegenellenessége csökkent, ugyanakkor a jelenség kontextusa, az elfordulás a gyökerektől, az önfeladásig menő másság-elfogadás, a fogyasztói kultúra vészes terjedése minket is veszélyeztet, történetesen még inkább, mint a románság magyarellenessége.
Amíg kirúgnak?
Az RMDSZ számára ez a választás egyértelmű kudarc. A magyar választók önmagukhoz képest szép számmal járultak az urnákhoz, négyötödük Johannist támogatta, bár az RMDSZ hivatalos álláspontja – miszerint mindenki szavazzon lelkiismerete szerint – de facto Ponta mellett kampányolt mind a helyi vezetők, mind pedig a csúcsvezetés szintjén. Ennek ellenére sejthető volt, hogy az RMDSZ demobilizáló kampánya nem jár majd sikerrel, az meg különösen, hogy a magyarság többsége nem voksol Pontára.
Első nyilatkozatában Kelemen Hunor sajnálkozását fejezte ki az eredmény felett, leszögezve, hogy „Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia modellország, amelyben a kisebbségi kérdés megoldott, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak.” Végre valamiben egyetérthetünk az RMDSZ elnökével! Érdekes, hogy ez az érv 2009-ben, amikor miniszterelnök-jelöltként került szóba Johannis, de a PSD-s jelölt tervezte volna kinevezni, nem jutott eszükbe. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy miként válhatott Románia már 1999-ben (!) olyan országgá, amelyet modellként emlegetett még az Egyesült Államok elnöke is, átvéve a korábban Ion Iliescutól hallott, a valósággal szöges ellentétben álló öntömjénező szólamokat? Klaus Johannis kiváló arc a román látszatkeltésben, de nem az RMDSZ volt a látszatkeltés első számú aktora 1996-tól errefelé? Most jön rá az RMDSZ vezetője, hogy a külföld véleménye is számít, és hogy a külpolitikai nyomásgyakorlás mégiscsak egy használható eszköz, amelynek kicsorbulása felett most sajnálkozik. Másrészt, azért arra is érdemes odafigyelni, hogy mindezt nem azután mondta Kelemen, hogy Johannis nyert Smaranda Enachéval vagy Lucian Mândruţával szemben, mert akkor még érthető lenne a szomorkodás. No de Ponta vonatkozásában, aki legfeljebb a klikkérdekű egyezkedésben volt partner, amúgy semmi jót nem hozott nekünk?
A magyarság azért használhatja ma sokkal kisebb hatékonysággal a külpolitikát, mint az autonómia kivívására alkalmas eszközt, mert két év híján két évtizede az RMDSZ fő tevékenysége a román imázsápolás volt. Most kétségkívül nehéz lenne előállni azzal, hogy mi is a valós helyzet, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett is folytatódott a közel száz éves asszimilációs politika, s hogy mi mégiscsak igényt tartanánk külföldi segítségre, és igen, mondjuk ki: nemzetközi rendezésre. Mert nem érdekünk, hogy „jó fiúk legyünk”. Hogy addig sugározzuk kifelé, hogy mi ügyesen elrendezzük a dolgainkat a román hatalommal Bukarestben a lényeget nem érintő, sorsunkon érdemben nem javító titkos paktumokkal, amíg közösségünk nem csökken az önfenntartási küszöb alá.
De ne legyenek illúzióink, az RMDSZ addig folytatja imázsápoló, látszatkeltő politikáját, amíg arra lehetősége van. „Meddig leszünk kormányon?” – kérdezte egy SZKT-képviselő a kilencvenes évek végén, majd megadta rá a választ: „amíg ki nem rúgnak.” Nos, ebben a mondatban benne van az engedményekért kuncsorgó, paktumozgató, a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó RMDSZ politika lényege. Ezt kellene végre megtörni, véget vetni a hamis látszatkeltésnek, és visszatérni a magyar érdekű politikához.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)